Bejegyzések 2009. december hónapban

Boldog új esztendőt 2010-ben

2009. december 30., szerda

Adjon az Úristen

Szerencsés jó évet;

Jókedvet,

Bőséget,

Végre békességet;

Adjon az Úristen fényes tisztességet;

Az Emberiségnek lelki fényességet!

—-

Napról napra

Hétről hétre,

Mint a bárány meleg vére,

Hullik, fogy

A Lélek léte,

Ha megélne,

Jót remélne,

Hogyha reménykedne végre,

Hágna a Lét lépcsejére,

Új örömre,

Újabb Létre.

——

Adjon az Úristen

Boldog új esztendőt,

Madarat, csicsergőt,

Munkát,

Teli bendőt,

Adjon becsületet, hitet, nem esendőt;

Adjon az Úristen boldogabb jövendőt!

——

Lélek vágyik

Tisztaságra,

Ember vágyik

Szép Csodákra,

Mint a madár

Termő ágra,

Szálljon béke

A világra.

—-

Adjon az Úristen

Csókot, biztonságot,

Boldog, elégedett,

Szorgalmas országot,

Örömet, családot, távlatot, teendőt;

Adjon az Úristen boldog új esztendőt!

Schwajda György: A rátóti legényanya

2009. december 29., kedd

Ismét megjelent könyv alakban Schwajda György húsz évvel ezelőtt nagy port felvert, megfilmesített kegyetlen szatírája.

Rátóton a férfilakosság mindegyik tagja Béla névre hallgat. Az egyik asszony, a kisbíró felesége megmakacsolja magát, és Józsi névre kereszteli a fiát. A fiú nemcsak a nevével lóg ki a faluból, állapotos lesz, elkezdődik a “legényanya” kálváriája.

A film után, húsz év múlva a szöveg önmagában, a képi interakciók nélkül bizony nagyon is pőrének tűnik. Húsz évvel ezelőtt a film sikert aratott - bizonyos értelemben kultuszfilmmé vált, bár akkor is akadtak bíráló hangok.

A film annak idején politikai szatíra volt, parádés szereposztással. A szocialista rendszert kifigurázó műnek könyvelhettük el, bár akkor is problémát okozott, hogy miféle nézőpontból kritizálja a létező szocializmust.

Nem tudom, milyen hatást keltene ma a film, a könyvvel foglalkozom.

A rátóti legényanya a magyar népmesék egyik típusának irodalmi adaptációja. A rátótiáda a falucsúfoló mesetípusának a magyar folklórban található leghíresebb változata. A falucsúfoló általában frappáns történet valamely falu ostoba, ostobának tartott vagy magát ravaszságból ostobának tettető lakójáról, illetve lakóiról. A humor forrása a főszereplő viselkedése, világképe és a történetet elmondó és hallgató közönség viselkedése, világképe közötti különbség. Itt kezdődnek a történettel kapcsolatos problémáim - de egyelőre ezt tegyük félre.

A rátóti legényanya - számos valóban frappáns és valóban zseniális részlete ellenére - nem teljesíti a műfajjal szemben támasztható követelményeket. Ennek oka részben a terjedelme. A falucsúfoló eleve rövid, frappáns történet - de nem százötven oldalon keresztül. Egy kicsit olyan, mintha valaki egy villámtréfából ötfelvonásos színdarabot írna. A közönség a harmadik felvonásra teljesen felszívódna…
Van itt sok kitűnő poén, de állandóan kioltják egymást, a történetmondó a képtelenségek özöne miatt újabb és újabb vargabetűre kényszerül, hogy az izzadságszagú abszurd egyveleg állandó buktatóit kikerülve nehélz testi munkával valamiféle egységet tartson; hogy a nagyepikai cselekményszálat a számos világfelszámoló jellegű abszurditáson keresztül valahogy eljuttathassa a befejezésig. Állandó ellentmondásba kerül az abszurdhumor a nagyepikával. A végeredmény: a kettő fura, hol itt hol ott sántító öszvére; de ez”az állat” nem az Olvasó szekerét húzza.
Kár érte. Mert így végtelenül fárasztó és egyhangú poénözön keletkezett, ahol a poénok állandóan kioltják egymást, a végeredmény pedig - unalom. Pedig jó íróval van dolgunk; talán a már sikeres film szüzséjéhez ragaszkodott túlságosan. Nota bene: egy lazán összefüggő, vagy éppen össze sem függő novellafüzérrel többre ment volna. A dolog természete szerint megírhatta volna mintegy ál-folklorisztikus módon, különböző mesemondók szájába adva; mert akkor a kínos ellentmondások elveszítették volna a jelentőségüket. Kár volt ennyire követni a filmet; epika és film nemcsak merőben más művészeti ághoz tartoznak; minde szempontból nagyon messze vannak egymástól.

