Bejegyzések 'Eszement lament' kategóriában

Hogy ne legyünk a bunkók országa - II.

2009. július 17., péntek

A TANÁRI LÉT DRÁMÁJA

————-

Valamikor a hatvanas évek közepén a vidéki kisváros köztiszteletben álló középiskolai tanára vadonatúj Wartburgjával megállt az iskola előtt. Az őt köszöntő ismerősek egyike nem titkolta örömét; lám, mégis futja autóra a tanári fizetésből.

 

- Kikérem magamnak! - volt a válasz. - Tisztességes tanárember vagyok: nyertem!

————————————-

 

A köztudat már akkor is érzékelte a tanári pálya abszurditását:

Tekintsd hivatásnak.

Áldozd fel rá minden ráérő idődet.

Tedd a kötelességedet szívvel-lélekkel

Viseld el és teljesítsd a nyakadba zúdított újabb és újabb feladatokat,.

Lépj tiszta lelkiismerettel nap mint nap a tanítványaid elé.

——————-

 

Ne törődj vele, ha a különféle entellektüel-körök nem igazán vesznek értelmiségi-számba.

Ritkán szoktál a szabadságról elmélkedni, hiszen éled vagy élni szeretnéd.

A lét értelmetlenségéről folyó fecsegést elengeded a füled mellett, mert élni és dolgozni akaró nemzedékeket nevelsz; a te munkádban valahol több a perspektíva - ha nem is önmagad számára.

————————-

 

Nem termelsz közvetlen nyereséget

Nem javítod az export-statisztikákat.

Jól megérdemelt szabadságodat ritkán töltöd Dubaiban vagy a Bahamákon;.

Nem kérték tanácsaidat sem a régi ügyeletes-patriarchális-mindentudó gazdasági nagymogulok, sem öltönyös-nagytudású utódaik.

Csak az élet állna meg nélküled.

———————-

Tűrd el, ha a munkádat olyanok szapulják, akik nem tudják, mit beszélnek; és mindig “felülről”, valami “magától értetődő” fölénytől vezéreltetve: a

- a miniszter munkaerkölcsre tanít;

- a politikai géniusz sokallja a szabadságodat;

- a gazdasági nagyokos leépítene;

- a közigazgatási zseni szerint csak heti húsz órát dolgozol;

- a banális közhelyeit mesterséges nyelvi ködösítés ammóniafelhőjébe burkoló író korszerűtlennek tart;

Te mégiscsak itt, ezen a bolygón élsz és mégiscsak te mész be a harminc vagy negyvenakárhány fős osztályokba, mert a többi felsorolt erre nem alkalmas.

———————-

 

Tűrd el, ha a munkádért cserébe maradékelvből kapsz maradék-megbecsülést; ha a törvény által biztosított jogaidat a törvényhozók se tartják tiszteletben;

és fő abszurditásként - amellett, hogy minden idődet és energiádat a tanításnak szenteled, ahogy elvárják - tartsd magad testi-lelki egészségben, őrizd meg munkaképességedet, s ennek érdekében teremts a magad és családod számára a nevetséges fizetésedet “valamiből” és “valahonnan” kiegészítve nem-maradék egzisztenciát.

—————

 

A pedagógus élete olyan abszurd dráma, amely nem valamiféle elvont helyszínen, hanem a szemünk előtt zajlik. Túltesz Beckett minden elkeserítő helyzetén, Ionesco minden misztifikációján, Pinter összes trágárságán. Mert itt nincs végső összeomlás, nincs “lét értelmetlensége”; itt a szereplők újra és újra felállnak, újra és újra hitet, emberséget, lelkierőt merítenek ki tudja milyen tartalékból, és rendületlenül teszik a dolgukat tovább.

—————————-

Teljes személyiséggel vesznek részt a munkában, fittyet hánynak minden elidegenedésnek, identitásproblémának, kotyonfittynek, - és azért sem dehumanizálódnak.

———————-

A pedagógus bizony “egzisztenciálé”, eredendő fenoménként “a jelenvalólét pozitív szerkezetéhez tartozik”, de sohasem “akárki”, kedves filozófusok.

—————-

 

Sohasem “középkorú asszony”, “idősebb férfi”; még csak nem is pusztán “tanárnő”, vagy “tanár”, kedves drámaírók; hanem mindenkor néven nevezett személyiség, aki éppen személyes egyediségétől és őszinte érzelmi részvételétől hiteles.

——————-

A pedagógust magára hagyó politika, gazdaság és kultúra hitelét veszítette, a pedagógus hiteles maradt.

——————-

Paradoxon, de épp attól fokozottan hiteles, ami körülveszi. Fokozottan hiteles a felületesen készülő is, az anyagot rosszul tudó is, a pusztán csak érdemjegyet osztogató is, a gyerekekkel bánni nem tudó is, a nyakra-főre buktató is, a gyerekeket a “képességek” szuperdeterminált kasztrendszerébe gyömöszölő is.

Mert még ezek is ezerszer jobban teljesítik emberi-erkölcsi és értelmiségi kötelességeiket, mint a csüggedés prófétái, prókátorai és vámszedői.

Mert egyedül ők szegülnek szembe az intellektuális világvégével hittel és tettekkel - bármit talált ki Kott, bármit írt Beckett, bármit rendezett Brook, bármit mondott Fukuyama; a szellemi lét általuk megy tovább.

——————

Ebben a helyzetben az ismeretet és az erkölcsöt továbbadni, a gyereket a felnőtt életre felkészíteni, emberi tartással felvértezni: egyszóval tanítani; maga a TETT, a drámai értelemben vett CSELEKVÉS.

A filozófiától és az értelmiségtől való több évtizedes teljes magukrahagyatottságukban tragikus pátoszt is láthatnánk; hiszen nagyon is felmagasítja és felmagasztosítja őket a mindennapi és filozófiai értelemben egyaránt abszurd helyzetben vállalt felelősség, hogy csodálatra méltóan kitartanak a jelen “belevetettségében”, miközben kezük a jövő ütőerét tapintja.

Anyagi, erkölcsi, kulturális és filozófiai magukra hagyatottságban. Puszta létezésükkel megcáfolva minden válságfilozófiát.

—————-

Nélkülük ma nem beszélhetnénk XXI. századról.

Ők biztosították azt a folytonosságot, ami a XXI. századhoz kellett. Mindvégig anyagi, erkölcsi kulturális és filozófiai magukrahagyatottságban.

Ezért a pedagógusnak mindenre van mentsége. Van mentsége a felületesen készülőnek is, az anyagot rosszul tudónak is, a pusztán csak érdemjegyet osztogatónak is, a gyerekekkel bánni nem tudónak is, a nyakra-főre buktatónak is, a gyerekeket a “képességek” szuperdeterminált kasztrendszerébe gyömöszölőnek is.

A pedagógusnak ebben a helyzetben mindenre van mentsége. A lét és az élet értelmetlenségét hirdető doktrínáknak és “művészi” produktumoknak azonban nincs.

Sok százmilliárdba kerül a hozzá nem értés

2009. július 9., csütörtök

Sok százmilliárdba kerül Magyarországnak a hozzá nem értés és a korrupció, főleg a közigazgatás és a gazdaság területén. - mondja legfrissebb interjújában Hankiss Elemér.

http://index.hu/belfold/2009/06/14/hankiss_hihetetlen_magyarorszagon_a_szakertelem_hianya/

—————————————

Hatvan év óta rossz iskolában a magyar társadalom.

A magyar társadalom már igen régen nem volt “jó iskolában”. Ez az egyik legfontosabb probléma.

Az egykori, működő Magyarország elvérzett Keresztelő Szent János feje vételének napján, 1526-ban a mohácsi mezőn.

Ami újjászületett belőle 1699 után, csak de jure volt ugyanaz, de facto nem. A mai napig nem tudjuk helyesen értelmezni a különbséget.

Sokan visszaéltek ezzel. A Habsburg-adminisztráció sokszor. Az előbbi által uszított nemzetiségek is elégszer; míg végül farba nem rúgták velünk együtt az őket addig általában pátyolgató Habsburg-adminisztrációt is.

Hogy a magyar kultúrában milyen mélyre ásták magukat a bajok, arról csak sejtelmeink vannak. Minden korszak újabb rétegeket vájt.
A jelenlegi úgynevezett elitkultúránk dédelgetett, befelé fikázó, nyegle kozmopolitái-komprádorai éppen olyan kártékonyak, mint a szélsőségek. Mindenféle szélsőség.

Kellene egy nagy-nagy sátor, ami mindenkit befogad, aki szabad akaratából ide tartozik. A különbség magánügy, az összetartozás közügy.

Újra kell építenünk az identitásunkat.

Ez a jó iskola legfontosabb feltétele.

———————————

Társadalmi szerződést kell kötni!

Hankiss nem először mondja ezt.

Egyetértek vele. A társadalmi szerződésnek a megtalált és újjáépített identitáson kell alapulnia.

A társadalmi szerződésnek pótolnia kell a hiányzó törvényeket.

Amiről nincs törvény, legyen. Számos fontos ügy van, amiről elsőnek a világon mi hoztunk törvényt.

Kevéssé ismert, hogy a világon először nemzetiségi törvényt a magyar országgyűlés hozott 1849 augusztusának elején Szegeden. Gyűlölködő szomszédaink ezt mindig elfelejtik.

Nemzetiségi törvényt akkor még a Trianonban a máséból nyegle könnyedséggel osztogató nyugat sem ismert. Ama hírhedt kísérőlevél írója Monsieur Millerand - azon nép fia, amely a maga nemzetiségeit addigra jórészt tűzzel-vassal beolvasztotta - álszent és ostoba szavaiból bárki megértheti, hogy a Trianont barkácsoló politikusoknak mennyire sejtelmük sem volt arról, mibe ütötték tájékozatlan orrukat.

Bocsáss meg nekik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek.

———————-

Bizony, pótolni kell a hiányzó törvényeket. Ne zavarjon bennünket, ha a világ többi országaiban ezek még nem léteznek. Előbb-utóbb követni fognak bennünket - előfordult ilyen már máskor is.

Például arról is törvény kell, milyen felelőssége van egy kormánynak azzal a programmal szemben, amivel kormányra került, aminek a végrehajtására felhatalmazást kapott.

Sutba vághatja-e?

Másikat vezethet-e be helyette?

A rendszerváltás húsz éve bőven bizonyítja, mennyire szükség van egy ilyen törvényre.

———————-

A társadalmi szerződés lehet a nemzeti konszenzus alapja.

Létre kell hozni ennek hatékony infrastruktúráját, szerveit, és rajtuk keresztül, illetve közvetlenül is a politika állandó társadalmi kontrollját.

A zsákbamacska politikának véget kell vetnünk. Ha nem tesszük, ő vet véget az országnak.

————————-

Bárkiből lehet Széchenyi.

Még szebb lenne, ha bárkiből lehetne a többiekkel együttműködni alkotni és szeretni tudó ember.

Ez legyen a megújuló magyar pedagógia célja.

