Itt a vén muskétás beszél

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/tudomany/20100227/falus_andras_szinte_felaron/

“Vészharangot kell kongatni az oktatásban, mert ha nem változik sürgősen meg a magyar iskola, akkor az ország további rohamos balkanizálódása elkerülhetetlen.”

Ezek Falus András akadémikus gondolatai. Nehéz volna vele nem egyetérteni. A balkanizálódást nap mint nap látjuk, érezzük. Ezt minden frontpedagógus látja; csak az tagadja, akinek érdeke van benne, vagy akinek fogalma sincs a valóságról.

Falus András Rubik Ernőt idézi:

„A jó iskola az nem csodát tesz, semmi mást nem tesz, mint hogy segít abban, hogy mindenki olyan legyen, amilyen tud lenni. Senkit nem lehet tehetségesre nevelni, tehát nem lehet tehetséget egy injekcióval belénk plántálni. Viszont a bennünk rejlő különböző tehetséget igenis lehet támogatni és segíteni kifejlődni. Tulajdonképpen az iskolának a legdöntőbb feladatát én abban látom, és azt hiszem, hogy talán ebben a legkevésbé eredményes, hogy segítsen megtalálni önmagunkat.”

A mai magyar iskola igen messze áll attól, hogy a fentebbi követelményeknek megfeleljen. Lényegében vegetál, arra is egyre kevesebb az ereje, hogy önmagát megoltalmazza.

“Sokan és sokszor hangoztatták, hogy tragédiaközeli a mai magyar középiskolai oktatás helyzete, és azonnali változások esetén is évekig kell majd várnunk, míg valami pozitív változás jelét látjuk.”

Ez bizony így van. Nyolc-tíz éve sem volt éppen kedvező állapotban, de a puszta működőképessége akkor még nem volt veszélyben. Az elmúlt évek számos ostoba rendelkezése, meg a hihetetlenül hülye takarékossági kampányok mostanra az anyagi, szellemi és erkölcsi csőd szélére juttatták.

A problémakupac kiterjedése nehezen mérhető fel.

“Egy sor felelőtlen, voluntarista döntés miatt a természettudományi tárgyakat tanító tanárnak jelentkezők száma soha nem látott mélypontra került. Az ELTE-re tavaly, tudomásom szerint egy (!!!) fő jelentkezett fizikatanárnak és a vidéki egyetemeken sem jobb a helyzet.”

Igen, a sok idióta döntés közül egynek ez lett a következménye. Ha minden hatökör intézkedés ilyen módon bosszulná meg magát, az egész világot elöntené a magyar oktatási kormányzat “ihlette” bohózatok tömkelege.

“Az egyetemi felvételiknél zavaros helyzetet teremt az emelt és nem emelt szintű érettségi körüli feltételrendszer átgondolatlansága. Például ott, ahol a biológia kiemelt, ott a kémia nem, ami a tudományok egymásra épülése miatt jelentős dilettantizmusra utal.”

Sajnos a “jelentős dilettantizmus” a témakör minden szegmentumából nagy lendülettel acsarkodik elő.

“A középiskolás tankönyvek (például a biológia) sok esetben az önálló gondolkodásra, testünk ismeretére, a bioszféra teljességének szemléletére való eligazodás helyett teljesen felesleges (és sokszor rég valótlannak bizonyult) részletekkel tömi meg a 14-18 éves fiatalok fejét.”

Ez is igaz, bár nem a tananyag a legnagyobb gond. Már nem.

” Nem úgy kell fejleszteni a középiskolai oktatás színvonalát, hogy átemelünk anyagrészeket az egyetemi oktatásból a középiskolába!”

Hát nem! A tananyag pedig évtizedről évtizedre nagyjából így bővült-srófolódott felfelé - mígnem mostanra lényegében elveszítette a jelentőségét.

A jó tananyag ideje akkor jön el, amikor megfelelő körülmények között adható tovább az azt befogadni akaró tanulóknak.

Hogy ebből a formulából manapság hány tényező hibádzik? Többé-kevésbé mind.

Már az sem érvényes, amit tavaly írtam; a helyzet elképesztő gyorsasággal romlik.

