Mint régi biedermeier képeken,
Ahol esténként kis család pihen,
Úgy terül ránk a csend
S a nyugalom,
S a zongora
Lágy hangjait
Hallgatom.
——
Kint őszi este könnyes mámora,
Bent frissen főzött kávé illata,
A múlt pihen velem,
A tűnt évek sora,
És hátam mögött szól
A zongora.
———
Túl őszön, álmon, túl az életen,
Látom magunkat huszonévesen,
Az első csók a számon,
S közben
Halkan zongorázik
Az én
Kicsi
Lányom.
HUSZONKILENCEDIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Magukra szedték a poggyászukban lévő felszerelést. A vízhatlan és igen szívós öltözéket, a kevlár páncélt, a repeszálló sisakot és a fegyvereket. Karen nevetségesnek érezte magát; és ahogy Edre pillantott, megállapította, hogy a férfi sem fest jobban. Ed Philips csöppet sem volt marciális jelenség; úgy nézett ki a harcias felszerelésben, mint valami jelmezbe öltöztetett túlkoros óvodás. Karen igyekezett nem elnevetni magát.
A csapat Schellenbergék háza előtt gyülekezett. Harminc-negyven harci öltözetű, sisakos ember várakozott már ott, hátukon menetfelszerelés, kezükben fegyver. Karen szétnézett. A sisak miatt senkinek sem látszott az arca, de a csoporton végignézve Karen mégis azt gyanította, hogy ő lehet az egyetlen nő.
Megérkezett Helmut Schellenberg és Erik. Sisakjukat a hónuk alatt hozták. Érkezésükre a csoport többi tagja kihúzta magát, és valamelyest alakzatba rendeződött.
Sisakot le! – vezényelt Helmut.
Leemelték a sisakokat. Nem igazán katonásan, egyöntetű mozdulattal, de azért meglehetősen fegyelmezetten. Karen körbenézett. Volt az indulni készülők között három-négy láthatóan tapasztalt, negyven-negyvenöt év körüli veterán. A többiek: csupa fiatal arc, a legidősebb sem lehetett harmincötnél öregebb.
Karen tudta, hogy a Schellenberg birtokokat őrző fegyveresek egytől egyig felszabadított rabszolgák. Azt is tudta, hogy a többi birtokokon általában szabad zsoldosokat alkalmaznak fegyveres szolgálatra. Hans-Joachim Schellenberg volt Masterland-en az egyik nagy kivétel. Úgy gondolta, a szabadosok nagyságrendekkel megbízhatóbbak, mint azok a mindenhonnan érkező kétes egzisztenciák, akik ezért jönnek a bolygóra, hogy néhány évre zsoldosnak szegődjenek.
Közben megjelent a ház előtt Hans-Joachim Schellenberg kék pólóban és sortban. Nyilvánvaló volt, hogy ő nem fog a csapattal tartani az őserdőbe. Néhány szót váltott a fiával és Erikkel, majd utóbbi harsány hangon közölte:
- Eligazítás!
Erre a csoport tagjai megindultak valahová az épület belsejébe. Láthatóan mindenki tudta a járást. Az őserdőkbe induló expedíciók felkészítésének is megvolt a maga jól bejáratott szokásrendszere. Ed és Karen összenéztek, majd szinte egyszerre indultak el a többiek nyomában. Az öreg Schellenberg azonban megállította őket.
- Karen és Ed! Tudniuk kell: nagyon hálás vagyok önöknek! Köszönöm szépen!
Karen csodálkozva nézett rá? Mi köszönnivaló van ezen?
Zúgás támadt: a Schellenberg háza előtti térre három kecses kis könnyű helikopter szállt le. A házigazda közben Philpset és Karent is befelé terelte.
Tágas, ovális alakú terembe jutottak. Elöl faragott emelvény elegáns karosszékekkel, szónoki pulpitussal, mikrofonnal, körben kopott színes műanyag borítású fotelek, de legalább ötven. A két Schellenberg és Erik a pulpitusra mentek, a többiek félkörben helyet foglaltak. Ed és Karen két fotelbe telepedett az első sor szélén.
Még Karen is magától értetődőnek érezte, hogy Hans-Joachim Schellenberg kezdi az eligazítást:
- Csak néhány szót mondanék! Nagyon örülök, hogy a kutatócsoport tagjai között látom Ed Philips mezőgazdasági instruktort, és társát, Karen Bozchana Kadlecikovát.
Karen magában konstatálta: Schellenberg kínosan kerüli, hogy ágyasnak nevezze őt.
- Mr. Philips és a társa azért vannak a csoportban, hogy – amennyiben ez szükséges – tanúsíthassa, hogy a kutatócsoportunk mindenben a lehető legtörvényesebben járt el.
Helyeslő moraj támadt, de olyan intenzív, hogy Karen elhűlt. A csoport tagjai egymás szavába vágva helyeseltek. Karen kérdő tekintetére Philips a fülébe súgta:
- Rendszeresen feljelentik őket.
Karen értette is, nem is. de Schellenberg tüstént megmagyarázta:
- Nehemiah Smith felesége és sógora állandóan rágalmaznak bennünket. Nem volt olyan kutató expedíció, amely után ne küldtek volna feljelentést ellenünk. Ed és Karen részt esznek az expedícióban elejétől fogva, és – ha kell – mellettünk tanúskodnak.
Karen és Ed szinte fürödtek az elismerő és hálás tekintetekben. Kivétel nélkül mindenki rokonszenvvel nézte őket.
- Ők még sohasem voltak hasonló expedícióban! – szólt közbe valaki.
Karen magában bólintott. Ő is félt az úttól, nem is kicsit.
- Ezért Bundy Cassidy és csapata fog vigyázni rájuk. – felelte Schellenberg.
Megtermett, göndör hajú, fekete bőrű férfi mosolygott Karen és Ed felé. Fel is állt, és kissé meghajtotta magát. Négy másik férfi – akik körülötte ültek – szintén integetett.
Közben Hans-Joachim Schellenberg már át is adta a szót a fiának. Helmut Schellenberg nem sokat beszélt:
- Figyelem! Az expedíció parancsnoka Erik. Én is neki engedelmeskedem. – és már vissza is ült a helyére.
Világos beszéd volt. Mindenki megértette. Erik máris felállt. A feszült figyelemből Karen is megértetet: az igazi eligazítás most kezdődik.
Erik hosszan és tárgyszerűen beszélt. Közben a projektorral megmutatta a felderítendő terület térképét, az ismert ösvényeket, beszélt a növények fajtáiról, sajátosságairól, az erdőben élő állatokról. Külön kitért a nyomok típusaira, ehhez rengeteg illusztrációt mutatott; fotókat, meg – ami még sokkal érdekesebb és érzékletesebb volt – fotók alapján készült színezett rajzokat. A szörnyeket külön, egyenként citálta elő, némelyikkel kapcsolatban öt-hat impozáns rajzot is mutatott; mindegyik feltételezésen alapult, hiszen ezekről soha senki felvételt készíteni még nem tudott, a szemtanúk elbeszélése alapján pedig lehetetlen volt egységes képet alkotni róluk.
Karent teljesen lenyűgözte Erik eladása; tátott szájjal hallgatta.
Erik rövidesen rátért az expedíció technikai kivitelezésével kapcsolatos elképzeléseire. Elmondta, hogy az expedíciót a levegőből három Dragonfly UH-147M típusú helikopter fogja fedezni.
- Azok állnak odakint? – kérdezte Philipstől Karen.
- Igen. Ezek itt készülnek.
- Mármint hogy itt, Masterland-en?
- Igen. A kormányzó felügyelete alapján szabad munkásokkal működő néhány tucat ipari üzem egyikében. Jó nyolcvanéves licenc alapján készül, ez a helikopter az egyetlen helyben gyártott légi védelmi eszköz. Minden farmon kötelező lennie legalább három ilyen típusú gépnek.
- És Nehemiah Smith? Neki nincsenek ilyen helikopterei?
- Vannak, csak pilóta nincs hozzájuk. Sok farmer nem akarja, hogy a rabszolgái vagy szabadosai helikoptervezető-képesítést szerezzenek, a legtöbben ezt meg is akadályozzák. A szabad pilóták azonban igen magas fizetést követelnek.
Erik elmondta még, hogy a helikopterflottához tartozik egy üzemanyagtöltő gép is, valamint egy nagyobb magasságban repülő Diamant E3-as harci helikopter. Utóbbiról nem szólnak Nehemiah Smith-nek, az ő radarjai nem is tudják felfedezni, nyomatékosan kéri az expedíció tagjait is, hogy ők se fecsegjék el.
- Nehemiah Smith nem is sejti, hogy Schellenbergéknek ilyen gépük is van. – jegyezte meg Ed.
- Az komolyabb helikopter?
- Igen, Karen. A Dragonfly ahhoz képest játékszer.
Csaknem befejeződött az eligazítás, amikor Karen gondolt egyet. Erik éppen felszólította az embereit, hogy aki kérdezni akar, most teheti.
- Nekem van kérdésem! – állt fel Karen. – Nehemiah Smith tudni fogja, hogy mi is az expedícióval tartunk?
Némi moraj támadt, a két Schellenberg összenézett.
- A világért se! – vágta rá Helmut, az apja bólogatott. – Jobb lenne, ha nem jönnének rá.
Ed is bólintott.
- Majd a fejünkön marad a sisak. – súgta Karennek.
Amikor a csoport tagjai az eligazítás végeztével kifelé indultak, Hans-Joachim Schellenberg elkapta a szőke nő karját.
- Karen, ha felszabadítják, vagy ha bármi történik magával, tudnia kell: itt bármikor szívesen látjuk. Akár a családjával együtt.
A szőke nő jó érzésekkel ballagott ki a szabadba. Most nem érezte olyan súlyosnak a felszerelését, még a fegyverét sem. Erik még megkérdezte, tud-e vele bánni, amire azt felelte:
- Ha nagyon muszáj.
