Andreas Eschbachtól nemrég Hajszőnyegszövők című első regénye jelent meg a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban, ami - legalábbis az SFPortal / SFBlogs táborában - nagy sikert aratott. A regény máshol is tetszett a kritikának és az olvasóknak, talán ennek is szerepe van abban, hogy a 2001-es Quest is ugyanabban a világban játszódik - csak éppen évezredekkel korábban.

A Quest alaptörténete a science-fictionben már-már közhelynek számít: az Eftalan Quest vezette űrhajó az emberiség és egyben minden élet forrásának otthont adó bolygót keresi, hasonlóan az Alapítvány és Föld vagy éppen a Battlestar Galactica hőseihez. Nem tudjuk meg, hogy az általunk ismert Föld-e ez a bolygó, sem azt, hogy a regény a múltban vagy a jövőben játszódik. Megtudjuk viszont, hogy ahogy az emberiség terjeszkedett, úgy egy-egy bolygó gyakran visszaesett a kőkorszaki szintre, így lakói számára újrakezdődött a történelem. Talán most is egy lakott univerzum vesz körül bennünket, csak nincsenek meg az eszközeink, hogy észrevegyük.

Ugyan címszereplő, Eftalan Quest mégsem főszereplő a regény elejétől fogva. Legalább olyan fontos két tisztje, Tennant Kuton és Dawill is, akiknek segítségével a könyv elején sikerül véghezvinni a lehetetlent: az elpusztíthatatlan, földönkívüli eredetű erőtér mögül elrabolni a nem emberi fajokra vonatkozó anyagokat minden emberi tudás tárházából, a Pashkanariumból. Bailannak, a Pashkanarium ifjú novíciusának sorsát is végigkísérjük a regény lapjain.

Quest ugyan élő legenda, mégsem alkalmas a hős szerepére: halálos betegsége fokozatosan elemészti szervezetét, tudja, hogy ez utolsó küldetése. Ettől reméli, ha nem is a megváltást, de legalábbis a megkönnyebbülést. Az eredet bolygóján ugyanis egyes legendák szerint maga Isten lakik. Quest ebben a grálkeresésben egyszerre Parsifal és a Halászkirály. Hogy megváltást talál-e, azt nem árulom el. Nem csak Quest haldoklik: végveszélyben van Gheerh birodalma is, a legyőzhetetlen Csillagcsászár hadai fenyegetik.

A Quest rendkívül részletgazdagon mutat be egy izgalmas világot: megismerjük Gheerh kasztrendszerét, bepillantást nyerhetünk a fénynél gyorsabb utazás rejtelmeibe, találkozhatunk több idegen fajjal, még a legendák világából előlépett szereplőnk is van. A Hajszőnyegszövőktől eltérően e regény szerkezete egyszerű, lineáris, ugyanakkor annyira magával ragadja az olvasót, hogy alig lehet letenni.

Nem elsősorban az eredeti ötletekért érdemes kézbe venni a regényt, sokkal inkább eredeti gondolataiért. Bízom benne, hogy hamarosan a magyar nyelvű kiadással is megtehetjük ezt.

Amúgy is hosszú csütörtöki napomat alaposan sikerült meghosszabbítanom, de nem bánom, csak azt, hogy két esti programom részben ütötte egymást. Éppen ezért talán érdemes lenne Junéknak megfontolni, hogy a Magyarországi Németek Házában rendezzék az SFPortal Meetupot, elvégre a Hősök tere-Lendvay utca környéke is jól megközelíthető, az alagsori étteremmel meg a sörkiszolgálást is le lehetne boltolni. Arról, hogy a Tündérgyár hogyan debütált, majd később, egyelőre a Lendvay utcában vagyok.

