Előző bejegyzésem egyik hozzászólója azzal vádolt, hogy rébuszokban beszélek. Alighanem igaza volt. Hát uccu neki még egyszer - világosabban.
———————————-
A Görgey Artúr áruló volt/nem volt áruló kérdéskört anakronisztikusnak és értelmetlennek tartom - erről nem szeretnék vitázni. Elsősorban azért mert az ‘áruló’ kifejezés egyetlen jelentésárnyalatát sem tudom alkalmazni az adott helyzetre.
——————-
Hogy Görgey tábornok három hadtest és egyéb hozzá csatlakozott alakulatok élén 1849 augusztus 31-én Világosnál feltétel nélkül letette a fegyvert Rüdiger orosz császári lovassági tábornok előtt, tény.
Hogy ez a fegyverletétel katonai értelemben indokolt volt/nem volt indokolt, ezen már oly sokan és sokat vitáztak, írtak, Horváth Mihálytól Pusztaszeri Lászlóig, hogy nem igazán érdemes folytatni. Mindez történelem, önmagában erről vitázni merőben szubjektív dolog.
Hozzáértéssel vagy hozzáértés nélkül is lehet a kapitulációt indokoltnak vagy indokolatlannak tekinteni. Mindkét oldalon foglalt már állást hazai és külföldi történész, hadtörténész és hivatásos katona egyaránt.
Lehet összeszámlálni (miként Nemeskürty), miféle alakulatok voltak még egyebütt fegyverben a fegyverletétel pillanatában, és merengeni azon, hogy ezekkel mit lehetett/nem lehetett volna kezdeni.
Maga Görgey egyetlen ponton bizonytalanodik el. Emlékiratában megemlíti, hogy nem tudott Klapka augusztus 3-i győzelméről, hogy ezzel Haynau csapatai utánpótlás nélkül maradtak. Erről az egy tényről jegyzi meg, hogy ha erről idejében tudomást szerez, akár meg is változtathatta volna a hadi helyzetet. De nem változtatta meg.
———————
Katonai értelemben a fegyverletételt a jelenlegi irodalom nemcsak abszolút indokoltnak, de szükségszerűnek és elkerülhetetlennek is tartja.
Természetesen ez is ellensúlyozható. Azóta különböző nemzetek néhány hadvezére nyilatkozott mély megvetéssel a világosi fegyverletételről. Akadt, aki még Görgey életében. Nem tudok róla, hogy Görgey erre bármit is reagált volna. De messziről jött hadvezér azt mond, amit akar.
Egy fokkal komolyabb ügy, hogy elítélően nyilatkozott a kapitulációról Görgey két, tehetséges tábornoktársa is: Kmety György és Vetter Antal (Előbbinek a csornai, mindkettejüknek a hegyesi csatában tanúsított hadvezetését régebben tanította a West Point. Hogy még ma is tanítják-e, nem jártam utána.).
Mindegy, ez a katonák dolga, nem boncolgatnám.
Erről szól a Görgey-kérdés? Úgy gondolom, már nem.
——————————————————————-
Félreértések elkerülése végett: Görgey egyáltalán nem volt gyáva ember. Többször is kitüntette magát, az 1849. július 2-án Komárom mellett vívott nagy csatában súlyos fejsebet is kapott. Katona Tamás írta valahol: ha az osztrák svalizsér kardja néhány centiméterrel lejjebb megy, Görgeynek ma akkora szobra állna valahol Budapest központjában, hogy elfáradnánk, ha fel akarnánk rá tekinteni.
Görgey tábornok élénk vörös színű dolmányt csináltatott magának, hogy az alvezérei távolról is felismerhessék - tekintet nélkül arra, hogy ebben az ellenség számára elsőrangú célpontot mutatott.
Görgey katonaként kiemelkedően jól tette a dolgát, amíg a saját mércéje szerint ennek értelme volt.
Hogy mennyire volt jó hadvezér? A kérdésnek nem sok értelme van. Talán kitűnő alvezére lehetett volna egy zseniális főparancsnoknak - amely helyzetre - emlékiratai tanúsága szerint - maga is vágyott. Csakhogy: egyetlen főparancsnok alatt sem volt képes szolgálni - ezt meg pályafutása ismeretében mondhatom.
Bajtársai tisztelték, akadt, aki egyenesen hadvezérzseninek tartotta (Leiningen Károly). Leiningen - naplója és levelei tanúsága szerint - mindhalálig tisztelte, de például Damjanich János az aradi fogságban vele kapcsolatban a kis és nagy tolvajokkal példálózott.
Hadvezéri és katonai tevékenysége - bár vannak kérdőjelek - általában pozitívan értékelendő.
Ami fontos: A katonai szakszerűséggel a feltétel nélküli fegyverletétel önmagában nem magyarázható. A kapituláció - elvből történt.
A Görgey-kérdés Görgey Artúr tábornok katonai és hadvezéri teljesítményéről szól? Úgy gondolom, már nem.
