Itt a vén muskétás beszél

Mikszáth Kálmán volt Kosztolányi minősítése szerint a magyar irodalomban a boldog író. Kedélyes, optimista természete, kedvessége, humorérzéke sok rajongót szerzett neki. Életszemlélete a művein is átsugárzott. Idősebb kortársával, Jókaival együtt megteremtették a modern értelemben vett magyar olvasóközönséget.

Mikszáth kedélyesen tűrte a kritikát. A sznobizmust nagyon nem szenvedhette ugyan, de kedélyes megjegyzéseken kívül egyébre sohasem ragadtatta magát vele szemben.

Ha interjút adott, mindig elmondta, hogy ő szeret írni, a munka boldogítja, és éppen olyan szeretettel néz a készülő műre, ahogyan atyjafiai, a felvidéki gazdálkodók szemlélik földecskéjüket, vagy a házuk táját.

Gyakran faggatták regényírói szokásairól, hogyan, miképpen tervezi meg előre a történeteit.

„- A fejemben vannak. – felelte ilyenkor. – Higgye el, öcsémuram, én is nagyon kíváncsi vagyok, miképpen folytatódik majd.”

Egyszer egy tudálékos ifjú azt fejtegette neki bő lére eresztve, hogy bezzeg a nyugat-európai regényírók feszesen megtervezik előre a cselekményt, valahogy úgy, ahogy az építész teszi a kormányzati épületekkel; szinte körzővel és vonalzóval. Mikszáth nemigen hederített a burkolt szemrehányásra, kedélyesen bólintott, és elmosolyodott a bajsza alatt.

Erre az ifjú titán nem tudta tovább türtőztetni magát:

- Flaubert, Thackeray és más modern nyugat-európai írók azt mondják, az írás mérhetetlen szenvedés.

A nagy palóc erre is csak elmosolyodott:

„- Amit szenvedve írnak, azt olvasni is szenvedés. Én nem akarok szenvedést okozni az olvasóimnak, kedves öcsémuram.”

Mikszáth a maga korában is igen népszerű író volt, könyveit sokan forgatták örömmel. Némely honfitársunk kezébe azonban igen tekervényes úton jutottak el a munkái.

Történt egyszer, hogy egy sznobizmusban és boldogtalanságban fuldokló magyar grófné – az egyszeri grófné – szokásos hétfő reggeli találkozásaik alkalmával könyveket kért a férjétől. Ötven felé közeledve őnagysága már ráunt a contesse irodalomra (Eme kontesz-irodalomról Bánffy Miklós regényeiben olvashatunk bővebben) és komolyabb műveket kezdett falni. Férjével hozatta a könyveket, kéréseit mindig a szokásos hétfő reggeli házastársi konferenciáikon közölte. (Máskor nemigen találkoztak – a házastársi ágyban főleg nem, ott nála alkalmasabb személyeket látott vendégül a gróf.)

- Kérem, uram, – mondta szertartásszerűen a grófnő. – hozasson nekem angol könyveket. Az egyik író regénye különösen megnyerte a tetszésemet. Műve, a St. Peters’s Umbrella véleményem szerint az utóbbi esztendők egyik legjobb angol regénye. Szeretnék még többet olvasni ettől a szerzőtől.

A gróf gyanút fogott.

- Hogy hívják azt a szerzőt, kedvesem?

- Mixath.

A gróf nagyot nevetett.

- Drága asszonyom, az nem angol, hanem magyar.

- Magyar?

- Igen. Képviselőtársam. Jól ismerem. Zseniális író, sokan kedveljük a munkáit. Ha akarja egész sereg könyvet hozatok tőle önnek egy órán belül, de eredeti nyelven – azaz magyarul.

A grófné gőgösen szegte fel a fejét.

- Nem kell. Ne hozzon. Ha magyar, nem kell!

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A politikai tisztánlátás akkor sem volt tömeges jelenség…

(Az esetet több emlékirat is megörökíti, igaz, nem teljesen egyöntetűen.)

1848 viharos márciusának első napjaiban egy vidéki táblabíró tévedt be a híres-nevezetes Pilvax kávéházba.

Órákon keresztül vedelte a snapszot, és hallgatta a márciusi ifjak szónoklatait. Amikor a snapsz és a retorika már kellőképpen felvilágosodott eleggyé érett az agyában, a derék atyafi potrohát meghazudtoló fürgeséggel szökkent fel az egyik asztal tetejére, és elbődült, imigyen:

- Tekintetes atyámfiai. Ugyan jól beszélnek kegyelmetek!

