Itt a vén muskétás beszél

Bolond história esett meg ma velem, elmesélem.

—————————-

Nálunk ma volt a ballagás. Délelőtt tizenegyig tanítottunk, utána díszítés, egy órakor ballagás.

Hétköznap mindig ötkor kelek. Reggeli után kimegyek egy melegítőben és egy vastag pulóverben - negyed hatkor még csípős hideg van -, és adok a kutyáknak némi száraz kaját. Jó, tudom, hogy az ebeknek naponta csak egyszer szabadna enniük, de nálunk ez a rend. Különben is: Prüntyi már legalább tíz perce kaparja az ajtót.

Nala minden alkalmat megragad, hogy képen nyaljon, és valahogy mindig sikerül is neki. Kitöltök a tálkáikba némi száraz kaját, nagyjából egy maroknyit. Utána még egyet. Buzgón elfogyasztják. Aztán vizet is töltök.

Nala közben másodszor is képen nyalt. Végtelenül nagy és feltételek nélküli szeretettel néz rám; ahogy csak egy nagyon okos németjuhász tud.

Prüntyi persze ezalatt megint elhurcolta az egyik tálkát, most visszajön a másikért. Visszafoglalom ez edényeket az imposztor kis tacsitól, de ő már Nalával hőbörög, körbe-körbeugrálja, száguldanak az udvaron. Néhány verebet is felelősségre vonnak; a pimasz madarak nem rendelkeznek leszállási engedéllyel.

Idő van. Tudják. Próbálnának még tartóztatni.

Amikor a fürdőszobában végeztem, szokás szerint beszólok Anikónak. Mire kijön, már öltözöm.

Most kezdődik a bolond história.

——————————-

Szóval öltözöm. Vagyis: öltöznék. Éppen az övemet kötném be. Kezemben marad a csat. Tönkrement.

Valahol biztos van másik öv, de meg kellene keresni. Arra meg nincs már idő.

Női öv? Hülyén fog kinézni, de ki törődik vele. Próbálkozom a lányok öveivel, viszonylag közel vannak, de reménytelen, be sem érnek.

Valami sötét nadrág kellene, de öv nélkül egyik sem fog rajtam megállni. Amióta három éve kiköltöztünk a régi panellakásból, elég sokat fogytam, és ez a tendencia máig tart.

Érdekes helyzet. Mi a csudát vegyek fel? Hat perc múlva megy a busz.

Marad az egyik kopott világoskék csőnadrág. Az elég szűk; öv nélkül is megáll. A ballagást feledém.

Kék póló, pulóver - meg a csőnadrág. Elköszönök Anikótól, és irány a suli.
Hat óra kettőkor lépek ki az ajtón. A megálló kétpercnyire van, a busz három perc múlva jön.

Még egy simi Nala kobakjára, nyitom és zárom a kaput. Anikó az ablakban; puszit dobunk egymásnak, mint minden reggel.

A megállóban huszonhárom ember. Nem nagyon aggódom; protekciós vagyok, a tanítványaim minden reggel helyet foglalnak nekem. (Néhány kollégám is utazik a buszon, de a gyerekek a megbízhatóbbak.)
Ma egy kislány, legelöl. Váltunk néhány szót. A körforgalom után felszáll a ma reggeli tökfőzelék (aki beáll előre).

A Fekete-Körös hídján áthaladva eszembe jut az elmúlt három esztendő. Egy évig Gyula-Városerdőből jártam be, amíg a lakásunkat árultuk.

—————————-

Séta a megállótól a suliig Sanyival - mint minden reggel. Kitárgyaljuk az értekezletet. Közben szembejön a rendőrkapitány - mint minden reggel.

—————————-

A tanáriban leülök a nethez. Ilyenkor mindig van rá némi időm, és még alig múlt fél hét. Közben a kávémat kavargatom.

Kávé után - még mindig a net előtt - jöhet a javítani való. Nem sok maradt mára, viszonylag gyorsan végzek.

Közben a pár perce üres tanári felélénkül, érkezni kezdenek a kollégák.

Eszter átadja egy bizonyos kislány édesanyjának üzenetét: a gyerek már jól van (Tegnapelőtt a kislány rosszul lett az órámon, orvost, majd mentőt kellett hívni hozzá. Bevett egy rakás gyógyszert kora reggel. Öngyilkossági kísérlet. Nem tipikus, de egyre extrémebb dolgok történnek az iskolában.).

Elolvasok minden levelet, hozzászólást, a legtöbbre válaszolok. Utána megnézek néhány blogbejegyzést. S. szenvedélyes hangú tirádában érti félre, amit mondtam. Feleljek neki? Ehhez még túl korán van, esetleg később.

Legalább négy-öt embernek tartozom egy-egy hosszabb levéllel…

Az idő eközben haladott sietve…

Még egy szál cigi, és jöhet a tanítás.

