Itt a vén muskétás beszél

Szóval ki a fővezér?

Kiderült, hogy erre a posztra idehaza nincs alkalmas személy.

Próbáltak importálni egyet: felkérték a főparancsnoki feladatok ellátására Habsburg Ferdinánd híres hadvezérét, Niclas Salm grófot. A kiváló katona egészségügyi állapotára hivatkozva elhárította a felkérést.

Lehetne most hosszasan boncolgatni ezt a visszautasítást, mert az ilyesminek mindig valami üzenete van. Valóban beteg volt Salm gróf, esetleg nem látott reális esélyt a győzelemre? A magyar hadsereget tartotta alapvetően vezethetetlennek? Esetleg azzal függ össze a tábornok visszautasítása, hogy sem kenyéradó gazdája, sem annak testvére, V. Károly császár - akik II. Lajos sógorai voltak - nem ígért és nem is nyújtott semmilyen segítséget a magyar királynak. Ellentétben a pápával, vagy a távoli Anglia királyával, VIII. Henrikkel.

Ezen feltételezések bármelyike igaz lehet, de ma már bizonyíthatatlan.

Egy kicsit töprengeni azért lehet rajta…
Salm gróf később igen sokat harcolt a török ellen. Utolsó sebesülésébe bele is halt. Ezt 1529-ben szerezte - amikor a török Bécset ostromolta.

——-

A következő jelölt Frangepán Kristóf. Ő - mint látni fogjuk - nem érkezik meg idejében.

Marad: Tomori Pál. A kalocsai érsek.

A magyar történelemben két sorsdöntő ütközet volt, amikor a kalocsai érsek vezette a magyar hadakat: a muhi és a mohácsi.

Ki ez a Tomori Pál?

——-

A Wikipaedia imigyen mutatja be:

“Abaúj vármegyei köznemesi családba született. Katonai pályafutást Bornemisza János főnemes familiárisaként kezdte. Erdélyben kúriai jegyző, kincstári tisztviselő, sókamarai ispán, majd 1505-től 1514-ig fogarasi várnagy volt. 1506-ban közreműködött az ökörsütésnek nevezett adó miatt kitört székely lázadás leverésében. 1512-ben II. Ulászló követeként járt a török udvarban. 1514. július végén, Dózsa GyörgySzapolyai János őt küldte a Bihar városát ostromló parasztsereg ellen. Tomori csatában legyőzte a felkelőket és vezetőjüket, Lőrinc papot is fogságba ejtette. Az 1514-es magyar parasztháború ezzel a csatával ért véget. fegyverletétele után

1514-től 1518-ig fogarasi és munkácsi várnagy volt, majd 1518-ban budai várkapitánnyá nevezték ki. 1519 májusában az ő fellépésének volt köszönhető a nádorválasztó országgyűlésen támadt köznemesi zendülés leverése. 1520 közepén ismeretlen okból – van olyan feltételezés, hogy menyasszonya halála miatt – szétosztotta vagyonát rokonai között, a ferencesek közé lépett, és egy esztergomi kolostorba vonult.”

A katona, aki szerzetesnek áll. Mint Sienkiewicz hőse.

Csakhogy…

1523. február 4-én a magyar kormányzat kérésére IV Adorján pápa rákényszerítette, hogy fogadja el a felkínált kalocsai érsekséget. Amikor ez megtörtént, a magyar országgyűlés lelkesen megszavazta, hogy a kalocsai érsek legyen a déli védelmi rendszer főparancsnoka.

Letudták az oszmán elleni harcot.

Vajon a kalocsai érsekség jövedelméből meg lehet Magyarországot védelmezni a török birodalommal szemben?

—-

Tomori ajánlólevele a szávaszentdemeteri csata volt.

1523 augusztusának elején Ferhád pasa és Bali szendrői bég 12-15000 főnyi serege a Szerémségbe tört, és körülzárta Rednek várát. A Tomori által a hátukba küldött csapat és a sajkások azonban elpusztították a törökök Szabácsnál maradt hajóit, a sereg többi része pedig augusztus 6-7-én Szávaszentdemeternél megütközött Ferhád főerejével. A csatából menekülőket végül beszorították a Szávába, maga Ferhád is a harctéren maradt (más források szerint a szultán fejeztette le a vereség miatt).

Hosszú ideig ez volt a török ellen nyílt csatában az utolsó magyar győzelem.

Volt is ujjongás…

Csakhogy…

Lényegében két török határmenti parancsnok zömmel akindzsikből és azabokból - azaz: harmad-negyedrangú csapatokból - álló hadát verte meg a legharcképesebb magyar kontingens. Kis túlzással azt is mondhatnánk: a fő erő.

Így a győzelemnek nincs döntő jelentősége, de minden elesett katona pótolhatatlan.

——

Tomori Mohácsnál az ellenség hadát háromszázezer főnyire (!), a magáét húszezerre becsüli…

Tisztában van vele, hogy a török állandó hadsereg legértékesebb részével, a szultán személyes vezérlete alatt álló fő erőkkel van dolga.

Ennek ellenére úgy dönt, hogy megütközik a jelentős túlerőben és minőségi fölényben lévő ellenséggel…

A hangulat nyomott. Perényi Ferenc váradi püspök a következőt mondja:

„a napot, melyen a csata lezajlik, ha már egyszer így tetszett, a Krisztus vallásáért Tomori Pál fráter vezetésével elesett húszezer magyar vértanúnak kell majd szentelni.”

Szabad-e ütközetbe vinni egy olyan sereget, amely ennyire nem bízik magában? Nemcsak túlerőben lévő ellenséggel szemben; szabad-e ütközetbe vinni bárki ellen?

Folytatása következik.

Nézzük hát ama rossz emlékű mohácsi csatát.

Brodarics István beszámolója:

“Mint fentebb mondottuk, ezen a helyen óriási, széles síkság terült el, sem erdő, sem cserjék, sem víz, sem domb nem bontotta meg, csak bal felől, közötte és a Duna között volt egy iszapos, mocsaras víz, sűrű sással és nádassal, ahol utóbb sok halandó pusztult el. Velünk szemben hosszan elnyúló domb feküdt, mint valami színpad, e mögött volt a török császár tábora; a domb legalján egy kis falu templommal, neve Földvár. Itt állította fel az ellenség az ágyúkat. Később, a küzdelem vége felé szemünkkel láttuk, hogy ez a hely tele volt ellenséges katonasággal, jobbára azokkal, akiket janicsároknak neveznek. Ami hely csak volt a falu kunyhói mögött, mind hosszú sorokban tartották elfoglalva. Később vált ismeretessé, hogy a császár is ott volt közöttük. Az ágyúkat úgy helyezték el, mintha valami völgyben lettek volna, és emiatt sokkal kevésbé tudtak ártani a mieinknek, mint a síkságon lehetett volna, és inkább rémületet, mint kárt okoztak.”

Mohácstól hét kilométerre délre. A harcmezőt gyakorlatilag a magyar sereg választotta, azzal, hogy huzamosabb ideje itt táborozott.

Persze, nem volt ez tudatos választás - semmiféle értelemben.

Mire jó ez a csatamező? Mi a terv?

