Bejegyzések 2010. január hónapban

A piszkos szájú magyarok

2010. január 31., vasárnap

Ezt a történetet Herczeg Ferenc jegyezte fel az emlékirataiban:

——-

Az 1880-as években egyszer valamelyik osztrák tábornok megmutatott magyar civil vendégének egy huszárlaktanyát. Végigjárták a gyakorlóteret, benéztek egy hálóterembe, kávéztak a parancsnokkal, és alaposan megvizsgálták a laktanyához tartozó különféle egyéb intézményeket, utóbbi közben hosszasan elidőztek a tiszti klubban.

Utána valahogy az istállósorra tévedtek.

Hirtelen vad lármát hallottak. egy akaratos, rossz remonda ló megpróbált kitörni, mire a huszár kifakadt:

- B..d meg az anyád qrva istenit, Ferenc Jóska!

A civil elsápadt. Nagyon nehezen viselte volna, ha azért büntetik meg a huszárt, mert őt éppen egy tábornokkal ette erre a fene…

A tábornok diplomatikusan tovább sétált, mintha nem is hallotta volna. A civil komolyan aggódott. Hátha csak arra várnak, hogy ő elhagyja a laktanyát, aztán előveszik a katonát.

Nem tudta nem előhozni:

- Tábornok úr, azt szeretném kérni öntől…

- A káromkodó katonáról van szó? Ne féljen, elnézzük neki. Voltaképpen ez mindennapos eset.

- Mindennapos?

- Ha az a katona dragonyos vagy ulánus lenne, már vasra verték volna, és csúfos büntetésre számíthatna. De a császári hadsereg igen régóta létezik, kedves uram, és ideje volt, hogy levonjon bizonyos következtetéseket. A magyarokkal a császároknak sok bajuk volt, de amikor igazán zengett az ég - Nagy Frigyes vagy Napóleon idején - mindig megmentették a birodalmat. Amikor a legjobb és legelőkelőbb osztrák alakulatok is csődöt mondtak, a huszárokra mindig lehetett számítani.

Köhintett egyet.

- A magyar embernek pedig az a természete, hogyha az állat makacskodik, nem a lovat szidja, hanem a gazdáját. Azaz a császárt. Elnézzük neki, uram, mert tudjuk, nincs a császárnak jobb és hűségesebb katonája ezeknél a piszkos szájú magyaroknál.

Van-e sajátos magyar út?

2010. január 30., szombat

Mélységes az Idők kútja,

Benne van a magyar útja,

Jelene, jövője, múltja,

Hogy van-e, csak Isten tudja.

Talán nincs,

Senki sem épít,

Egyedül vagyunk;

Mégis meg kell találnunk,

Ha élni akarunk.

——

Hogy a sorsát tovább szője,

Lesz-e magyarnak jövője,

Vagy tán idegenné sorvad,

És mások nyelvébe olvad?

Talán nincs,

Senki sem épít,

Egyedül vagyunk;

Mégis meg kell találnunk,

Ha élni akarunk.

—-

Ír, velszi angolba veszett,

Orosz, római naggyá lett,

Valaki miránk is várna,

Kellünk, de asszimilálva…

Magyar utat

Senki se ad,

Egyedül vagyunk,

Bizony, meg kell találnunk,

Ha élni akarunk.

Fentről deklarált jövendő

Írva takaros,

Ha létezik magyar út,

Az nem hivatalos.

Szőke nő zűrben az űrben - XLIII.

2010. január 29., péntek

NEGYVENHARMADIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Ijesztő robaj támadt, mint túlvilági harangos kísérteties mormolása, mélyen kongó és döndülő, vészjósló és lelket dermesztő. A vadul hullámzó moraj forrása megállapíthatatlan volt; éppúgy jöhetett alulról, ahogy fölülről. A hang brutális volt és lehengerlő, kacagó pánik kapaszkodott az üstökébe. Ilyen lehet a semmi jeges magányának hangja, vagy így jajdulhat fel a szél a világ utolsó pillanatában.

A hang elszakította őket egymástól. Még a saját kétségbeesett kiáltozásaikat sem hallották tőle, nemhogy a többiekét. Ki-ki arra mozdult, amerre a lába vitte, kirohantak volna a világból is. De rengett a föld, és egyik sem tudott talpon maradni, másodpercekig sem. Ezért maradtak együtt.