“Egy értelmes középszintű oktatás gondolkodni, eligazodni, kérdezni és kritikusan szűrni tanítja meg a tizenéveseket. Ez a megközelítés szemléleti alapokat teremt, erre az egyetemek, főiskolák rakják majd rá a saját specifikusabb tudásanyagukat.”

Így van. Most azonban már nem lehet itt kezdeni; lejjebb kell menni.

Öt évvel ezelőtt a fentebbi idézet szellemében átszervezhető lett volna a magyar középfokú oktatás, most azonban igen sok teendő akadna külső körökben és bugyrokban, amíg egyáltalán eljuthatunk oda, hogy ez problémaként vetődhessen fel.

“Külön tragédia a politikai (és költségvetési) döntéshozók botrányos alul- (és félre-) informáltsága.”

Szívemből szól. Ki tehet erről?

“Létkérdés a tanártovábbképzés állandósítása, persze ez sosem lesz hatásos (nemkülönben vonzó), a tanárok hatalmas adminisztratív terhelése árnyékában.”

Ez valóban komoly kérdés, de messze nem a legnagyobb probléma. Az iskola lerombolt presztízsét kell helyreállítani - ha még lehet. Ami a tanárok valóban hatalmas adminisztratív megterheltségét illeti; azt az érdemi munka érdekében minimum a felére kellene csökkenteni.

Manapság teljesen az adminisztrációra tevődött át a munka súlypontja. Azt ellenőrizgetik, de szinte hetente. Nem az oktatás minőségét, az oktatók felkészültségét, nem az iskola állapotát, a nebulók tanulási szokásait és kultúráját, tehát nem azt, ami valóban fontos. Hanem:be van-e írva a tavalyelőtti napló, és Kovács Jancsi TAJ-száma szerepel-e a rubrikában. Nem vicc. Ezeket ellenőrizgetik, de örökösen. Az ellenőrsűrűség akkora, hogy - alföldi szólással élve - ha kutyát akarunk botozni, ellenőrt találunk.

Sejtem, hogy miért.

Hogy is szól a közkeletű vicc?

- Miniszterelnök úr vagy egy jó és egy rossz hírem?

- Mi a rossz?

- Önnek rosszindulatú daganata van.

- És mi a jó?

- Fotoshoppal el tudom tüntetni.

Elvégre: ha adminisztratíve minden jól jön le, nincs is semmi probléma a magyar oktatásban…
“Vészharangot kell kongatni? Igen! Ha nem teszünk a középszintű oktatás terén azonnal radikális lépéseket, a húszas, harmincas évek majdani gondolkodó, korszerűen alkotó értelmisége drámaian felhígul egy diplomás konzumidióta réteggel, amely Magyarország további rohamos balkanizálódásához és a gazdasági szférán túl mentális kiszolgáltatottsághoz fog vezetni.”

A folyamat már elindul.

“Ezer Kinizsi sem

Térülhet elébe”?

Majd meglátjuk…

Bízzunk benne, hogy érkezik,

És minket itt talál;

Jön vele illat, új remény,

Zengő szín, friss határ.

—-

Higgyünk benne, hogy a Tavasz

Megint megérkezik;

S eltűnnek a Tél árnyai,

Amint hírét veszik.

—-

A hűséges gólyasereg

Már úton van haza,

Remélik, hogy a Hazának

Most is lesz tavasza.

——-

Ha ők is tudnak bízni még,

Nekünk kötelező ;

Szemünk fényében a jelen,

Kezünkben a jövő.

——

Míg tartunk néhány csepp reményt,

S van hitünk: egy arasz;

Addig még kelni fog a Nap;

S addig még lesz tavasz.

NEGYVENHETEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Adler ezredes türelmetlenül csóválta a fejét.