A mezőt kelet felől a Duna mocsaras ártere határolta, szélén az Eszék felé vezető úttal. Közepén a Borza patak folydogált. Dél-nyugat felé, a patakkal csaknem párhuzamosan mintegy 20-30 m-rel magasabban fekvő terasz húzódott, amely messzire elnyúlt észak felé, délkeleti végét pedig egy erdő zárta le. A források utalásai alapján elképzelhető, hogy ennek partoldala meglehetősen meredek volt, s akadályozhatta az oszmán sereg felvonulását. A patak és a terasz közti síkon mélyebb teknők sorakoztak, olykor áttekinthetetlenné téve a terepet.

Mi olvasható le ebből?

Leginkább egy nagyon kezdetleges haditerv. A felvonuló török kontingenseket egy-egy lovasrohammal, egyenként akarta megsemmisíteni a magyar hadvezetés? Fegyelmezettebb csapatokkal silány ellenféllel szemben sem biztos, hogy ez sikerülhet. Az ilyen haditervek tipikusan bukásra vannak ítélve. Ha ez volt az elképzelés, eleve bukásra kárhoztatja a jobbszárny átkarolásának elvi lehetősége.

Természetesen jobb egy kezdetleges terv, mint egy semmilyen. Viszont a kezdetleges tervek gyakran nagyobb terhet rónak a csapatokra, mint a jól átgondoltak. Itt is ez a helyzet: a terv végrehajtásának elemi feltétele a gyakorlott, harcedzett, a villámgyors roham után fegyelmezetten visszatérni, a gyalogság fedezete alatt haladéktalanul újra rendeződni képes lovasság.

A Mohács alatt felálló magyar sereg képes volt erre?

A török ellenintézkedések a következő vázlatról leolvashatók:

Brodarics:

“A csatarendet az említett helyen, az említett módon és napon, kevéssel napkelte után felállították. Igen tiszta, derült volt ama nap! “

Mivel az ütközet csak körülbelül délután háromkor kezdődött, a harcrendet enyhén szólva túlságosan hamar állították fel. Alkalmat adtak Szulejmánnak, hogy katonai tanácsadóival alaposan szemrevételezze és megvitassa. Kényelmesen megtehette…

Brodarics következő sorai leplezik le a magyar rendi hadszervezet teljes csődjét:

“Ezután a nádorispán kivezette a királyt arról a számára kijelölt helyről, és mint három nappal előbb, most is körülvezette az egész hadsereg előtt, megmutatta mindenki szeme láttára, hogy jelen van, (mert volt, aki kételkedett benne).”

Tehát a magyar sereg egy átlátszó haditerv szerint felállítva fő az augusztusi napon legkevesebb hét óra hosszat.

Apropó.

Ki a fővezér?

Folytatása következik.

Az 1830-as évek a magyar színészet történetében a hőskort jelentették. A társulatok zöme vándorolt, nem is akármilyen szisztéma szerint. A nagy városokat - mint Pest, Szeged vagy Debrecen - csak az igazán komoly játékerőt képviselő társulatok merték útba ejteni. A másodrendű csoportok a közepes méretű városokat járták, a harmad-negyedrendűek pedig a kisvárosokat és a falvakat. Utóbbiak még az útvonalat is úgy állították össze, hogy náluk erősebb társulattal lehetőleg soha ne is találkozhassanak.Mindazonáltal nem voltak önbizalom nélkül: akad olyan, amelyik 6-8 szereplővel Shakespeare-t játszott. A művészi minőség más kérdés.

Különös világ lehetett egy-egy ilyen harmad-negyedrendű trupp. Kötött szerepkörök voltak itt is - mint akkoriban mindenütt, egy-egy színészt szerepkörre szerződtettek. A szerepkörök némelyikének megnevezésére alig ismernénk rá. A bonviván neve például sok helyütt első szerelmes volt.
Az évad húsvéttól húsvétig tartott, a nagyhéten kötötték az új szerződéseket, ekkor váltottak társulatot azon aktorok, akik jobbat találtak - vagy csak megelégelték a régit.

A direktorok kapcsolatban álltak a többi színigazgatóval - de többnyire mindenki csak a vele egyenrangúakkal.

——

Egy ilyen harmad-negyedrangú trupp direktora írta a fáma szerint a következő levelet:

Kedves István Kolléga!

Végre-valahára Dunaföldvárra érkezénk, de ugyancsak szánalmas állapotban.

Beigazolódott ama bölcs mondás igazsága, hogy a legszörnyűbb kór, ami a magyar teátrumi művészet nemesebb részein rágódik, hazánk szeszélyes időjárása, illetve alföldi pusztaságunk ama kellemetlen jellegzetessége, hogy igen nagy híjával van egészséges, olcsó és tágas vendégfogadóknak.
Útra kelénk Kecskemét felől Dunaföldvárra. Egész úton esőben jöttünk, szakadt a nyakunkba a víz, szénanáthát kapott az összes teátristám. De ez még csak hagyján, hanem a felhőink pocsékká áztak, minek következtében tökéletesen használhatatlanokká váltak. Csakígy jártam olcsón szerzett pusztámmal is. Még a kútgém is odalett, pedig arra igazán büszke voltam.

Egészen elmosódott minden lovagváram és az összes erdőm. Egyedül a hullámzó tengerem maradt épségben, az is csupán azért, mert az a többinél kisebb lévén befért a súgólyuk ládájába.

Kérlek, kedves István kolléga, ha Istent ismersz, küldj utánam egy mennydörgést. Ha számít a barátságunk, ha eszedbe jut mindaz, amit valamikor érted tettem, és ha a szívedben igaz magyar és szakmai könyörület lakozik; egy holdra és harminchárom csillagra is sürgős szükségem leend.

Kérlek, azon légy, hogy a török szultán palotája, melyet Nagytétényben csináltatok, öt forint harminc krajcárnál semmiképpen többe ne kerüljön. Ha a piktor akadékoskodna, ecseteld gonosz természetem, mondd neki, hogy nyakán hagyom, és gondolkodhat rajta, miből fizeti ki a négy konc papirost, amit ő is hitelbe kapott.

Más baj is van.

Első szerelmesem szemet vetett valami parasztlányra - minekutána a kocsmában bénává verték a féltékeny legények.

Hősöm hetven krajcár kontót csinált a helyi vendéglőben, állandóan abajgatnak miatta a dühös kellnerek, a nyomorult meg ki se mer bújni a színpad alól.

Egyébként jól vagyunk.

Üdvözöl kollégád:

Janó

Az élemedett korú Ikarusban már most is fullasztó a levegő. Az otthonosan kopott, bőr-és izzadságszagot árasztó ülések legtöbbje tele, de még imitt-amott akad ülőhely. Nemrég múlt reggel hat.

Velem szembe jó ötvenes házaspár ül le. Álmosak még, a hölgy cicásan simul az urához. A férj tagbaszakadt ember, jókora, a póló alól kikandikáló sörpocakkal, ősz harcsabajusszal. Hatalmas tenyerét a neje vaskos, rózsás rózsaszín combján nyugtatja.

A busz döcög, levegő süvít a nyitott ablakokon, szundikálni próbálok a tömérdek MP-3 lejátszó egymást túllicitáló lármája keltette idétlen kakofónia közepette.

Félálomban hallom a beszélgetést.

- Hallottad, hogy a Jucika lánya Sidney-ben van? - búgja az asszonyka.

- Hallottam hát! - vágja rá a teremtés koronája, de a hangjából érezhető: dehogyis hallotta.

Csönd. A férj hortyog egyet.

- Alszol?