Kint tett egy kört a tér felett a tekintélyes, állig felfegyverzett Diamant helikopter, aztán nagy rotorzúgással elrobogott a felhők fölé. Nyomában felszálltak a fürge kis Dragonfly gépek, meg a tömzsi üzemanyag-utántöltő gépmadár.
A hatalmas szállító helikopter négyszáz méterre állt, járó rotorjainak szelében gyorsan felkapaszkodtak rá az expedíció tagjai. Amikor nehézkesen a levegőbe emelkedett, és a Schellenberg ház felülről látszott, Karennek összeszorult a torka.
Vajon mi vár rájuk?
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Legyen tavasz,
Vagy ködös, vén november,
Munka gyümölcsét élvezné az ember,
S ne volna rettegés,
Hogy a pénz kevés,
Se fenyegető áremelkedés.
———-
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Legyen zengő május,
Vagy február,
Az ember békés, szép munkába jár,
És akad,
Aki csókkal hazavár.
Amikor élni,
Létezni lehet,
Az ember bátran levegőt vehet,
És ahol megélhet a szeretet.
——-
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Legyen hőség,
Vagy csikorgó hideg,
Jut munka és öröm mindenkinek,
És a pénz-tetvek élősdi bagázsa
Ostoba játékát a Holdon játssza,
És múzeumban rémüldözne
A kisiskolás,
Látván, hogy mi volt
A spórolás.
————
Csak az a nap jöjjön egyszer el,
Amikor
Csupán dolgozni kell.
Amikor a születés és halál
Között az ember magára talál.
Talán ez mind utópia,
De ha nincs remény
És szép utópia,
Az embernek nincs miért
Életben maradnia.
A megfejtés eléggé lelombozó; ahogy minden megfejtés az. Viszont: ezen a szituáción még lehet csavarintani. Lássuk tehát:
A holttest keresztben feküdt a zuhanyfülke küszöbén. Vér mindenütt. Rawlinson feje vértócsában a fülke közepén. A teste félig a fülkén kívül.
Cesare Moretti, olasz detektív felügyelő elegáns öltönyben, tükörfényes fekete lakkcipőben ácsorgott a holttest mellett, és lekicsinylő pillantással méregette a halálsápadt Hawkins-t.
- Úgy, úgy signore Hawkins. Maga szerint a szoba belülről volt bezárva, igaz?
- Igen, felügyelő úr.
- És az áldozaton kívül senki sem tartózkodott a szobában, igaz?
- Igen, felügyelő úr.
- Akkor ön szerint mégis mi történt az itt látható Ralph Tyrell Rawlison-nal?
- Meggyilkolták, felügyelő úr.
- Úgy. Szóval meggyilkolták?
John Hawkins nagyot nyelt. Elege van ebből az olasz bájgúnárból. Moretti ki nem állhatja őt, ez már első pillanattól nyilvánvaló. Először is, mert magántestőr, másodszor, mert amerikai. Mit lehet itt tenni?
- Tehát meggyilkolták? – mivel Hawkins nem válaszolt, az olasz rendőrtiszt kellemes baritonja módfelett idegesítő tónusba csapott: - Feleljen, kérem!
Hawkins mély lélegzetet vett.
- Meggyilkolták, vagy nem gyilkolták meg?
- Meggyilkolták, felügyelő úr! – felelte az amerikai, miközben majd’ szétvetette a méreg. – Igen, meggyilkolták! Maga is látja, minek kérdi?
- Kérem, ne emelje fel a hangját! Még egyszer kérdem, signore Hawkins: az ajtó belülről volt bezárva?
- Igen. – Hawkins igyekezett lenyelni a dühét. – Be volt zárva. Belülről volt bezárva.
A felügyelő megcsóválta a fejét.
- Nézze, kedves uram, - emelte fel a mutatóujját. – én olvastam John D. Carr regényeit. Még régebben meg Ellery Quinn regényeit. Sose hallott róluk, mi? Sebaj. Szóval ezek a szerzők írtak olyan gyilkosságokról, amelyeket egy belülről bezárt szobában követtek el. De ez itt a valóság, signore Hawkins. Maga szerint hogyan történhetett?
- Nem tudom, felügyelő úr.
- Talán saját maga vágta le a fejét?
Nem várt választ, az ajtóban ácsorgó nyomozókra nézett.
- Portinari hadnagy!
- Felügyelő úr! – zömök, vastag bajszú, kócos hajú ember lépett elő farmerben és favágóingben.
Moretti enyhe leereszkedéssel nézte a hadnagy öltözékét, aztán gyorsan kiadta a parancsait:
- Portinari, mindent alaposan nézzenek át. Ez elég szokatlan eset. Ott bent – a széf felé mutatott. - valamiféle lefejező szerkezet rejtőzik. Beépített guillotine, vagy valami olyasmi. Vigyázzanak, nem akarok balesetet!
Hawkins megingott. A széf! Ahová még be is csak alig kukkanthatott. Rawlinsonnak be kellett dugnia a fejét, ha ki akarta nyitni. És a hülye bedugta! De akkor itt nem volt semmiféle gyilkos, egészen egyszerűen csapdába csalták az ostoba Rawlinsont!
Mielőtt tovább gondolhatta volna, Moretti már intett neki. Közben öt-hat helyszínelő tódult a szobába.
- Jöjjön velem! – mondta Moretti felügyelő.
Persze, gondolta Hawkins, ez a majom nem akarja, hogy az elegáns öltönye véres vagy vizes legyen.
- Maga le van maradva egy végrendelettel! – mondta kissé nagyképű tónusban Moretti felügyelő, miután alaposan kikérdezte Hawkins-t.
Az amerikai bamba képet vágott.
- Ezt olvassa! – mondta az olasz. És elegáns mozdulattal kivett halszálás zakója belső zsebéből egy fénymásolatot: - Ez az utolsó végrendelet!
Én, Rudger Elias Donald Inniskilling Rawlinson – közismert nevemen Tigershark – Dr. Joshua Reinhard Bell közjegyző és az alulírott tanúk előtt, életem nyolcvankilencedik évében, itt a bostoni fegyház igazgatójának irodájában, szellemi szabadságom teljes birtokában megmásíthatatlan végakaratomként nyilvánítom ki a következőket:
Jelenleg tizenhat élő gyermekem van. Névsorukat az egyes számú melléklet tartalmazza. Ezt a tizenhatot ismerem el törvényes utódomnak, rajtuk kívül senkit sem tekintek hiteles gyermekemnek.
Ingó és ingatlan vagyonom teljes leltárát a kettes számú melléklet tartalmazza. Az itt felsorolt javaimat teljes egészében az egyes számú mellékletben utódomként elismert gyermekeim közül arra és kizárólag arra hagyom,
Aki
közülük Róma környéki Kormos Kő nevű kastélyom tornyában, annak néhai feleségeim és szeretőim arcképeivel díszített szobájában először tölt el egy teljes éjszakát egyedül.
Kelt Bostonban, 2009. november 11-én
Miután átolvastam, a fent említett közjegyző és az alulírott tanúk jelenlétében helybenhagyólag aláírom:
Rudger Elias Donald Inniskilling Rawlinson
(Tigershark)
Hawkins elhűlve meredt a papírra.
- Ez az irat nem is említi Mr. Rawlinsont.
- Nem hát. – bólogatott az olasz. – Mintha csak tudta volna, hogy ő meg fog halni. Egyébként: tudhatta is. Az a kedves kis szerkezet odabent nyilván nem ma került oda. És nem is lehetett olcsó mulatság.
- Valamit kérdezhetek, felügyelő úr?
- Mondja, hallgatom. – Moretti hátradőlt a fotelben, és rágyújtott egy hosszú Marlborough-ra. A hatalmas nappali falán lévő „Tilos a dohányzás” felirat nem zavarta különösebben.
- Ha Mr. Rawlinson életben marad, most övé lenne a vagyon?
- A korábbi végrendelet miatt? Érdekes kérdés. Azt hiszem, csemege lenne a jogászok számára.
Hawkins felsóhajtott. Rawlinson apósára gondolt, és reménykedni kezdett.
- Ebben az esetben, - kezdte némi torokköszörülés után. – a végrendelet alapján minden Mr. Rawlinson családját illeti, hiszen a feltételnek eleget tett; születésének pontos negyvenedik évfordulóján még életben volt, és a szobájában tartózkodott.
- Gondolja?
- Ott állt az ajtóban és velem beszélgetett.
- Nem egészen, signore Hawkins. Maga elfelejti, ahogy a megboldogult is elfelejtette, hogy most ért véget a nyári időszámítás. Egy órával kevesebb van. Amikor önel beszélgetett, az évforduló még nem érkezett el. Amikor pedig elérkezett, Rawlinson már halott volt.
Moretti jólesően nagyot szívott a cigarettájából, és diadalmas vigyorral szemlélte Hawkins fancsali képét. Istenem, milyen hülyék is az amerikaiak.
John Hawkins komor képpel hagyta el a Kormos Kő épületét. A bejárati ajtóban még összefutott a rókaképű gondnokkal. Na, ez a fickó van annyira simulékony, hogy még a gőgös Morettivel is hangot találjon! Hogy is hívják? Valami hülye neve van. Megvan! Mosca! Arturo Mosca.
- Nagyon sajnálom, Mr. Hawkins! – lépett oda hozzá a gondok.
Arturo Mosca tekintetében annyi őszinte részvét volt, hogy attól még a kérges lelkű John Hawkins is ellágyult egy pillanatra. Mégiscsak van valami ebben az emberben. Ráadásul így közelről úgy tűnik, mintha fiatalabb lenne. Legfeljebb harminc lehet, vagy annyi sincs.
Portinari hadnagy irányításával a bűnügyi technikusok és a különféle szakértők darabokban szedték ki a széf mélyedéséből az elektronika vezényelte guillotine-t.
- Ilyet még nem láttam! – mondta a főtechnikus.
- Szerintem a világkiállításon lenne a helye. – vágta rá az egyik számítástechnikai szakértő.
Moretti beadta a derekát. Mosca gondnok órák hosszat győzködte, a végén már nem tudott mit mondani.
