Legutóbb 2008 őszén lepték el hazánkat nagyobb számban ezek a különleges csőrállású és viselkedésű, hegyvidéki fenyvesekben fészkelő madarak. A faj téli inváziója időszakosan előforduló jelenség, amit a magasabb nyári megfigyelésszám akár előre is jelezhet.
Az elmúlt öt év hasonló időszakát (06.01-07.13.) összehasonlítva az idei június-júliusban látták a legtöbb keresztcsőrűt Magyarországon, többet, mint az utolsó 2008-as inváziós őszt megelőző nyáron:
2006: 5 helyen / 13 példány
2007: 14 helyen / 74 példány
2008: 40 helyen / 282 példány (ősszel invázió volt)
2009: 12 helyen / 33 példány
2010: 51 helyen / 310 példány
[forrás: birding.hu]
A madárcsoport (hazánkban két fajukat figyelték meg eddig) különlegessége, hogy alsó és felső csőrkávájuk hegye ferdén keresztezi egymást. Ez a természetes emelő (pontosabban inkább zégergyűrű-fogó) arra szolgál, hogy szét tudják nyitni a fenyőtobozok pikkelyeit, nyelvükkel így hozzáférve a magokhoz.
Becslések szerint hazánkban 200-400 pár keresztcsőrű költ, így a fészkelőterületekről elkóborló magányos madarak és családok minden nyáron feltűnnek az ország síkvidéki részein is. A mostani jelentősebb - az elmúlt öt évben a legmagasabb - megfigyelésszám izgalmassá teszi a télvárást (különösen ebben a rekkenő melegben), mert jó esély van rá, hogy karácsony tájékán ismét keresztcsőrű tömegek lepik el az országot.
Kedd reggel az új Világkereskedelmi Központ földalatti járműellenőrző rendszerének kialakítása során egy sor fagerenda támasztóoszlopra bukkantak, amely minden bizonnyal egy 18. századi hajó maradványai lehetnek.
Annyira tökéletesek a kontúrjai, hogy semmi más nem lehet, csak egy hajó” – mondta A. Michael Pappalardo, a kikötői hatóságnak (Port Authority of New York and New Jersey) dolgozó AKRF cég régésze, aki az építkezés során talált történelmi emlékek dokumentálását végzi.
Szerdára megerősítették a hírt, hogy egy nappal korábban a World Trade Center helyén egy kilenc méter hosszú, fatörzsű hajót találtak hat-kilenc méterrel az utcaszint alatt. Ez volt az első ilyen méretű régészeti lelet azóta, hogy 1982-ban a manhattani tengerpartnál (175 Water Street) egy 18. századi teherhajó roncsait emelték ki.
A Liberty és Cedar Street között fekvő területen az eredeti WTC megépítésekor nem végeztek ásatást, ezért úgy néz ki, hogy a 18. század közepén-végén elsüllyedt hajó több mint kétszáz év óta feküdt háborítatlanul. A felfedezés híre futótűzszerűen terjedt: régészek és tisztviselők rohanták meg a terepet, akiket nemcsak a roncs hatalmas mérete vonzott – a munkálatok ugyanis nem állhatnak le, a levegőnek kitett fa állapota pedig hamar romlásnak indulhat.
Vitorlás kereskedelmi hajók. Ilyen rejtőzhet a World Trade Center alatt?
Doug Mackey, New York Állam Történeti Védelmi Hivatalának vezető régésze szerint jókor jött az eső, napsütés mellett ugyanis szétesett volna a faszerkezet. A kutató elmondta, hogy előbb igyekeznek felvételeket készíteni a hajóból megmaradt részekről, később pedig a szükséges elemzéseket is elvégzik.
Az Egyesült Államok hadseregében már ma is több ezer robotot vetnek be, a távirányítású repülőgépektől az aknamentesítőkön át a Csillagok háborújából ismert birodalmi lépegetőkre hasonlító szállítóeszközökig. A nem túl távoli jövőben még furább szerkezetek tűnnek fel a harcokban: például a képlékeny robot, amely képes átpréselődni a falon lévő repedésen, az ellenséget felderítő “okos por”, és az emberi testbe hatoló, sejtméretű szerkezet, amely belső sérüléseket okoz. Lesz-e tiszta robotháború?
