Istenem!
Komoly kifogásaim vannak…
Tegyél csodát, mert három versmondót kellett az utolsó pillanatban betegség miatt lecserélnem, Te világtalan, sivár, trutty időt adál, és nekem ma fél tizenkettőkor március tizenötödikei műsort kell celebrálnom - szabadtéren…
Valamikor 1850 tavaszán Geringer főtanácsos Bécsből Pest-Budára rendelte Hans Schmidtradner detektív felügyelőt. Az öregedő rendőrtiszt semmi módon sem tudott kitérni a megbízatás elől, kénytelen volt hát elhagyni a császárvárost, és postakocsin a nemrég levert lázadók földjén át egészen Pestig rázatni magát.
Egész úton rendkívül éberen vigyázott, mindig keze ügyében tartotta két darab gyöngyház markolatú pisztolyát. A magyar amolyan lázadó népség, mit lehessen tudni, jobb a békesség.
Sehol senki sem kötött bele. Szívesen megnézte volna az elmúlt évi háború némelyik ütközetének helyét, de visszatartotta az óvatosság. Ki tudja, nem bujkálnak-e még arrafelé bujdosó honvédek, akik megölik, felfalják, talán még karóba is húzzák a szegény osztrákot, ahogy az efféle vadembereknél szokásban van.
Meglepetésére az emberek sehol sem viselkedtek vele igazán ellenségesen, nem zaklatták, nem voltak udvariatlanok. Nem nagyon akartak vele szóba állni, és mindenütt keveset beszéltek, az igaz, de ez még tetszett is a detektívnek. A sokat fecsegő kedélyes bécsiek után felüdülés volt a szótlan magyarokkal folytatott társalgás.
Pesten Geringer kegyelmes úr azonnal fogadta.
- Végre megérkezett, Schmidtradner! Magára bízom Petőfit.
A felügyelő azt hitte, rosszul érti.
- Ne bámuljon ilyen ostobán, valóban Petőfit mondtam. Nyomozza ki, életben van-e. Ha igen, fogja el. Eredményeket akarok, Schmidtradner, minél hamarabb.
A detektív felvonta a szemöldökét.
- Kérdezhetek valamit, méltóságos uram?
- Ha elkerülhetetlen, kérdezzen! De röviden!
- Megkapom az ál-Petőfikre vonatkozó nyomozás eredményét?
- Ja? Azt igen.
Schmidtradner a torkát köszörülte.
- Mit akar még, felügyelő? Az én időm nagyon drága!
- Nem hurcolták el magukkal Petőfit orosz szövetségeseink, méltóságos uram?
- Képtelenség! Az oroszok egyetlen foglyot sem vittek magukkal. Még a rebellis cári alattvalókat, az elfogott lengyeleket sem.
- Méltóságos uram…
Geringer arcán dühös fintor suhant át.
- Mi ez a tiszteletlenség, Schmidtradner? Excellenciásnak kell szólítania.
A nyomozó nagyot nyelt.
- Elnézést kérek, excellenciás uram. Még egy fontos kérdésem lenne.
- Mondja, de röviden!
- Új Petőfi-vers került-e elő?
- A lázadás óta nem. Legalábbis nem tudok róla.
- Egy sem? Egyetlen egy sem? Se névnapi rigmus, se valamilyen alkalmi vers, se emlékkönyvbe rögtönzött poéma?
- Nem, ha mondom! - felelte türelmetlenül a mindenható császári biztos. - Ez azonban nem jelent semmit.
Schmidtradner felügyelő a fejét csóválta. Nagyon is sokat jelentett. Még az ő hivatalnoki agyában is egyértelmű volt a képlet: a költő nem attól költő, hogy annak mondják, nem i attól, hogy kinevezik; hanem csakis egyedül attól, hogy verseket ír. Örökösen verseket ír. Ha nem ír: halott. Ha pedig már tudja, hogy halott, bizonyítani is könnyebb.
Viszont nem árt alaposabban megismerni ezt a Petőfit.
- Excellenciás uram, szükségem volna egy Petőfi-szakértőre.
Geringer bólintott és távozott.