Erre várakozásteljes csend támadt. Lett is folytatás:

- Azt javaslom, ideje volna őfelsége támogatásával kikiáltani a köztársaságot! Akkor aztán tüstént királlyá koronázhatnánk István főherceget!

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Az 1840-es években a huszároknak nem voltak laktanyáik. Kaszárnyákban jobbára a gyalogság és a tüzérség tanyázott, a lovasság - több évszázados szokás szerint - parasztházakhoz volt beszállásolva.

Ez persze megnehezítette a századok összegyűjtését, de megkönnyítette az ellátásukat. És a bécsi Haditanács csak a kiegyezés után gondolt arra, hogy a lovasság számára is laktanyákat építtessen.

A 2. Hannover-huszárezred a Délvidéken állomásozott. A második őrnagyi osztály egyik századának parancsnoka egy nagyobb városban nyert elhelyezést. Történetesen színház is volt ott, benne két-három nagyon is szemrevaló művésznővel.

A félreértések elkerülése végett: német színészek voltak. A német színjátszás korántsem volt olyan sanyarú helyzetben akkoriban hazánkban, mint a magyar. Számos városunkban régen kőszínházzal rendelkezett, sőt a pesti német színház nyolcezer fős (!) nézőterével Európa második legnagyobb teátruma volt.

A huszárok vezényleti nyelve német volt, a tisztek zömének az anyanyelve is német. Gyakran eljártak hát a színházba, és ilyenkor magukkal vitték a tisztiszolgáikat is. A derék puccerek a karzaton kaptak helyet, a szünetben mindig ránéztek a lovakra.

Egyszer éppen a kor népszerű műfaja egy érzékenyjáték volt műsoron. Egy ilyen darabot ma nehezen tolerálnánk, de akkor nagy divat volt - főleg német darabokat adtak, akkor ott termett ebből a legtöbb.

Jóska, a tisztiszolga aznap volt színházban életében először. Unta is már, de nagyon. Mit szenveleg itt annyit a sok cifra méltóság, mit nyafognak annyit ezek a menyecskék? Miféle hely ez. A sok ember meg minek nézi, hát nincs jobb dolguk?

A szigorú erkölcsű hősnő éppen a sokadik gyengéd szavú szerelmi vallomást utasította el, és előkelő közönnyel hagyta faképnél a térden állva rimánkodó hősszerelmest. A férfi ünnepélyes mozdulattal előhúzta, és a homlokához illesztette a pisztolyát. A nézőtéren halálos csend támadt, következett a darab nagymonológja.

Jóska ezt már nem tűrhette.

Messze kihajolt a karzatról, és öblös hangon magyarul bekiabált a színpadra:

- Meg ne haljon ám kend emiatt a menyecske miatt, mert ez egy cemende! A kapitányom jár hozzá, neki oszt ugyan gyorsan széttette a lábát! Én már csak tudom, én szoktam őrködni az ajtó előtt. Nézze csak meg a kapitányomat! Ott ül az első sorban, oszt röhögi kendet. Keressen kend ehelyett a ribanc helyett egy másik nőt!

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A XIX. század első felének híres jellemszínésze volt Megyeri Károly, a Bánk bán ősbemutatójának Biberach-ja.

Megyeri (Van-e, ki e nevet nem ismeri?), közismert személyiség volt, verssel tisztelte meg őt Vörösmarty és Petőfi.

—-

Szóval nem vándorszínész korában Megyeri valamelyik vidéki színházban játszott, egy vígjátékban. A második felvonásban nyílt színen kellett elfogyasztania egy sült csirkét. Mondanom se kell, ez volt a legkedvesebb jelenete, hiszen még ebben az időben, pályafutása vége felé se mindig telt neki egy tisztességes vacsorára. Nagy izgalommal készült tehát - hogy megvacsorázzon a színpadon. Ráadásul falatozás közben egy igen szellemes monológja volt, azt a lakmározás mellett kiválóan mondta el, sikert és tapsot aratván estéről estére. Ez a jelenet volt mindig az előadás egyik fénypontja.
Valamelyik este azonban a fösvény direktor véget akart vetni Megyeri nyílt színi vacsoráinak. Papírmasé csirkét tálaltatott a színész elé. Úgy vélte, megspórolhatja a vacsora árát.

Nem ismerte azonban Megyerit.

Megyeri megpróbálta beledöfni villáját az álcsirkébe, de nem sikerült. Újra és újra próbálkozott - mindhiába. Közben egyre hangosabban méltatlankodott.

A közönség kezdetben nem tudta mire vélni. Várta a monológot.