——————————————————-
Hogy Görgey emberként milyen volt - ehhez már talán több szó fér. Ridegnek, mogorvának mondják - de Vettert ugyanígy festik le. Túl szigorú volt, mondják mások, a seregében gyakran agyonlőtték a függelemsértőket - ez Bem vagy Damjanich parancsnoksága alatt is így volt.
Magának való volt? Bárdolatlan?
Petőfi Sándor és Klapka György között nem csekély diplomáciai érzékkel oldotta meg a párbajjal fenyegető feszültséget.
Nem. Nem tűnik magának valónak, vagy bárdolatlannak.
Görgey emlékirataiból egy nem túl széles látókörű katona portréja bontakozik ki. A Gazdátlan levelek is ezt sugallják. Nem is tudott lépést tartani a korral; a kiegyezés után azt képzelte, hozzájuthat a karrier lehetőségéhez; de mindenütt falakba ütközött. A jelek szerint nem értette, hogy ő már eljátszotta a szerepét, semmiféle közéleti nagyságnak nincs szüksége rá.
Meglepő módon, idős korában lett népszerűbb. Herczeg Ferenc “csodálatos tábornok” jelzővel illeti. (Ugyanő egyénként elmeséli az emlékirataiban, miként hagyta helyben kutyakorbáccsal édesanyja megkínzóinak sunyi főkolomposát az 1849-ben alávaló módon véresre veretett Maderspach Károlyné fia.)
De vajon a Görgey-kérdés Görgey tábornok emberi kvalitásairól szól? Igen, egy időben arról (is) szólt, de ma már nem.
———————————————————-
Az ötvenes évek magyar történetírása árulókkal népesítette be nemzeti históriánkat. Görgey már adva volt, mellé csapták egyebek között - Károlyi Sándort, a szatmári béke létrehozóját.
Kettejük között igen nagy különbségek vannak. Károlyit egyetlen kortárs sem minősítette árulónak. Maga Rákóczi sem, csupán kinyilvánította, hogy a maga részéről elutasítja a szatmári békében biztosított kedvezményeket.
A magyar történeti köztudatban sohasem volt Károlyi-kérdés.
Károlyi Sándornak olyan nyilvánvaló anyagi érdekei voltak a fegyverletételben és a szatmári békében, hogy eszében sem volt tagadni. Persze, a szatmári béke nem feltétel nélküli fegyverletétel volt, hanem az elkövetkező század közjogi alapjait megteremtő egyezmény. Károlyi büntetlenséget kötött ki, később a császári hadseregben tábornoki karriert futott be.
Hát Görgey?
Neki a fegyverletételhez semmiféle anyagi érdeke sem fűződött. Sőt. Nem lehetett annyira naiv - bár egyes társai ezt feltételezték - hogy az oroszok nem adják ki. Abban sem - amiben megint egyes tábornokok hittek - hogy csak a politikusokra vár halálos ítélet, a katonákra nem. Tisztában volt a katonai eskü fogalmával, mert évekig szolgált császári-királyi tisztként (a 12. Nádor-huszárezred kvietált főhadnagya volt.). Akkor pedig a fegyverletételt abban a tudatban kellett szerveznie, hogy rá valószínűleg akasztófa vár.
Semmiképpen sem gondolhatta azt, hogy a fegyverletétellel személy szerint jobban jár, mintha tovább harcolna.
Ennek ismeretében kell értékelnünk Görgey egyetlen kikötését; Rüdiger orosz császári tábornoktól azt kérte, a fegyverletételt egyetlen osztrák katona se láthassa. Ezzel a kor katonai gondolkodása szerint még utoljára felbőszítette, megalázta az osztrák hadsereget.
Hogy végül mi történt, az a két császári udvar tárgyalásaiból adódott, későbbi fejlemény.
Büntetlenséget sem tudott kikötni - mint Komáromban Klapka. Karriert sem futott be a császári hadseregben - soha többé.
Talán a gyávaságról szól a világosi fegyverletétel? A fentiek ismeretében aligha.
Üzletről?
A szatmári béke az volt, a világosi fegyverletétel nem.
Akkor mi volt?
Miről szól a Görgey-kérdés?
—————————————————
A Görgeynek adott kegyelem tovább bonyolítja, és érezhetően hínárba viszi a problémát. Az, hogy Görgeyvel szemben eljárás sem indult, a parancsára fegyverüket letevő tábornokokat pedig kivégezték, sátáni ötlet volt - de a magyar mentalitás alapos ismeretében született.
Kivégezték még a szerencsétlen Lázár Vilmost is, aki hivatalosan még ezredes sem volt (Bem léptette elő, de sohasem nyert Megerősítést), csak - a tábornokok távozása után - hadtesténél ő volt a legmagasabb rendfokozatú tiszt; ráadásul Bem parancsát megszegve vitte kapitulációra a katonáit.
Vagy Schweidel Józsefet, aki október 3. (a császári haditanács szabta határidő) után semmiféle harci cselekményben sem vett részt, csak megélhetési okokból fogadta el a tábornoki fizetést; és akit csak azért tettek generálissá, hogy ne érje szó a ház elejét, amiért előléptetik Görgeyt, akivel szemben rangidős volt.