- Száz szónak is egy a vége! Azt akarjuk, hogy önök eltűnjenek a bolygónkról. A körzetparancsnok tábornok úr helyt adott Thores őrmester kérésének, és nem rendelte el az önök csoportjának a teljes megsemmisítését. – itt Thores őrmester büszkén kihúzta magát, és Schellenbergre mosolygott. – Életben maradhatnak. Ennek azonban az a feltétele, hogy önök azonnali hatállyal induljanak el visszafelé az ösvényen, és egyhuzamban tegyenek meg legalább tizenöt-húsz kilométert. Ha ezen a távolságon belül bárhol öt percnél hosszabb időre megállnak, vagy visszafordulnak; figyelmeztetés nélkül, azonnal tüzet nyitunk. Ha bármilyen mérőműszeres kísérletet tesznek a égbolt alapján a bolygónk helyzetének meghatározására, akkor is. Ha az ösvényt jobbra vagy balra harminc méternél messzebb elhagyják, akkor is. Figyelmeztetem önöket: elegendő tűzerővel rendelkezünk hozzá, hogy a csapatukat megsemmisítjük. Kötelességemnek tartom azt is elmondani, hogy – ha már egyszer tüzet nyitunk – nem hagyunk túlélőt.

Karen megborzongott. Helmut Schellenberg sápdt arccal hallgatott, Erich összeszorította a szája szélét. Ed Philips a szőke nő karját szorongatta. Csupán Bundy Cassidy tűnt tökéletesen egykedvűnek.

- Induljanak azonnal! – recsegte az ezredes. – Induljanak, és haladjanak megállás nélkül tizenöt-húsz kilométert. Ott táborozzanak le, és várják meg a következő földvihart, amely az ösvény azon szakaszával együtt áthelyezi innen önöket egy másik égitestre.

- De hová? – kérdezte Schellenberg.

Az ezredes vállat vont.

- Az a legkevésbé érdekes. Valahová. Igyekezzenek együtt maradni, ha jót akarnak. A lényeg: itt nem maradhatnak. Induljanak! Legyenek hálásak a körzetparancsnok tábornok úr végtelen emberségéért. Végeztem!

Intett a társainak, szinte egyöntetű mozdulattal rántották mind az arcuk elé különös sisakrostélyaikat, és minden további szó nélkül elmasíroztak. Egyedül Thorez őrmester mosolygott még az expedíció tagjaira, mintha még búcsút is intett volna. De ő sem szólalt meg többé, hanem a többiekkel együtt távozott.

Helmut Schellenberg határozatlanul ácsorgott, Erich egyelőre nem merte megzavarni. Karen és Ed Philips összenéztek. Karen Helmut mellé lépett, és a férfi vállára tette a kezét.

- Indulnunk kell! – mondta Philips. – Ezek valóban képesek tüzet nyitni ránk.

Karen egyszerűen megfordította Schellenberget, és elindultak vissza az expedícióhoz.

A többiek nagy izgalommal várták őket. Némileg csalódást keltett Schellenberg makacs szótlansága, de Bundy és Erich körbejárták az embereket, és néhány szóval elmagyarázták nekik a helyzetet.

Pillanatok alatt elindultak az ösvényen visszafelé. Meglepő lendülettel haladtak, bár szó alig esett. Karen szinte gyönyörködött az elszánt tekintetekben. Ezek az emberek élni akarnak, és az mindig jót jelent. A legkevésbé Helmut tetszett neki; a fiatal Schellenberg lehajtott fővel, csüggedt arcvonásokkal haladt csaknem a sor legvégén, és senkivel sem volt hajlandó beszédbe elegyedni.

Ed Karen mellé húzódott a menetben.

- Csak akkor történik meg az ismeretlen jelenség, ha jár valaki az ösvényen. – morfondírozott félhangon.

- Mert így van kitalálva. – felelte nagyon komolyan, de szinte suttogva a nő. – A szökevények egy része azért jött erre az ösvényre, mert valamit tudott a jelenségről.

Ed elhűlve nézett rá.

- Tudod, azt gondolom, - folytatta Karen. – hogy a hírhedt monsterlandi jelenségek zöme ehhez kapcsolódik. Azon a bolygón egyáltalán nincsenek szörnyek. Semmi baj az ottani állatvilággal. Innen származnak a groteszk szörnyek.

A férfi percekig gondolkodott.

- Akkor a szökevények nagyon ostobák volta, Karen. – mondta aztán. – Sejtelmük sem lehetett arról, hogy hová kerülnek.

