Elveszített világháborúk
2009. január 31., szombatSenki sincs a világon rajtunk kívül, aki a XX. században három világháborút veszített volna el.
Tanultunk néhány érdekes dolgot. Leginkább azt, hogy hazánkat elég hosszú szakaszon érinti a damaszkuszi út.
Nézzük csak egyenként ezeket a világháborúkat.
1. Első világháború 1914-18
Úgy tűnik, a vesztesek közül nekünk volt messze a legrosszabb marketingünk, mert a békeszerződés példátlanul, minden más vesztesnél jobban sújtott bennünket.
Elveszítettük országuk kétharmadát.
2. Második világháború 1941-45 (számunkra)
Veszteségünk, ha lehet, még drámaibb: jelentős mértékben elveszítettük az önbecsülésünket.
A vereség más dimenziókban is igen súlyos volt: a nagy vesztesek már régen kiheverték - mi azóta is nyögjük százféle értelemben.
3. Hidegháború 1948-90 (számunkra)
A bipoláris világ két egymással szemben álló gigászi hatalmi tömbje egymás “főerőivel” ugyan sohasem vívott tényleges háborút - a fegyverek csak mellékhadszíntereken dörögtek - de időnként csak a jószerencse akadályozta meg az apokalipszist.
Úgy tűnik, ennek a “világháborúnak” egyedül mi vagyunk a vesztesei.
Vegyük szemügyre őket közelebbről.
1. Mostanában a történészek némelyike olyanokat mond vagy ír, hogy”a Monarchiát széttörték”, “tönkretették”, “a nemzetközi érdekek követelték az erős dunai monarchia megszűntét” stb. Ha a katasztrófát egyedül külső okok eredményezték, ha közönséges vis maior volt, azzal nincs mit kezdenünk. De az volt-e? Mi magunk semmilyen értelemben nem vagyunk érte felelősek?
Újabb elemzések a magyar történelem egyik fénykoraként jellemzik a dualizmus korát (1867-1918). Valóban az volt?
Ha figyelmesen vizsgáljuk, egyre kevésbé tűnik annak. A kilencvenes években már nyilvánvalóvá váltak a bajok, külföldi szakmunkák rendszeresen írnak olyasmit, hogy “az államot csak a nyílt erőszak tartotta össze”. Némely egykori szovjet (és amerikai!) műben “összetákolt állam” minősítést kap az Osztrák-Magyar Monarchia.
/Utóbbi terjed, mint a nehéz istenátok; találkoztam olyan amerikai írónő által írt, középkori témájú művel, amely éppenséggel I. (Nagy) Lajos magyar királyságát minősíti tákolmánynak(?!). /
Ez természetesen túlzás, rezignált mosollyal vehetjük tudomásul, hogy a történelem odaát is jórészt politikai propaganda.
Azon viszont el kell gondolkodnunk, hogy rajtunk kívül senki sem minősíti kedvezőnek a Monarchia belpolitikai állapotát.
Ha a forrásokba tekintünk, kiderül, szinte nem volt olyan szélesebb látókörű politikus, akinek ne lett volna valamilyen átrendezési terve. Még a szűkebb látókörűek közül is sokan tervezgettek gyökeres változtatást.
Ez jelezné, hogy a dolgok rendben vannak?
Valami baj volt?
A magyar politika miért nem érzékelte?
A kor magyar politikusai vég nélküli, haszontalan szócséplésben pergették ülésszakaikat, amelyek tárgya leggyakrabban a közjogi kérdés volt. Közben síppal-dobbal-kereplővel idióta obstrukciós játékot játszottak, akár a hülyegyerekek.
Egyetlen dolog volt, amivel nem foglalkoztak - amivel a történettudomány máig adós.
A magyar politika az elmúlt évszázadok során nem volt képes megérteni, hogy a török kiűzése után újjászervezett Magyarország nem azonos a mohácsi síkon végleg elbukott Magyar Királysággal.
Tudjuk, érezzük. De miben áll a különbség? Jó lenne tudni, mert évszázados hibák forrása.
Vajon manapság nem követjük el ugyanazokat a hibákat?
2. A két világháború közötti magyar politika annak iskolapéldája, hogyan szűkítheti saját mozgásterét egy dilettáns országvezetés.
Alapvető cél a trianoni békeszerződés integrális területi revíziója volt. Ez az egyetlen szempont uralt mindent, más irányból nem keresték és nem használták ki az esetleg adódó lehetőségeket. A határon túli magyarok érdekében lényegében nem tettek semmit, ami azok helyzetét javíthatta volna.
De lépésről lépésre szorította ez a politika sarokba - önmagát. Ha revízió, és egyedül csak revízió, az a rossz viszony állandósulását jelenti a szomszédokkal. Ekkor merevedett körénk az Illyés Gyula jelezte gyűlöletgyűrű.
Pedig a szomszédok sem jártak olyan nagyon jól. Egyik sem volt elégedett. Ma már röhejesnek tűnik, mi mindent akartak még. Például a csehszlovákok a Balatont magába foglaló korridort a Dunántúlon keresztül az Adriai-tengerig.
Ha mindent megkapnak, amit követeltek, Magyarország Budapestre korlátozódott volna.
