Az ősi erkölcs nevében
Csupor Bélának
Mire az áldozati tűz parazsa kihunyt, leszállt az éjszaka. Az Eskütétel Tanúi megrendült arccal vonultak ki a Palota felőli ajtón. Tiszteletre méltó tekintélyes polgárok, iparosok vagy művészek voltak. Sohasem fogják elfelejteni az ünnepélyes perceket. A Királyok Esküjét látták Érdemes ember nem kaphatott ennél nagyobb kitüntetést. Még az unokáik is dicsekedni fognak vele.
A szolgák égő fáklyákat helyeztek el körben a falakon, és gyertyákat gyújtottak a méltóságteljes tízágú gyertyatartóban. Yazred még csendesen beszélgetett egy ősz hajú tisztviselővel, de a Tízek többi tagja már helyet foglalt félkörben az áldozati tűz maradéka előtt. Egyik szolga a másik után hagyta el az ősi csarnokot, nyomukban a nyári éjszaka illatáradata tódult be az ajtón. A tenger moraja nem hallatszott be idáig.
— Yazred! — mondta halkan Tenniam, a Legidősebb, mire az északi hegyvidék hercege kitessékelte a tisztviselőt, és helyet foglalt középen; éppen Tenniam mellett. Valamit a ruhája bő ujjába rejtett, egyelőre nem vette elő.
— Bocsánat, királyi testvéreim! — biccentett társai felé.
Mindannyian fényes sötétkék köntöst viseltek arany díszítéssel. A rézarany hajpántot viselő Tenniam kivételével mindannyian fedetlen fővel. Az éjszaka hosszúnak és nehéznek ígérkezett. Néhányan máris csendben bólintottak a Legidősebb felé.
— Királyi testvérem, Wazaloth! — mondta szertartásos hangon Tenniam. — Mint a Főváros uralkodója, vezesd az ítélethozatalt a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében!
Wazaloth elhűlve nézett a Legidősebbre. Erőteljes fiatalember volt, talán még a harmincat sem töltötte be.
— Te vagy a Legidősebb! — vetette oda tétován.
— Az eset a Fővárosban történt! — válaszolta zengő hangon Tenniam, mire hárman is egyetértően dörmögtek. Wazaloth megadóan bólintott. Jól ismerte az ősi törvényt. Nem menekülhet a kötelessége elől. Erre nevelték, ezért tették a fejére másfél éve a koronát. Felállt, és középre lépett.
— Királyi testvérem, Wazaloth, — ismételte Tenniam. — vezesd az ítélethozatalt a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében!
— Királyi testvéreim! — kezdte Wazaloth. — Főbenjáró ügyben kell ítélkeznünk a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében! El kell döntenünk, meggyilkolta-e az ifjú Sharaka hercegnő tiszteletreméltó nagyanyját, Shasta királyné testvérhúgát, Hucata úrnőt. Döntsünk igazságosan a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében! — nagyot sóhajtott, és helyet foglalt. Elmondta az ősi szavakat, a többi már a Királyok Testületére tartozik. Kedvelte ugyan a szép Sharaka hercegnőt, de biztos volt a lány bűnösségében. Nem történhetett másként.
A Tízek felmorajlottak. Tenniam köhintett, mire elhallgattak. A Legidősebb azonban nem élt az első szólás jogával.
— Átengedem az első szólás jogát királyi testvéremnek, Zilaernek! — intett a testes síkföldi felé.
A borotvált arcú, tokás Zilaer tizenhat évvel fiatalabb volt Tenniamnál, de máris igen korosnak tűnt. Azonnal magához ragadta a szót:
— Javaslom: mondjuk ki azonnal Sharaka hercegnő bűnösségét, és tüstént adjuk át a lányt egy rendőrbírónak!