Egy óra múlva megjelent Schmidtradner felügyelő előtt Kotaszek János ügyész. Félórás kínos ismerkedési hercehurca után elérkezett az idő, hogy a felügyelő feltehesse a kérdéseit.
- Ügyész úr, segítsen nekem, hogy pontosabb és megbízhatóbb véleményt formálhassak erről a Petőfiről. Magam a versei egy részét csupán német fordításban ismerem, és nem gyakoroltak rám különösebb hatást. Amennyire tudom, az ő versezetei igen népszerűek voltak a lázadók között, és a fickó a magyarországi rebellió egyik jelképévé vált. Kérdezhetek?
- Természetesen.
- Ez a Petőfi a magyarság egyik szimbóluma. Vajon mitől ennyire magyar, mitől képviseli a magyarok lelkét? Gondolom, középnemesi származású…
- Nem, felügyelő úr.
- A családja nem nemes?
- Nem.
- A kiművelt emberek néha veszedelmesebbek a nemeseknél. Ha nem nemesi származású, akkor bizonyára honorácior.
- Még csak az sem. Az apja egyszerű hentesmester, aki kocsmát bérelt.
- Akkor bizonyára a nyikhajságig fanatikus magyar lehetett a vén csirkefogó.
- Nemigen, felügyelő úr. Szerb anyanyelvű volt.
Schmidtradner felügyelő úr olyan képet vágott, mint akit orrba vágtak. Kellett néhány másodperc, hogy megeméssze az információt.
- Ha az apja nem, akkor az anyja oltotta belé a magyar nacionalizmust. Az anyai nevelés veszedelmes képzeteket alakíthat ki a gyermeki lélekben.
- Nem hinném. Az anyja tót anyanyelvű cselédlány volt.
Schmidtradner felügyelő úr olyan arccal nézett az ügyészre, mint aki tévedésből nagyot kortyolt egy üveg ecetből. Most csaknem egy percre volt szüksége, hogy az új ismeretet feldolgozza.
Mindegy. Valami logikus magyarázat biztosan létezik.
- Akkor biztosan egy pap lappang a háttérben. Nyakas kálvinista a család?
- Nem.
- Akkor valami elvetemült katolikus.
- Nem, felügyelő úr. Petőfi vallása lutheránus.
Schmidtradner felügyelő úr nagy szemeket meresztett. Még az ő hivatalnoki agya számára is világos volt, hogy az evangélikus valláshoz Magyarországon elsősorban a németek és tótok tartoznak, eme felekezetben meglehetősen kevés az echte ungarische.
Mitől lett Petőfi olyan megveszekedetten, olyan nagyon magyar?
- Talán az iskola? Valami magyar nacionalista tanár?
Az ügyész erre is a fejét ingatta.
- Csupa olyan iskolába járt, ahol ez nem jellemző, felügyelő úr. a pesti piaristák senkit sem nevelnek vad magyarrá. A selmeci evangélikus gimnáziumban a rossz nyelvek szerint Lichard Dániel professzor úr éppenséggel tót költőt szeretett volna nevelni belőle; egyesek szerint ezért buktatta meg félévkor.
Schmidtradner felügyelő úr kezdett komolyan elszontyolodni.
- Bizonyára a magyar irodalmi közeg tette. - dörmögte. - Nyilván nagyon kevesen írnak ezen a különös nyelven.
- Több ezren vannak, uram.
- Örömmel fogadták az irodalomban?
- Nem mondhatnám. A legtekintélyesebb divatlap kritikusa, Zerffy Gusztáv, aki jelenleg a császári és királyi titkosrendőrség alkalmazásában áll, egyenesen azt írta róla, hogy nem tud verset írni.
Schmidtradner felügyelő úr akkorát fújt, mint egy víziló.
- Szóval: foglaljuk össze! Maga szerint ez a Petőfi szerb atya és tót anya gyermeke, vallása lutheránus, a család nem nemes és nem honorácior, császárhű tanárok nevelték, és a magyar irodalomban nem mindenki fogadta hozsannával. Így van?
- Igen, felügyelő úr.
- Akkor mitől magyar?
Húsz éve bömböltek itt
A rendszerváltó
Tamtamok;
Népünk mostanra talán
Az Édenkertben
Andalog?
