Keresztényi szeretet
(Galeotto Marzio feljegyzése nyomán)
(Olmütz, 1469. március 12.)
Korán jött a tavasz. Olmütz (magyarosan Alamóc) utcáin izgatott, felbolydult tömeg figyelte a bevonuló lovasokat. A kora tavaszi napsütésben csillámlott a sok fényes kard, lándzsa, páncél. Hetykén lobogtak az enyhe szélben a zászlók, büszkén hirdették gazdáik rangját a hatalmas tollforgók a nem egyszer aranyozott vagy ezüstözött sisakok csúcsán.
A tömeg lelkesen buzgón éljenzett. Mindenki a király zömök alakját kereste a menetben, és a népszerű Hunyadi barátságos mosollyal integetett is, de még a mellette hajadonfőtt lovagló termetes, sápadt arcú férfi is bólogatott, bár elmosolyodni nemigen mosolyodott el.
Hunyadi Mátyás. Nagy hírű vezér gyermeke, okos és jó uralkodó, bár gazdagnak – mondják – még nem nagyon gazdag. De ez csak idő kérdése, mert Magyarország roppant birodalom. Viszont – ami mindennél fontosabb – jó katolikus. Nem volt hát véletlen, hogy a tömegben különböző nyelveken, de egyre többen kiabálták: „Éljen Mátyás király!”
Rebesgették is: hamarosan a friss tavaszi idő beköszöntével ide Olmütz városába sereglenek majd a cseh rendek, hogy Csehország királyává válasszák a pápa Őszentsége jelöltjét, a vitéz magyart, Hunyadi Mátyást. Igyekeztek is a város kalmárai, kézművesei, hogy legyen elegendő árujuk tavasz derekára, mert busás hasznot reméltek az egybegyűlt nemességtől.
Szóval, már eldöntött dolog: Mátyás Csehország királya lesz. A német ajkú Olmütz tekintélyes lakói örvendeztek ezen: jó katolikus és nagy birodalom büszke ura lesz a királyuk az eretnek cseh Podjebrád helyett.
A városháza dísztermében szaporán rakosgatta a tányérokat a hosszú asztalra egy takarosan öltözött magyar vászoncseléd. Borbálának hívták, Budáról érkezett a királyi udvartartással. Kívánatos idomain ingerlően feszült a csinos öltözék.
Szorgosan terített, közben ki-kinézett az ablakon. Tüstént itt a király! Hol vannak már a többiek? Elrikkantotta magát:
- Kati! Erzsi! Hol vagytok? Gyerünk teríteni szaporán!
- Jövünk már! – hallatszott kívülről, és futva érkezett a másik két fehércseléd: Kati és Erzsi.
- Mi a manó! – pörölt Erzsi. - Mért kiabálsz, Borcsa? Tán itt a török?
- Eszednél vagy? – nézett rá a másik. - Még hogy a török! Itt, Olmützben? Na, az volna még csak a szép!
- Dehogy a török! – nyelvelt rájuk Borbála. - A király érkezett meg! Láttam az ablakból! Tíz perc múlva itt van, és nagyon éhes lesz! Na terítsetek szaporán!
- Terítünk, terítünk… - és gyorsan nekiláttak.
Közben az újonnan jött két lány vidáman összenézett. Alaposan végigmérték Borbálát, némileg irigykedve szemlélték feszülő idomait.
- Hanem te, Borcsa! – kezdte Erzsi. - Mondd már el nekünk, mért kaptál te házat a királytól? Csak nem addig riszáltad a…
Borbála arca lángvörösre váltott.
- Félreértitek.
- Az ám! – csapott le rá Kati. - Te félre, mi meg értjük!
Ezen jót kacagtak.
- Szemtelen! – kiáltotta Borbála, és nagyot csapott a másik hátsójára.
Kati nevetve arrébb perdült.
- Ismerjük ám a királyt! – replikázott Erzsi. - Mátyás, az igazságos! Meg Mátyás, a jó étvágyú! Meg Mátyás, a szoknyabarát!
- Tudjuk ám mi a dörgés! – nevetett az asztal túlsó oldaláról Kati.