Vagy egyetlen szálat kellett volna következetesen végigvinni, amű világát ennek megfelelően felépíteni; és a funkciótlanul burjánzó egyéb abszurd poéntömeg dudváját szigorúan kiirtani.
Annak idején Galeotto Marzio képes volt Mátyás királyról szóló történeteinek poénjait túlírással és gyermeteg okoskodással elrontani. Ott a fontoskodás verte agyon a poénokat, Schwajda György művében a poénok számolnak le önmagukkal. Baltával verik egymást agyon.
Egy-egy oldal kitűnő olvasmánynak bizonyulhat szinte bárki számára - hosszabban belemélyedni a könyvbe viszont nem érdemes.

Ha azonban mélyebben, nagyobb igénnyel vizsgálom a művet - ami megkerülhetetlen, hiszen a könyv alapját képező film öndefiníciója szerint az elmúlt rendszer bírálatának készült - még sokkal kevesebb jót mondhatok róla.
Kínosan tisztázatlan az elbeszélő nézőpontja. Mit bírál és milyen oldalról? Ha Rátót Magyarország szimbóluma, meg sem merem kérdezni, hogy akkor Józsi kicsoda…

Adyt szokták az irodalmárok példának állítani, amikor nemzetkritikáról van szó. Csakhogy: Ady nemzetkritikája sohasem totális; még A magyar Ugaron esetében sem az. Sohasem mondja azt, hogy itt nálunk minden abszolút értéktelen és nevetséges.
Nálunk minden rossz és értéktelen? Ki mondja ezt, és milyen nézőpontból? A történetmondó behúzott fülekkel lapít valamelyik arra úszó felhő tetején, és az általa alkalmazott gólyaperspektíva sommássá és elnagyolttá teszi a kritikáját.

Meg parttalanná. És ami parttalan, az mindig hiteltelen.

Schwajda György: A rátóti legényanya

Lazi Kiadó

2009.

Királyi tölgy (A nemzeti önbecsülésről)

2009. december 28., hétfő

A depressziós történettudósok

Által számunkra írt história

Kényszerpályák, kudarcok halmaza,

De mégis

Szó fia.

——
Királyi Tölgy;

Kétezer-ötszáz éve egyedül

Vagy még régebben,

Ki tudja,

Mióta…

A többi fán a szél zenéje nem szólt,

Az ősük őse pajzán gondolat volt,

A tölgyet már vihar korbácsa verte,

A bogáncsot tán meg is süvegelte,

Kényes bozótot vihartól takarta,

Akarta,

Vagy nem akarta.
—-

Királyi Tölgy;

Még rendületlenül;

Még mindig áll; magányos-egyedül,

Bár megtépdeste fűrész, balta, kés,

Cibálta irdatlan sok szenvedés;

Világ csodája,

Hogy még mindig

Él.

——-

Koronáját már jórészt elrabolták,

Égerhez, fűzhöz, akáchoz csatolták,

És múltja hullott száraz ágait

Magukra aggatták, hogy látsszanak;

S maguk is

Tölgyet játsszanak.

———

Királyi Tölgy;

Ha élte véget ér;

Nagyobb meleget ad

Mindenkinél;

De ha meghal, ha nincs

Királyi Tölgy;

Semmit sem ér

A Völgy.

——

Az Ural szele sodorta ide,

Vagy talán itt is volt a gyökere;

Ki tudja már;

Aki tudhatná - ma tudni tunya;

Aki meg tudja;

Nem mondja soha.

———

Királyi Tölgy;

Mások jöttek divatba;

Latin kőris, német bükk és platán,

Szibériai vörös áfonya,

Meg még távolabbról:

Galagonya.

—-

Királyi Tölgy;

Itt szidnak és gyaláznak;

De lombod alá állnak,

Hogyha fáznak.

——-

Királyi Tölgy;

Magányos-egyedül;

Maradj a völgyben

Rendületlenül,

Maradj, ha bomlik is az ég cementje;

Maradj, ha el is fogy

A regimentje;

Maradj, Királyi Tölgy;

Mert nélküled

Nem marad meg a Völgy.

