Itt a vén muskétás beszél

9. L. N. Peters. Egy ékszer, egy város

I. A névtelen város:

Ritka rosszul megírt történet, amelyet a zagyva nyelvezet próbál összetartani. Úgy szaladgálnak elénk az új és még újabb cselekményszálak, mint egér a padláson.

A szereplők száma vetekszik a rossz egyetemi történelemjegyzetek oldalain található évszámok számával.

A főhősök (egyébként ki a főhős?) története alig követhető. Senkifia Tom varázsereje elképeszti ugyan a törpéket, de nem teszi lehetővé a fiú számára, hogy saját származását kinyomozza. Hector túlméretezett szúnyoghoz hasonló lényekkel küzd, hogy a későbbiekben expedíciót vezethessen a Belvidékre -amely a Négyszögletű Kerekerdő és az Árnyékvilág furcsa keveréke. Jacques pedig láthatóan poétikai kérdések miatt szalasztja el a nimfomániás bigét.

A hibbant császár helyébe még hibbantabbat állítanak az okos katonák, és máris indul az eszement nyakazás áradata.
A barbárok úgy kelnek át a hegyeken, hogy arról még Grecsko marsall sem tudott nagyobbat hazudni. Szerencsére a Quandom Krónikának mindig van valami posztmodern ötlete az emberiség kiirtására.

Van itt minden, mint a búcsúban: démon, császár, isten, paraszt. Mintha csak Lóri szakszi mesélte volna a laktanyában két liter metilalkohol között.

2. A korona védelmezői:

Ez a könyv olyan, mintha egy analfabéta japán harcos háborús emlékirata lenne a középkor legsötétebb századaiból. Hullanak a fejek, mint a kemotoxos légy, egyik csatából kecmergünk a másikba, miközben az olvasó egyre jobban becsüli a néhai Arisztophanész békevágyát.

A tömeggyilkos Fekete Rottmund Alarich nevű fia apja halála után bosszúra fenekedik - ezt a motívumot a szerző valami ősmagyar fantasy-ből koppinthatta, már nem emlékszem, melyikből. Eckelsberg tábornagy egy elfuserált Rommelre emlékeztet, győzelme után a derék barbár foglyok kommunista építőtáborba vonulnak.

Niolado gróf a Belvidékre viszi nászútra a kormányzó lányát, a Nagy Delsh Átkozott nevű félzombija pedig a császár nyomába ered.

Ez a kötet az előzőnél is rosszabb; hemzsegnek benne a hihetetlen és megalapozatlan motívumok, és még a rossz fantasyk megszokott kliséi sem adnak némi üdítő szünetet eme könyv olvasása közben, amely valódi irtóhadjárat az értelem ellen.

10. L. N. Peters: Uballit háza

A szerző recenzióim elől egyéb műfajba menekült, de a kritika fakalapácsa itt is lesújt rá.

Az Uballit háza elfuserált keveréke a kriminek, a tézisregénynek és a klasszikus kalandos történetnek. A szerző láthatóan itt már szeretett volna bizonyos mértékben a tudományra támaszkodni, de nem sikerült neki, a könyvnek egyetlen hiteles mondata sincs.

A kedélyes Európa-körútján embereket nyúzó Pohárnok Gárda ellen egy hatvanhét éves nyugdíjas brit nyomozó veszi fel a harcot, aki emiatt otthon hagyja Rusty nevű németjuhászát - a regény leghitelesebb személyiségét.

Assur-Uballit király előbb a Becsapódásra vár, aztán a Stryker harcjárművek harci erényeit vitatja, végül máglyán hal meg. Mindez nagyszerűen példázza a személyiség egységét.
A többi szálon is hasonló hülyeségek. Az iszlám terroristákat is felszecskázó Arshak a holland rendőrséget még a többi Pohárnokkal együtt rohanja le, de Itáliában már saját kollégáit teszi taccsra.

Tanulság legfeljebb annyi, ne gyilkolásszunk római templomok előtt, mert akkor az általunk a Rügen-szigeten hátrahagyott holttestek ügyét összekapcsolják szívrohamban elunyt bíborosokkal; elfekvő amerikai diplomaták bennünk találhatják meg az újabb karrier lehetőségét, és egy Pulitzer-díjra áhítozó újságíró kideríti, hogy csupán orosz katonaszökevény volt az ősünk.