Fékez a busz. Csaknem az ölükbe esem. Sorompó előtt állunk, pokoli a hőség. Mi lesz később?

Ahogy elindulunk, a férj ismét hortyog.

- Hallod?

- Mi van, mi van?

-Hol van az a Sidney? Németországban?

- Dehogy, te hülye! - szeretettel simít végig a nő arcán, a másik kezével jót markol a combhúsába. Elnéző mosollyal nyugtázza a felesége butaságát. Hiába, a női agy…
- Hát hol van?

- Brazíliában.

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/belfold/20100629/egyre_tobb_devizahiteles_lesz_bankrablo/

“Az utóbbi két évben egyre több fegyveres rablóról derül ki, hogy helyzetüket kilátástalannak ítélő első bűntényesek - olvasható a lapban.

Újabban a deviza alapon eladósodottak válnak tettesekké. A korábban törvénytisztelő polgárok jellemzően szerencsétlen balekok módjára próbálnak rabolni.”

Az FN a Népszabadság cikkére hivatkozik:

http://nol.hu/belfold/20100629-apa_rabolni_ment

“Korábban törvénytisztelő családapákból könnyen lehet első bűntényes fegyveres rabló. Rendőri berkekben évek óta ismert jelenségről van szó, újdonság viszont, hogy a kétségbeesett elkövetők ma már a devizahitelekre is hivatkoznak.”

A lap konkrét eseteket is említ:

“Az őrnagy szerint H. Tamás bármennyire kilátástalannak is érezte a helyzetét, tudatosan készült a bankrablásra. Beszerzett egy szőke parókát, hogy elváltoztassa a külsejét, Budapesten egy, az övéhez hasonló típusú autóról rendszámot lopott, és beszerzett egy hatástalanított pisztolyt. Amikor a bankba lépve felemelte a fegyvert, a biztonsági őr elkapta a kezét, és a kialakult dulakodásban az egyik ügyfél is az őr segítségére sietett. H. Tamás ezután menekült el, majd két és fél napon át bujkált. A nyomozó szerint idő kérdése volt, mikor kapják el, hiszen már a körözést is kiadták ellene. Végül, miután a televízióban is bemutatták a fényképét, önként jelentkezett a rendőrségen.”

Meg:

“Csics Péter ügyvéd több olyan vádlottat képviselt, akik a válság okozta kilátástalansággal magyarázták tettüket. Rövid idő alatt három olyan családapával került kapcsolatba, akik első bűntényes bankrablókként állnak bíróság elé. Egyikük egy háromgyermekes vízvezeték-szerelő, akit a megrendelők nem fizettek ki, ő viszont minden pénzét elköltötte a beépített anyagokra. A másik egy multinacionális vállalatoknak dolgozó klímaszerelő, akinek harminc megrendeléséből huszonkilencet visszamondtak. A harmadik a saját vállalkozásban házat építő ács.

…
– A vízvezeték-szerelő távolabb parkolta le az autóját, és egy átfestett biciklivel ment a bankhoz – említ néhány részletet Csics Péter. – Az arcát sállal takarta el. Odabent a levegőbe lőtt, egy ott tartózkodó szabadnapos rendőr elkapta a kezét, de sikerült kimenekülnie, gyalog futott vissza az autóhoz, közben kétszer is lőtt, míg a rendőr az ő biciklijére felpattanva üldözte.

Miután mégis megadta magát, elmondta, hogy második napja nem evett egy falatot sem, és a rendőrök vettek neki szendvicset. A klímaszerelő alkalmi bűntársával egy kispostát nézett ki magának. Jellegzetes, öreg autójával leparkolt a főbejárat előtt, majd kirabolták a hivatalt. Amikor menekülni akartak, nem indult az autó.”

—-

Szóval…

Én nem hiszek benne, hogy mi - devizahitelesek - tömegesen bankrablással akarnánk törleszteni a könnyen kilátástalanná fokozódó adósságot.

Nem hinném, hogy a devizahitelesek tömegesen kirabolnák a bankokat. A fordítottját könnyebben elhiszem: a bankok tömegesen kirabolják a devizahiteleseket.

Merthogy ez az egész átváltási mizéria mégiscsak emberek közötti megállapodás kérdése, nem pedig természettörvény.

—-

Tehát akkor a botcsinálta prognózis szerint valahogy így történne:

“Kedves nézőink!

Az elmúlt hónapban a bankrablások száma hazánkban 7654 volt, ami örvendetes, mert ez már 35,4%-al kevesebb, mint a megelőző hónapban. Az Országgyűlés a jövő hónapban tárgyalja azt a törvényjavaslatot, hogy az egykori zánkai úttörőváros sürgősen át kell alakítani, hogy legyen elég börtön a tömegesen bankrablóvá züllő devizahitelesek számára.”

Vagy:

- Tudod, Pistikém, apa azért került börtönbe, mert lopni akart, hogy megmaradjon a házunk, mert tudod, akkor még volt házunk, hát olyan… olyan igazi házunk… De még így is apád járt a legjobban, mert neki életfogytiglan fedél van a feje felett…

Vagy:

Jenő kedden találkozóra indult a bájos és komisz tűzrőlpattant szöszihez a bankba. Legjobb harisnyáját húzta a fejére - aztán baltával kényszerítette a csajt, hogy adja át a széf tartalmát.

——-

Nem hinném.

Természetesen elhiszem, hogy akad a devizahitelesek között bankrabló - hébe-hóba. De korántsem ez a jellemző. Ennek túlhangsúlyozásával a hogyishívják hamis képet fest.

A média szokása szerint úgy hazudik, hogy igazat mond.

Bankrabló nép lennénk?

Jellemző ez ránk? Talán ebben vagyunk világelsők?
Nemigen.

Hanem micsoda?

—-

Nézzük, mit ír a másik hogyishívják?

http://www.hitelshop.com/Lakashitel-biztositas-ongyilkossag-eseten-is

Szóval:

“A lakáshitel felvevők 35-40 százaléka köt életbiztosítást is a hitelszerződése mellé és egyre nő azoknak a száma akik oly módon kötik meg, hogy az öngyilkosság esetén is fizessen. Nemrég még kizáró oknak számított az életbiztosítások esetében az önkezűség mint halálok, de mára már szinte valamennyi biztosító ezt is belevette az életbiztosítási csomagjába.”

Ez az, amit már jobban elhiszek. Mindenki gondolja át…

Most mondjam azt, hogy ez sokkal emberségesebb, mint a devizahitelek kirablása?

Mert hagy a hétköznapi embertelenséggel szemben egyetlen embertelen lehetőséget…

Némelyik napilap már szentimentális történeteket közöl a családjukat az anyagi összeomlástól öngyilkossággal megoltalmazó családfőkről. Ki tudja mennyi az igaz belőlük.

—-

A töketlen vadbarmok persze könnyedén túlteszik magukat rajta. Íme, egy igazi vérbeli popsiagyú komment a Népszabadság című világlap netes oldaláról:

“Maximálisan egyet értek én is Pubival!
Csak a hülye nem látta előre, hogy mi a helyzet a forinttal. Józan paraszt ésszel -figyelve a híreket- ki lehetett logikázni. Öngyilkosság volt például devizahitelt felvenni! Ez már tudatlanság s megérdemlik sorsukat. Sok proli meg paraszt. Bezzeg jó volt villogni a csili-vili társasházi lakással meg az új suzukival bevásárolgatni a corában.”