——-

E Völgy

A nagyvilágon e kívül,

Maradj magányos-egyedül.

És

Rendületlenül.

—-

Királyi Tölgy;

Már legalább kétezer-ötszáz éve,

Miért most lenne vége?

Tépett koronád nyújtsd magasba

Végre;

Királyi Tölgy;

Bár koronád tépetten néz az égre,

Van okod

Büszkeségre.

Szőke nő zűrben az űrben - XXXVIII.

2009. december 27., vasárnap

Íródott Nyuzga javaslatára

- Nem a Masterland-en? Hát hol? – nyögte Helmut.

- Sejtelmem sincs.

 

Ettől mindannyian elnémultak. Az égen komor esőfellegek közeledtek, fent a fakoronák magasságában különös köd képződött, és sejtelmes lassúsággal közelgett a szürkület.

Az expedíció többi tagja sejtette, hogy a helikopter fülkéjében komoly megbeszélés zajlik, mert szinte mindannyian a gép köré gyülekeztek. A legröbben a földre heveredtek, néhányan a helikopter oldalának támaszkodva megálltak.

Erich kinézett az ablakon.

- Roger? – kérdezte valakitől.

- Az erőteret vigyázza, uram!

- Van vele valaki?

- Hárman, uram!

- Rendben! – Erich visszahúzta a nyakát, és az ablakot is feltekerte. Aztán – amennyire a kényelmetlen körülmények engedték – hátradőlt, és Ed Philipsre nézett.

Karen tökéletesen felkészült a megbeszélés rögzítésére.

- Várom a magyarázatot! – dörmögte Helmut Schellenberg.

- Úgy gondolom, - mondta lassan Philips. – hogy már nem a Masterland-en vagyunk, hanem egy másik bolygón. De hogy az Univerzumnak mely részén lehetünk, arra tippem sincsen.

Erich a fejét csóválta.

- Úgy! – nyögte bosszús képpel Helmut. – Szóval egy idegen bolygón vagyunk, ráadásul a világegyetemnek valami ismeretlen részén. Megtennéd, hogy válaszolsz két kérdésemre?

Philips felelni akart, de Helmut leintette:

- Előbb a kérdések! Tehát. Egy: mire alapozod ezt a …hm… finoman szólva is elég meglepő következtetést? Kettő: ha másik bolygón vagyunk, hogy a francos nyavalyába’ kerültünk ide?

Ed hirtelen megzavarodott. Hogy’ is kezdje, meglepetésére Erichtől segítséget kapott.

- Ez más a napnál világosabb, Helmut. Ezzel az istenverte erdőrésszel együtt valami idegen helyre kerültünk. Ne kérdezd, hová. Azt se, hogyan, mert fogalmam sincs. Szerintem Mr. Philips sem tudja. Akkor történhetett, amikor megindult az a fura földhullámzás.

Helmut komoran bólintott.

- Még valami! – fűzte hozzá Erich. – Azt hiszem, a Lindgren-folyamon túl eltűnt személyek egy részével pontosan az történhetett, ami most velünk.

- Ezzel nem nyugtatsz meg.

- Magamat se.

Szinte egyszerre néztek mindketten Ed Philipsre.

- Átvetted a parancsnokságot, Ed! Halljuk, te mit tudsz!

- Karen! – szólt hátra a megszólított. – El tudod-e pontosan ismételni, amit a haldokló mondott?

- Természetesen! – felelte a szőke nő. – Azonnal visszaolvasom!

Olvasni kezdte:

 

„Ne higgyetek nekik! Ők nem azok!”

Szünetet tartott a felolvasásban:

 

- Nagyon erős hangsúllyal mondta, hogy azok! Folytatom:

 

„Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

 

- Ezt kiáltozta, amikor megérkeztünk. Nem világos, hogy kikről beszél. Kik azok, akik nem azok. Kikre voatkozik a többes szám. Ez nyilván magában foglalja a haldoklót, és még legalább egy személyt. A mi első magától értetődő következtetésünk az volt, hogy itt a mi az általunk keresett szökött rabszolgákra vonatkozott, illetve, hogy a végtagjait elvesztett haldokló ezek egyike volt.

- Úgy van! – vágta á Ed Philips.

- Ebben sem lehetünk biztosak. – felelte a nő.

