Itt a vén muskétás beszél

“Az csak legenda! Sosem volt! Nem létezett! - kiáltja rá a félárbocon lengő, szűk fantáziájú tudálékosság. Mint korábban Trójára. Vagy mint még előtte Babilonra és Ninivére.

Kifelé fontoskodunk, befelé kételkedünk. Nem Atlantiszban. Magában a kételkedésben.

Platón két művében is foglalkozott vele. Az egyik éppenséggel az utolsó, halála miatt félbemaradt munkája. Vajon Platón, akiről egyesek nem átallották azt mondani, hogy a filozófiatörténet jelentős része nem egyéb, mint széljegyzet az ő életművéhez, csak mesélni akart volna ahogy a szkeptikusok állítják?

Csak kiagyalt volna egy képzelt történetet, vénasszonyoknak való mítoszt, ahogy a görögök az ilyesmit nevezték, pusztán filozófiai elgondolásának alátámasztására?

Platón művelt ilyet, nem is egyszer. De nem Atlantisz esetében!

A Szólónra való hivatkozás ugyanis kizárja ezt. A görögök túlságosan könnyen vádolták egymást hazudozással, és Platónnak túlságosan sok irigye és ellensége volt ahhoz, hogy egy közismert személlyel kapcsolatban valótlanságot állítson. Csakis azért beszélhetett Atlantisz kapcsán Szólónról, mert Szólón Atlantiszhoz fűződő kapcsolata, hogy a híres költő és törvényhozó eposzt akart írni Atlantiszról, akkoriban közismert ténynek számítottak.

Platón “meséjét” nem lehet olyan sommásan elintézni, ahogy szkeptikusék gondolják.

Hogy összezagyválta volna a számokat, és kilencszáz helyett kilencezret írt? Miért van az, hogy Platónt, akit minden más ügyben abszolút szavahihetőnek tekintenek, Atlantisz kapcsán ehhez hasonló gyerekes ostobasággal vádolják?

Hogy “Héraklész oszlopai” ügyében keverte volna össze a szezont a fazonnal? Éppen az Akadémia alapítója, aki a maga korában igen művelt, ráadásul világlátott embernek számított, ne használt volna pontosan egy akkor már közismert földrajzi fogalmat?

Az Atlantiszt Szantorin (Théra) szigetére lokalizáló elmélet, szellemes ugyan, de látszik rajta a legendát a történettudomány prekoncepciózus dogmáival összeegyeztetni akaró fáradságos igyekezet. De a legnagyobb baja: nem igaz.

Azért nem, mert a görögök magától értetődően megkülönböztették egymástól Atlantisz és Théra katasztrófáját, két külön eseménynek tekintették, amelyeknek egymáshoz semmi közük; ami világosan kiderül Sztrabón művéből, aki külön beszél Atlantiszról, illetve Théráról - utóbbi esetben azokat is megnevezvén, akik először siettek a théraiak segítségére.

Különös dolog a kollektív tudat. Vagy a kollektív tudattalan. Élőszóban gyakran igazat adunk a szkeptikusoknak, mert divat, mert ők “komoly emberek”, belül viszont tökéletesen érezzük, hogy adott kérdésben nincs igazuk.

Például Atlantisz esetében.

“Fecseg a felszín, hallgat a mély”

————————————————————-

Atlantisz

Létét tekintély, hivatal tagadja,
Kufár tudomány naponta eladja,
Rossz politika könnyen veszni hagyja,
A művészeti vásár megtagadja,
Pedig magát nem adja;
Mert érzelmeink mélyén ég a léte:
Fájó emléke lelkünkben sajog.
Hiába volt
Földrengés,
Tengerár -
Atlantisz volt, és újabb létre vár.

Elnyelte egykor a mélységnek árja,
S az idők mélye fogságába zárva
Ahol a múlt a jövőnek mesél,
Valahol most is él.

Megfürödve az idő tengerében,
Mint szép szerelmes menyasszonyok régen,
Atlantisz asszony vőlegényre vár.

Évezredek fogából álló rosta
A múlt bűneitől tisztára mosta.
Titkunk fényes lakába költözött.
Legendák ködleplébe öltözött,
Mely szép testét alig fedi;
És néha látni engedi
Lenyűgözően szép idomait.

Meglátjuk őt, ha álmodni merünk,
Ha tagadásától nem rettegünk.
Álmodni félő lusta szkeptikus,
Fantáziátlan teoretikus
El nem temetheti,
De meg sem lelheti.