A harci robotokról a legtöbb emberek a Terminátor című filmsorozat emberszabású gépszörnyei jutnak az eszébe. A harci robotok fejlesztése azonban a valóságban is régóta folyik, sőt az amerikai hadsereg több típusukat bevetette már Irakban, Pakisztánban és a világ más pontjain. Ezek a robotok nem emberszerűek, hanem a különböző szárazföldi, vízi és légi feladatokhoz alkalmazkodó formájúak és méretűek.
Az 1970-es évek elején az Egyesült Államokban összegyűlt egy maroknyi tudós, mérnök, védelmi szállító és az amerikai légierő néhány tisztje, hogy megalakítsanak egy szakmai csoportot. A csoport célja az volt, hogy kidolgozzák, miként lehet olyan gépezeteket építeni, amelyek emberi beavatkozás nélkül is képesek működni, valamint az, hogy kitalálják, hogyan lehet meggyőzni a nagyközönséget és a vonakodó Pentagont arról: jó ötlet a robotok felhasználása a harctéren. Az azóta eltelt évtizedek alatt az Association for Unmanned Systems International hatalmas nemzetközi szervezetté nőtte ki magát, és a robotok hasznosságáról sem kell már se a katonaságot, se a civilek nagy részét győzködni. Az egyik gyűlésükön felszólaló küldött a puskapor vagy a repülőgép feltalálásához hasonló jelentőségűnek nevezte a robotok egyre elterjedtebb bevetését a harci cselekményekbe.
A legegyszerűbb megfogalmazásban a robotok olyan gépek, amelyeket az “érzékelni-gondolkodni-cselekedni” vezérelv alapján építenek. Azaz a robotok érzékelőikkel adatokat gyűjtenek a körülöttük lévő világról, ezek az adatok azután a számítógépes processzorhoz, esetleg egy mesterséges intelligencia programba továbbítódnak, amely az adatok felhasználásával és kiértékelésével meghozza a megfelelő döntést. Végül az effektoroknak nevezett mechanikus rendszerek végrehajtanak valamilyen fizikai akciót a környezetükben. Az amerikai hadsereg jelentős tőkével támogatja a robotikai kutatásokat, mert a robotokkal emberéletek kímélhetők meg, és bizonyos feladatok ellátására alkalmasabbak, mint az emberek. A mostani robotok zöme emberi távirányítással működik, de erőteljesen fejlesztik a mesterséges intelligenciával rendelkező robotokat is.
A katonai robotok kutatását és gyártását jelentősen felgyorsította két esemény. Az első a tragikus 2001. szeptember 11-i terrortámadás, a másik pedig az iraki háború kirobbanása. Amikor az amerikai hadsereg 2003-ban bevonult Irakba, a szárazföldi erőknek egyetlen robotjuk sem volt. 2004-re a szám 150 körülire emelkedett, manapság több mint 12 000 áll hadrendben. Ugyanez a növekedés igaz a pilóta nélküli légi eszközökre is. Az inváziós erőket még csak maroknyi ilyen szerkezet szolgálta, számuk ma már meghaladja a 7000-et (természetesen nem mind Irakban teljesít szolgálatot). Egy tábornok szerint az USA legközelebbi konfliktusába akár több tízezer robot is bekapcsolódhat.
Robotrepülőgépek
Remotec harci robot
Theodor harci robot
Az Egyesült Államok hadseregében már ma is több ezer robotot vetnek be, a távirányítású repülőgépektől az aknamentesítőkön át a Csillagok háborújából ismert birodalmi lépegetőkre hasonlító szállítóeszközökig. A nem túl távoli jövőben még furább szerkezetek tűnnek fel a harcokban: például a képlékeny robot, amely képes átpréselődni a falon lévő repedésen, az ellenséget felderítő “okos por”, és az emberi testbe hatoló, sejtméretű szerkezet, amely belső sérüléseket okoz. Lesz-e tiszta robotháború?
Protector robothajó
Az 1970-es évek elején az Egyesült Államokban összegyűlt egy maroknyi tudós, mérnök, védelmi szállító és az amerikai légierő néhány tisztje, hogy megalakítsanak egy szakmai csoportot. A csoport célja az volt, hogy kidolgozzák, miként lehet olyan gépezeteket építeni, amelyek emberi beavatkozás nélkül is képesek működni, valamint az, hogy kitalálják, hogyan lehet meggyőzni a nagyközönséget és a vonakodó Pentagont arról: jó ötlet a robotok felhasználása a harctéren. Az azóta eltelt évtizedek alatt az Association for Unmanned Systems International hatalmas nemzetközi szervezetté nőtte ki magát, és a robotok hasznosságáról sem kell már se a katonaságot, se a civilek nagy részét győzködni. Az egyik gyűlésükön felszólaló küldött a puskapor vagy a repülőgép feltalálásához hasonló jelentőségűnek nevezte a robotok egyre elterjedtebb bevetését a harci cselekményekbe.