Borbála egy pillanatig mérgesen nézett rájuk. Megsértődjön? Jó pajtása mind a kettő. Ilyenkor csúfolkodnak vele, bezzeg, ha kell, segítenek – nemegyszer kockáztatták érte a vesszőzést. A házat irigylik tőle – van is miért. Ő azóta már nem egyszerű cselédlány.
- Nem tudtok ti semmit! – felelte aztán. - Vegyétek tudomásul, a király azért jutalmazott meg, mert kétszer elbotlottam.
Nagyot nézett erre mind a kettő.
Kati tért magához elsőnek:
- Hogy micsoda?
- Kétszer elbotlottam.
Erre már Erzsi is megszólalt:
- Nem helyesebb úgy mondani, hogy feldőltél? – vágta rá pukkadozva.
Kati úgy nevetett, hogy potyogtak a könnyei.
Borbála nem hagyta magát.
- Elbotlottam, ha mondom! – a két másik lány csodálkozva közelebb húzódott.
Borbála náluk sokkal régebben dolgozott az udvarban, és sok érdekeset tudott mesélni. Mindketten tudták róla, korántsem annyira könnyen kapható, amint azt sokan gondolják. Ráadásul már többször is megesett, hogy megszólította – maga a király. Ezért különösen irigyelték.
- Halljuk!
- Rendben van, elmesélem! – huppant le az egyik székre Borbála. Megköszörülte a torkát. - Az úgy volt, hogy a király aprólékosan elmondta, mit kell tennem. A velencei követeket fogadta. Azt a nagy kövért, a kis kopaszt, meg azt a harmadikat, amelyik mindig olyan asszonyosan öltözködik.
Katalin és Erzsébet áhítatosan figyeltek.
- Mátyás király akkor egymaga harcolt a török ellen, Velence pedig sok pénzt ígért neki a háborúra. Hát meg is jött ez a három jómadár, de pénzt azt bíz egy garast se hoztak, csak egy gyönyörű étkészletet muránói üvegből. Nem mondom, szép volt az, meg drága is, de mármost mit kezdjen vele a király a török ellen? Hát a mi Mátyásunk azzal a készlettel teríttetett a Signoria követeinek.
- Amit hoztak? – vetette közbe Kati.
- Azzal hát! Amikor teletömték a bendőjüket, akkor jöttem én! Bementem, mintha bort akarnék töltögetni, elbotlottam, belekaptam az abroszba, de elvágódtam, és az egész flinces-flancos muránói üveg készletet lerántottam az asztalról!
A két lány sajnálkozva nézett.
- Lerántottad?
- Le ám, de úgy, hogy egy se maradt épen!
- Nahát! – sikkantotta Kati.
- Nem vesszőztetett meg a király? – suttogta Erzsi, és ösztönösen a fenekéhez kapott. A régi gazdájánál egyszer volt része efféle kellemetlenségben. Amíg él, nem felejti.
Borbála vidáman felnevetett.
- Dehogy vesszőztetett! A többiekkel gyorsan feltakarítottuk, aztán Mátyás parancsára felraktunk egy arany étkészletet a muránói helyett, ami pozdorjává tört. Akkor megint bementem bort töltögetni.
- De másodszor már nem tettél kárt! – kotyogta Kati.
- Dehogynem! – vihogta Borbála. - Éppen ez a lényeg!
- Csak nem verted le azt is? – ijedt meg Erzsi. Biztos volt benne, hogy a derekas vesszőzés története következik. Kissé irigyelte Borbálát, amiért ilyen vidáman beszél róla. Maga szégyellte és titkolta.
- Le én! – kacagott Borbála. - Le bizony!
- Te szegény Borcsa! A hiba nem jár egyedül! – nézett rá sajnálkozva Erzsi. Talán nem is vesszőzés volt; hanem egyenesen korbácsolás. Szegény Borbála!
- Levertem azt is, mert le kellett. – felelte titokzatos képpel Borbála.
Tátott szájjal hallgatták.
- Le kellett?
- Le bizony!
Erzsi ámult-bámult. Kezdte sejdíteni, hogy nem volt bizony a dologban semmiféle vesszőzés. Nincs miért sajnálnia a társnőjét. Kár.