Érezzük nyár hevét,
Szenvedjük tél jegét,
Féljük a megváltatlan lét természetét,
És mint hajótörött a jegygyűrűjét,
Őrizzük tiszta emlékezetét.

Minden őrző részeg álomba révedt,
A világ tilosba tévedt,
Kufárszelleművé lett,
S mint, akit mindezt sért,
Folyamodik újabb vízözönért
Pénzparipáján
A bennünk élő sátán.

Jöjj elő, Atlantisz,
Mutass csodát!
Hogy lássuk a fát,
De érezzük az erdőt,
Hogy visszaszerezhessük
A jövőt.

Csak akkor lehetsz nagy,
Ha nem vagy puszta agy.
Az érzelem nem megvetendő szolga,
Mert a lét nem csak az értelem dolga.

Az érzelem a szellem táltosa;
Elvihet oda,
Ahol szférák örök zenéje zeng
S a felhőfátyol mögül feldereng
A fényes háztetőknek városa.

A napokban lett volna a Calliope tizenhatodik születésnapja.

Nem, semmiképpen sem nekrológot írok. Amíg élek, mindaddig tervezem a Calliope újraindítását; és - ha legkisebb lehetőségem is lesz rá - meg is fogom tenni. Ha még élek akkor…

Józan számítás szerint ebben az országban ötven évnél hamarabb semmiféle kibontakozás nem lesz. Ha akkor már nem élek, majd a csapat egy régi tagja indítja újra. Vagy a gyermeke…

Tizenöt év. Négyszázkilenc előadás. Csaknem ezer fiatal, aki különböző időszakokban a csapat tagja volt…

Egykori színpadtermünkben most jehovisták gyűléseznek, illetve különféle, egyházakhoz nem tartozó kisebb-nagyobb vallási csoportokat evett be a kutrugáj. Fő a bevétel.

Az előadások zömét Anikó rendezte. A dramaturg én voltam. Rendezett még a Calliopéban - a teljesség igénye nélkül - Csiszár Imre, Gergely László, Menyhért Csaba, Szarvassy Csaba Zsolt, Zborovszky Andrea - és mások.

A csapat néhány egykori tagjának arca ma már színházi plakátokról mosolyog ránk. Némelyik fényképen - ha valaki figyelmes - engem is felfedezhet.

Már több mint egy éve, hogy a Calliope áldozatul esett az országban zajló eszetlen rombolásnak. Fenntartónk (valamelyik képen szintén látható) kénytelen volt bedobni a törölközőt.

Volt előtte néhány stresszes karácsonyunk. Amikor azt tervezgettük, hogy az újabb megszorító és akadályozó hülyeségek ellenére hogyan maradunk meg.

A megszorítások nem akkor kezdődtek, amikor a legtöbben gondolják. Mi már évekkel korábban szembenéztünk a monoton egyhangúsággal érkező sunyi rendelkezésekkel. Amelyekről akkor - direktben hazudott a média.

“Bárcsak a gyermekeimnek is részük lehetne ilyesmiben! -mondta nemrég a csapat egy igen régi tagja. Játszott az emlékezetes Szép Magyar Komédia-bemutatón a Gyulai Várszínházban. Az volt ott az első diákszínházi előadás - és a Calliope második nagy generációja.

Bizony, kedves kollégák, nem a témazáróitokra emlékszik a diák!

Ingyenesek voltunk. Ma böszme mértékű tandíjat kellene szednünk - és akkor sem biztos, hogy megmaradnánk.

Tolkien szerint a nagy történetek sohasem érnek véget.

Boldog leendő születésnapokat, Calliope Diákszínpad!

1941 véres őszén I. Sz., a szovjet mérnök azt a parancsot kapta, sürgősen utazzon a Szibériában, a tajga kellős közepén található városba, és legyen az egyik, nyugatról frissen odatelepített gyárkomplexum igazgatóhelyettese.

I. Sz. egy vénséges Pontiac gépkocsin indult útnak - a tragacs meglepően jól bírta, az útközben hulló német bombák sem találták el, de másnap menthetetlenül beleragadt a sárba. A ZiSz teherautó még addig sem bírta.

I. Sz ettől kezdve pőrekocsin utazott. A szibériai októberben, ami felér a mi kemény telünkkel. Három nap alatt összesen nem tudott három órát aludni.