A katonai robotok kutatását és gyártását jelentősen felgyorsította két esemény. Az első a tragikus 2001. szeptember 11-i terrortámadás, a másik pedig az iraki háború kirobbanása. Amikor az amerikai hadsereg 2003-ban bevonult Irakba, a szárazföldi erőknek egyetlen robotjuk sem volt. 2004-re a szám 150 körülire emelkedett, manapság több mint 12 000 áll hadrendben. Ugyanez a növekedés igaz a pilóta nélküli légi eszközökre is. Az inváziós erőket még csak maroknyi ilyen szerkezet szolgálta, számuk ma már meghaladja a 7000-et (természetesen nem mind Irakban teljesít szolgálatot). Egy tábornok szerint az USA legközelebbi konfliktusába akár több tízezer robot is bekapcsolódh
A három fő típus (szárazföldi, vízi és légi) robotok elterjedését az is segíti, hogy a hadseregbe belépő, számítógépes játékokon felnőtt fiataloknak nem idegen az új technika irányítása. A kiképzés során a legújabb virtuális oktatóprogramok segítségével sajátítják el az egyes fegyverrendszerek kezelését. A tréning után jól tudják működtetni például a fűnyíró méretű PackBot vagy TALON földi robotokat, amelyek feladata a bombák hatástalanítása, illetve a felkelők kikémlelése Irak vagy Afganisztán hegyei között. Az iRobot által kifejlesztett és gyártott PackBot robotok prototípusát az afganisztáni hadműveletben vetették be. Ezeket a lánctalpas szerkezeteket be lehet dobni a házakba, hogy felderítse az esetleg bent leselkedő veszélyeket. Mivel sok életet mentettek meg, az Afganisztánban harcoló katonák annyira megszerették őket, hogy nem akarták visszaküldeni a kipróbálásra szánt szerkezeteket a gyártónak.A különböző alakú modellek mellett azonban a legérdekesebb robotok talán azok, amelyeknek egyáltalán nincs is alakjuk. A Chicagói Egyetem és az iRobot által létrehozott ChemBot egy képlékeny, masszaszerű gépezet, amely változtatja az alakját, így például képes átpréselődni a falon lévő lyukon, majd “körülnézni” odabent.Egy másik irányvonal a robotok méretének csökkentése. A miniatürizált robotok már most is milliméteres nagyságrendűek és grammos tömegűek. Ilyen például az AeroVironment városi harcra kifejlesztett felderítő robotja. Ez kolibrit utánoz méretében és a cél fölötti lebegési képességében is.
A robotok alkalmazása a harcokban számos erkölcsi és egyéb aggályt felvet. Egyesek szerint a harci robotok hozzájárulhatnak ahhoz, hogy könnyebben kirobbanjanak kisebb-nagyobb konfliktusok. Mások azzal érvelnek, hogy a terrorizmusellenes harcban minden eszköz megengedett. Robotrepülőgépekkel már több veszélyes terrorista-rejtekhelyet sikerült felszámolni anélkül, hogy egyetlen emberi életet is kockáztatták volna. A legtöbb szakember úgy véli, hogy a jövőben sem lesz “robotok háborúja”, hanem csak segítő szerepet fognak játszani az emberek mellett. Reméljük, sosem fog bekövetkezni az a tudományos-fantasztikus művekben gyakran szereplő forgatókönyv, amikor a robotok irányítása kicsúszik az emberek kezéből.
Az Univerzumban távoli, hatalmas robbanásaira vadászó Swift-űrtávcső június 21-én megörökítette a működése alatt tapasztalt eddigi legenergikusabb eseményt. A GRB 100621A jelű villanás annyira intenzívnek bizonyult, hogy a műholdat és az adatokat elemző szoftvert “kiütötte”.
A 2010. június 21-i gammavillanás során olyan sok foton találta el a Swift-űrtávcső detektorát - másodpercenként legalább 143 000 -, hogy azt a berendezés egyszerűen nem volt képes számolni. A jelenség elemzése zajlik, egyelőre annyit közöltek a NASA szakemberei, hogy a robbanásra közel 5 milliárd fényév körüli távolságban került sor. Ennek fénye ért most a Föld közelébe, azaz az esemény körülbelül 5 milliárd éve történt - akkor, amikor a Naprendszer formálódni kezdett.