Aztán az első sorban ülők megértették, miféle helyzetben van Megyeri, és pillanatokon belül tudta az egész nézőtér. Rosszalló moraj kezdődött, és felharsant néhány “Fúj, direktor!” kiáltás.

Megyeri csak erre várt.

Megbotránkozott képet vágott, és szólította a kollégát:

- Pincér!

Az öreg kolléga elnyomta a vigyorgását, és színre lépett.

(A direktor rosszat sejtve tépte a haját a színfalak mögött.)

Mindenki tudta, hogy ez rögtönzés. A publikum feszülten figyelt.

- Parancsoljon, uram! - hajolt meg a pincér.

- Mit képzelnek, mi ez? Kutya kemény a hús, ehetetlen! Vigye innen, és hozzon másikat!

A pincér vigyorogva tette le a papírmasé eledelt - kint a direktor elé.

A közönség izgatottan várta a csörte kimenetelét.

Hanem a kőszívű direktor visszaküldte a papírmasét.

- Nem szégyelli magát, fiam! - tombolt a vendég. - Hozzon végre tisztességes vacsorát! Nagy adag csirkét kértem, pirosra sütve. Megvárom!

A direktor az ajkába harapott. Most értette meg, hogy szarvashibát követett el; a spórolással csúfosan felsült, ráadásul még híre is megy a fukarságának, ami nagy skandalum.

Valakit a szomszéd vendéglőbe szalajtott.

Amikor megérkezett a színpadra a friss, ropogósra sült, fenséges illatú valódi csirke, a nézőtéren kitört a taps.

Megyeri elkezdhette végre a monológot - és a vacsoráját.

———-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A gázszámla már abban az időben is húzós lehetett…

——

Az 1840-es években történt, a város nevét nem írom ide.

Kisebb vidéki városunkban az anyagi csőd közelében járt az ott tanyázó színtársulat. Szinte mindenkinek tartoztak, már el sem hagyhatták a várost. A helyi gázgyár volt a legkellemetlenebb hitelező.

Egyik este már ment az előadás, amikor beállított a színházba a leghírhedtebb gázgyári pénzbehajtó. Egy igazi pióca. Ment egyenesen a pénztároshoz.

- Azonnal egyenlítsék ki a számlát, mert tüstént elzáratom a gázt!

- Hiszen még le se telt a határidő!

- Most azonnal!

A pénztáros könyörgőre fogta.

- Kérem, legalább reggelig várjon!

- Nem lehet! Most azonnal!

- Kérem, a direktor úr a színpadon van. Legalább a felvonás végét várja meg, hogy tárgyalhassanak!

- Egy percet sem várok. Lássam a pénzt!

- De hát a direktor úr most játszik! Jelenetben van!

- Jöjjön és fizessen!

- Értse meg: jelenetben van!

- Nem érdekel, hívja ki! Önök garabonciások; mindenre képesek.

- Uram, a direktor úrnak ez a munkája. Önnek meg kell várnia az előadás végét. Vagy legalább a felvonás befejezését.

- Ha öt percen belül nem hívja ide, lecsavarom a gázt, itt sötétség lesz, és kitör a botrány.

Mit tehetett a nyomorult pénztáros?

Lovagdrámát adtak éppen. Nosza, berontott a jelmeztárba, jókora kardot kötött, sisakot tett a kopasz fejére, kopott öltönye fölé meg be malaclopó köpönyeget - így ment a színpadra.

A direktor nagyot nézett. Hát még akkor, amikor a pénztárnok megszólalt. Mit megszólalt: szavalt. Mégpedig imígyen:

“Nagy jó uram, lent beborult az ég,

Ott lent erőszakos hírnök pöröl,

Adót kíván tőlünk a rút pribék,

Világítás adójáért gyötör.

Ha megtagadjuk: ő egyet csavar,

És minket a sötétség eltakar!”

Az igazgató egy pillanatig bambán bámult, utána válaszolt:

“Eredj derék szolgám, jelentsd neki,

Adóját a várúr megfizeti.”

A szünetben a direktor fizetett, a pénzbeszedő távozott, az előadás folytatódott.

A másnapi kritika kiemelte a hírnök talpraesett játékát.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A magyar színészet hőskorában egy vidéki színész másik társulathoz kívánt szerződni.

Nem tudni, hogy hívták a fickót, csak a színészi álneve maradt fenn:

Bájligeti Bölömbér.

Ma ez a név biztos bukás lenne, de az egy más korszak volt.

Szóval a szépreményű ifjú aktor ajánlólevelet kért a direktorától, akitől éppen elköszönt. Kapott is. Nem tette a vitrinbe.

