Valakinek megígértem az újabb részletet, ideje teljesíteni. Természetesen ez is a most íródó regényem (már lezárt) első részéből való:
————-
VARSÓ
11 30
Nehéz novemberi nap volt, súlyos esőfellegek gyülekeztek a város felett. Napok óta hideg volt, előbb-utóbb a hó is megérkezik.
Őfelsége, II. János Kázmér király palotája kis sötét benyílójában, afféle aprócska házi kápolnában imádkozott. A király ezúttal lengyel ruhát viselt, elgyötört arccal térdepelt, összekulcsolt keze néha görcsösen meg-megremegett, megtört fényű szeme a semmibe tévedt.
A testőrök sokallották ugyan az imádságok véget nem érő özönét, de nem szerették megzavarni benne a királyt. Sajnálták a szomorú tekintetű uralkodót. Talán sohasem volt még olyan lengyel király, akinek az uralkodását annyi baj és gyász tette emlékezetessé, mint a tétova szavú, önkínzásra, tépelődésre, bűnbánatra hajlamos II. János Kázmér.
Mindannyian tudták, hogy valaha már belépett a jezsuiták rendjébe. Hogy nagyon vonakodva nősült meg. Azt is sejtették, hogy trónörökösre nem lehet számítani, és a nagyurak időnként arról vitatkoznak, kinek kellene követnie a trónon őfelségét. Persze, csakis akkor, ha megválasztják.
A szolgálatban lévő testőrtiszt, Jan Karol Wratislawski hadnagy a meseszép, fényes fogadóteremben ácsorgott, és sokadszorra csodálta meg a híres festményeket. Hogy’ lehet az, hogy még némelyik hetman is érzéketlenül megy el mellettük, és még egy pillantást sem vet rájuk? Pedig nem akármilyen képírók festették őket. Van köztük Rembrandt is.
A hadnagy egyenletesen sétálgatva haladt fel és alá, közben időnként vetett egy-két figyelmesen tapintatos pillantást a magába zárkózva imádkozó uralkodóra. János Kázmér ugyan közölte, hogy szeretne egyedül maradni, de a testőrök már régóta ügyeltek rá, hogy sohase maradhasson felügyelet nélkül. Túlságosan hajlamos a gyötrődésre, a pánikra – meg túl sok az ellensége. Ahogy Lengyelországnak is.
Mint az özönvíz. Mint a mesés, bibliai özönvíz. Wratislawski hadnagy tudta, hogy ez nagyon jó hasonlat. Lengyelországra úgy zúdultak az ellenségei, mint az özönvíz. Tíz éve sincs.
A svédek arcátlanul megrohanták a több irányból is szorongatott hazát. Hitszegő svékusok! Hiszen János Kázmér őfelsége is a Wasa családból származik! Azok a vörös képű brigantik így tisztelik az atyafiságukat!
Jan Karol Wratislawski hadnagy szép szál huszonnégy éves fiatalember volt, megnyerő arcán, arányos testfelépítésén nem látszott, hogy tömérdek harci tapasztalattal rendelkezik. Igaz, a hágai egyetem padjait is koptatta, de mindössze két évig. Tizennyolc éves volt, amikor az atyai hívás haza parancsolta. Andrzej bátyja elesett a svédek ellen, neki itthon a helye. Jan Karol hazajött, kardot kötött, és nekifogott aprítani a svédeket. Aprította bizony, de a szó szoros értelmében. Alaposan megbosszulta rajtuk a fivére halálát; a különböző csatákban legalább harminc svéd reiter esett el a kezétől, és három tiszt is, az egyikük a finom ruhájáról, csipkés kézelőjéről ítélve előkelő lehetett.
Az apjuk is tudta, hogy Jan Karol a jobb kardforgató, de – neki az esze is jobban vágott; ezért küldte egyetemre. Jan Karol sajnálta, hogy olyan hirtelen kellett odahagynia a tulipánok és a facipős lányok földjét, de nem sajnálta, hogy nem lett doktor. Vagy pap. Brrr!