A június 21-i villanás a Swift röntgentávcső felvétele alapján. Az erős sugárforrás - amely kiütötte a detektort - a középen lévő, sugaras alakzat. A halványabb sugárforrások a képen lévő csillagok, egyéb égitestek (NASA/Swift/Stefan Immler
Ez volt a legintenzívebb a távoli gammavillanások közül, amelyeket a Swift 2004 novemberi felbocsátása óta megfigyelt. A becslések alapján a jelenség 168-szor volt energikusabb, mint egy átlagos gammavillanás, és 5-ször energikusabb, mint a korábban megfigyelt legnagyobb ilyen esemény. A gammavillanások nagyon gyorsan produkálnak hatalmas energiakibocsátást. Ugyanakkor más jelenségek, például a kvazárok, azaz a távoli, ősi és aktív galaxismagok tartós működésük során összességében több energiát képesek kisugározni - de nem ilyen rövid idő alatt és ennyire látványosan.
Az Európai Űrügynökség Rosetta űrszondája sikeresen találkozott a Lutetia kisbolygóval és rendkívül érdekes felvételeket készített az égi sziklatömbről.
Földi idő szerint 2010. július 10-én 16:10 UT-kor az ESA Rosetta űrszondája az előzetes terveknek megfelelően mintegy 3162 km-es legközelebbi távolságban elrepült a 21 Lutetia főövbeli kisbolygó mellett, közben pedig sok látványos felvételt készített a kis égitestről. A Lutetia az eddigi legnagyobb olyan kisbolygó, amelyet űrszonda látogatott meg közelről. A minimális távolság és ennek időpontja most még csak előzetes adat és majd később, a részletes pályaadatok és a szonda fedélzeti műszerei által a Földre leküldött adatoknak az elemzése után lesznek pontosan ismertek. Az aszteroidával való találkozás előtt már több nappal megkezdték a kis égitest távoli megfigyelését a Rosetta OSIRIS (Optical, Spectroscopic, and Infrared Remote Imaging System) elnevezésű kamerájával, hogy pontos fotometriát végezzenek a kisbolygó alakjának, tengelykörüli forgási idejének pontosítása, valamint a forgási tengelyének térbeli iránya meghatározása céljából. Az alábbiakban az OSIRIS NAC (Narrow Angle Camera) nagyfelbontású kamerája által készített és eddig közzétett felvételeket mutatjuk be.
A Lutetia kisbolygóról készült képfelvételek a Rosetta OSIRIS képfelvevő rendszere nagyfelbontású kamerájával a közeledés során (kép: ESA 2010 MPS for OSIRIS Team MPS/UPD/LAM/IAA/RSSD/INTA/UPM/DASP/IDA).
A Rosetta űrszondát néhány hónapon belül hibernálják, azaz a szonda kiszolgálásához nem feltétlenül szükséges műszereket és berendezéséket kikapcsolják, illetve takarék üzemmódba kapcsolják át, amíg 2014-ben a 67P/Churyumov-Gerasimenko-üstökös közelébe nem érkezik az üstökösszonda.
Európa hosszúságú árok, naponta nyíló és záródó repedések a jégen, egykori burkát kinőtt hold és apróra zúzott anyagú kisbolygó - példák különleges alakzatokra és folyamatokra, amelyeket más égitesteken töréses folyamatok hoztak létre. Olyan felszínformákhoz látogatunk a Naprendszerben, amilyeneket saját bolygónkon nem láthatunk.
A szilárd égitestek felszíne a különféle erőhatások miatt gyakran törik, torzul, deformálódik. Az ilyen, úgynevezett tektonikus folyamatokra sok példát láthatunk a Földön, és a Naprendszer számos égitestének felszínén is előfordulnak. Az űrszondás megfigyelések egyrészt bemutatják, hogy a Földről ismert folyamatok a bolygónkon megszokottnál szélesebb skálán is zajlanak, és változatosabb alakzatokat hoznak létre. Emellett az egzotikus formák megfigyelése a földi folyamatok jobb megértésében is segít. Olyan ez, mint egy laboratórium, ahol az eltérő égitesteken kissé eltérő paraméterek, más gravitációs erő, kőzetanyag, hőmérséklet stb. között zajlik az átalakulás. Mindennek feltérképezése a folyamat pontos okainak feltárását teszi lehetővé.