Szolgálati okok miatt kötelességem is volt részt venni az esti német nyelvű előadáson, de amúgy is érdekelt volna. Az előadást tartó hölgy a Történeti Hivatalban, hivatalos nevén az Állambiztonsági Szolgálatok Levéltárában kutat magyarországi német illetve ciszterci vonatkozású anyagok után, most ebből adott egy kis ízelítőt. Már a kezdete is poénos volt: eredetileg nagybátyja, egy néhai ciszterci szerzetes anyagát szerette volna magánemberként megtekinteni, de azzal utasították vissza, hogy nem leszármazottja az illetőnek. Na most szerzeteseknek aránylag ritkán vannak leszármazottai. A hölgy nem hagyta magát, így kutatói engedéllyel csak megnézte az aktát, és ha már kutatás, mást is megnézett magának. Az előadásból végig az jött le, hogy a Történeti Hivatal nem annyira az anyagok hozzáférhetővé tételén, mint inkább azok gondos elzárásán munkálkodik. Pedig most már nagyon ideje lenne a végére járni az ügynökmúltnak, kerül, amibe kerül.

Az előadás után szokás szerint felszólalt egy öregasszony, aki minden rendezvényen ott van. Az előadó mondandójából egyedül az maradt meg benne, hogy az nem tanult meg gyerekként németül - a néni már előtte is külön kiakadt minden apró nyelvtani hibánál -, alig lehetett leállítani, hogy nem ez a téma. A dolog tanulsága, hogy a trollkodáshoz nincs szükség internetre.

A szokásos bort és pogácsát sorsára hagyva siettem ezután a Tűzoltó utcába. Természetesen eltévedtem, de még elég gyorsan ráébredtem erre ahhoz, hogy csak kb. 5 perccel legyen több a késésem az addiginál. Így épp Nemes Dániel kritikákról szóló előadásának közepére érkeztem meg.Tulajdonképpen a fél előadásnál érdekesebb volt az azt követő vita, ismét meglepett, hogy vannak, akik jogosítványhoz kötnék a kritizálást. Kleinheincz Csilla előadását teljes egészében hallottam - na jó, ez túlzás, mivel hátul álltam, nem minden szó jutott el hozzám, ezúton üzenem Csillának, hogy vagy tanuljon meg kiabálni, vagy barátkozzon meg a mikrofonnal. A téma - nők az angolszász scifiben - izgalmas volt, persze nem 5 percre szabott. Szerkesztett változata máris olvasható az Endlessen.

Az eddigi két és fél előadást követte egy rövid felvezető Kollárik Petitől, amit szintén beszámítok egy előadásnak, majd a számomra érthetetlen módon megfogyatkozott nézőközönség megtekintette Fritz Lang klasszikusát, a Metropolist, illetve annak egy iszonyatosan megvágott verzióját. A filmet élő zongorakísérettel nézhettük meg, ami rengeteget adott a moziélményhez (persze így lemaradtunk azokról a modernebb számokról, melyek címét és előadóját a stáblistán olvashattuk. ).

Ha jól számolom, ez - ha a zongorát különvesszük - hat elődás, sőt, hét, mert egy rövidfilm utolsó negyedóráját még a Németek Házában is levetítették. Egy estére elég is volt, azért bízom benne, hogy a jövő havi meetup nem fog ütközni semmilyen hivatalos programommal.

Végezetül néhány szó az új helyszínről. A dohányosoknak nyilván pozitívum, nekem kevésbé, hogy a Tündérgyárban szabad cigizni. Az akusztikája sem a legjobb, persze ezen normális erősítéssel lehet segíteni. Ahogy a székeket, asztalokat is nyilván lehetséges úgy rendezni, hogy valami előadó formája legyen a dolognak. Arra a problémára, hogy a mellékhelyiségre igyekvők ne a meetupon gyalogoljanak keresztül, egyelőre nincs megoldásom… Szóval eddig még nem győzött meg a hely, de még lesz alkalma bizonyítani.