Megnyílt a föld az ösvény peremétől jobbra, iszonyú hosszan és félelmetesen. Gurgulázó robajjal száguldott, mint befagyott tó jegén a rianás. Fájdalmában a talaj is üvöltött, és dobálta magát, akár a megbokrosodott paripa.

Némelyik ember megpróbált talpra vergődni, de újra és újra elzuhant. Egyedül Erichnek sikerült lábra állni, ő görcsösen kapaszkodott az egyik vékony fa törzsébe.

Egymást követték a földlökések. Karen a hasán fekve lapult, mindkét karját kinyújtotta, kezeit a talajba vájva próbált valami támasztékot találni a testének. Bundy Cassidy laposkúszásban haladt el mellette, aztán átkarolta alul az egyik fa törzsét.

Néhányan még mindig azzal kísérleteztek, hogy felálljanak. Az egyik férfinak sikerült, de aztán tüstént el is veszítette az egyensúlyát, és a repedés felé csúszott. Halálfélelmében ordított, de a robaj elnyelte a hangját. Próbált megállni, de az egyik lába már lefelé csúszott a szakadé peremén, és rémületében két kézzel kapkodott.

Erich hirtelen elengedte a kis fát, a társa után kapott, és lerántotta a fa tövébe. Már mindenki a földre lapulva igyekezett túlélni ezt a földi poklot.

Koromsötét lett egyik pillanatról a másikra. A robaj még hallatszott, de lassan távolodott. Egy perc múlva már tompa és baljós távoli úgássá gyengült.

Karen még mindig arccal a földön hevert, meg sem mozdult. Beszédfoszlányok lopakodtak felé a sötétben. Valaki nagyot sóhajtott.

Egy kéz nyúlt felé.

- Karen. – hallotta Ed hangját. – Karen, te vagy az?

- Igen. – felelte a szőke nő.

Ed Philips erre megszorította a kezét. Karen a pánik határán volt.

- Mi volt ez, Ed?

- Csak sejtéseim vannak, Karen.

Mert mindenki más csendben maradt, ők sem beszéltek többet. Még percekig tartott a sötétség és a csend. A moraj már régen elhalt a távolban, de még mindig teljes sötétség volt. Karen behunyta a szemét.

Aztán hirtelen világos lett. Pokoli napfényáradat zúdult rájuk minden átmenet nélkül.

- Hé! – nyögte Bundy Cassidy. – Talpra mindenki! Hasunkra süt a nap.

Különös volt érezni a történtek után, hogy a talaj újra szilárd és biztonságos. A többség fel sem akart volna kelni, de Erich és Helmut parancsaira végül kelletlenül felemelkedtek.

- Gyerünk! – vezényelte Helmut meglehetősen idegesen. – Azonnal visszamegyünk a helikopterhez! Mindenki találja meg a helyét!

Erich tiltakozni próbált, de Schellenberg egy szúrós pillantással elhallgattatta.

- Vissza a helikopterhez! Gyerünk!

- Kétlem, hogy… - kezdte volna Ed is, de Helmut pillantásától ő is csendben maradt.

Megindultak jobbra, hogy megkeressék a helyet, ahonnan jöttek.

- Ez a bozót nem volt itt az előbb! – mondta valaki.

Helmut Schellenberg arca megrándult. Karen elkapta a tekintetét. Tudta. Karen is tudta. Minden hiába. Sokkal melegebb van, mint az előbb, a napfény egészen más, és szokatlanul párás a levegő. Ez nem a Masterland, de nem is az a hely, ahol a helikoptert hagyták…

Az elöl haladók is sejtettek valamit, mert ugyancsak meszaporázták a lépteiket. Néhány perc alatt visszaértek. Oda, ahol a tisztásnak kellett volna lennie.

Nem volt tisztás. Nem volt helikopter. Nem voltak a társaik. Semmi sem volt, amit otthagytak.

Haelmut Schellenberg idegei pattanásig feszültek, hisztérikusan ordítozni kezdett. Az expedíció tagjai fásultan nézték. Erich félrevonta, és néhány szóval igyekezett megnyugtatni. Ed Philips addig Karen társaságában az erdő szélén csendben várakozott.