Yazred valamit súgott a mellette ülő Moteda fülébe, mire a széles járomcsontú délnyugati uralkodó csendesen megszólalt:
— Sharaka hercegnő ártatlannak mondja magát! — szavai visszhangot vetettek a távoli mennyezeten, koppanva hulltak vissza a falak rézarany díszítéseiről, szinte beléjük zendült a súlyos oltárkő. — A gyilkost is megnevezte. — az oltárkő sűrű árnyéka helyeselt, mintha Tenniam is bólintott volna. Yazred finoman megtapogatta a köntöse ujjában rejtegetett tárgyat.
— Sharaka hercegnő egy idegent vádol a gyilkossággal. — folytatta Moteda. — Egy idegent, akit Kunodittnek vagy Frankendursznak hívnak.
— Ki az idegen? — hangzott az első kérdés, és minden szem Wazalothra tapadt.
A Főváros uralkodója újra felemelkedett.
— Kunoditt Frankendursz azt mondta, mérhetetlenül messziről érkezett hozzánk. — kezdte eléggé kelletlenül. — Egy távoli birodalomból menekült, mert ott bitorlóként magához ragadta helyette a hatalmat valami Adlifter. Nálunk a birodalom megbecsült polgára lett. Nagybérlő lett a Kettős Kontinens távoli vidékén. Arany- réz- és egyéb bányákat irányít, rendesen fizeti a földjei után bérletet és a birodalmi adót
— Amely földek egyébként Hucata úrnő tulajdonában vannak, — vágott közbe higgadtan Tenniam. — akinek Sharaka hercegnőn kívül más rokona nincs. A törvény értelmében — ha Sharaka bűnösnek bizonyul, Hucata birtokai a nagybérlők tulajdonába kerülnek. — erre halálos csönd támadt. — Ha Kunoditt valóban megölte Hucatát, volt indítéka.
Összesűrűsödött a csend. Wazaloth kínjában az ajkába harapott.
— Királyi testvéreim! — nyögte, hogy fel sem állt. — Lefolytattam a vizsgálatot, de semmire sem jutottam. Szeretem Sharaka hercegnőt, de csakis ő lehet a bűnös. Nem kedvelem Kunoditt Frankendurszot, nagyon nem kedvelem…— elakadt a szava, gondolkodott valamin, aztán még hozzátette: — Soha egyetlen idegen sem merészelt velem még olyan leereszkedő hangot megütni, mint ő. Talán nem vagyok annyira tapasztalt, mint te, Legidősebb. Vagy mint te, Yazred, aki tíz évet töltöttél a Nagy-öböl vidékén. — mély lélegzetet vett. — Az sem tetszik benne, hogy nem akar a Fővárosban letelepedni. Mindenki ide törekszik, ő meg elmegy innét. Miért? Egy ekkora jövedelmű nagybérlő megtehetné, hogy évente körbejárja a földjeit, egyébként meg a Fővárosban tartózkodik, ahogy célszerű, és ahogy szokásban van. Személyes kihallgatást kért tőlem, engedélyezzem, hogy végleg a birtokára költözzön, és csak egy megbízottat hagyjon itt az ügyek vitelére.
— Engedélyezted? — kérdezte éles hangon Zilaer.
— Nem. Azt mondtam, még meggondolom.
— Ne is engedélyezd, mert ez hallatlan! — füstölgött a síkföldi. — Saját háza lehet a Fővárosban, és visszautasítja! Honnan szalasztották a fickót?
— Valami távoli vidékről. — felelte némi habozás után Wazaloth. — Azt mondta, Harmadik Birodalom a neve.
— Hallott róla valaki?
Rövid csend után Tenniam emelkedett szólásra:
— Az idegen az én kezembe tette le a nagybérlői esküt tizenöt évvel ezelőtt. — kezdte a Legidősebb. — Részletesen elmondattam vele, merre található a hazája. Utána hívattam a három legjobb földrajztudóst. Szerintük az általa említett hely az Északkeleti Jégföldek kellős közepén található. Ott semmiféle Harmadik Birodalom nem létezhet. Kunoditt Frankendursz vagy közönséges hazudozó, vagy valami titok rejlik körülötte.