——
Gazdagság imitt-amott
Akad;
Néhány vagyon felettébb
Dagad.
Egy-két luxus BMW
Suhan;
És mindenütt
Rengeteg
Hajléktalan.
——-
Akad multi, reklámvigyor,
Marketing,
Színes nyakkendőhöz nyálas
Selyeming,
Jogi szemhez mind kevesebb
Jóhiszem;
S országszerte hulla lett
Sok
Kisüzem.
—-
Nekünk immár a piackult
Olyan régen
Evidens;
Itt a krízis
Harminc éve
Permanens.
—-
A szisztéma fenomenál,
Kolosszál
És üzleti;
A költséget
Pista bácsi
Hóttegyedül
Fizeti.
—-
A munkának drága pénzen
Sárgulnak
A fogai;
Gyarapodnak
Gyilkosok
És útonállók
Jogai.
—-
Tisza vize
Időnként
A medrén kívül
Hömpölyög;
Lepusztult
És csiricsáré
A városban
Kéz a kézben
Ömbölyög.
—
Innen-onnan
Igen gyakran
Azt brekegi
Valaki,
Századunkban
Magyarnak lenni
Ciki.
—-
Hallgat a Szó,
A Némaság
Megállás nélkül
Csacsog;
Világokat
Rögtönöznek
Igen tisztelt
Ripacsok.
—-
Akad erre
Jó sok Demo
És temérdek
Krácia;
Kár, hogy oly ritkán sikerül,
Demónak és Kráciának
Összetalálkoznia.
——
Húsz éve harsogtak erre
Rendszerváltó
Tamtamok,
Magyarország
Azóta
A szegényházban
Andalog.
—-
Jelenünk
A nyomorúság,
A jövőnk:
A hiperűr;
Egyszer majd
Egy rendszerváltás
Talán
Jobban
Sikerül.
Nélkülük nem volna Élet,
Legfeljebb entrópia,
Velük lehet csak boldogság,
Öröm és harmónia.
—
Nélkülük nem volna semmi,
De ha immár vannak Ők,
Lehet férfi sovinizmus,
Férfidölyf és férfigőg.
—-
Minden Velük együtt lehet,
Élet, Haza és Család,
Isten áldása szemükben,
Általuk él a világ.
—
Nélkülük jövő sem volna,
Még tán jelen sem lehet,
Női mosoly biztat arra,
Hogy válaszd az Életet.
—
Meleg takaró az Élet,
Jó sors alatta dukál,
Asszonykájával a férfi
Szépre-jóra ott talál.
——-
Ha évente jön a nőnap,
Tavaszon vagy még fagyon,
Mondja el Asszonykájának
E márciusi napon:
—-
“Nélküled nem volna Élet ,
Nem volna jövő, s jelen,
Köszönöm azt, hogy létezel,
Együtt velem, Kedvesem!”
Azt írja a hogyishívják:
http://www.fn.hu/makro/20100304/kenyszerpalyara_tett_szegenyseg/
“A magyar lakosság azért élt a devizahitelek nyújtotta lehetőségekkel, mert nyugat-európai értelemben véve szegény. A hitelezés márciustól való korlátozása nem kezeli érdemben a problémát. Csak az alacsony infláció nyomán emelkedő reálbérek ösztönözhetnek takarékosságra, kormányzati intézkedések nem.”
Ezeket állítja Gazdag László kitűnő írása. A magyar lakosság méltán retteg a forint összeomlásától; hogy hirtelen olyan iszonyú nagyra puffadnak a havi részletek, amit már nem lehet kifizetni. Akkor se, ha rámegy a családi otthon, meg minden… az élet is…
A neten jó másfél éve cikkeznek bizonyos londoni körökről, akik kifejezetten a forint szétzúzására spekulálnak, mert ez jó üzlet…
Abszurd, kegyetlen helyzet. Hat-hét éve befagyasztott fizetéssel nemigen lehet elkerülni a hitelfelvételt. Évek óta minden hónap azzal kezdődik: Kimászunk-e ebből valaha?” És itt nem luxusköltekezésről van szó, nem külföldi útról, ingatlan vagy drága használati tárgyak vásárlásáról, nem buliról; csak egyszerű hétköznapi megélhetésről.