Akkor pedig vége a dalnak; még azt se látjuk, amint a kiérdemesült nyomozó végre leveszi a nyugdíjkorhatárhoz közeledő Suzanne fehérneműjét.

Semmiképpen ne olvassunk L. N. Peterst, ha a hasonlókat szeretnénk elkerülni. Hazánk klasszikus könyvtárosai ilyenkor - Moldova tanúsága szerint - Lenin Egymillió pici Krisztus című művét szokták ajánlani.

Az én nevem Böhömér,

Csak én tudom, ki mit ér,

Agyam sűrű, és nem ritka,

Terem benne a kritika,

Én vagyok a legfőbb ítész,

Orákulum, szó-építész!

5. Kalevala

Bizonyos Lönrot Éliás finnugorfantasyja gyomorkavaró élmény; össze nem tartozó részek olyan zagyva egyvelege, mintha a tatár bífszteket szoljankalevesbe áztatánk, pizzatésztába kevernénk és a végén leöntenénk kínai édes-savanyú levessel.

Éppen annyira illik össze, mint ama szampó, és látványosan az olvasó előtt esik darabokra. Lönrot maga ugyan azt állítja, hogy csak a versek két százalékáért terheli személyes büntetőjogi felelősség, a többit valami Karélia nevű kitalált fantasylandban gyűjtötte - nyilván súlyosan terhelt egyénektől.

Ilmarinyál és Lemmingfejő mellett a kötet legfőbb hőse a Vejnemöjnen nevű finn csatahajóról elnevezett népzenész, aki valamelyik Turku környéki csárdában szokott bazseválni.

A posztmodern népifantasy eme alkotása monumentálisan olvashatatlan. Üdítő kivételt a perverz szexjelenetek képeznek, amikor a köpű mellett vajat dézsmáló ifjasszonyt férjuram intim kettesben igazítja rendre a mogyorófapálcával.

A sutból morgó vénasszonyt a szerző Belphegor alakjából koppintotta.

6. Balzac: Goriot apó

Kültelki Lear király-utánzat egészen verejtékes Georges Simenon-stílusban, fura battletech beütésekkel.

A krimiszál nehezen követhető, aminek biztosan az az oka, hogy a kézirat már a nyomdában lehetett, amikor plágiumvád érte, gyorsan húzni és változtatni kellett, így lett például Poirot-ból Poiret.

Az urban fantasy elemek egészen triviális részekkel keverednek; kisegítő iskolai szintű szószátyár leírások és meglepően romantikus színezetű tirádák hátráltatják az amúgy is csökevényes sztori kibontakozását.

A kevéssé érdekfeszítő meseszálak Vauquer-né penziója és Nucingenné muffja körül tapogatóznak - a balfék Rastignac és a micisapkás munkásszállólakóra emlékeztető Vautrin próbálnak valamit kavarni, de csak az életszagúnak szánt bűz lesz mind erősebb.

Goriot apó más tészta: eszi, amit főzött. Amikor rájön, hogy Cordeliát Monsieur Balzac kifelejtette a történetből - tüstént elhalálozik.

7. E. T. A. Hoffmann: Az arany virágcserép

A Végtelen történet gyenge utánzata némi Poe-beütéssel, ásatag stílusban megírva. Minden lehetséges, mint a hanyagul megírt fantasy-ban. A csengő zsinórja kígyóvá, a kilincs boszivá, a könyv pedig az olvasó számára rémálommá változik.

A cselekménynek se füle se farka; Tolkien akkor se tudna belőle tűrhető sztorit fabrikálni, ha ezerötszáz oldalra duzzaszthatná fel, és kilenc világháborúnyi ideje volna a megírására.

A röpke Harry Potter parafrázisok jelentik az egyetlen menedéket az olvasó számára, de azokban sem lehet megkapaszkodni - a sokadik oldal után garantáltan a semmibe zuhansz.

Az egyes epizódokat csupán az fűzi össze, hogy Anzelmus feltehetőleg ugyanatól a drezdai dílertől szerezte be hozzájuk a port.

8. Kafka: Átváltozás

SF-nek álcázott horrorblődli a néhai Pekár Gyula jó öreg stílusában. Az egykori szovjet Liszenko elméletére támaszkodó harmatos SF-kezdemény hőse, Gregor Samsa emberből féregbe csap át - ahogy Liszenko és Micsurin égerfái körtefába.

Rendszertanilag a keletkező lény leírása meglehetősen pontatlan és kezdetleges - az antidarwinista fennhangok tanúsága szerint a novella az úgynevezett védikus kreacionizmus silány propagandája szeretne lenni.