Rövid csend.
— Sharaka szerint Kunoditt megölte a nagyanyját. — mondta lassan Moteda. — Az előbb kiderült, volt is rá oka.
— Nem tehette, királyi testvérem. — nézett rá Wazaloth. — Egyedül Sharaka tehette.
— Neki mi oka lett volna rá?
Rövid csend.
— Yazred? — kérdezte Tenniam.
Az északi hegyvidék hercege felemelkedett. Úgy tartotta a karját, hogy a többiek ne vegyék észre a köntöse ujjában rejtőző tárgyat. Még ne.
— Tíz évet töltöttem a Nagy-öböl mentén, és számos bűneset kivizsgálásában vettem részt.
A Nagy-öböl kelet két roppant szárazföldjét választotta el egymástól. Az ott élő népek nem voltak szelídek és békeszeretőek, mint a Kettős Kontinens mostanra pacifikált törzsei, gyakran fellázadtak a birodalom ellen. Előszeretettel hívtak segítségül barbárokat; a Forró Erdők Földjének elefántcsontszínű harcosait, vagy torzonborz szakállú, vérszomjas jégföldieket. A tengeren hemzsegtek a kalózok. A birodalomnak kétszáznál több helyen volt érdekeltsége: gyarmatok, üzleti lerakatok, helyőrségek. Birodalmi Megbízott arrafelé akárki nem lehetett, hiszen gyakorta fegyveres harcot kellett vívni a temérdek barbárral vagy lázadóval. Az elmúlt évszázadban nyolc Birodalmi Megbízott esett el valamelyik helyőrség védelmében, vagy tengeri harcban. Sokan lemondtak, visszahívatták magukat, vagy egészségi állapotukra, sebesülésükre hivatkozva felmentésüket kérték. Ötven éve nem fordult elő, hogy valaki kitöltötte a tíz esztendőt — mint Yazred.
— — Szeretném lefolytatni a vizsgálatot a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében! — mondta határozott hangon az északi hegyvidék hercege.
— Ellenvetés? — kérdezte Tenniam.
Senki sem tiltakozott, mire Yazred az ajtóhoz ment, és bebocsátotta a tisztviselőt, akivel korábban beszélt.
— Ilema rendőrbíró. — mutatta be rövidre vágott hajú, magas férfit, aki illendően meghajolt. — Velem volt a Nagy-öböl vidékén. — várt néhány másodpercet. Mivel nem volt ellenvetés, a rendőrbíróhoz fordult:
— A tanú?
— Itt van, uram.
— Kunoditt Frankendursz?
— A vendégszárnyban, diszkrét őrizetben, uram! Majd’ szétveti a méreg.
— Kéretem a tanút!
Ilema rendőrbíró meghajolt és távozott.
— Tanú? — kérdezte Wazaloth. — Miféle tanú?
— Ilema talált rá.
Éjfekete bőrű, igen formás tizennyolc év körüli leányzó lépett be csinos ruhácskában. Ahogy a Királyok Testületét meglátta, előbb zavartan megdermedt, aztán gyorsan térdre vetette magát. Yazred felemelte és az áldozati oltár elő állította.
— Hogy hívnak?
— Kana vagyok, uram!
— Honnan származol?
— Ti úgy hívjátok, a Vihar-fok vidéke, uram.
— Elraboltak?
— A falu főnöke adott el, uram!
Yazred megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nem elrabolták, eladták. Talán nem kívánkozik haza, és nem gyűlöl itt mindenkit. Talán nem fog hazudozni.
— Mióta vagy itt?
— Két éve, uram.
— Hol szolgálsz?
— Lulaina úrnőnél, uram.
— Esküt kell tenned, Kana! Igazat kell mondanod a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében! A Királyok Testülete minden szót megjegyez, amit mondasz.
