Itt a vén muskétás beszél

Gyöngyös Imrének elküldtem a Választott haza című friss darabomat.

Ezt a verset kaptam cserébe:

Pete Laci műveivel…

Szövegeddel öblögettem versre kényes nyelvemet

s mondhatom, hogy elbűvölt sok szívedből szállt versremek:

szertebóbiskolt, elárvult álmaimba halmozom,

szíved műve, bűve, bája szárnyal a sok szép soron.

Életed bizonyságául alkotod a művedet

magyar eszményképül, melyet magyar művész műve vet.

Szörnyeteg világban élünk, életünk bár kényelem,

sűrített nyomor-zsugorban földünk oly könyörtelen.

Bántatlanul megmaradni tisztán, érintetlenül,

ezredünk fertőzött mocska bármily messze szétterül,

korcs korunknak száz bajától elszakadni oly nehéz

szebb világra vágyó lelkünk mindig minden szépre kész!

Dédelgessük hát magányunk, mely, ha néha ránkhajol,

szíveinkből szűrt csodáknak, szépségeknek vágya szól;

ajnározza magyarságunk szentül, rendületlenül

nyelvünk művelése, mely ma szellemünkkel egyesül!

Drámáidban alkoss szépet, örök magyart és nagyot

melyben nyelvünk művelt fénye csillogóan felragyog!

2009-09-05

————

Meghatódtam. Csodálatos dolog a net. Semmiképpen sem tudnék elutazni Wellingtonba. Imre sem jöhetne Sarkadra.

———

A válaszom:

——-

VÁLASZ IMRÉNEK 2009. SZEPTEMBER 5.

Drága Atyai Barátom, köszönöm a versedet,

Remek érzés ám úgy írni, hogy egy jó költő szeret.

Jöhet vihar; biztos kézben nem borul fel a ladik,

Eljut még a szép magyar szó Wellingtontól Sarkadig.

Látjuk, a vész hogy’ pusztított, meg a kurta hogy’ kapart;

Magyar költő feladata: megtartani a magyart.

Sejtelmünk se lehet róla, hogy mennyi minden kihullt,

Ólomszürke ködfellegből gomolyog felénk a múlt.

Mások lopnak történelmet, öröklétet, hagyományt,

Mi, amink van, elhajítjuk, mint a megunt paszományt.

Népünk és nyelvünk magánya erkölcsivé csendesül;

Csupa retyerutya között állunk itt mi egyedül.

Felvett minket Európa. Ez a rozzant, vén batár,

Közben pár kedves szomszédunk újabb Trianonra vár.

Taroltak itt egykor kánok, bégek, szultánok, basák,

Most keleti lombikból lett, fattyú piacgazdaság.

Régen a baj terjedését királyi kéz vágta el;

Profanizált kézrátétel: s az országnak lába kel.

Padlón a nép egészsége, gödörben az oktatás,

Nyegle bürokrata banda a tudásnak vermet ás.

Köztereken pöffeszkedik minden deviancia,

Aprópénzből gyászol a korán meghalt apa fia.

 

És a többi. Felsorolni még száz oldal is kevés,

De lássuk, Kedves Barátom, milyen nagy a küldetés.

Mi, akik még hiszünk abban, hogy a versek célja más,

Mint belterjes, rossz talány, vagy dilettáns játszadozás,

Tudjuk, addig a magyar szó ki nem fogy, el nem kopik,

Míg a verseink eljutnak Wellingtontól Sarkadig.

Amíg néhány magyar strófa a világban csavarog,

Isten mindig tudni fogja: élnek még a magyarok.

——-

Társalgásunk harmadik résztvevője Arkhilokhosz volt.

Jó egészséget, Imre! A barátságod - megtiszteltetés!