- Mit tegyünk? – kérdezte Helmut, amikor megpillantotta Philipset.

- Vissza kell térnünk az ösvényre. Ennek a térnek az az egyetlen állandó pontja. Ha valaha vissza akarunk jutni, sohasem hagyhatjuk el.

- Úgy érted, az ösvényen kívül minden átkerült valahová?

- Nem, Helmut. Mi kerültünk át, az ösvénnyel együtt. A térmanipulátor a jelek szerint valahogy úgy működik, mint egy hatalmas forgószínpad. Ennek a térnek más és más pontja érintkezik különféle terekkel, egyetlen állandó eleme az ösvény.

- Értem. – mondta Erich. – Akár valami régimódi forgótáras fegyver. Mindig másik rekesz csúszik a csőhöz.

Ed elvigyorodott.

- Valahogy így. Mi azonban nem tudjuk, hány lövetű ez a forgópisztoly. Lehet több millió is. Talán előbb-utóbb visszakerülünk Monsterlandra, de az is lehet, hogy soha. De halvány esélyünk is csak akkor van, ha az ösvényen maradunk.

Visszeterelték az expedíciót az ösvényre.

- Mostantól tilos elhagyni! – adta ki a parancsot Erich. – Se jobbra, se balra. Pisilni sem. Itt megyünk, itt eszünk, itt alszunk. A maradék két Huskyt is behozzuk, innen fognak jelezni.

Lassan elindultak az ösvényen kelet felé.

- Valaminek lennie kell a végén. – suttogta Karen.

- Igen. – felelte Philips. – Valami vár ott ránk. De mi?

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Interjú D. László Ágnessel

2010. január 28., csütörtök

Tegnap felkerült a bookmania.eu-ra legújabb interjúm. Beszélgető partnerem D: László Ágnes, író.

Ágnes igen színes egyéniség. Az elveiért kemény konfliktusokat is felvállalt; írásai mellett ezt tette ismertté a nevét. Erőteljes publicisztikája élményszámba megy; novelláiból az emberi szenvedésre és az igazságosságra rendkívül érzékeny alkotó nemes arcéle bontakozik ki.

Korántsem értünk egyet mindenben. Sőt. Viszont: nagyon mélyen tisztelni tudom a megalkuvást nem ismerő embereket.

Részlet:

“L. N. Peters: Ági, szerinted mi az irodalom küldetése?

D. László Ágnes: Többek közt a rossz politikai hatalom ellensúlyozása. Dante Isteni színjátéka lezárta a középkort és utat nyitott a humanizmusnak. Goethe Wertherje felfedezte a szerelmet és elindította a romantikát. A humanizmus és a szerelem azóta is elfogadott európai érték. Harriet Beecher-Stowe Tamás bátyája milliókat állított a rabszolgafelszabadítás pártjára. Simone de Beauvoir Európában és az USÁ-ban elfogadtatta a feminizmus alapelveit. De még nem született áttörő mű például a háború, vagy az állatkínzás ellen. Egy Jókait rajongva szeretett az ország: erkölcsi tartást adott. Egy Ady szétzilálta a népet Nyugattá és Keletté. Szabó Dezső téveszmés főműve hazug általánosításokat terjeszt nőről, magyar parasztról, zsidóról. De oly erőteljes, hogy alkalmas gyűlöletkeltő demagógiának. Hamvas Béla betemetné az árkokat, de gyenge hozzá. Az irodalom életünket ábrázolva át is alakít. Hol csak minket, hol a társadalmat is.

L. N. Peters: Ugye, Te nagyon szereted a bátorságot?

D. László Ágnes: Nem a bátorságot szeretem, hanem az élet tiszteletét. A méltóságot, függetlenséget és a szabad akaratot. A párbeszéd híve vagyok, elfogadom a vitát, észérvekkel hagyom magam meggyőzni. Kell tudni alkut kötni, hiszen érdekeink sokszor ütköznek. De nem kell megalkudni, ha egy tank akar eltaposni. Elfogadhatatlan a túlerő, a hatalommal való visszaélés. Az embernek pszichológiailag veleszületett tulajdonsága, hogy egyes szám első személyben gondolkodik. Ha öntudatát szétrombolják, neurotikus lesz, vagy fellázad. A fair-play szabályait tartom mérvadónak.