Halkabbra fogta a lépteit. Hadd imádkozzon nyugodtan a király. Egy másodpercig elnézte a térdepelve kuporgó, imába feledkezett uralkodót.
János Kázmér a fiatalembernek félig háttal, térdelve kuporgott az ócska zsámolyon, arcából alig látszott valami, szája ütemesen mormolt.
Jan Karol Wratislawski hadnagy megcsóválta a fejét. Nem volt az imának ellensége, de ami sok, az sok. János Károly tiszteletre méltó ember, és nem ő tehet róla, hogy Isten keze ilyen súlyosan nehezedett az országra. Más kérdés, hogy ennek a szelíd, határozatlan, de emberséges és nagyon mélyen érző férfinak inkább püspöksüveg való, semmint királyi korona. Mert nagyon jó ember, de nincs benne semmi királyi. Túlságosan nehéz neki a korona.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy János Kázmér király a Szűzanya oltalmába ajánlotta Lengyelországot.
Európában így Máriának immár két országa is van. Lengyelország és Magyarhon. Az egyik hágai cimborájától, az ott tanuló Győri Fazekas Balázstól hallotta, hogy Magyarországot az alapító Szent István király már a Szűzanya oltalmába ajánlotta, amikor a németek megtámadták – jó hatszáz éve.
Győri Fazekas Balázs nagyon jó barátja lett, őt sajnálta a legjobban otthagyni. Közösen béreltek egy szobát, együtt jártak az egyetemre, és azon túl is sülve-főve együtt voltak. Bár a fiatal magyar is Kálvin hitét valló eretnek volt, nagyon jó cimborák lettek, ráadásul Balázs barátsága meg is óvta Jant a protestáns környezetben óhatatlanul jelentkező konfliktusoktól. Kezdetben az ifjú lengyelnek sűrűn kellett használnia a kardját, és félő volt, hogy előbb-utóbb súlyos, főben járó ügybe keveredik majd.
Jan a szabad idejükben vívásra oktatta Balázst, az pedig megtanította őt magyarul. Balázs egy győri posztókereskedő fia volt, az apja leginkább azért taníttatta, mert városi elöljárót szeretett volna belőle nevelni. Fegyvert közelről nem sokat látott, még lovagolni se nagyon tudott, pedig a magyarok általában nagyon rátartiak lovas tudományukra. Jan mellett Hollandiában a győri fiúsokat fejlődött lovaglásban is. A lovasságnál szolgálni aligha fog, egyébként pedig megjárja.
Szóval Balázsból nem lesz huszár soha. Napokat vitatkoztak a kezdet kezdetén azon, mit is jelent a huszár szó. Balázs azt állította, hogy a huszár kiköpött magyar lovasság, afféle hungaricum – mezőn széltében nyargalászó, portyázó könnyűlovas, csaták villáma, aki móresre tanítja a rabló és gyújtogató török martalócokat. A fiatal Wratislawski – bár nem tagadta, hogy a huszár megnevezés valamikor, talán Báthory idején, talán hamarabb – magyar földről érkezhetett a lengyelek honába, de úgy vélte, a huszár mára mindenestül lengyel fogalom lett, és mint ilyen, Európa legjobb lovasságát jelöli. A lengyel huszár pedig nem ám afféle portyázó tatár; hanem éppenséggel a legnehezebb lovasság. Méltán retteg tőle Lengyelhon minden ellensége. A lengyel huszár hatalmas sasszárnyakat szíjaz a hátára, a páncél fölé, azok a szélben csattognak, így támadása olyan robajjal jár, amely minden ellent rémületbe ejt. Amúgy emlékeztet a magyar huszárra: rákfarkas sisakot visel, fegyverderekat, a szablyája is hasonló; csak az egész összkép sokkal tökéletesebb. A lengyel huszár igazi nehézlovas; megeszi vacsorára a svéd vértest vagy a német kürasszírt.