Szólt pedig imigyen:

“Bájligeti Bölömbér, 29 éves, református vallású, három év óta színész, nagyevő nagyivó, káromkodó, veszekedő, egyszóval, akasztófáravaló gazember.

Máskülönben derék jó fiú lévén, tiszta lelkiismerettel ajánlhatom őt minden színigazgató nagybecsű figyelmébe …”

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

A XIX. század végén egy Heinrich Müller nevű német színész New York-ba költözött. A várost már akkor is a színházairól ismerte a világ, és a tehetséges német aktor szép karrierben reménykedett.

Alig egy hete élt az amerikai nagyvárosban máris levelet kapott egy reklámügynökségtől. Abban pedig ez állt:

Kedves Mr. Muller!

Bizonyára tisztában van vele, hogy a hírnév és az elismerés teljesen független a munkától és a tehetségtől, egyedül a reklámtól függ.

Tudjuk, hogy Ön nagy fába vágta a fejszéjét. Most éppen a Garden Theatre véndégművésze, és az Újvilágban szándékozik karriert csinálni.

Önnek most leginkább arra van szüksége, hogy valami módon Önre irányuljon a nagyközönség figyelme.
Enélkül nincs siker.

Módunkban áll felajánlani Önnek a következőt:

Valamelyik éjjel - ha önnek is megfelel - rablók törnek majd a lakására, és revolverrel fognak lövöldözni.

Arról is gondoskodnak majd, hogy vér maradjon a szőnyegen.Szavatoljuk, hogy ennél több kárt nem okoznak.

A New York Herald képes beszámolót fog közölni az Önt ért támadásról, amit remélhetőleg átvesz majd a többi reggeli lap is. Az egész város Önről fog beszélni.

Mindössze 150 dollár 65 cent ellenében biztosítjuk Önnek a rablókat.

Megkülönböztetett tisztelettel:

N & B reklámiroda.

Heinrich Müller nem válaszolt a levélre.

Nem is lett sikeres színész Amerikában - soha.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Az 1830-as évek a magyar színészet történetében a hőskort jelentették. A társulatok zöme vándorolt, nem is akármilyen szisztéma szerint. A nagy városokat - mint Pest, Szeged vagy Debrecen - csak az igazán komoly játékerőt képviselő társulatok merték útba ejteni. A másodrendű csoportok a közepes méretű városokat járták, a harmad-negyedrendűek pedig a kisvárosokat és a falvakat. Utóbbiak még az útvonalat is úgy állították össze, hogy náluk erősebb társulattal lehetőleg soha ne is találkozhassanak.Mindazonáltal nem voltak önbizalom nélkül: akad olyan, amelyik 6-8 szereplővel Shakespeare-t játszott. A művészi minőség más kérdés.

Különös világ lehetett egy-egy ilyen harmad-negyedrendű trupp. Kötött szerepkörök voltak itt is - mint akkoriban mindenütt, egy-egy színészt szerepkörre szerződtettek. A szerepkörök némelyikének megnevezésére alig ismernénk rá. A bonviván neve például sok helyütt első szerelmes volt.
Az évad húsvéttól húsvétig tartott, a nagyhéten kötötték az új szerződéseket, ekkor váltottak társulatot azon aktorok, akik jobbat találtak - vagy csak megelégelték a régit.

A direktorok kapcsolatban álltak a többi színigazgatóval - de többnyire mindenki csak a vele egyenrangúakkal.

——

Egy ilyen harmad-negyedrangú trupp direktora írta a fáma szerint a következő levelet:

Kedves István Kolléga!

Végre-valahára Dunaföldvárra érkezénk, de ugyancsak szánalmas állapotban.

Beigazolódott ama bölcs mondás igazsága, hogy a legszörnyűbb kór, ami a magyar teátrumi művészet nemesebb részein rágódik, hazánk szeszélyes időjárása, illetve alföldi pusztaságunk ama kellemetlen jellegzetessége, hogy igen nagy híjával van egészséges, olcsó és tágas vendégfogadóknak.
Útra kelénk Kecskemét felől Dunaföldvárra. Egész úton esőben jöttünk, szakadt a nyakunkba a víz, szénanáthát kapott az összes teátristám. De ez még csak hagyján, hanem a felhőink pocsékká áztak, minek következtében tökéletesen használhatatlanokká váltak. Csakígy jártam olcsón szerzett pusztámmal is. Még a kútgém is odalett, pedig arra igazán büszke voltam.

Egészen elmosódott minden lovagváram és az összes erdőm. Egyedül a hullámzó tengerem maradt épségben, az is csupán azért, mert az a többinél kisebb lévén befért a súgólyuk ládájába.

