Jelentések az Arany Szívről

A minap fűztem a páromat, hogy menjünk el a Spamalot című előadásra a Madách Színházba. A darab a méltán híres Gyalog Galopp című film musical változata, amelynek szövegét az egyik Monty Python tag - Eric Idle - követte el, míg a zeneszerző John Du Prez többek között a Brian életéhez írta a zenét (nem véletlen, hogy az “Allways look on the bright side of life” kezdetű dal végül átkerült ebbe a darabba is).

Évekkel ezelőtt láttam a Gyalog Galopp magyar színpadi változatát… kétszer is a Szegedi Színházban. Nagyon tetszett. Ötletesen oldották meg a színpadra alkalmazhatatlan animációk helyettesítését például vetítéssel vagy plusz poént tettek be átvezetőként. A darab ettől eltekintve szinte egy az egyben követte a film történetét, csupán kiegészítéseket kapott, amely arra szolgált, hogy azok a rajongók se unatkozzanak, akik egyébként oda-vissza tudják a film szövegkönyvét. De most a Szirtes Tamás rendezte musicalről is essen néhány szó.

Borzasztó szerencsénk volt, mert három nappal az előadás előtt sikerült jegyet szereznünk (már csak három hely volt), ami azért is nagyszerű dolog, mert korábban bármilyen előadásra akartunk menni, legalább egy hónappal korábban kellett rá jegyet vásárolnunk, és még ez sem garantálta, hogy nem az utolsó darabokat vesszük meg.

Szóval egész hétvégén tapsikoltam örömömben, hogy március 15-én végre láthatom a már sok helyen beharangozott zenés darabot. Mielőtt beültünk volna a helyünkre, a párom megkérdezte, hogy melyik széket óhajtom, mire én ráböktem az egyikre. Nem tudtam, hogy ennek a későbbiekben jelentősége lesz.
A Spamalot nem követi teljes egészében a Gyalog Galopp történetét. Egyes jelenetek persze teljesen felismerhetően megtalálhatóak a darabban. Ilyen például a franciák várába csempészett fanyúl vagy a fekete lovag, aki elveszti az összes végtagját Arthurral folytatott párbaja közben vagy éppen az értetlen őrökkel vívódó várúr. Azonban a történetet megpróbálták lineárisabbá tenni azzal, hogy a lovagok az egyes jelenetekből csatlakoznak Arthurhoz. Amitől ugyan a sztori nem veszít a kaotikusságából, de némiképp követhetővé teszi azok számára, akik nem ismerik a filmet.

Mivel musicalről van szó, nem hiányozhatnak a darabból a fülbemászó slágerek és a táncos jelenetek sem. A tánckar szinte minden jelenetben szerepel, a koreográfia roppant igényes, akárcsak a folyamatosan változó jelmezek. Hogy a női hangot, illetve a női főszereplőt se hiányoljuk, a darabban nagyobb szerephez jutott a Tó úrnője, ami persze teljesen eltér a filmbeli nyúlfarknyi szerepétől. Balogh Anna nagyon jó volt a szerepben: ha kellett primadonna volt, ha kellett komika, de végig csodáltam, hogy milyen nehéz dalokat énekelt ebben a vidám darabban. Szerednyei Béla formálta meg Arthurt, a britek királyát. Tetszett, hogy láthatóan éli a szerepet. Amikor nem ő volt a középpontban, akkor is élvezettel figyelte a többiek játékát. A két főszereplőn kívül egyébként az összes színész - Monty Pythonos szokások szerint is - több szerepet formál meg a darabban. A Lancelotot alakító Nagy Balázs még külsőre is emlékeztett John Cleese-re, de az azért az ő színészi tehetségének betudható, hogy a kissé heves és némiképp feledékeny figura mindenféle cselekmény és táncjelenet ellenére is férfias marad. Nagy Sándor Galahadje azért érdekes, mert a lovagok közül szerintem ő megy át a legnagyobb jellemfejlődésen a legelején forradalmár parasztfiúból a végére férfivá érett nemes lovagig. A filmben elhangzik Sir Robin filmbeli éneke és Arany Tamás remekül alakítja a félős, mindentől rettegő lovagot, nem beszélve az itt dadogó, lassú beszédű Maynard atyáról. Barát Attilának nagyon szép hangja van és nevéhez hűen barátságos arca, ő alakította Patsyt, Arthur király fegyverhordozóját. E két tulajdonságát ügyesen ki is használták a darabban. Ádok Zoltán játszotta a folyton daloló Herbert herceget, akit még édesapja is lánynak néz időnként. Roppant helyes volt a rózsaszín pomponos ruhácskájában. Nem tudom, ez mennyire hálás szerep egy férfinak, de hogy viccesnek vicces, az biztos. Barabás Kiss Zoltán a többiekhez hasonlóan több szerepet alakított a darabban, mindegyikben nagyon jó volt, de nekem Galahad anyjaként tetszett a legjobban- nagyban hasonlított a figurája a Brian életében látott Brian anyjához, és a klasszikus Pythonos időket idézte.