Karen a fejét ingatta.

- Nem hiszem. Szerintem a jelenség valamilyen módon irányítható. A szökevélnyek egy része, nem a dzsungelba szökött, hanem hazautazott.

Ed hilips még mindig ezen gondolkodott, amikor jó másfél óra múlva Erich megállította a menetet. Már alkonyodott.

- Letáborozunk. Senki sem vonulhat félre. Elvileg legalább két óránk van a földviharig.

Karen és ed egymás mellé telepedtek.

Vajon hová taszítja majd őket a következő földvihar?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Liszt Ferenc egy alkalommal előkelő bécsi szalon vendége volt. Vacsora után váratlanul bejelentette valaki, hogy következik az est (Liszt mellett) másik díszvendége, X. gróf, aki tulajdon keringőjét adja elő a zeneszobában.

A társaság átvonult, udvariasan helyet foglalt, a méltóságos X. gróf pedig ihletett arccal klimpírozta el a z ünnepélyesen beharangozott valcert.

A nagyságos úr kalimpálását Liszt Ferenc kiismerhetetlen mosollyal hallgatta végig, és utána sem kapcsolódott be a társalgásba.

A vendégek lelkesen dicsérték a gróf úr briliáns játékát, áradoztak a fantasztikus zenemű felülmúlhatatlan mélységeiről, volt sok “ó” meg “ah”, az urak rajongva, a hölgyek ájuldozva méltatták a grófi zeneművészetet.

Liszt Ferenc ekkor már komoran hallgatott. Felállni és távozni nagy modortalanság lett volna, inkább diszkréten elhelyezkedett egy sarokban.

Az egyik hölgy így is lerohanta:

- Ön nem lelkesedik a keringőért, maestro? vagy talán már ismeri.

- Igen, hölgyem, - felelte rezignált hangon a mester. - már ismerem. Négy vagy öt éve hallottam először. Igaz, akkor még valaki másnak a szerzeménye volt.

——-

Fejezzem ki magam még érthetőbben?

Kényes dolog a becsület,

És nem pótolható;

Sose hagyd el,

A piacon csak bóvli kapható.

—-

Kényes dolog a szeretet,

Hisz pazarolni kell,

Ha spórolni próbálsz vele;

Semmibe oszlik el.

—-

Kényes dolog a szerelem,

Nem tudni, hogy’ terem,

S ha kísérleteznek vele;

Eltűnik hirtelen.

——

Kényes dolog az akarat,

Ha nem lehet szabad,

Végzetként hal meg a jelen,

És jövő nem marad.

Politikai kocsma. Vitassuk meg címmel rovatot indítottam a bookmania.eu-n.

Várom minden világnézethez tartozó írók, közírók és szónokok gyűlölködéstől mentes, de tisztességesen odamondogató cikkeit, bejegyzéseit és hozzászólásait. A szenvedélyesség és az érzelmi azonosulás megengedett, az anyázás nem.

Szándékomban áll minél több cikket feltenni, és komoly vitákat gerjeszteni.

Egyelőre az a gondom, hogy - bár több személyt is megpróbáltam rá felkérni - még senkitől nem találtam amolyan jó kis véresszájú, de tisztességes baloldali cikket. Most ilyenre vadászom.
——-

Csak vita lesz, veszekedés, harc nem.

Ez egy ilyen kocsma, kérem tisztelettel. A felek leülnek egymással, kezet fognak - talán még koccintanak is.

Harc legfeljebb egyféle lehet(ne) ebbe a virtuális kocsmában:

“Aszonta az öreg Tímár,

Ez az ulti nem ultí-már!”

——-

Bárki nyer vagy veszít; az irodalom, az irodalmi élet és az irodalmi közösség fontosabb holmi politikánál.

Az író nem aljasodik politikussá, mert neki a haza, az emberiség, valamint tulajdon ígéretei - szent dolgok…

Ehhez tartjuk magunkat.

Tanulni unalmas dolog,

Én csavarogni akarok,

Van lődörgés, kocsma, buli,

Pusztulj el, bilincses suli!