“1,7 millió devizahiteles van ma Magyarországon. Számukra katasztrofális volt, amikor a forint/euro árfolyam a 247 forintról fölment 312 forintra. Devizánk gyengülése miatt többszázezer ember került a fizetésképtelenség határára. Március elejétől hatályos az a kormányrendelet, amely úgymond véget vetne a felelőtlen devizahitel nyújtásnak és igénybevételnek. A közvéleményben az a kép alakult ki, hogy a devizahitelek rohamos terjedése a felelőtlenül hitelező bankoknak és a felelőtlenül kölcsönt felvevő lakosságnak „köszönhető”.”
1,7 millió család. Felelőtlen adósok? Magam azért vettem fel legutóbb hitelt, mert tavaly januárban meghalt Édesanyám…
Minden családnak akad olyan problémája, amely az embertelenül megszorított/visszaszorított, idióta ötletekkel agyonnyirbált jövedelemből nem oldható meg.
“A bankok miért adtak devizahitelt, és a magyar lakosság miért vette ezt igénybe előszeretettel a forintalapú hitel helyett? Nos, mindkettő kényszerhelyzetben volt, és nem jószántából cselekedett így.”
Én is ezt gondolom.
“Először is miért nem takarít meg a magyar lakosság? Azért, mert nem tud. Nyugat-európai értelemben a magyar lakosság 80 százaléka szegény. Azért szegény, mert a magyar munkavállaló a teljesítményéhez képest erősen alulfizetett. Míg az egy főre jutó GDP terén hazánk az EU-27-ek átlagának 60 százalékát éri el, addig a bérszínvonal eme átlag egyharmada alatt van. (Ez a két mutató egyébként romlik: öt évvel ezelőtt a két arány 62 és 42 százalékos volt) Nem igaz tehát a „tücsöknemzet” mese, a jövőjét fölélő, „túlfogyasztó” magyar lakosságról.”
Ami - bár akkora baromság, hogy neki lehet támaszkodni - a nyugat-európai sajtóban lassan közhellyé válik. Időnként mindenféle főokosok - akik a mai valóságról általában a legminimálisabb információval sem rendelkeznek - mindenféle fúlokos cikkeket dörrentenek erről. Írásaik értelmi színvonala még hazai megmondóembereink átlagnívóját is rémesen alulmúlja. Nem hinném, hogy helyből ilyen hülyék; feltehetően itthoni nekifutásra dolgoznak. Nyilván nem ingyen - ami ez esetben igen komolyan veti fel a túlfogyasztás kérdését. Talán ők is titokban BKV-alkalmazottak?
“Ebből a bérszínvonalból a magyar lakosság nem tud tömegével megtakarítani. Ezért kényszerült rá, hogy hitelt vegyen föl gépkocsi vásárlásra és főként lakásvásárlásra. Ez tehát kényszerhitel.”
Meg a ház körül nélkülözhetetlen javításra. Meg arra, hogy meleg ruhát vegyen a gyereknek. Meg arra is, hogy kifizethesse a közüzemi számlákat, amelyek emelkednek, mint a nehéz istenátok. Hiába fogyaszt kevesebbet, már kétszer-háromszor annyit fizet, mint pár évvel ezelőtt.
Vajon a mostani télen hogyan takarékoskodtak azok a nyomorult, panelházban élő családok, akik nem tudtak áttérni a méregdrága gázról a fatüzelésre? Gyapjúagyú politikusaink birkabölcsessége éppen most vonja meg tőlük a gázártámogatást…
“Ha volt alternatív lehetőség, miért ne választotta volna a lakosság az alacsonyabb kamatozású devizahitelt? Ebben benne volt a kormányzati és jegybanki felelős monetáris politikában való bizakodás, kimondva, kimondatlanul. A kisember, de még a kereskedelmi bankok vezetői sem számítottak ekkora kormányzati és jegybanki felelőtlenségre, mint amit Magyarországon tapasztaltunk az utóbbi másfél évben: 247 forintról 312 forintra ment föl az euró ára. Igaz, közben visszament az árfolyam 270 forint körülire, de az is jelentős árfolyamveszteség. A forint árfolyamát meg kellett volna a jegybanknak idejében fogni.”