Az a Pubi talán Németh László közismert darabjából szabadulhatott ide…

—-

Itt valami sokkal nagyobb probléma van. A világ összes bankjának összes pénze megér csak egyetlen emberéletet is? Nem tűnik az egész pénzügyi tohuvabohu csupasz fenekű majomhorda seggvakarászásának a halál borzalma mellett?
Miféle áporodott értékzavar van itt?

Jó évtizede - amikor még a mostaninál sokkal könnyebben lehetett munkahelyet találni - ismertem 4-5 állásban dolgozó embereket. Azok valódi munkahelyek voltak - nem úgy, mint egyeseknél a tizenvalahány - az illetők dolgoztak látástól mikulásig, se ünnep, se hétvége, de nem panaszkodtak. Úgy érezték, sikerült anyagi értelemben kihúzniuk családjaikat a bajból, némi szerény előrelépés is történt. Viszont: az összkeresetük messze alatta maradt a portugál minimálbérnek. Ez őket persze a legkisebb mértékben sem zavarta, nem voltak külföldön kujtorgó emberek.

De mégis…

Normális ez?
—-

Hogy is van ez?

Dolgozhatsz, mégis nő az adósságod? Néhány sanda és sunyi pénzügyi manőveréleted munkájától foszthat meg?

—-

Felteszem a kérdéseket pénzügyes ismerősömnek. A következőt feleli:

- Adott a globális pénzügyi rendszer. Azért nevezzük ilyen nyakatekerten, azért tiszteljük eme többszörös jelzős szerkezettel, hogy globális pénzügyi rendszer, mert a sokkal tömörebb, frappánsabb, pontosabb és kifejezőbb szar kifejezés már foglalt.

Érdekes dolog a nemzeti öntudat. Nálunk különösen. Egy ismerősöm lengyel nőt vesz feleségül a nyáron. A hölgy öntudatos lengyelségét - ha magyar lenne - nálunk nacionalizmusnak minősítenék. Ott természetes.

A szlovákok, románok, szerbek nemzeti öntudata is természetes. Csak magyarkodás van - szlovákkodás, románkodás, szerbkedés nincs. Ha nálunk annak tizede elhangzik, ami ott mindennapos, tüstént nacionalistának bélyegzik.

Honnan származik ez az őrület?

Kinek jó?

Amiért megtiport bennünket a történelem, még nem kellene önmagunkat taposnunk újra meg újra.

A XX. század - úgy, ahogy van - a magyar történelem egyik legdepressziósabb, legsikertelenebb, legrosszabb korszaka. Vetekszik a Hódoltság korával, talán túl is szárnyalja.

Akkor fizikailag pusztultunk, ma lelkileg.

Nehezen elviselhető, amikor honfitársunk megtagadja kultúránkat, történelmünket…

Munkács, a régi ukrán város…

——

Tíz-tizenöt éves voltam, amikor a tévében egy hülye sportriporter a román Kovács Istvánt emlegette. Megütközve hallgattam.

Húszévesen láttam kiborulni egy erdélyi magyart. A hölgy nagymamakorban volt, évekig spórolt, hogy eljöhessen az anyaországba. Ahol néhány vadbarom lerománozta…

——-

Kezemben A. A. Grecsko könyve. A Kárpátokon át (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1977).

A szerző szovjet marsall volt. Aki még látott november hetedikei díszszemlét, láthatta, amint nagy buta nyitott Csajka vagy Zil márkájú limuzinban állva irányítja.

A fordítót nem nevezem meg, nem szeretném rajta elverni a port, nem a személy számít, hanem a jelenség.

Szóval a könyv 230. oldalán a következő mondat veri ki a magyar olvasó szemét:

Moszkvában díszsortűz köszöntötte a bátor szovjet harcosokat, akik felszabadították Munkácsot, ezt a régi ukrán várost.

Hm

Hogy lehetett magyarra fordítani ezt az épületes baromságot?

Ha lefordították, miért nem lehetett jegyzettel ellátni?

——-

A helynevek zöme szlovák vagy szlovákosított alakban. Idegen ékezetekkel. A cirill betűs eredeti oroszból fordítva ezért is meg kellett küzdeni…

Az ellenség: hitleristák. Az olvasó konstatálja, ezek a hitleristák, néhány valóban német hadosztálytól eltekintve, bizony - magyarok.

Mit mondjak az ilyen fordításról? A legkevesebb, hogy szolgai.

—-

Hogy Munkács természetesen sohasem volt ukrán város, az a marsall elvtársat nem zavarja. Könyve a hagyományos szovjet katonai emlékiratok stílusában íródott. Minden fejezet végén a tradicionális ária a szovjet harcosok elképesztő egyéni és csoportos hőstetteiről. A haza bátor védelmezői…

Igen. Ivan Ivanovics Davaj a Kárpátokon áttörve védelmezte a szovjet hazát.

Persze, a lakosság mindenütt örömmámorban úszva, felszabadítóként fogadta a szovjet hősöket, akik a humánum megtestesítői voltak a gonosz hitleristákkal szemben.

Szüleink, nagyszüleink másképp mesélték.

——-

A legocsmányabb: A szovjet harcosokkal megerősített hős szlovák partizánok néhány ugyancsak hősies helybeli áruló segítségével bekerítik a debreceni hadosztály frissen érkezett, még fel sem fegyverzett újoncait, és hősiesen - megsemmisítik a hitleristákat…

A fordító szervilizmusa döbbenetes.

Ezerkilencszáz-hatvanhatot írtak, perzselően forró júniusi éjszaka volt. A nagyközség faluszéli, kövezetlen utcájában már egyetlen villany sem égett. Az utcai lámpák gyér fényében látszott, mennyire sokat fejlődött ez a rész az utóbbi években: szinte minden házon munka volt; festés, burkolás, tetőjavítás. Az utca végén kilenc új családi otthon is épült egyszerre; egyforma kockaház mind. Erre az egyfélére adtak ki annak idején építési engedélyt.

Bizony, fejlődik az utca: már három családnak is van tévéje, az utcagyerekek főleg a Jankovicsékhoz gyűlnek Foxi Maxit nézni.
Borízű, de meglepően erőteljes, basszusba hajló mély, érces bariton süvölt végig az utcán:

- Támad az imperializmus! Ne aludjatok, mert támad az imperializmus! Ébredjetek fel, hülyék, mert támad az imperializmus!

Ki gondolná, hogy egy göthös és csenevész külsejű, idősebb férfinak ilyen sztentori hangja van?

Az utca összes kutyája felriad, és dühödten tépdesi a kerítést. A bölénybőgéshez hasonlatos öblös férfihang túlharsogja az egész ugatásvihart:

- Ébredjetek, hülyék! Támad az imperializmus!

Az öreg Grősz bácsi tartja szokásos éjszakai diadalmenetét.

- Támad az imperializmus! Szenvednek a világ szegényei, és a rothadó kapitalizmus a dolgozók vérén és verítékén élősködik! A Brezsnyevnének csak szövetbugyogója van, de a Nixonné selyembugyogót visel! Támad az imperializmus, hülyék! Jézus Krisztus is megmondta Leninnel együtt, hogy a kapitalizmus az imperializmus legfelsőbb foka!

Grősz bácsinak valahogy minden este volt miből berúgnia. Asszonya jó tíz éve elhagyta, azóta nem volt egyebe, mint a pia, meg az éjjeli diadalmenetek.