- Igen. – helyeselt Erich. – Egyikünk sm ismert a szökött rabszolgák közül senkit. Egyszerűen embereket kerestünk az erdőben, mrt azt feltételeztük, hogy rajtuk kívül másvalaki ot nem lehet.

- Mégis kellett lennie itt valaki másnak, illetve valakiknek, - folytatta Helmut. – mert valakik valakiket átvertek.

- Igen, - fűzte tovább a gondolatot Karen. – tehát két embercsoportról van szó. Az egyikhez tartozott a halott. Volt azonban egy másik embercsoport is, amely a halott szerint valamivel kapcsolatban becsapta őket. A kettő közül valamelyik lehetett a szökött rabszolgák csoportja. Vagy egyik sem.

- Egyik sem? – kérdezte megütközve Helmut.

- Semmi sem bizonyítja számunkra, hogy bármelyik is az volt. – nézett rá a nő.

- Igaz. – helyeselt Ed.

 

Néhány pillanatig hallgattak.

 

- Folytatnám. – mondta a nő.

- Egy kicsit várj még! – simított végig a haján Helmut, és miközben a rakoncátlan tincseet megigazította, látszott, mennyire elgyötört az arca. – Több dolog is elhangzott, ami nekem furcsa. Vagy gyanús. Megismételnéd az utolsó mondatokat?

Hogyne! – vágta rá Karen, és újra felolvasta: - „Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

 

Egymásra néztek.

 

- Na, - legyintett Erich. – ebből okodkodjon ki valaki valamit!

- Ha visszamehetnénk a Smith-birtokra, - fejtegette Philips. – egyenként ki kellene hallgatnunk az összes ottani rabszolgát.

- De mivel nem tudjuk, hol a fenében vagyunk, - legyintett a fiatal Schellenberg. – és azt se, visszajutunk-e valaha…

- Azért valami hipotézist fel kell állítanunk, - vélte Ed, és Karen a főnöke arcát szemlélve már tudta, hogy Philips megpróbál valami rendet keresni a látszólag kusza eseményhalmaz mögött. - Mint mondtam, csak hipotézist. Induljunk ki a bujdosók kifejezésből. Azt gondolom: az említett két embercsoport közül az egyik már itt volt az erdőben, a másik pedig nemrég érkezett ide. Ezek közül csak az utóbbi lehetett a rabszolgák csoportja. A másik csoportról, amelyikről azt képzelték, hogy az erdőben tartózkodik, azt is feltételezték, hogy valamely bujdosók néven ismert emberhalmaz tagjai.

- Nem lehet fordítva? – próbálkozott Helmut. – Esetleg a már itt lévő hitték, hogy…

 

Ed azonnal elsöpörte az ellenvetést:

 

- Annak nincs értelme. – vágta rá rosszalló mosollyal. – Ha valaki az erdőben tartózkodik, akkor saját magát kell bujdosónak tartania, nem pedig azt a csapatot, amelyik a civilizációból érkezik.

- Lehetetlen, hogy ebben az erdőrészben bárki is hosszabb ideig „bujdosott” volna! – vetette közbe mély meggyőződéssel Erich.

- Az más kérdés. De az ide érkezők, azaz a szökött rabszolgák azt hitték…

- És ha nem is ők voltak a szökött rabszolgák? Ha azok egyik csoporthoz sem tartoznak? Ha nem is jártak erre? – találgatott Helmut.

- Valószínűtlen. Azt gondolom, az Occam borotvája elvét kell alkalmaznunk, és a lehető legegyszerűbb és leglogikusabb hipotézist kell felállítanunk, mert minél hamarabb cselekednünk is kell valamit.

- Csak nehogy az a borotva a saját nyakunkat vágja el! – dünnyögte fáradt hangon Erich.

- Menjünk tovább! – Ed Philips egészen belejött az elmélegyártásba. – Adva van tehát egy csapat szökött rabszolga. Valamilyen kapcsolatban állnak egy másik csoport emberrel, akiket bujdosók néven ismernek.

- Ebből máris adódik néhány kérdés. – vette át a szót könnyedén Karen. – Például…

- Karen, ha szabadna, inkább én! – nézett rá rosszallóan a „tulajdonosa”. – valóban nagyon érdekes kérdéseket vet fel a dolog. Kérlek, Karen, olvasd még egyszer!

 

„Nem bujdosók! Átvertek bennünket! Ne áruljátok el Avalont! Ne áruljátok el!”

Karen befejezte, és felnézett. Erich és Helmut feszülten figyelt.