— Esküszöm, uram! Igazat fogok szólni a Tengeristen tiszteletére, az ősi erkölcs nevében!
— Láttad Hucata úrnő halálát, Kana?
— Igen, uram!
— Mondd el, mit láttál!
— Hucata úrnő a palotája csatorna felőli erkélyén ült egy karosszékben, uram. Nem volt más vele, csak az unokája. A szép Sharaka hercegnő. Az idegen úr a csatorna túlsó partján ácsorgott. Beszélgettek, uram.
— Micsoda? — kapta fel a fejét Wazaloth. — Beszélgettek? Én úgy tudtam, Kunoditt úr sétált a csatorna partján.
— Beszélgettek, uram! — felelte mély meggyőződéssel a lány. — Vagyis inkább kiabáltak egymással. Olyasmiket hallottam, hogy Hucata úrnőnek elege van az idegen hazudozásaiból, uram.
Wazaloth belesápadt. A Királyok Testülete hallgatásba burkolózott.
— Utána mi történt?
— Az idegen megölte Hucata úrnőt, uram! — vágta rá Kana, és elsírta magát. — Megölte, pedig olyan kedves úrnő volt, uram!
— Mit mondasz, te lány! — rivallt rá Zilaer. — Hogy’ ölhette volna meg!
— Megölte, uram! Tűz ütött ki a kezéből, az úrnő pedig véresen összeroskadt.
— Volt nála valami?
— Igen, uram!
— Mi volt az?
— Valamilyen eszköz, uram! Tűz ütött ki belőle!
Yazred előrántotta a köntöse ujjából az ismeretlen tárgyat, és a lány szeme elé tartotta.
— Ez volt az?
Válaszul Kana felsikoltott.
— Ez, uram! Vidd innen, kérlek! Gonosz dolog ez, uram!
A Királyok Testülete elhűlve meredt a lányra.
— Elmehetsz, Kana! — a lány tüstént kisurrant.
A Királyok Testülete Yazred körül csoportosult, aki az ölében tartotta a tárgyat.
— Mi ez?
Yazred válasz helyett behívta a rendőrbírót. A többiek próbálták visszanyerni méltóságukat, ki-ki elfoglalta korábbi helyét, de tapintható volt az izgalom.
— Mi ez, Yazred?
— Fegyver, uram.
— Mit tudsz róla?
— Megvizsgáltattam a legjobb mesteremberekkel, uram. Talán le tudnák másolni, de nem értik a működését. — elővett egy fehér kendőt, szétterítette, s három ezüstös sárgaréz színű, hengerkúp alakú tárgyat helyezett rá. — Ezek a lövedékek.
— Wazalothnak hirtelen teljesen kiszáradt a szája.
— Az orvosok ilyet találtak Hucata úrnő testében! — nyögte — Egy ilyen okozta a halálát.
— Ezek az idegen holmijából valók. — mondta Ilema. — Az egyik szolga csente el őket a kérésemre. Azt mondja, több szakajtóra való ilyen van ott. — felemelte a tárgyat. — Ez lehet a fogantyúja. Itt megfogják, és a fegyver csövét az ellenségre tartják. Ahogy az íjászok a nyilat. Ez kivehető. — kihúzott a tárgy aljából egy hosszúkás alkatrészt, és felmutatta. — Ebbe helyezik a lövedékeket. A szerkezet mechanikája egyenként a csőbe tolja őket. Így! — felhúzta a fegyvert, a lövedék a csőbe csúszott.
— El lehet onnan távolítani? — kérdezte bizalmatlanul Tenniam.
— Igen, uram! — válaszolta Ilema, és kivette a lövedéket a csőből. — A harcos a mutatóujjával meghúzza ezt a kampót, és a lövedék kirepül a csőből. A lakatosok szerint nagy lármával jár, és a legvastagabb rézlemezt is könnyedén átüti.