A fiatal Wratislawski órákon keresztül lelkesen magyarázta, hogy a lengyel huszárt, ha jól vezetik, nem lehet legyőzni. Legázol bármilyen és bármekkora hadsereget. Mint annak idején, 1621-ben a Chocim mellett vívott nagy csatában, ahol szétverték a nagyvezír seregét, és megfékezték a török előrenyomulását. Abban a csatában esett el Jan Karol Wratislawski nagyapja és egyik nagybátyja. Az édesapja is ott harcolt, és többször elmesélte, miképpen zúzta szét a huszárok rohama a török sereg gerincét alkotó híres janicsárok fegyelmezett hadirendjét.
Nagyjából idáig jutott visszaemlékezésében Jan Karol Wratislawski hadnagy, amikor János Kázmér király halkan köhintett. Jan azonnal odasietett, aztán határozatlanul megállt. Nem, a királynak nincs szüksége segítségre, továbbra is imádkozik. Talán inkább a hadvezéreivel kellene tanácskoznia, gondolta az ifjú hadnagy.
Vajon meddig tartják fenn a királynét azok a kérelmezők, akik már órákkal ezelőtt bejelentkeztek hozzá? Jó lenne, ha távoznának, mert őfelségének most nagy szüksége lenne a hitvesére.
Néhány pillanatig csendben figyelte a továbbra is magába roskadva imádkozó királyt, majd arrébb sétált.
Azóta jó, ha évente egy levelet tudtak váltani Balázzsal. Amíg Balázs Hollandiában volt, egyszerűbb volt a kapcsolattartás, de mióta hazatért, nagyon megnehezült. A fiú leveleit néha elhozta egy-egy Magyarországról érkező kereskedő, többnyire marhatőzsérek. Jan már nehezebb helyzetben volt, mindössze egyszer talált valakit, akire levelet bízhatott. Az illetőt Lubomirski marsall küldte valamiért Bécsbe, és barátságból vállalta, hogy útba ejti Balázs otthonát.
A cimbora azt mesélte, hogy Magyarország hasonlít a lengyelek földjéhez. Ott is hadak járnak, mérhetetlen lápok terpeszkednek, amerre a szem lát, lovas járőrökbe botlik az utazó mindenütt. A nagyurak hivalkodó várakban élnek, vagy védett udvarházakban; utóbbiak leggyakrabban a falvak közepén bújnak meg; úgy veszik körül őket a parasztok nádfödelei, mint a nagyobb várkastélyokat a sáncok.
A lengyel-magyar barátságnak hosszú története van; kár, hogy az elmúlt években folt esett rajta. Rákóczi György, Erdély fejedelme a lengyelek ellenségévé vált, és Lengyelország legnagyobb veszedelme idején, amikor támadó seregek özönvize tombolt a régi barát hazájában, ő is fegyverrel támadt a lengyelekre. Elhitte a rókalelkű svéd király szavát, hogy ő lehet Lengyelország királya. Bezzeg a svéd király gyorsan cserbenhagyta erdélyi szövetségesét, amikor szorult a kapca; rőt szakállú seregével együtt elszelelt jeges északi birodalma felé, kiszolgáltatva az erdélyieket a roppant tatár had gyűlöletének és a hazájukat védő lengyelek bosszújának.
Wratislawski hadnagy évekig harcolt hazája nyomorúságában, de magyart egyet sem ölt, ezen valami folytán magában örvendezett is. Vágott viszont ingoványokba szorított, elázott lőporú svéd gyalogokat, borotvált képű rejtereket, de még hosszú szakállú muszkát is, mert az ördög még azokat is a lengyelre hozta. Néhány alkalommal részt vett néhány tatár csambul lekaszabolásában is; azok eredetileg ugyan „szövetségesek” lettek volna, de a lengyel falvak égetésére, rablásra és erőszakoskodásra szétszéledő alamuszi ferdeszeműek megérdemelték a sorsukat.