Görgeyt erkölcsileg lehetetlen helyzetbe hozták. A kor katonai becsületkódexe ebben a szituációban elvárta az öngyilkosságot. Az osztrák tisztek is erre vártak, a mendemonda szerint egy porosz tiszt felajánlotta; ha Görgeynek nem telik pisztolyra és egy lövedékre, küld a sajátjából.
Görgey internálásával és társai kivégzésével olyan botlódrótos aknát helyeztek el a magyar közvéleményben, ami azóta is szedi áldozatait. Azonnal megosztották a közvéleményt a Görgey-kérdés, mint mérges góc mentén. Kiszámított gonoszsággal.
A Görgey-kérdés nem ez által született, de ez által mérgesedett el, és a súlyos erkölcsi fogyatékosság atmoszférája lengi körül.
Miről is szól hát ez a fránya Görgey-kérdés?
—————————————————-
A Görgey-kérdés rólunk szól. Sajátosan magyar kérdés, másutt talán - nem is lehetne “kérdés”.
Mi magyarok szeretnénk önmagunk szemében szigetvári Zrínyi Miklósnak látszani; de titokban Görgeyvel rokonszenvezünk.
Vörösmarty Mihály megírta Átok című versét:
“ Görgeynek hívják a silány gazembert,
Ki a hazát eladta cudarul.
Kergesse őt az istennek haragja
A síron innen és a síron túl.”
Szóval megírta. Ezt. Utána hamarosan - feladta magát…
Mi magyarok hajlamosak vagyunk előkelő, nemesnek hitt gesztussal feladni mindent, kiszolgáltatni magunkat rosszakarónak, sorsnak, végzetnek, ellenségnek. Minden küzdelmünk mögött ott borong a nemes és tragikus vereség pátosza.
Bátran lépünk az akasztófa alá. Mosolyogva tűrjük, amint kifosztanak bennünket. Tapintatosan viselkedünk, nehogy megbántsuk a győztest.
Ugyanakkor megvetjük a mindenkori győztesek handabandázását, nemes letargiába dermedve várjuk a gödör fenekét.
És ha a gödörnek nincs is feneke?
A mi világunk tele alacsony státuszú győztesekkel és magas státuszú vesztesekkel.
Korábbi bejegyzéseim egyikében már céloztam a Szondi két apródja nyitóképére: két hegyorom egymással szemben. fellegek közt pihen a halott hős, vele szemben a rommá lőtt vár dicső romjai - alant a völgyben török tivornya.
Magas státuszú vesztesek fent - alacsony státuszú győztesek alant.
Ilyenek vagyunk. Mi mindig Európát oltalmazzuk, mindig másokért vérzünk. Ide lőjetek!
Nem szólunk önmagunkért. Inkább elveszünk. Kéjes magyar dekadenciával adjuk fel a harcot, de nem akkor, ha az ellenség kényszerít, akkor ha mi úgy látjuk.
“Hogyha el kell veszni, nosza,
Mi vesszünk el, ne a haza!”
Csak hát: Hol is van itt “haza” - nélkülünk?
Büszkén szenvedünk, gyűlölködve fellázadunk, jól befűtünk egy ideig az ellennek - aztán hősiesen elbukunk.
A leghülyébb uralkodónak, a legkorruptabb vezetőnek is hitelt adunk.
A legostobább gesztus is meghat bennünket. Főleg akkor, ha nemzeti érzésünkre apellál. A hazafiságunkra.
Vitam et sanguinem!
Mások mindig jobban respektálnak bennünket, mint mi önmagunkat. Oroszországban - bármelyik orosz elmondja most is, közszájon forog - a polgárháborút “a zsidók szája és a magyarok fegyverei” nyerték meg. Közben itthon elveszítettük az országunk kétharmadát.
—————————————————
Miről is szól a Görgey-kérdés?
Görgey szimbólum, mindig halálosan komolyan vesszük, vagy istenítjük, vagy megvetjük - és nem látjuk mennyire groteszk és tragikomikus az egész szituáció.
Rólunk szól a mese, magunk meséljük magunknak.
Nekünk nem kell áruló, anélkül is el tudunk bukni. Akár nyert helyzetből is.
Sajnáljuk legyőzni az ellenfelet.
Nem illik gólt lőni, felülkerekedni - vagy nem hihető.
Hülye gesztusokat teszünk, és még mindig nem vesszük észre, hogy soha senki sem viszonozza őket.
Magunk mászunk a gödör mélyére - miután megástuk magunknak.
Elegánsan és mosolyogva segítünk az ügyetlen hóhérnak a kötelet a nyakunkra tenni.
Szegények, nehogy ne tudjanak megölni bennünket.
Szegények, nehogy ne tudjanak kihasználni bennünket.
Szegények, nehogy ne tudjanak szipolyozni bennünket.
Elegánsan, mint egy snájdig régimódi huszártiszt.
Fizetünk a nincsből.
—————————————————-
Mennyire vagyunk mi fontosak önmagunknak?