Mosca még aznap rendbe hozatta a zuhanyzót, hatóságilag lezáratta és lepecsételtette a széfet, kitakaríttatott.
- Akármilyen gyilkosság, mégse maradhat itt disznóól.
- Derék ember ez a Mosca. – mondta a kollégáinak Moretti.
A nő másnap reggel érkezett. A repülőtérről taxival egyenesen Moretti irodájába ment. A főfelügyelő úgy meglepődött, csaknem megfulladt a brióstól.
- Szóval maga Miss Evelyn Rawlinson?
- Az vagyok kérem! Amennyiben mód van rá, szeretném megtekinteni az örökségemet. A kollégái azt mondták, én vagyok az első.
- Várna néhány percet?
- Kérem, én úgy tanultam, az idő pénz!
Moretti savanyú képpel loholt a nő sarkában. Micsoda egy perszóna! Legalább ötven éves, de olyan a járása, mint egy nyavalyás távgyaloglónak.
- Maga itt a főnök?
- Igen, hölgyem.
- Az egyik beosztottja az orrát piszkálta! Az ott! – és nagy, kövér ujjával az egyik nyomozóra mutatott. – Kérem, közölje vele, hogy ez neveletlenség!
- Hölgyem…
- Ne bújjon ki a feladat alól! Én, mint egy jó hírű leánynevelő intézet igazgatója, mindenkitől elvárom a pontos kötelességteljesítést! Induljon, megvárom!
Moretti arcáról lehervadt a vigyor.
Mosca gondnok ellenezte, hogy Miss Evelyn birtokba vegye a Kormos Kő hálószobáját.
- Előbb talán érjen véget a rendőrségi vizsgálat.
Potinari egyetértett vele.
- Maga itt a főnök?
- Igen, hölgyem!
- Kérem, közölje ezekkel az emberekkel, hogy felülbírálja a véleményüket! Fegyelemnek kell lennie, ezt jegyezze meg!
Miss Evelyn Rawlinson két óra múlva ütemesen masírozott felfelé a Kormos Kő toronyszobájába.
- Gondnok! – szólította meg Moscát.
- Hölgyem?
- Kérem, gondoskodjék megfelelő személyzetről!
- Hölgyem, van személyzet, de nem számítottunk önre.
- Rendben van, akkor hozza a csomagjaimat! Fogja meg a táskámat is! az esernyőmet ne felejtse a lépcsőházban.
Mosca úgy festett, akár egy karácsonyfa.
- Maga rendőr?
- Igen, asszonyom! – felelte az egyenruhás fiatalember.
- Akkor ugorjon, és segítsen a gondnoknak! Erőteljes fiatalember létére elnézi, hogy egyedül cipekedjen? Ez a híres európai udvariasság?
Miss Evelyn félóra alatt birtokba vette a szobát. Még néhány parancsot rikácsolt, a férfiak futtában teljesítették.
- Vacsora!
Mosca ezt is elintézte.
- Városnézés!
Ez már Moretti reszortja lett, mert Mosca öreg autóját a hölgy nem találta megfelelőnek.
Este fél tízkor Miss Evelyn elégedetten hordozta körül szigorú tekintetét az ajtó előtt álló férfiak sorfalán.
- Jó éjszakát uraim! – becsukta az ajtót, jól bezárta, a kulcsot a zárban hagyta.
Kint Moretti nagyot sóhajtott, Portinari megtörölte izzadt homlokát, a két másik rendőr fojtott hangon káromkodott.
- Remélem, mihamarabb elmegy innen! – dörmögte Mosca.
Moretti bólintott.
Reggel kilenckor már mindenki tudta, hogy nagy baj van. A Kormos Kő személyzetéből ketten is rosszul lettek, a többi kétségbeesetten nyitogatta az ajtókat és ablakokat. Huzatot! Huzatot!
Mi lehet Miss Evelynnel?
Gázálarcos rendőrök törték rá az ajtót.
Moretti felügyelő elegáns öltönyében kővé dermedve állt. Miss Evelyn Rawlinson holtteste félig a zuhanyzóban feküdt. A feje nem hiányzott.
Hogyan történhetett?
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Luxuskocsik vagy drága repülők
Vigyék el őket minél távolabbra.
Az sem kell, hogy a szajrét visszaadja
Bármelyik is;
Én nem kívánom, hogy szenvedjenek,
De:
Innen menjenek!
———
A rossz, dilettáns zűrzavar helyett
Legyen valódi demokrácia
Szava legyen, ne csak szavazata
Mindenkinek.
Ne legyünk kiélt, kifosztott vidék,
Mert:
Ebből már elég.
——-
Milliárdos százezres kajapénze,
És hogy melyiknek mennyi volt a része,
Nem érdekel,
Én nem kívánom, hogy szenvedjenek,
De:
Innen menjenek!
——-
Doktor H. az ötvenes évek végén lett országosan ismert személyiség. Nevét adta a sajtóban és a rádióban folyó kampányokhoz, amelyek arra igyekeztek rábeszélni a lakosságot, hogy – evés előtt mossa meg a gyümölcsöt.
Doktor H. ungot-berket bejárt, szerepelt itt, előadott ott, kezdte megismerni őt az ország. Interjúkat adott minden lehetséges lapnak, szakcikkeket írt, felvilágosított, tájékoztatott. Ő lett „a bacilusok ellen vívott harc hadvezére”. Ez annál is megbecsültebb titulus volt, mert annak idején az égvilágon mindenre a harc szókincséből vett frazeológiát alkalmazták.
Doktor H. meglehetősen elégedett volt ezzel a megszólítással, annál is inkább, mert a kampány kezdett a saját egyéni konyhájára nézve is bacilusriasztó lenni; sikeresen legyőzte általa az adósság és pénztelenség kórokozóját.
A havi tízezer Ft-ot meghaladó jövedelem, ami akkortájt, amikor a Kossuth Lajost ábrázoló meggyszínű százforintos volt a legnagyobb címletű hazai bankjegy, némi költekezést is lehetővé tett. Doktor H-né nagyságos asszony az egyik legelső nercbunda tulajdonosa lett Pesten, a vasárnapi ebédek alkalmával pedig bélszín váltotta fel a zsíros kenyeret.
Mivel Doktor H. igen sokat utazott, megfordult valamennyi megyeszékhelyen, illetve a járási központok nagy részében is, kezdte elunni a vonatozást.
Kérését akceptálták és a Budapesti Pártbizottság úgy döntött, segít Doktor H-nak, hiszen Doktor H. fontos elvtárs. Így mondták akkoriban azt, hogy viájpi.
Mivel Doktor H fontos elvtárs volt, és a fontos elvtársak akkoriban már csaknem mindannyian gépkocsin jártak, Doktor H-nak valami mutatós kocsira volt szüksége.
Akkoriban a pártvezetők feneke alól már kikoptak az amerikai Lincoln-ok és Dodge-ok, kezdtek más szelek fújdogálni.
Ezért hát a Budapesti Pártbizottság valahonnan kerített Doktor H. megbecsült ülepe alá egy Csajka márkájú szovjet gépkocsit. Voltaképpen szegről-végről ez az autó mégiscsak az amerikai Lincoln rokona volt, hiszen arról koppintották. Ilyen hatalmas és díszes cirkálók fedélzetéről szokta a Vörös téren rendezett díszszemléket levezényelni Zsukov marsall.
Doktor H. tehát egy Csajka tulajdonosa lett. A kocsi kellő feltűnést keltett minden járási és megyeszékhelyen roppant méreteivel, és kellőképpen demonstrálta az élenjáró szovjet technika fölényét.
A kocsi benzintemető volt, de Doktor H. ezt akkor még nem vette észre. Egyrészt azért nem, mert futotta rá. Másrészt azért nem, mert sokkal olcsóbb volt az üzemanyag, mint manapság. De ha drága is lett volna, Doktor H-nak akkor sem számított volna sokat, hiszen a benzinkutaknál általában a Budapesti Párbizottság, sőt egy idő múlva már az MSZMP Központi Bizottsága által kiállított üzemanyag-utalványt hagyta fizetségül.
Csakhogy – élenjáró szovjet technika ide, élenjáró szovjet technika oda – a Csajka egyre gyakrabban romlott el. Doktor H. ilyenkor Petőfi-portrés tízforintosok, aztán Rákóczi-képes ötvenforintosok, végső elkeseredésében pedig százforintos bankók intenzív lobogtatásával próbált segítséget kérni.
Egy alkalommal valahol a somogyi falvak között támadtak gondjai. A kipufogó leszakadt, és a hatalmas orosz monstrum kínnal vontatta maga után. Szerelő kell, de gyorsan!
Ki tudná ezt megcsinálni?
A nyolcadik járókelő megkönyörült:
- A falu legszélén lakik a Lajos! Ő még a kombájnhoz is ért! Majd ő megjavítja ezt a tragacsot!
A „tragacs” kifejezés rossz allúziókat keltett Doktor H. lelkében, de mit volt mit tenni? Nem akart országúton éjszakázni.
A Csajka nagy kínnal-keservvel elpöfögött Lajos házáig. Itt kellemes meglepetés érte Doktor H-t: az udvarhoz nagy kert tartozott, sok gyümölcsfával, augusztus végén tele zamatos, friss gyümölccsel.
Lajos felesége, Anna nagy rádióhallgató lévén örömmel üdvözölte, és – míg férjura nekiugrott a Csajka kipufogójának - amúgy jó falusias módon megvendégelte Doktor H-t. A roppant adag babgulyás, sült meg hájas sütemény után gigantikus gyümölcsöstálat tett a vendég elé.
Zsuzsi, a három kislány egyike a bácsi mellé ült, és vidáman csacsogott neki. Doktor H. elérkezettnek látta az alkalmat pedagógiai talentuma megcsillogtatására.
- A gyümölcsöt evés előtt mindig meg kell mosni, Zsuzsi! Fogadj szót anyukának!
Akkoriban még a falusi házak zömében nem volt vezetékes víz, így Doktor H. a kútból húzott vízből öntött egy pohárba, és abban mosta meg a gyümölcsöket.