- Hülyék! Támad az imperializmus! A Közel-Keletet éppen seggbe kúrja, ti meg csak alszotok! Támad az imperializmus!

Bőszen baktat ócska biciklijét tolva-ráncigálva a poros gyalogjárón. Már az összes kutya őrjöng.

- Támad az imperializmus, hülyék! Losonczy Pál mezőgazdasági munkás, Kádár géplakatos, rossz öltönyben járnak, de a Kissinger seggén olyan nadrág van, ami többe kerül, mint a házatok! Támad az imperializmus, hülyék!

Több helyen fény gyúlik, méltatlankodás hallatszik.

Grősz bácsi tolja tovább a biciklit rendületlenül.

A rendőrök nemigen járnak erre, mióta a szolgálati Moszkvics tengelye eltört az egyik kátyúban. Korábban rendszeresen megverték Grősz bácsit, de semmi haszna sem volt. Most már csak ritkán verik.

Régebben elvonókúrára is küldték az öreget, de semmi haszna sem volt, csak a szocialista állam pénzét fecsérelték vele. Most már csak évente egyszer küldik el - ha a felső hatóság megsokallja.

Régebben maga Érsek párttitkár elvtárs is beidézte magához Grősz bácsit, hogy a lelkére beszéljen. Leginkább azért, ne kutyulja össze a marxi tudományos világnézettel - Jézus Krisztust. De újabban egyre ritkábban hívatta - sajnálta tőle a repikonyakját.
- Támad az imperializmus, hülyék! Arab gyerekek pucolják az izraeli tankok lánctalpait!

A következő ház udvarán petróleumlámpa fénye villan, nehéz léptek csoszogása hallatszik. Az orosz származású nő bősz haraggal közeledik, de a vénember nem érzékeli a veszélyt. Grősz bácsi ilyenkor már amúgy se fél. Grősz bácsi egyre jobban nekitüzesedik:

- Támad az imperializmus, hülyék! Csak a láncaitokat veszíthetitek! A Brezsnyevné dagadt valagán parkettbugyogó feszül, a Nixonné lappadt seggén meg selyembugyogó!

Nyikiforova dühödten fújtat elő, korcs kutyája vicsorogva követi.

A termetes hölgyemény ‘44-ben a 6. gárda-harckocsihadsereg őrmestereként (ellátó század) került Magyarországra, férjhez ment az agglegény Bányaihoz, és itt ragadt. Otthon takarítónő volt, itt Isten atyuska felvitte a dolgát, mert általános iskolai tanár lett. Nem volt, aki orosz nyelvet tanítson a nebulóknak, Érsek párttitkár elvtárs hívatta Nyikiforova elvtársnőt. Ismert anekdota szerint Nyikiforova magyarul nem tudott írni; első óráján a naplóbeírást úgy oldotta meg, hogy egy asztalt és egy széket rajzolt a megfelelő rubrikába.

Egyébiránt kemény fehérnép volt, ugyancsak őrmesteri pofonban szokta részesíteni Csuli postást, ahányszor az a félidióta Magyar Nemzetet ad nekik Népszabadság helyett.

- Támad az imperializmus, ne aludjatok, hülyék!

Zutty!

Nyikiforova leöntötte valami igen bűzös lével.

Grősz bácsi elnémult.

- Menni! Igyí! Picsá zányádé! Jaffájimátty!

Grősz bácsi ijedten kullog vagy ötven métert. Némán.

Ott megáll, kifújja magát. Büdösnek büdös. De nem hagyja magát. Ilyen könnyen nem.

- Hülyék, támad az imperializmus! Orosz pánszláv ügynökök imperialista szolgálatban öntözik ganéval a proletariátust!

Jókora ház előtt áll. Ez valahogy nagyobb, a gazdája valahogy elérte, hogy más terv alapján építkezzen. Rózner úr lakik itt, a kertész. A megye egyetlen (6-8 éves) Opel Rekordjának tulajdonosa.

Nagy dolog volt az akkoriban.

- Támad az imperializmus, hülyék! Láncos kutyák vonítanak a virágzó és megbonthatatlan, örök szovjet-magyar barátság sírján, és elvtárs, szorítsd a fegyvered!

Jön a házigazda kifelé.

- Figyeljen ide, Grősz! - mondja Rózner úr. - Egész héten jöhet hozzám napszámba, de hallgasson el, és menjen haza! Rendben van?

Grősz bácsi agya villámgyorsan vált. A napszám azt jelenti, hogy kemény 200 Ft-ért egész délután az ágyások közt heverészhet - mert hát öntudatos dolgozó létére csak nem fog egy maszek kertésznek gürizni.

- Megértettem, Rózner úr!

- Na, menjen Isten hírével!

Grősz bácsi elégedetten ballag. Az utca végén felpattan a kerékpárra.

Ma éjszaka nem támad tovább az imperializmus…

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/belfold/20100421/hogyan_rothasztja_tulzott_gyozni/

“A hazai döntéshozók túlságosan nyerni akarnak; a tisztes versenynél is fontosabb a győzelem. Ez teremti meg a korrupció kultúráját, amelynek költségei úgy ahogy számszerűsíthetők, erkölcsromboló hatásai viszont aligha. Pedig az életszínvonal az átláthatóan működő, közösségi célokért is küzdő társadalmakban a legmagasabb. A vállalati korrupciós kultúra módszereiről és a kivezető útról szól Héjj Tibor írása.”

Igen, korunk egyik alapkérdése: versengés vagy kooperáció. Mi magunk általában a kooperációt választanánk, tudván, hogy (K.Lorenz szavaival) a versengés kölcsönösen előnytelen kapcsolat. Ezzel szemben a nálunk csaknem harminc éve tomboló (a posztkommunista időkben kezdődött) fékevesztett vadkapitalista ideológia mindenképpen a versenyt akarja ránk erőltetni.

Lényegében ránk is erőltették. Az utóbbi húsz év története erről (is) szól; versengés egy fantommal, árnyékbokszolás, vereségek véget nem érő sorozata. Legalábbis a többség számára. Mert vannak itt nyertesek is.

(Más kérdés, szeretnénk-e közéjük tartozni… )

És csökönyösen erőltetik a versengés ideológiáját; szólnak a tamtamok, bőgnek istentelen hangerővel még most is.

Nagyon megijedtem, amikor kedvenc politikusunk annak idején közölte, hogy Magyarország a győztesek országa lesz. Mert a “győztesek országa” formula a gyakorlatban természetesen azt jelenti, hogy a vesztesek még inkább vesztesek lesznek. Isten óvjon bennünket politikusunk fantazmagóriáitól; menjen csak az ipse haza, és vigyázzon, nehogy apró lakótelepi kuckójában kiüssön még egy tűz a medence és a szauna között.

Nálunk a győztesek kérkednek győztességükkel, vagy éppen ellenkezőleg: azon siránkoznak, hogy nem elegendő mértékben győztesek.

A vesztesek zöme igyekszik talpon maradni. Tudomásul vették, hogy számukra nincs luxusköltekezés, külföldre mászkálás stb. Hétköznapi problémáik kezelésében ezek nem is különösebben izgatják őket.