Géniusz, az alkimista

Ugyan tévém nincs, így nem lehettem tanúja a magyar minisorozat premierjének, de Jud bejegyzése és az SFPortalon folytatott vita egyaránt kíváncsivá tett a film iránt. Nem sok jóra számítottam - ilyen hülye címmel? -, így nem is nagyon érhetett csalódás. Azt kell, hogy mondjam, lehet, hogy én vagyok kisigényű, de a 3*50 perc alatt jól szórakoztam.

A történet sablonos, persze hogy az. Az alkimistás-kincskeresős történeteknek bizony megvannak a maguk sablonjai, gondolhatunk itt Indiana Jonesra vagy A Da Vinci-kódra, de akár A Pendragon-legendára vagy A Foucault-ingára is. Igaz, ez utóbbi még a szokásosnál is jobban megcsavarja a dolgot, de hát ebben az esetben - a többiekkel ellentétben - mesterművel van dolgunk. Fonyódi Tibor forgatókönyvíróként nem is kívánt elszakadni a hagyományoktól, számos elemet kölcsönzött is a fentiektől. Habitus kérdése, hogy ezt lopásnak vagy pajkos kikacsintásnak tekintjük, szerintem inkább az utóbbiról van szó.

Érdemes figyelemre venni, hogy mi volt a film célja: nyilvánvalóan Pécs város népszerűsítése. Elég sok információt kapunk a városról és annak kultúrájáról, szép részeit tekinthetjük meg, miközben gondosan elkerüljük a Kertváros rettenetét, a külvárosi gázvezetékeket és a kísértetkastélynak sem utolsó toronyházat. Persze az egészet nyakon öntik jókora adag misztikummal, de így egyértelműen fogyaszthatóbb lett.

A szereplőkről. Alföldi Róbert ugyanazt az egy szerepet játssza el évek óta, azt viszont határozottan jól. A professzor még mindig ugyanolyan figura volt, mint Lucifer Az ember tragédiájában. Egy egyetemi oktatót meg egy alkimistát sem ilyennek képzelek, igaz, az utóbbi embercsoport képviselőjével tudomásom szerint még nem találkoztam. László Zsolt standard rosszember, Stohl András standard piszkos zsaru. A két lány - különösen a Júliát alakító Tenki Réka - nekem csalódást okozott, bár Erdélyi Tímea esetén alighanem arról van szó, hogy amolyan optikai tuningnak tették be a sorozatba, és hát Tenki sem komoly filmes múltjáról híres.

Hogy a scifisek is örüljenek egy kicsit, kaptunk egy csipetnyi Mysterious Universe-utalást, amit viszont a történet végére jól el is felejtettek. Igazán el tudtam volna képzelni az “Egy héttel később” felirat után rövidesen egy “Kétezer évvel később” jelzésű jelenetet is.

Nos, ez sem az a film, amiről évek múlva beszélni fogunk, klasszikus egyszernézős. A minap az Avatar kapcsán emlegettem, milyen elvárásokkal nézek egy filmet: hát bizony a Géniusz is simán leverné a lécet. Azért mégsem érzem azt, hogy kárba veszett 150 perc az életemből.

(Ugyanakkor őszintén remélem, hogy a Klimó-gyűjteményben ennél azért jobban vigyáznak a régi könyvekre. )

Kommentvadász bejegyzésről van szó. Ahol egy rossz szót szólnak az Avatarra, idővel biztosan felbukkannak a film védelmére felesküdött rajongók, akik legjobb esetben is lehülyézik az írás szerzőjét. Márpedig nekem az Avatar nem tetszett. Enyhítő körülmény, hogy nem is számítottam rá, hogy tetszeni fog.

Ha én egy filmet kiszemelek, két dolgot legalább elvárok tőle: egyrészt legyen a témája eredeti, vagy ha nem is, de legalábbis újszerűen, netán más nézőpontból közelítse meg a már feldolgozott problémát. Másrészt legyenek jól kidolgozott karakterei, akik önálló életet élnek, néha tévednek, hibáznak, ugyanakkor meg lehet érteni még a negatív hőst is. A látvány tulajdonképpen harmadlagos. Az Őslakóban  (Man from Earth, egy katasztrófa a magyar cím) nem látunk semmi különöset, a szellemes történet és a jól megrajzolt karakterek mégis a képernyőhöz vagy a vászonhoz szögeznek bennünket.

