Itt a vén muskétás beszél

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy hercegnő. Gyermekkorától kezdve gőgös volt, mindenkivel úgy bánt, mint a juhász a furkósbottal. Azt szokta mondani, hogy talán csak véletlenül született nőnek, mert a legtöbb férfinél magasabbra nőtt. Nem is volt benne sok nőiesség: kíméletlenül és durván bánt az emberekkel.
Legkedvesebb szórakozása a vadászat volt, az íjjal és a gerellyel egyaránt jól bánt, számos vadat elejtett.
Egyszer egy vadászaton egy ezüstbundájú rókát vett űzőbe. A gyönyörű állat a sűrűbe menekült, a lány pedig vérszomjas hangulatban követte. Közben egyre inkább elszakadt a királyi vadásztársaságtól.

Napokon keresztül hajszolta az ezüstrókát a gyönyörű hercegnő. Régen nem tudta már, hogy merre jár. A harmadik napon a lova is cserbenhagyta; a derék állat lefeküdt a selymes fűbe, és nem volt hajlandó felkelni, akárhogyan is nógatta és verte a gazdája. A hercegnő végül gyalog űzte tovább a vadat.

Reggeltől estig kergetet az ezüstrókát, de nem tudott a közelébe kerülni. Az állat időnként megállt, kivárta, amíg a hercegnő kipiheni magát, aztán újra menekülésre vette a dolgot.
A hercegnő egyre nagyobb dühvel üldözte az állatot, már nem hazája földjén járt, lába idegen ösvényt taposott, idegen folyópartok sara tapadt rá, idegen vízmosásokon kecmergett keresztül.
Egyszer váratlanul elébe toppant egy idegen pásztorfiú. Szőke, göndör haja volt, gyönyörű szeme, a lány látta, hogy a fiú szép, akár a falra festett istenek. Azt is látta azonban, hogy a fiú ruhája kopott és foltos. Hogy mer rangbeli hercegnő elé perdülni egy ilyen ágrólszakadt éhenkórász?
- Ne bántsd a rókámat, hercegnő!
- Hogy mersz elém kerülni? – a hercegnő már emelte a karját, hogy megpofozza a fiút, de az váratlanul eltűnt a szeme elől.
Vállat vont. Végül is: kellemes külsejű férfi volt, kár, hogy nincsenek ősei.
A hercegnő tovább űzte a rókát. Még egy napon át kergette úttalan utakon, hegyen-völgyön keresztül. Mély erdőbe értek.
Váratlanul elébe toppant egy idegen vadász. Szőke, göndör haja volt, gyönyörű szeme, a lány látta, hogy a férfi szép, akár a falra festett istenek. Azt is látta azonban, hogy a vadász ruhája kopott és foltos. Hogy mer rangbeli hercegnő elé perdülni egy ilyen ágrólszakadt éhenkórász?
- Ne bántsd a rókámat, hercegnő!
- Hogy mersz elém kerülni? – a hercegnő már emelte a karját, hogy megpofozza a vadászt, de az váratlanul eltűnt a szeme elől.
Vállat vont. Végül is: kellemes külsejű férfi volt, kár, hogy nincsenek ősei.
A hercegnő tovább űzte a rókát. Mocsarakon, folyópartokon vergődött keresztül, és hamarosan kiterjedt tóvidékre, majd termékeny lapályra ért.
Váratlanul elébe toppant egy idegen herceg. Szőke, göndör haja volt, gyönyörű szeme, a lány látta, hogy a férfi szép, akár a falra festett istenek. Azt is látta, hogy a királyfi ruhája díszes és csinos. Igazán méltó rá, hogy rangbeli hercegnő elé kerülhessen. De miért hasonlít annyira egy ágrólszakadt pásztorfiúra és egy rongyos vadászra?
- Ne bántsd a rókámat, hercegnő!
- Megengedem, hogy kezet csókolj! – mondta kevélyen, de közben igyekezett szeretetreméltó mosolyt ölteni. Nagyon tetszett neki a férfi.
- Hercegnő! – mondta a férfi, elegánsan kezet csókolt, és a gőgös hercegnő szemébe nézve a következőket mondta: - Meg akartam kérni a kezed, hercegnő, de meggondoltam magam. A gőgöd miatt nem tudsz szeretni. Menj hát vissza apádhoz!