L. N. Peters: Hiszel az utópiákban?

D. László Ágnes: Jó lenne, de nem hiszek. Nem gondolom, hogy az ember alapvetően más lenne, mint az őskorban volt. A civilizáció változik, az ember marad. Jézus tanaiból véres keresztesháború és másképpgondolkodókat üldöző inkvizíció lett. Az emberarcú szocializmus Sztálin és az őt ünneplő nép kezében Gulággá aljasult. Még Platón is csalódott saját tanaiban, amikor Állam című utópiáját valósággá formálta: az arisztokratikus és filozófusok által vezetett állam, mint társadalmi kísérlet megbukott. Úgy gondolom, az eszkimó-színben található a válasz: túl sok az ember, kevés a fóka. Sok utópiát olvastam, biztatót, riasztót egyaránt. Leginkább Rabelais Thelema-apátsága tetszett, melynek kapufeliratán a következő szöveg díszeleg: “Tégy, amit akarsz!” De mégis… Olyan ez, mint a népmese, mellyel gyermekeinket ringatjuk álomba. A végén mindig a jó győz. Tudjuk, hogy a valóság nem ilyen. De ha nem lenne hitünk az igazságban és a jóságban, gettó lenne a világ. Meg is írta ezt Babits Mihály a Jónás könyvében: bár rühellte a prófétaságot és elbujdosott, mégiscsak rákényszerült, hogy prédikáljon a romlott Ninivének. Az utopisták utat köveznek ki, vagy figyelmeztetnek, mint a Candide és az 1984. Elültetnek bennünk valamit. És az, úgy gondolom, fontos…

L. N. Peters: Azt mondják Rólad, nagyon kemény ember vagy. Olyan, aki nem hagyja magát.

D. László Ágnes: Anyám kérdezte tőlem a halálos ágyán: “Na, mire mentél a nagy szabadságoddal?” Nem keresem a bajt, de ha jön, állom. Nem születtem viharra, de el sem futok előle. A Szemigszőr kapitány a dzsungelben című mesében olvastam a következőt: “Valami rám morgott a sötétben. Visszamorogtam és mentem tovább.” 89-től részt vettem a rendszerváltásban tollal, szakszervezet-alapítással, új párttal. Egyik közintézménnyel kapcsolatos riportomért pert zúdítottak volna rám, de bemutatván bizonyítékaimat barátságos levelezéssé fajult az ügy. Abban a nagy politikai felzúdulásban nem szereztem ellenségeket, csak tisztes ellenfeleket. Igaz, mindig vigyáztam ne személyek ellen, hanem ügyért szóljak. Talán egyetlen voltam akkoriban itt, akit a jobb-és a baloldali sajtó egyaránt közölt. De a demokratikus eszményekért mellszélességgel kiálló idealista rendszerváltók eltűntek a süllyesztőben. Helyüket átvették a sportszerűséget kerülő, koncért marakodó patkányok és hiénák. Hátulról-mellbe csalafintaságukkal nemigen lehet mit kezdeni. Csupán bandába verődött banditák, akik Pál utcai fiúkat játszanak Boka és Áts Feri erkölcsisége nélkül. Miattuk erősödik az ijesztő és demagóg szélsőjobboldal.”

Az interjú teljes egészében olvasható a bookmania.eu-n.

Cudar napok

2010. január 27., szerda

A Tél rozoga, ócska kürtjén

Recsegve száll a hang;

Farkasordító hangulatban

Van most a vén bitang.

—-

Jégborda nyújtózik a földön,

Léptünk alatt ropog,

Hideg-adót vet ránk a hajnal,

S a kezünk nyomorog.

——

Szürkén, kifosztva koldul Napot

A föld, s a büszke ég,

Új szörnykorszak rémét idézve

Szorít mindet a jég.

——-

Jeges sziréndalt énekelget

Fülünkbe a hideg:

“Ne hidd el, ember, hogy a tavasz.

Énnálam melegebb!”

——-

De a legenda mindig makacs

Mondja, suttogja is:

Ne féljetek, jön március,

Utána április.