———————————

Később valamelyik szünetben újra a net előtt. Az egyik blogomon igen sok hozzászólás, a másikon a kutya se bakkant egy szót se. Felelgetek. K-val a szokásos vita fanyar eleganciával; a téma ugyanaz, mint mindig: a demokrácia.

Emitt a versről társalgunk, hébe-hóba a szentről és a profánról; amott még mindig a gyilkolászás.
Valami elvarázsolt lélek a Kalasnyikovról. A virágnevű egyén mokkát fűrészel a dicső szovjet hadsereg alapfegyverével. Nem reszelő az a fűrész véletlenül?

AK-47 utoljára tegnap volt a kezemben; bolond ballagásra hoztak be egy lebutított példányt a rendvédelmisek. Hosszan felelek.

——————————

Vége a tanításnak. Díszítés, készülődés. A versmondó lányaim izgulnak.

Lassan ideje átöltözni. A tanári melletti helyiségben a szokásos pénteki süteményvásár csütörtöki, előre hozott kiadása. Várnom kell.

Végül aztán nincs mire, a hölgyek oda vannak betonozva.

- Gyerekek, attól tartok, én most itt át fogok öltözni!

Tartok bent öltönyt, nyakkendőt és inget - közeledik az érettségi szezon.
Kék póló és pulóver le, ing, nyakkendő, zakó fel.

Hajaj!

A nadrág!

Bizony az is bő. Az egyik kezemmel tartanom kell. Folyamatosan. Néhány pillanatig lamentálok ezen a megoldáson. Nem igazán tetszik.

Mi a B terv?

Alsógatya.

Csőnadrág.

Az alsógatya túlságosan feltűnő lenne.

Marad a csőnadrág.

————————-

Érdekesen festek, annyi szent. Mintha valamelyik Rejtő-regényből szöktem volna.

Péter szokás szerint a műsorvezető. Kissé végigmér, de nem csodálkozik; számos sakkparti nevelte arcvonásai meg sem rezdülnek.

Versmondóim vannak. Lassan rájövök, hogy az egész ünnepség alatt nagyjából a placc közepén fogok állni. Mindegy már.

Hatalmas tömeg az udvaron. Jön a vendégsereg igazgatóstul. Idegen férfi kérdi tőlünk:

- Ki az a szemüveges úr?

A felelettel egyidőben jövök rá: a megyei elnök. Maximális felhajtás.

Érkezik a nyolc ballagó osztály. A gyerekek szépek, mint az álom. Méltóságteljesen körbevonulnak a téren, be a másik ajtón, a földszinti termek után a tömeg sorfala közt a sportpálya közepére.

Nyugtatom a lányokat. Az illusztris vendégek éppen a mikrofon előtt, ahová nekünk kell kimennünk. A két kislány kifogástalanul öltözött és gyönyörű. Én nem annyira, de nem én mondom a verset.

Az egyik vendég szúrósan végigmér, amikor megpuszilgatom a lányokat. Gúnyos mosoly vissza. Van neked titkárnőd, pajtás.

Az igazgató is végignéz, mások is. Némelyik nagyjából úgy, mint huszonhét éve ama egyszerű elméjű alezredes (a fiatalok nem tudják, mit jelentett akkoriban az Öltözködési Utasítás).

- Katona, az Isten magát….! Mi ez a szabadnapos terrorista öltözet?

(Tornacipőben voltam, gyakorló nadrágban, világoskék civil pólóban és kimenő nyári ingblúzban sapka nélkül.)

Most meg zakóban, nyakkendőben és kopott csőnadrágban.

Kihúzom magam, mint Petrucchio a lakodalmán. Mit bámultok, fickók, mi ebben a különös?

Zavartan elfordulnak.

———————-

Utána hívat a telephelyvezető és a helyettese. Naná, hogy a csőnadrág. Komoly képpel ballagok Auréllal, pedig vigyorogni van kedvem, mint a vásott kölyköknek.

- Laci, te elvárod, hogy a gyerekek…

Most nagyjából úgy érzem magam, mint anno 1942 nyarán érezhette magát Csukás vezérkari alezredes, amikor a magyar légierő nevében bocsánatot kért Richthofen vezérezredestől, a német VIII. légiflotta parancsnokától. A magyar vadászok tévedésből lelőtték a teutonok egyik Heinkel-111-es harci gépét.

Ráadásul Csukás alezredes személyesen tépázta meg a szövetségest.

Mint most én.
Pár szóval elmesélem a csőnadrágot.

Gyuri és Aurél elképednek.

- Miért nem telefonáltál a buszról, hogy hozzak neked egy övet? - kérdi Aurél.

Ez valóban nem jutott eszembe.

Innentől kedélyesebb….

A hogyishívják szerint az amerikai filmfőváros legszebb női keblei:
http://www.blikk.hu/sztarblikk/ime-hollywood-legjobb-melle-145057.html

Hááát….

Mindenki döntse el maga.

- Tudom, hogy kellemetlen az ön számára, hogy a megboldogult egyedüli örökössé tette, Mr. Monostory.

Monostory Bálint csendesen elmosolyodott.

- Apám kilencvenhét évesen hunyt el, és én az ötödik házasságából születtem. - magyarázta türelmesen. - A féltestvéreim között olyan is van, aki negyven évvel öregebb nálam, és apánk mindegyiket ellátta már.

- Értem. - bólintott a hagyatéki felügyelő. - Akkor mindenképpen önnel kell kiválasztanunk az adóköteles élményeket.

A fiatalember beletörődően sóhajtott.

Kint tombolt a tavasz. Bálint fejében verssorok kergették egymást:

“Fújd el tavaszi szél,

Ne legyen vesztünkre,

Fújd el a fájdalmat,

A haragot messze.”

Wolf, a hagyatéki felügyelő szikár bürokrata volt. Sokkal több érzés szorult belé, mint azt a külső megfigyelő gondolta, de a munkának is mennie kellett

Köhintett.

- Mr. Monostory!

- Igen!

- Kezdenünk kell, Mr. Monostory!

- Rendben!

Wolf feltette az okulárét. Persze használhatott volna kontakszemüveget vagy miniatűr lencsét is, de érthetetlen módon ragaszkodott a régen idejétmúlt jószághoz.

- Az ön édesapjának… hm… meglehetően sok szexuális élménye van nyilvántartásban. Első fokozatú adókötelezettség.

- Már írásos nyilatkozatot tettem ezzel kapcsolatban.

Az okuláré billent egyet.

- Fenntartja a nyilatkozatát?

- Igen.

- Nem óhajtja megosztani az érdeklődőkkel az édesapja szexuális élményeit?
- Nem szeretném. - felelte elszántan Bálint. - Kegyeletsértésnek tartanám.

Wolf meglepetten kapta fel a fejét, az okuláré a szemöldökére csúszott.

- Igen ásatag gondolkodás, Mr. Monostory. - vakkantotta megrovó tónusban. -Ráadásul sokba kerül.

- Tudom.

- Sokan akarnák majd letölteni a szexuális adótárból.

- Tudom.

- Önnek kártérítést kell fizetnie.

- Ezt is tudom, uram.

- Meglehetősen nagy összegű kártérítésre fogják önt kötelezni, Mr. Monostory. - részvétteljesen nézett a fiatalemberre. Ki tudja, miért, de nagyon is együtt érzett ezzel az idealista tacskóval. - A törvény értelmében ön önkényesen megfosztja édesapja szexuális élményeitől mindazokat, akik szeretnék azokat átélni. Az élmények liberalizálása óta ezt meglehetősen komolyan veszik.

- Tisztában vagyok vele.

- Tehát vállalja a kártérítést?

- Igen, uram. Vállalom.

Kimondta. Megkönnyebbült. Az egész apai öröksége rámegy a kártérítésre, de nem sajnálta. Jobb embernek érezte magát.
“Fújd el, tavaszi szél,

Fújd el, ami átok,

Vidám lendülettel

Óvd meg a világot!”

- Feltehetek önnek egy személyes kérdést, Mr. Monostory?

- Hogyne, parancsoljon.

- Miért zárkózik el az édesapja szexuális élményeinek közzétételétől?

- Mert úgy gondolom, csak rá tartozik.

- A halottak a törvény értelmében nemszemélyek, Mr. Monostory.

———————

Az épületből kilépve Bálint leintett egy légitaxit, és vidáman fütyürészett.

“Fújd el, tavaszi szél,

Sose jöjjön vissza,

Ami kínba kerget,

Ami sose tiszta.”

Ki találta ki azt az ostobaságot, hogy a halottak nemszemélyek?

Ha élnem kell,

Hogy élj tovább,

Ne add alább,

Nem is adod,

Tudom,

Ha folytatod,

Hát mit tehetnék,

Én is folytatom.

Ha élnem kell,

Hogy élj tovább,

Ha még mindig

Vannak csodák,

Egymásba

Bújni kell,

Ha dörömböl

A külvilág,

Hadd menjen

Búsan el.

Ha élnem kell,

Hogy élj tovább,

Hát élek,

Nem adod alább,

Így gombolyítja

Fonalát

Télen át

És nyáron át,

Újabb és újabb

Éven át

Az élet,

Évszakok sora

Körbe jár,

Mint ó malomnál

Vén szamár,

És minket

Mindig

Itt talál,

A fecskepár,

A gólyapár,

Habár

Az óra jár;

A fényes haj

Tán megkopott,

Meg kihullott,

Vagy elkopott,

Eper, kapor,

A sárra por,

S a porra

Újra

Sár,

Csüggedten néz

A sár,

A por,

A hosszú-hosszú

Számlasor,

S a verdeső

Idő,

A számla

Tette dolgait,

Idő

Habozta fodrait,

És mellig ért

A sár,

dacára ennek,

Annak is,

Akár hazug,

Akár hamis,

Akár ez is,

Akár az is,
Nálunk

Még tart

A nyár.

Ha élnem kell,

Hogy élj tovább,

Félek,

Nem ez a lényeg,

Kedves,

Ha élek

Én tovább

Azt se adhatod

Ám alább,

És éppen ez

A lényeg:

Neked kell élned

Még tovább,

Hogy én is

Tovább

Éljek!

A SZENT ÉS A PROFÁN

Mircea Eliade híres művének címét azért írtam a bejegyzésem elejére, mert az említett kötet végén a Szerző a jelenkori kultúra egyik alapvető problémáját fogalmazza meg: Profanizált világban élünk.

(Lentebb idézni is fogok Eliade művéből.)
Szent és profán nem csupán vallásos vonatkozásban értelmezendő. A szent cselekvés más dimenziót más motivációt jelent - ugyanazon személy részéről is.

A szent cselekvés az örökkévalóságnak szól.

—————————

A romantika időszakában talán még érzékelték a különbséget. A reformkor szónoklatainak harsány pátosza mögött esetleg ez (is) megbúvik.

Ahogy számos korábbi költői ars poeticában is. Magánemberként esendő lény vagyok, illetve az is lehetek. Magánemberként kisebb-nagyobb vétkeim lehetnek, ahogy másoknak is. Költőként azonban nem hazudhatok soha. Költőnek lenni szent küldetés.

Van jó néhány olyan foglalkozás, amelyekben ott vannak a szent elemei. Igazság szerint valahol mindegyikben. Amikor nem lehet hibázni, nem lehet tévedni - amikor mesternek kell lenni. Amikor a munka szinte különleges lelki állapotot igényel.

Régen tudták ezt. Alighanem ennek emléke a hippokrátészi eskü. Meg az összes többi eskü, amelyek mind-mind egy-egy beavatás szimbólumai.

A szent cselekvés mindig fontos, sőt mindig létfontosságú. A világ függ tőle. Egyféleképpen csinálhatjuk: legjobb tudásunk szerint.

———————————————-

A közösség érdekében végzett vezetői munka mindig szent cselekedet. Nem véletlenül fűződött régen az uralkodó, sőt a választott vezetők tevékenységéhez annyi vallásos jellegű, vagy ahhoz hasonló rítus.

Az uralkodók élete a legtöbb kultúrában erősen ritualizált. Nota bene, néha ezt el is túlozzák

Az első profán uralkodó, a türannosz a görög fejlődés terméke. Vajon mi lehetett az oka, hogy az arisztokraták (arisztoi=legjobbak) mindenütt engesztelhetetlenül gyűlölték? A türannisz volt az egyetlen államforma, amelyet sehol sem fogadtak el, a türannoszt jöttmentnek tartották, ha lehetett, fegyverrel is harcoltak ellene.

Érdekes módon a demokráciát könnyebben elfogadták; a jelek szerint az athéni demokrácia ismert vezetőinek zöme (talán az egy, Amphipolisz mellett elesett Kleón kivételével) arisztokrata származású volt.

Az arisztokraták mindenütt a rítusok avatott ismerői, fenntartói voltak az ókori világban. A demokrácia is tele volt szent cselekedetekkel, rítusokkal.

Vajon az athéni demokratikus államrendszer egyik szimbóluma, a cserépszavazás nem abszurdnak tűnő áldozati rítus?
———————————————-

A szent és profán logikája szerint a kétféle cselekvésben az egyén nem azonos minőségében vesz részt. Magánemberként - profán minőségében - tévedhet, hibázhat, vétkezhet; a közösség megbízottjaként - szent minőségében - nem.

A két minőséget nem keverték. Ennek is van nyoma a mai kultúrában, ha nem is nagyon szerencsés: a pápai csalhatatlanság. A dogma értelmében a római katolikus egyház feje ex cathedra csalatkozhatatlan - egyébként nem az. A legkiválóbb XX. századi egyházfő XXIII. János pontosan értette a különbséget:

“Csalatkozhatatlan csak akkor lennék, ha ex cathedra nyilatkoznék, amit sohasem fogok megtenni.”
A szentségtörést rendkívül kegyetlenül torolták meg - gondoljunk a szeretkezésen kapott Vesta-szüzek szörnyű halálára.

A szent minőség lehetett élethossziglan tartó, de lehetett meghatározott ideig fennálló állapot. A Vesta-szüzek szolgálatuk leteltével férjhez mehettek.

Nekünk ez a kettős minőség különösnek hat, pedig máig él: a költészetben.

Diákjainkat arra okítjuk, a versben beszélő személy, a lírai Én nem azonos a költővel, mint magánszeméllyel.

Van, ahol ez triviálisan egyszerű: a szerepversek esetében. A “Hymnus a magyar nép zivataros századaiból” szerzője nem azonos a lírai Énnel, hiszen 1823-ban értelmezhetetlen a vérözön és a lángtenger. A lírai Én bizony a zivataros századokból beszél, azaz a tizenhatodikból (“a legmagyarabb század”, illetve a tizenhetedikből /”magyar romlásnak százada”/.

Valahol, valamilyen formában minden művészet ismeri, alkalmazza, megkülönbözteti egymástól a szent és a profán dimenzióit.

————————————

Miféle antinómia a szent és a profán?

Miről van itt szó?

Mi áll egymással szemben?

Pusztán ünnepi és hétköznapi?

Vagy valami más?

Mintha a szent és profán világában az erkölcs volna az isten és a piac az ördög.

Hogyan is hangzik a legdurvább szentségtörés magyarul még most is?

Árulás.
———————————

A polgári társadalom még a vallást is profanizálta, az állami életet pedig teljes mértékben deszakralizálta. Ennek számos előnye mutatkozott, pedig - a jelek szerint - hátrányai is vannak.

Egy korábbi bejegyzésemben már említettem: akadt olyan, a korabeli Egyesült Államokat jól ismerő XIX. századi magyar filozófus, aki váltig állította, hogy az amerikai társadalom lényege nem a szabadság, hanem a korrupció.

——————————————-

Ha a közösség vezetése, az állam irányítása profanizálódik, olyan kísértések jelennek meg, amelyek a szent dimenzióban nem léteznek.

Olyan elméletek alapján építettük fel modern világunkat, amelyek az embernek az állatvilággal való kapcsolatát - magyarán profán voltát - hangsúlyozzák.

Ezek persze nem teljes értékű világnézetek, hiszen nem rendelkeznek ontológiával.

Se az általuk tételezett világban Nincs erkölcsi világrend.

Megszűnt a szent dimenziója.
Az emberi világot olyan “mozgástörvényekkel” népesítettük be, amelyek leveszik az ember válláról az egyéni felelősséget, és helyette megalkottuk az ananké mai formáit: a szükségszerűséget, a külgazdasági, belgazdasági, pénzügyi, költségvetési és egyéb végzeteket.

Nincs szabad akarat.

Akkor pedig: eladó az egész világ.
Magánélet és közélet között újfajta ellentmondások keletkeztek.

A közéleti embernek van egy hivatalos kiadása; amit látnak, ami nyilatkozik - illetve van egy magánkiadása; ahogy ténylegesen cselekszik.

Igen sok ember van, aki baráti körben esetleg homlokegyenest ellenkezően vélekedik, mint ahogy a nyilvánosság előtt. Saját körében elmondja a véleményét, a, köz előtt meg hazudik, ne essen ilyen-vagy olyanizmus vádja alá.

Szent és profán helyett mára kialakult őszinteség és képmutatás antinómiája.

————————————-

A hétköznapi életben az emberek — ha direktben nekik szegezzük a kérdést — általában tagadják a szabad akarat létezését, és az iskolában beléjük nevelt fogalmakkal — szükségszerűség, gazdasági kényszer stb. — mint a végzet különböző modern elnevezéseivel dobálóznak, mert így képzelik magukat “felvilágosultnak”.

Érdekes módon azonban, ha a kérdést közvetetten tesszük fel, a nagy többség mégis meg van győződve a szabad akarat létezéséről.

Ha ugyanis arról van szó, hogy felelősségre kell-e vonni a bűnösöket, el kell-e számoltatni a gazdasági vezetőket, politikusokat tetteikről, vagyonuk eredetéről stb., a nagy többség kapásból és mély meggyőződéssel igennel válaszol. Nem veszik észre, hogy itt ugyanannak a kérdésnek két különböző oldaláról van szó: felelőssége filozófiai értelemben csak annak az embernek lehet, aki szabadon cselekszik.

Senki sem tételezi fel, hogy a nagy vagyonok “isteni elrendelés” vagy “gazdasági kényszer” passzív következményei, azt sem hogy a bűncselekményt bárki is az “eleve elrendelés” vagy a gazdasági végzet kényszerítő erejénél fogva követte volna el; és nincs olyan bíróság, amely egy erre alapozott érvelést egy pillanatig is komolyan venne. Minden jog alapja a felelősség elve.

A náci “Endlösung” - Endlösung der Judefrage, a zsidókérdés végleges megoldása = a zsidó lakosság legyilkolásának náci “terminus technikusa” - hírhedt irányítója, Adolf Eichmann a jeruzsálemi bíróság előtt hiába hivatkozott szabad akaratának hiányára; arra, hogy minden tettét parancsra követte el, és a parancs teljesítése alól nem volt módja kibújni.

A bíróság dokumentumok óriási tömegének felhasználásával bebizonyította: német katonák , tisztek és tábornokok tízezrei voltak képesek szabad akarattal bíró lények módjára cselekedni a háború legnehezebb körülményei között is, vállalva a parancs nem teljesítésének kockázatát, amikor a hasonló parancsok végrehajtása elől kitértek, azokat megtagadták, elszabotálták, vagy éppen nem vállalták a bennük foglaltak végrehajtását; és ez nem vezetett maguk és családjuk fizikai megsemmisítéséhez, hanem igen jelentős százalékban túlélték a háborút. A bíróságon megállapították Eichmann felelősségét, a tömeggyilkost minden vádpontban elmarasztalták, halálra ítélték, és az ítéletet végrehajtották. Ez arra példa, hogy még a szabad akaratról való végletes lemondás sem mentesíti az egyént a szabad akarattal járó felelősség kényszerű vállalása alól.

———————————

Mi a világ profanizálódásának “eredménye”:

“a nem vallásos ember elveti a transzcendenciát, elfogadja a “valóság” viszonylagosságát, sőt talán még a létezés értelmében is kételkedik.”

A szent lesüllyedt - pedig jelen van:

“A magát vallástalannak érző és megjelölő modern embernek egész - álcázott - mitológiája és sok “lesüllyedt” rítusa van. Az újévi mulatságok vagy a házszentelők például, mint már említettük, noha elvilágiasodtak, szerkezetükben még mindig megújítási rítusra emlékeztetnek. Ugyanez érvényes a házasság, a gyermekszületés, új munkahelyre kerülés vagy előléptetés alkalmából tartott ünnepekre és mulatságokra.

Égész könyvet lehetne írni a modern ember mítoszairól, kedvenc színjátékainak, az általa olvasott könyveknek álcázott mitológiájáról. A mozi, ez az “álomgyár” számtalan mitikus motívumot alkalmaz: a hős és a szörnyeteg harcát, a beavatás harcait és vizsgáit, példaszerű alakokat és képeket (a “lány”, a “hős”, a “paradicsomi táj”, a “pokol” stb.). Még az olvasmánynak is mitológiai funkciója van: nemcsak az ősi társadalom mítoszelbeszélését és az Európa falusi közösségeiben még ma is eleven, szóban áthagyományozott költészetet pótolja, hanem mindenekelőtt lehetőséget teremt a modern embernek arra, hogy - hasonlóan ahhoz, ahogy korábban a mítoszok tették - “kilépjen az időből”. Akár krimivel “ütjük agyon” az időt, akár valamely regény időben távoli univerzumába lépünk be, az olvasás kiemeli a modern embert személyes idejéből, más ritmusokba ágyazza, és lehetővé teszi, hogy egy másik “történetben” éljen.”

Igazából még most is szükség van, szükség lenne - a szentre.

“A szimbólum, mint láttuk, nemcsak a világot teszi “nyitottá”, hanem az embert is eljuttatja az egyetemeshez. Segítségével az ember elhagyja privát helyzetét, s “megnyílik” az általános érvényű és egyetemes előtt. A szimbólumok felélesztik az individuális átélést, és azt szellemi aktussá, a világ metafizikai megragadásává alakítják át.”

—————————————-

Modern értelemben mi is hát a szent és a profán?
A profán: az állandó válság.

A szent: béke és harmónia, - és küldetéstudat.

Szükség van a közösségi élet reszakralizációjára. Új rítusokat kell teremtenünk, hogy általuk és segítségükkel közösség lehessünk.

Magyar csürhe szégyenteljes botrányt okozott a jégkorong világbajnokságon.

http://nol.hu/specialis/rss_valogatas/szegyenteljes_incidens__magyar_csurhe_botranya_a_vb-n

Sajnos látom a tendenciát, a munkám miatt azt is látom, kikből “lesz a cserebogár”. Nagyjából fel tudom mérni, miféle kör az, ahol megszűnt mindenféle kontroll.

Nem a hajléktalanok, nem a mélyszegénységben élők, nem a munkanélküliek és nem a minimálbérből tengődők mennek Zürichbe balhézni.

Pénzük van, önfegyelmük, viselkedéskultúrájuk nincs. A mindent lehet állapotból éppen most jutnak el a mindent szabad partvidékére.
Mielőtt bárki bármi baromsággal vádolna: nem etnikai, nem vallási és nem ideológiai alapról tenyésztődnek - de szívesen bújnak bármi ilyesmi mögé

Nem jobboldaliak és nem baloldaliak - ők a semmilyen oldaliak. Az egyre zavarosabb vizekben halászók.

Az utánpótlásuk is megvan, és még rosszabb (lehet).

Sejthető, mi mindenre képesek.

Az is sejthető, mi minden játszik a kezükre.
A széthulló, leépülő intézményrendszer tehetetlen velük szemben. Biztosak benne, hogy most ők jönnek. Bármikor képesek tömegbázisra szert tenni.
Itt van a baj, itt van az igazi baj.

Nagyon nagy baj van.

Nem kellene elbagatellizálni.
A helyzetet egyedül a közmorált fenntartó intézménystruktúra azonnali megerősítése mentheti meg.

Azt írja a hogyishívják:
http://www.hirszerzo.hu/cikk.jeghideg_egyenruhas_profik_gyilkoljak_a_romakat.106187.html

Azt gondolom, ez ma a létező legnagyobb disznóságok egyike.

Kinek állhat érdekében?

Miért?

Mit akar elérni?

A magányos fajgyűlölő ideájában nem hiszek.

Az amatőr fajgyűlölő csoport rémképében sem.

Ennyi virág sosem volt
A gyümölcsfáimon,
Virágpompájuk arcát
Naponta láthatom.
————————

Szellőfióka jár itt,
Huncut, de reszketeg,
Táncot járnak nyomában
A szirom-fellegek.

———————-
Ennyi virág sosem volt
A gyümölcsfáimon,
És ennyi ránc se volt még
Talán az arcomon.

AZ ALAPÉRTÉKKÉ KANONIZÁLT KAPZSISÁG

Nemrég olvastam egy könyvet a természeti és egyéb katasztrófákról. A nyolcvanas évek elején adták ki.Több ember okozta katasztrófa esetében nyomatékosan felhívja a figyelmet a felelőtlen profithajhászat következményeire.

Például az olaszországi Seveso környékén történt eset kapcsán, ahol egy robbanás következtében annyi dioxin került a környezetbe, amivel New York egész lakosságát ki lehetne irtani.

A könyv tizennégy évre visszamenőleg elemzi az eset előzményeit, a korábban tapasztalható problémákat, a cég és a helyi hatóságok mulasztásait, és az egészet a felelőtlen profithajszolás számlájára írja.

Az érvrendszerrel nemigen lehet vitatkozni: valóban felelőtlen, valóban profithajsza…

Magyarul: kapzsiság.
Csakhogy: az eset 1976-ban történt, Olaszországban.

Vajon hány hasonló zajlik most? Hány zajlik itt, Magyarországon?

—————————————————-

Mai társadalmunk egyik alapértéke a kapzsiság.

Tiszteletreméltó köntöst ölt magára, értekezik, bölcsességeket mond, nagy svádával osztja az észt. Elegánsabbnál elegánsabb álneveket talál magának.

De azért még: közönséges kapzsiság marad.

————————————————-

A történelem nagy államszervezői minden esetben abból indultak ki, hogy az államot alkotó minden csoport érdekeit valamilyen formában megjelenítsék az állam alapelvei között, hogy mindenki - az adott hierarchiában - valamilyen szinten biztonságban érezhessék magukat.

Korról korra felhívják a figyelmet a kapzsiság bomlasztó, romboló szerepére. Hogy vigyázni kell vele, nem szabad hagyni, hogy eluralkodjon.

————————————

Mintha éppenséggel visszafejlődtünk volna. Ez így természetesen túlságosan sarkos, és nem is igaz - bár én néha szeretem kiélezni az abszurditásokat.

A kapzsiság korunk legtiszteletreméltóbb erényeként kanonizáltatott.

Szeretne visszamenőleg is tiszteletreméltónak látszani.

Nemrég olvastam több olyan tanulmányt is, amely a bécsi kormányzatnak a Rákóczi-szabadságharcot kirobbantó pénzügyi-gazdasági intézkedései irányában - finoman szólva is - megértést mutatott. Nem nevezem mega szerzőt, nagyjából sejthető, milyen köröknek szeretne szívességet tenni.

Labanckodás nyegle divatja járja, és ez ebben az országban ritkán marad következmények nélkül.

—————————————

A pénz eredetileg csereeszköz. Meghatározott funkciója van. Bálvánnyá emelése súlyos tévedés - önálló hatalommá emelése minden filozófiai távlatból szemlélve abszurditás.

A pénz emberi játékszer.

Minden további abszurditás ebből jön.

Erősebb államoknak erősebb pénz. A homokozóban, a játszótéren a kemény öklű nagyfiú diktál. Az én hintámmal csak én játszhatok! Az én játékszerem jobb és fontosabb.

A gazdasági válság az emberi gazdasági kapcsolatok zavarából keletkezik. Mivel eme viszonyok megegyezésen alapulnak, az emberi közösség megállapodása percek alatt megszüntethetné a válságot.

Ha volna emberi közösség.

———————————-

Helyette Golding zseniális meglátása. Az emberek egyénileg lehetnek bölcsek, értelmesek, kedvesek és toleránsak - állami értelemben továbbra is a kapzsiság és a hülyeség vezérel.

A földi világ legjobb parafrázisa A legyek ura. A kapcsolatok színvonalát és szellemiségét pompásan modellezi.

Magukra hagyott kamaszok egy titokzatos világban - látszólag önmaguknak kiszolgáltatva.

Gazdasági válság. Ki tudja hányan veszítik el mindenüket, jutnak koldusbotra-nyomorba, lesznek öngyilkosok.

Mindig csak azok hoznak áldozatot, akiknek szinte nincs mit feláldozniuk. Mert a nagyfiúk erősebbek.

————————————-
Hány áldozatot “ér meg” a gazdaság “rendbe tétele”? Hány hajléktalant? Hány depresszióst? Hány halálos beteget? Hány felbomlott házasságot? Hány tönkrement családot? Hány öngyilkost? Hány árvát?

Hány áldozatot ér meg a kapzsiság?

Volt a XX. században olyan hadsereg, ahol a harci szabályzatban tételesen benne volt, hogy a veszteség akkor elfogadható, “ha az ellenség veszteségeinek legfeljebb négyszerese”. Négy embert ért meg egy ellenséges katona halála.

Kegyetlen volt és velejéig erkölcstelen.

Vajon melyik az erkölcstelenebb?

——————————-

Szóval?

Hány áldozatot “ér meg” a gazdaság “rendbe tétele”? Hány hajléktalant? Hány depresszióst? Hány halálos beteget? Hány felbomlott házasságot? Hány tönkrement családot? Hány öngyilkost? Hány árvát?

Megér egyet is?

Aki az áldozatot elfogadja, alaptól feltételezi, hogy ő maga nem lesz áldozat.

Legyen áldozat, de az mindig valaki más. A más áldozata nem számít.

Nekem megéri. Talán még nyerek is rajta.

——————————-

A valóság azonban mindig más. A valóságban az áldozatok sohasem korlátozódnak oda, ahol a cinizmus még elfogadja őket.

Ha az áldozathozatal egyszer megindul, bárki áldozattá válhat.

————————-

A kapzsiság szétverte az emberi közösségeket, kisstílű egyéni önzések zagyva konglomerátumát hozta létre helyette.

Segíts magadon, ha tudsz -harsogja a kietlen liberális demagógia. Úgy tesz, mintha nem fogná fel, hogy ez mindenki számára mást jelent.

A kapzsiság a legostobább tanácsadók egyike. Sohasem áll meg félúton, és nem nyugszik addig, míg önnön magát is el nem pusztította.

———————————-

A történelemben csak egyetlen eset volt, amikor a kapzsiság okozta válságot az emberi bölcsesség állította meg.

Szólón.

A történelem egyik legimpozánsabb fénykora következett utána.

—————-

Mit tett Szólón?

Mit tehetett?

Nem volt pénze.

Nem volt pártja.

Nem parancsolt hadseregnek.

Volt embersége, élettapasztalata, bátorsága, természetes emberi intelligenciája és költői tehetsége.

Bölcs ember volt.

Mindenkit meggyőzött.

Nemzeti konszenzust teremtett.

Nem érdekelte, hogy az lehetetlen.

Csoda történt.

Az hozott áldozatot, akinek volt miből.

“Holnap napkeltétől senki senkinek nem tartozik.”

Talán ezzel a mondattal kezdődött a görög csoda, a történelem egyik legragyogóbb fejezete.

Egy város népe felnőtté vált.

Senki sem lett hajléktalant.

Senki sem lett depressziós.

Senki sem lett halálos beteg.

Egyetlen házasság sem bomlott fel.

Egyetlen családot sem ment tönkre.

Senki sem lett öngyilkos.

Senki sem lett árva.

Athénban nem embert áldoztak, csak pénzt.
Senki sem bánta meg.

A hétköznap: mogorva salabakter.
Stressz-vérebe a lábánál hever,

Rossz könnyeit süket vigyorba fojtja,

És úgy áll, hogy ne lássék minden foltja.
Méltatlan gondok,

Ólmos drágaság,

Egy megfáradt,

Kiégett,

Vén világ;

Üvölt a hulla, hallgat, aki él,

És temetési dalt dúdol a szél

Ha egyszer majd…

Talán …

Valamikor…

Ha egyetlen ember fog élni akkor,

Ha egyszer majd a fontos lesz az érték,

Ha becsület és ember lesz a mérték,

Ha tudnám, hogy adtam egy percet érte:

Akármi lesz is;

Élni is megérte.

———————————

Az üzlet, mint rozsdás ördögkerék,

A média: mint kifestett fenék,

S mint mosdatlan fog pállott aromája,

Telepszik a politika a tájra.

Megélhetési

Napi

Stressz-tömeg,

A reménytelenség:

Ványadt öleb,

Üvölt a hulla, hallgat, aki él,

És temetési dalt dúdol a szél

Ha egyszer majd…

Talán …

Valamikor…

Ha egyetlen ember fog élni akkor,

Ha zabola jut minden dőreségre,

És ember lesz az ember egyszer végre,
Ha tudnám, hogy adtam egy percet érte:

Akármi lesz is;

Élni is megérte.

——————————-