Borbála jókedvvel folytatta:
-Akkor aztán a mi csavaros eszű Mátyás királyunk felemelt egy aranytányért, és odatartotta a követek orra elé. Hallottam is, amit mondott.
- Ne mondd! – izgult Kati. - Mit mondott?
- Azt mondta: Látják, uraim, az arany nem törik el. Ne tegyenek oda üveget, ahol aranyra van szükség.
Elégedetten hallgattak. Igen, ez Mátyás. a királyunk. A mi Mátyás királyunk.
- Jól megadta nekik! Megértették a velencések?
- Meghiszem azt! Még aznap hazamentek aranyért.
Alacsony termetű férfi lépett be, ferences csuhája felett fekete úti köpönyeget viselve. Rangoni Gábor, mátyás olasz származású kancellárja.
A lányok ijedten perdültek talpra.
- Meg van már terítve, lányok?
Egy pillantással felmérte. Még némi híja van.
- Kapjátok magatokat, máris itt a felség! – közben egyebet gondolt, megvakarta kis kecskeszakállát. – Talán jó is, hogy nem készültetek el! Vigyetek ki mindent az udvarra!
- Az udvarra, atyám? – lepődött meg Borbála.
- Az idő szép, a király kint ebédel.
Nem volt ez ritkaság, Mátyás szeretett a szabadban étkezni.
- Ahogy a kancellár úr parancsolja! Gyerünk, Kati!
A lányok szempillantás alatt felcihelődnek, aztán elkezdték kihordani a terítéket a kerti asztalra.
Rangoni csendben figyelte őket. Magyar lányok. Szorgalmasak. Csinosak is, de valami megveszekedett módon cserfesek. Be nem áll a szájuk reggeltől estig. Odahaza, Itáliában csak a szajhák nyelvelnek ennyit, a cselédek csendesek és alázatosak.
Kintről fegyvercsörgés, lónyerítés, futó lábak zaja hallatszott be. A szolgálattevő udvarnokok hangos szóval irányították a vendégeket az udvarra. Rangoni sóhajtott. Akkor errefelé nemigen jön senki, legalább marad néhány perce gondolkodni.
Ekkor fekete páncélba öltözött szálas katona lépett be.
- Kancellár úr! – szólította meg udvariasan a papot.
Rangoni hátrafordult. Mátyás egyik legvakmerőbb zsoldostisztje, a fekete Haugwitz. Vitéz, de veszedelmes ember. Sokan irigylik Mátyást, hogy meglepően könnyen szót ért az effélékkel. Szeretnek alatta szolgálni.
Igaz is, vajon mit végzett a király? A jelek szerint eredményes volt, jókedvvel tért meg Olmützbe. Haugwitz biztosan tud valamit.
- Á, Haugwitz kapitány! Sikerrel járt a felség?
- Mindenekelőtt szerencsével, atyám. Találkozott Podjebrád György királlyal. Ezért most a harc szünetel. Hogy ez mennyire siker, majd eldönti az idő.
A köhintésre figyeltek fel. Nem kisebb személyiség méltóztatott most belépni, mint Lorenzo Roverella bíboros, a pápa követe. Megtermett, hízásnak indult főpap nehéz selyem öltözékben, aranylánccal a nyakában. Túlápolt kezein temérdek gyűrű. Fújtatott, mint valami kimerült harci paripa.
A két férfi szertartásosan köszöntötte a kardinálist, aki roppant dühös lehetett, mert minden udvariaskodás nélkül Haugwitz-ra támadt:
- Mit jelentsen ez, kapitány úr? Önök igaz keresztény hitük dacára az eretnek ellenséggel paktálnak?
Mielőtt felelt volna, Haugwitz kapitány jól megnézte magának a krakéler kardinálist. A bátyja, a másik Roverella bíbornok, Bertalan az egyház egyik legtiszteltebb kardinálisa. Ez a Lőrinc sohasem fog akkora tekintélyt szerezni magának. Miféle ország Itália, ahol minden tehetséges embernek akad egy tökfilkó testvére? Meg néhány gazember unokaöccse.
- Kérdeztem valami, kapitány úr!
- Mátyás király kíséretében voltam, bíbornok úr! – próbálta finoman elhárítani a támadást Haugwitz.