A Hold felszínén lévő Alpesi-völgy alakját és kialakulását tekintve is emlékeztet a földi Vörös-tengerre. Utóbbi Afrika és Ázsia távolodása nyomán nyílt fel a két kontinens között, holdi társa pedig az Imbrium-medence hatalmas becsapódásos alakzatának peremén található, és szintén tágulástól keletkezett.
Az idősebb, kráterezett és egyenetlenebb felszínt kettévágó Alpesi-völgy a Holdon (NASA)
Az elmúlt években ugrásszerűen gyarapodtak a Holdról szerzett ismereteink, ez több új űrszondának köszönhető. Az egyik legfontosabb eredmény: kiderült, hogy kísérőnknek nemcsak a sötét sarkvidéki krátereiben van vízjég, hanem minimális mennyiségben a felszínén is sok területen fordulnak elő H2O-molekulák, amelyek napi ciklus szerint gyarapszanak és ritkulnak.
Elektromos töltést nyerhetnek a Hold sarkvidéki kráterei a felettük áramló napszél révén. A folyamat lebegő porfelhőket, veszélyesen áramló töltött szemcséket és egyéb váratlan jelenségeket okozhat kísérőnk felszínén.
A Hold sarkvidéki területe egyedi környezet. Az itt található mélyedésekbe szinte sosem jut napfény, néhány kiemelkedés viszont állandó sugárzásban fürdik. A mély kráterekben az évmilliók során nagy mennyiségű jég halmozódott fel. Egy újabb felmérés alapján további egzotikus dolgok várhatók kísérőnk sarkvidékén.
Az új felfedezések többségét az amerikai Lunar Reconnaissance Orbiter-űrszonda (LRO) adta. A szonda által eddig a Földre sugárzott információ mennyisége meghaladja a Holdról korábban nyert összes digitális adatállomány méretét.
Az LRO-val együtt startolt LCROSS-rendszer becsapódása nyomán kiderült, hogy a Cabeus-kráterben (és feltehetőleg sok más sarki kráterben) nem csak vízjég, hanem jelentős mennyiségű szén-dioxid, szén-monoxid, kén és hidrogén is van, feltehetőleg az ásványokhoz kötött állapotban. Az LRO ebben a térségben azonosította az eddig ismert leghidegebb helyet a Naprendszerben. Ezekben az állandóan sötét sarki kráterekben a hőmérséklet a -248 Celsius-fokot is eléri, pedig például a Plútó felszínén a is csak ritkán süllyed -200 Celsius-fok alá.
Ahol sosem nyugszik le a Nap. Az LRO domborzati térképezése nyomán sikerült a Hold déli sarkvidékén kijelölni azokat a területeket (lila színnel), amelyek évente 243 napon keresztül folyamatosan napfényt kapnak, és 24 óránál tovább soha nincsenek egyfolytában sötétben (NASA)
Míg bolygónkon az óceánközepi hátságoknál már jól ismert módon képződik a kőzetburok, elképzelhető, hogy hasonló folyamat a Vénusz esetében is fellép. A bolygón ugyanis az Aphrodite Terra vagy a Béta-régió területén olyan elnyúlt kiemelkedések mutatkoznak, amelyek keresztmetszete a földi óceánközepi hátságokéra emlékeztet. Forró bolygószomszédunkon ezeken a vidékeken tágulásos folyamatok nyoma is felismerhető, valamint gyakoriak a vulkáni lávafolyások - okkal feltételezhető, hogy ezek hatalmas táguló repedések a bolygó kőzetburkán.
A Béta-régió szín-magasság ábrázolású térképe. Jól látható a közel függőlegesen haladó, kiemelkedő hátság (NASA)
Ugyanakkor a Vénuszon nem várható ugyanolyan globális lemeztektonika, mint a Földön. Az égitest felszíne rendkívül forró (közel 500 Celsius-fokos), a feltételezések alapján nincsenek rajta olyan szilárd kőzetlemezek, mint a Földön, amelyek nagy távolságra továbbítanák a feszültségeket. Emellett szárazabb is az égitest, kőzeteiben sokkal kevesebb H2O-molekula lehet.
Az egyik legnagyobb árokrendszer a Marson található, amelyet Valles Marinerisnek neveznek. Ez több, egymással párhuzamos árkokból álló rendszer, amely a hatalmas vulkanikus kiemelkedésről, a Tharsis-hátságról indul ki. Valójában a vulkáni hátság növekedésekor arra sugárirányban kifelé sok töréses alakzat született, de a Valles Marineris területére esők fejlődtek igazán nagy méretűvé.