A főhőst almával dobálják, a szerzőt záptojással kellene. Miközben flamózva flame-ezzük eme elrettentően túlírt és sekélyes irományt; eltöprenghetünk a kritikus kozmikus tragédiáján - aki sose tudja, hogy csak a féregnyúlványa fájdult-e meg, vagy a féreggé változott közönség illette szennyes patájával egyes kerek alkatrészét.

1. Homérosz: Odüsszeia

Halotthalovány fantasy-kísérlet valami harmatostollú kezdő lúzertől. Apuci tíz éve eltűnt valami törzsi háborúban, anyuci a huszadik ráncfelvarrás után is apucira vár, miközben nyüzsögnek körülötte a vagyonát zabáló kérők.

A görög istenek olyan előkészületlenül jelennek meg, hogy a szerző még egy rossz Sheenard-utánzatból is komoly tanulságokat meríthetne. Athéné a jelek szerint hermafrotitiázisban szenved, mert hol vén Mentórként, hol közékorú spinéként jelenik meg. Az ábrázolt világ isten-túladagolás miatt végelgyengülésben szenved, amit még a gyakori csodatételek sem gyógyíthatnak.

A kezdeti sültrealizmust fantasymotívumok sokasága váltja fel, ahol az előkészítetlen kalandok relatív sűrűsége miatt az Olvasó vagy lótuszt eszik, vagy elalszik. Van itt tengerészt zabáló félig félszemű kalóz, félig óriás, de egészen hülye Big Brother; fjordszerű öbölben germánt játszó oroszukrán emberevő maffia, meg persze nimfanéni, aki mindenkit disznóvá változtat, aki nem akar kefélni vele.

A főhős hazaérkezve koldusnak álcázza magát, majd egy kanász segítségével legyilkolja az összes harcost, akik közben nyilván valami ókori képregényt lapozgatnak.

Hitele annyi, mint hajléktalannak a Hilton bárjában; és a nyócker kocsmáinak félidióta törzsvendégei lebilincselőbben szokták kedd esténként elmesélni, hogyan tárazott ki hetvennégyben az asszonyon meg a Lajcsin az őrségből hazaszökött Kolompár tizedes.

2. Vergilius: Aeneis

Zsibbasztó mese egy középkorú kanról, aki az első nőt otthon felejti, a másodiktól elmenekül - hogy aztán mégis feleségül vegyen egy harmadikat.

Rossz horrortörténetekre emlékeztető toposzok között kúszik előre a félelmetesen gyöngén megírt történet aknamezein az olvasó; falhoz csapott gyerekek, kibelezett öregek, sírból kikelő hulla, sőt az alvilág - olyan stílusban, hogy még egy, a külvilággal szemben szigorú cenzúrát alkalmazó mormon kisdedóvóban is bátran felolvashatnák a békésen szunyókáló nebulóknak az óvónénik - úgyse értenének belőle semmit.

A főhősért epedő tüzes szuka szívfájdító epizódja után cseppet sem békés turistautat tesz a gyászoló sereg Itáliában, miközben nézeteltéréseik támadnak az előző Turnussal.

Az unalomgerjesztő történet végére a hős elnyeri jutalmát, az olvasó meg azon töpreng, mit sajnáljon jobban: a számtalan felszecskázott ifjú daliát, vagy az ilyen könyvek miatt kiirtott erdőségeket.

Szophoklész: Antigóné

A női irodalom gyöngyszeme; egy alulról ködbe-vasba-szeméremövbe burkolt amazon keményen összerúgja a port a szellemi fogyatékos uralkodóval, aki sokallja a sírásók fizetését.

A bige halott testvére temetése helyett némi port hint a bátyus hullájának arcába - a szerző meg az olvasó szemébe. A királynak nem volt gyerekszobája, homokozója meg főleg nem, mert emiatt a monumentálisan agyatlan Őr jelentésére Kőmíves Kelemennének nézi hősnőnket.

A vőlegény menyasszonya mentése helyett apucival szócsatázik - utána mindenki öngyilkos lesz, csak az nem, akinek kéne. Az állítólag közel lakó jós komoly dugóba kerülhetett, mert csak akkor érkezik meg, amikor már nincs mit jósolni.

Itt minden a feje tetején áll, a kezdetlegesen felépített jellemek kidolgozottsága az egykori Lolka-Bolka rajzfilmeket idézi.