A hercegnő felelni szeretett volna, de a szép herceg egyszeriben eltűnt, és ő ott találta magát az apja udvarának kellős közepén. Észrevette, hogy koszos, sáros, hogy a ruhája ezer helyen van kiszakadva. Az udvari méltóságok diszkréten vigyorogtak rajta, ő pedig didergett, csak egyetlen helyen érzett forróságot a testén: a keze fején, ahol a szép herceg megcsókolta.
Lassan ráébredt, hogy megjelent az életében a szerelem, de ő nem volt képes elfogadni. A szerelem jött, elsuhant mellette, és elmúlt. Vajon örökre?

A hercegnő azóta is hiába várja, hogy az életében megjelenjen a szerelem. Mit kellene tennie érte?

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ez a király a hasán kívül egyebet nem szeretett, de azt aztán nagyon. Szertelenül sokat evett: egy ültő helyében képes volt két rúd szalámit vagy egy egész kacsát elfogyasztani - utána meg még két-három tálca süteményt.

A király napról napra többet zabált, a népével pedig napról napra mind kevesebbet törődött. A bölcs főkamarás ezt nagyon rosszallotta, és gyakran próbált a király lelkére beszélni.

- Felség, elég volt mára a lakomából ! Kevesebb adó kellene, meg jobb törvények ! Néhány kapzsi főembernek ideje volna a körmére nézni !

A haspók királyt az ilyen beszédek felbosszantották. Egyre jobban haragudott a főkamarásra. Végül már nem is bocsátotta többé a színe elé.

Annál jobban kedvelte a király a kopasz udvarmestert. Ez örökké a kedvében járt, jobbnál jobb falatokból teríttetett a számára, gondoskodott mindig az újabb lakomáról, amikor csak őfelsége akarta.

Mivel a király a mértéktelen sok evéstől nagyon elhájasodott, az udvarmester kifűrészeltetett a számára egy jó darabot a lakomaasztalból, hogy a felség terebélyes potroha kényelmesen elférjen. A király most már az udvari embereket is csak az alapján becsülte, ki mennyit eszik. Megmérette őket lakoma előtt, majd lakoma után, és busásan megjutalmazta azokat, akik az evés után jóval súlyosabbaknak mutatkoztak.

A derék emberek egymás után kiestek a király kegyéből, és olyan nagyevő semmirekellők kerültek a helyükbe, akiket a kopasz udvarmester ajánlott a király figyelmébe.

Egy ködös őszi napon, miközben a király az újabb lakomára várt, a kopasz udvarmester katonákkal jelent meg, ezek elfogták és a dutyiba zárták a királyt.

- Vége a zabálásnak, felség! - vigyorgott az udvarmester. - Mostantól én vagyok a király!

Nem is kapott a király a börtönben egyebet, mint kenyeret és vizet - és abból is csak keveset.

Évekig raboskodott a király a tulajdon tömlöcében. Nem volt már Haspók a neve, hiszen a lakomák megszűntek, a fogságban jócskán le is fogyott.

Szegény nap mint nap hallhatta, micsoda zenebonával mulatozik odafent a palotában a kopasz udvarmester és a bandája. Szánta-bánta már az egykori zabálásait, és keserűen gondolt arra, miért is nem hallgatott annak idején a bölcs főkamarásra, meg a többi hű emberére.

Egyetlen társa volt csupán: egy kis szürke egér. Ez mindennap előjött az egérlyukból, és az egykori Haspók megosztotta vele a kevéske száraz kenyerét is.

Egy szép napon megnyílt a király börtönének ajtaja, és belépett rajta a bölcs főkamarás. Sokat öregedett, de jobb volt a kedve, mint valaha.

- Felség, - mondta energikus hangon. - az udvarmester bitorlásának vége, felséged újra elfoglalhatja a trónját. De úgy vélem, nem fog telni majd lakomákra.

A király csendesen bólintott. Újabb királyságának első intézkedése az volt, hogy némi kenyeret rendelt az egérkének, fogsága egyetlen társának.