Ehhez nem tudok mit hozzátenni: egyetértek vele.
“A kereskedelmi bankokat sem lehet hibáztatni, hiszen szintén kényszerhelyzetben voltak, amikor a magas infláció miatt irreálisan magas kamatú forinthiteleiket a lakosság egyszerűen képtelen volt fölvenni. Ne feledjük el, hogy a bankár számára a pénz ugyanolyan áru, mint a termelő és kereskedő számára az autó, vagy a fogpaszta: ha meg akar élni, a pénzt bizony értékesítenie kell. A hitelképesség vizsgálatát pedig azért nem lehet rajtuk számon kérni, mert a magyar lakosság jövedelmi helyzete mellett a hiteligénylők döntő részét ilyen alapon eleve ki kellett volna zárni.”
Eszembe’ sincs a válságért a bankokra hárítani a felelősséget. Persze, azért némelyik bank szuperszónikus havi részleteihez sok szó fér…
“A forint árfolyamának gyengülése azonnal inflációs nyomást eredményez, mert a magyar gazdaság importfüggősége technikai jellegű. A nyersanyagot, energiahordozót, alkatrészt be kell hozni akkor is, ha megdrágul. Ha meglódul az infláció, emelni kell az irányadó kamatlábat, hiszen a reálkamatláb nem lehet negatív. Egyetlen százalékpontnyi kamatlábemelés ma kb. 140 milliárd forinttal rontja az államháztartás egyenlegét. Két százalékpont kamatlábcsökkentés (ami az infláció csökkenésének függvénye) már fedezte volna a 13. havi nyugdíj 220 milliárdos összegét. Ebből is látszik, hogy merre van a kitörés útja: következetes monetáris szigor, erős (nem inflálódó és nem leértékelődő) forint. És nem megszorítások.”
De nem ám!
“A forint árfolyamán lehet vitatkozni, de a tendencia a lényeges: ha erősödik, az antiinflációs hatású, ha gyengül, az inflációs hatású. Márpedig az infláció kárvallottja többek közt az államháztartás, valamint a bérből, fizetésből élő kisember.”
Ez számomra - az utóbbi évekig - közhelyesen egyszerűnek tűnt. De annyi baromságot hallottam kormányzati részről, hogy már csaknem kételkedni kezdtem.
Végére a kórkép:
“A magas infláció elfedi a gazdaság beteg gócait, az alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget tud bezsebelni, és ezzel továbbhárítja rossz költséggazdálkodásának következményeit a fogyasztóra, túl tud élni. Nem következik be a schumpeteri „teremtő pusztulás”, az ország erőforrásai rossz allokációban működnek.”
Ezen kéne elgondolkodni, és változtatni. Minél hamarabb, mert a jelenlegi hülye megszorítós trend (a katasztrófán kívül) sehová sem vezet.
A tavasz, mint szépséges primadonna,
Udvarlóit várakoztatja még,
Mint rossz király régi birodalomba,
Visszatért hozzánk még a tél s a jég.
——-
Errefelé most hosszú volt a tél,
Láttuk dermesztő temető-varázsát;
És nem mindig hittük, miközben tombolt,
Hogy egyszer még megérjük távozását.
——
A tél, mint élettelen ráció,
Vagy mint egy pokolbéli hárpia;
Mindent megszüntetett - de vége már:
Gyerünk, tavasz - viszlát, entrópia!
NEGYVENNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Holtfáradt volt a társaság. A legtöbben letették a sisakjukat, és máris leheveredtek.
- Hé! – kiáltotta Schellenberg. – Mindenki maradjon egy tömbben. Újabb földviharra számítunk. Nem akarom, hogy elkeveredjünk.
Karen komoran bólintott. Ha nem szégyellte volna, talán azt javasolja, hogy mindenki fogja meg a társa kezét. Eszébe jutottak azok a hirtelen a lábuk alatt megnyíló rettenetes szakadékok, és összerándult az iszonyattól. Talán akkor sem maradnak mind egy helyen, ha teljesen összefogódzkodnak.
Ed Philipsnek is hasonló gondolatok járhattak a fejében.