 

- A szökevények csapata a bujdosó kifejezést nem a szökés során ismerte meg, hanem már előtte tudniuk kellett egy „bujdosók” nevű csoportról.

- Igen, ez logikus. – helyeselt Helmut.

- Talán korábban is szöktek meg rabszolgák a Smith-birtokról? Esetleg őket ismerték bujdosó néven?

- Nem hiszen, Ed. Minden szökésről tudunk. Smith-ék nem szívbajosak¸mindig azonnal segítséget kértek.

- Biztos, hogy minden szökésről informáltak beneteket?

- Biztosnak természetesen nem biztos.

- És sem hiszen, hogy így lenne, – szólalt meg Erich. – mert nem valószínű, hogy az erdőben bárki huzamosabb ideig életben maradhatott volna.

- Ezt mire alapozod? A szóbeszédre?

- Nem. két komoly érvem is van. Először. Tapasztalati ellenvetésem: sokat jártam az erdőben, és rendszeresen láttam szörnyűségeket. Másodszor. Logikai ellenvetésem: végig dél felé a folyópart közelében többtucat olyan ültetvény található, amelyek tulajdonosai cudar, bitang módon bának a rabszolgáikkal. Mindenki tudja, hogy a rabszolgák között a hírek minden tiltás, szigor és elővigyázat ellenére meglehetősen gyorsan terjednek; még egyik birtokról a másikra is. Ha egyszer elterjedne, hogy az erdőben életben lehet maradni, két nap alatt minimum négy-ötezer rabszolga szökne oda.

 

Ed Philips elkeseredett arcot vágott.

 

- Hát erre nincs mit mondanom. – felelte kényszeredetten. Bántotta, hogy szépen felépített gondolat-építménye kártyavárként omlott össze.

- Van még egy lehetőség. – szólt közbe Karen.

- Igen? – nézett rá Helmut.

- Halljam! – szólt reménykedve Philips.

- Ha a rabszolgák nem a birtokon hallották először a bujdosó kifejezést.

- Hanem?

- Hanem még előbb. Talán a régi hazájukban.

 

A három férfi meglepetten nézett fel.

 

- Kíváncsiságból megnéztem a szökevények adatait. – folytatta a szőke nő. – Elvileg különböző helyekről származnak. Tudjuk azonban, - közben lopva Philipsre pillantott, folytathatja-e, a férfi pedig jóváhagyóan intett. – hogy itt a rabszolgákat gyakran úgynevezett rabszolganeveken adják el. Ennek a logikájára még nem sikerült rájönnöm. Mármint ara, mi alapján kapnak egyes rabszolgák rabszolganevet, akik kapnak, miért kapnak; akik meg nem, azokat miért adják el az eredeti neveiken. Megvizsgáltam az illető iratokat, és valamin elgondolkodtam. Ezen. – és elébük tárta. – mindegyiket ugyanaz az olvashatatlan aláírás található. Kerestem olyan rabszolgapapírokat, amelyeken ugyanaz a szignó. Ebben más is segített. – Ed Philips megértette, hogy Burt-ről van szó, és intett a fejével: tovább.

 

Helmut az aláírást nézegette.

 

- Már én is láttam ezt. Kell, hogy nálunk is legyen ilyen rabszolga.

- Van is! – csapott rá Karen. – Például Mario Marinelli!

Néma csönd támadt.

 

- Csináltam egy kis statisztikát, - folytatta könyörtelenül a nő. – és érdekes dolgok derültek ki. Valaki meg tudja mondani, hogy Masterland-en körülbelül mekkora a rabszolgák szökési statisztikája?

- Hogyne, Karen. – nevetett Ed. – Nem egészen fél százalék.

- Azoknak, akik ilyen aláírással rendelkeznek, és rabszolganevet kaptak, a szökési statisztikájuk hetvenhárom százalék.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

 

Karácsonyfa

2009. december 26., szombat

Apró-cseprő kis fenyőfa,

Tölti be a kis szobát;

Azt suttogja, hogy az összes

Igaz ember: jóbarát.

——-

Sötét, rövid téli napon

Kis szobában meghitt fény;

Hirdeti, hogy a világból

Sosem fogy el a remény.

——-

Ha odakint a világnak

El is borult az ege,

Éltet minket egyelőre

A kis gyertya melege.

——

Kis gyertya, szerető család,

Szép kellemes és nemes;

Amíg egymásnak létezünk,

Élni mindig érdemes.