Használt a lecke: jó király vált belőle. Alattvalóinak örömére és megelégedésére uralkodott tovább - még ma is él, ha meg nem halt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gőgös király. Állandóan pöffeszkedett, fontoskodott, és olyan nagyra volt az ő uralkodói méltóságával, hogy még a palotája széles folyosóin is alig fért el tőle. Olyan szertartásosság vette körül, hogy nem akadt már ember, aki őszinte szót tudott volna vele váltani.
Palotájából teljesen száműzte a tréfát, a vidámságot és a nevetést, mert úgy gondolta, hogy ezek nem elég komoly dolgok, tehát a komoly királyi palotához egyáltalán nem illenek. A királynak pedig komolynak kell lennie, ez dukál a feneketlen nagy méltóságához. Őfelsége úgy gondolta, a király maradjon a valóság talaján, a valóság pedig szerinte folyton komor és ünnepélyes, ha pedig éppen ezek közül egyik sem, akkor legalább szomorú.
Ezért hát olyan volt a király udvara, mintha a benne élők már jó előre gyászolnák - önmagukat. Soha senki nem mosolygott, sose hangzott nevetés, az udvari költők csupa rémes versezetet zagyváltak, az udvari énekesek pedig kizárólag szörnyűségekről zengedeztek gyászos hangulatú melódiákat.
Egyetlen ember volt csak, akinek a lelkét nem érintette meg az állandó komorság: a királyfi, a király egyetlen gyermeke. Ez kedves és vidám fiú volt, és hiába korholták savanyú képű nevelői, bizony nagyon is sokat nevetett.
Volt még egy szokása a kis királyfinak: minden kora tavasszal megszökött a palotából, ki az erdőbe, megkereste a legelsőnek kinyílt ibolyát, aztán elhozta az édesapjának.
- Azért hoztam, király apám, hogy lásd, itt a tavasz első kis illatos hírnöke, az idén is lesz tavasz - ne légy már olyan szomorú !
A király azonban mindig megvetően utasította el az ajándékot, aztán szigorúan utasította a királyfi nevelőit: ügyeljenek jobban a gyerekre, mert még mindig nem tudja, mi a valóság. A nevelők örökösen panaszra jártak a gőgös királyhoz. Kapott is a kis királyfi az apjától dorgálást eleget !
Egyszer éppen tavasszal az udvarnagyaival tanácskozott a király. Megállapították, hogy a világ rossz, és minden évvel egyre rosszabbá válik.
Ekkor toppant be a királyfi, kezében tartva az év első szál kis ibolyáját. Az utolsó szavakat meghallotta.
- Dehogyis rossz a világ! - nevetett rájuk. - Csak ti lesztek évről évre öregebbek!
A király és az udvarnagyok majd’ megpukkadtak a méregtől.
- Méltóbb örökös kellene! - vakkantotta repedtfazék hangján a legkevélyebb udvarnagy, és a király belevörösödött. Mit szólnak ezek a derék udvarnagyok ahhoz, hogy neki ilyen idétlen fia van? Az ostoba döntés egy pillanat alatt megszületett: a király megtagadta, és örökre elűzte az egyetlen fiát.
Így döntött a király. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, rájött, hogy szörnyű igazságtalanságot művelt, és mardosni kezdte a lelkiismeret.
Több mint tíz esztendő követte egymást, de a nap mint nap zajló szertartások mégsem tudták feledtetni a királlyal a fia emlékét.
Egy csikorgó téli napon őfelsége egy túlságosan hosszúra nyújtott ünnepség során meghűlt, ágynak esett, és romlani kezdett az állapota. A halálra kezdetben nem gondolt, de derék udvarnagyai eszébe idézték.
- Felség, - mondták kertelés nélkül. - ha elhunyni méltóztatik, ki fog a trónra ülni?
Két napig nem felelt. A harmadikon rávágta:
- A fiam!
Erre minden udvaronc képe elkerekedett.
- Hogy, felség? Hogy az a…
- Igen! - dörrent rájuk a király. - Így akarom! Keressétek meg!
Még aznap kihirdették, hogy a király visszafogadja a fiát.
Sok száz ember jelentkezett, mind azt állította, hogy ő a király elveszett fia. A király mindet fogadta, és lassacskán mindegyikről kiderült, hogy csaló. A király egyre kedvetlenebb és egyre gyengébb lett. Már úgy vélték, halálán van.
Aztán a legfiatalabb ajtónálló kisinasa vakmerően az ágyához lépett.
- Felségednek küldi egy férfi! - azzal átnyújtott a királynak egy szál ibolyát.
Őfelsége azonnal felpattant az ágyból.
- Ő az! - kiáltotta, miközben egyszerre sírt és nevetett. - Azonnal hívjátok be! Legyen nagy mulatság!
- Hogyan, felség? - kerekedett el az udvarnagyok képe.
De a király többé nem hallgatott rájuk, és még sok évig uralkodott örömben és békességben - újra megtalált fiával az oldalán.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Ez a kislány semmit sem tudott a szüleiről, idegenek nevelték, vagyis inkább őrizték. Ahogy nőtt-növekedett és az értelme nyiladozni kezdett, gyakran kérdezősködött arról, hogy kicsoda ő, de a kérdéseire sohasem kapott választ. Őrzői nemigen tanították semmire, még írni-olvasni sem.