—————————-

Tisztességes és hivatástudattal rendelkező politikai vezetőrétegre van szükség.

Ebben nem csak az fogalmazódik meg, hogy most ilyen nincs, hanem az is, hogy valóban szükség volna rá. Ezen a téren különösen elegünk van az amatőrökből.

—————————

Antal József kormánya néhány hónap alatt teremtette meg a demokratikus intézményrendszert.

Olyan is. Ideje szanálni, korszerűsíteni, a szükségletekhez alakítani.

———————-

Le kell cserélni vagdalkozó, mindenáron győzni, az ellenfelet letiporni akaró politikusainkat.

Bizony. Helyettük olyanok kellenek, akik képesek az együttműködésre. Akik az ellenfelet nem le- hanem meggyőzni akarják - és tudják.

Akik képesek a konszenzusra.

————————

Érdekesek Hankiss kérdései:

“Hol van olyan ország, ahol óriási pénzekért építenek végre egy metrót, ami rossz helyről indul, rossz helyre megy, rosszul áll meg, duplájába kerül, mint ahogy elképzelték, és így tovább. Vagy épül egy híd, ami nagyon szép híd, csak éppen nem igazán vezet sehova, mert utak nem mennek hozzá. Hol van ilyen ország?”

És a megállapításai is:

“A korrupció mellett a hozzá nem értés is sok százmilliárd forintot visz el, amiből lehetne építeni ezer óvodát és meg lehetne oldani egymillió szegény nyugdíjasnak a problémáit”

“Miután jogai senkinek nem voltak, felelőssége sem. Az elmúlt húsz évben pedig azt látták az emberek, hogy aki a jogot tiporja vagy megkerüli, az jobban jár annál, aki megpróbálja a jogokat betartani.”

—————————-

Nőnek az indulatok, az agresszivitás, a kulturálatlanság.

Nevezzük nevén a gyereket: a bunkóság. Ezt ma már mindenki látja, érzi. Egyik legnevesebb nyelvészünk - egykori híres színházigazgató és színészpedagógus fia - nemrég esszét írt ezzel a címmel: Engedjétek hozzám a bunkókat.

Ennek állandó kísérőjelensége a ganajbunkó stílus; a nyelvi bunkóság. Amikor állandóan halljuk ama egytagú szót, amely pedig olyan tartalmat jelöl, amelyről egyetlen kultúrában sem illik nyilvánosan beszélni.

A tartalom pedig terjed, ömlik - és bűzlik. Még a színházban is (ez egyáltalán nem vicc!) némely színjátékban még szerepet is játszik. Jelzi a kultúra magasságát.

—————————-

És a végére az egyik legfontosabb megállapítás Hankisstól:

“Hogyha egy gyerekre minden felnőtt naponta fél órával, egy órával többet szánna, játszana vele, futballozna vele, tanulna vele, elvinné őt világot látni, ezzel azt szolgálná, hogy öt-tíz év múlva a magyar társadalmat egészségesebb, jobb, nyitottabb agyú, szabadabb emberek alkotnák.”

El tetszett olvasni?

Mi is a baj a neveléssel Magyarországon?

A populáris sárkányölő meséje

2009. július 5., vasárnap

Már az IPhone-on is olvasható A populáris sárkányölő. Látszólag fantasy történet, ami váratlanul gyilkos iróniába megy át.

A populáris sárkányölő üzenete írói ars poeticám fontos részének tekinthető.

Miről is van szó?

Erich Jenkins arra kényszerül, hogy megöljön egy sárkányt.

Nem kalandágyból. Nem próbatételből. Még csak nem is romantikus küldetéstudatból. Hétköznapi egzisztenciális okokból. Egészen egyszerűen nem térhet ki a feladat elől.

Megöli a sárkányt, elhárítva ezzel a családját fenyegető veszélyt. A fővárosba kerül. Itt aztán sajátos tapasztalatokat szerez.

Az éppen regnáló hatalom buta, mint a rendőrcsizma. A számba jöhető potenciális hatalom mintha reményteljesebbnek tűnne.

Csakhogy.

Erich sárkányölő. Ügye a Sárkányölő Akadémia elé tartozik. Erich lelkesen jelentkezik.

Csakhogy…

Miféle emberekből áll a Sárkányölő Akadémia?

“A Sárkányölő Akadémia harminckét tagból állt, de Erich fogadására mindössze öten voltak hajlandók a székházba fáradni. Egyikük azonban éppen Tyrrell, volt a Legfőbb Sárkányölő, az Akadémia tiszteletre méltó elnöke. A másik nem kisebb személyiség, mint az ötszörös Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr, és a többiek is igen illusztris sárkányölők. A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr; a sárkányölők nagy öregje a nyolcszoros Akadémiai Díjas Fateknő úr; illetve a fiatal Dragonbluff úr, aki korának dacára már több Sárkányölő Etikettet is nyilvánosságra hozott; a feltörekvő új sárkányölő nemzedék tagjai közül ő számít a legerősebb tehetségnek.

 

Mindezt a szolga hozta Erich tudomására. Azt is a lelkére kötötte, le ne merjen ülni, mert az csak az akadémiai tagoknak engedtetik meg. Erich tehát állva maradt, pedig huszonhét üres szék volt a nagyteremben.

 

A Sárkányölő Akadémia tiszteletre méltó tagjai akkurátus, lassú mozdulattal foglalták el helyeiket, és gőgös tekintettel méregették az előttük álló férfit.

 

Az ösztövér, beesett arcú Tyrrell úr, az Akadémia elnöke úgy festett fényes, fekete bársony köntösében, mint valami túlméretezett varjú. Karomszerű ujjaival szinte kapaszkodott díszes fotelje karfájába, lekicsinylő tekintettel nézett Erichre, és hosszan igazgatta a karosszékét. Mire elérte, hogy pontosan középen legyen, egyenlő távolságra mindkét faltól, és mindkét sárkányölő akadémiai társától, peckesen kihúzta magát a fotelben. Tipikus elnök. Személy és pozíció összeforrt benne; maga volt a Rang. Ezen kívül azonban valószínűleg semmi. A szeméből sütött a hasonló státuszú emberekre gyakorta jellemző mélyenszántó tehetségtelenség.

 

A Sárkányölő Nagydíjjal kitüntetett Blaise úr mérges, pufók emberke volt, szalonnás pofazacskói kétoldalt csüngtek le az arcáról, hájas kezével állandóan simogatta őket. Arannyal szegett mélybarna ruhája valószínűleg igen elegáns lehetett; amikor nem hordta. Blaise úron azonban nem mutatott valami jól; erről leginkább a kétoldalt terjengő jókora izzadságfoltok tehettek. Blaise úr seszínű szemében mohóság ült, meg a gyógyíthatatlanul kapzsi emberek örökös elégedetlensége. Erich azt gondolta, ez az alak nemhogy sárkánnyal nem mérkőzhetne, holmi lusta, vén kandúrt sem volna képes elkapni soha; viszont a megszerezhető díjakat sorra megkaparintja.

 

A nemrég Sárkányölő Mesterré nyilvánított Kulatchek úr hatalmas, torzonborz szakállat hordott, mint valami elvadult sivatagi próféta. Ritkás szöghaja is zabolátlanul ömlött alá a vállára, legalábbis a fejének füle feletti részéről, mert attól feljebb csontszínű fehéren világított Kulatchek úr tar koponyája. A szakáll sáncai mögül vad, ragadozó szemek meredtek a nyilván mindenütt garázdálkodó ellenségre.

 

A szakma nagy öregje, Fateknő úr állandóan vigyorgott, de valahogy úgy, mint a túlságosan hosszan lékelt görögdinnye, és emellett még nyáladzott is. Örökös lelkes csábmosolyával ostromolta a többieket; felkészülve rá, hogy buzgón helyeselni fog, bármit is mondjanak azok. Látszott rajta; szerfelett büszke rá, hogy itt lehet, hogy ezek között az emberek között ülhet; ők pedig megtűrik maguk között, és nem rúgják farba, vagy csak igen ritkán.

 

A feltörekvő sárkányölő nemzedék legerősebb tehetsége, Dragonbluff úr nyegle képű ifjonc volt, de méregdrága öltönyt viselt. Látszott rajta; semmi olyat sem fog tenni vagy mondani, amivel eloszlatná Erichnek a hasonló öltönyös fiatal fickókkal szembeni, évtizedek tapasztalata kialakította ellenszenvét.”

 

Na, kérem szépen, mit várhatunk ettől a társaságtól?

 

Mire az olvasó idáig eljut, már tudja, hogy Erichen kívül soha senki nem ölt még sárkányt ebben az országban.

 

Akkor mi fán terem a Sárkányölő Akadémia?

 

Örülnek neki, hogy végre jött valaki, aki már tudja, mit jelent sárkányt ölni?

 

Erich naiv módon ezt gondolja, és gyanútlanul elmeséli nekik a történetét.

 

— Tovább nincs? — kérdezte Dragonbluff úr, amikor Erich befejezte.

— Mindent elmondtam, uram.

— Nem egészen! — reccsent Blaise úr kappanhangja. — Amit eddig hallottunk, szakmailag értékelhetetlen! Úgy tűnik, a jelöltnek fogalma sincs a sárkányölő kultúra legalapvetőbb fogalmairól sem! Egyetlen hivatkozást sem hallottunk! A jelölt még a nagytiszteletű Kovász János Vilmos Rezső úrra, Akadémiánk nyugalmazott elnökére sem tett egyetlen árva célzást sem; ami pedig a kortárs sárkányölők munkásságát illeti, a jelölt tökéletesen műveletlen és tájékozatlan.

 

— Mélyen egyetértek! — tette hozzá Fateknő úr.

 

Tyrrell elnök úr komoran bólogatott, Erich mérges pillantások kereszttüzében állt.

 

— Amit hallottunk, — vette át a szót Kulatchek úr, a tiszteletre méltó szőrkertész. — alantas és alacsonyrendű. Közönséges és bárgyú kitaláció egy hatalmas, büdös gyíkról! Nincsen benne sem szakmai erudíció, sem tehetség, még a kezdő sárkányölőktől megkövetelt alapvető önkinyilvánító létösszegzést is nélkülözi. Ez csak egy egészen közönséges mese!

 

— Mélyen egyetértek! — csatlakozott Fateknő úr. Mivel mindannyian őt nézték, szükségesnek látta folytatni. — A mese, a sztori engem nem érdekel sem a más sárkányölésében, sem a magaméban! A helyzetek! A miértek! A mindenek felett álló, elegáns belső utalások! A tragikus magányban a világba belevetett esendő ember reménytelen önmegszólítása! A lét értelmetlenségének kozmikus fájdalma! A sárkányölés, mint a fenségesen tragikus ember egyetlen lehetséges és méltó önkifejezési módja! Semmi ilyet sem hallottam, tisztelt uraim! — eme szónoklat után Fateknő úr tüstént vissza is huppant a karosszékébe. Fokozódó vigyorán látszott: e pillanatban roppant elégedett önmagával.