- Erich, - intette magához a férfit. – ki kellene találnod valamilyen gyakorlatot, hogy felkészítsd az embereket a következő földviharra. Különben menthetetlenül szanaszét sodródunk a térben.
Erich bólintott. Aztán kesernyésen elmosolyodott.
- Nagyon sokat követelhetek az embereimtől, de nem akármikor. Most egyet tehetek: hagyom őket pihenni.
Ennél persze többet tett: egészen kis területre gyűjtötte az expedíció tagjait; az emberek az ösvényen egymás hegyén-hátán fekve dőltek le pihenni.
Karen tett néhány óvintézkedést. Magára szíjazta az összes olyan holmiját, amit nélkülözhetetlennek tartott. Ed néhány pillanatig nézte, aztán buzgón segédkezni kezdett. A tárgyak egy részét már ő kötötte a testére; saját holmijaival együtt. Aztán ő is pihenni tért, de előbb határozottan megragadta a szőke nő csuklóját. Így is aludt el, egy pillanatra sem engedte el Karent.
A nő egyelőre nem tudott pihenni. Szeme előtt az eddig tapasztalt por-és földviharok képei cikáztak, és minden erejét igénybe kellett vennie, hogy el ne hatalmasodjon rajta a félelem.
Szinte észrevétlenül settenkedett az ösvény fölé a szürkület, az emberek gyorsan elcsöndesedtek, lassan minden mozgás elült.
Erich és Bundy jelent meg Karen mellett, a két férfi leheveredett a nő mellé, és összebilincselték az alsókarjukat. A nő látta, és bólintott. Valószínűleg bölcs rendelkezés, bár úgy emlékezett, hogy a földvihar tombolása idején az embernek mindkét karjára szüksége lehet. Maga nem szívesen bilincselte volna össze magát senkivel, Ed Philipsszel sem.
- Mire gondolsz, Karen? – kérdezte tőle Bundy.
- Rá kellene jönnünk, hogyan lehetne ezt a rendszert irányítani. – felelte habozás nélkül a nő.
- Irányítani?
- Biztos vagyok benne, hogy irányítható. Aki létrehozta, bánni is tud vele.
- Aludjatok! – szólt rájuk Erich. – Holnap is van nap!
Karen ébren akart maradni, de szinte észrevétlenül evezett át az öntudat hártyavékony ködfalán a nehéz álmok tétova birodalmába.
A szőke nő ébredt fel legelőbb. Szétnézett, konstatálta, hogy a férfiak zöme még alszik, és maga is visszamerült még a kellemes bóbiskolásba. Jó negyedóra múlva végleg felserkent. Néhányan már mosolyogtak, jöttek-mentek. Ed Philips még aludt, de a neszek hatására csakhamar kipattant a szeme.
Nem volt por-vagy földvihar, pontosan ugyanott voltak, mint lefekvéskor. Talán mégsem úgy működik ez a különös rendszer, ahogy az ezredes magyarázta. vagy nem egészen úgy.
Néhányan már reggelihez láttak, mások még éppen csak ébredeztek. Öt vagy hat férfi a bozóthoz ment, hogy könnyítsen magán. Erich és Bundy lassan felültek, de még nem vették le a karjukról a bilincset.
Helmut Schellenberg felállt, és nagyot nyújtózkodott. Valaki szolgálatkészen egy kulacsot nyújtott neki, és ő mohón ivott. Két férfi tréfásan kötözködött egymással. Ed Philips lassan felemelkedett, megtörölte a szemét.
Ekkor történt. Hirtelen csapott le rájuk. Rémítő robaj hallatszott, és ezer porból font oszlop emelkedett a magasba. Szanaszét omló és fröcskölő földgejzírekben tombolt az őrjöngő semmi, földdel és gyökérdarabokkal szórta tele az embereket, vadul kavargott, elfedte az eget. Közben folyamatosan zúgott a baljós és rémítő hang; föld alá zárt titán istenkáromló segélykérése, minden más zajt elnyomott, dobhártyát tépett, gondolatokat kuszált össze, magasra korbácsolva a vörös szemöldökű rettegést.