A bíboros nem tágított. Végre akadt valaki, akire kiönthette a mérgét.
- Annál inkább kötelessége volna, hogy uralkodóját figyelmeztesse az egyház iránti kötelességeire!
- Nincs jogom ítélkezni a király cselekedetei felett, eminenciás uram!
- Inkább a bűn terhét veszi a fejére, kapitány?
Rangoni megcsóválta a fejét. Miért erőszakoskodik a bíboros? Mi baja a kapitánnyal? Mivel senki sem volt a közelben, meg kell próbálkozni, hátha valahogy zöld ágra lehet vergődni vele.
- Feleslegesen hangoskodik eminenciád. Arra kell kérnem: viselkedjék illendően, vagy vonuljon vissza a szállására. – bár papként aligha szólhatott volna így egy bíborossal, mint Mátyás kancellárja, megengedhette magának.
Roverella meglepetten nézett rá.
- A Szentatya neheztelni fog, kancellár uram. – ez inkább magyarázkodás volt, mint visszavágás.
A király is neheztel a Szentatyára, eminenciás uram. – folytatta a leckéztetést Rangoni. - Eminenciád bizonyára tudja, hogy joggal.
Mivel a bíboros nem felelt, Rangoni Haugwitz-hoz fordult:
- Kapitány úr, ki az a fiatalember, aki a király oldalán lovagolt be a városba?
Jól tudta a választ, de azt akarta, hogy a kapitány mondja ki. Tájékozatlanságot színlelt. Taktikázott. Része volt ez ama bonyolult diplomáciai játéknak, amely most kezdődött közte és a pápai követ között.
Alighanem a kapitány is tisztában volt ezzel, mert egy pillanatig késlekedett.
- Nem más, mint Viktorin, Podjebrád fia. – felelte aztán nagyon egyszerűen, de éber szemekkel.
Roverella bíboros elképedt. Előbb tanácstalanul pislogott hol egyikre, hol másikra, aztán mindkét pofazacskóját felfújva nagyot szuszogott. Egészen elvörösödött a képe.
Micsoda? – hörögte. - Az ellenség, a főeretnek fia? Éppen Viktorin, Podjebrád kedvence? Csak nem kötöttek békét kegyelmetek?
- Nem, eminenciás uram. – mosolygott Haugwitz kapitány.
- Mátyás király talán valami túszt adott érte cserébe?
- Nem adott, bíbornok úr.
- Akkor nem értem! – fújtatott a bíbornok. - Sehogysem értem.
Ekkor lépett be négy-öt ember kíséretében a király.
- Uraim! – dörögte Haugwitz. - Mátyás király! – és kivont karddal tisztelgett. Rangoni meghajol. Némi habozás után a bíboros is.
- Köszönöm, kapitány! – mondta könnyedén a király, miközben egy szolgálattévő udvarnoknak nyújtotta a köpenyét.
Mátyás király nem volt szép ember, de mindenütt azonnal magára vonta a figyelmet. Igen erős volt a személyes jelenléte az élet színpadán. Hosszú, göndör gesztenyebarna haja kissé még kócos volt, és a mellvértjét sem csatolta még le. Középtermetű, de igen széles vállú férfi volt hordónyi mellkassal, és láthatóan ólábakkal. A tenyere nagy és erős volt – mint egy földművesé.
- Tiszteletem, eminenciás uram. – köszöntötte kiismerhetetlen mosollyal a bíborost, majd azonnal lépett is tovább. - Kancellár úr, veled majd beszélnem kell.
De Roverella nem tagadta meg magát.
- Felség! – ragadta meg a király vállát. - A magát Csehország királyának nevezni merő gyalázatos főeretnek, Podjebrád György Viktorin nevű fia tíz perccel ezelőtt felséged társaságában lovagolt be ebbe a városba.
Két testőr igen rosszalló szemmel nézte a bíborosnak a király vállát markoló kezét. Egyikük mozdult volna, őt úgy intette le egy finom kézmozdulattal a király, hogy még az arcát sem fordította felé. A testőr mozdulata megállt, de továbbra is szúrós szemmel nézte Őszentsége követét.