A világ csábítással van tele,

Szórakozás az élet veleje,

Az ifjúság szekere égbe fut,

Zárjuk be a kaput!

—-

Az élet oly keveset ér,

Adjuk zálogba semmiért!

Híg jövővel vér felesel;

Pusztulni, vagy röhögni kell!

Ha engem ifjan elnyel a salak,

Gyermekeim, a gazdátlan falak,

Mert szekerük a semmi légbe fut,

Majd sírva döngetik a zárt kaput…

Azt írja a hogyishívják:

http://www.fn.hu/tudomany/20100219/lathatatlan_lab_szuntetne_meg/Egy új, akár a magyar viszonyokra is alkalmazható antikorrupciós megközelítésre hívja föl a figyelmet az fn.hu két tudós alkalmi szerzője: Szántó Zoltán és Tóth István János.

—-

Ha korrupció-ellenes tervekre és ötletekre van szükség, az csak egyet jelez: létezik a korrupció, és az ellene vívott harc eddig fiaskóval végződött.

——-

A cikk hosszasan és igen érdekesen értekezik a korrupció-ellenes intézkedésekről.

“Az antikorrupciós közpolitikai reformoknak három hagyományos típusa van.”

Kisebb egyeztetési hiba ‘típusuk van’ volna a helyes, de nem ez a lényeg. Ha a korrupció elhárítására törő reformnak nem is egy, hanem - urambocsá - már három típusa is van, mindenképpen arra utal, hogy a korrupció elleni küzdelem már tiszteletre méltó múlttal rendelkezik, de - mivel a korrupció elleni fellépésre ma is szükség van - eredeti célját, a korrupció leküzdését nem tudta megvalósítani.

A második típus nyilván azért alakult ki, mert az első nem volt elég hatékony, a harmadik pedig az első kettő felváltására született.

Lássuk, mi az a három:

“Az első megközelítés a korrupció elleni stratégiák középpontjába a repressziót (elnyomást) állítja: az ellenőrzés erősítését, a felderítési arányok növelését, másrészt a feltárt korrupciós cselekményekhez kapcsolódó büntetési tételek szigorítását.”

Ennek a sikerében nemigen hiszek, de a cikk szerzője sem:

“Ennek a megoldásnak az általános érvényességét mindenesetre megkérdőjelezik azoknak az országoknak a tapasztalatai, amelyek alacsony represszió mellett alacsony, illetve magas represszió mellett magas korrupciós szintet mutatnak.”

Láttunk már karón varjút. Meg korrupció elleni fellépést. Meg üvegzsebet. Meg hallgattunk már ígéreteket. Általában bagoly mondta, hogy nagyfejű - egy másik bagolynak.

Szóval az első menüpont: a bürokrácia további növelése (ugyan, hová?), meg a szigorítás, meg a miegymás, meg a büntetés szigorítása nálunk nem jön. be.

Már Damjanich ismerte a mesét a kis és a nagy tolvajokról. gyermekkorunkban Harsányi Gábor dalt énekelt róla (vö. magyar mesefilm: A palacsintás király).

Az ellenőrzés szigorítása nálunk a legtöbbször azt jelenti, hogy szigorúan megnézik, mi van a papírra írva. Hasonló pszeudo-tevékenységekből már ma is több van a kelleténél, szaporítani őket fölösleges, mert hogy a korrupciónak ez (nálunk) nem gyógyszere, az tapasztalati tény.

Lássuk a másodikat:

“A második álláspont a megelőzést helyezi középpontba. Ennek eszközei mindenekelőtt olyan hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak együtt. Másrészt a gazdasági szereplők ösztönzésére, felvilágosítására és etikai felkészítésére irányuló lépések tartoznak ide.”

Ez így nekem túl eklektikus.

A korrupció megelőzése? Hm… Hm…. Ilyenről már sokat és sokszor beszéltek, magam is sokat és sokszor hallottam, de arra nem emlékszem, hogy ezzel kapcsolatban valaha bármi értelmeset mondtak volna.

Vajon mit takar a “hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak” formula?

