NEGYVENKETTEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Hajnalban köd volt és dermesztő hideg. Karen előbb megdöbbent, de gyorsan feltatálta magát; szemrebbenés nélkül elkunyerálta a pilóta egyik tartalék bélelt magassági kezeslábasát, dzsekijét, és jó melegen felöltözött. Ez sokkal kényelmesebb és praktikusabb volt a hőszigetelő öltözéknél. A sisak most jobb szolgálatot tett, mint tegnap.
A környező fákat dér borította. Az expedíció tagjainak zöme már felkelt, nyilván a rettenetes hideg ébresztette őket. Mindenki felöltözött, aki tehette felhúzta a felszereléshez tartozó kesztyűt is.
Karen már éppen ébreszteni akarta Ed Philiset, amikor a férfi kidugta a fejét.
- Miért van ilyen szörnyű hideg?
Senki sem felelt, és Ed nem is várt választ. Bundy Cassidy egy-egy pohár meleg kávét nyújtott át Karenek is, eki is, amit mindketten hálásan fogadtak. Erich a táborbontást irányította, Helmut Schellenberg érkezett, ugyancsak kávéspohárral a kezében.
- Mi ez a hideg?
- Ez a terület jelenleg már nem a Masterland-en van. – felelte Philips. – Az ottani nyárból hirtelen valami másik világ késő őszébe vagy telébe csöppentünk.
Helmut bólintott, és odakiáltott Erichnek:
- A Huskyk bírni fogják a hideget?
- Az előbb vizsgáltam meg őket. Ez még bőven belül van a hőtűrő képességeiken.
Schellenberg kissé megnyugodott, Erich pedig a szűkös készletből reggelit osztatott a csapat tagjainak. Utána szendviccsel és teáspohárral a kezében a helikopter mellé lépett. Foltokban oszladozott a köd.
- A géppel mi lesz? – kérdezte Ed.
- Őrséget rendelek mellé. Hat embert. Négyen bent, ketten kint. A rádiók és az expedíciós telefonok működnek.
Philips bólintott. Körülnézett, és elégedetten konstatálta, hogy a köd csaknem teljesen szétoszlott.
- Elindulunk a halál ösvényén? - kérdezte Karen.
Erich tekintete erre azonnal elfelhősödött.
- Csak hozzávetőlegesen tudjuk, merre van a halál ösvénye. – felelte kissé motyogva. – Sem külső kapcsolataink, sem hivatkozási pontjaink nincsenek. Nem számítottunk rá, hogy a földön kell navigálnunk, egyetlen helikopterünk marad, és ahhoz sem lesz üzemanyagunk. Az útvonal amúgysem ellenőrzött, nincs kellőképpen meghatározva, definiálva. A halál ösvénye elnevezés a mindenki által ismert mendemondából származik. Masterland-en mindenki tudta, merre található, de soha senki sem vette a fáradságot, hogy pontosabban meghatározza. Hogy fel is derítse, arra meg végképp nem. A masterlandi objektumokhoz viszonyítva mindenki könnyen meghatározta a helyét. A masterlandi objektumokat mindenki ismerte, a halál ösvényét meg jószerével senki. Most azonban már nincsenek masterlandi objektumok, viszont itt vagyunk a halál ösvényének közvetlen közelében.
- Értem. – nyögte Helmut. – Mit tehetünk?
- A megérzésünkre hagyatkozunk. Körülbelül négyszáz méterre ide vezet egy kitaposott ösvény nagyjából nyugat-keleti irányban. Mivel nem tudunk róla, hogy errefelé még egy hasonló létezne, nagy valószínűséggel az a halál ösvénye. Ezt azonban nem tudjuk a levegőből ellenőrizni. Javaslom: tekintsük úgy, hogy nincs másik ösvény, és induljunk rajta el.
- Mit kockáztatunk?
- Mindent. Hogy ez esetleg egy másik út, és a semmibe vezet. A halál ösvénye ugyanaz az út, amelyen eddig jöttünk. Úgy gondolom, a négyszáz méterre kanyargó ösvény azzal megegyezik. Számításaim szerint, ha innen visszatérünk rá, nagyjából hat-hétszáz méterrel leszünk keletebbre annál, ahol elhagytuk.
- Induljunk minél hamarabb!
Közben teljesen kivilágosodott a köd feloszlott. Talán még valamicskét melegedett is az idő. A tisztáson már-már felcsillant valami, ami napsütésnek volt nevezhető. Bágyadt, erőtlen, meleget nem adó télies napsütésnek, de mégis napsütésnek.
Tíz perc múlva elindult a karaván. A helikopter őrzésére hátrahagyott emberek némileg elszontyolodva vették tudomásul, hogy nem tarthatnak a többiekkel. A pilóta viszont önként maradt a gépe mellett, ezt valahol el is várták tőle.