Tizenkét éves korában lefüggönyözött kocsiba ültették, és elvitték egy messze idegen városba. Ott egy nagy házba költöztették, ahol egy öreg, kancsal foglár vigyázott rá. Az utcára soha nem léphetett ki, csupán a kertben sétálgathatott minden délután egy kis ideig.
Ki tudja, meddig élt volna így a lány, de a hétköznapi megszokás meg a természetes emberi kíváncsiság - amelyek minden titoknak legfőbb üldözői - közbeszóltak. A városban híre futott a lánynak, az ott lakók leskelődni kezdtek utána. Maguk között így nevezték: A szép ismeretlen.
A lány híre egy ifjú diák fülébe is eljutott. A fiú a jóféle diákok közé tartozott: mindig kész volt a kalandra és nem ijedt meg az árnyékától. Egyszer megleste A szép ismeretlent, és nyomban elbűvölte a lány bimbózó szépsége. Másnap vakmerően bemászott a kertbe, és megszólította a lányt.
- Ki vagy te ?
A lány először megrettent, de ahogy a fiú szemébe nézett, bizalom ébredt benne, és mindent elmondott magáról.
Szerencsére a kancsal vén foglár az évek során már elszokott attól, hogy folyton-folyvást a lány sarkában legyen, ezért nyugodtan beszélgethettek egy ideig.
Attól kezdve rendszeresen találkoztak, és lassacskán szerelem ébredt bennük. A diák szeretettel tanítgatta a lányt, ahogy maga is előre jutott a vizsgáiban, úgy szüntette meg a szerelem tudatlanságát is. Egy szép napon aztán - ahogy végre felnőttnek érezhette magát - megkérte a lány kezét.
A szép ismeretlennek elfelhősödött a tekintete.
- Hozzád mennék, de nem tudom, tehetem-e.
- Majd én gondoskodom róla, hogy hozzám jöhess ! - felelte elszántan a fiú.
Másnap a vén foglárt a lánnyal együtt a törvény elé idézték. A parókás bírák nekiszegezték a kérdést:
- Mit követett el ez a lány, hogy így őrzöd ?
A foglár hetet-havat összehordott holmi titokzatos nagyurakról, akiknek a kilétét ő sem ismeri, és akiknek a parancsait teljesíti.
A főbíró megvakarta avasodó parókáját, aztán ítéletet hirdetett: A foglárnak szabadon kell engednie A szép ismeretlent.
A lány még aznap hozzáment a fiúhoz, egy kicsi házba költöztek, és valósággal úsztak a boldogságban.
Három hónap múlva előkelő idegenek zörgettek az ajtajukon. A vezetőjük szúrós szemű, szikár ember volt vagyont érő fekete bársony köntösben. Földig hajolt A szép ismeretlen előtt, és felségnek szólította.
- Felség, az apád ennek és ennek az országnak a királya. - magyarázta ünnepélyes hangon. - Születésedkor egy nagy hírű jós azt jövendölte felőled, hogy tizenötéves korodban nagy bajt hozol rá és az országra. Az az idő elmúlt, a jós tévedett. Ezért édesapád most azt parancsolja neked, költözz haza, és élj hercegnőként - ahogy a rangod megkívánja.
- A férjemmel élek. - válaszolta csendesen A szép ismeretlen.
- Szó se lehet róla ! - rázta fejét a feketeruhás. - A király majd gondoskodik a számodra a rangodnak megfelelő férjről.
Erre a szóra a diák felállt, és felgyűrte az inget az ujján. Felesége türelemre intette, aztán az idegenekhez fordult.
- Mondjátok meg a királyotoknak, hogy nekem már itt a hazám. Harminc lóval sem tud odavontatni, ahová magamtól menni nem akarok.
A szúrós szemű idegen igen fennen folytatta:
- Kötelességed van az apáddal és az országoddal szemben !
- Már nincs. - rázta fejét a lány. - Előbb nekik lett volna kötelességük velem szemben, de azt nem teljesítették. A királyotoknak ezt üzenem, nektek meg fel is út, le is út !
A diák ekkor már fogta az idegen grabancát.
- Kotródjatok innen, és jegyezzétek meg: ebben az országban vannak törvények! Itt nincs keresnivalótok !
Ai idegenek szégyenkezve kullogtak el, és nem mertek többé visszatérni. A diák és a lány pedig még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember a feleségét olyan nagyon szerette, hogy annak messze földön híre volt. A tenyerén hordozta, kényeztette a szép barna hajú asszonyt, és állandóan azt mondta róla: “Ő az én kincsem!” No, egyéb kincse nem is volt ennek a szegény embernek, üresen tátongott a pincéje is, csupán egy hordóban akadt némi rossz vinkó. Még a vaskos tölgyfa ajtó ért a legtöbbet benne, nem akadt tolvaj, aki azzal elboldogult volna. De minek az ajtó, ha a pincét nincs miért bezárni ? Nem is tartott a pincében semmit, mert sziklából volt a padlója, abban a nyirkosságban nem volt helye semminek.
Történt egyszer, hogy tizenkét zsivány vetődött a faluba. Óvakodtak attól, hogy magukat felfedjék, hiszen a pandúrok a nyomukban voltak. Csupán azt tervezték, hogy a vendéglőben elverik az éhüket, aztán továbbállnak. Csakhogy - mivel az ördög nem alszik - a szegény ember valamiért bement ebbe a vendéglőbe. Igyekezett a dolgát hamar elintézni.
- Sietnem kell, - mondta a vendéglősnek. - mert vár otthon a kincsem!