Kérlek, kedves István kolléga, ha Istent ismersz, küldj utánam egy mennydörgést. Ha számít a barátságunk, ha eszedbe jut mindaz, amit valamikor érted tettem, és ha a szívedben igaz magyar és szakmai könyörület lakozik; egy holdra és harminchárom csillagra is sürgős szükségem leend.

Kérlek, azon légy, hogy a török szultán palotája, melyet Nagytétényben csináltatok, öt forint harminc krajcárnál semmiképpen többe ne kerüljön. Ha a piktor akadékoskodna, ecseteld gonosz természetem, mondd neki, hogy nyakán hagyom, és gondolkodhat rajta, miből fizeti ki a négy konc papirost, amit ő is hitelbe kapott.

Más baj is van.

Első szerelmesem szemet vetett valami parasztlányra - minekutána a kocsmában bénává verték a féltékeny legények.

Hősöm hetven krajcár kontót csinált a helyi vendéglőben, állandóan abajgatnak miatta a dühös kellnerek, a nyomorult meg ki se mer bújni a színpad alól.

Egyébként jól vagyunk.

Üdvözöl kollégád:

Janó

Ha ablakunkon kinézve megpillantjuk a véget érni nem akaró autóáradatot, szinte el sem hisszük, hogy volt idő, amikor ritkaságszámba ment a gépkocsi.

——-
Herczeg Ferenc, mint képviselő egyszer vendégül látott Budapesten egy bácskai nagybirtokost. Az illetőnek valami ügyes-bajos dolga kapcsolódott az író választókerületéhez, a fővárosban is akadt elintéznivalója. Felkérte Herczeget, segítsen az ügyek lebonyolításában, és nagyon élvezte, hogy a híres író társaságában mutatkozik Budapest központjában.

Herczeg a második napon belefáradt a bácskai nábob kalauzolásába, de a fickó lerázhatatlannak bizonyult. Az író főleg azt viselte nehezen, hogy vendége előkelő gúnnyal leszólta a főváros összes civilizációs vívmányát. Mindennél látott szebbet-jobbat.

“Ugyan, ez is valami? A Bácskában különbek vannak!”

“Sokan laknak Pesten? Bármelyik bácskai vásáron több ember szalad össze, és azoknak pénzük is van.”

Késő délután az Andrássy úton sétáltak, amikor fura zaj ütötte meg a fülüket.

Pöfögve-köhögve közeledett egy valódi automobil. Ez ritkaságnak számított még akkor, láttára meg is álltak a járdán az emberek.

Herczeg látta, hogy vendégének végre elkerekedik az arca, nyomban lecsapott rá:

- Ilyen is van a Bácskában? Ön szerint ez micsoda?

- Ez is valami? Ilyet ezerszer láttam már! Megszökött a ló, és most szalad utána a kocsi!

——

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Ez a történet már a XIX. század elején is igen réginek számított. Főhősét - a derék barátot - az ország különböző részein más és más néven illették. Csak abban egyeztek meg, hogy ferences volt. A néppel együtt élő, barna csuhás cseribarátok közül került ki, annyi más furfangos rendtársával egyetemben.

Szóval a derék barát éppen gyóntat egy legényt. Már korábban feltűnt neki, hogy az illető a legkívánatosabb bögyös-faros helyi leányzó körül sündörög. A lányt a barát is kinézte volna magának, de amaz félreérthetetlen gesztusokkal közölte: egyedül ehhez a legényhez van benne hajlandóság.

A barát nem állja meg. Mikor a legény már tíz perce sorolja csip-csup bűneit, rákérdez:

- Hát ama leányzó?

A legény éktelenül elvörösödik, félrenéz, ötöl-hatol.

- Nem vétkeztél vele, fiam?

- De igen, atyám… - süti le fejét a delikvens.

(Hogy Lucifer rúgna farba, gondolja a barát.)

- És mit műveltél vele, fiam?

- Egyszer, egyszer… egyszer megcsókoltam az arcát, atyám. A szeme alatt. Amikor senki se látta.

(Hej, az apád kárbaveszett férfiasságát, gondolja a barát.)

- Egyebet nem műveltél vele, fiam?

- Nem atyám.

A barát nagyot sóhajt.

- Mondj el tizenöt Miatyánkot, és közben rágcsálj el egy porció szénát, fiam. Ez lesz a penitencia.

A legény döbbenten néz fel.

- Egy porció szénát? Nem vagyok én ökör, atyám!

- Dehogynem, fiam. Dehogynem.

—————

Fejezzem ki magam még érthetőbben?