Egy teljes, hosszú percig tartott a csend.
— Királyi testvéreim! — nyögte aztán Zilaer. — Megkövetem Sharaka hercegnőt. Visszavonom, amit a bűnösségéről mondtam!
Mindannyian bólintottak.
— Ideje lelepleznünk az igazi gyilkost! — mondta lassan Yazred.
Ilema kiment, a Királyok Testülete némán helyet foglalt. Aztán kivágódott az ajtó, és belépett az idegen.
Magas volt, ötven körül járhatott. Különös öltözékében úgy festett, akár az erőszak sötét istene.
— Elég régen él nálunk, felvehetne valami tisztességes ruhát! — motyogta maga elé Tenniam.
Az idegen tetőtől talpig feketében volt. A lábait csőszerű ruhadarab fedte, amilyet a Jégföldeken viseltek. Yazred látott olyat, ez azonban sokkal különb volt, mint amilyeneket az ottani szűcsök varrtak állatbőrből. A kabát szintén fekete volt széles vörös gallérral, rajta számos furcsábbnál furcsább dísszel. A legkülönösebb a két karszalag volt. Jobb karján fehér mezőben fordított, fekete szvasztikát, a másikon fehér mezőben két fekete kígyóvonalat viselt a férfi. Tenniam egyre a torz szvasztikát tanulmányozta. Rossz irányba mutatnak az ágai, vajon miért?
A férfi megjelenése taszító volt. Arca frissen borotválva, ettől az erőszakos vonások még ellenszenvesebbek. Ritkás sárgásvörös vagy hirtelenszőke haja felnyírva egészen a füle fölé, ott is rövidebb a sündisznó tüskéjénél. A kopasz tarkó a rosszindulat jelképeként fehérlett a gyertyafényben. Összecsapta a bokáját, kemény fővetéssel köszöntötte a jelenlévőket, és feszes tartásban megállt.
— Te vagy Kunoditt Frankendursz?
— A nevem Cuno Dietrich von Frankenburg-Löwenstein, uram!
A különös, idegen név úgy robbant a csarnok csendjébe, mint barbár harci üvöltés.
— A harmadik birodalom nevű országból származol?
— Igen, uram!
— Te lennél ott az uralkodó?
— Igen, uram!
— Bitorolja a trónodat egy bizonyos Adlifter?
— Adolf Hitler, uram. Csalárd módon elém tolakodott, pedig csak egy eszement piktor!
Yazred mélyet lélegzett.
— Gyilkossággal vádollak téged az ősi erkölcs nevében! — mondta az ünnepélyes szavakat. — Meggyilkoltad Hucata úrnőt!
Cuno Dietrich von Frankenburg-Löwenstein — Yazred megdöbbenésére — elmosolyodott.
— Te nem vagy rendőrbíró, uram. — kezdte idegenes, pattogó akcentussal, gúnyos mosollyal. — Egy hozzáértő rendőrbíró sohasem emelne ilyen ostoba vádat!
Többen felszisszentek. Yazrednek a szeme sem rebbent. Látott már pimasz csirkefogót eleget.
— Fenntartom a vádat! Meggyilkoltad Hucata úrnőt!
— Nem mondanád meg, uram, hogyan? — nevetett a szemébe a feketeruhás. Ezt talán nem kellett volna tennie. Ha Yazred lelkében a volt is még kételynek egy halovány szikrája; most elmúlt. Ettől a pillanattól kezdve teljesen biztos volt benne: ez az ember bűnös abban, amivel vádolja.
— Nem mondanád meg, uram, mivel?
— Ezzel! — rántotta elő Yazred a tárgyat.
A Királyok Testülete ádáz tekintettel figyelt. Az idegen megrökönyödött. Egy másodpercre elsápadt, de gyorsan visszanyerte az önuralmát. Yazred nyeregben volt. Tapasztalatból tudta, mi megy végbe a gyanúsítottban: még mindig úgy véli, hogy a vádló nem tud mindent. Gondolkodik.