Erre a szóra minden rabló felkapta a fejét.
- Hé! - szólt oda a szegény embernek a vezér. - Neked kincsed van?

- Van hát! - felelte a szegény ember. - Az én kincsem a világon a legnagyobb! - mondta és sietett haza.
A rablók - mint a zsiványok általában - ravasz, de alapjában véve nagyon ostoba emberek voltak. A “kincs” szóról nekik semmi egyéb nem jutott az eszükbe, mint pénz, arany, meg drágakő.
- Eredj, Nagyfülű, - szólt a bandavezér az egyik zsiványnak. - nézd meg, hol lakik ez az ember!
A csirkefogó a szegény ember után osont, aztán visszatért, és jelentette a főkolomposnak, hogy a szegény ember itt és itt lakik, és nagyon csinos a felesége.
- Jól van! - morfondírozott a vezér. - Vegyük el az asszonyt, ez meg odaadja érte a kincset!

Másnap hajnalban, amikor a szegény ember felesége mosni vitt a patakpartra egy kosár ruhát, a zsiványok megfogták és elrabolták. A szegény embernek meg az izenték, adja oda a kincsét, akkor visszakapja az asszonyt.
A szegény ember kétségbe esett. Mármost honnan vegyen ő ezeknek a gonosz, kapzsi és semmirekellő embereknek olyan kincset, amilyet azok szeretnének? Ha meg elárulná, hogy a feleségén kívül egyéb kincse nincs, azok a latrok dühükben képesek lennének bántani az asszonyt. Mitévő legyen?

Törte a fejét egészen hajnalig. Akkor eszébe jutott a pince.
Visszaizent tehát a haramiáknak, hogy a kincs a pince sziklapadlója alatt lappang, de neki egymagában nincs ereje, hogy onnan előteremtse.
Estére ott volt egy kivételével mind a tizenkét zsivány.
- A kőpadló egy helyen kong, ott kell felásni, de erős szerszám kell hozzá. - füllentett a szegény ember.
- De ha nincs ott, véged! - acsarkodott rá a főkolompos, aztán öt rablót máris a pincébe küldött csákánnyal, ásóval meg vésővel.
Jó idő eltelt, a vezér nyugtalankodni kezdett.
- Jaj neked, ha becsaptál! - rivallt rá a szegény emberre, aki hirtelen aggodalmaskodó képet vágott.
- Hát,… ha az alagutat..- mondta, és szándékosan elharapta a szót. A vezér persze lecsapott rá.
- Miféle alagútról beszélsz? - Elvezet egészen a szomszéd faluig. De nem hiszem, hogy megtalálták!