Hamisszínes felvétel a Valles Marineris térségében azonosított világos, opált tartalmazó rétegekről (NASA, JPL-Caltech, UA)
A Mars felszíne jelenleg száraz környezet, de különböző jelek alapján ez nem mindig volt így a múltban. Az egykori felszíni víz nyomainak keresése több szempontból is fontos: egyrészt kulcsot ad az ősi felszíni viszonyok és az éghajlat rekonstrukciójához. Másrészt pedig közelebb vihet minket annak eldöntéséhez, volt-e esély az élet kialakulására a bolygón.
A Mars Reconnaisance Orbiter-szonda (MRO) CRISM detektora a felszín ásványos összetételét térképezi. Mivel az egyes ásványok eltérő viszonyok között keletkeztek, koruk és előfordulásuk jellemzői alapján az egykori környezeti feltételek rekonstruálhatók.
A szakemberek ezért kiemelt figyelmet fordítanak a vizes környezetben képződött ásványokra, amelyeket eddig két nagy csoportba soroltak. Az agyagok a bolygó fejlődésének korai, melegebb időszakából maradtak vissza, és közel 3,5 milliárd évvel ezelőtti időpontig alakultak ki. Utánuk rakódott le sok szulfát, amelyek már hideg, savas vizekből ülepedtek ki, és erre mintegy 3 milliárd évvel ezelőttig került sor.
A most azonosított ásványok képezhetik a harmadik nagy csoportot: ezek az opálok. A Földön is jól ismertek, szilikátos anyagukban 1-20% közötti víztartalom lehet, általános képletük: SiO2 * nH2O. Jellegzetesen vizes közegben alakulnak ki.
A most megfigyelt opálásványok még 2 milliárd évvel ezelőtt is keletkezek a bolygón - tehát lényegesen kiterjesztik azt az intervallumot, ameddig folyékony víz (feltehetőleg nem folyamatosan, de rendszeresen) jelentős mennyiségben megjelent a felszínen.
A kutatók szerint feltehetőleg vulkáni hatásra, vagy meteoritbecsapódások révén megolvadt jégből származott az a víz, amelyben az opál keletkezett. Eddig elsősorban a Valles Marineris hatalmas árokrendszerének térségében azonosították, ahol vékony, nagy távolságon követhető rétegeket alkot. Ilyen ásványokat egyébként a Spirit is talált a Gusev kráterben, amelynek aljzatán véletlenül két helyen lesöpörte azokról a törmeléket.
A jelenlegi megfigyelés alapján az opál gyakran vízfolyásnyomok közelében mutatkozik, és sokszor vas-szulfátokkal együtt figyelhető meg. Utóbbi a korábban emltett szulfátokhoz részben hasonlóan, enyhén savas kémhatású, viszonylag hűvös vizekben keletkezhetett - bár vulkáni tevékenység végén jellemző, ún. utóvulkáni hévforrrások is kialakíthatták őket.
document.write(“
“);
Repülés az Alpesi-völgy felett a Kaguya-űrszonda felvételei alapján (JAXA)
Óceáni a hátság a szárazföldön
Míg bolygónkon az óceánközepi hátságoknál már jól ismert módon képződik a kőzetburok, elképzelhető, hogy hasonló folyamat a Vénusz esetében is fellép. A bolygón ugyanis az Aphrodite Terra vagy a Béta-régió területén olyan elnyúlt kiemelkedések mutatkoznak, amelyek keresztmetszete a földi óceánközepi hátságokéra emlékeztet. Forró bolygószomszédunkon ezeken a vidékeken tágulásos folyamatok nyoma is felismerhető, valamint gyakoriak a vulkáni lávafolyások - okkal feltételezhető, hogy ezek hatalmas táguló repedések a bolygó kőzetburkán.
A Béta-régió szín-magasság ábrázolású térképe. Jól látható a közel függőlegesen haladó, kiemelkedő hátság (NASA)
Ugyanakkor a Vénuszon nem várható ugyanolyan globális lemeztektonika, mint a Földön. Az égitest felszíne rendkívül forró (közel 500 Celsius-fokos), a feltételezések alapján nincsenek rajta olyan szilárd kőzetlemezek, mint a Földön, amelyek nagy távolságra továbbítanák a feszültségeket. Emellett szárazabb is az égitest, kőzeteiben sokkal kevesebb H2O-molekula lehet.