Kis szobában kis karácsony,

Kicsi fenyő, kis meleg;

S őriz minket meg meghitt gonddal

A hatalmas Szeretet.

Gyermeki emlékezet

2009. december 25., péntek

Trevor McLane most először jött karácsonyra a fiához Edinburghbe. Eddig Kevin szokott családostul a Felföldre utazni, de az idén megmakacsolta magát. Ezért most az özvegy édesapa vonatozott fel a nagyvárosba.

A vonat a nagy havazás miatt tizennyolc percet késett. Trevor bosszankodott. Biztos angolok üzemeltetik a vasúttársaságot. Azok még nem jöttek rá, hogy az idő pénz.

Ahogy a vonat megállt, Trevor vette skótkockás felöltőjét, és leszállt a vonatról.

Elégedetten vette észre az ócska Leylandot. Kevin is takarékos. Legyen is az, ha ilyennek nevelte.Az autó nem fehérnemű, hogy állandóan csereberélni kelljen.

Akkurátusan helyet foglalt a fia kocsijában.

- Késett a vonat! Rengeteget! Tizennyolc percet! Ilyenről még nem is hallottam! Trehány angolok!

Kevin csendesen megjegyezte:

- Én azért tudok egy vonatot, ami sokkal többet késik. Pedig az nem angol, hanem skót!

- Micsoda? Skót vonat, ami ennél többet késik? Olyan nem létezik!

- De igen! Az a vonat, amit harminc éve ígértél nekem karácsonyra, drága édesapám!

Szenteste

2009. december 24., csütörtök

Gyertya csillan,

Mosoly villan,

Száll az illatár;

Kis szobában

Kis asztalon

Kis fenyőfa áll.

Kis szobában

Kicsi család

Most együtt örül;

Fejünk fölé

Áldott, békés

Karácsony

Terül.

F. Haggard: Möbius gyűrűje - I.

2009. december 23., szerda

Nem tudom, kit rejt az F. Haggard írói név; de úgy gondolom - ha a magyar SF-irodalomban egy kicsit is számít az irodalmi minőség - F. Haggard nevét hamarosan meg kell tanulnunk.

A Szerző természettudományos műveltségű, komoly filozófiai érdeklődésű ember lehet.
Clarke, Bradbury, Lem, Zsoldos Péter. Utóbbi elsősorban mint a Feladat vagy az Ellenpont szerzője.

A felsorolt írók lehettek leginkább hatással F. Haggard írói világképére - ha ezt egyáltalán számba lehet venni.

Egyetlen ismertetőt akartam írni - de az csak sommás elintézése volna a két kötetben található novelláknak és kisregényeknek.

Kisregénynek voltaképpen jobb híján nevezem ezeket a műveket; mert nagyjából félúton lehetnek a hosszabb novella és a kisregény között, műfajilag nehéz definiálni őket.

A kötet tartalmát olvasva feltűnik a szakavatott és tapasztalt szerkesztő fájó hiánya. A szertelenül hosszú mondatokat helyenként az Olvasó érdekében rövidre lehetne venni; a túlságosan terjedelmes bekezdéseket felezni, harmadolni -néhol negyedelni - kellene. Jó szerkesztő némelyik mű egyes részeit át is dolgoztatná. Leginkább azért, hogy lazítson, megkönnyítse az Olvasónak a cselekmény követését.
Szerkesztő tehát (gyakorlatilag) nincs. Az olvasottság azonban nem hiányzik - és a tehetség sem. Helyenként nem könnyű olvasmány Haggard műve, valóságos miniesszéket rejt a szöveg, mint Thomas Mann-nál (vagy Lemnél?), de azt kel mondanom, ennek ellenére olvastatja magát.

A két kötetben sorjázó művek témagazdagsága igen jelentős; a hagyományok SF-témaspektrum számos elemét érintik.
Úgy döntöttem, sorozatot írok F. Haggard kétkötetes, Möbius gyűrűje címet viselő gyűjteményéről. Abban a nem titkolt reményben, hátha addig másnak is kezébe akad a mű - nagyon kíváncsi lennék, mit gondolnak róla mások.

—-

Möbius gyűrűje

A címadó mű egyben a könyv nyitó írása is.
Időjáték, nemcsak a cselekmény, a poétika szintjén is. Közvetlen kapcsolat két különböző időben élő személy között a Möbius-szalag elve alapján.