— Ezzel, uram? — mosolyodott el újra az idegen. — Ez csak egy dísztárgy, szegény nagybátyámtól kaptam. Semmire se jó, de sajnálom elhajítani. Ezzel bizonyára agyonverhettem volna szegény hölgyet, de ahhoz át kellett volna kelnem a húsz láb széles csatornán. — és diadallal nézett fel. Yazred komoran bólintott. Nem buta a fickó. De nem is becsületes.
— Egy ilyen lövedékkel! — elébe tette a hengerkúp alakú tárgyakat.
Az idegen tekintete megrebbent. Csak egy pillanatra, de Yazred tekintetét nem kerülte el.
— Hagyjuk ezt az ostobaságot, uram! — tört ki a feketeruhás. — Szabad lesz? — csaknem kikapta Yazred kezéből a tárgyat. — Hagyjuk ezt az ostobaságot! — mondta újra, miközben úgy járt a szeme, akár a csapdába esett menyétnek. — Ti árják vagytok, a hazátok az árják őshazája! Legyetek büszkék rá! Árják vagytok, ha nem is tudjátok, mi az! Én a jövőből jöttem! Konstruáltam egy gépezetet, ami idehozott! Bízzatok bennem, és együtt meghódítjuk az egész világot! Az egész világ az árják világa lesz!
A Királyok Testülete döbbenten hallgatott. Micsoda őrült beszéd! A gyilkosnak elvette az eszét a rossz lelkiismeret? Yazred elszánta magát a végső blöffre.
— A többi lövedék benne van. — mondta, és felemelte a fegyvert. — Ha nem lehet ölni vele, nincs okod az aggodalomra! — ráfogta az idegenre, és mutatóujja a billentyűre csúszott. Látta a vizenyős szempárban a hirtelen feltámadó eszelős dühöt. Látta Tenniam is, és gyorsan megrántott a széke alatt egy vékony zsinórt, amelynek a szomszéd őrszobában volt a vége.
— Le ne lőj, ostoba vadember! — üvöltötte Cuno Dietrich von Frankenburg-Löwenstein, és Yazredre vetette magát. De az északi hegyvidék hercege több csatát látott közelről, mint ő…
A következő pillanatban a büszke árja vérző orral hevert a földön, és magából kikelve üvöltött, miközben a betóduló katonák megkötözték.
— Én gyilkos vagyok, ostobák, de mit számít az a nő? Az árják világáért tettem, értitek, vademberek! Majmok! A ti országotok semmi! Nyomtalanul tűnik el! Elsüllyed a pokolra, a tenger fenekére! Elsüllyesztetik, és többé meg nem találtatik! Elsüllyed az ősi erkölcs nevében!
— Bűnösnek találtattál az ősi erkölcs nevében! — mondta szertartásosan Tenniam. — Valamelyik rendőrbíró fog ítélkezni feletted! Vigyétek!
Ahogy a katonák kivonszolták a gyilkost, Tenniam Yazredhez fordult:
— Hol a gépezet, amiről beszélt?
— Ilema megtalálta. A tengerbe dobjuk. — a Legidősebb bólintott.
Amikor megritkult a sötétség, Tenniam és Yazred felmentek a palota tetejére.
— Azt mondta a gazember, — morfondírozott Tenniam. — hogy elpusztul a hazánk. Elsüllyesztetik, és meg nem találtatik.
— Talán igen, — felelte Yazred. — a fickó a jövőből jött, tudhatja. De nem az idők végéről jött. Ha a hazánk elsüllyesztetik, azt mondom: az ősi erkölcs nevében egyszer majd meg is találtatik!
— Úgy lesz! — mondta a Legidősebb kissé felhős tekintettel.
Együtt nézték, ahogy felkel a Nap Atlantisz felett.