A 37 kilométeres Somerville-kráter, amelyet egy táguló hasadék kettévágott, és részeit eltávolította egymástól (NASA)
Ahol kettényílt a föld - pontosabban a Mars
Az egyik legnagyobb árokrendszer a Marson található, amelyet Valles Marinerisnek neveznek. Ez több, egymással párhuzamos árkokból álló rendszer, amely a hatalmas vulkanikus kiemelkedésről, a Tharsis-hátságról indul ki. Valójában a vulkáni hátság növekedésekor arra sugárirányban kifelé sok töréses alakzat született, de a Valles Marineris területére esők fejlődtek igazán nagy méretűvé.
A Marsot majdnem félig körbeérő Valles Marineris több egymással párhuzamos ága (NASA)
Az árokrendszer lefutása párhuzamos a bolygó felszínén azonosítható ősi mágneses mintázattal. A váltakozó irányban polarizált kőzetsávok a feltételezések alapján ősi kőzetburok-képződés és mágneses pólusváltás nyomait képviselik - hasonlóan a földi óceánközepi hátságokkal párhuzamosan megfigyelhető mágneses sávokhoz. Talán a bolygó kőzetburkának ősi tágulásának iránya segítette, hogy később a Valles Marineris is eszerint az irány szerint nyíljon fel.
document.write(“
“); A Jupiter Europa holdján az árapály-eredetű feszültségek naponta repesztik a jégpáncélt - mármint a 3,5 földi napon keresztül tartó helyi nap periódusának megfelelően. A jéganyagban rendszeresen keletkező repedések két oldala távolodni kezd egymástól, közöttük a mélyből képlékeny jég nyomul a felszínre, majd idővel a hasadék összezárul. Ekkor a friss jég összetörik, feltorlódik, és kiemelkedést alkot a korábbi árok mentén. Feltehetőleg így keletkeznek az íves alakú, egymás mellett futó, páros kiemelkedésből álló sávok a felszínen. http://www.origo.hu/tudomany/vilagur/20100713-tektonika-a-naprendszerben-tores-vetodes-gyurodes-es-deformacio-a-bolygok.html
A Japán Űrkutatási Ügynökség, a JAXA bejelentése szerint sikerült demonstrálniuk a napvitorla alapelvét. A májusban fellőtt innovatív hajtóművet valóban gyorsítja a napszél, ezzel eloszlatták a kritikusok aggályait.
Az Ikaros napvitorla-rendszer radar nyomkövetési adatainak elemzése, valamint a Doppler-mérések szerint az űreszköz fokozatosan gyorsul vitorlájának június 9-i kibontása óta. Az ultra-vékony napvitorlát a Napból érkező fotonok bombázzák, a JAXA mérései szerint az elért gyorsulás 1,12 milli-Newton.
A vitorla hőálló sárgás poliimid gyantából készült, vastagsága mindössze 7,5 mikrométer, körülbelül tizenháromszor vékonyabb egy hajszálnál. A vitorla egyik oldalát ezüst-alumínium anyaggal vonták be a jobb fényvisszaverés érdekében. Szélessége minden oldalon 14 méter, átmérője pedig 20,1 méter. A hártyára napelemek is kerültek, melyek megkezdték az elektromosság termelését, ami egy újabb jelentős mérföldkő a napvitorla számára. A földi irányítás legközelebb már a manőverezhetőséget fogja tesztelni. Némileg megdöntik a napvitorla szögét, ezáltal megváltoztatva orientációját, hogy kipróbálhassák a navigációs elgondolásokat is.
A 310 kilogrammos Ikaros jelenleg a Vénusz felé tart, a Földtől több mint 17,5 millió kilométerre távolodott el. Május 20-án hagyta el bolygónkat az Akatsuki Vénusz-szondával együtt, ami december 7-én áll pályára a bolygó körül, míg az Ikaros egy pályamódosítás után a belső-Naprendszer irányába folytatja utazását.
A fizika többi ágával szemben a csillagászat egyik előnye az, hogy olyan körülmények között tanulmányozza az anyagot, melyek laboratóriumban nem valósíthatók meg. Néha azonban éppen földi kísérletek segítenek a csillagászoknak. Legutóbb a Danial Wolf Savin vezette nemzetközi elméleti-kísérleti munka vitt még közelebb a csillagok keletkezésének megértéséhez.