Még az eleve csavart szituáción is tovább csavar egyet a szerző a kettős időszerkezet alkalmazásával.

Egy ilyen kapcsolatban nyilvánvaló, hogy a fiatalabb van fölényben, aki a maga időtávlatából, a jövő szituációjából belelát a másik életébe.

Van-e jogunk megváltoztatni a múltat (a történelmet); illetve jogunk lenne-e, ha egyszer megtehetnénk?

Az SF egyik ősi kérdése ez - talán valamikor gyakorlati probléma lesz belőle; de addigra az SF-irodalomnak meg kell adnia az autentikus választ. Ez az SF egyik nagy küldetése.

A tömegpusztító fegyverek gyártásának lehetőségeire is figyelmeztetett a korai SF; de akkor a társadalmi befolyása még ahhoz is túl kevés volt, hogy egyáltalán komolyan vegyék a problémát - aztán jött Hirosima és Nagaszaki…

Az SF egyik legfőbb küldetése: tudomány és társadalom, science és society, illetve a tudomány által külsőségeiben permanensen újjászervezett társadalom és az egyes ember direkt kölcsönhatásainak vizsgálata azon nézőpontokból, amelyeket a “magas” zászló alatt tartalékban tespedő irodalom általában elhanyagol.

Ebben az értelemben véve F. Haggard kisregénye nagyon is izgalmasan teszi fel kérdéseit.

A mondvacsinált scifinek egyáltalán nincs szüksége SF-díszletekre, azok nélkül valahogyan megél(het)ne, azokkal együtt teljesen hiteltelen.

A rossz scifi SF-kulisszákkal ruház fel valami banális primitívséget.

A gyenge scifi esetében vagy a science maga is blődli; vagy éppenséggel abban kéjeleg - és nincsen benne egy fia fiction sem.

A jó scifi a science segítségével megteremti a szokatlan szituációt, és vizsgálja benne az embert.

Vagy ad absurdum visz a saját világában már létező, vagy látens módon lappangó emberi problémákat.

F. Haggard műve eleget tesz ezen feltételeknek.

Szabad-e beavatkoznunk a múltba? Szabad-e megmentenünk egy másik időotthonban élő barátunkat, ha ő nem akarja? Saját etikai elveinket szabad-e rákényszerítenünk egy másik téridő embereire a fejlődés elvére történő hivatkozással; illetve azzal visszaélve?

Bevallom, szívesen olvastam volna még tovább a történetet. A fülszöveg kissé félrevezetett, először azt hittem, egy szerteágazó cselekmény prológusát olvastam.

FEKETE HAJNAL

Rendkívül erőteljes írás a Sztrugackij testvérek tollára méltó témáról.

Az űrhajó hatalmas fekete lyuk közelében leszáll egy aszteroidán. Hogyan hat a tudatra a szokatlan helyzet. Milyenek vagyunk mi, emberek - akiket az űrhajósok képviselnek.

Milyen az a társadalom, amely képviselőit ilyen helyekre küldi.

Ezt az írást nagy örömmel látnám a Zsoldos Péter-díjra jelölt novellák között.

F. HAGGARD: Nöbius gyűrűje

Novumverlag Kiadó

2009.
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.

Szent karácsony 2009.

2009. december 22., kedd

Egy nehéz év haldoklik hólepelben,

A világ csillámlóan szép - s rideg;

Kint didereg a vénséges December,

És bent a jó melegben:

Emberek.

A jót keressük, hogyha jóra várunk,

S míg Idő hátán életünk pereg,

Kívánjuk másnak is, amire vágyunk:

Áldott, szent karácsonyt

Mindenkinek!

Csikorgóan rossz év fetreng a hóban,

S már ott toporog a következő,

Még mindig bízunk szép napokban, jóban,

S hogy lesz majd elég béke,

Ész, erő.

A jót keressük, hogyha jóra várunk,

És jó: csak ami nem fáj senkinek.

Békére és harmóniára vágyunk:

Áldott, szent karácsonyt

Mindenkinek!

*
Karácsony jön,
Csodás,

Most elcsitul a hajsza,

Kapkodás,

Most helybe jön a meghitt

Szárnyalás.

Most áll az idő:

Ez valami más.

—-

Karácsony;

Mosolyognak a falak,

Most minden rossz hír

Odakint marad,

Kint nyegle ráció

Létet tagad;

Bent jön az öröm,

Véd,

Csak hagyd Magad.