Kinézett magának egy hatalmas, csábító fürt szőlőt, és igyekezett összekötni a kellemest a hasznossal. Egyenként belemosta a vízbe a szőlőszemeket.
- Látod, Zsuzsi, a bácsi megmossa! – aztán hamm..
Újra:
- Látod, Zsuzsi, a bácsi megmossa – hamm.
Így ment ez jó tíz percen keresztül. A bácsi minden egyes szőlőszemet belemosott a pohárba. Amikor az okítást befejezte, felnézett, és meglepődött.
Zsuzsi döbbent, megkövült tekintettel bámult rá.
Az anyja is.
Mi történt?
Doktor H. a tanítást befejezve egy húzásra megitta a pohár vizet.
Úgy tűnik, a rendszer nem hagyja publikálni a teljes posztot.
Hát akkor részletekben:
——-
E. Dervarics Kálmán „Gróf Zrínyi Miklós a költő halála” című 1881-ben Szombathelyen megjelent művében már adatokra támaszkodva cáfolta meg a vadkan-hipotézist.
Még a Pallas Nagylexikon is ennek megfelelően beszél Zrínyi haláláról:
“E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrinyit 1664 nov. 18. esti 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.”
Dervarics Kálmán, az egykori 48-as honvéd főhadnagy következtetéseit annak idején sokan elfogadták. Grandpierre K. Endre is az ő művére támaszkodva írta Fekete hóesés című könyvét.
———-
Más oka lehet? Mégis valami elpusztíthatatlan mega-összeesküvés lappang a háttérben, és az akkori gyilkosok érdekei most is akadályozzák az igazság kimondását?
???????????????????
———-
Vagy másféle kontinuitás rejlik a bokor mögött? Egyszerűen arról van szó, hogy ma is léteznek olyan felfogások, életszemléletek és csoportok, amelyek nem tekintik érdemleges szempontnak a magyarság és a magyar haza tényleges érdekeinek megfelelő cselekvést? Helyette inkább valami úgynevezett “magasabb érdek” szerint cselekszenek? Eme magasabb érdek, magasabb szempont volt és maradt történelmünkben mindenkor a hazaárulás és a puszta önzés, a meztelen, amorális haszonlesés legfontosabb fedőneve.
Zrínyi Miklós a felelősségteljes cselekvő magyar hazaszeretet egyik örök jelképe. Történelmünk során újra és újra kitermelődnek azok a szemléletek, amelyek számára nagyon kényelmetlen a Zrínyi-féle hazaszeretet; amely Magyarországot és a magyarságot erősnek, függetlennek, nem pedig idegen hatalmaknak kiszolgáltatva szeretné látni. Zrínyi szerint sohasem lehetünk annyira alárendelt helyzetben, hogy ne tudjuk önerőből megoldani a problémáinkat; az idegen érdekek politikai, gazdasági vagy éppen üzleti “segítsége” még nagyobb bajba taszít bennünket, mint amiből menekülnénk általa.
Ez Zrínyi írásainak egyik nagy tanulsága. Felettébb kellemetlen mindenki számára, akinek az az érdeke, hogy jelentéktelennek és külföldre utaltak tudjuk önmagunkat. Ezért igyekeznek személyét és életművét bagatellizálni; ezért “nem volt reálpolitikus”. (Utóbbi jelzőről és értelmezéseiről később még szó lesz.)
Zrínyi jelszavát a 48-as szabadságharc ágyúinak csövére is felírták:
“Ne bántsd a magyart!”
————
Hogy Zrínyi halálával valami nem volt rendben, a kortársak is érezték. Gyorsan elindultak a mendemondák. Olyan áradó bőségben, hogy arról tanulmányt is érdemes írni - ahogy Németh S. Katalin tette az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain (EGY LEGENDA OLDALÁGAI (Adalékok Zrínyi halálának korabeli visszhangjához) http://www.itk.iti.mta.hu/1999-34/nemethsk.htm)
Térjünk vissza Zrínyi halálának körülményeihez.
“Halálának körülményeit elég pontosan ismerjük”
“a Zrínyi haláláról tudósító levelek pedig a leghalványabb célzást sem tesznek esetleges gyilkosságra.”
Nézzük:
Lippay György kancellár, esztergomi érsek - aki Zrínyit elütötte a nádorjelöltségtől - egyenesen azt írta a velencei követnek, hogy:
“Zrínyi halála elő volt készítve:”
Mit értett ez alatt? Valószínűleg nem azt, hogy a felügyelete alatt idomították a vadkant.
A Zrínyi család történetírója, Forstall Márk lényegesen jobb helyzetben lehetett információszerzés tekintetében, mint a mai történészek. A szemtanúk egy részét személyesen ismerte, beszélhetett velük. 1663 óta Csáktornyán tartózkodott, a család történetét Zrínyi Miklós megbízásából kezdte írni, a költő halála utána pedig Zrínyi özvegye Löbl Mária Zsófia szolgálatában folytatta.
A haldokló Zrínyi neki és a szintén jelen lévő Guzics Miklósnak mondta el végakarata szóbeli kiegészítéseként: minden csáktornyai ingó és ingatlan vagyona a várnéppel és a szolgákkal együtt az özvegyet, Löbl Mária Zsófiát illeti.
(Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,. évfolyam . szám)
Forstall legalább annyira szemtanúnak tekintendő, mint Bethlen Miklós,valamiért azonban róla sokkal kevesebb szó esik.
Stemmatographia familiae Zrinianae című művében több helyütt is szó esik a költő és hadvezér haláláról.
1665-ben (egy évvel Zrínyi halála után) azt írta Forstall Zrínyi Miklós haláláról:
„ab apro, certe in aprorum venatione” (vadkan által, de legalábbis vaddisznó-vadászaton) következett be; a szinopszis végén viszont: „in aprorum venatione, incertum an apro” (vaddisznó-vadászaton, de kétséges, hogy vajon vadkan által) történt.
A haláleset konkrét leírásánál viszont ilyen mondatokat vetett papírra Forstall:
“Senki sincs, aki a gyászesetet a vadkannal látta…”
“Sebe a szeme alatt még a tapasztalatlanoknál is gyanút keltett, hogy golyótól ered.”
————-
Galeazzo Qualdo Proirato olasz származású történetíró tíz évvel Zrínyi halála után megjelent Historia di Leopoldo Ceasare in Vienna című művének harmadik kötetében a korábbiakhoz képest igen érdekes változtatást ejtett; a második kötetben közölt vadkan-verzió helyett a következőket írta:
“Morto il Conte Nicolo l’anno 1664 mentre si trovava alla caccia, non gia ucciso da un cinghiale, come se ne sparse la fama, ma da un colpo d’archibuggio sotto l’occhio, la cui palla se gli trovo poi nella testa.”
Nem vadkan által…
Puskalövés által…
———-
Úgy gondolom, az eddig elmondottak már elég meggyőzően cáfolják a fentebb említett nézeteket, amelyek szerint Zrínyi halála jól ismert, komoly kétely vele kapcsolatban nem merült fel.
Jöjjön a legfőbb szemtanú:
Bethlen Miklós Zrínyi haláláról a következőket jegyezte fel:
———
”Szép őszi idő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott [ti. Zrínyi] mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is, Vitnyédi az első, én a hátsó ülésben, bal s ő jobb felől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica [alkalmazd] Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.
No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes [szíjjal lábra kötött] bocskorra is felvonhatott, puskával beméne és szokása szerint löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala; egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala… Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírit feleségének, de én mint új, esmeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelől eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon fehér bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt bújában. Így lőn vége Zríni Miklósnak.”
———-
Figyelmesen olvastuk?
A Póka nevű vadász horvátul mond valamit Zrínyinek; aki maradásra kéri a többieket, mondván: csak meglátom, mit mond ez a bolond”.
Vajon Bethlen értette is amit Póka horvátul mondott (vagy suttogott), vagy csak a későbbiek alapján következtette?
Miért akarta Zrínyi, hogy az összes kísérője maradjon és várjon rá?
“Csak meglátom, mit mond ez a bolond”.
Mit mondhatott “az a bolond?”
Valóban egy sebzett vadkanról hozott hírt? Ezt mondta? Vagy valami mást?
Zrínyi Bethlen szövege szerint aznap már lőtt egy vadkant. Vajon Csáktornyán az lehetett a szokás, hogy minden sebzett vadkant az úr maga vesz űzőbe? Ez nem a vadászok feladata volt?
Annyian elmentek már emellett a motívum mellett, nem rejlik benne mégis valami? Nem szokatlan, hogy a vadászat befejeztével egy grófot vadkan ürügyével csalnak vissza az erdőbe?
Bevallom, számomra az egész történetben ez az egyik leginkább nyugtalanító motívum.
Azt tudjuk, mit hittek a többiek, hová ment uruk, azt azonban nem, mit gondolt maga Zrínyi. Valóban abban a tudatban lovagolt vissza az erdőbe, hogy egy sebesült vadkant fog elejteni?
——-
Akkoriban a Habsburg-érdekkörben már évszázados tradíciói voltak a politikai gyilkosságnak. Ezeknek csak egy része mondható közismertnek - például Albrecht Wallenstein meggyilkolása, amely már Zrínyi életében történt. Egy ilyet Nemeskürty István elemzett Önfia vágta sebét című munkájában.
A gyilkosságokat vizsgálva szembeötlő hasonlóságokra bukkanunk.
1. A legkedveltebb módszer
Éjszaka bekopognak az áldozathoz azzal az ürüggyel, hogy fontos híradás érkezett. Átadnak neki egy írást, amikor olvasni kezdi, lesújtanak rá. Így ölték meg - egyebek között - Fráter Györgyöt is.
Zrínyi esetében ez a módszer nem alkalmazható. Legalábbis Csáktornyán nem. Zrínyihez aligha lehetne éjszaka csak úgy bekopogtatni. Emellett a vár tele van éber őrökkel; a török elleni harcban edződött hűséges, jól felfegyverzett katonák százezreivel, akik egy pillanat alatt csevapcsicsát csinálnának a merénylőkből.
Zrínyi ellen nem így jártak el. Nehéz azonban szabadulni a gondolattól: ha Zrínyit meggyilkolták, akkor a gyilkosságot a fentebbi módszer személyre szabott változatával követték el.
2. Ha az első módszer nem működik.
Ha a fentebbi kényelmes és megszokott módszer nem alkalmazható, az elkövetők - olasz és spanyol brávók, illetve az áldozat közelébe furakodott személyek, gyakran az áldozat környezetének megvesztegetett tagjai - valamilyen, számára természetesnek tűnő ürüggyel magányos helyre csalják az áldozatot, ott legalább minimális túlerőt képeznek, és megölik.
Olvassuk el még egyszer Bethlen szövegét - ennek figyelembe vételével.
————
Figyeltük a sorrendet? Elöl lovagol Póka. Utána Zrínyi. Harmadiknak az ismeretlen szavoyai: Majláni, Migliani stb; aki állítólag aznap érkezett a postakocsival. Erre nem találtam egyéb bizonyítékot, de hogy a postakocsi aznap délelőtt érkezett meg Csáktornyára: tény.
Mi mindent és ki mindenkit hozhat egy postakocsi?
Szóval: Póka, Zrínyi, Migliani. Ebben a sorrendben. A többiek - Bethlen szerint - “nyargalának utána” - ami azt jelentheti, hogy néhány pillanatnyi késéssel követték a három lovast. Ami azt is feltételezi: nem voltak velük szemkontaktusban, és csak a zaj nyomán akarták megtalálni őket. Feltétlenül így kellett lennie, hiszen a döntő eseménysort nem látták. Nem szemtanúk.
———-
Elöl lovagol Póka. Vadász. A lovasok közül valószínűleg az egyetlen, aki komoly helyismerettel rendelkezik. Talán ezért van szükség a szolgálataira. Mailani vagy Migliani nyilvánvalóan idegen.
Kik követik őket? Két inas és egy lovász. Egyik sem katona, és nem is nemes. Utóbbiak valószínűleg tartották magukat Zrínyi tilalmához; ez a három ember azonban nem akart elszakadni az úrtól.
———-
“Egyszer csak” - ez lehet néhány perc, vagy akár egy teljes negyedóra - érkezik Guzics. “Hamar a hintót, oda az úr!”
Utána hintóval, gyalog, mindenki rohan “a sűrűbe”.
Zrínyit a földön fekve találják, a pulzusa még gyengén ver, de állapota reménytelen.
“de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”
Mi történt?
———-
A továbbiakat senki sem látta. Mindenre, ami ezután következik - Zrínyi halálára - a “Mailáni így beszélte” formula érvényes.
Beszéle pedig imígyen:
” hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala…”
Rendkívül érdekes olvasmány. Az egész azt sugallja, hogy az elbeszélő szintén nem szemtanú, az eseménynek nem részese, bármi történt, Zrínyi és Póka kettesben voltak.
Talán az sem érdektelen, milyen nyelven mondja. A sok nyelvet értő Bethlennek fel sem tűnik ez a szempont. Bizonyára nem horvátul és nem magyarul. Vagyis: valószínűleg nem olyan nyelven, amit Póka is érthetett. Zrínyi környezetében tudtak latinul, olaszul és németül. Mailani-Migliani ezek közül bármelyiken elmondhatta a beszámolóját.
Mi is mind a szavoyai? Határozottan az a benyomásom, hogy itt egy minden hájjal megkent, ravasz gazember elbeszélését hallom, aki már az esetleges vizsgálatra készül, és aki szinte szuggerálni akarja, hogy neki semmi köze a gróf halálához.
Van ám azért ennek az elbeszélésnek gyönge pontja, nem is egy.
————-
1. Többes számban beszél
“míg ők a lovakat kötözték”
“hallják a jajszót”
Alibit biztosít magának, hiszen ő “a lovakat kötözte”, ráadásul nem is volt egyedül. Ugyan ki lehetett vele?
Ezek szerint Zrínyi és Póka (Paka) lóról szálltak, és gyalog mentek a sűrűbe, a vérnyomon (a disznó vérin). Utána hallották Póka kiáltozását.
Amikor a helyszínre érkeztek: ” Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán;”.
Következik az egyik legfontosabb momentum: “ő hozzálő, elfut a kan”.
Kiváló indok, ha esetleg megnéznék, hogy miért volt kilőve Mailáni-Migliani puskája.
De az is érdekes, hogy a feltehetően többször is megsebesített, sok vért veszített, feldühödött kan - fogja magát és elszalad.
A kan megtette kötelességét, a kan mehet.
Nem is hallunk többet róla.
————
A következő hosszú mondat - egyszerűen elképesztő. Van-e tapasztalt nyomozótiszt, aki elhinné?
“az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó.”
A sebesült Zrínyi felkel. Nem, kérem, itt nem történt gyilkossági kísérlet, szeretném tisztességes végszóval befejezni.
“rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó.”
Ezek szerint ezt a rossz értelemben véve terjengős és teátrális színpadi replikát Zrínyi átdöfött nyakkal mondta el…
Megint mire jó: felmenti az esetleges gyilkosokat a gaztett vádja alól.
Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala…”
A két derék irgalmas szamaritánus mindent megtett hát. De mennyi ideig tartott mindez?
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
Eljött az ideje, hogy összefoglaljam esszésorozatom legfontosabb kérdéseit.
Mi az oka annak, hogy Grandpierre K. Endre kiváló könyvének (igen hathatós) segítségével foglalkozom Zrínyi halálának körülményeivel?
Már említettem, hogy a vadkan-verzióval kapcsolatban erős kételyeim vannak. Ezt előre bocsátva, és ezzel együtt kérdéseim a következők:
1. Mit tudunk valójában Zrínyi Miklós haláláról?
2. Mi az oka annak, hogy bizonyos történet-és irodalomtudományi körök makacsul ragaszkodnak a vadkan meséjéhez?
Nem tartom valószínűnek, hogy a 345 évvel ezelőtti események feltárása még mindig olyan erőteljes és konkrét politikai, gazdasági, maffiás (ami gyakran első kettő szintézise) érdekeket sértene, amelyek még mindig az igazság útjában állnának.
———
Puszta kényelemszeretetből történne? Sok szerző megszokta, hogy tizenöt forrásmunka alapján összetákol egy tizenhatodikat, és nem szeret eltérni a már megszokott állításoktól?
Nem valószínű. Ugyanilyen kényelmes - ha nem még kényelmesebb - volna egyszerűen azt mondani, hogy “halálának körülményei tisztázatlanok” vagy “gyanúsak” és nem foglalkozni a vadkan-verzióval.
———-
Esetleg valami rosszul értelmezett tekintélyelv generálja? Valami félelmetes főnök a háttérben, aki veszélyeztetné a karriert?
Tudjuk, hogy a tudomány jórészt úgy működik - különösen a társadalomtudományok esetében - hogy az új nézeteknek meg kell várniuk, amíg kihalnak a régi eszmék képviselői. Ilyesmi lappang a háttérben?
Aligha. Az a nézet, hogy Zrínyi Miklós halálát gyilkosság okozta, a magyar tudomány berkeiben már egyáltalán nem számít forradalmi hatású új eszmének.
A XIX. század második felében már polgárjogot nyert egyszer a gyilkosság teóriája. Éppen Ferenc József uralkodása idején, ami egyúttal azt a nézetet is megdönti, hogy valamely máig fennálló Habsburg-érdek rejlene a háttérben.
E. Dervarics Kálmán „Gróf Zrínyi Miklós a költő halála” című 1881-ben Szombathelyen megjelent művében már adatokra támaszkodva cáfolta meg a vadkan-hipotézist.
Még a Pallas Nagylexikon is ennek megfelelően beszél Zrínyi haláláról:
“E. Dervarics Kálmán minden kételyt kizáró adatok nyomán bebizonyította, hogy Zrinyit 1664 nov. 18. esti 5-6 óra közt a bécsi kormány által felfogadott Póka István vadász orozva lőtte agyon.”
Dervarics Kálmán, az egykori 48-as honvéd főhadnagy következtetéseit annak idején sokan elfogadták. Grandpierre K. Endre is az ő művére támaszkodva írta Fekete hóesés című könyvét.
———-
Más oka lehet? Mégis valami elpusztíthatatlan mega-összeesküvés lappang a háttérben, és az akkori gyilkosok érdekei most is akadályozzák az igazság kimondását?
???????????????????
———-
Vagy másféle kontinuitás rejlik a bokor mögött? Egyszerűen arról van szó, hogy ma is léteznek olyan felfogások, életszemléletek és csoportok, amelyek nem tekintik érdemleges szempontnak a magyarság és a magyar haza tényleges érdekeinek megfelelő cselekvést? Helyette inkább valami úgynevezett “magasabb érdek” szerint cselekszenek? Eme magasabb érdek, magasabb szempont volt és maradt történelmünkben mindenkor a hazaárulás és a puszta önzés, a meztelen, amorális haszonlesés legfontosabb fedőneve.
Zrínyi Miklós a felelősségteljes cselekvő magyar hazaszeretet egyik örök jelképe. Történelmünk során újra és újra kitermelődnek azok a szemléletek, amelyek számára nagyon kényelmetlen a Zrínyi-féle hazaszeretet; amely Magyarországot és a magyarságot erősnek, függetlennek, nem pedig idegen hatalmaknak kiszolgáltatva szeretné látni. Zrínyi szerint sohasem lehetünk annyira alárendelt helyzetben, hogy ne tudjuk önerőből megoldani a problémáinkat; az idegen érdekek politikai, gazdasági vagy éppen üzleti “segítsége” még nagyobb bajba taszít bennünket, mint amiből menekülnénk általa.
Ez Zrínyi írásainak egyik nagy tanulsága. Felettébb kellemetlen mindenki számára, akinek az az érdeke, hogy jelentéktelennek és külföldre utaltak tudjuk önmagunkat. Ezért igyekeznek személyét és életművét bagatellizálni; ezért “nem volt reálpolitikus”. (Utóbbi jelzőről és értelmezéseiről később még szó lesz.)
Zrínyi jelszavát a 48-as szabadságharc ágyúinak csövére is felírták:
“Ne bántsd a magyart!”
————
Hogy Zrínyi halálával valami nem volt rendben, a kortársak is érezték. Gyorsan elindultak a mendemondák. Olyan áradó bőségben, hogy arról tanulmányt is érdemes írni - ahogy Németh S. Katalin tette az Irodalomtörténeti Közlemények hasábjain (EGY LEGENDA OLDALÁGAI (Adalékok Zrínyi halálának korabeli visszhangjához) http://www.itk.iti.mta.hu/1999-34/nemethsk.htm)
Térjünk vissza Zrínyi halálának körülményeihez.
“Halálának körülményeit elég pontosan ismerjük”
“a Zrínyi haláláról tudósító levelek pedig a leghalványabb célzást sem tesznek esetleges gyilkosságra.”
Nézzük:
Lippay György kancellár, esztergomi érsek - aki Zrínyit elütötte a nádorjelöltségtől - egyenesen azt írta a velencei követnek, hogy:
“Zrínyi halála elő volt készítve:”
Lippay György érsek
Mit értett ez alatt? Valószínűleg nem azt, hogy a felügyelete alatt idomították a vadkant.
A Zrínyi család történetírója, Forstall Márk lényegesen jobb helyzetben lehetett információszerzés tekintetében, mint a mai történészek. A szemtanúk egy részét személyesen ismerte, beszélhetett velük. 1663 óta Csáktornyán tartózkodott, a család történetét Zrínyi Miklós megbízásából kezdte írni, a költő halála utána pedig Zrínyi özvegye Löbl Mária Zsófia szolgálatában folytatta.
A haldokló Zrínyi neki és a szintén jelen lévő Guzics Miklósnak mondta el végakarata szóbeli kiegészítéseként: minden csáktornyai ingó és ingatlan vagyona a várnéppel és a szolgákkal együtt az özvegyet, Löbl Mária Zsófiát illeti.
(Irodalomtörténeti Közlemények 200 . C9,,. évfolyam . szám)
Forstall legalább annyira szemtanúnak tekintendő, mint Bethlen Miklós,valamiért azonban róla sokkal kevesebb szó esik.
Stemmatographia familiae Zrinianae című művében több helyütt is szó esik a költő és hadvezér haláláról.
1665-ben (egy évvel Zrínyi halála után) azt írta Forstall Zrínyi Miklós haláláról:
„ab apro, certe in aprorum venatione” (vadkan által, de legalábbis vaddisznó-vadászaton) következett be; a szinopszis végén viszont: „in aprorum venatione, incertum an apro” (vaddisznó-vadászaton, de kétséges, hogy vajon vadkan által) történt.
A haláleset konkrét leírásánál viszont ilyen mondatokat vetett papírra Forstall:
“Senki sincs, aki a gyászesetet a vadkannal látta…”
“Sebe a szeme alatt még a tapasztalatlanoknál is gyanút keltett, hogy golyótól ered.”
————-
Galeazzo Qualdo Proirato olasz származású történetíró tíz évvel Zrínyi halála után megjelent Historia di Leopoldo Ceasare in Vienna című művének harmadik kötetében a korábbiakhoz képest igen érdekes változtatást ejtett; a második kötetben közölt vadkan-verzió helyett a következőket írta:
“Morto il Conte Nicolo l’anno 1664 mentre si trovava alla caccia, non gia ucciso da un cinghiale, come se ne sparse la fama, ma da un colpo d’archibuggio sotto l’occhio, la cui palla se gli trovo poi nella testa.”
Nem vadkan által…
Puskalövés által…
———-
Úgy gondolom, az eddig elmondottak már elég meggyőzően cáfolják a fentebb említett nézeteket, amelyek szerint Zrínyi halála jól ismert, komoly kétely vele kapcsolatban nem merült fel.
Jöjjön a legfőbb szemtanú:
Bethlen Miklós Zrínyi haláláról a következőket jegyezte fel:
———
”Szép őszi idő járván, majd mindennap vadászni jártunk, paripát adatott [ti. Zrínyi] mindenkor alám. 18. novembris erdei disznókra menénk, ebéd után hintón, volt ugyan paripa is, Vitnyédi az első, én a hátsó ülésben, bal s ő jobb felől ültünk csak hárman; egy fabulát beszéle, méltónak tartom leírni, nem tudván ő, hogy három óra múlva meghal, talán cygnea cantiója [hattyúdala] helyén volt. Az pedig ez: Egyszer egy embert az ördögök visznek volt; találkozék egy barátja szemben véle, kérdi: Hová mégy, kenyeres? Nem megyek, hanem visznek. Kik s hová? Felelék az ördögök: Pokolba. Mond emez: Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél. Felele: Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul. Melyre emez álmélkodva: Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb. Felele: Úgy vagyon az, de most mégis visznek ők engemet noha pokolba, de a magok vállán, hátán, hogy már nyugszom addig; s hátha megnyergelnének, magokat is velem vitetnék, még úgyis csak azon pokolba mennék, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is. Applica [alkalmazd] Magyarország s Erdélyre és törökre, németre.
No, elmenénk vadászni. Ő maga levetvén a nagy bő csizmát, melyeket a telekes [szíjjal lábra kötött] bocskorra is felvonhatott, puskával beméne és szokása szerint löve egy nagy erdei disznót, a gyalogok is lövének egyet a szállónál, s vége lőn a vadászatnak. Kisereglénk a hintóhoz, az úr is, hogy immár hazamenjünk; estefelé is vala. Azonban odahoza a fátum egy Paka nevű jágert, ki mondá horvátul: én egy kant sebesítettem, mentem a vérin, ha utána mennők, elveszthetnők. Az úr mindjárt mondá nekünk Zichyvel ketten, látván, hogy el akarunk menni vele: öcsém uraim, kegyelmetek csak maradjon itt; Vitnyédinek, Guzics kapitánynak: csak beszélgessen itt kegyelmetek, öcsém uraimékkal, csak meglátom, mit mond ez a bolond, ti. Paka, mindjárt visszajövök. Csak bocskorban lóra kapa, Paka után nyargala; egy sabaudus [savoyai], Majláni nevű ifjú gavallér, Guzics öccse inasa, meg egy Angelo nevű kedves olasz inasa és a lovász nyargalának utána; mi ott a hintónál beszélgeténk. Egyszer csak hamar ihol nyargal Guzics, mondja a bátyjának: hamar a hintót, oda az úr. Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán gyalog a sűrűbe befuték én, hát ott fekszik, még a bal kezében, amint tetszett, a pulzus gyengén vert, de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala. Majláni így beszélte: hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala… Rettenetes sírás lőn az erdőben, a legalábbvaló, csak a gyermek is siratta. Azt akarják vala, hogy én vigyem a hírit feleségének, de én mint új, esmeretlen ember, elvetém magamról Zichy Pálra. Fogók a testet, és amely kétfelől eresztős hintóban kimentünk volt, abból az üléseket kihányván, abban nyújtóztatók, és én az ablakban ülék és hazáig fejét, mejjét tartottam. Otthon fehér bársony dolmányba öltöztették és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt bújában. Így lőn vége Zríni Miklósnak.”
———-
Figyelmesen olvastuk?
A Póka nevű vadász horvátul mond valamit Zrínyinek; aki maradásra kéri a többieket, mondván: csak meglátom, mit mond ez a bolond”.
Vajon Bethlen értette is amit Póka horvátul mondott (vagy suttogott), vagy csak a későbbiek alapján következtette?
Miért akarta Zrínyi, hogy az összes kísérője maradjon és várjon rá?
“Csak meglátom, mit mond ez a bolond”.
Mit mondhatott “az a bolond?”
Valóban egy sebzett vadkanról hozott hírt? Ezt mondta? Vagy valami mást?
Zrínyi Bethlen szövege szerint aznap már lőtt egy vadkant. Vajon Csáktornyán az lehetett a szokás, hogy minden sebzett vadkant az úr maga vesz űzőbe? Ez nem a vadászok feladata volt?
Annyian elmentek már emellett a motívum mellett, nem rejlik benne mégis valami? Nem szokatlan, hogy a vadászat befejeztével egy grófot vadkan ürügyével csalnak vissza az erdőbe?
Bevallom, számomra az egész történetben ez az egyik leginkább nyugtalanító motívum.
Azt tudjuk, mit hittek a többiek, hová ment uruk, azt azonban nem, mit gondolt maga Zrínyi. Valóban abban a tudatban lovagolt vissza az erdőbe, hogy egy sebesült vadkant fog elejteni?
——-
Akkoriban a Habsburg-érdekkörben már évszázados tradíciói voltak a politikai gyilkosságnak. Ezeknek csak egy része mondható közismertnek - például Albrecht Wallenstein meggyilkolása, amely már Zrínyi életében történt. Egy ilyet Nemeskürty István elemzett Önfia vágta sebét című munkájában.
A gyilkosságokat vizsgálva szembeötlő hasonlóságokra bukkanunk.
1. A legkedveltebb módszer
Éjszaka bekopognak az áldozathoz azzal az ürüggyel, hogy fontos híradás érkezett. Átadnak neki egy írást, amikor olvasni kezdi, lesújtanak rá. Így ölték meg - egyebek között - Fráter Györgyöt is.
Zrínyi esetében ez a módszer nem alkalmazható. Legalábbis Csáktornyán nem. Zrínyihez aligha lehetne éjszaka csak úgy bekopogtatni. Emellett a vár tele van éber őrökkel; a török elleni harcban edződött hűséges, jól felfegyverzett katonák százezreivel, akik egy pillanat alatt csevapcsicsát csinálnának a merénylőkből.
Zrínyi ellen nem így jártak el. Nehéz azonban szabadulni a gondolattól: ha Zrínyit meggyilkolták, akkor a gyilkosságot a fentebbi módszer személyre szabott változatával követték el.
2. Ha az első módszer nem működik.
Ha a fentebbi kényelmes és megszokott módszer nem alkalmazható, az elkövetők - olasz és spanyol brávók, illetve az áldozat közelébe furakodott személyek, gyakran az áldozat környezetének megvesztegetett tagjai - valamilyen, számára természetesnek tűnő ürüggyel magányos helyre csalják az áldozatot, ott legalább minimális túlerőt képeznek, és megölik.
Olvassuk el még egyszer Bethlen szövegét - ennek figyelembe vételével.
————
Figyeltük a sorrendet? Elöl lovagol Póka. Utána Zrínyi. Harmadiknak az ismeretlen szavoyai: Majláni, Migliani stb; aki állítólag aznap érkezett a postakocsival. Erre nem találtam egyéb bizonyítékot, de hogy a postakocsi aznap délelőtt érkezett meg Csáktornyára: tény.
Mi mindent és ki mindenkit hozhat egy postakocsi?
Szóval: Póka, Zrínyi, Migliani. Ebben a sorrendben. A többiek - Bethlen szerint - “nyargalának utána” - ami azt jelentheti, hogy néhány pillanatnyi késéssel követték a három lovast. Ami azt is feltételezi: nem voltak velük szemkontaktusban, és csak a zaj nyomán akarták megtalálni őket. Feltétlenül így kellett lennie, hiszen a döntő eseménysort nem látták. Nem szemtanúk.
———-
Elöl lovagol Póka. Vadász. A lovasok közül valószínűleg az egyetlen, aki komoly helyismerettel rendelkezik. Talán ezért van szükség a szolgálataira. Mailani vagy Migliani nyilvánvalóan idegen.
Kik követik őket? Két inas és egy lovász. Egyik sem katona, és nem is nemes. Utóbbiak valószínűleg tartották magukat Zrínyi tilalmához; ez a három ember azonban nem akart elszakadni az úrtól.
———-
“Egyszer csak” - ez lehet néhány perc, vagy akár egy teljes negyedóra - érkezik Guzics. “Hamar a hintót, oda az úr!”
Utána hintóval, gyalog, mindenki rohan “a sűrűbe”.
_zrinyi_miklos_lovas_szobra_2.jpg" height="308" width="410"/> Zrínyit a földön fekve találják, a pulzusa még gyengén ver, de állapota reménytelen.
“de szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala.”
Mi történt?
———-
A továbbiakat senki sem látta. Mindenre, ami ezután következik - Zrínyi halálára - a “Mailáni így beszélte” formula érvényes.
Beszéle pedig imígyen:
” hogy amint Paka után bément a disznó vérin az erdőbe, amíg ők a lovakat kötözték, csak hallják a jajszót; Paka szava volt. Majláni legelébb érkezék, hát Paka a horgos fán, az úr arccal földön, s a kan a hátán; ő hozzálő, elfut a kan, érkezik Guzics és Angelo, az úr felkél és mondja: rútul bánék velem a disznó, de ihol egy fa (melyet csatákon is magával hordozott zsebébe), állítsátok a sebnek vérét vele, az arra igen jó. Eléggé megpróbálták véle, de hijába, csak elfolyt a vére, először ülni, azután hanyatt fekünni, végre csak meg kellett halni, mert a fején három seb vala…”
Rendkívül érdekes olvasmány. Az egész azt sugallja, hogy az elbeszélő szintén nem szemtanú, az eseménynek nem részese, bármi történt, Zrínyi és Póka kettesben voltak.
Talán az sem érdektelen, milyen nyelven mondja.
HUSZONNYOLCADIK RÉSZ
Íródott Nyuzga javaslatára
Karen egész nap Mario Marinelli üveges tekintetét látta maga előtt. Ki volt ez az ember? Miért tette?
Megpróbált naiv álarcot ölteni, és minél ügyesebben kifaggatni Ute Schellenberget. Nem sokat tudott meg tőle. A gazdasszony jószerivel semmit sem tudott Mario Marinelliről.
Karen nem adta fel. Lehet, hogy Marinelli zárkózott volt, valakinek azonban ismernie kellett. Vajon ki tud róla többet?
Karen észlelte, hogy Ed Philips is szimatolgatni próbál, és azt is, hogy többen megrökönyödnek a férfi kíváncsiságán. Karen ezért megpróbált sokkal diszkrétebben kérdezősködni, ami viszont időbe telt.
Philips a megbeszélt apró jelek egyikével tudatta vele: ráhagyja. Karen némileg megkönnyebbült.
Több tucatnyi rabszolgacsaláddal ismerkedett meg, hagyta, hogy meginvitálják az otthonaikba. Megkínálták kenyérrel, sajttal, sonkával, füstölt oldalassal, főtt tojással, süteménnyel, kávéval, tejjel. Előbb evett, amennyi belé fért, később szabadkozott, végül csipegetett.
Megható volt a rabszolgacsaládok vendégszeretete. Karen elnézte otthonaikat; tiszta és rendezett volt valamennyi, talán még puritánnak sem voltak igazán mondhatók – de velük kapcsolatban polgári kényelemről sem lehetett beszélni. Egyszerű, csaknem szegényes berendezés¸ mindenütt ugyanazok a takarékosan faragott bútorok; legfeljebb a festés és az elrendezés volt más és más. Mindenütt egyforma vaskályhák, régimódi ágyak dunnával, tágas ablakok fehér függönyökkel, szekrények, lócák, és csak nagyon kevés modern eszköz. Karen úgy érezte magát, mintha tulajdon dédanyjánál lenne látogatóban.
Hamarosan a lányszálláson találta magát. A lányszálláson azok a nők laktak, akik még nem kaptak házassági engedélyt. Meglehetősen szigorú fegyelem uralkodott az épületben, rigorózus női őrséggel. A szállás egy nagy park egyik végébe állt, a másikon ugyanolyan épület: a férfiszállás. a középen álló négyszintes házban laktak azok a párok, akik már engedélyt kaptak a szexuális életre, és addig maradtak itt, amíg házasságot nem kötöttek, vagy amíg a házuk el nem készült. Mindhárom épületre őrség vigyázott, a lakókra vonatkozó előírások igen szigorúak voltak. A szexuális fegyelmet igen komolyan vették a Schellenberg uradalomban: a szabályok megszegői súlyos fenyítésre számíthattak.
A lányszállás meglehetősen zord volt és sivár. A nők apró, kamrának is alig nevezhető szobákban laktak, szegényes motyójuk elfért egy vékony szekrényben. Volt egy nagy közös hálószoba is; körülbelül negyven-ötven kétemeletes ágy szorongott benne, soraik között vékony folyosók. Haszonemberek istállója. Kimondottan riasztó volt és kopár. Karen a legszívesebben azonnal elmenekült volna, de mégis maradt, mert a közös társalgóban a körülbelül negyven – zömmel fiatal – nő egyfolytában Marinelli haláláról beszélt.
Hamar rájött: különösebben nem is kell kérdezősködnie. Maguktól mondanak el mindent, hiszen másról sem volt szó, mint Marinelli haláláról.
Sokat beszéltek az öngyilkosságról, állandóan arról fecsegtek – mégse mondtak semmit. Leginkább találgattak. Vajon miért tehette? Miért tette éppen most?
Karen megtudta, hogy a rabszolgák között egyáltalán nem megy ritkaságszámba az öngyilkosság – még a Schellenberg birtokon sem. Általában a frissen rabságba kerülő emberek kétharmadának megfordul a fejében, és jelentős részük meg is próbálkozik vele. Ezért a frisse vásárolt rabszolgák számára felügyeletet kell szervezni; sohasem szabad őket magukra hagyni. Az illemhelyen sem. Mindegyik ilyenre három-négy régebbi rabszolgának kellett vigyáznia. Karen most értette meg, mire szolgál a nagy közös hálóterem. Nem gazdaságos, ha idő előtt elveszítik a pénzen vásárolt rabszolgát.
Vajon Marinelli is a közös hálóteremben aludt odaát? Karen megkérdezte. Határozott nem volt a válasz. Marinelli már csaknem hat hónapja Schellenberg rabszolgája volt, már megszüntették a figyelését.
Most kinyílt a zsilip, ömlött az információ. Karen feszülten figyelt.
Marinelli felettébb zárkózott volt. Nem barátkozott senkivel, a próbálkozásokat elhárította.
- Magának való volt!
- Alig szólt valakihez!
- És a nők? – szaladt ki Karen száján a kérdés. – Hogy állt a nőkkel? Nem érdekelték a nők?
Hirtelen csend támadt. Karen észrevette, hogy néhányan lesütik a szemüket. Minden szem egy kövérkés, gesztenyebarna hajú nőre tapadt. Valaki meg is szólította az illetőt:
- Ezt Gabriella tudja!
- Gabriella hajtott rá!
- Hajtott rá!
- Ki is igényelte, de a fiúnak nem kellett!
Karen látta a fiatalabbak vádló tekintetét, a nőre nézett, és kezdte érteni. A rabszolgák között sokkal több a nő, mint a férfi. Szemmel láthatóan jóval több. A magányos nők sajátos testületet alkotnak, amelyben vasfegyelem uralkodik. A régebben itt lévők, az idősebbek a kedvezményezettek. Minél régebben van itt valaki, annál fontosabb szerepet tölt be a lányszállás közösségében. Gabriella már elég régen itt lehet.
Amelyik férfit az idősebbek maguknak kiszemelik, az a fiatalabbak számára tabu, szigorúan tilos. Aki megszegi, azt este a lányszálláson keményen elnáspángolják.
Jól megnézte magának Gabriellát. Lestrapált, öregedő nő. Legalább öt évvel öregebb Marinellinél. De lehet, hogy többel. Ahogy figyelmesebben vizsgálgatta, már úgy érezte, van az tíz is.
Jól megnézte Gabriellát. Nem az a gusztusosan és ropogósan töltött galamb volt, amely a legtöbb férfi vágyát felkelti, hanem alaktalan, zsírpárnás, petyhüdt testű nő. Jellegtelen arc, csapzott haj, kifejezéstelen tekintet, vizenyős szemek, zsíros bőr, lefittyenő toka. Ha ez a nő nem kellet Marinellinek, abban nincs semmi különös. De egy másik nő? Hiszen akad itt csinosabb és fiatalabb bőven.
Mintha csak Karen gondolataiban olvasott volna, egy hosszú, fekete hajú, harminc körüli nő megjegyezte:
- Gabriella Henryt is igényelte annak idején! A fiúnak azonban mégis Anette kellett! – és csúfondárosan elvigyorodott.
Rosszul tette. A terem sarkában eddig hallgatagon ülő rövid hajú, vastag szájú megtermett, tenyeres-talpas némber hirtelen felpattant, és hatalmas pofont kent le neki. Akkorát csattant, hogy Karen is hátrahőkölt tőle. A megpofozott nő szája sarkából vér szivárgott elő.
- Jaj! Bocsáss meg! Bocsássatok meg! – szűkölte panaszosan.
Ekkor sovány, harmincöt év körüli férfi lépett be. Az össze nő várakozásteljesen fordult felé.
- Lányok! – kezdte a jövevény. – A gazda úgy döntött, kapjon tisztességes temetést ez a szerencsétlen Mario. Holnap lesz a szertartás. Viszont a holttestet meg kel mosdatni, és fel kell öltöztetni. Ehhez mi odaát nemigen értünk. A gazda parancsa, hogy azok a nők, akik az ilyesmiben segédkezni szoktak, jöjjenek át a fiúszállásra.
Többen is felkászálódtak, közöttük Gabriella és egy Helen nevű húsz év körüli lány. Karen is velük tartott. A holttest körül nemigen akart foglalatoskodni, de kiváló alkalom volt bejutni a fiúszállásra, és ott szimatolni.
A másik épület belülről nagyon hasonlított a lányszállásra – csak a falak voltak kopottabbak, és a szobák rendetlenebbek. Néhány – zömmel fiatalabb – férfi lázasan takarított egyik-másik szobában. Láthatóan tartottak Schellenberg látogatásától.
Marinelli szobája apró volt, mint a többi rabszolgáé. Felét a holttestet tartó állvány töltötte be. Az ágy vetetlen, az éjjeliszekrényen néhány irat hevert.
- Ez nem lesz így jó! – csóválta a fejét Gabriella. – Itt nem lehet rendbe tenni szegényt. Ki kell vinni! El kell vinni a hullaházba! Vajon miért nem vitték eleve oda? – és kisietett a szobából.
Karen szíve nagyot dobbant. A vak is látta, hogy Helent nagyon mélyen érinti Marinelli halála, most pedig kettesben maradt a lánnyal. Ha még egyáltalán szerezhet információt, annak most jött el az ideje. Csak pár perce van, ki kell használnia.
- Milyen ember volt Mario? – szólította meg a lányt.
- Nem is így hívták! – felelte Helen, és elsírta magát. – Nem ez volt a neve!
- Nem ez volt a neve? Hanem micsoda?
- Nem tudom. – hüppögte Helen. – Nem mondta meg. Nem mondta meg, pedig többször is kérdeztem! A Mario Marinelli csak a rabszolganeve volt! Így mondta: a rabszolganeve! Akkor adták neki, amikor rabszolgává tették! Nem mondta meg az igazi nevét! Nem mondta meg! Nem mondta meg, pedig többször is kérdeztem tőle! – és többet nem szólt, csak sírt, sírt, sírt tovább.
Karen gyorsan szétnézett. Az éjjeliszekrényen hevert Marinelli rabszolga-igazolványa. Gyorsan kinyitotta, elővette a Philipstől kapott apró eszközét, és pillanatok alatt lemásolta Marinelli arcképét. Hátha még jó lesz valamire! Az igazolványt visszatette a helyére. A síró lány mindebből semmit sem érzékelt.
Két perccel később visszajött Gabriella – négy megtermett férfi társaságában. Utóbbiak elindultak a holttesttel. Nyomukban Karen is kijött a fiúszállásról.
Este Ed Philips azonnal elküldte Burtnek Marinelli képét.
- Nem tudom, mit jelent mindez, Karen, - mondta elgondolkodva. – de valami azt súgja, hogy fontos. Folytassuk holnap, hátha megtudunk valamit!
Másnap nem tudtak meg semmit. Ebben persze az volt a ludas, hogy Ed Philips kénytelen volt teljesíteni állítólagos küldetését – azaz mezőgazdasági instruktorként körbejárni Schellenberg krumpli-és kukoricaültetvényeit.
Fárasztó egyhangúsággal járták a különféle táblákat, agronómusokkal, agrármérnökökkel, munkavezetőkkel tárgyaltak hozamról, vetésforgóról, fajtákról. Karen alig győzte írni a sok adatot. Közben egyáltalán nem jutott ideje kérdezősködni. Délben gyors ebéd, utána megint szálltak be a helikopterbe, irány egy újabb tábla.
Estére pokolian fáradtak voltak. Karennek eszébe jutott, mit mondana Robert: „Nem szokta a cigány a szántást!”
Ed Philips megnézte, jött-e üzenete Burt-től. Elhúzta a száját.
Karen kérdő tekintetét látva elmondta:
- A fickót már Mario Marinelli néven adták el rabszolgának. Ez azt jelenti, hogy itt, Masterland-en semmiféle nyilvántartásban nem szerepelhet más néven. Nem jutottunk sehová.
- A fénykép?
- Arról egyelőre semmi.
Másnap este még fáradtabbak voltak. Meg sárosak tetőtől talpig. Délelőtt szakadni kezdett az eső, a helikopter üzemképtelenné vált, ők pedig terepjárón és gyalog vergődtek vissza nagy nehezen a központba. Alig értek be a pavilonjukba, újra rázendített az eső.
Zuhanyzás után a sátortető alatt kávéztak és cigarettáztak, amikor Burt válasza megérkezett.
- Na végre! – élénkült meg a férfi. – Lássuk!
Gyorsan elolvasta. Összevonta a szemöldökét.
- Ennyi?
Karen már ott állt mögötte, és együtt olvasták az üzenetet.
„A küldött kép a szakértők szerint ugyanazt a személyt ábrázolja, aki a nyilvántartás PSBD-4356-ERGE1000567 számot viselő, hiányosan dokumentált felvételén szerepel.
A felvétel nyilvántartási száma: PSBD-4356-ERGE1000567
A felvételen látható személy neve: Christopher M. Kowalski
Kora: ismeretlen
Születési helye: ismeretlen
Anyja neve: ismeretlen
Tartózkodási helye: ismeretlen
Foglalkozása: ismeretlen
Illetőségi helye: Wilanów, Mazowsze
(Megjegyzés: Fentebbi illetőségi hely feltehetően fiktív; mert senkinek sincs tudomása ilyen nevű tájegységről vagy településről egyetlen ismert bolygón sem.)
Egyéb információ az ábrázolt személyről: Nem áll rendelkezésre.
- Hát ennyi. – mondta Ed. – Elég sovány.
Karen egy pillanatig gondolkodott, azután kibökte:
- Az illetőségi hely nem fiktív.
- Létezik? Hol?
- A Földön.
Ed Philips felkapta a fejét.
- Marinelli földi ember volna?
- Mazowsze, más néven Mazóvia Lengyelország egyik tartománya. Európában van. A Földön.
- Jó, ha valaki ennyit tud a Földről. – sóhajtott a férfi.
Karen újra töprengett valamin.
- Christopher M. Kowalski. – mondta lassan. – Szerintem már hallottam valahol ezt a nevet.
A férfi mohó érdeklődéssel nézett fel.
- Hol?
- Ezen gondolkodom.
Karen kora hajnalban ébredt. Nem véletlenül. Ed Philips költögette.
- Azonnal öltözz fel, Karen! A szomszéd birtok gazdája Jake Smith sürgős segítséget kért. Három rabszolgája eltűnt, és neki nincs elég tapasztalt fegyverese. Expedíciót kell szervezni a dzsungelbe.
- És?
- Mondom, expedíció indul a dzsungelbe!
- Mi közünk ehhez, Ed?
- Schellenberg ad fegyvereseket!
- És?
- Mi is megyünk?
Karen úgy pattant fel, mintha darázs csípte volna.
- Micsoda?
- Öltözz, Karen! Megyünk a dzsungelbe! Te meg én!
FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK.
A Történelem ócska szárnyain
Időben,
Térben
Elsők a Vérben;
Magyarok,
Honfitársaim.
———
E nemzet magányosan egyedül,
Hosszú évekig birka módra tűr,
És aztán váratlanul odavág,
És távolról csodálja a világ.
———
Fegyver a kézben,
Talpig vészben,
Kiomló vérben a sok önkéntes
Gyerekkatona;
Újra harcol
Mária hona.
———-
Tapsol a külföld; néha tán fogad:
Hogy az anyaföld hány oroszt fogad,
A jó ebéd mellett arról nyafog,
Hány napig bírják még a magyarok.
—-
Tatár nyila,
Török pika,
Osztrák puska,
Kozák dzsida,
Hruscsov elvtárs harckocsija
Mellünknek feszül,
Ellene mindig,
Mindig
Egyedül.
———-
Másutt, ha néhány szurony közeleg,
Tüstént megszeppennek az emberek,
Nálunk az égő tank a házra dől,
És honvédsereg lesz a semmiből.
—-
Kósza reményben,
Elsők a vérben,
A horkoló vén Európa mellett
Vérezve
Ébren.
—-
Mit kaptunk?
Trianont,
Meg kamatot,
És néha ígéretet,
Jó nagyot…
——-
Sok kánnak, basának lett itt a veszte,
Sok orosz tábornok van eltemetve,
Az összes győztes túlerő biceg,
De múltunkat lopják a kibicek.
——-
Időben
Térben
Elsők
A Vérben;
Csatában égve
Hírnév és füst szállt az égbe;
Lesz-e valaha
Könny és vér helyett
Végre
Magyar jólét és béke?