Több se kellett a rablóknak. A hitvány fickók egymásban sem bíztak, hiszen a gonoszság talaján nem tud virágot bontani az igazi barátság. Arra a gondolatra, hogy a lent verejtékező társaik esetleg egy alagúton elszelelhetnek a kinccsel, csaknem megőrjítette őket. Hanyatt-homlok rohantak a pincébe a vezérükkel együtt. A szegény ember rájuk zárta a pince ajtaját, aztán elment kiszabadítani a feleségét. Csak egy zsivány őrizte, annak egy moslékos vödröt húzott a fejébe, a kezeit meg összekötözte.
Másnap délben a pandúrok engedték ki a pincéből a díszes társaságot.
- Van ám nekem valódi kincsem, himpellérek! - nevetett rajtuk a szegény ember. - De az nektek láthatatlan!

A zsiványokat a pandúrok elvitték a tömlöcbe, a szegény ember meg boldogan élt a feleségével, amíg meg nem halt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy város. A határában jókora erdő terült el, a hatalmas tölgyek árnyékában szívesen pihentek meg a városlakók.

Egy viharos nyári éjszakán az erdőbe villám csapott, és a legnagyobb tölgyfa kérge megrepedt. Másnap az ámuló emberek szeme láttára a fa odvából egy ismeretlen /kisfiú lépett elő. Nem tudta, hogy ki ő, és honnan került oda. Az emberek elnevezték A tölgyfa gyermekének.

Tíz évet töltött el a városban A tölgyfa gyermeke. Az emberek megszerették, és jól bántak vele. Megtanították a fazekasmesterségre. Amikor felcseperedett, a városlakók segítségével kis házat épített magának a város szélén, és fazekak, tálak készítéséből élt.

Egy napon sötétség borult a világra. Egy hatalmas sárkány elrabolta a Napot, és az egész országban állandóan éjszaka lett. Sötét volt és hideg. Az emberek sokat szenvedtek. A király a lánya kezét ígérte annak, a ki megszabadítja az országot a sárkánytól. Számos lovag indult el legyőzni a sárkányt, de senki sem tért vissza közülük, és az országban továbbra is sötétség maradt. A jósok azt mondták, a sárkányt csak olyan ember győzheti le, akit nem anya szült erre a világra.

A tölgyfa gyermekének fazekasműhelyében állandóan sötét volt. A fiú nem tudott dolgozni, csak napestig szomorkodott. Egy este zörgettek az ajtaján.

A látogató jóságos öregember volt.

- Vedd a holmidat, fiam, - szólította meg A tölgyfa gyermekét. - és indulj! Neked kell legyőznöd a sárkányt! Eljött az időd!

A tölgyfa gyermeke egyet se kérdezett, csak útnak eredt. Már közel járt a sárkány barlangjához, amikor kis patakocska keresztezte az útját. Könnyedén átgázolt rajta. A túlsó parton vékony hangocska ütötte meg a fülét.

- Segíts nekünk, te emberfiú! Kérlek, segíts!

- Kik vagytok ti?

- Hangyák vagyunk, emberfiú! Segíts, mert nagy bajban vagyunk! A patak vize átszivárog a parton, és elönti az otthonunkat! Bajban vannak a gyermekeink!

A fiú rögtön tudta, mit kell tennie. Tüstént tapogatózni kezdett a vízparton, hol lelhet jóféle agyagra. Csakhamar talált. Nemhiába volt fazekas, tudta: az agyag megfogja a vizet. Az agyaggal betapasztotta a rést, a hangyák pedig nem győztek hálálkodni.

- Hadd segítsünk neked mi is! - ajánlották fel.

- Rendben van! - mondta A tölgyfa gyermeke. - Segítsetek! Sok ezren vagytok, építsünk együtt egy óriási fazekaskemencét!