*

Karácsony virága,

Egy mosoly az ára,

Tűzd a világ

Ágas-bogas

Karácsonyfájára.

—-

Szeretet az élted,

Szeretet a Léted,

A Szeretet az egyetlen,

Ami megtart Téged.

—-

A Szeretet érték,

Kincset érő holmi,

Az egyetlen, amit mindig

Szabad pazarolni.

—-

Kívánok Családnak,

Kívánok Hazának,

Áldott, békés,

Szép Karácsonyt

Az egész világnak!

Edgar Allan Poe - A Morgue utcai kettős gyilkosság

2009. december 21., hétfő

Edgar Allan Poe életművének legújabb kötetével igazi ínyencfalatot adott a kezünkbe a Lazi Kiadó.

Amikor katonakoromban éjszakánként néhány ostoba surranótárs idétlen horrortörténetekkel tartotta sakkban a nyomorult újoncokat; kénytelenségből közbeléptem: néhány félelmetes hangulatú Poe-novella elmesélése után a sablonrémségek citálása abbamaradt.

A kötet novelláinak alapvető eleme a borzalom. A válogatás alapja is - részben - ez lehetett; bár Poe esetében nem kell nagyon válogatni ahhoz, hogy az ember borzalomra leljen.

A kötet egy nagyon fontossá lett modern irodalmi műfaj, a krimi kezdeteit rögzíti. A címével is. Az irodalomtörténészek általában A Morgue utcai kettős gyilkosság című Poe novellától számítják a modern bűnügyi irodalom kezdeteit.

A kötetben követhetjük a Szerző kriminológiai érdeklődésének kialakulását. A Morgue utcai kettős gyilkosság (The Murders in the Rue Morgue, 1841) volt az első a sorban. A két párizsi nő brutális lemészárlásának története egyben a világirodalom talán első mesterdetektívjének Auguste Dupin-nek a debütálása is volt.

Ugyanebbe a sorba tartozik a Marie Roget titokzatos eltűnése (The Mystery of Marie Roget, 1843) is. Ez valóságos eset alapján íródott: egy Mary Rogers nevű fiatal nőt holtan találtak New York környékén. Poe Párizsba helyezte a cselekményt, és franciásította a szereplők nevét.

Edgar Allan Poe a rettegés költője. Kevesen tudták ezt az emberi érzelmet olyan erőteljesen és hitelesen ábrázolni, mint ő. A kötetben helyet kapott az ide vágó leghíresebb írása: A kút és az inga (The Pit and the Pendulum, 1842).

Az Egy hordó amontillado (The Cask of Amontillado, 1846) a Poe-t olyannyira érdeklő másik érzelem, a bosszúvágy témakörébe tartozik. Csakúgy, mint a Te vagy az! (Thou art the man). Utóbbinak egyéb nevezetessége is van: az út közben eltűnő, gyilkosság áldozatává váló Shuttleworthy alakjában egyesek szerint Poe a tulajdon halálát jósolta meg.

Az elsietett temetés (The Premature Burial, 1844) Poe elemi félelmét fogalmazza meg.

Ritkán említjük, hogy Poe az SF-irodalomnak is előfutára; elsősorban kérdésfeltevéseivel. Mint minden irodalom a science fiction esetében is le kell szögeznünk, hogy ami időtálló lehet benne, az nem a science, hanem a fiction. Poe tudományos hivatkozásait ma már megmosolyogjuk, pedig annak idején, az 1840-es években azok bizony a kor színvonalán álltak.

Kérdésfeltevésében, világlátásában az SF előzménye lehet az említett kötetben például a Palackban talált kézirat (MS. Found in a Bottle, 1833), vagy A Maelström poklában (A Descent into the Maelström, 1850).

Poe nyugtalan, zaklatott, félelmektől űzött világa a modern kor erőteljes tükre ma is. A fiatalabbak számára talán már egy kissé egzotikus, de ők sem fognak csalódni benne.

Edgar Allan Poe: A Morgue utcai kettős gyilkosság

Fordítók:

Babits Mihály
Balabán Péter

Bartos Tibor

Bihari György

Fóthy János
Mártha bence

Pásztor Árpád

Sóvágó Katalin

Lazi Könyvkiadó

2009.


Kiemelt oldalak: SFportal Sci Fi & Fantasy Magazin, SFblogs.net - Sci Fi blog, SFport.net - a Sci Fi k�z�ss�g, Sci Fi hírek