Karennek hirtelen rossz előérzete támadt. Kilépett a sorból, és megszólította Erichet:
- Jó ötlet itthagyni a gépeket és az embereket?
- Nem tudunk jobbat. A gépnek alig van üzemanyaga.
- És az emberek?
- Vigyáznak a gépre és pihennek. Rádió- és telefonkapcsolatban maradunk.
- Jobb lenne, ha velünk jönnének!
- És a helikopter?
- Mi baj érheti?
Helmut vetett véget a vitának.
- Mi indulunk, ők meg itt maradnak. Amúgy is vissza kell jönnünk majd a helikopterhez előbb vagy utóbb. – mondta nagy nyomatékkal.
- Nem hinném, hogy jó ötlet volna tovább forgácsolni az expedíciót.
- Azt én sem hiszem. – szólalt meg Karen támogatására Philips.
Helmut türelmetlen mozdulatot tett:
- Miért akadékoskodtok? A helikopter ugyanabban a nyavalyás köztes térben van, amelyben mi is. Nem veszíthetjük el.
Karen fejében valami villant. Hát persze!
- Tudjuk, hogy voltaképpen mekkora is ez a köztes tér? Miért vagyunk biztosak benne, hogy minden pontja mindig ugyanabban a térben található? Meg ugyanabban a téridőben?
Ed csodálkozva bámult Karenre.
Helmut azonban elengedte a füle mellett a szőke nő megjegyzését.
- Indulás!
A fürge Huskyk bevették magukat a fák közé, nyomukban újra elindult a menet. A ritkás erdőben elég hepehupás volt a talaj, kisebb-nagyobb gödrök, gyökérgöcsörtök tarkították. A csapat eléggé rendetlenül szétszakadozott. Szerencsére a robotok semmiféle életjelet nem jeleztek. Gond anélkül is volt elég: némelyik szállítórobot nehezen boldogult a rossz talajjal. Vezetőik káromkodtak, akadt, aki kézi vezérlésre kapcsolta a felügyelete alatt álló eszköz távirányítóját.
- Miért van itt megint ilyen köd?
Bizony, köd volt, és meglepetésszerűen ereszkedett a fák közé. Többen is káromkodtak miatta, mert nem tudták, mi van a lábuk előtt.
Az egyik szállítórobot nagy csattanással kenődött fel egy fatörzsre, vezetője ocsmányul káromkodott. Erich valahonnan előkerült, odaparancsolt két-három embert, leemelték a robotot a fatörzsről, az egyik technikus lámpafénynél megvizsgálta a szerkezetet.
- Különösebb baj nincs! Lesz rajta egy kis horpadás, és lepattogzott némi festék.
Erich megkönnyebbülten bólintott.
- Sokkal óvatosabbnak kell lenned! – mondta a robot irányítójának.
- De hát nem látok az orromig sem! – szabadkozott a fiatalember.
Az ám…
A köd mindegyre sűrűsödött. Karen a levegőbe szimatolt, és mintha valami nagyon furcsa szagot érzett volna. Mi ez? Talán fémes szag? Nem merte volna ezt mondani, mindenesetre nagyon különös. Erdőnek, ködnek, ősznek, télnek nem ilyen az illata. A szag semmire sem hasonlított; éppen csak idegen volt itt. Felettébb idegen.
Ez a köd sem normális. A semmiből jön. A hajnali köd természetes volt, hozzátartozott a tájhoz és az időjáráshoz. De aztán felszállt, az idő kiderült, és semmi jele sem volt annak, hogy ismételten köd képződne…
Honnan van ez? Volt a ködben valami súlyos, valami érthetetlen, valami különös, valami félelmetes…
Valószínűleg Helmut Schellenberg is ezt gondolhatta, mert a kézi kommunikátoron telefonált a helikopternél maradt embereinek.
- Megvagytok, Raymond?
- Igen, uram!
- Mit szóltok ehhez a ködhöz?
- Ködhöz, uram? Miféle ködhöz? Nincs itt semmiféle köd! Süt a Nap – vagy ördög tudja, hogy hívják a nagy sárga égitestet ennek a világnak ez egén!
Helmut Schellenberg megrettent.
- Erich! – kiáltotta. – Erich! Azonnal álljatok meg! Mindenki álljon meg! – üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. – Azonnal álljon meg mindenki!
A ködből kibontakoztak körülötte az első arcok. Bundy Cassidy. Valamelyik robot vezetője, és az egyik idősebb dzsungeljáró. Karen és Ed. Aztán végre Erich.
- Végre itt vagy, Erich! – nyögte megkönnyebbülten Schellenberg. – Vissza kell mennünk a helikopterhez!
Ekkor mozdult meg alatta a föld…
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.