Most éppen reménykednek: hátha más lesz. Hátha ezután nem fojtanak el felülről csírájában minden pénzkereseti lehetőséget, ahogy az elmúlt néhány évben történt. Hátha végre enyhül a bürokratikus nyomás terhe. Hátha továbbra is életben lehet maradni…

A hétköznapokban nemigen érdekli őket, hogy lesz-e lehetőségük az életben valaha is luxusköltekezésre, vagy külföldi kóválygásra.

Szar a világ, tök a tromf.
A vesztesek nem kuncsorognak segélyért. Nem akarják, hogy a politika bármit is tegyen értük. Csak egyet akarnak: tegye lehetővé, hogy ők tehessenek magukért.

A vadkapitalizmus egyik legvisszataszítóbb rögeszméje a versengés. Mit mond erről a pszichológus?

(Az idézet forrása: ARONSON, Elliot (2002): A társas lény. (Ford. ERŐS, Ferenc) Budapest, KJK - KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft., 264. oldal)

 

“Úgy tűnik, hogy a mi amerikai kultúránk alapja a versengés: megjutalmazzuk a győzteseket és mellőzzük a veszteseket. Oktatási rendszerünk két évszázada a versengésen és a szelekció törvényén nyugszik. Néhány kivételtől eltekintve gyerekeinket nem arra tanítjuk, hogy szeressék a tanulást, hanem arra, hogy jó osztályzatokat hajszoljanak. Amikor egy neves sportszakíró, Grantland Rice azt mondotta: nem az a fontos, hogy nyerünk vagy vesztünk, hanem az, hogy játsszunk, akkor ezzel nem az amerikai életformát jellemezte, hanem gyógymódot javasolt arra, hogyan lehetne felszámolni a nyereségközpontúságot. Egész kultúránk a győzni akarás őrületében szenved — a bajnoki mérkőzés játékosától, aki könnyekre fakad, amikor a csapata kikap, az egyetemistákig, akik kórusban kiabálják a lelátókon, hogy “mi vagyunk a favorit”; Lyndon Johnson exelnöktől, akinek ítélőképességét minden bizonnyal eltorzította az a gyakran hangoztatott kívánsága, hogy nem ő akar lenni az első olyan amerikai elnök, aki elveszített egy háborút, a harmadik osztályos gyerekig, aki gyűlöli az osztálytársát, mert az jobban szerepelt nála a számtanversenyen. Vince Lombardi, egy neves profi rögbiedző ezt az egész hisztériát egy mondatban foglalta össze: “A győzelem nem a legfontosabb, csak a győzelem a fontos !” Ennek a gondolkodásmódnak az elfogadása azért olyan megdöbbentő, mert az következik belőle, hogy a győzelem mint cél mindenféle eszközt szentesít, amely e célhoz vezet, még a rögbimeccs esetében is, amelyet pedig eredetileg szórakozásnak találtak ki.”

Pontos kórkép.

Nézzük, mit ír még a hogyishívják:

“Nem szorul bizonyításra, hogy ma, Magyarországon erőteljesen jelen van a korrupció. Szinte nem telik el olyan nap, hogy ne hallanánk vélt, majd bizonyított vagy akár tudott, de (még?) nem bizonyított esetekről.

Korrupció nemcsak nálunk van, hanem mindenütt. Ugyanakkor nagyon eltérő ennek elterjedtségi mértéke, és ezzel arányos a társadalmi megítélés is (nem mindegy, hogy ez része-e a „szokásos üzletmenetnek”, vagy rendkívüli esemény?!).”

Már többször leírtam: véleményem szerint a korrupció nem egyszerűen eltévelyedés, hanem a rendszer integráns része. Retorikai értelemben szabad és demokratikus világunkban ez alakítja a tényleges játékszabályokat, általa jönnek létre a tényleges gazdasági és hatalmi viszonyok.

Egyáltalán nem csodálkozom rajta, ha a szakértők a korrupciós kultúra kifejezést használják.

“A „klasszikus eset”, amikor magáncég korrumpál állami, önkormányzati, hatósági vagy más közpénzt és jogokat osztó szervezetet. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy elég egy kérdés és a rá adott válasz: „Mennyi az árbevételedből az állami, megmondom milyen vagy?!” 5-20 százalékarány teljesen elfogadható, hiszen beesett ilyen megrendelés is, de nem ebből élnek – zöld. 20-50 százalék esetén látszik, hogy igen jelentős, vajon hogyan- sárga. 50-80 százalék esetén (disztingválva, hogy milyen hirtelen lett ennyi, milyen találati aránnyal; hány ügyfélnél, mi a közös bennük, stb.)- általában jogosan gyullad ki a piros lámpa. 80 százalék fölötti állami megrendelés esetén, különösen olyan területen, ahol elvileg másnak is kellhet ilyen szolgáltatás (pl. ügyviteli szoftver, humán tanácsadás), mégis szinte csak ilyen ügyfelek és árbevételek vannak – tuti a villogó (előbb-utóbb valóságos) „kék fény”…”

Hm..

Hm…

“Kerülhető a feltűnés a látszatversenyek révén. Primitív változatban azonos tulajdonú cégek versengenek, de elegánsabb, ha külföldi áttétellel tűzdelten, a kapcsolódás nehezen (át)látható, ám az érdekcsoport azonos. Az újabban kialakuló legszofisztikáltabb módszer, amikor egy átlátható tulajdonú helyi cég a kierőszakolt nyertes – mely cég megvételére azonban a háttérben a szálakat kézben tartó érdekkör előre opciós szerződést kötött…”

Hm…

Hm…

“Közismert, hogy van olyan világcég, amelyik eltérő etikai normák szerint köt üzletet vagy válogat ki kulcsembereket Nyugat-Európában, mint Kelet-Európában. Itt nálunk – kvázi alkalmazkodva a helyi viszonyokhoz – olyan értékesítési felelőst keresnek (és persze találnak), aki elé ugyanolyan célokat tűznek, vagy olyan iparágban, szegmensben kell „hoznia a számokat bármi áron”, hogy azt csak korrupciós eszközökkel lehet elérni, de létrejön a megegyezés. Az pedig lényegében arról szól, hogyha „ügyes”, akkor jól jár ő is, a vezetés is, a cég is, ha pedig nem (akár azért, mert rosszul intézi a korrupciót, akár azért, mert nem tesz ilyet), akkor ő rosszul jár, a felettesei pedig keresnek mást, hogy az első eset következzék be. „Odahaza” ezt nem mernék megtenni, de nem is lenne szükség rá.”

Remek…

Hm…

Hm…

Miért gondolom azt, hogy ez a rendszer gyógyíthatatlanul beteg?

Nem, nem a mostani…

Arról majd máskor. Még nem tudom, mit tartsak felőle.

——

Szóval:

Egyszer vol, hol nem volt, volt egyszer egy magyarországi választás.

—-

1848. június 15.

Szabadszállás

—-

Köztudomású, hogy Petőfi Sándor számos invitálást kapott az 1848-as parlamenti választások előtt; több választókerületből is kifejezetten képviselőnek invitálták.

Ő ennek ellenére kitartott amellett, hogy Szabadszálláson indul. Így írja az életrajzok többsége.

Ez nem teljesen pontos. Petőfi nem feltétlenül Szabadszállás, hanem szülőföldje, a Kiskunság országgyűlési képviselője akart lenni. Levelezéséből ítélve nem Szabadszállás, hanem egy másik kiskunsági város, Kunszentmiklós lett volna a bázisa.