Egyik sem lett nagyhatalom. Egyik sem lett virágzó állam. A zömük mára szét is esett. Hozzánk hasonlóan ők is fájdalmasan nélkülözik a kárpát-medencei népek együvé tartozására támaszkodó okos politikából eredő szükségszerű és értelmes megbékélés gyakorlatát.
Szóval revízió. Fennmaradt egy Horthy-emlékirat 1920-ból. A hülyeség és alkalmatlanság írásos bizonyítéka. Arról szól, hogy már 1921-ben vissza lehet foglalni az összes elveszített területet - egyenként. Mindenütt lesznek aktív támogatóink. A többi állam meg közben Ludas Matyit olvas.
Szóval revízió. Amihez gyengék vagyunk. Egy null a politikai bölcsesség javára.
Szóval revízió. Ennek csak katonai útja van. Magyarország katonai értelemben a társég leggyengébb állama. Az is marad. (-Hiszen nekünk nincs is hadseregünk! - kiált fel egy szemlén Szombathelyi Ferenc. A leendő vezérkari főnök.)
Szóval revízió. Szövetségesre van szükségünk. Azaz még csak nem is szövetségesre, nagyhatalomra, aki hajlandó nekünk ajándékozni az elvett országrészeket. Akit persze hűségesen szolgálnunk kell. Kettő null a politikai bölcsességnek.
Már készen állunk valamely “atyai szövetséges” szolgálatára mindenben.
Olaszország? Nagy nehezen rájövünk, hogy komolytalan.
Akkor ki marad? Könnyű rájönni: a Szovjetunió és az esetleg ismét nagyhatalommá váló Németország. Ez a perspektívánk. Három null.
Szovjetunió? Kizárt dolog, “Európában elsőnek léptünk fel a bolsevizmus ellen!” Négy null.
Az öszvér következetes csökönyösségével tartjuk magunkat ehhez. Még 1940 nyarán is, amikor a szovjetek fegyveres segítséget ígérnek nekünk Erdély, a bolgároknak Dobrudzsa visszaszerzéséhez. Cserébe: megnemtámadási szerződést kellene kötnünk velük. Ez valóban tűrhetetlen: a kicsi és gyenge Magyarországnak szerződésben kellene rögzítenie, hogy nem áll szándékában megtámadni a hatalmas Szovjetuniót.
A bolgárok bezzeg lecsapnak, mint gyöngytyúk a zöld takonyra. Szerzeményüket máig őrzik. Mi okosan elutasítjuk Sztálint, jobb lesz Hitler. Göring személyesen húzogatja a vonalat a térképen - a Temesvár környéki, román kézen maradt területet “Göring-has” néven emlegeti a korabeli sajtó.
Végül jól jártunk, csaknem a felét megkaptuk a követelt területnek - négy év múlva el is vesztettük az utolsó négyzetcentiméterig. Öt null.
Szóval revízió. Egyetlen “szövetséges” maradt. Hitler még hatalomra sem került, de mi már készen álltunk rá, hogy elveszítsünk az oldalán még egy világháborút. Hat null. Ez már gombócból is sok.
Vajon manapság nem követjük el ugyanazokat a hibákat?
3. Nagyjából 1960-62-től 1975-ig - de legfeljebb 1977-ig - mi voltunk a gulyáskommunizmus országa. A legvidámabb barakk. Brezsnyev gyakran hivatkozott Kádárra: egy kommunista vezető, akit szeretnek az országában.
A korabeli viccek tele voltak vele:
“- Mi lesz veletek, ha meghal Kádár?
- Veletek mi lesz, ha Husák (Ceaucescu, Honecker stb.) még tíz évig él?”
Ez volt a közérzület.
Közben számos probléma a szőnyeg alá söpörve. Probléma nincs, minden tilos, az undorító magyarellenes förmedvényekre legfeljebb Száraz György válaszol, legfeljebb kiadják.
(Állítólag azért engedték megjelenni, mert személyében Kádárt is védelmébe vette a roppant gusztustalan támadással szemben.)
A politika most a ló túloldalára esett át, a szomszédokkal szemben hajbókolás, nemzeti érdek smafu. A tankönyvek “testvéri” román meg csehszlovák államról deklamáltak, közben mindenki tudta, mi a valóság.
Ugyanazok a hibák - fonákról. Nekünk minden mindegy. Engedjetek bennünket csöndben kihalni.
Mi már csak ilyenek vagyunk: vagy groteszk kardcsörtetés, vagy miniszterelnöki puszipuszival ünnepeljük Erdély elcsatolását.
Miért nem lehet megtalálni a valódi, felelős álláspontot - valahol a kettő között?
1990, rendszerváltás, szocialista összeomlás.
Miért vagyunk megint vesztesek?
Bezzeg a szomszédok!
A román politika egyszerűen zseniális; nem is trágyából, trágya illatából épített várat; nevetséges katonai teljesítménye jutalmául mindkét féltől területet kapott az első világháborúban.
A második világháborúba nálunk sokkal mélyebben bonyolódott, mégis átjátszotta magát a győztesek oldalára.
(Már nem is említem: a ‘89-es forradalom kivágott román trikolórja a Nyugat szemében felülírta 56-unkat.)
Miért vagyunk megint vesztesek?
Eleve ez van elrendelve?
Vagy csak idióták a politikusaink?