Karennek szeme-szája földdel lett tele. Felpattant ültéből, kapaszkodni próbált. Valami fatörzs imbolygott előtte, próbálta kikerülni, mire a fatörzs ágaival vadul belékapaszkodott, és kétségbeesetten szorította. Előbb lefejteni próbálta magáról az ijedten csimpaszkódó fatörzset, de mozdulata félbeszakadt, amikor megérezte a vállat és a karizmokat.
Igen, a fatörzs a kétségbeesetten kapálódzó Ed Philips volt, valamit mintha mondott is volna, de Karen csak azt érzékelte, hogy mozog a férfi szája. Az üvöltő rettenetben egy szavát se hallotta.
A férfi ekkor megbotlott valamiben, ösztönösen arrébb lépve próbálta egyensúlyát megőrizni, és elengedte a nőt.
Vonító reccsenés a mélyből. Karen lenézett. Rés nyílt a talajban, és ijesztő sebességgel tágult. Ed egyik lába a semmibe lógott, a férfi megugrott, és máris a hasadék túloldalán találta magát. Egymás szemébe néztek Karennel. Az egyre táguló repedés két különböző oldalán álltak.
- Karen!
A nő határozatlanul megmozdult. A repedés hersenve és reccsenve tágul tovább, mire Karen erőteljesen a férfi után kapott. Ed is belé kapaszkodott, mire Karen átesett az egyre táguló nyílás fölött, és leverte a lábáról a férfit.
Még látta, hogy Bundy Cassidy tigrisbukfenccel utánuk lendülve szintén átkel a földhasadékon magával rántva a karjához bilincselt Erichet is. Aztán ed testével együtt lefelé bucskázon valamiféle lejtőn, mindenütt porfellegek rontottak az arcának, és behunyta a szemét.
Félig földdel boríta tért magához egy szelíd lanka aljában.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Ezt a történetet mindazon személyek figyelmébe ajánlom, akiknek hivatali kötelességük (volna) nemzeti érdekeink védelme.
———
Ferdinand Freiherr von Beust báró, a szász származású osztrák politikus, a Monarchia első külügyminisztere, majd miniszterelnöke egy ideig igen népszerű volt hazánkban.
Sokan még ma is úgy vélik, a kiegyezést voltaképpen Beust és Deák Ferenc közösen alkották meg, a parlamentek lényegében csak elfogadták a két kiváló politikus hosszú tárgyalássorozat után kialakított közös elképzeléseit.
Évekkel a kiegyezés után valamelyik magyar arisztokrata felelősségre vonta Beuss bárót, mert szerinte túlságosan kevés engedményt tett Deáknak.
Beust báró felvonta a szemöldökét, végigmérte a magyar grófot, és ezt felelte:
- Mindenben engedtem Deáknak. Nem az én hibám, hogy nem követelt többet.
——
Fejezzem ki magam még érthetőbben?
Ha jó szerencsénk néma még,
Hozzánk el nem talál.
Ezer bánatból sem lehet,
Csak egyetlen halál.
——-
Ha jó szerencsénk néma még
S ordítva zúg a baj;
Megszoktuk régen: éppen így
Őrjöngött már tavaly.
—-
Ha jó szerencsénk néma még,
S bosszantva szól a gond;
Hallgatni nem kell, arra van
Éppen elég bolond.
——
Ha jó szerencsénk néma még,
S fásult közöny dadog;
Ha hátat fordítunk, mi lesz?
Utánunk andalog?
—-
Ha jó szerencsénk néma még,
S Gonosz szól szüntelen,
Úgysem jut soha semmire,
Hisz tehetségtelen.
——
Ha jó szerencsénk néma még,
S lehúz a föld pora,
Minket becsaphat a halál,
A világot soha.
—
Ha jó szerencsénk néma még,
Küzdjünk, még lesz tavasz;
Győzünk vagy vesztünk, egyre megy:
A vége ugyanaz.
Tegnap készültem el a darab átdolgozásával. Sajátos helyzet: egy nyolc (négy női és négy férfi) karakterből álló darabba hat új szereplő kéredzkedett be. Így keletkezett a Tyúkper Kakasfalván újabb változata.
Némelyik darabomnak ennél több változata is született az idő során. A Fruzsina hercegnő eredeti változatában - amit a Jókai Színház mutatott be 1999-ben - tíz szereplő van. Azóta elkészült a mesejáték 12, 14, 18, 20 és 24 szereplős változata.