Visszafelé szaladó fák

2010. január 26., kedd

Bódai-Soós Judit Visszafelé szaladó fák című regénye különleges élmény.

A nyolcvanas évek közepén járunk. Julcsi, a regény tizenkét esztendős hősnője éppen most veszítette el az édesapját. Az anyja nem tudja fenntartani fővárosi lakásukat, ezért kislányával együtt a szüleihez költözik a Tolna megyei Bogyiszlóra.

A kis faluban minden másképpen van, mint Budapesten, de Julcsi gyorsan beilleszkedik. Az elején követ el hibákat - például akkor, amikor a kezébe nyomnak egy kotlóst - de gyorsan alkalmazkodik a megváltozott körülményekhez.

Beilleszkedik a szinte csak cigánygyerekekből álló új osztályába, őrsébe; és varázslatos élmények várnak rá. Barátot szerez, bekapcsolódik a remekül együttműködő gyerekek kölcsönös segítségnyújtásába, lelkesen építi velük az őrsi búvóhelyet, részt vesz egy lakodalmon - és megjelenik életében a szerelem.

Őrsi búvóhely…

Melyik mai gyerek hallott ilyenről?

Magam abban az évtizedben már tanítottam, de így is nagy élmény szembesülni a múlttal, ezer és ezer elszállt, elveszített, semmibe tűnt elemével az egykorinak, a tovatűntnek.

Furcsa a mai rideg valóságból visszanézni az egykori világra…

A közösség összetartó ereje. Ahogyan az a valóságban zajlott. Amit annak idején mindannyian megéreztünk - legalább néhányszor. Az a korszak nemcsak pártállamról, meg monolitikus hatalomgyakorlásról szólt, és a ma gúnyosan legvidámabb barakk néven emlegetett ország valóban nem volt szomorú hely.
Mi minden tűnt el örökre, ami akkor a hétköznapok magától értetődő része volt. Mit veszítettünk optimizmusban, távlatokban, hétköznapi emberi kapcsolatokban, a mindennapi élet biztonságában; mi mindent vesztettünk el pótolhatatlanul, és nem kaptunk érte semmit.

Azon gondolkodtam, mit mond ez a regény a mai gyereknek… Őrs, úttörőcsapat, őrsvezető, őrsgyűlés, őrsi búvóhely…

A mai fiatal, bamba képével, mindenféle állandóan hallgatott silány zenével a fülében, zömmel trágárságokból álló sivár szókincsével, létének minden reménytelen távlattalanságával…

Ráadásul Juditti regénye részletekbe menően aprólékos és hiteles korképet ad. Bizony, akkor sem volt fenékig tejfel, de mennyire más problémák voltak, azok, mennyire másban állt a világ élhetősége…

A történet végtelenül egyszerű és természetes. Poétikai értelemben véve a Visszafelé szaladó fák én-regény; a főhős az egyes szám első személyű történetmondó. Ez sem tanulság nélküli, számomra igen erőteljes volt azzal szembesülni, milyen lehetett ez a kor, illetve ez az életszakasz egy kislány szemével.

——-

Ifjúsági regényként viszont nagyon is jótékony hatása lehet, az olvasni szerető kamaszok (vannak ám ilyenek, ha nem is annyian, mint boldogult ifjúkorunkban) számára különleges élményt adhat. Egy regény, amelyben van jó történet, izgalom és szerelem; de nincs egyetlen elvetemült, gonosz karakter, nincs trágárság és nincs gyilkolás.

A regény hézagpótló, óriási űrt tölt be. Hiteles, igaz, megélt képet rajzol egy korszakról, amelyet a ma embere egyre inkább csak homályosuló emlékein meg a propaganda ködén keresztül szemlélhet.

Nagyon szépen, igényesen megírt regény csupa szerethető hőssel.

Januári töprengés

2010. január 25., hétfő

Kint didereg az álmos téli reggel,

Jégcsap-kérdőjel az eresz alatt,

Köd perel károgó varjúsereggel,

S a jég-vájta sötétség szétszakad.

Január…

Február…

Eltöpreng az ember:

Itt leszünk-e, mikor

Eljön a december?