Serényen munkába álltak: a fiú és a sok-sok ezer hangya. Három nap múlva állt a kemence, akkora volt, mint másutt egy templom. A fiú tovább dolgozott: gyűjtötte, gyúrta, formázta az agyagot. Hatalmas csontot mintázott, aztán jól kiégette a kemencében! Amikor elkészült, vállára kapta az agyagcsontot, és vakmerően odaballagott vele a sárkány barlangja elé.

- Sárkánycsontot vegyenek! - kiáltotta torkaszakadtából. - Sárkánycsontot! Olcsón adom a frissen lerágott sárkánycsontot!

A sárkány ugyancsak meglepődött. Sötét volt, ő se láthatta, ki kiabál.

- Mutasd azt a sárkánycsontot!

A fiú belökte a barlang száján a jókora agyagcsontot. A sárkány megrettent. Úgy vélte, ennek a fele se tréfa.

- Jaj, de éhes vagyok! - kiabált a fiú. - Állítólag sárkány van a közelben! Merre lehet?

- Azt keresed, amelyik a Napot elrabolta? - kérdezte félénken a sárkány.

- Azt hát! Jó kövér falat lehet! Csak el ne eressze a Napot, mert elmegy az étvágyam!

Több se kellett a sárkánynak. Kapta magát, elengedte a Napot, maga meg úgy elfutott, hogy azóta se látta senki.

Az ország hálás királya a legszebbik lányát A tölgyfa gyermekéhez adta, és a fiú attól kezdve boldogan élt a feleségével, amíg meg nem halt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. Boldogan éltek a palotában, uralkodtak, és nevelték egy szem kisfiukat. A király jó ember volt, de néha nagyon megharagudott, és olyankor megfeledkezett magáról. Egy ilyen alkalommal gonoszságot művelt: összetörette egy szegény ember szekerét, mert az hangosan nyikorgott az ablaka alatt. Aznap éjjel álmában megjelent neki a Fekete Hegyek Boszorkánya.

- Hatalmat adtál nekem! - nevetett a csúf vénség. - Gonoszságot kapsz tőlem a gonoszságért: Mihelyt a fiadat egy királylánnyal eljegyzed, elrabolom a fiút, és vasszeget fog őrölni az ördög malmában!

A király kétségbeesve mesélte el álmát a királynénak.

- Sebaj, férjem! - mondta a királyné. - Akkor inkább ne legyen királylány a fiunk felesége, hanem csak egy egyszerű lány, akit maga választ!

A királyfi nőtt, növekedett. Húszéves korában szemet vetett egy gyönyörű lányra, akivel vadászat közben, egy erdei tisztáson találkozott. A szülei megörültek, amikor elmondta nekik, hogy nősülni akar. Nem tudták, hogy választottja nem más, mint a tündérkirály lánya.

Az eljegyzés estéjén a királyfi eltűnt, nem volt se híre, se hamva. A király sírva mesélte el a lánynak a boszorkány jóslatát.

- Megkeresem és visszahozom! - mondta a lány, és nyomban elindult hetedhét ország ellen.

Ment, mendegélt, miközben egyik évszak telt el a másik után. Egy tavaszi napon arra lett figyelmes, hogy egy sánta fehér kutyát vonszol maga után egy sintér.

- Hé! - kiáltott a lány. - Hagyd békén azt a kutyát! Inkább neked adom ezt az aranyláncot, amit apámtól kaptam! Az egyetlen ékszerem!

A sintér elvette a láncot, és elengedte a kutyát. Az állat a lány legnagyobb ámulatára emberi nyelven szólalt meg.

- Tudom, hogy mi járatban vagy. A gonoszok hatalmat kaptak, és az ördög malma újra őröl. Amikor a vasszegektől a malom tengelye elkopik, a világban elhatalmasodik a gonosz, és az emberek elfeledkeznek a jóról. Sietnünk kell, pattanj a hátamra!

A kutya igazából táltos volt, és egy szempillantás alatt odarepítette a lányt az ördög malmához. Látták, hogy a szegény királyfi sebesen őröl, és a tengely már csaknem teljesen elkopott. A kutya kihúzta egy szál szőrét, és a lánynak adta.