Hablaty, a süket pándúr hálás komikus karakter - magam is játszottam évekkel ezelőtt.
“HABLATY:
Kezdődjék a kihallgatás
Halljam, mi itt a tényállás!
Gyerünk! Beszéljen Rozika
Kendnek addig, Marcsa, csiba!
ROZIKA:
Velem Marcsa pimaszkodott.
HABLATY:
Aha, értem. Tüzet rakott.
ROZIKA:
Dehogy rakott! Pimaszkodott!
HABLATY:
Hát most rakott vagy nem rakott?
ROZIKA:
Nem rakott. Szemtelenkedett.
HABLATY:
Mi volt, amit elfelejtett?
Nem értem az esetüket!
MARCSA:
Mondtam, hogy a pandúr süket!
ROZIKA:
Vigye Marcsát a börtönbe!
HABLATY:
Kik csaltak harcsát a tőrbe?
ROZIKA:
Hablaty, maga reménytelen!
HABLATY:
Mi? Én vagyok igénytelen?
Hát ezt kikérem magamnak!
Inkább kend beszéljen, Marcsa!
MARCSA:
Jó. A fülét nyitva tartsa!
HABLATY:
Hogy jön ide az a harcsa?
MARCSA:
Harcsa a kend esze tokja!
HABLATY:
Kigyulladt a szénaboglya?
MARCSA:
Süket pandúr! Ezt se hallja?
HABLATY:
Süket a kend öreganyja!”
De az igazi nagy szerep ebben a darabban természetesen Rozika. A csapodár és anyagias bíróné a végére mindent elveszít, és egyszerre csak kettesben találja magát - Hablattyal:
“ROZIKA:
A nagy szerencsehivatal
Mindenkinek férfit utal,
És amíg minden nő örül,
Én maradok itt egyedül?
HABLATY:
Mit mondott? Mennyibe kerül?
ROZIKA:
Ó, mégis van itt egy férfi!
Nem is olyan rossz ránézni!
Megvan! Ő lesz az én uram!
Hablaty uram! Pandúr uram!
A férjem lenni nem akar?
HABLATY:
Milyen perpatvar? Ki vakar?
ROZIKA:
(A fülébe ordít.)
A férjem lesz!
HABLATY:
Én, Rozika?
ROZIKA:
Maga hát! Persze, hogy maga!
HABLATY:
Feleségül jönne hozzám?
ROZIKA:
Igen!!
HABLATY:
Nagy örömöt hoz rám!
Mindig arról ábrándoztam
Vágyakoztam, álmodoztam,
Hogy majd egyszer, egy szép napon,
Amit régen várok nagyon,
Nem maradok majd egyedül,
Mert a házba asszony kerül,
Egy szépséges kis feleség!
Az öröm oly ritka vendég
Énnálam a pandúrlakban,
Hogy erről már le is mondtam.
ROZIKA:
De aranyos! Milyen kedves!
Milyen meghatóan rendes!
Csak ehhez kell hozzámenni,
Ezt kenyérre fogom kenni!
HABLATY:
Kend a nejem lesz, Rozika?
ROZIKA:
Az leszek, te édes pofa!
Máris az vagyok!
HABLATY:
A nejem?
ROZIKA:
Az vagyok már! Igen! Igen!
HABLATY:
Szóval a nejem vagy?
ROZIKA:
Igen!
HABLATY:
Pandúrné vagy?
ROZIKA:
Igen, igen!
Hidd el már!
HABLATY:
Jól van, elhiszem!
ROZIKA:
Na végre!
HABLATY:
Hát akkor nosza!
Gyerünk, asszony, lódulj haza!
Vár rengeteg házimunka,
Mosás, főzés, sikamika!
Ma nagytakarítást tartasz,
Mindent szépen megtisztítas
A pincétől a padlásig!
Ha a körmöd el is vásik,
Az sem érdekel! Tisztaság
Legyen! Hogyha port találok,
A pandúrpálcával vágok
Vágok rád húszat! Negyvenet!
Csíkos lesz a hátsó feled!
Mire vársz? Indulj! Takarodj!
(Rozika ijedten el.)