Éjfél után volt, amikor megérkezett. Tudomásul vette, hogy azonnal munkába kell állnia, de azt hitte, ez csak reggel következik be. A gyárból semmit sem látott, méreteiről, az ott folyó munkáról egyelőre még ködös fogalmai sem voltak.
Mint újdonsült igazgatóhelyettes, kapott egy apró szobát - ami nagy luxus volt egy embernek. Az éjjeliszekrény gyanánt szolgáló ócska ládán díszelgett státusza szimbóluma: a kurblis telefon.

Ájultan zuhant a priccsre, és már aludt is.

Fél kettőkor vadul zörgött-csörgött-hörgött a telefon. I. Sz. rémülten felriadt.

- Halló!

- I. Sz.?

- Igen. Maga kicsoda?

- Ön a gyár új igazgatóhelyettese?

- Igen! Maga ki a fene?

- A gyár ügyeletese vagyok! Érkezett egy új szerelvény, tele szerszámgépekkel. Minden vágány foglalt! Hová irányítsam?

Néhány másodpercnyi csönd.

- Hová irányítsam?

- Holnap körülnézek. Addig irányítsa a szerelvényt haza, a lakására!

Valaki azzal kérkedett, hogy döbbenetes mennyiségű tévécsatornával rendelkezik. Nekem is van, nem annyira sok, és elég ritkán nézem. Itt viszonyt körbekattintgattam.

Az egyik nevesincs csatornán arról értekezett valami nagyképű majom, hogy mi magyarok mindannyian nyilas házmesterek ivadékai vagyunk, a világ legocsmányabb, legaljasabb, legutolsó népe; arra sem valók, hogy a kultúrnépek belénk rúgjanak, és Szibéria legvadabb vidékén volna a helyünk.

Nem minősítem, mert akkor antimicsoda lennék…

A másik nevesincs csatornán meg arról értekezett egy másik nagyképű majom, hogy mi magyarok Európa őslakói és legősibb kultúrnépe vagyunk, felsőbbrendű ember mintaképe, és az ősi sumér kultúrától a parthus birodalomig mindent nekünk köszönhet a világ.

Nem minősítem, mert akkor meg honáruló lennék…

Lehetséges, hogy nálunk van a hülyék paradicsoma?

A Betlehemi éjszaka című darabot a Hahota Gyermekszínház számára írom.

Hahotáék a napokban Finnországban vendégszerepelnek, ahol - egyebek között - Pázmán lovag című darabomat is bemutatják. Nekem pedig csipkednem kell magam, mert az új betlehemest december 19-én már be is mutatnák. Kevés időm van; jószerivel csak a ma este, mert holnap már mást szeretnék írni.

A Hahota betlehemese eleve elég különös lesz, mert hogy is tud összesen három színész betlehemest játszani? Emiatt a narrátoros megoldáson kívül más nem is jön számításba. Meg figyelni kell arra, hogy mindig legyen az átöltözésre elegendő idő.
Különböző felkérésekre már számos betlehemes játékot írtam - illetve szerkesztettem. Ilyet azonban még nem.

A Narrátor kedvesen együgyű alföldi birkapásztornak tűnik, az időjárás pedig gyermekkorom kőkemény dunántúli teleit idézi

“ NARRÁTOR

Vagy tényleg hideg lett a meleg Kánaán?

Vajon én most talán végleg megbuggyantam,

Vagy nem? Akkor bizony valóban hideg van!

Jaj! Kegyetlenül fázom, a fogam vacog,

Hol van errefelé valami jó vacok,

Ahol szegény Jónás végre felmelegszik,

S közben egy kis sajtot, meg kenyeret eszik?

Ott a domb mögött kezdődik a sivatag,

Olyan meleg, gyakran kiszárad a patak,

Elsétálok oda kissé melegedni,

Ráérek majd később a birkát őrizni.

(Indulna.)

Jaj! Én bizony azt látom, hogy arrafelé

Is hullik az égből ez a fehér izé.

A meleg pusztaság most a hideg fészke!

Jaj, Uram! Talán eljött a világvége?

(Leborul.)

Uram! Ha úgy döntöttél, hogy nem halasztod,

Hanem a világot menten megfagyasztod,

Hát vedd figyelembe, hogy ártatlan vagyok,

Bár vannak bűneim, de nem nagyon nagyok,

Néha ugyan farba rúgom a kosokat,

De előtte ők is tesznek érte sokat

Unalmamban néha nagyokat bégetek,

Zsoltárokat hamis hangon énekelek,

De a legtöbb ember bűne nem kevesebb,

Sőt, amennyire én tudom: mind bűnösebb;

Jámbor vagyok, aki a haragodtól fél,

Ezért, kérlek, engem a mennyekbe vigyél!”

Kissé anakronisztikus.