- Ezt kell a tengely helyére tenni, mással nem lehet megjavítani! - magyarázta. - Az ördögnek meg kívánj valami jót! Ne feledd: valami jót!

A lány kiszabadította a királyfit, és a tengely helyére csúsztatta a kutya szőrszálát. Lássatok csudát: a malom tengelye nyomban megújult, de az őrlés leállt. A lány a királyfival már indult volna kifelé, amikor megjelent az ördög.

- Boldogan és békében élj! - kiáltotta neki a lány, az ördög pedig csak nézte őket, hiszen a jókívánság miatt nem tudott gonoszat cselekedni. A lány hazavitte a királyfit, egybekeltek, és ma is élnek, ha meg nem haltak.

Aki nem hiszi, járjon utána!

Mesét - valódi prózai mesét - még sohasem tettem itt közzé. Pedig az is van bőven.

Mostantól hozom őket.

—————————

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi királyfi. Egy napon, amikor éppen a királyi palota kertjében játszadozott, megszólította őt édesapja, a király:

- Kisfiam, ellenség tört az országra, nekem harcolni kell mennem. Fogd, ez a tiéd! - azzal a kisfiú ujjára húzott egy gyűrűt. - Ezzel egy napon akkor is visszaszerezheted a királyságot, ha én most elveszíteném!

A csatában az ellenség győzött, és a király elesett. Az ellenség sötét arcú, komor császára elfoglalta a fővárost, és mindenütt kerestette a kisfiút. Nem találta azonban meg, mert a királyfit a város szélén élő varga vette magához, és úgy nevelte, mintha a sajátja volna.

Teltek-múltak az évek. Az ország népének rosszul ment a sora. A sötét képű császár egyre sanyargatta őket, annyi adót fizettetett velük, hogy az embereknek alig maradt valamijük.

A királyfi a szegény gyerekek iskolájába járt, délutánonként meg a vargaműhelyben segített a nevelőapjának. Csak a varga meg a felesége tudta róla, hogy valójában kicsoda.

A királyfi minden este az édesapjától kapott gyűrűt fényesítgette. A királykék kő időnként erőteljesen felszikrázott. A fiú nem tudta, hogy ez mit jelent.

- Egyet se búsulj, fiam! - szokta neki mondani a varga. - Előbb-utóbb minden jóra fordul. Kicsi ez a világ a gonoszoknak, se helyük se idejük nincsen elég. Úgy múlnak el, akár a hirtelen fagy.

Amikor a királyfi húszesztendős lett, már maga dolgozott a varga műhelyében. Az öreg varga idős is volt már, beteges is: jobbára a fiúra hagyta a munkát.

Történt egyszer, hogy a sötét képű császár halálosan megbetegedett. Az udvari orvos - mi más tehetett volna? - megmondta neki, hogy három hétnél tovább nem élhet.

A császár siránkozni és jajveszékelni kezdett.

- Ne hagyjatok meghalni! - kiáltozta rettegve. - Hívjatok egy jobb orvost! Vagy egy varázslót!

Harmadnapra ott volt a varázsló. Magas, vékony, szürke köpönyeges ember volt, senki se tudta róla eldönteni, öreg-e vagy fiatal.

- Felség, - mondta a császárnak kertelés nélkül. - téged csak ennek az országnak a királyi gyűrűje menthet meg! Ha azt feléd fordítják, hármat szikrázik, és elmúlik a betegséged. De vigyázz, mert nyomban visszajön, mihelyt egy ígéretedet megszeged.

A császár nyomban kerestetni kezdte a királyi gyűrűt. Három nap múlva jelentették neki, hogy egy varga kér tőle bebocsátást. Az nem más volt, mint a királyfi.

- Nálam van a királyi gyűrű, - mondta a császárnak. - mert én vagyok itt a törvényes király. Meggyógyítalak vele, de haladéktalanul el kell kotródnod az országomból, és többé nem jöhetsz vissza.

Úgy is lett. Őkelme tüstént eltakarodott a katonáival és az adószedőivel együtt. Másnap már a királyfi volt az úr, eltörölte a cudar adókat, az öreg vargát fényes ruhába öltöztette, és beköltöztette a palotába.

Így verte ki az ellenséget egy gyűrű segítségével vérontás nélkül, puskalövés nélkül a királyfi, akit egy varga nevelt fel.