Mátyás kiszámított, csaknem gyengéd mozdulattal lerázta a válláról Roverella kezét. A vitéz megnyugodott, levette kezét a kardja markolatáról. A király könnyed társalgó kifejezéssel fordult a bíboroshoz:
- Innét, az ablakból felismerte? – nevetett rá. - Jó szeme van eminenciádnak!
- Úgy vélem, erősködött a bíboros. - felséged most könnyen és gyorsan megnyerhetné a háborút.
A király arca elkomorodott.
- Nem osztom eminenciád véleményét. Az ellenség erős. Láthatta, hogy ezt a várost is milyen nehezen vettük be.
- Felséged kezében van Podjebrád fia.
Most néma csend támadt. Mindenki a király és Roverella párbeszédét figyelte.
- Tárgyaltam az apával, eminenciás uram. A fiú a vendégem.
- Felség, Podjebrád ezt a fiát úgy szereti, hogy a lelke üdvösségét is odaadná érte! Felséged veresse vasra, kínoztassa meg, üzenje meg Podjebrádnak, hogy vagy elevenen nyúzatja meg a fiát, vagy leteszi a fegyvert és átadja felségednek Csehországot!
Csöndesen felmorajlott a hallgatóság.
Mátyás gúnyosan elmosolyodott. Hányadik alávaló tanácsot kapja már egyházi személy szájából? Ilyeneket javasol az Egyház, amelyet Krisztus szeretete vezérel.
- Ezt akkor se tenném, ha én állnék vesztésre, nem pedig a csehek.
Roverella nem vonul vissza – pedig talán jobban tette volna:
- Gondoljon felséged a Szentatyára, a költségekre és a háborús veszteségekre !
Mátyás királynak ezer ráncba szakadt a homloka. Rangoni – tudván, hogy ez a kitörni készülő vihar jele – próbálta kézjelekkel figyelmeztetni a bíborost, de hamar felhagyott vele. Őszentsége követe, eme főpásztor sokkal butább volt, mint az őrizete alá rendelt bárányok
- Csirkefogóvá züllik az az ország, amelyiknek lator a királya, eminenciás uram. – mondta a király, végszónak szánván az egyre terhesebb párbeszéd végére.
- Felséged a szavát adta Podjebrádnak? – ütötte a vasat a kardinális.
Mátyás türelme fogytán volt, de fékezte magát.
- Nem adtam a szavamat, eminenciás uram.
- Akkor igazán nem értem, miért tétovázik, felség.
Mátyás arcán fanyar mosoly jelent meg. Talán magyarázza meg egy bíborosnak, a római egyház főpásztorának, mi fán terem az erkölcs? Ha ez kell!
- Nemcsak az adott szó jelenti a becsületet, eminenciás uram. Egy tekintet, egy mosoly, egy bólintás is a baráti jóindulat reményét nyújtja - és a király minden pillanatban király. – azzal indult volna tovább.
A bíboros azonban tovább fontoskodott:
- Ne legyen ilyen finnyás, felség! Eretnekekkel szemben az adott szó, vagy az eskü sem számít, olyan csekélység meg főleg nem, mint egy mosoly vagy a tekintet! Ellenük semmi sem bűn. Felséged legyen egészen nyugodt: a Szentatya majd feloldozza, Isten pedig megbocsát.
Roverella nem vette észre, milyen ellenségesen méregetik az emberek. A király kelletlen arcot vágott.
- Undorodom eminenciád javaslatától. Többet ne halljak ilyet az országomban! Viktorint meghívom ebédre, utána pedig tisztelettel visszaküldöm az édesapjához. Kapitány úr! Kancellárom! Induljatok az asztalomhoz! Ha eminenciádnak nincs jobb dolga, megtisztelhet ebédre. De fáradt vagyok, arra kérném, ma ne prédikáljon az asztal mellett a szeretetről. Az út elgyötört, nem tudnék figyelni. Ha van kedve, jöjjön eminenciás uram. – azzal faképnél hagyta a pápa bőbeszédű követét.
Rangoni, Haugwitz és a többiek a király után indultak.
Roverella egyedül maradt.
- Ilyet még nem hallottam! – füstölgött magamagának. - Mi lesz azzal az országgal, amelynek ilyen a királya?