Amikor az atomok - körülbelül 380 ezer évvel az Ősrobbanás után - létrejöttek, véget ért az Univerzum sugárzási korszaka, átlátszóvá vált a Világegyetem. Hidrogénen, héliumon és minimális mennyiségű lítiumon kívül más kémiai elem akkor nem létezett. A periódusos rendszer többi elemét a csillagok állították elő, és juttatták a csillagközi térbe. Ez a folyamat nehéz elemekkel, szénnel, oxigénnel, magnéziummal stb. “szennyezte” be a még meglévő gázfelhőket, amelyekből az újabb csillagnemzedékek kialakultak. Eredeti, “tiszta, fémmentes” gázfelhők ma már nem léteznek a közelünkben (azaz 10 milliárd fényévnél közelebb), így nagyon nehéz megfigyelési adatot gyűjteni az első csillagok nyersanyagáról. Hogy milyen molekulaközi folyamatok játszódtak le a protogalaktikus felhőkben, azt a Columbia Egyetemen folyó új kutatások derítették fel.
A kulcsfolyamat a H- + H —> H2 + e- reakció, amelynek fontos szerepe van a gázfelhő hűtésében. A hűlés mértéke a felhő összehúzódása, és így az első csillagok kialakulása szempontjából fontos tényező, azonban ismerni kell hozzá a hidrogénmolekulát kialakító reakció paramétereit, egyensúlyi állandóját és annak hőmérsékletfüggését. A hiányzó paraméterek kiderítése céljából a kutatók egy mintegy 10 méter hosszúságú készüléken keresztül áramoltattak hidrogént, és vizsgálták az atom-ion reakciókat.
A berendezés első szakaszában történik a H- nyaláb előállítása. Ezt a hidrogén-anion nyalábot a második szakaszban infravörös lézernyalábbal részlegesen semlegesítik, azaz a hidrogén-anionok mintegy 7,4 %-át alapállapotú, gerjesztetlen hidrogénatommá alakítják. A vegyes anion-atom nyaláb ezután a reakciókamrába kerül, ahol az anionokat váltakozó elektrosztatikus térrel, az atomokat pedig ki-be kapcsolt lézerfénnyel késztetik reakcióra. Az ezt követő detektáló szakaszban az újonnan létrejött hidrogénmolekulák héliumatomokkal ütközve elektront veszítenek [H2 + He -> H2+ + He + e-]. Erre azért van szükség, mert a hidrogénmolekula-kation az energia-analizátorral könnyebben észlelhető, mint a hidrogénmolekula.
Az állat aprócska lehetett, tépőfogainak hossza elérte a fejhossz felét.
Egy fura őskori állat, egy kardfogú macskaféle 25 millió éves maradványait tárták Ausztráliában Queensland államban.
Az állat aprócska lehetett, koponyája elfér a tenyérben. A macskaféle tépőfogainak hossza elérte a fejhossz felét.
Mint Henk Godthelp vezető paleontológus a lelettel kapcsolatban rámutatott, ez az első eset, amikor ilyen kardfogú állat Ausztráliában előkerült.
“Ez valamiféle macska volt széles lapos koponyával és hosszú tépőfogakkal. Nem egy vérengző fenevad, amely minden útjába kerülő állatnak leharapja a fejét” - tréfálkozott a paleontológus.
A területet, ahol a lelet előkerült, 25 millió évvel ezelőtt esőerdők borították, amelyeket ragadozó kenguruk, gigantikus méretű röpképtelen madarak és őskori kacsacsőrű emlősök népesítették be. Az erdőlakók között előfordultak fákon tanyázó krokodilok, s itt éltek a koalák és a vombatok ősei is.
Faággal katapultálva szökött meg 15 majom Japánban. Az eset a Kiotói Egyetem főemlőskutató intézetében történt.
A majmoknak öt méter magas kerítésen kellett átjutniuk, amelyben magasfeszültségű áram fut. Mindezek tetejébe a kerítés jó három méterre van a fáktól, amelyekkel átkatapultálták magukat a majmok egymás után. Utána viszont nemigen tudtak magukkal - illetve a szabadsággal - mit kezdeni: az intézmény bejáratánál ténferegtek, a tudósoknak pedig sikerült visszacsalogatni őket mogyoróval.
A kutatók hihetetlenül intelligensnek értékelték a majmok akcióját. Feltételezésük szerint összeveszhettek más majmokkal, ezért adhatták távozásra a fejüket.