Az Avatar eredeti ötletekkel elég rosszul áll. Maga az avatar-technológia még elmegy egynek, de aztán minden mást korábbi művekből kölcsönöztek. A karakterek jellegtelen szabványfigurák: gyermekmesébe jók lennének, de az Avatart elsősorban felnőttek számára készítették. Elismerem, a látvány szép. De amikor az animált növények közt sétálgatnak a hősök, még mindig nem sikerül megteremteni azt az illúziót, hogy ők tényleg valahol a szabadban sétálgatnak. Meg aztán, ha elsősorban a látvány érdekel minket, célszerűbb a 3D-mozik direkt erre kihegyezett produkciói közül válogatni.

Persze azon, hogy a grafikát kivéve nem nyújt újat a film, nem kell csodálkozni. Hollywood az utóbbi pár évben valahogy nem lát fantáziát az új ötletekben, nem véletlen, hogy újramegfilmesítések tömkelege árasztja el a mozikat. Biztos jobbak, ha a látványt nézzük, de az se igaz, hogy nincs elég adaptálnivaló friss regény vagy új forgatókönyv.

Mondanivaló. Az Avatar körülbelül annyit mond, hogy szeresd a természetet és gyűlöld az erőszakot. Szép és jó, olyan üzenet, amivel elvben nagyjából mindenki egyetért. De nem olyan valami, ami elgondolkodtatja az embert, ami megrázza, ami kételkedésre indítja. Na jó, ilyet persze mainstream mozitól sosem kap az ember.

Nem csalódtam a filmben: az elolvasott vélemények alapján nagyjából erre számítottam. Illetve azt hittem, hogy a CGI valósághűbb lesz, de a jelek szerint a tökéletes illúzióra még egy kicsit várni kell. Azért arra kíváncsi vagyok, három év múlva, amikor már az ötvenedik 3D-s játékfilmet mutatták be, hányan fognak még rajongani az Avatarért.

Stephen King: Duma Key

Van Stephen King műveinek néhány olyan karaktere, aki nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna, több lehetőség volt bennük. A Borzalmak városa Callahan atyája parádézhatott A Setét Toronyban, de például Ralph Roberts beígért nagy visszatérése elmaradt. A Nem jön szememre álom egy másik szereplője, Patrick Danville ugyan felbukkan a Toronyhoz vezető úton, de elég rövid szerepet szánt neki King, még ha igen fontosat is. Pat Danville különleges képessége az volt, hogy amit megrajzolt vagy megfestett, az valóra vált, amit kitörölt, az megsemmisült. A Duma Key főhőse, Edgar Freemantle hasonló képességekkel bír.

Edgar Freemantle egy balesetben elveszti fél karját, koponyája is megsérül. Házassága rövid úton összeomlik, úgy dönt, hivatását is otthagyja, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a floridai Duma Key szigetén telepedik le, ahol új hobbit talál magának: a festést. De alkotásai mögött van valami titokzatos erő.

Ha nem lett volna Pat Danville, Edgar Freemantle története is jobban megfogott volna. Így is vannak kiváló karakterek a könyvben – különösen az ex-ügyvéd Wireman sikerült jól –, de a történetben kevés az új, mint sajnos az új évezred King-könyveiben általában (a Lisey története például A két Rose-zal mutatott erős párhuzamot). Igaz, King könyveit leginkább azért veszi kezébe az ember, mert jól akar szórakozni. De néhány dolog megzavarja az önfeledt könyvfalást. Ezúttal leginkább az, hog Edgar egy csomó dolgot hirtelen “csak úgy” tud. Semmi sem támasztja alá, hogy telepatikus vagy jósi képességekkel bírna, mégis a történet harmadát a főszereplő spontán visszaemlékezéseiből ismerjük meg. Ez egy kezdő írónál nem nagy gond, de a “Bestsellersaurus rextől” elvárhatjuk, hogy logikusan építse fel a műveit. Ha valaki valamit tud, tessék megmagyarázni, honnan tudja!

A Duma Key hibái ellenére szórakoztató remény, de sajnos ez sem mérhető a ‘80-as évek King-klasszikusaihaz, pláne nem A Setét Toronyhoz.

A belinkelt bejegyzésben már említést tettem első idegen nyelvű megjelenésemről, most eljött az ideje, hogy ezt közkinccsé tegyem. Az Opera Omnia szekcióban megtalálható Begegnung mit dem Bekannten című mininovellám és annak magyar fordítása. Ha némi áthallást éreznétek, az nem biztos, hogy a véletlen műve.

Jó szórakozást hozzá!

Elhatározásomat, hogy néhány hónap után ismét moziba megyek, rövid fontolgatás követte, végül több érv szólt a Dr. Parnasszus és a képzelet birodalma, mint az Avatar mellett. Utóbbiról látatlanban is szinte mindent tudok, főleg azt, hogy aligha nekem készült. No meg az előbbi egy órával korábban kezdődött. És Gilliam eddig nekem még nem okozott csalódást.

Néhány szó a történetről. Dr. Parnasszus egy ősöreg mutatványos, aki negyedmagával járja Angliát, fő produkciója, hogy nézőinek bebocsátást nyújt egy különös álomvilágba. No meg időnként fogadást köt az Ördöggel, a legutóbbinak éppen lánya volt a tétje, és közeleg az átadás ideje. De mielőtt minden elveszne, egy emlékezetét vesztett idegent akasztanak le egy kötélről, aki új reményt hoz.

Terry Gilliamet a Monty Python Repülő Cirkusza grafikusaként ismertem meg, azóta is képi világuk filmjeinek legfőbb erőssége, elég ha a Brazil szenzációs álomjeleneteire vagy a Münchhausen báró vizuális orgiájára gondolunk. A Doktor Parnasszusban is a látványvilág a legerősebb, egyúttal ez áll a legközelebb a Monty Python-epizódok és - filmek látványvilágához. Ráadásul az “imaginárium” újabb és újabb meglátogatásakor egyre látványosabb agyrémeket tekinthetünk meg, a végkifejlet felé kapunk egy teljesen Monty Python-os jelenet is, épp csak az hiányzott, hogy előkerüljön Eric Idle egy kuplét énekelve.

Ismerőseim között felvetődött, hogy nincsenek a filmben rokonszenves karakterek. Ebben bizony van igazság, de árnyalt karaktereket kapunk. Egyet mindenképp: az Ördög figurája, mint az örök szerencsejátékos igazán jól ki lett dolgozva, Tom Waits igen jól alakítja a Kísértőt - aki nem is feltétlenül gonosz. Itt kell említést tenni Heath Ledger-Johnny Depp- Colin Farrell-Jude Law négyes által alakított Tony Shepardról. A kényszer - Ledger tragikus halála - okozta megoldás érdekes színfoltja a filmnek, a szereplőváltásokat ugyanis beleépítették a forgatókönyvbe, újabb poénokkal gazdagítva azt.

Hogy mit várhatunk a filmtől? Elsősorban egy mesét. Gilliam rendezőként mindig is elsősorban mesélő volt, ezúttal is az. Képes új tartalmakat vinni a Faust-történetbe, ám mégis a látványvilág az, ami értékessé teszi a filmet. És nem a millió dolláros megoldások, hanem az alkotók zabolátlan fantáziája miatt.

A stáblistát is érdemes végignézni, legalább két okból. Egyrészt, mert a Budapest Film Orchestra is részt vállalt a mozi elkészítésében, másrészt, mert kiderül belőle, hogy az egyik - ráadás igen fülbemászó - betétdalt maga Gilliam írta.

Az Internet Movie Database első hozzászólása jól jellemzi a filmet: “Good film, but not for everyone”, azaz “jó film, de nem mindenki számára”. Gilliam amerikaiként angol filmet csinált, nagyon angolt. Mindenesetre Monty Python-rajongóknak nyugodt szívvel ajánlom. Az pedig, hogy a film nem sikeres, nem meglepő. Sőt, Gilliamnél ez szinte szabály…

Csalódtam a Magyar Írószövetségben. Igen, ki kell mondani, kicsinyes társaságról van szó, melyben homályos alkuk határozzák meg az emberek mozgásterét. És ezt a tegnap este óta már én is világosan látom. Az egész SF Szakosztály érdeke sérült a szövetség egy újabb bürokratikus döntése miatt.

A szakosztály gyűléseire ugyanis nem csupán a tartalmas beszélgetések miatt volt érdemes járni. Mindeddig A. sós süteményei éppannyira hozzátartoztak a találkozásokhoz, mint a házassághoz a jegygyűrű. A beszélgetés, vita zárultával békében elfogyasztott pogácsa nem egyszerűen nassolás volt, hanem igazi agapé, szeretetlakoma, mely az SF-et kedvelő közösség összetartozását szimbolizálta. Ám a jelek szerint ennek vége.

Az Írószövetség új szabályozása szerint ugyanis a jövőben tilos ételt-italt vinni a rendezvényeknek otthont adó terembe. Hogy miért, azt homály fedi. Ugyan kaptunk a személyzettől némi felvilágosítást, amikor arra utalt, hogy jelentősen megnöveli a takarítás idejét az elhullajtott morzsa, ám mivel azt is megtudtuk, hogy 20 000 forint ellenében mégis be lehetne vinni a csemegét, a kép zavaros lett. Bizonyára újabb, morzsákra specializálódott részmunkaidős takarítónőt kell felvenni, ha bevisszük a pogácsát, ezt pedig így kell finanszírozni.

Ám ez az anyagi áldozat súlyos, bár a köz érdekét figyelembe véve talán mégis létre kellene hozni a Pogácsa Alapot. Ha mégsem jön létre - egy újabb érték megy veszendőbe a szemünk előtt.

Kéretik a fentieket nem teljesen komolyan venni!

Nem szép dolog hosszú időre magára hagyni az embernek a blogját, pláne nem annak olvasóit, így jelentkezem. Igen, tudatában vagyok annak, hogy adósotok vagyok nem kevés olvasnivalóval, de egy ideje az agyam átkapcsolt túlélőmódra, ami jelen esetben azt jelenti, hogy egyes rendszereket, így a kreativitást is, lekapcsolt. Ha azt mondjátok, erre, hogy nem vagyok normális, készséggel elismerem, ha jól emlékszem, a “hét titkos” bejegyzésben ezt annak rendje és módja szerint el is ismertem (ld. itt). Alighanem sok napsütésre van szükség arra, hogy visszaálljon teljes értékű működésem, remélem, nem kell erre májusig várnom.

Mivel a feltétlenül szükséges dolgokon kívül nem csinálok semmit - na jó, Meetupra elmentem -, természetesen a terveim is állnak, bár az előző bekezdésben említett Jancsi és Juliska-parafrázisra azért összedobtam valamit. Viszont az egy lendületre írás volt, ami, mint tudjuk, nem a minőség garanciája. Meg hát ugye volt itt szó az avanás pályázatról is, még azt is kitaláltam, hogy Enit fia, ifjabb a bosszúszomjas ifjú Denjar történetét írom meg, de ha ilyen tempóban haladok, sosem lesz belőle novella. Azt viszont kitaláltam, hogy legújabb SF-írásomat, az Aki nem tudja címűt megméretem a Preyer-pályázaton. Már csak rá kell vennem magam, hogy kinyomtassam, írjak egy kísérőlevelet és elvigyem a postára.

Aztán van tartozásom is, elsősorban egy - félve írom le a szót - kritika a Káosz-őrségről, amit már decemberben elolvastam, szóval ha így húzom az időt a továbbiakban is, kénytelen leszek újra elolvasni. Aminél persze rosszabb dolgot is el tudok képzelni. Időközben elolvastam a Rajjal ismertté vált Frank Schätzing legújabb, Limit című könyvét is. Talán inkább akció-krimi, mint SF, de van benne űrfelvonó, holdi hélium-3-kitermelés meg repülő motor is, úgyhogy azért bőven a blog témájába vág. Egyelőre csak németül hozzáférhető, de nem lepne meg, ha hamarosan a magyar boltokba is eljutna.

Nem írtam arról sem, hogy megnéztem Az időutazó feleségét is és nagyon tetszett, ahogy A tökéletes trükk is, noha ez utóbbi utolsó utáni csattanója még az azt megelőzőnél is hihetetlenebb volt (aki látta, tudja, miről beszélek, a többieknek meg nem árulom el).

Na, szóval tessék biztatni, aztán majd összekapom magam és írok a fentiekről. Mi baj érhet most, hogy tananyag lettem. (ezt nem linkelem).

Természetesen a januáromról van szó. Kezdődött a Trombitásban, már ott is eléggé takaréklángon voltam, a fene tudja miért. Talán már előre aggódtam az új feladatoktól, amik rámszakadtak a munkahelyen? Főnökasszonyom ugyanis január elején fiúgyermeknek adott életet, így egy csomó mindent át kellett vennem tőle. Ez előbb-utóbb a fizetésemen is meg fog mutatkozni, de régi rossz szokásomhoz híven a kihívás inkább szorongással töltött el, mint adrenalinnal.

Az év első teljes hetét végigszorongtam - ebben talán annak is része lehetett, hogy elfogyott az egyik dilibogyóm (pontosabban inkább -hengerem.) A második hétre rájöttem, hogy nem bölcs dolog apróságok miatt idegbajosnak lenni, így megkíséreltem lenyugtatni magam. Ez egyszerű dolgokat jelent: pontos reggeli felkelés, amint a telefon megszólal, rendes reggeli, sok séta, több zenehallgatás, ha nagyon parázok, egy kis bor este. Így ezt a hetet is túléltem.

Aztán miután az imént tárgyalt hét végén hazautaztam, szombat este rohadtul belázasodtam (39,6 fok). Vizes borogatás, Algopyrin, aztán vasárnapra nagyjából lement. Hétfőn persze orvos, onnan meg irány a labor. A CPR-em (most sem tudom, mi az), valami kegyetlen magas lett (80), az orvos meg jól megijedt emiatt. Ja meg találtatott egy begyulladt torok meg arcüreg.

A lázat követő hét második felében már egész jól voltam, következő hétfőn csatasorba is álltam volna, de az orvos kitalálta, hogy ő márpedig kinyomozza, mitől lett olyan magas lázam - a toroktól meg az arcüregtől nem kellett volna. Otthon pihengettem tehát, már amikor nem orvoshoz vagy laborba mentem, meg nem intéztem a könyvtár ügyeit Skype-on és emailen keresztül.

Egy idő után eljutottam abba a fázisba, hogy otthon maradni se akartam, meg visszajönni se. Mindenesetre a harmadik laborlátogatás megadta a felmentést, mert az addigi gigantikus CPR-értékemet egy teljesen normális váltotta fel (2,7). Én sem értem, az orvos sem. Mindenesetre mától dolgozom. Most is parázom, majd igyekszem a január második heti recept szerint újra összerakni magam.

Ja és persze a januári irományok mérlege: 0 novella, 1 blogbejegyzés, 0 könyvismertetés. Siralmas. Pedig még a Jancsi és Juliskát is fel kéne dolgoznom 10-éig…