Az erdélyi hadak ellen ugyan nem harcolt az ifjú hadnagy, de más hadszíntereken derekasan megállta a helyét. Jan Sobieski úr, a korona zászlótartója környezetében küzdött, aki nagyapja hőstettére való tekintettel eleve figyelt rá. Hamarosan tiszti rangra emelkedett, néhány hónapja a királyi testőrségbe nyert beosztást.
Wratislawski hadnagy újra ránézett a királyra. János Kázmér úr, Lengyelország koronás uralkodója továbbra is imazsámolyán térdelt összekulcsolt kezekkel, imát mormolva. Jöhetne már a királyné, hogy végre felvidítsa.
Talán már ő közeledik? Jan Karol visszasétált, közben a zajra figyelt. Léptek közelednek, ez nyilvánvaló. De az is, hogy ez nem a királyné topánjának, vagy szépen varrott őzbőr csizmácskájának nesze; ez kemény katonacsizma dübörgése. Egy másik testőrtiszt. Váltani jönne? Nem, az még korai.
Michal Butrym hadnagy érkezett, Jan Karol egyik tiszttársa. A Lauda környékéről származó medve erejű, busa fejű fiú. Csendben üdvözölték egymást.
- A felség?
- Imádkozik.
- Én sem szívesen zavarom, de Lubomirski marsall akar vele beszélni. Most érkezett haza Magyarországról, és sürgősen keresi a királyt.
- Nem várhatna néhány percet a marsall?
- Én is arra akartam kérni, de nem enged.
Jan Karol arca elkomorodott. Nem kedvelte Lubomirski marsallt, bár elismerte, hogy vitéz katona. Mi lehet annyira sürgős, hogy imádkozásában kell megzavarni a királyt?
- Jöjjön a marsall! – mondta egy fáradt hang a terem végéről.
Mindketten odakapták a fejüket, és kapkodva tisztelegtek. A király! Meghallotta, pedig vigyáztak.
II. János Kázmér, Lengyelország királya fekete köpenyébe burkolózva várta Lubomirski marsallt. Középtermetű, kissé görnyedt tartású ember volt jóval túl az ötvenen. A hevenyészve feltett sűrű, vállig érő sötét paróka furcsa ellentétben állt mélyen ülő, tört fényű szemének csüggedt pillantásával. Vaskos, előreugró szemöldöke sötét árnyékot vetett pergamen színű arcára, a szeme alatt lapuló idő rótta ráncokra, kialvatlanságról tanúskodó táskáira. A finom bajusz alatt húsos, töprengő ajkak, alattuk csúcsos, akaratos áll. Ítéletét váró mártír belső számvetésről árulkodó, érdeklődés nélküli tekintetével nézte a pompás fogadócsarnokot, a festményeket, a két fiatal tisztet.
- Kéretem Lubomirski marsallt! – ismételte csaknem közönyös tónusban.
- Igenis, felség! – Michal Butrym hadnagy összecsapta a bokáját, és lendületes léptekkel távozott.
Jan Karol Wratislawski hadnagy néhány pillanatra kettesben maradt Lengyelország királyával. Határozatlanul János Kázmér arcára pillantott, de onnan semmiféle utasítást nem tudott leolvasni. A király észrevette az ifjú tiszt tekintetét, és barátságosan rámosolygott, de tüstént utána visszatért arcára az iménti kifejezés.
Mégis van valami királyi ebben az emberben, gondolta a hadnagy. Valami felülmúlhatatlanul mély, valami pengeélesen emberi, valami mélységesen tragikus. János Kázmér király hajlamos volt saját magát okolni az országára zúduló bajokért, járványokért, ellenséges inváziókért, minden halálért és minden elmúlásért. Önmagát okolta – és mindenre magát szánta áldozatul.
Bármikor kész volt a trónjáról lemondani; és furcsa módon sokak szemében éppen ezért lett az ország hiteles királya. Wratislawski hadnagy szeme szeretettel pihent meg uralkodója elgyötört arcán. Egy király, akiben szemernyi hatalomvágy sincs.