Így van rendjén, hiszen a betlehemi mese voltaképpen szimbolikus történet; sajátos térben és időben játszódik.

A vígjátéknak ezt a fajtáját a Lüszisztráté-átdolgozásom óta kedvelem. A néző előbb alapos fürdőt vesz a kacagás tengerében, hogy a végén lelkileg készen álljon - a komolyságra.

A Betlehemi éjszaka ilyen darab lesz. Bolondozás, móka, - remélhetőleg - kacagás, fura anakronizmusok.

Aztán hirtelen véresen komollyá válik. Sírnivalóan komollyá. Komollyá, széppé és ünnepélyessé.

Hiszek a komédiában. Jobban, mint a tragédiában.

A tragédia azt mondja: a rend helyreáll.

A komédia: nem vagy egyedül. És még valami sokkal fontosabbat: a gonosz nevetséges.

József, a názáreti kézműves már kétezer éve szállást keres…

Talál-e?

Részesei leszünk-e?

Létezik-e számunkra megváltás?

“Hullatja levelét az idő vén fája”

Onsai hajította a labdát, és a pettyes nagyot puffant a térfelemen. Lássuk hát…

Az ősz azon évszak, amely leginkább tudatosítja bennünk, hogy meg fogunk halni. Érdekes módon sokkal jobban, mint a tél. Az már egy befejezett állapot, - ha úgy tetszik, meteorológiai mélypont - sokkal inkább utal egy új kezdés lehetőségére, mint a csupa hervadásból, csupa megállíthatatlan pusztulásból, csupa veszteségből, csupa lassú felbomlásból álló ősz.

Az értékvesztés melankólikus folyamata a szemünk előtt zajlik, és a maga megállíthatatlanságában csendesen jelzi a halál megállíthatatlan közeledtét. A hangsúly a még csak helyett a de már-ra kerül. Még csak húsz esztendős vagy, de már húszéves leszel; még csak negyvenhat vagy ugyan, de azon kapod magad, hogy de már negyvenhat esztendős lettél.

A filozófiában az évszak jelképe Heidegger lehetne, az irodalomban - a ballada.

Az ember ilyenkor valóban tragikus lénynek látja önmagát - céltalanul belevetve a valóságba.

Igen a ballada, de az egykori Greguss Ágost hírhedten szellemes meghatározásában: Tragédia dalban elbeszélve.

A tragédia a romlás keserű színorgiája; a dal az eső, szél és köd szomorú melódiája; lassú magányos hegedűfutamok sejtelmesen, a homályba burkolódzó messzeségek távolából; az elbeszélés az ősz tragikus dala: lassan, kimérten közeledik a halál…

Az ember ilyenkor hajlamos önmagában a halál gondolatával való dekadens barátkozásra; de csak az, aki külsőleg sohasem adja fel. Az ilyen fáradt vándorként üdvözli a kaszást, de nem kacérkodik, nem udvariaskodik vele. Vegyük a tarisznyát, és gyerünk! Vagy szóba sem áll vele, csak a mögötte felsejlő elöljárót üdvözli kurta fejbiccentéssel, mint Leiningen tábornok naplójának utolsó sora” “Uram, amint parancsolod!”

Újjászületés? Új élet? Ebből? Dehogy. Ha már belépünk “a fekete lyukba”, elindulunk “a sötét úton”, vagy belépünk “a cethal szájába” - már nem marad egyéb, mint “a biztos romlás”. Meg az akasztófahumorban rejlő végtelen távlat - garabonciás-énünk kiröhögi a halált.

Az ősz az életükben sikertelen, haláluk után sikeressé váló írók évszaka. A groteszk irodalmi halottkultuszé.

Az ősz a magyar irodalomé. Itt síron túli megvető tekintetek cikáznak az őszi ködben; feladott, abbahagyott életek levetett ruhái áznak a fájdalmasan szemerkélő esőben.

A ballada. Mondjuk a Szondy két apródja…

Próbáltad már lerajzolni?

Egyszerű hullámvonal. Rendezői balról a hullámvonal egyik csúcsa: a felhőbe hanyatló drégeli rom; szemben vele a hullámvonal másik csúcsa, ama “nyájas-zöld hegyorrom”, ahol lobogós hadikopja jelzi az utolsó csepp véréig harcoló várkapitány sírját.

A hullámvonal alján, a völgyben éppen győzelmi ünnepet ül a török.

Alacsony erkölcsi státuszú győztesek alant, magas erkölcsi státuszú vesztesek felül...