Kunszentmiklóson számos barátja volt a költőnek. Évekkel korábban, az édesapja bérelte a kunszentmiklósi mészárszéket, és a költő István öccse volt a székálló legény (kb.: ‘üzletvezető’). Sándor gyakran meglátogatta itt a testvérét.

Ekkor már nemcsak a testvére, hanem a költő apja is a Petőfi nevet viseli. Az édesapját Petőfi István néven temetik majd el. Amikor szeptemberben egy önkéntes nemzetőr gyalogzászlóalj zászlótartójaként részt vesz a Jellasich elleni küzdelemben, és a pákozdi csatában, egyik bajtársa így ír róla:

“Zászlótartónk, a még ifjú vérű Petőfi versenyt gyalogol velünk.”

——-

A kiskun hatóságok úgy döntöttek, hogy a követválasztás központja Szabadszállás legyen.

Petőfi Sándor számára ez első hallásra kedvező döntésnek tűnt. Gyermekkorában a család évekig Szabadszálláson lakott, az édesapja itt szerzett vagyont, ingatlanokat, ebben a városban lett redemptus birtokos.

Csakhogy…

Petrovits István éppen ebben a városban lett vagyonbukott ember. És mintha bizonyos helyi potentátok ebben nem lettek volna teljesen ártatlanok…

——-

Mi is történt Szabadszálláson?

Kitiltották a városból Petőfit -az egyik képviselőjelöltet.

——-

Ezt a kirívó törvénytelenséget később aztán letagadták. Nem az ügyészség járt utána, hanem az irodalomtörténet. Kisült, hogy a június 12-én tartott képviselő-testületi közgyűlésen született 326-os számú határozatot utólag - amikor már nagyon szégyellték a stiklit - egészen egyszerűen átírták.

Hogy is hívják ezt?

Okirathamisítás.

Testületileg…

Ugyan jó kis firmákból állhatott az a szabadszállási testület…

Örüljünk, hogy manapság ilyen korrupt testületek nincsenek…

——-

Hogy is hangzott ama határozat?

“Ezennel elhatároztatik, hogy Petőfinek é Város kebelébeni meg jelenés szorossan megtiltassék, s é tilalomról Bankós Károly, mint a’ ki ezt tudtára adhatni fogja, értesíttessék.”

Félreértés ne essék: ez a szöveg már akkor is verejtékesen rossz magyarsággal íródott.

—-

Mi bajuk volt Petőfivel?

Mi indokolta ezt az eljárást?

Kit akartak küldeni az országgyűlésbe?

“Ki mentes minden izgatási, s nép lázítási merényektől, tiszta elvű és jellemű fija é hazának”

??

Tiszta elvű és jellemű? Ez alapján a határozat alapján képviselőséget fogadhat el bárki tiszta elvű és jellemű ember?

———

Ugyan kik voltak ezek a jómadarak? Nézzünk a körmükre legalább utólag.

——-

Szeles László

A választás elnöke.

Fegyveresekkel támadt a városba mégis beérkező Petőfire, és agyonlövéssel fenyegette.

Petrovits Istvánt annak idején fondorlatos eszközökkel rávette, hogy írjon alá egy ötezer váltóforintról szóló kötelezvényt. Az öreg Petrovits a perében többször is elpanaszolja ezt. Erre hivatkozva kobozták el Petőfi édesapjának ingatlanait - nem sokkal azután, hogy a Duna árja összedöntötte a házát….

——-

Kerek József

A választás jegyzője

Petőfit orosz kémnek nevezte, és részeg csőcseléket uszított rá.
Annak idején az öreg Petrovits perbeli ellenfelének, Matulay Andrásnak, a rafináltan alattomos egykori székálló legénynek az ügyvédje volt. Személyeskedő, lejárató, Petrovitsot rágalmazó iratok egész sorát produkálta a per során.

——

Petőfi ellenfele Nagy Károly, a helybeli református pap Nagy Sámuel fia.

Kilenc évvel korábban Nagy Sámuel szerezte meg Petrovits István potom áron elkótyavetyélt telkét.

Mellesleg a korábban felsoroltak szintén mind részesedtek Petrovits István vagyonából. Csaknem húsz esztendő fáradságos munkájának gyümölcseit osztották szét maguk között…

Csoda, ha féltették a zsákmányt?
—-

Ez az undorító bagázs akadályozta meg, hogy Petőfi képviselő lehessen.
—

Úgy tűnik, Petőfi bárhol másutt inkább képviselő lehetett volna, mint Szabadszálláson.

Vajon nem tudta ezt? Azt gyanítom: nagyon is tisztában volt vele.

Mi vezette?

Annak idején egy William Shakespeare nevű, már tekintélyes és jómódú ember visszatért Stratfordba, hogy helyreállítsa az apja becsületét. A szűkszavú okmányokból úgy tűnik, sikerült neki.

Talán ilyesmi vezethette Petőfi Sándort is.

Ő ebben a harcban elbukott.

—-

Úgy tűnik, a köztolvajláson alapuló liberális maffiarendszer nem új keletű jelenség.

——-

Szerencsére ma ilyesféle gazemberségek már nem történnek…

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/tudomany/20100219/lathatatlan_lab_szuntetne_meg/Egy új, akár a magyar viszonyokra is alkalmazható antikorrupciós megközelítésre hívja föl a figyelmet az fn.hu két tudós alkalmi szerzője: Szántó Zoltán és Tóth István János.

—-

Ha korrupció-ellenes tervekre és ötletekre van szükség, az csak egyet jelez: létezik a korrupció, és az ellene vívott harc eddig fiaskóval végződött.

——-

A cikk hosszasan és igen érdekesen értekezik a korrupció-ellenes intézkedésekről.

“Az antikorrupciós közpolitikai reformoknak három hagyományos típusa van.”

Kisebb egyeztetési hiba ‘típusuk van’ volna a helyes, de nem ez a lényeg. Ha a korrupció elhárítására törő reformnak nem is egy, hanem - urambocsá - már három típusa is van, mindenképpen arra utal, hogy a korrupció elleni küzdelem már tiszteletre méltó múlttal rendelkezik, de - mivel a korrupció elleni fellépésre ma is szükség van - eredeti célját, a korrupció leküzdését nem tudta megvalósítani.

A második típus nyilván azért alakult ki, mert az első nem volt elég hatékony, a harmadik pedig az első kettő felváltására született.

Lássuk, mi az a három:

“Az első megközelítés a korrupció elleni stratégiák középpontjába a repressziót (elnyomást) állítja: az ellenőrzés erősítését, a felderítési arányok növelését, másrészt a feltárt korrupciós cselekményekhez kapcsolódó büntetési tételek szigorítását.”

Ennek a sikerében nemigen hiszek, de a cikk szerzője sem:

“Ennek a megoldásnak az általános érvényességét mindenesetre megkérdőjelezik azoknak az országoknak a tapasztalatai, amelyek alacsony represszió mellett alacsony, illetve magas represszió mellett magas korrupciós szintet mutatnak.”

Láttunk már karón varjút. Meg korrupció elleni fellépést. Meg üvegzsebet. Meg hallgattunk már ígéreteket. Általában bagoly mondta, hogy nagyfejű - egy másik bagolynak.

Szóval az első menüpont: a bürokrácia további növelése (ugyan, hová?), meg a szigorítás, meg a miegymás, meg a büntetés szigorítása nálunk nem jön. be.