 

Erich nagy szemeket meresztett. Miről beszélnek ezek?

 

Dragonbluff úr vette át a szót.

— Mélyen tisztelt elnök úr! Nagytiszteletű Sárkányölők! — kezdte szertartásosan. — A sárkányölés több alanyú alkotás, melyben ábrázoló és alternatív funkció jut szóhoz, s rendszerint az emotív és a megkülönböztető funkció is erősen érvényesül. Az alternatív funkció a megnyilatkozás alanyának kívánságait juttatja kifejezésre, a megkülönböztető funkció az alany állandó személyiségjegyeiről tudósít. A modern sárkányölés tulajdonságai, s annak szükségszerűsége, hogy ide kell sorolni a nyilvános sárkányölő rendezvényeket is, okozza, hogy nem fogadjuk el a konfliktusosság, a cselekményesség, de még az eseményesség jegyét sem. A modern sárkányölés zseniális felismerése, hogy az emberek többé nem egyének, akiket a kötelesség, morál, társadalom és család köt béklyóba. A korszerű sárkányölés számára az ember csak a legfelemelőbb és a legszánalmasabb lehet. Az előző korokkal szemben hallatlan új dolog ez. Itt már nincs többé olyan összefüggés, amely elleplezné az ember képét. Nincsenek történetek, tragédiák, melyek a konvenciók és a szabadságszükséglet ütközéséből adódnak, nincsenek többé bábuk sem, akik a pszichológiai világkép drótjain rángatózva játszanak, nevetnek, szenvednek; nincsenek figurák, akiket felszerelnek az emberek által csinált társadalmi lét törvényeivel, álláspontjaival, tévedéseivel és bűneivel. A sárkányölés kérdésében legelőször is a jelenvalólét analitikájára kell törekednünk. Ekkor válik igazán égetővé a sárkányölés jelenvalóléthez vezető megközelítésmódja kialakításának és biztosításának problémája. A megközelítés- és értelmezésmódot úgy kell megválasztanunk, hogy ez a létező önmagában és önmagától mutatkozhasson meg. Nem tetszés szerinti és véletlenszerű, hanem lényegi struktúrákat kell kimutatnunk benne, amelyek a faktikus jelenvalólét valamennyi létmódjában létmeghatározók maradnak.

 

— Mélyen egyetértek! — szólt közbe Fateknő úr, Blaise úr pedig kissé zavartan vakargatta a pofazacskóit.

 

— Továbbá, mélyen tisztelt uraim, — folytatta Dragonbluff úr. — a sárkányölés kultúrájának alapjaihoz tartoznak a következők is: A hanyatló világban való lét önmagát kísértő, s ugyanakkor magát megnyugtató. De ez a megnyugvás a nem-tulajdonképpeni létben mégsem csábít mozdulatlanságra és tétlenségre, hanem minden gátlástól mentes működésre sarkall. A világra hanyatlott lét most nem-nyugalomhoz jut. A kísértő megnyugvás fokozza a hanyatlást. Különös tekintettel a jelenvalólét-értelmezésre, most felmerülhet az a vélemény, hogy a legidegenebb kultúrák megértése és a sajátunkkal való szintézisük talán maradéktalanul és igazán felvilágosítja a jelenvalólétet önmagáról. A sok minden iránt érdeklődő kíváncsiság és a nyugtalan mindent-ismerés univerzális jelenvalólét-megértést színlel. Ahogy az előttünk álló, műveletlen jelölt esetében is. Alapjában véve azonban meghatározatlan marad, és nem kérdezünk rá arra, hogy mi az, amit tulajdonképpen meg kellene érteni: nem értjük meg, hogy maga a megértés olyan lenni-tudás, amelynek egyedül a legsajátabb jelenvalólétben kell hozzáférhetővé válnia.

 

— Mélyen egyetértek! — lelkesedett Fateknő úr.

 

Erich kezdte végképp elveszíteni a türelmét.

 

— Uraim! — szólt közbe. — Ti ugyan Sárkányölő Akadémiának nevezitek magatokat, de úgy látom, nemcsak hogy nem öltetek sárkányt, de még ahhoz hasonlót sem láttatok soha!

 

— Szilencium! — bődült rá Tyrrell elnök úr. — Megtiltom a jelöltnek, hogy az Akadémia tiszteletreméltó tagjainak előadását megzavarni merészelje!

 

— Egészen populáris vagy, Erich Jenkins! — vinnyogott Blaise úr kappanhangja. — Közönséges populáris sárkányölő!

 

— Modern értelemben véve cselekvés egyáltalán nem is létezik! — próbált újra belelendülni Dragonbluff úr. — Teoretikusan szemlélve…

 

— Szamárság! — torkollta le Erich. — Az ember lényege érzelmeiben és erkölcsében rejlik, és a tetteiben jut kifejezésre.

 

— Nagyon közönséges! — hangzott Kulatchek úr szőr-ültetvénye mögül. — Közönséges hétköznapiság! Miért kell ilyeneket hallgatnunk?

 

— Élet csak a hétköznapokban létezik! — vágta rá Erich.

 

— Így beszél az alantas ember! — nyekeregte Blaise úr.

 

— Az alantas ember a hétköznapokban él. — magyarázta Dragonbluff úr. — Az alantas ember lehetősége, etikátlan lehetősége a boldogság; ezzel szemben a fenséges ember egyetlen lehetősége, etikus lehetősége a tragédia.

 

— Mélyen egyetértek! — olvadozott Fateknő úr.

 

— Fejezzük be, uraim! — mérte végig a társaságot Erich. — Otthon vár a családom, és nekem az ő boldogságuk sokkal fontosabb és etikusabb, mint az a sok fenségesen tragikus zagyvaság, amelyet itt hallok!

 

Minden szem Tyrrell elnök úrra tapadt.

 

— Rendben van, Erich Jenkins! — emelkedett szólásra Tyrrell elnök úr. — Kimondom a Sárkányölő Akadémia egyhangú határozatát: Eddigi munkásságod nem képez arra alapot, hogy a Sárkányölő Akadémia tagja lehess!

 

Erich bólintott, és szó nélkül távozott. Legkevésbé sem vágyott rá, hogy ennek az akadémiának a tagja legyen.”

Azt hiszem, így már elég világos.

Mit kell ehhez még hozzáfűzni?

Erich Jenkinsnek semmi baja a Sárkányölő Akadémiával. Nincs kifogása ellene, ha a Sárkányölő Akadémia vén és koravén tagjai belsőutalnak, egymásnaküzennek, locsognak, szenvednek és szenvelegnek.

Erich Jenkis semmit sem akar tőlük. Ha nem tudja őket megkerülni, majd átugorja.

Jobb lenne, ha nem kereszteznék az útját, hanem ellennének magukban és maguknak - másra nemigen jók.

A Sárkányölő Akadémiának van baja önmagával.

“Sárkányölő eszmerendszerük” nyilván sok szépet és jót is tartalmaz. Csak összességében a levegőben lóg. Alaposan kimunkált, belső autonómiával rendelkező képződmény - de alkalmatlan a dialógusra. Semmiről szóló semmi.

Valaminek a helyét bitorolják.

Valami miattuk nem működik, illetve rosszul működik.

Nyilván más országokban is vannak hasonló intézmények, Sárkányölő Akadémiák, amelyek tevékenysége, célja, jellege azonos. Ők a nemzetközi impotencia kihelyezett tagozata.

Akadályozzák azokat, akik valóban képesek sárkányt ölni.

Populárisnak nevezik Erich Jenkinst; azt hiszik, ezzel megsértik.

Pedig ami populáris, az - velük ellentétben - valóságos.

Erich Jenkins egyszerű ember. Úgy gondolja, az embert a tetteiről lehet megítélni.

Nem hiszi, hogy “a kitalált történet nem lehet jó irodalom, csak az önvallomás a jó irodalom”.

Inkább Novalis álláspontjára helyezkedik:

“Sohasem fog kiválót nyújtani, aki nem tud mást bemutatni, mint a saját tapasztalatait és a saját kedvenc tárgyait, aki nem képes arra, hogy egy számára idegen és érdektelen tárgyat szorgalommal tanulmányozzon.”

Erich Jenkins tudja, hogy a valóság és a szerintem a valóság köszönő viszonyban sincsenek egymással.

Mondjam azt, hogy meztelen a király?

Dehogy mondom: az közhely.

————————————-

Ugorjunk a történet végére:


A következő év kora nyarán valódi sárkányok szálltak le a birodalmi főváros legnagyobb terén, és emberáldozatokat követeltek. A régensherceg azonnal meglátogatta a Sárkányölő Akadémiát.

 

Az Akadémiának ezúttal mind a harminckét tagja jelen volt. Felállva üdvözölték a régensherceget. Még díszes karosszéket is biztosítottak a számára — éppen úgy, mintha maga is a Sárkányölő Akadémia tagja volna.

 

Csaknem négy órán keresztül tárgyaltak zárt ajtók mögött. A régensherceg eléggé savanyú ábrázattal távozott. Egy óra múlva bejelentette, hogy egészségi állapotára és előrehaladott korára való tekintettel visszavonul a közélettől.

 

— Carl herceg már nagykorúsítható! Minél hamarabb meg kell koronázni! Legjobb volna még ma! Hadd vegye végre a kezébe az ügyek intézését, elvégre ő a király!

——————————————

A koronázás roppant gyorsan végbement. A palota alagsorában tartották, nehogy valamelyik sárkány megzavarja.

 

Carl király tanácsa mindössze nyolc emberből állt. Egyik sem tartozott a régensherceg köréhez. Az új uralkodó cselekvőképes emberekre vágyott.

 

— Írjatok tábornoki kinevezést Erich Jenkins számára! — hangzott a király első parancsainak egyike. — És kerítsétek őt elő mihamarabb!

———————————————-

Erich Jenkis hisz a mítoszban. És a cselekvésben.

————————

Egyébként: Itt vannak a sárkányok!

—————

 

Az örök mítosz: közösség a könyv által.

(Novalis)

Rögtönzött elöljáró a “Ha ne legyünk a bunkók országa” című sorozathoz

2009. június 24., szerda

Ez eredetileg magánlevél volt, több mint egy éve írtam. Nekem akkor még saját blogom nem volt. Tony barátom közzétette a blogján, vita is volt belőle.

Azért teszem újra közzé, mert hosszabb oktatásüggyel foglalkozó sorozatra készülök. Egyelőre érettségiztetek, az oda vonatkozó írások még piszkozatban vannak, a téma aktuális, és a helyzet egy év óta nem javult, sőt…

—————————

Semmit sem olvasnak a kamaszok, Tony. Döglenek a tévé előtt, vagy a gügye számítógépes játékokkal töltik el az időt. Még érettségi dolgozatokban is tömegesen kapom az ilyen mondatokat: “Tudom, hogy nem szeretsz olvasni. - mondta X, aki ismer és szeret engem.”

Egyénre szóló kötelezőket adok, de egyre nehezebb bevasalni még azt is. Rejtőt se olvasnak. “Hosszú és unalmas!” Mármint Rejtő.