Döngő léptekkel érkezett Lubomirski marsall. Kurta fővetéssel üdvözölte a királyt. János Kázmér helyett Jan Karol sápadt el. Vajon Wroclaw vidékén, vagy Krakkóban ezt hívják meghajlásnak?
A király azonban nem érezte sértve magát; vagy ha érezte is, nem mutatta. Hasonló biccentéssel üdvözölte ő is a marsallt.
- Felség!
- Marsall úr!
Wratislawski hadnagy tisztelgett, és kifelé indult, ez az a pillanat, amikor itt rá nincs szükség. Elhaladtában azonban Lubomirski marsall elkapta a karját.
- Hadnagy úr! Nemesember?
- Természetesen az vagyok, uram!
- Maradjon itt! – rendelkezett a marsall. – Ne rohanj sehová, fiam, mert nem akarok tanú nélkül szólni a királlyal!
Wratislawski hadnagy biccentett, oldalt lépett, és feszes tartásban várakozva megállt. Most vette észre, hogy a marsall aranyozott díszű páncélinget visel a mellén keresztül vetett vörös stólával, a kezében pedig marsallbotot tart. Ugyan kit akar rohamra kommandírozni, talán a folyosó sarkaiban álló ódon páncélzatokat? A király a közelben álló karosszék felé intett.
- Foglaljon helyet, marsall úr!
- Nem szükséges, felség! Inkább állva maradnék!
A király vállat vont. A hadnagy elhúzta a száját. Eddig sem kedvelte Lubomirskit, és a marsall most sem lopta magát beljebb a szívébe. Micsoda udvariatlanság!
Jerzy Lubomirski herceg, Lengyelország marsallja nagydarab, vérmes ember volt. Tömpe, lapos orra annak emlékét őrizte, hogy Wroclawban töltött ifjúkora idején valami túlságosan kemény öklű nemesi cimborával akadt össze az egyik csapszékben. Orra fent, beesett homloka közepén bosszús csontredőben folytatódott, amitől mindig dühösnek tűnt az ábrázata; ezen mélyen ülő szürkészöld, némi rosszindulattal pislogó malacszeme nem sokat segített. Nagy, puha rengő tokája szinte körülfolyta az arcát; szertelenül terpeszkedő busa, levesfogó bajuszától nem látszottak az ajkai.
A füle volt a legérdekesebb. Szőrös volt, akár valami majomszerzeté, ráadásul különös kunkorban végződött, és Lubomirski marsall úr sűrű köhintéseinek mindegyikétől összerándult.
Lubimirski külsődleges dolgokban nagyon jó lengyel volt, hát parókát sem viselt. Talán kellett volna, mert a haja mind jobban meggyérült; egykori bő sörényének csatát vesztett, visszavonuló maradványait felborzoltatta, és előre fésültette. A füle mögül hatalmas, tapintatlan tincsek kandikáltak feltupírozva előre, a marsall arcára, furcsa árnyékuk úgy hatott, mintha Lubomirski valami egészen sajátságos pofaszakállat viselt volna. Ettől a marsall határozottan nagydarab intrikus benyomását keltette.
Jan Karol Wratislawski hadnagy éppen ezen morfondírozott. A marsall színpadi intrikusnak tűnik, de csöppet sem komikusnak. Nem, ő semmiképpen sem Falstaff, annál sokkal komolyabb, és főleg: humortalanabb karakter.
Wratislawski hadnagy tudta, hogy Lubomirski a Lengyel Királyságban viselt rangján kívül egyben német birodalmi herceg is, emiatt a lengyel hazafiak egy része nem bízik benne. Maga is ezekkel értett egyet.
- Felség, rövid leszek! – kezdte bántóan érdes hangon a marsall. – Korábban már közöltem felségeddel, mélységesen ellenzem az ön vivente rege elnevezésű törvényjavaslatát, amellyel felséged meg akarja változtatni a Rzeczpospolita királyválasztási rendjét.
- Igen, marsall, emlékszem. –felelte fagyos hangon a király.