———

A január vénen jött a világra,

De nála rejtőzik az új Idő;

A jégkosarába zordan bezárva:

Kinek temetés, kinek esküvő.

Március…

Április…

Fészke az Erőnek;

Örülünk-e még a

Tavasz-istennőnek?

——-

A január, a nyűgös vén nagyúr

Jeget csikorgat járdaperemen,

Felhői torzonborz hajába túr,

Hitetlenül, s meddőn, mint Ős-Jelen;

Május… és

Június…
Az Ég meddig kába?

Beleütünk-e

A Végzet pofájába?

——-

A január: dermesztő jéglovag,

A pesszimizmus kietlen hona,

Ontja a szikkadt halál-dalokat,

Mint antiköltészet Homérosza.

Június…

Július…

Fog-e reményt szülni?

Fogunk-e az idén Csókkal üdvözülni?

——

A január: kiszáradt tómeder,

Fagyot sugárzó idősivatag,

Mint száraz kút sírján csonka veder,

Nincs éneke: komor és hallgatag.

Augusztus…

Szeptember…

A lét: mint a tenger,

A dagály a partot mossa, szegény ember…

—-

A január: hamiskártyás, csaló,

Gyerünk, sok csüggeteg palimadár,

A fagy? Díszlet. Nem ő az áruló,

Csak hinni kell, hogy lesz még újra nyár.

Október…

November…

Száraz lesz a kender,

Milyen küldetéssel érkezett az Ember?

A gyerek fejlődését veszélyeztető tényezők - drága jó liberálisék szerint

2010. január 24., vasárnap

Egy gyerek fejlődését két dolog tudja délelőtt tönkretenni, a kereszténység és a pornográfia – ez a mondat hangzott el Para-Kovács Imrétől a sokat kritizált Klubrádió valamelyik délelőtti műsorában.

A műsorvezető Bakáts Tibor volt, telefonos beszélgetőtársa pedig két, magát liberálisnak nevező értelmiségi, Para-Kovács Imre és Vágvölgyi B. András.

——-

Az izzadságszagú bon mot elkövetője nem ismerheti különösebben a gyerekeket. A jelent még kevésbé.

Államvizsga

2010. január 23., szombat

Ez jó csapat volt: pár öreg diák,

Meg számos fiatal

Jött délelőtt vizsgára,

Utoljára;

Már nincs csapat,

Mindenki megy tovább.

——

Már nincs csapat,

Mindenki megy tovább,

És messze zengő,

Szép emlékeinkben

A kis udvar a fényes tűzfalak,

S a terem:

Örökre megmarad.

——-

Sokszor találkozunk még,

Azt hiszem,

De így együtt

Talán már

Sohasem.

—-

Néhány száz emlék,

Meg egy diploma,

S az Idő kérlelhetetlenül

Száll

Tova…

—-

Az idő,

Mint a közöny;

Elpereg -

Megköszönöm hát

Mindenkinek.

——

Ha szép volt és jó volt,

Javunkra válik,

Vigyük tovább magunkban

Mindhalálig.

Szőke nő zűrben az űrben - XLII.

2010. január 22., péntek

NEGYVENKETTEDIK RÉSZ

Íródott Nyuzga javaslatára

Hajnalban köd volt és dermesztő hideg. Karen előbb megdöbbent, de gyorsan feltatálta magát; szemrebbenés nélkül elkunyerálta a pilóta egyik tartalék bélelt magassági kezeslábasát, dzsekijét, és jó melegen felöltözött. Ez sokkal kényelmesebb és praktikusabb volt a hőszigetelő öltözéknél. A sisak most jobb szolgálatot tett, mint tegnap.

A környező fákat dér borította. Az expedíció tagjainak zöme már felkelt, nyilván a rettenetes hideg ébresztette őket. Mindenki felöltözött, aki tehette felhúzta a felszereléshez tartozó kesztyűt is.

Karen már éppen ébreszteni akarta Ed Philiset, amikor a férfi kidugta a fejét.

- Miért van ilyen szörnyű hideg?

Senki sem felelt, és Ed nem is várt választ. Bundy Cassidy egy-egy pohár meleg kávét nyújtott át Karenek is, eki is, amit mindketten hálásan fogadtak. Erich a táborbontást irányította, Helmut Schellenberg érkezett, ugyancsak kávéspohárral a kezében.