A magyar kultúra legegyszerűbb képi metaforája…

Az ősz a legmagyarabb évszak…

Bőbeszédű főnök

Még maradunk: most záporozik számos buta kérdés;

És attól tartok, hogy Gyuri mindre felel.

Fiatal kolléga

Sok nebuló nem tudja, ki volt Newton - panaszoltad;

Inkább arra vigyázz, hogy Te is el ne felejtsd!

Bizony nem hagyta magát sem az anglus, sem a hollandus. A hangulat egyre feszültebbé vált.

Bercsényi izzadt, közben mentéje gombját csavargatta. Mit képzelnek ezek? Amit az imént ismertetett, az már az utolsó resolutio volt, a nemes magyar nemzet végső pontjainak lecsupaszított váza, puszta életben maradásának záloga. Itt már nincs miből engedni, miért alkudoznak még ezek?

Amikor a holland kissé érdes latinságával tovább magyarázott, Bercsényi Miklós nem bírta tovább.

- Nem alkudozunk tovább, hollandus uram! - pattant fel indulatosan. - Szabadságot keresünk mi, nem sajtot!

feszült csend támadt. Az angol tátott szájjal bámult a neveletlen magyarra, a német titkár bezzeg elfordult, ne lássák a vigyorát.

Hamel-Bruyninx, a holland követ előbb gúnyosan elmosolyodott, aztán összevonta a szemöldökét. Nem sietett felelni. Higgadtan lesöpört a kézelőjéről egy porszemet, megigazította gallérját, végigsimított hosszú parókáján.

- Ha önök valóban szabadságot keresnek, - felelte aztán, miközben hidegvérrel állta Bercsényi dühös pillantását. - többet dolgozzanak, és kevesebbet szónokoljanak. Az ön ruháján annyi arany meg ezüst van, amennyiből kényelmes házat vehetne a Rajna mentén. Miért nem a szabadságot szolgálja vele, ha azt keresi? Miért hagyja, hogy a pórnép, meg a katonái nyomorban éljenek? - némi szünetet tartott, élvezte, mint olvad el a magyar gróf arcáról a magabiztosság. - Ha szabadságot akarnak, vágják le mentéikről, dolmányaikról a sok haszontalan arany-meg ezüstgombot, láncot, és ne értéktelen, kongó rézpénzzel fizessék a hadaikat! Nemzeti egység nélkül nincsen szabadság. Áldozatot csak az hozhat, akinek van miből. Mi, hollandok ólomgombos kabátban vívtuk ki a szabadságunkat!

Historia professzor úr, a kérlelhetetlenül igazságos és igazságosan kérlelhetetlen vizsgáztató már a torkát köszörüli. Előtte hosszú sorban ácsorognak országnagyjaink. Feketéllik a sok öltöny, akár egy varjúcsapat.
- Ego sum magistra vitae…

Bólogatnak, bólogatnak, de nem tudni, értik-e.

Az indexek az asztalon, sorban.
A professzor cirkalmas, némileg reszkető betűivel mindenikbe beleírta már:

“Elég…

Hogy mi lesz a vége? “-séges”-e, avagy “telen”?

Attól tartok, hamarosan kiderül…

Ezzel a verssel neveztem itt: http://www.helenbereg.gportal.hu

Kötött volt a téma: álom.

Három szónak feltétlenül szerepelnie kellett benne:

ágy, képzelet, ébredés

————————————————————-
ÁLOMRAPSZÓDIA

Ködös, borongós, szürke délután,
S a hosszú nap után
Vágyam:
Az ágyam;
S a párnák közt a meghitt Közelséged.
Szeretlek Téged!

A mindenség hatalmas tortájából
Egy szelet
Képzelet;
Felhőben lebegni
A világ felett,
Napszélben ázni,
Titkok roppant szirtfalára mászni,
A félelem zord egét tapogatni,
Hullámverésben
Rettegve forogni;
Minden reményt a mélybe ejteni;

S reggelre mindezt elfelejteni….

Míg engem látsz: ne félj,
S remélj!

Míg életre kelt minden ébredés,
Irigy halál hiába ostromolhat
A külvilág a fejünkre omolhat;
Jöhet rosszindulat, hivatal, számla:
Az éber valóság ezer rossz álma;
Ne fél,
Remélj!

Kint didereg az őszi este teste,
A csalfa telet hiába kereste,
Bent béke dúdol,
S duruzsol a kályha,
Új álom vár ma,
Éjfél után
Vágyam:
Az ágyam,
S a párnák közt a meghitt Közelséged.

Szeretlek Téged!