Miféle intézményi és szabályozási feltételek járnak eleve alacsony korrupciós kockázatokkal? Tudtommal ilyen csak egy van: a vasfegyelem. A hatékonyan fegyelmezett hadseregekben valóban igen alacsony a korrupciós kockázat, mert tüstént agyonlövik, aki olyan cselekményre vetemedik, ami a békebeli korrupció háborús megfelelője.

Az agyonlövés békebeli analógiája kirúgás, vagyonelkobzás, hosszú börtönbüntetés, halálos ítélet stb…
Bizony, a szépen és ártatlanul hangzó hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak címke mögött feltehetőleg durva és kemény gyakorlat rejtőzik; egyszerűen nem éri meg korruptnak lenni. A durva és azonnal ítélkező törzsi társadalomban a korrupció szintje nyilván nagyon alacsony…

Hol lehetnek vajon ettől eltérő hatékony intézményi és szabályozási feltételek, amelyek eleve alacsony korrupciós kockázatokkal járnak?

Talán a multiknál? Kötve hiszem. Hiszen a lobbizás, ami olyannyira jellemző rájuk világszerte, voltaképpen nem más, mint a korrupció többé-kevésbé legális válfaja. Amellett meg a leghírhedtebb korrupciós sztorikegy évszázada róluk szólnak - szerte a világban.

—-

Mi lehet a harmadik?

“A harmadik nézőpont az átláthatóság fontosságát emeli ki. A sajtónyilvánosság – még akkor is, ha esetenként méltánytalan és részrehajló – kétségtelenül visszatartó erőt jelent a politikusok és közhivatalnokok számára a korrupcióval összefüggésben.”

Igen, elvben valóban ez az eddigi legjobb. Feltéve, ha a sajtó nem korrupt…

Meg…

Meg…

De mivel itt a mi kis Magyarországunkban éppen azt tapasztaltuk, hogy a sajtó a leglehetetlenebb hülyeséget is képes igen sok ember agyába sulykolni, főleg akkor, ha egy rendszer önmagáról alkotott elképzeléseiről van szó, kételkednék ebben a receptben is.

——-

Akkor hát?

“Ezekhez a hagyományos elképzelésekhez képest újszerű koncepciót és javaslatot fogalmaz meg Johann Graf Lambsdorff, német közgazdász, a Transparency International jól ismert korrupcióészlelési indexének kifejlesztője..”

Hát, lássuk a medvét.

(Újszerű koncepciókra a legtöbb esetben akkor van szükség, ha a régiek nem váltak be.)

Kénytelen vagyok a cikket hosszabban idézni:
“A közgazdasági gondolkodás a láthatatlan kéz Adam Smith nevéhez kötődő koncepciójával kezdődött: az egyéni érdekek követése – nem szándékolt módon – a piaci verseny során a közérdeket szolgálja. A korrupció elleni küzdelem során azonban nem működik hasonló önszabályozó mechanizmus.

Valami azonban mégis közel áll ehhez: a korrupt szereplők késztetése arra, hogy cserbenhagyják egymást. Ezt az árulási hajlandóságot nevezi Lambsdorff a láthatatlan láb alapelvének.

A kenőpénzt felkínálók és elfogadók ugyanis tudathasadásos viszonyba kerülnek a tisztességgel és az őszinteséggel. Elárulják a feletteseiket és a társadalmat, ugyanakkor őszinte kölcsönösséget és bizalmat próbálnak garantálni egymásnak, s ebben gyakran kudarcot vallanak. A korrupciós tranzakciók egyik legbizonytalanabb eleme, hogy a korrumpálók gyakran nem tudják pontosan, hogy mire számíthatnak a kenőpénz fejében. Éppen ez az egyik legsebezhetőbb pontjuk azoknak a személyeknek, akik hajlamosak korrupciós tranzakciókat kezdeményezni.

Lambsdorff megoldása: helyezzünk aszimmetrikus büntetéseket kilátásba a korrupciós tranzakciók részvevői számára. A korrumpált esetében: enyhe büntetés a kenőpénz elfogadásáért, de szigorú büntetés a korrupciós szolgáltatás nyújtásáért. A korrumpáló esetében: szigorú büntetés a kenőpénz felkínálásáért, de enyhe büntetés a korrupciós szolgáltatás elfogadásáért.”

Láthatatlan láb?

Talán ez fogja seggbe rúgni a korrupciót?
Mi tagadás, kissé mesterkéltnek tűnik…

Ez valami olyasmi, mintha a terrorizmus ellen ellen-terrorizmussal, a túszszedés ellen meg valamiféle ellen-túszszedéssel küzdenénk. A túszok meggyilkolásával fenyegetődző terrorista hirtelen meglátná a képernyőn a saját feleségét, gyerekét vagy anyját,amint a hatóság emberei pisztolyt szegeznek a halántékának… Érdekesnek érdekes…

(Nem vennék rá mérget, hogy sohasem fog megtörténni.)

Ez lenne a megoldás?

——

Az összes abból indul ki, hogy a korrupció voltaképpen egyéni jellemhiba, amin a megfelelő intézkedés úrrá lehet.

Nemigen.

Úgy gondolom, a korrupció a rendszer szerves része. Rajta keresztül (is) nyilvánulnak meg a tényleges hatalmi viszonyok. Nem az ideológia, hanem az általa álcázott tényleges rendszer. Az igazi. Ami nem szabad, nem független és nem demokratikus - de valóságos.

Kettős igazság vagyon ezen világban, egy ideológiai a szavazónak és az adófizetőnek - akik eltartják az egész hóbelevancot - meg egy tényleges…

A szónoklat az adófizető számára deklarált világhoz, a kinyilatkoztatás síkjához tartozik, a korrupció a valóságoshoz.
Sok minden van - ami nincs.

Halálbüntetés is van, de nem az ideológiai, hanem csak a valóságos, a nem hivatalos síkon.

Sok mással is ez a helyzet.

——-

A Fukuyama-féle ideológusok úgy tesznek, mintha az ideológia síkja a valóság lenne. Pedig nem, és a történelem sem ért véget.

——-

Hogyan lehet felszámolni a korrupciót?

Valódi társadalmi kontrollal.

Nem kinyilatkoztatottal, nem névlegessel, valódival.

Ami által a világ egy picit demokratikusabb is lehetne.

——-

Vagy dugjuk a fejünket a homokba…

Egyharmad tulajdonrészből

Egészet csinálni?

Lehet, csak a megfelelő

Oldalra kell állni.

—

Közönséges árulásnak

Néha nagy az ára:

Pénz, vagyon, becsület, hírnév,

Magas Murány vára.

—-

A jó Széchy Máriának

Nyomába ki érhet?

Megmutatta, hogy’ kell fogni

Fiatalabb férjet.

——

Már csak a jó média kell,

Hogy megmagyarázza,

Házi poétát hozatnak,

Aki kicifrázza.

—-
Ez nem csak “belső utalás”,

S nem öncélú rébusz:

Napjainkban is megélne

A murányi Vénusz.

NEGYVENHATODIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Az egész testet takaró fekete öltözéket viselő idegenek láthatóan valamennyien férfiak voltak, és mindegyik tagbaszakadt. Láthatóan a legkisebb is nagyobb darab volt, mint Bundy Cassidy.

Keményen, harciasan mozogtak. Helmut Schellenberg összerezzent a láttukra.

- Nyugalom! – súgta neki Ed Philips. – Ha harcolni akarnának, már tűz alatt lennénk. Talán már nem is élnénk! Nyugalom!

Erich, Helmuth habozást látva határozottan előrelépett.

- Én vagyok a vezető! – és kezét nyújtotta az ismeretlenek felé.

A középen érkező idegen – helyzetéből láthatóan ő volt a vezetőjük - erre gépies mozdulattal a sisakjához nyúlt, és valamit hátrataszított, mire előbukkant az arca. Az idegenek sisakja a középkori lovagokéhoz hasonlóan rostélyos szerkezetű volt, sorra hátratolták.

Az ismeretlenek vezetője, vagy inkább parancsnoka – elfogadta Erich kézfogását. Ötven év körüli, szúrós tekintetű férfi volt.

- Joachim Adler ezredes! – mondta pattogó hangon.

Erich is bemutatkozott.

- Szóval te vagy a vezető?

Az egyik ismeretlen közbevágott:

- Nem! Rendes körülmények között te lennél a vezető, Erich, de most itt van veletek a fiatalabbik Schellenberg is! – a parancsnokára nézett, és szabályszerűen jelentett neki:

- Ezredes úr, pontosan úgy van, ahogy az előbb mondtam. Illetve jelentettem. – rövid szünetet tartott. - Jelentem, ezek mindannyian a Monsterland-ról valók. Ez a férfi itt – mutatott Helmutra. – Az egyik híres ottani földbirtokos, Schellenberg fia. Schellenbergék mind közül a legemberségesebb ültetvényesek a Monsterlandon.

- Már meséltél róluk, őrmester! A többi kicsoda?

- Schellenbergék fegyveresei, nyilván szökött rabszolga nyomán indultak el, ezredes úr. Ők maguk is rabszolgák voltak. Ez itt Erich, ez meg itt Bundy. Ezt a férfit – Ed Philipsre mutatott. – és a nőt nem ismerem.

Karen jól megnézte magának a fickót. Tömzsi és mozgékony sárga bőrű férfi volt, húszas éveinek vége felé járhatott.

- Tehát rabszolgavadászok vagytok? – kérdezte Adler ezredes.

- Helmut Schellenberg. – lépett elő Helmut, és kezet nyújtott. – Ti kik vagytok?

- Mondtam már: Joachim Adler ezredes!

- Miféle hadsereg ezredese?

- Itt mi kérdezünk, Helmut Schellenberg. Magyarázza el neki, őrmester!

- Értettem, ezredes úr! – mondta a fickó, és Helmuthoz fordult. – Mark Thores őrmester vagyok! Valaha rabszolga Monsterlandban. A Volterra-ültetvényen.

Helmut bólintott, és láthatóan megkönnyebbült. Egy szökött rabszolga, aki megtalálta a számítását. Nincs miért félnie tőle, hiszen soha egyetlen rabszolgával szemben sem követett el embertelenséget.

- Mi tudjuk, kik vagytok, Helmut Schellenberg, de nektek semmi közötök hozzá, hogy mi kik vagyunk.

A többi ismeretlen súlyosan bólintott.

- El kell indulnotok visszafelé az ösvényen! – mondta parancsoló hangon Adler ezredes. – Ez itt magánterület. Az egész bolygó. Nem maradhattok itt!

- Magánterület? – suttogta Karen szinte csak maga elé.

Ed meghallotta.

- Hallottam már pletykákat magánbolygókról. – súgta vissza Ed. – Ezek szerint léteznek.

- Ki a tulajdonos? – kérdezte Erich, mire Adler szúrósan végigmérte.

- Mi gondod vele? Rátok annyi tartozik, hogy nem maradhattok itt. Meg kell várnotok a következő ugrást.

- A következő ugrást? – kérdezte Karen.

Adler a nőre nézett, mire az egyik eddig néma ismeretlen mondott valamit az ezredesnek, amit Helmut és társai nem hallottak.

- Persze, - nézett az expedíció tagjaira Adler. – hiszen nektek fogalmatok sincs róla, miképp is működik ez a dolog. Őrnagy úr!

- Parancs! – lépett elő a megszólított.

- Kérem, röviden magyarázza meg ezeknek a civileknek!

- Igenis, ezredes úr. – az őrnagy borostás arcú, marcona tekintetű ember volt. – Uraim és hölgyem! Ez az ösvény a térnek igen különösen viselkedő része. Nem tudjuk, miféle jelenség tette azzá. Az ösvény egy nagyjából hatvan kilométeres szakasza egyetlen térhez sem tartozik, mégis a része lehet csaknem mindegyiknek. Körülbelül hatóránként helyeződik át máshová, de csak akkor, ha valaki használja. Ha senki sem közlekedik rajta, nem is történik semmi különös.

Ed elképedt.

- Ha senki sem közlekedik rajta…?

- Úgy van! Csak akkor történnek különleges dolgok, ha emberek mozognak az ösvényen.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.