- Mi ez a hideg?

- Ez a terület jelenleg már nem a Masterland-en van. – felelte Philips. – Az ottani nyárból hirtelen valami másik világ késő őszébe vagy telébe csöppentünk.

Helmut bólintott, és odakiáltott Erichnek:

- A Huskyk bírni fogják a hideget?

- Az előbb vizsgáltam meg őket. Ez még bőven belül van a hőtűrő képességeiken.

Schellenberg kissé megnyugodott, Erich pedig a szűkös készletből reggelit osztatott a csapat tagjainak. Utána szendviccsel és teáspohárral a kezében a helikopter mellé lépett. Foltokban oszladozott a köd.

- A géppel mi lesz? – kérdezte Ed.

- Őrséget rendelek mellé. Hat embert. Négyen bent, ketten kint. A rádiók és az expedíciós telefonok működnek.

Philips bólintott. Körülnézett, és elégedetten konstatálta, hogy a köd csaknem teljesen szétoszlott.

- Elindulunk a halál ösvényén? - kérdezte Karen.

Erich tekintete erre azonnal elfelhősödött.

- Csak hozzávetőlegesen tudjuk, merre van a halál ösvénye. – felelte kissé motyogva. – Sem külső kapcsolataink, sem hivatkozási pontjaink nincsenek. Nem számítottunk rá, hogy a földön kell navigálnunk, egyetlen helikopterünk marad, és ahhoz sem lesz üzemanyagunk. Az útvonal amúgysem ellenőrzött, nincs kellőképpen meghatározva, definiálva. A halál ösvénye elnevezés a mindenki által ismert mendemondából származik. Masterland-en mindenki tudta, merre található, de soha senki sem vette a fáradságot, hogy pontosabban meghatározza. Hogy fel is derítse, arra meg végképp nem. A masterlandi objektumokhoz viszonyítva mindenki könnyen meghatározta a helyét. A masterlandi objektumokat mindenki ismerte, a halál ösvényét meg jószerével senki. Most azonban már nincsenek masterlandi objektumok, viszont itt vagyunk a halál ösvényének közvetlen közelében.

- Értem. – nyögte Helmut. – Mit tehetünk?

- A megérzésünkre hagyatkozunk. Körülbelül négyszáz méterre ide vezet egy kitaposott ösvény nagyjából nyugat-keleti irányban. Mivel nem tudunk róla, hogy errefelé még egy hasonló létezne, nagy valószínűséggel az a halál ösvénye. Ezt azonban nem tudjuk a levegőből ellenőrizni. Javaslom: tekintsük úgy, hogy nincs másik ösvény, és induljunk rajta el.

- Mit kockáztatunk?

- Mindent. Hogy ez esetleg egy másik út, és a semmibe vezet. A halál ösvénye ugyanaz az út, amelyen eddig jöttünk. Úgy gondolom, a négyszáz méterre kanyargó ösvény azzal megegyezik. Számításaim szerint, ha innen visszatérünk rá, nagyjából hat-hétszáz méterrel leszünk keletebbre annál, ahol elhagytuk.

- Induljunk minél hamarabb!

Közben teljesen kivilágosodott a köd feloszlott. Talán még valamicskét melegedett is az idő. A tisztáson már-már felcsillant valami, ami napsütésnek volt nevezhető. Bágyadt, erőtlen, meleget nem adó télies napsütésnek, de mégis napsütésnek.

Tíz perc múlva elindult a karaván. A helikopter őrzésére hátrahagyott emberek némileg elszontyolodva vették tudomásul, hogy nem tarthatnak a többiekkel. A pilóta viszont önként maradt a gépe mellett, ezt valahol el is várták tőle.

Karennek hirtelen rossz előérzete támadt. Kilépett a sorból, és megszólította Erichet:

- Jó ötlet itthagyni a gépeket és az embereket?

- Nem tudunk jobbat. A gépnek alig van üzemanyaga.

- És az emberek?

- Vigyáznak a gépre és pihennek. Rádió- és telefonkapcsolatban maradunk.

- Jobb lenne, ha velünk jönnének!

- És a helikopter?

- Mi baj érheti?

Helmut vetett véget a vitának.