Nincs olvasóközönség, ami van, aprócska szubkultúrákra szakadozott. Nagyjából az utánunk következő generáció volt az utolsó, amely olvasott.
Az oktatás általában véve nem egyedüli oka annak, hogy idáig jutottak a dolgok, de nem is ártatlan benne.

A jelenkori elvárások bizony nagyon is önkényesek, emellett általánosságban ad hoc jellegűek. Nemcsak a tanulókkal szembeni, a pedagógusokkal szembeni elvárásokról is ez mondható el. Ostoba rögtönzések akadnak szinte minden évben. Elég ezzel kapcsolatban a tavalyi két óra ingyenmunkára, meg a tanárok negyven órás munkáját firtató ostoba fontoskodásra utalnom.

A magyarországi pedagógiában a gyermek a leginkább elhanyagolható tényező, a gyakorlatban szinte minden fontosabb nála. Éppen úgy, mint a felnőttek világában: ahol az ember a legolcsóbb.

Napjaink állami középiskolájában rendszerezés, és ehhez hasonló problémák fel sem merülhetnek. Jószerivel az ismétlés sem, hiszen a lexikai tananyag mennyisége irreálisan magas. Annyira magas, hogy nevelésről már aligha beszélhetünk. A mai magyar középiskolák többségében csupán rendkívül alacsony hatásfokú ismeretátadás zajlik, egyéb nem.

Az egyes szakmódszertanok nyilván nem akartak elmaradni a többi mögött, ezért döbbenetes mértékben felsrófolták a tananyag mennyiségét.

Nézetem szerint minden követelmény-támasztás pedagógiai alaptörvénye: annyit követelhetek a tanítványomtól, amennyit én magam teljesíteni tudnék. A módszertanosok és a tankönyvek szerzői látszólag nem vétettek a szabály ellen, hiszen a saját tantárgyuk követelményeit nyilván könnyedén teljesítenék… Csakhogy! A gyereknek van még legalább tíz másik tárgya. Külön-külön mindegyik teljesíthető, de együttes mennyiségük irreális. Az egyes tantárgyak nem tudnak, és nem is nagyon akarnak saját határaikon túlra tekinteni. Végeredmény: a gyerekek valós tárgyi tudása folyamatosan csökken.

Persze, ennek nem „a gyerekek lustasága” az oka. Általában véve a kollégák igen nagy hányada hajlamos a pedagógiai felelősséget a tanulókra hárítani, és ez sehová sem vezet, csupán az oktatás (további) dezorganizálódásához.

A motiváció alaptörvénye: az a tananyag-és feladatmennyiség motivál, ami nehéz, de teljesíthető. Ami abszolút teljesíthetetlen, az ellenmotivál. Nemcsak a gyereket, a szülőt is, sőt — gyermeke vergődését látva — gyakran éppen a szülő vonja le a következtetést: „Jól van, fiam, nem éjszakázol emiatt, nem fogsz belebetegedni, ebből elég a kettes!” Amikor pedig a tanuló maga is levonja a következtetést, hogy adott tantárgyat képtelenség megtanulni; igen furcsa helyzet keletkezik: az iskola nem tanít, hanem butít.

Szerfelett érdekes kísérlet volna módszertanosokat és minden könyörtelen pedagógust beültetni az iskolapadba, hogy csak egy hónapon keresztül próbálják ki azt a terhelést, amibe ők kényszerítik a tanítványaikat. Vegyenek részt napi hat-nyolc órán, készüljenek napról napra, oldják meg a tömérdek házi feladatot, írják meg az irdatlan mennyiségű dolgozatot. Természetesen ugyanolyan kíméletlen és embertelen számonkérés mellett, amilyen az ő gyakorlatukban szerepel. Vajon hány százalékuk állna egy hónap múlva bukásra? Hány tárgyból véreznének el? Meddig bírnának lépést tartani?

A jelenlegi, valóságtól elrugaszkodott követelmény-támasztás igen hatékonyan akadályozza meg, hogy a gyerek bármiből igazán kiemelkedőt nyújtson, éppen a lelkiismeretes tanulók számára lehetetlenné teszi, hogy azzal a tárggyal foglalkozzanak, ami a leginkább érdekli őket, amivel az egyetemen szeretnének majd foglalkozni. Ha mégis megteszik, állandóan kénytelenek vállalni az esetleges bukás kockázatát.

A mai középiskolások a túlzott mennyiségű tananyag, és a szüntelen, könyörtelen számonkérés következtében állandó feszültségben élnek. Napjaik jellemzője a mértéktelen stressz. Céljuk gyakran az egyszerű túlélés. A pedagógusok jelentős része a problémák megoldását a további szigorításban látja. Emiatt (is) a mai középiskolában általában véve növekszik a feszültség.

A mértéktelen tananyag és a számonkérési dömping egészségtelen életmódra szoktat, önbizalomhiányt okoz, negatív életstratégiákra nevel.

A fiúk kezelhetetlenné válnak, a szorgalmas, sokat tanuló kislányok közül sokan szenvednek olyan pánik- stressz- vagy idegi ártalmakban, amelyek a túlhajtott tanulásra vezethetők vissza. Magam számos ilyen esetet ismerek, érdemes lenne országosan felmérni a baj nagyságát.

A magyar iskola légköre rideg, állandó tanulási hajsza és az ebből (is) fakadó feszültség jellemzi. A tanár és diák közötti kommunikáció leggyakoribb formája a számonkérés. A bizalmasabb tanár-diák viszony lényegesen ritkább, mint korábban. A kollégák egy része elítélően vélekedik arról, aki „lágyszívű”, „a diákokkal bratyizik”; sőt: „leereszkedik a kölykökhöz”. Sok helyen az ilyenek, a távolságtartást hirdetők vannak hangadó pozícióban. Ilyen intézményekben a tanári népszerűség kifejezetten vörös posztó. Tudok olyat, hogy a kolléga neve éveken keresztül azért maradt le minden jutalmazási listáról, mert „a gyerekek túlságosan szeretik, ergo: „nyilvánvalóan nem jól végzi a munkáját”; a népszerűség egyetlen oka az lehet, hogy „bizonyára elvtelenül engedékeny”.

Jó tanárok most is akadnak, de tulajdonképpen a rendszer ellenére. A különféle előírások egyre inkább a merev, bürokratikus típusnak kedveznek. A mindinkább formálissá váló szisztémában a tanulókkal való jó kapcsolat nem releváns.
Mitől válna olvasóvá a gyerek? Egyáltalán mitől értékelne bármilyen művészeti alkotást?

A művészetoktatás szerepe a mai magyar középiskolákban meglehetősen csekély. Még az olyan tárgyak esetében is, amelyek a művészetről szól(ná)nak. Ének-zene tantárgyból is terjed a témazárók és a kőkemény feleltetés nyegle divatja — művészi élmény helyett: számonkérés.

A hazai iskolákban meghonosodott bürokratikus érdemjegy-központúság olyan iskolai légkört teremt, amely merőben alkalmatlan az érzelmi és esztétikai élmények megteremtésére.

Azt gondolná az ember: a magyar irodalom órán biztosan megvan a lehetőség arra, hogy a tanulók művészi élményben részesüljenek. Biztosan sok helyen ez meg is történik — ez azonban a kivétel.

A művészettel szemben egyetlen gyermek és egyetlen fiatal sem közömbös, csupán hiányzik még az életéből az érzelmi élmény, ami nélkül sohasem válhat a művészet befogadójává Éppen ez a közvetlen érzelmi élmény az, ami napjaink iskolai oktatásából teljességgel hiányzik. Itt a költészet általában “másodikos anyag”, “negyedikes anyag”, “érettségi tétel”, amit tanulni kell, dolgozatot írni róla, felelni belőle, ami miatt meg lehet bukni. Része tehát egy alapvetően bürokratikus jellegű intézményrendszer belső életének, a tanulói teljesítmény minősítésének elvi alapja, a bürokratikus érdemjegy-központúság pedig egyértelműen abba az irányba tereli a tanulót, hogy a műveket logikai sémákon vagy tényszerű adathalmazokon alapuló gondolatrendszerbe, az “elsajátított tananyag” rendszerébe illessze be. Erről nem a pedagógusok tehetnek, az iskola belső életének természete ilyen. Az persze már egy másik kérdés, hogy az iskola alapvetően bürokratikus működési rendjéhez a pedagógus egyénisége alkalmazkodik-e vagy sem.

Utóbbi esetben sokat ellensúlyozhat a bürokratizmuson, élményszerűen oktathat, a tanítványait — vagy azok egy részét – a művek befogadójává teheti. Ez esetben azonban ez nem az iskola, hanem a szabad és független pedagógus-személyiség varázsának, motiváló ösztönzésének eredménye. A pedagógusok ugyancsak bürokratikus szemléleten alapuló minősítése, rangsorolása azonban egyáltalán nem ennek a tanártípusnak kedvez. Az ilyen pedagógusok jelentős része előbb-utóbb elszakad a tanítástól, a bürokratikus szemléletűek pedig maradnak.

A bürokratikus érdemjegy-központúság számára az érzelmi élmény nem szempont; nem mérhető, nem ellenőrizhető, feleletre vagy dolgozatra nem váltható. Éppen ezért nem is releváns. Egy irodalomtanár évtizedeken át “kiválóan” dolgozhat anélkül, hogy a tanítványait akár csak egyszer is érzelmi élményhez juttatná. Ezért, ha arra a kérdésre keressük a választ, jut-e az irodalmi műalkotásokkal kapcsolatban érzelmi élményhez az iskolai oktatás során a tanuló, határozott “nemmel” kell felelnünk.

Természetesen nem állítom azt, hogy az iskolai oktatásban soha, sehol és semmikor sem juthat a művészettel kapcsolatban érzelmi élményhez a tanuló, de a rendszer természete miatt ez inkább a kivételek, mint a szabályszerűségek rovatába tartozik.

A bürokratikus érdemjegy-központúság természeténél fogva kizárja a művekhez fűződő bensőséges érzelmi viszony kialakulását, mert megakadályozza az ahhoz szükséges elmélyedést. Erre sem idő nincs, sem alkalom. A tananyag áradata tovább zúdul, a következő órán már egészen más művel kell foglalkozni. Az ilyen feszített tempó száműzi a művészi élményt. Itt egy olyan tanulótípus képes boldogulni, amelyik sajátos távolságot tart: képes a művektől és az alkotóktól “rugalmasan elszakadni”, irodalmi-művészeti érdeklődését a tananyag kereteihez igazítani, minden egyes szerzőre és műre éppen annyi időt és energiát szentelni, amennyit a tananyag és a tanár megkövetel; valamint olyan “befogadói” tónust felvenni, amely a tankönyv és/vagy a tanár szemléletéhez a leginkább hasonlít, vagy azzal egybeesik.

A művészi üzenet irodalomtörténeti vonatkozású meghatározása, ilyen jellegű szegmentumokra való bontása a gyakorlatban megtorpedózhatja a mű jelenre vonatkoztatható hatásait. Olyan abszurd eset is előfordulhat, hogy éppen a művet leginkább befogadó tanuló kerül nehéz iskolai szituációba, mert nem sajátít el a számára életre szóló hatású alkotással kapcsolatban olyan poétikai vagy irodalomtörténeti vonatkozásokat, amelyeket nem érez fontosnak — hiszen a művel kapcsolatban kialakult bensőséges viszonya szempontjából nem is azok. A típus-eminens “álmából felkeltve” is fújja ezeket az információkat, de ő nem áll személyes kapcsolatban a művel, annak nem befogadója.

Hogy a jelenlegi magyar középiskolai oktatás tantárgy-pedagógiái az egyes tárgyakhoz miféle deklarált célokat rendelnek, annak csekély a jelentősége — a tényleges, az oktatás folyamatában effektíve megnyilvánuló gyakorlati célok számítanak. Ezeket Beke Kata egy körülbelül húsz évvel ezelőtt megjelent művében (Jelentés a kontraszelekcióról) pusztán a lexikális tananyag (akkori!) mennyisége alapján igen szellemesen határozta meg. Csupán annyit tehetnék hozzá: manapság nem csupán az anyag mennyiségéből, hanem a kollégák egy igen jelentős részének gyakorlati ténykedéséből is ez a következtetés vonható le.

Tehát: a matematika tárgy oktatási-nevelési célja: kis matematikus.

A magyar nyelv és irodalom tárgy oktatási-nevelési célja: kis esztéta.

Végezetül a történelem tantárgy oktatási-nevelési célja: fióktörténész.

A tanulás varázsa, öröme, titka semmivé lett.

A gyerekek tömegével kapják a nagyon is örömtelen feladatokat. Ha nem sikerül megoldaniuk, a tanár bátorítás helyett levonja a következtetést: a gyerek gyenge képességű.

A „gyenge képesség” fogalma a pedagógia gyakorlatában varázsszóvá lett, és igen kártékony szerepet tölt be.

Van egy igen tekintélyes filozófiai nézet, amely szerint az okság nem a természetes világegyetem tulajdonsága, hanem csak az ok-okozati kapcsolat észlelőjének vélelme. Az emberek hajlanak rá, hogy ott is oksági fogalmakban gondolkodjanak, ahol erre semmi okuk. A pedagógusok ez alól nem kivételek. Hajlamosak rá, hogy diákjaikat mesterkélt oksági fogalomrendszerbe illesztve ítéljék meg, és velük szembeni elvárásaikat is ennek megfelelően alakítsák. Ebben nagy szerepet játszanak az úgynevezett burkolt személyiségelméletek. Sok pedagógus feljogosítva érzi magát arra, hogy ítéletet mondjon a gyerekek “képességeiről”.

A képesség valójában igen összetett fogalom, amellyel a pszichológusok csínján bánnak. Egy régebbi definíciót idézek, mert áttekinthető, és viszonylag tömören fejezi ki mindazt, amelyet az ilyesféle meghatározások azóta is állítanak: “A képesség az általánosított pszichikus tevékenységeknek az egyénben rögződött rendszere.” (RUBINSTEIN, Sz. L. 1962: 311.).

Minden ilyen definíció több oldalnyi magyarázatot igényel, és még ezután is sok benne a bizonytalanság. A tanári meghatározások ezzel szemben axiomatikusak, kérlelhetetlenek és önmagukat örökérvényűnek igyekeznek láttatni. Pedig gyakran nincs mögöttük egyéb, mint a tanár személyes tapasztalatán alapuló burkolt személyiségsablon.

Az viszont igen veszélyes, hogy a tanár elvárását mintegy önbeteljesítő jóslatként képes a diákra oktrojálni. A diákról kialakított sablon nagyon is szívós.

A hibás észlelésből vagy információfeldolgozásból eredő attribúciós torzulások és torzítások másik típusa a tanárok esetében az úgynevezett önkiszolgáló torzítás. A tanárok sablonmegítéléseikre támaszkodva gyakran tulajdonítják önmaguknak diákjaik pillanatnyi jó teljesítményét, a gyerekek általuk meghatározott képességszintjétől való minden pozitív eltérést, a teljesítmény elmaradásáért viszont a diákokat okolják, illetve rezignáltan nyugtázzák, hogy az általuk a gyerek “gyenge képességeiről” tett megállapítás alapvetően helyes (FORGAS, J. P. 1989: 110.).

A jó képességekkel kapcsolatos tanári elvárás — jóllehet, gyakorlatilag voltaképpen pontosan ugyanolyan szubjektív benyomásokon alapul, mint a gyenge képességekről szóló elvárás — az önbeteljesítő tulajdonságok miatt a személyiségfejlesztés pozitív serkentője lehet, míg a gyenge képességekkel kapcsolatos elvárás és kinyilatkoztatás minden esetben káros és romboló.

A “közepes és gyenge képességek” varázsigéinek bűvöletében élő tanárkollégák valamiféle zord arcú, asszír királyok gránitképmásához hasonlító kérlelhetetlen genetikai végzet napszámosaként ítélnek butaságra sok olyan fiatalt is, aki más tanárnál kiváló teljesítményekre képes.

Az átlagos pedagógus által a leggyakrabban használt kifejezések közé tartozik a “képesség”. A gyerekek többsége “közepes képességű”, akadnak időnként “kiváló”, nagy néha “kivételes képességűek”, de a tanár legtöbb gondja nem velük van, hanem a “gyenge képességű” tanulók roppant hadával, akik többé vagy kevésbé képezhetetlenek, és akikből évről évre egyre több van.

A “gyenge képességű” tanulók esetében a tanár munkája jórészt hiábavaló. Ő persze “mindent megpróbál”, “kiteszi a lelkét”, de eleve „tudja”: ebben a küzdelemben vereségre van kárhoztatva, leghősiesebb tanerőfeszítései is hatástalanok, oktató lendületének elszántsága megtörik a “gyenge képességek” ércfalán.

Napjaink tanári önszemléletének ez egyik leggyakoribb példája: a tanár a “gyenge képességek” elleni szélmalomharc búsképű Don Quijotéja. A romantikus tanári mártíromság az élet kikerülhetetlen valóságának tűnik, hiszen a “gyenge képesség” olyan adottság, amely születéstől fogva, kérlelhetetlen végzetszerűséggel, egyfajta eleve elrendelés könyörtelen logikája alapján működik a világban; s genetikus eredeténél fogva tökéletesen leküzdhetetlen.

Bele kell nyugodni. A szülőnek is bele kell nyugodnia. Szülők tízezrei hallják ezt nap, mint nap. Soha senki sem fogja kideríteni, hány család légköre romlott meg, hány remény futott zátonyra, mennyi munka vált hiábavalóvá, hány élet lett rövidebb a “gyenge képességekről” szóló, megfellebbezhetetlen tónusú tanári kinyilatkoztatások nyomán.

Az érintett tanárban sohasem tudatosodik, hogy mit művel. De ha tudná, se tenne másképp; hiszen neki “elvei vannak”, elvből suhogtatja az elégségesek és elégtelenek lefejező bárdját, elvből buktat, elvből “vállalja a népszerűtlen feladatokat”. Ő Monsieur Tanügyi Bayard, a félelem és gáncs nélküli lovag. Lángpallosú arkangyal, “felkent oltalmazó kérub”, aki a genetikai végzet istenének rendeletéből könyörtelenül kiparancsolja az értelem paradicsomából a “gyenge képesség” eredendő bűnében vétkes emberiséget.

A “gyenge képesség” mítosza a gyakorlatban a bürokratikusan oktató, motiválni képtelen pedagógusok kézenfekvő önigazolása. Mindig kapóra jön, ha valamelyik diákkal nem sikerül az anyagot elsajátíttatni. Ha egy elsős középiskolás osztály tanulóinak háromnegyede megbukik egy tárgyból; kéznél a magyarázat: a tanulók “gyenge képességűek”.

Vidéken, rossz anyagi helyzetű szülők gyermekei esetében a pedagógiai csalhatatlanság a szülők irányába is terjeszkedik: a láthatóan “gyenge képességű” szülőnek a gyermeke is “gyenge képességű”, az iskola “szociológiai mezőben él” stb.

Mivel a “gyenge képesség” természete az, hogy születéstől adott és elháríthatatlan, felmenti a tanárt a tanuló megértésének kötelezettsége alól, az empátia alól, de még a lelkifurdalás alól is. Emellett Isten jogosítványaival ruházza fel, hiszen életre szólóan meghatározhatja embertársainak életét.

Hogy a “gyenge képesség” gyakorlati előidézésében, fenntartásában és meggyökereztetésében a hivatalos pedagógia, az iskolarendszer, az egyes iskola vagy az egyes pedagógus mennyire vétkes, igen érdekes kérdés.

A színjátszó- vagy egyéb művészeti csoport munkájában a gyenge képességek tétele a gyakorlatban nem igazolódik. Hosszabb-rövidebb idő elteltével a csoport minden szívvel-lélekkel dolgozó tagjában megmutatkozik a tehetség.

A tapasztalataim arról győztek meg, hogy a tehetség nem véletlenszerű, nem valamiféle genetikai végzet szeszélyes hozadéka, hanem az érdeklődés, a mély és őszinte érzelmi irányultság, valamint a kitartó, szorgalmas munka jogos adománya. Nem véletlen, hogy hazánkban éppen egy művészetpedagógus, Moholy-Nagy László írta le azt a mondatot, amely egyedül alkalmas rá, hogy célkitűzéseink mottója legyen. “Minden ember tehetséges.”

Antimém - Évi javaslatára

2009. május 27., szerda

(Mottó:

Örülj, nevess, nagyságos publikum!

Az ütött-kopott, ócska színpadon

Ellép a múlttá távozó jelen,

És jön már a jelenné ért jövő;

Némely korokban fennen deklamálnak,

Máskor meg csöndben haldokolva élnek;

De néha csörgősipkát öltenek,

És köntösüket elcserélhetik,

Bár ezt a publikum nem mindig érti;

Játék az élet̷

—————————————

Na, szóval…

———————-

Őszintén bízom benne, hogy a dolgok Magyarországon hamarosan jobbra fordulnak.

A bölcs intézkedések rövidesen kiküszöbölik a költségvetési hiányt, az emberek levegőhöz jutnak; kellemesen, nyugodtan, boldogan élve élvezzük majd a demokrácia áldásait .

A romáknak a társadalomba integrálására tisztességes, értelmes és megvalósítható tervek születnek, haladéktalanul hozzá is fognak a megvalósításukhoz. A romákat ettől kezdve senki sem akarja sem kihasználni, sem megfélemlíteni. Tíz éven belül nem lesz olyan romacsalád az országban, amelynek tagjai az udvar végébe járnak…

Az agresszív cselekedetek megszűnnek, a feszültséget minden magyar településen békévé oldja az emlékezés.

Nagyarányú munkahelyteremtés indul, a korrupciót örökre elfelejthetjük, minden családnak lesz munkája és tisztességes jövedelme, megszűnik a mindennapi stressz.

A társadalomban elharapódzott negatív jelenségek felszámolása azonnal kezdetét veszi, ebben minden politikai erő önzetlenül együttműködik.

Az oktatás reformja megszünteti a bürokráciát, remek légkört teremt, hatalmas olvasómozgalom indul, ismeretlen fogalom lesz a bunkóság.

—————————-

A jobb és baloldal vezetői minden szilveszterkor barátságos ökölpárbajt vívnak egymással a DigiTévé egyenes adásában, kipárnázott kesztyűvel, a végén pedig kölcsönösen megajándékozzák egymást egy rúd magyar gyártmányú téliszalámival.

———————-

Ja. És sokáig fogok élni.

———————-

Aki akar: kövessen…

A lektűr magyar mestere?

2009. május 25., hétfő

Herczeg Ferenc írói munkásságára lényegében Németh G. Béla irányította a figyelmemet.

Előbb-utóbb feltétlenül eljött volna a pillanat, amikor tisztázó szándékkal nyúlok Herczeg köteteihez, hiszen egyre erősödött bennem a tudat, hogy XX. századi irodalomtörténetünk furcsán féloldalas. A mindenkori győztesek írták…

Egy ideje nem bízom a túlságosan logikus okfejtésekben, ha azok valami történelemmel, irodalomtörténettel, őstörténettel stb. kapcsolatos gondolatépítményt próbálnak alátámasztani. A valódi történelem és a valódi irodalomtörténet ugyanis sohasem képletszerű, a túlságosan megkonstruált, “világos” okfejtések rendszerint tévesen leegyszerűsítenek, torzítanak és félrevezetnek.

Herczeg Ferencről nekünk azt tanították, hogy tehetséges de felületes lektűrszerző volt, pozőr, Tisza István tányérnyalója, az úri Magyarországhoz törleszkedő felkapaszkodott sváb, irodalmi karrierista. Mit író: középszerű és feledhető. Semmi köze a magas (vagy magasabb) irodalomhoz.
Ez az értékelés azért mindig zavart. Herczeg Ferenc Jókai és Mikszáth kortársa volt, és egyikük sem tartotta őt tehetségtelennek.

Talán túlságosan udvariasak lettek volna vele szemben? Jókai? Mikszáth? Én úgy tudom, nem volt szokásuk. Esetleg féltek? Herczegtől? Merthogy ilyet is olvastam ám…

Én úgy tudom, Herczegnél magasabb társadalmi állású személyről is elmondták, ha tehetségtelennek tartották.

Herczeggel azonban megbecsüléssel bántak, kollégának tekintették.

Ez elgondolkodtatott. Előfordulhat, hogy a szocialista irodalomtudomány felállította kérlelhetetlen és sommás értékítélet nem helytálló?

Elvégre nem akárki, hanem Horváth János ajánlotta Nobel-díjra Herczeg Ferencet. Ráadásul ugyanő egyenesen a nemzeti klasszicizmus folytatójának minősítette Herczeg Ferencet.
——————————————-

Németh G. Béla leszögezi, hogy Herczeg Ferenc “a lektűr klasszikusa.”

Ezzel tehát rendben is lenne a dolog. Lektűríró és kész. Nem is kellene vele foglalkozni, hiszen a lektűr köztudottan olyan műfaj, aminek a szavatossági ideje rövid; megjelenése idején habzsolja a közönség, a következő generációk számára azonban általában tökéletesen érdektelen. Ha valóban lektűr.

Valóban lektűr?

———————————————-

Tanulmánya egyik pontján (Az élet kapuja című regénnyel kapcsolatban) Németh G. Béla így fogalmaz:

“…felfogásában inkább már csak egy védekezve támadó, egy támadva védekező illusztrációja ez egy olyan ideológiának, melynek legfőbb célja a háború folyamán minden vonatkozásban csődöt mondott társadalmi szerkezet fönnmaradási jogának és szükségének igazolása azzal, hogy a csőd ódiumát a birtokosságról s a hozzá hasonult úri középosztályról a történelem fátumára és Nyugat-Európa önzésére hárítja át.”

Csak ennyi volna? Ha így van, valóban kár szót vesztegetni Herczegre.

——————————————

Csakhogy!
Tanulmánya további részeiben Németh G. Béla még a következőket írja Herczegről:

“…tudatosan is a reformkor s a népiesség kora írói hagyománya folytatójának tekintette magát, kétségtelen. S nem tagadható, hogy darabja nemcsak nagy mesterségbeli tudásról, de keserű s féltő megrendültségről is tanúskodott.”

Hm.

—————————

Aztán:

“Nem tagadható, hogy előadása proporciójában és ritmusváltásában, eszközkezelése ökonómiájában, és diszkrétségében, főleg pedig művelődéstörténeti szcenírozásában és színkezelésében most is nagy mesterségbeli tudásról tesz tanúságot;”

Hogyan?

Nagy mesterségbeli tudás?

Hogy is van ez?

—————————————————-

Később:

“Herczeg megcsillogtatta még ezután is néhányszor mesterségbeli képességeit, közönségismerő jártasságát;”

Már a második elismerő megjegyzés Herczeg szakmai tudására - NGB-től.

Amikor arról van szó, mit érdemes manapság (1983-ban!) kiadni Herczeg Ferenctől, Németh G. Béla így nyilatkozik:

“Mi hát az, amit néhány kötetben nemcsak érdemes, hanem hasznos is volna kiadni Herczegtől? Elsősorban az említett regények, talán a Rákóczi-regényt is beleértve. S azután a Bizánc és még inkább azok a novellák, amelyekben nem teremt lektűrös feloldást. Többnyire ezek is szerelmi históriák. De feloldó befejezés helyett rendszerint rezignált lezárást ad bennük, amely csak cselekményszerűen s még inkább eseményszerűen lezárása az egymás ellen dolgozó érzelmeknek, vágyaknak, törekvéseknek. Életforma- és mentalitásbeli, alkat-réteg- és osztálykülönbségek, ha nem kiélezetten is, gyakran okozói ez elintézetlen, ez elintézhetetlen feszültségeknek. Rendesen írói eszközei is meggazdagodnak, földúsulnak, átlelkesülnek ilyenkor, s nyelve a drámaiság mellett tartózkodó, de személyes hitelű líraiságot is nyer és sugároz, s a közös emberi szenvedésre, illúzióvesztésre átutaló jelképiességet is. (Iza kisasszony, Jancsi öreganyja, A békák, Emberek a hegytetőn, Báli ruha, Olga megöregszik).

… Még biztosabb akkor, ha egynemű, ha homogén társadalmi közegben ábrázol generációs különbségekből, karakterellentétekből, érdekütközésekből, gyermeki önzésből, öreges féltékenységből adódó feszültségeket, rejthetetlen szembenállásokat, vissza nem fogható szavú ellenérzéseket (például Parasztok, Tacskó).

————————————————

Kérem szépen…

Ezt Németh G. Béla írja.

Egy lektűrszerzőről.

Arról a lektűrszerzőről, aki mellesleg a “fordulat éve” után revíziós tevékenysége miatt első számú irodalmi közellenségnek számított.

——————————-

Azt gondolom, a bíráló megjegyzéseket is utóbbiak fényében kell mérlegre tenni. Hogy még világosabb legyen: NGB a végén megjegyzi, “becsületszóra” senkinek sem adhatunk hitelt egy irodalmi mű minőségét illetően. A “becsületszóra” művek nélkül történő irodalomoktatás és -értékelés nálunk nagyon elerjedt.

Egyszer valamelyik egyetemi oktatóm megfellebbezhetetlen tónusban lesajnált egy szerzőt, mire megkérdeztem tőle, mit olvasott az illetőtől. Előbb rám förmedt. Aztán ötölt-hatolt. Végül kibökte, hogy semmit.

—————————————-

Bizonyos irányok, látásmódok bántóan hiányoznak modern irodalomtörténetünkből. Bizonyos írói látásmódok, mondanivalók egyszerűen ki vannak tagadva, lektűrsorba száműzve. Olyanok, amelyek más irodalmaknak eklatáns részeit képezik.

Ugyanakkor kifejezetten nem olvasóbarát, sőt olvasó-idegen irányzatok és írói látásmódok keményen kanonizálódtak az utóbbi évtizedekben…

——————

Át kell adnom a szót Herczeg Ferencnek.

Majd megírom a véleményemet.

Az internet: a Szentatya digitális kontinense

2009. május 22., péntek

Azt írja a hogyishívják,

pl: http://www.sg.hu/cikkek/67499/a_digitalis_kontinensen_is_szukseg_van_misszionariusokra

hogy XVI. Benedek felszólította a fiatal katolikusokat, végezzenek missziós tevékenységet a “digitális kontinens”, az internet világában.

A pápa szerint a net a barátság új fogalmát, az emberi kapcsolatok új dimenzióit teremtette meg, ezért az emberi kultúra legnagyobb eredményei közé tartozik.

Ugyanakkor az emberi értékek tiszteletére szólított fel, és elítélte a neten tapasztalható intoleranciát, gyűlöletkeltést, az emberi intimitás lealjasítását és a kulturális környezetszennyezés minden fajtáját.

Kétségtelen, hogy mindezek a net nélkül is léteztek, de az sem vitatható, hogy a virtuális világban igen virulensek.

Őszentsége korábban - még Ratzinger bíboros korában - kevésbé volt toleráns a technikával szemben, némelykor kifejezetten rigolyásnak tűnő nyilatkozatokat (is) tett annak idején.

Mindszenty külföldre távozásának idején ő volt a magyar prímás útjának egyik szervezője, később ama befolyásos egyházi intézmény vezetője, amely “lánykori nevén” még Szent Inkvizíciónak hívatott.

A Kúriát ismerő személyiségek a katolikus egyházi konzervativizmus egyik megtestesítőjének tartották
XVI. Benedek az első digitális pápa, elődei egyike sem használta ki egy új kommunikációs csatorna adta lehetőségeket, mint ő a netet.

Helyeslem, ha a pápa - erkölcsi tekintélyénél fogva - hallatja szavát az emberiség ügyeiben, viszont úgy vélem, tulajdon portája előtt is akadna még söpörnivaló.

Például a cölibátus kérdése…

Sokak szerint az egyház szégyene. Nem kéne már eltörölni, Szentatyám?

Más felekezetekben nők már régóta lehetnek papok. Nem kéne erkölcsi értelemben (is) haladni a korral, Szentatyám?

Mert ezekkel együtt az egyház még mindig öregfiúk klubja. Családi kérdésekben a tudatlanság nem megfelelő alap a kérlelhetetlen tónusú véleménynyilvánításra.

A jelenlegi egyháznagyok zöme sikítófrászt kap, ha szóba hozzák előtte XXXIII. János pápa, az egykori Angelo Roncalli nevét.

Pedig az egykori végtelenül szerény és közkedvelt pápa - aki makacsul kerülte mindig, hogy csalatkozhatatlan szerepben kelljen megnyilvánulnia - valószínűleg csalhatatlanul megmutata a fejlődés útját.

Nélküle talán még mindig latin nyelven folyna a szentmise.
Hozzá képest még II. János Pál pontifikátusa is sok tekintetben visszalépés volt.

XVI. Benedeké is az.

Új fajnak írják le a hobbitokat az antropológusok

2009. május 11., hétfő

Azt írja a hogyishívják:

http://www.origo.hu/tudomany/20090508-uj-faj-az-apro-hobbit-a-homo-floresiensis.html

“Az apró termetű hobbitok (Homo floresiensis), amelyek csontvázára 2003-ban bukkantak az indonéziai Flores szigetén, korábban ismeretlen emberi faj képviselői - állítják két tanulmány szerzői, akik a Nature-ben számoltak be eredményeikről.

Az egy méter magas, 30 kilogrammos hobbitok vadásztak, képesek voltak a szerszámkészítésre és a tüzet is ismerték. Agyuk térfogata a modern ember agyának harmadát tette ki, akkora volt, mint a csimpánzoké. Mintegy nyolcezer évvel ezelőtt tűntek el Flores szigetéről. A megtalált fosszíliák 18 ezer évesek.”

Természetesen Várkonyi Nándor, a kiváló pécsi könyvtáros-polihisztor Szíriat oszlopai című könyve jut az eszembe. A mű kedvenc olvasmányaim egyike.

Sokan vagyunk, Várkonyi könyvét sokan szeretjük. Sokan vannak a könyv fitymálói, támadói is.

Se szeri se száma a tudományoskodó lesajnálásoknak, a gúnyos kommentároknak, amelyek Várkonyi művén köszörülik életlen fullánkjukat. Hogy mennyire légből kapott, mennyire fantázia alapon áll, mennyire nem felel meg a tudományos elméleteknek…

Még olyan ökörséget is olvastam - ráadásul mértékadó szerző tollából - amely egyenesen azt állította, hogy a Sziriat arról tanúskodik, hogy Várkonyi a Hörbiger-féle világjég-elmélet híve lett volna…

??
—————————-

Egyszer még egy író is akadt, aki nyegle mondatokban tagadta meg a nyilvánosság előtt gyermekkora egyik kedvenc szerzőjét, Várkonyi Nándort.

Várkonyi hatalmas, enciklopédikus műveltségű ember volt, bírálóinak zöme nyomába sem ér a tudásának. Merészségének még úgy se.

Ragaszkodnak a divatos (és gyakran dogmatikus) elméletekhez, ami azok (szűk) szemhatárán kívül esik: áltudomány.
———————————-

Miért mondom ezt?

Mit írt valamivel korábban ugyanerről a hogyishívják?

http://www.origo.hu/tudomany/20090422-hobbitoktol-tanultak-valaha-az-emberek-emberelod-vulkani-tufadarabka.ht

Valaha az emberek elődei ezektől a hobbitnak elnevezett lényektől tanulhattak?

Miért foglalkozom most ezzel?

Mert a kisméretű emberszerű lények egykori létének feltételezése volt Várkonyi koncepciójának egyik fontos eleme.

Ráadásul nem is ez tűnt a legvalószínűbbnek…
A világszerte fennmaradt mítoszok - amelyeknek Várkonyi kiváló ismerője volt - igen sok helyen utalnak egy apró termetű és nagy tudású egykori nép létezésére.

A mítoszokat a tudomány hajlamos ostoba meséknek tekinteni, és ezen nézeteit a tudománytörténet során nem győzi revideálni.

Íme a tudomány néhány kapitulációja a mítosszal szemben:

Babilónia, Asszíria - ezek az országok sohasem léteztek, a Biblia mesegyűjtemény!

Hát nem az!

Trója - Homérosz agyszüleménye!

Hát nem az!

Most pedig:

Kisméretű hominidák - nagyanyó meséje!

Hát nem az!

———————————
Várkonyi már felvetette, mellesleg nagyon logikusan.
Várkonyi könyvének ezen a tételén különösen sokat gúnyolódtak még néhány évvel ezelőtt is az önjelölt hozzáértők…

Aztán:

2003-ban megtalálták az apró termetű hominidák maradványait, és a tudománytól a hobbit nevet kapták
Ez tehát nem áltudomány.

Miket is állít még Várkonyi Nándor könyve?

Az általunk ismert kultúrákat megelőzve létezett egy előcivilizáció.

Az előcivilizáció számos tárgyi emléke található a világban szerteszórva - és még több félreérthetetlen utalás rá a mitológiákban.
Amerikának kizárólag a Bering-szoroson át történt benépesítése zöldség.

Ilyen és ehhez hasonló tézisekből épül fel egy eléggé átfogó elmélet az ember ősi világáról.

A divatból, mundér becsületéből támadó és gúnyolódó szkeptikusok ne felejtsék el többé a hobbit esetét…

Mi a baj a kultúrával - IV.

2009. április 27., hétfő

A SZENT ÉS A PROFÁN

Mircea Eliade híres művének címét azért írtam a bejegyzésem elejére, mert az említett kötet végén a Szerző a jelenkori kultúra egyik alapvető problémáját fogalmazza meg: Profanizált világban élünk.

(Lentebb idézni is fogok Eliade művéből.)
Szent és profán nem csupán vallásos vonatkozásban értelmezendő. A szent cselekvés más dimenziót más motivációt jelent - ugyanazon személy részéről is.

A szent cselekvés az örökkévalóságnak szól.

—————————

A romantika időszakában talán még érzékelték a különbséget. A reformkor szónoklatainak harsány pátosza mögött esetleg ez (is) megbúvik.

Ahogy számos korábbi költői ars poeticában is. Magánemberként esendő lény vagyok, illetve az is lehetek. Magánemberként kisebb-nagyobb vétkeim lehetnek, ahogy másoknak is. Költőként azonban nem hazudhatok soha. Költőnek lenni szent küldetés.

Van jó néhány olyan foglalkozás, amelyekben ott vannak a szent elemei. Igazság szerint valahol mindegyikben. Amikor nem lehet hibázni, nem lehet tévedni - amikor mesternek kell lenni. Amikor a munka szinte különleges lelki állapotot igényel.

Régen tudták ezt. Alighanem ennek emléke a hippokrátészi eskü. Meg az összes többi eskü, amelyek mind-mind egy-egy beavatás szimbólumai.

A szent cselekvés mindig fontos, sőt mindig létfontosságú. A világ függ tőle. Egyféleképpen csinálhatjuk: legjobb tudásunk szerint.

———————————————-

A közösség érdekében végzett vezetői munka mindig szent cselekedet. Nem véletlenül fűződött régen az uralkodó, sőt a választott vezetők tevékenységéhez annyi vallásos jellegű, vagy ahhoz hasonló rítus.

Az uralkodók élete a legtöbb kultúrában erősen ritualizált. Nota bene, néha ezt el is túlozzák

Az első profán uralkodó, a türannosz a görög fejlődés terméke. Vajon mi lehetett az oka, hogy az arisztokraták (arisztoi=legjobbak) mindenütt engesztelhetetlenül gyűlölték? A türannisz volt az egyetlen államforma, amelyet sehol sem fogadtak el, a türannoszt jöttmentnek tartották, ha lehetett, fegyverrel is harcoltak ellene.

Érdekes módon a demokráciát könnyebben elfogadták; a jelek szerint az athéni demokrácia ismert vezetőinek zöme (talán az egy, Amphipolisz mellett elesett Kleón kivételével) arisztokrata származású volt.

Az arisztokraták mindenütt a rítusok avatott ismerői, fenntartói voltak az ókori világban. A demokrácia is tele volt szent cselekedetekkel, rítusokkal.

Vajon az athéni demokratikus államrendszer egyik szimbóluma, a cserépszavazás nem abszurdnak tűnő áldozati rítus?
———————————————-

A szent és profán logikája szerint a kétféle cselekvésben az egyén nem azonos minőségében vesz részt. Magánemberként - profán minőségében - tévedhet, hibázhat, vétkezhet; a közösség megbízottjaként - szent minőségében - nem.

A két minőséget nem keverték. Ennek is van nyoma a mai kultúrában, ha nem is nagyon szerencsés: a pápai csalhatatlanság. A dogma értelmében a római katolikus egyház feje ex cathedra csalatkozhatatlan - egyébként nem az. A legkiválóbb XX. századi egyházfő XXIII. János pontosan értette a különbséget:

“Csalatkozhatatlan csak akkor lennék, ha ex cathedra nyilatkoznék, amit sohasem fogok megtenni.”
A szentségtörést rendkívül kegyetlenül torolták meg - gondoljunk a szeretkezésen kapott Vesta-szüzek szörnyű halálára.

A szent minőség lehetett élethossziglan tartó, de lehetett meghatározott ideig fennálló állapot. A Vesta-szüzek szolgálatuk leteltével férjhez mehettek.

Nekünk ez a kettős minőség különösnek hat, pedig máig él: a költészetben.

Diákjainkat arra okítjuk, a versben beszélő személy, a lírai Én nem azonos a költővel, mint magánszeméllyel.

Van, ahol ez triviálisan egyszerű: a szerepversek esetében. A “Hymnus a magyar nép zivataros századaiból” szerzője nem azonos a lírai Énnel, hiszen 1823-ban értelmezhetetlen a vérözön és a lángtenger. A lírai Én bizony a zivataros századokból beszél, azaz a tizenhatodikból (“a legmagyarabb század”, illetve a tizenhetedikből /”magyar romlásnak százada”/.

Valahol, valamilyen formában minden művészet ismeri, alkalmazza, megkülönbözteti egymástól a szent és a profán dimenzióit.

————————————

Miféle antinómia a szent és a profán?

Miről van itt szó?

Mi áll egymással szemben?

Pusztán ünnepi és hétköznapi?

Vagy valami más?

Mintha a szent és profán világában az erkölcs volna az isten és a piac az ördög.

Hogyan is hangzik a legdurvább szentségtörés magyarul még most is?

Árulás.
———————————

A polgári társadalom még a vallást is profanizálta, az állami életet pedig teljes mértékben deszakralizálta. Ennek számos előnye mutatkozott, pedig - a jelek szerint - hátrányai is vannak.

Egy korábbi bejegyzésemben már említettem: akadt olyan, a korabeli Egyesült Államokat jól ismerő XIX. századi magyar filozófus, aki váltig állította, hogy az amerikai társadalom lényege nem a szabadság, hanem a korrupció.

——————————————-

Ha a közösség vezetése, az állam irányítása profanizálódik, olyan kísértések jelennek meg, amelyek a szent dimenzióban nem léteznek.

Olyan elméletek alapján építettük fel modern világunkat, amelyek az embernek az állatvilággal való kapcsolatát - magyarán profán voltát - hangsúlyozzák.

Ezek persze nem teljes értékű világnézetek, hiszen nem rendelkeznek ontológiával.

Se az általuk tételezett világban Nincs erkölcsi világrend.

Megszűnt a szent dimenziója.
Az emberi világot olyan “mozgástörvényekkel” népesítettük be, amelyek leveszik az ember válláról az egyéni felelősséget, és helyette megalkottuk az ananké mai formáit: a szükségszerűséget, a külgazdasági, belgazdasági, pénzügyi, költségvetési és egyéb végzeteket.

Nincs szabad akarat.

Akkor pedig: eladó az egész világ.
Magánélet és közélet között újfajta ellentmondások keletkeztek.

A közéleti embernek van egy hivatalos kiadása; amit látnak, ami nyilatkozik - illetve van egy magánkiadása; ahogy ténylegesen cselekszik.

Igen sok ember van, aki baráti körben esetleg homlokegyenest ellenkezően vélekedik, mint ahogy a nyilvánosság előtt. Saját körében elmondja a véleményét, a, köz előtt meg hazudik, ne essen ilyen-vagy olyanizmus vádja alá.

Szent és profán helyett mára kialakult őszinteség és képmutatás antinómiája.

————————————-

A hétköznapi életben az emberek — ha direktben nekik szegezzük a kérdést — általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal — szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat “felvilágosultnak”.

Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről.

Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik.

Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok “isteni elrendelés” vagy “gazdasági kényszer” passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az “eleve elrendelés” vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve.

A náci “Endlösung” - Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci “terminus technikusa” - hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni.

A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák , tisztek és tábornokok tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól.

———————————

Mi a világ profanizálódásának “eredménye”:

“a nem vallásos ember elveti a transzcendenciát, elfogadja a “valóság” viszonylagosságát, sőt talán még a létezés értelmében is kételkedik.”

A szent lesüllyedt - pedig jelen van:

“A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok “lesüllyedt” rítusa van. Az újévi mulatságok vagy a házszentelők például, mint már említettük, noha elvilágiasodtak, szerkezetükben még mindig megújítási rítusra emlékeztetnek. Ugyanez érvényes a házasság, a gyermekszületés, új munkahelyre kerülés vagy előléptetés alkalmából tartott ünnepekre és mulatságokra.

Égész könyvet lehetne írni a modern ember mítoszairól, kedvenc színjátékainak, az általa olvasott könyveknek álcázott mitológiájáról. A mozi, ez az “álomgyár” számtalan mitikus motívumot alkalmaz: a hős és a szörnyeteg harcát, a beavatás harcait és vizsgáit, példaszerű alakokat és képeket (a “lány”, a “hős”, a “paradicsomi táj”, a “pokol” stb.). Még az olvasmánynak is mitológiai funkciója van: nemcsak az ősi társadalom mítoszelbeszélését és az Európa falusi közösségeiben még ma is eleven, szóban áthagyományozott költészetet pótolja, hanem mindenekelőtt lehetőséget teremt a modern embernek arra, hogy - hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a mítoszok tették - “kilépjen az időből”. Akár krimivel “ütjük agyon” az időt, akár valamely regény időben távoli univerzumába lépünk be, az olvasás kiemeli a modern embert személyes idejéből, más ritmusokba ágyazza, és lehetővé teszi, hogy egy másik “történetben” éljen.”

Igazából még most is szükség van, szükség lenne - a szentre.

“A szimbólum, mint láttuk, nemcsak a világot teszi “nyitottá”, hanem az embert is eljuttatja az egyetemeshez. Segítségével az ember elhagyja privát helyzetét, s “megnyílik” az általános érvényű és egyetemes előtt. A szimbólumok felélesztik az individuális átélést, és azt szellemi aktussá, a világ metafizikai megragadásává alakítják át.”

—————————————-

Modern értelemben mi is hát a szent és a profán?
A profán: az állandó válság.

A szent: béke és harmónia, - és küldetéstudat.

Szükség van a közösségi élet reszakralizációjára. Új rítusokat kell teremtenünk, hogy általuk és segítségükkel közösség lehessünk.

Mi baj a kultúrával? - III.

2009. április 25., szombat

AZ ALAPÉRTÉKKÉ KANONIZÁLT KAPZSISÁG

Nemrég olvastam egy könyvet a természeti és egyéb katasztrófákról. A nyolcvanas évek elején adták ki.Több ember okozta katasztrófa esetében nyomatékosan felhívja a figyelmet a felelőtlen profithajhászat következményeire.

Például az olaszországi Seveso környékén történt eset kapcsán, ahol egy robbanás következtében annyi dioxin került a környezetbe, amivel New York egész lakosságát ki lehetne irtani.

A könyv tizennégy évre visszamenőleg elemzi az eset előzményeit, a korábban tapasztalható problémákat, a cég és a helyi hatóságok mulasztásait, és az egészet a felelőtlen profithajszolás számlájára írja.

Az érvrendszerrel nemigen lehet vitatkozni: valóban felelőtlen, valóban profithajsza…

Magyarul: kapzsiság.
Csakhogy: az eset 1976-ban történt, Olaszországban.

Vajon hány hasonló zajlik most? Hány zajlik itt, Magyarországon?

—————————————————-

Mai társadalmunk egyik alapértéke a kapzsiság.

Tiszteletreméltó köntöst ölt magára, értekezik, bölcsességeket mond, nagy svádával osztja az észt. Elegánsabbnál elegánsabb álneveket talál magának.

De azért még: közönséges kapzsiság marad.

————————————————-

A történelem nagy államszervezői minden esetben abból indultak ki, hogy az államot alkotó minden csoport érdekeit valamilyen formában megjelenítsék az állam alapelvei között, hogy mindenki - az adott hierarchiában - valamilyen szinten biztonságban érezhessék magukat.

Korról korra felhívják a figyelmet a kapzsiság bomlasztó, romboló szerepére. Hogy vigyázni kell vele, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon.

————————————

Mintha éppenséggel visszafejlődtünk volna. Ez így természetesen túlságosan sarkos, és nem is igaz - bár én néha szeretem kiélezni az abszurditásokat.

A kapzsiság korunk legtiszteletreméltóbb erényeként kanonizáltatott.

Szeretne visszamenőleg is tiszteletreméltónak látszani.

Nemrég olvastam több olyan tanulmányt is, amely a bécsi kormányzatnak a Rákóczi-szabadságharcot kirobbantó pénzügyi-gazdasági intézkedései irányában - finoman szólva is - megértést mutatott. Nem nevezem mega szerzőt, nagyjából sejthető, milyen köröknek szeretne szívességet tenni.

Labanckodás nyegle divatja járja, és ez ebben az országban ritkán marad következmények nélkül.

—————————————

A pénz eredetileg csereeszköz. Meghatározott funkciója van. Bálvánnyá emelése súlyos tévedés - önálló hatalommá emelése minden filozófiai távlatból szemlélve abszurditás.

A pénz emberi játékszer.

Minden további abszurditás ebből jön.

Erősebb államoknak erősebb pénz. A homokozóban, a játszótéren a kemény öklű nagyfiú diktál. Az én hintámmal csak én játszhatok! Az én játékszerem jobb és fontosabb.

A gazdasági válság az emberi gazdasági kapcsolatok zavarából keletkezik. Mivel eme viszonyok megegyezésen alapulnak, az emberi közösség megállapodása percek alatt megszüntethetné a válságot.

Ha volna emberi közösség.

———————————-

Helyette Golding zseniális meglátása. Az emberek egyénileg lehetnek bölcsek, értelmesek, kedvesek és toleránsak - állami értelemben továbbra is a kapzsiság és a hülyeség vezérel.

A földi világ legjobb parafrázisa A legyek ura. A kapcsolatok színvonalát és szellemiségét pompásan modellezi.

Magukra hagyott kamaszok egy titokzatos világban - látszólag önmaguknak kiszolgáltatva.

Gazdasági válság. Ki tudja hányan veszítik el mindenüket, jutnak koldusbotra-nyomorba, lesznek öngyilkosok.

Mindig csak azok hoznak áldozatot, akiknek szinte nincs mit feláldozniuk. Mert a nagyfiúk erősebbek.

————————————-
Hány áldozatot “ér meg” a gazdaság “rendbe tétele”? Hány hajléktalant? Hány depresszióst? Hány halálos beteget? Hány felbomlott házasságot? Hány tönkrement családot? Hány öngyilkost? Hány árvát?

Hány áldozatot ér meg a kapzsiság?

Volt a XX. században olyan hadsereg, ahol a harci szabályzatban tételesen benne volt, hogy a veszteség akkor elfogadható, “ha az ellenség veszteségeinek legfeljebb négyszerese”. Négy embert ért meg egy ellenséges katona halála.

Kegyetlen volt és velejéig erkölcstelen.

Vajon melyik az erkölcstelenebb?

——————————-

Szóval?

Hány áldozatot “ér meg” a gazdaság “rendbe tétele”? Hány hajléktalant? Hány depresszióst? Hány halálos beteget? Hány felbomlott házasságot? Hány tönkrement családot? Hány öngyilkost? Hány árvát?

Megér egyet is?

Aki az áldozatot elfogadja, alaptól feltételezi, hogy ő maga nem lesz áldozat.

Legyen áldozat, de az mindig valaki más. A más áldozata nem számít.

Nekem megéri. Talán még nyerek is rajta.

——————————-

A valóság azonban mindig más. A valóságban az áldozatok sohasem korlátozódnak oda, ahol a cinizmus még elfogadja őket.

Ha az áldozathozatal egyszer megindul, bárki áldozattá válhat.

————————-

A kapzsiság szétverte az emberi közösségeket, kisstílű egyéni önzések zagyva konglomerátumát hozta létre helyette.

Segíts magadon, ha tudsz -harsogja a kietlen liberális demagógia. Úgy tesz, mintha nem fogná fel, hogy ez mindenki számára mást jelent.

A kapzsiság a legostobább tanácsadók egyike. Sohasem áll meg félúton, és nem nyugszik addig, míg önnön magát is el nem pusztította.

———————————-

A történelemben csak egyetlen eset volt, amikor a kapzsiság okozta válságot az emberi bölcsesség állította meg.

Szólón.

A történelem egyik legimpozánsabb fénykora következett utána.

—————-

Mit tett Szólón?

Mit tehetett?

Nem volt pénze.

Nem volt pártja.

Nem parancsolt hadseregnek.

Volt embersége, élettapasztalata, bátorsága, természetes emberi intelligenciája és költői tehetsége.

Bölcs ember volt.

Mindenkit meggyőzött.

Nemzeti konszenzust teremtett.

Nem érdekelte, hogy az lehetetlen.

Csoda történt.

Az hozott áldozatot, akinek volt miből.

“Holnap napkeltétől senki senkinek nem tartozik.”

Talán ezzel a mondattal kezdődött a görög csoda, a történelem egyik legragyogóbb fejezete.

Egy város népe felnőtté vált.

Senki sem lett hajléktalant.

Senki sem lett depressziós.

Senki sem lett halálos beteg.

Egyetlen házasság sem bomlott fel.

Egyetlen családot sem ment tönkre.

Senki sem lett öngyilkos.

Senki sem lett árva.

Athénban nem embert áldoztak, csak pénzt.
Senki sem bánta meg.


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi közösség, Sci Fi hírek