- Úgy értesültem, hogy amíg én Magyarországon hadakoztam, felséged felelevenítette ezt a javaslatát.
- Pontosak az információi, marsall úr.
- Közölnöm kell felségeddel, hogy a javaslatát továbbra is ellenzem.
- Tudomásul veszem, marsall úr.
- Arra kérném felségedet, álljon el tőle.
- Nem tehetem.
- Szabadna tudnom, miért nem?
- Mert kötelességeim vannak az országommal szemben, kedves marsall.
A király fanyarul elmosolyodott, amitől Lubomirski marsall úgy rándult össze, mintha ostorral vertek volna végig rajta.
- Mint az bizonyára talán az ön figyelmét sem kerülte el, - folytatta metszően éles hangon a király. – a svédekkel folytatott viszontagságos háború idején meglehetősen sok lengyel főúr vált hazaárulóvá. Nem akarnám felsorolni a legjelentősebb neveket, hiszen ezzel ön is tisztában van. Trónörököst nem hagyok magam után, de arra törekszem, hogy az uralomváltás, ha eljön az ideje, minél kisebb megrázkódtatással mehessen végbe. Ezért mindenképpen arra törekszem, hogy az új király megválasztása még életemben megtörténjen.
- Talán jelöltje is van felségednek? – kérdezte epésen Lubomirski.
- Sohasem titkoltam. Szeretném, ha Henry Jules Condé, Enghien hercege követne a lengyel trónon.
A király derűsen mosolyogva állta Lubomirski herceg dühödt pillantását. Jan Karol Wratislawski hadnagy most nem egyszerű alattvalói tisztelettel, de leplezetlen csodálattal nézte a királyát. Ez igen! Van benne akaraterő minden önmarcangoló hajlam dacára is! Látszik, hogy jezsuita volt. Sőt, a fáma szerint nem is egyszerű páter volt, a pápa bíborossá szentelte. Súlyos politikai dolgokban higgadtan dönt, nem rettenti az agresszív vitapartner vérmessége. Kár, hogy nem tud a hétköznapi életben is király lenni. János Kázmér nem tud reggeltől estig uralkodni. Talán nem is akar.
Lubomirski herceg nagyot fújt. Éles hangon, vadul gesztikulálva válaszolt:
- Felség, vegye tudomásul, hogy ezt a döntését a nemesi jogok korlátozásának tekintem. – mivel a király csak gúnyos mosollyal válaszolt, a marsall dühödten folytatta: - Nemesi köztársaságunk alapját a szent és sérthetetlen nemesi jogok teszik, felség! A korlátozhatatlanul szabad nemesi jogok! A szent nemesi jogok!
- Amelyeknek természetesen összhangban kell állniuk az ország érdekeivel. – válaszolta derűs mosollyal a király.
- Felséged nem veszi figyelembe a szent nemesi jogokat! Felséged nem gyakorolhat önkényuralmat! – a marsall most már ordított. – Felséged talán zsarnok módjára akar uralkodni?
Jan Karol Wratislaw hadnagy gúnyosan elhúzta a száját. Kibújt a szög a zsákból. Jerzy Lubomirski marsall korántsem ilyen nagy szószólója a nemesi szabadságnak, különösen akkor nem, ha a szabadság gyakorlói valamiben nem értenek vele egyet. Most sem a nemesi szabadság miatt aggódik, közönséges pártszempontok miatt fontoskodik; nem akar a lengyel trónra francia származású királyt. Hogy miért? Mert a marsall úr német származású királyt akar. Mert abban érdekelt. Ezt mindenki tudja. Francia kapcsolatai nincsenek, de nagy németbarát, és a bécsi császári udvarban komoly kegyben áll. Ilyen egyszerű! Egyáltalán nem olyan nagy szószólója a marsall úr a nemesi szabadság elvének. A hadnagy megvetően méregette a nagyurat.
- Mégiscsak le kellene ülnie. – felelte rideg nyugalommal a király.