- Mi indulunk, ők meg itt maradnak. Amúgy is vissza kell jönnünk majd a helikopterhez előbb vagy utóbb. – mondta nagy nyomatékkal.

- Nem hinném, hogy jó ötlet volna tovább forgácsolni az expedíciót.

- Azt én sem hiszem. – szólalt meg Karen támogatására Philips.

Helmut türelmetlen mozdulatot tett:

- Miért akadékoskodtok? A helikopter ugyanabban a nyavalyás köztes térben van, amelyben mi is. Nem veszíthetjük el.

Karen fejében valami villant. Hát persze!

- Tudjuk, hogy voltaképpen mekkora is ez a köztes tér? Miért vagyunk biztosak benne, hogy minden pontja mindig ugyanabban a térben található? Meg ugyanabban a téridőben?

Ed csodálkozva bámult Karenre.

Helmut azonban elengedte a füle mellett a szőke nő megjegyzését.

- Indulás!

A fürge Huskyk bevették magukat a fák közé, nyomukban újra elindult a menet. A ritkás erdőben elég hepehupás volt a talaj, kisebb-nagyobb gödrök, gyökérgöcsörtök tarkították. A csapat eléggé rendetlenül szétszakadozott. Szerencsére a robotok semmiféle életjelet nem jeleztek. Gond anélkül is volt elég: némelyik szállítórobot nehezen boldogult a rossz talajjal. Vezetőik káromkodtak, akadt, aki kézi vezérlésre kapcsolta a felügyelete alatt álló eszköz távirányítóját.

- Miért van itt megint ilyen köd?

Bizony, köd volt, és meglepetésszerűen ereszkedett a fák közé. Többen is káromkodtak miatta, mert nem tudták, mi van a lábuk előtt.

Az egyik szállítórobot nagy csattanással kenődött fel egy fatörzsre, vezetője ocsmányul káromkodott. Erich valahonnan előkerült, odaparancsolt két-három embert, leemelték a robotot a fatörzsről, az egyik technikus lámpafénynél megvizsgálta a szerkezetet.

- Különösebb baj nincs! Lesz rajta egy kis horpadás, és lepattogzott némi festék.

Erich megkönnyebbülten bólintott.

- Sokkal óvatosabbnak kell lenned! – mondta a robot irányítójának.

- De hát nem látok az orromig sem! – szabadkozott a fiatalember.

Az ám…

A köd mindegyre sűrűsödött. Karen a levegőbe szimatolt, és mintha valami nagyon furcsa szagot érzett volna. Mi ez? Talán fémes szag? Nem merte volna ezt mondani, mindenesetre nagyon különös. Erdőnek, ködnek, ősznek, télnek nem ilyen az illata. A szag semmire sem hasonlított; éppen csak idegen volt itt. Felettébb idegen.

Ez a köd sem normális. A semmiből jön. A hajnali köd természetes volt, hozzátartozott a tájhoz és az időjáráshoz. De aztán felszállt, az idő kiderült, és semmi jele sem volt annak, hogy ismételten köd képződne…

Honnan van ez? Volt a ködben valami súlyos, valami érthetetlen, valami különös, valami félelmetes…

Valószínűleg Helmut Schellenberg is ezt gondolhatta, mert a kézi kommunikátoron telefonált a helikopternél maradt embereinek.

- Megvagytok, Raymond?

- Igen, uram!

- Mit szóltok ehhez a ködhöz?

- Ködhöz, uram? Miféle ködhöz? Nincs itt semmiféle köd! Süt a Nap – vagy ördög tudja, hogy hívják a nagy sárga égitestet ennek a világnak ez egén!

Helmut Schellenberg megrettent.

- Erich! – kiáltotta. – Erich! Azonnal álljatok meg! Mindenki álljon meg! – üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. – Azonnal álljon meg mindenki!

A ködből kibontakoztak körülötte az első arcok. Bundy Cassidy. Valamelyik robot vezetője, és az egyik idősebb dzsungeljáró. Karen és Ed. Aztán végre Erich.

- Végre itt vagy, Erich! – nyögte megkönnyebbülten Schellenberg. – Vissza kell mennünk a helikopterhez!

Ekkor mozdult meg alatta a föld…

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek