HARMINCHARMADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
A folyóról nézve sűrűnek tűnt és áthatolhatatlannak. Mint egy komor zöld fal. Mint egy másik világ határa. A folyó még a valóság, de a túlsó parton kezdődik – a mitológia. Karen elmerengve nézte, és egyre nőtt benne a szorongás.
Pedig ahogy közeledtek, az erdő annál kevésbé tűnt titokzatosnak. Közönséges, mérsékelt égövi földi erdőre hajazott. Leginkább a szibériai tajgára. Ugyanaz a rejtelmes zordság, ugyanaz a lenyűgöző érintetlenség. Ugyanúgy nyúlik a végtelenbe; és ugyanolyan sajátos melankóliával sugározza a végtelenben való magányt.
Legfeljebb nincs akkora hideg. Nyári tajga. Egyszer járt is Szibériában – éppen nyáron. A környék apraja-nagyja kiözönlött vasárnap a tajgára áfonyát szedni. Vendéglátóival ment Karen is. az áfonya – mihelyt az ízéhez hozzászokott – pompás volt; viszont soha sehol sem találta magát szembe olyan gigantikus méretű és annyira keményen agresszív szúnyograjokkal, mint amelyek a tajga bokrai közül özönlöttek elő. Szinte levegőt sem lehetett venni tőlük.
A túlsó part lassan közeledett, illetve – alig közeledett valamelyest. Karen számára most kezdett tudatosulni, hogy ez milyen hatalmas folyam. A parton Erik mondta ugyan, hogy a Lindgren szélessége itt meghaladja a három kilométert is, de ez csak szám volt; nem fogta fel, és nem is gondolt bele.
Vajon itt is vannak szúnyogok? Ha lennének, sem számítana, mert a testéből egy négyzetcentiméter sem hozzáférhető a számukra. Vannak azért árnyoldalai is a felszerelésnek; például, ha viszket az ember orra…
Megszólalt a fülhallgató:
- Strucccsibe, itt Szitakötő egyes! Vízi jármű a túlsó parton a ti menetvonalatoktól körülbelül négyszázötven méterre!
Nyomban utána Helmut hangja szólalt meg:
- Miféle vízi jármű, Szitakötő egyes?
- Ladik, uram. Nagy méretű fa ladik.
Karen most Erik hangját hallotta:
- Minden csónaknak! Irányt változtatunk! – a koordinátákra Karen nem figyelt.
A csónakok enyhe ívben jobbra fordultak. A folyam sodra is vitte őket. Karen gyönyörködött; most először érezte fenségesnek, hogy ennek a roppant folyamnak a hátán hajózik.
Most azonban már gyorsan közeledett a túlsó part. Lassan növekedni kezdtek a fák; az egybefüggő, komor zöld fal helyett már a vékonyabb törzsek és a bokrok is kivehetőkké váltak. Már a fák közötti rések is látszottak.
Megpillantotta a ladikot. Az órmótlan fatákolmány apró tisztás, homokos partszakaszon hevert, másfél méterre mögötte meredek löszfal húzódott, annak tetején komorlott az erdő. A két evező a ladik közepére volt lökve.
Mire Kaen kibámészkodta magát, az első csónak már ki is kötött. Az emberek fürgén kiugráltak, és segítettek partra húzni a többi csónakot. Karen csodálkozott. Hogy’ lehet így mozogni ebben a felszerelésben?
Mire idáig jutott, máris kezek nyúltak felé, ő némiképpen meglepődve partra kászálódott – és csaknem orra bukott a süppedős talajon. Bal lába bokáig süppedt a vizes homokba.
- Várj csak! – szólt rá Bundy Cassidy. – Segítek! – azzal a derekánál fogva felemelte, és egyszerűen arrébb tette a nőt.
Karen csodálkozásában még hápogni sem tudott.
Látta, hogy Ed Philips csodálkozva nézi őket. Nem tévedett? Valóban féltékenységet látott egy pillanatra a férfi arcán? Ed csak bámult, aztán hirtelen orra esett a homokba. Karen elvigyorodott, majd mosolyogva talpra segített „gazdáját”. A sisak arc-részéről is leverte a homokot.
Erik néhány gyors parancsot adott, az apró nyomkereső robotok vidám zümmögéssel szétszéledtek.
Ed Helmuthoz lépett, de az ifjabb Schellenberg láthatóan nem nagyon akart beszélgetni, a kis robotok munkáját figyelte. Karen közelebb lépett hozzájuk.
- Milyen messze juthattak? – kérdezte Philips.
- Nem tudom. – intett Helmut, és le sem vette a szemét az egyik, homokban sertepertélő kis nyomkeresőről.
- Honnan származik a ladik? – kérdezte Karen.
Erre már odakapta a fejét Helmut Schellenberg. De még Erik is felfigyelt.
- Ez jó kérdés!
- Őszintén szólva, nem tudom. – mondta Helmut. – Nekünk nincsenek ehhez hasonló ladikjaink.
- Kinek vannak, - kérdezte Philips.
- El sem tudom képzelni. A folyó itt mindenkinek messze van, ráadásul jóval az erőterek határán túl. Azt sem értem, mi szükségük lehet rá. Ehhez hasonló ladikot még sehol a Masterland-en nem láttam.
Ed Philips elgondolkodva lépett a ladikhoz, nézegette, megtapogatta.
- Meg lehet állapítani, miféle fából készült?
- Hogyne, uram. – felelte Bundy Cassidy. – Egy alapos vizsgálat könnyen meg tudná határozni. Nem lenne túlságosan nehéz. Főleg, ha tudjuk, hogy ez a tákolmány nem ezen a bolygón készült.
- Micsoda? – képedt el Philips.
- Nem ezen a bolygón készült a ladik.
- Hát ezt meg miből gondolja?
- A formájából. Valahogy archaikusnak tűnik.
- Esetleg nem folyamra való?
- De igen. Egyértelműen folyóra szánták. De nem hiszem, hogy valamilyen gyártó gépsoron készült volna. Kézzel faragták.
- Kézzel?
- Nézze meg jobban. Látszik.
Most már Helmut és Erik is a ladikot szemlélte.
- Valóban kézzel készült, uram. – csatlakozott Erik is, némileg hitetlenkedve. – Nem tudom, hol van a műhelye.
- Szerintem is itt faragták valahol a Masterland-en. – szólt közbe Helmut.
Bundy Cassidy megcsóválta a fejét.
- Szerintem pedig ez a ladik nem a Materland-en készült.
- Miért makacskodsz?
Bundy erre a csónakhoz lépett, és mutatott valamit. Közelebb jöttek a többiek is.
- Nem tudom, hogy azt a feliratot milyen istencsudája nyelven írták, szerintem nem származhat a mi bolygónkról!
A ladik belsején lakktábla, rajta a következők:
Pusztai János és Fia
Dunaföldvár
Magyarország
Tanácstalanul nézték.
Megszólalt az egyik keresőrobot hangszórója. Philips odakapta a fejét, és elfelhősödött a tekintete.
- Jaj, ne!
Erik is odanézett. A menekülők nyomai a löszfal tetejére vezettek.
- Meg kell másznunk?
- Semmi probléma!
Erik emberei köteleket feszítettek ki, és percek alatt magukkal hozott elemekből sajátos mozgólépcső-féleséget rögtönöztek. Ezen a kötelekbe kapaszkodva gyorsan feljutott az expedíció legénysége, a felszerelést egy másik kötélrendszeren húzták fel.
Negyedórát töltöttek azzal, hogy Erik és Helmut meghatározták a menet sorrendjét. Karen és Ed az oszlop közepére nyertek besorolást. Amikor indulásra készen álltak, az oldalbiztosító robotok fürgén begurultak a fák közé, és Erik jelt adott az indulásra.
Karen a fejét csóválta, amikor behatoltak az erdőbe. Ebbe a sűrűbe futottak a menekülők? Ugyan, miért?
Száz métert sem tettek meg, amikor a bozót egyszerűen szétnyílt, és kényelmes, másfél méteres csapás nyílt benne, amely nyílegyenesen vezetett szinte pontosan keleti irányba. Csapás? Inkább ösvény. A napnál is világosabb volt, hogy ezt valaki rendszeresen használja.
Hová vezethet?
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Hogyan halhat meg hát Zrínyi Miklós váratlanul? Egyetlen megoldás maradt: a baleset. 