Már Damjanich ismerte a mesét a kis és a nagy tolvajokról. gyermekkorunkban Harsányi Gábor dalt énekelt róla (vö. magyar mesefilm: A palacsintás király).

Az ellenőrzés szigorítása nálunk a legtöbbször azt jelenti, hogy szigorúan megnézik, mi van a papírra írva. Hasonló pszeudo-tevékenységekből már ma is több van a kelleténél, szaporítani őket fölösleges, mert hogy a korrupciónak ez (nálunk) nem gyógyszere, az tapasztalati tény.

Lássuk a másodikat:

“A második álláspont a megelőzést helyezi középpontba. Ennek eszközei mindenekelőtt olyan hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak együtt. Másrészt a gazdasági szereplők ösztönzésére, felvilágosítására és etikai felkészítésére irányuló lépések tartoznak ide.”

Ez így nekem túl eklektikus.

A korrupció megelőzése? Hm… Hm…. Ilyenről már sokat és sokszor beszéltek, magam is sokat és sokszor hallottam, de arra nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatban valaha bármi értelmeset mondtak volna.

Vajon mit takar a “hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak” formula?

Miféle intézményi és szabályozási feltételek járnak eleve alacsony korrupciós kockázatokkal? Tudtommal ilyen csak egy van: a vasfegyelem. A hatékonyan fegyelmezett hadseregekben valóban igen alacsony a korrupciós kockázat, mert tüstént agyonlövik, aki olyan cselekményre vetemedik, ami a békebeli korrupció háborús megfelelője.

Az agyonlövés békebeli analógiája kirúgás, vagyonelkobzás, hosszú börtönbüntetés, halálos ítélet stb…
Bizony, a szépen és ártatlanul hangzó hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak címke mögött feltehetőleg durva és kemény gyakorlat rejtőzik; egyszerűen nem éri meg korruptnak lenni. A durva és azonnal ítélkező törzsi társadalomban a korrupció szintje nyilván nagyon alacsony…

Hol lehetnek vajon ettől eltérő hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak?

Talán a multiknál? Kötve hiszem. Hiszen a lobbizás, ami olyannyira jellemző rájuk világszerte, voltaképpen nem más, mint a korrupció többé-kevésbé legális válfaja. Amellett meg a leghírhedtebb korrupciós sztorikegy évszázada róluk szólnak - szerte a világban.

—-

Mi lehet a harmadik?

“A harmadik nézőpont az átláthatóság fontosságát emeli ki. A sajtónyilvánosság – még akkor is, ha esetenként méltánytalan és részrehajló – kétségtelenül visszatartó erőt jelent a politikusok és közhivatalnokok számára a korrupcióval összefüggésben.”

Igen, elvben valóban ez az eddigi legjobb. Feltéve, ha a sajtó nem korrupt…

Meg…

Meg…

De mivel itt a mi kis Magyarországunkban éppen azt tapasztaltuk, hogy a sajtó a leglehetetlenebb hülyeséget is képes igen sok ember agyába sulykolni, főleg akkor, ha egy rendszer önmagáról alkotott elképzeléseiről van szó, kételkednék ebben a receptben is.

——-

Akkor hát?

“Ezekhez a hagyományos elképzelésekhez képest újszerű koncepciót és javaslatot fogalmaz meg Johann Graf Lambsdorff, német közgazdász, a Transparency International jól ismert korrupcióészlelési indexének kifejlesztője..”

Hát, lássuk a medvét.

(Újszerű koncepciókra a legtöbb esetben akkor van szükség, ha a régiek nem váltak be.)

Kénytelen vagyok a cikket hosszabban idézni:
“A közgazdasági gondolkodás a láthatatlan kéz Adam Smith nevéhez kötődő koncepciójával kezdődött: az egyéni érdekek követése – nem szándékolt módon – a piaci verseny során a közérdeket szolgálja. A korrupció elleni küzdelem során azonban nem működik hasonló önszabályozó mechanizmus.

Valami azonban mégis közel áll ehhez: a korrupt szereplők késztetése arra, hogy cserbenhagyják egymást. Ezt az árulási hajlandóságot nevezi Lambsdorff a láthatatlan láb alapelvének.

A kenőpénzt felkínálók és elfogadók ugyanis tudathasadásos viszonyba kerülnek a tisztességgel és az őszinteséggel. Elárulják a feletteseiket és a társadalmat, ugyanakkor őszinte kölcsönösséget és bizalmat próbálnak garantálni egymásnak, s ebben gyakran kudarcot vallanak. A korrupciós tranzakciók egyik legbizonytalanabb eleme, hogy a korrumpálók gyakran nem tudják pontosan, hogy mire számíthatnak a kenőpénz fejében. Éppen ez az egyik legsebezhetőbb pontjuk azoknak a személyeknek, akik hajlamosak korrupciós tranzakciókat kezdeményezni.

Lambsdorff megoldása: helyezzünk aszimmetrikus büntetéseket kilátásba a korrupciós tranzakciók részvevői számára. A korrumpált esetében: enyhe büntetés a kenőpénz elfogadásáért, de szigorú büntetés a korrupciós szolgáltatás nyújtásáért. A korrumpáló esetében: szigorú büntetés a kenőpénz felkínálásáért, de enyhe büntetés a korrupciós szolgáltatás elfogadásáért.”

Láthatatlan láb?

Talán ez fogja seggbe rúgni a korrupciót?
Mi tagadás, kissé mesterkéltnek tűnik…

Ez valami olyasmi, mintha a terrorizmus ellen ellen-terrorizmussal, a túszszedés ellen meg valamiféle ellen-túszszedéssel küzdenénk. A túszok meggyilkolásával fenyegetődző terrorista hirtelen meglátná a képernyőn a saját feleségét, gyerekét vagy anyját,amint a hatóság emberei pisztolyt szegeznek a halántékának… Érdekesnek érdekes…

(Nem vennék rá mérget, hogy sohasem fog megtörténni.)

Ez lenne a megoldás?

——

Az összes abból indul ki, hogy a korrupció voltaképpen egyéni jellemhiba, amin a megfelelő intézkedés úrrá lehet.

Nemigen.

Úgy gondolom, a korrupció a rendszer szerves része. Rajta keresztül (is) nyilvánulnak meg a tényleges hatalmi viszonyok. Nem az ideológia, hanem az általa álcázott tényleges rendszer. Az igazi. Ami nem szabad, nem független és nem demokratikus - de valóságos.

Kettős igazság vagyon ezen világban, egy ideológiai a szavazónak és az adófizetőnek - akik eltartják az egész hóbelevancot - meg egy tényleges…

A szónoklat az adófizető számára deklarált világhoz, a kinyilatkoztatás síkjához tartozik, a korrupció a valóságoshoz.
Sok minden van - ami nincs.

Halálbüntetés is van, de nem az ideológiai, hanem csak a valóságos, a nem hivatalos síkon.

Sok mással is ez a helyzet.

——-

A Fukuyama-féle ideológusok úgy tesznek, mintha az ideológia síkja a valóság lenne. Pedig nem, és a történelem sem ért véget.

——-

Hogyan lehet felszámolni a korrupciót?

Valódi társadalmi kontrollal.

Nem kinyilatkoztatottal, nem névlegessel, valódival.

Ami által a világ egy picit demokratikusabb is lehetne.

——-

Vagy dugjuk a fejünket a homokba…