Nos, viszont térjünk vissza ahhoz, hogy miért is vagyok kiválasztott, valamint, hogy miért fontos melyik ülésre böktem rá. Az eredeti történet vége - hogy úgy mondjam - kissé zavaros. Tulajdonképpen a szereplők egy gyilkossági ügy miatt a jelenkorban végzik, és letartóztatják őket. Ez egy musicalnél - bármennyire is abszurd a darab - nem lenne felemelő befejezés. Úgyhogy kíváncsian vártam a darab végét. A jelenkor itt sem hiányzott. Arthurt ráébresztette a Tó úrnője, hogy a Madáchban vannak, s ő rácsodálkozott a nézőkre. Már ebből sejthettem volna valamit… Egy ponton a Grál keresése rejtvénybe ütközött. A megoldás a Szent Kehely helyét jelölte. Ami nem volt más, mint az én ülésem. A magasból leereszkedett egy óriási Pythonos animált kéz és rám mutatott. “Állj fel, jobbágy!” kaptam az utasítást, s a legnagyobb csodálkozásomra a székem alól előkerült maga a Grál. S ezzel még nem volt vége a meglepetéssorozatnak. Arthur király kérte, hogy vezessenek elé, ezért a lovagok felsegítettek a színpadra. Arthur megköszönte, hogy eddig őriztem a Kelyhet és megkérdezte a nevemet. “Kasza Magdolna” - mondta hangosan, - “milyen szép név!” Abban a pillanatban hoztak egy borítékot, amelyet - mintha egy Oscar-díj átadáson lennénk - felolvasott Arthur. Akkor vettem csak észre, hogy a színpadon egy plexi állványon az Oscarhoz hasonlatos szobor foglal helyet, az egyetlen különbség, hogy ez magát Arthurt formázza, s hogy a talapzatán nagy betűk hirdetik, hogy ez az Arthur-díj. Szóval Arthur felolvasta a borítékból előkerült oklevevelet, amelyen természetesen az én nevem szerepelt (esküszöm csak pár másodpercük volt, hogy a bemutatkozásom után ráírják). Majd Arthur biztosított róla, hogy mostantól együtt fogják emlegetni a nevemet más híres magyar celebekkel. Azután elénekeltek egy dalt a tiszteletemre, a nevemet is belefoglalva a szövegbe, s végül egy közös fotót készítettek rólunk a lovagokkal. A lovagok kedvesen lesegítettek a színpadról, a végén még kézcsókot is kaptam, sőt egy jó ideig tapsoltak és persze viccesen áhítoztak felém a színpadról. Óriási élmény volt és még most is csodálkozom rajta, hogy milyen frappánsan szervezték meg. Egyébként a fényképet, az oklevelet és a szobrot meg is kaptam ajándékba. Külön köszönetet mondok ezért a csodálatos meglepetésért a Madách Színháznak, mert egy életreszóló élményt szereztek vele nekem.

Második alkalommal élvezhettem a gasztronómia nyújtotta gyönyöröket a Lucullus Baráti Társaság jóvoltából december 30-án. Ezalkalommal a Himalaya étterem (VII. ker. Csengery út 24.) látott vendégül bennünket egy ízletes nepáli vacsorára. Abban a szerencsében volt részünk, hogy az asztaltársaságunkhoz csatlakozott Leslie L. Lawrence, pontosabban az őt megálmodó író: Lőrincz L. László és a felesége Zsuzsa, akik meséltek a keleti konyháról és az indiai, nepáli, tibeti szokásokról.

Zsuzsa javaslatára egy mangós itallal indítottunk, amelynek a neve sajnos már kiment a fejemből, de lényegében egy joghurtos gyümölcskoktélról van szó. Mivel Nepál nem az alkoholos italokról híres (bizonyos kasztok nem is fogyaszthatják az ilyen nedüket), végül maradtunk a magyar boroknál és egy finom Királyleánykát választottunk kísérőnek a vacsorához.

A vacsora egy tésztalevessel indított, ami nagyon ízletes volt, ezután zöldséggel töltött tésztabatyukat kaptunk, amelyhez csípős és mentás szószokat választhattunk ízesítő gyanánt. A következő ételek egyszerre érkeztek az asztalra, így felváltva kóstolgathattuk a zöldséggombócot csípős szószban (többen túl csípősnek találták, az én ízlésemnek viszont megfelelt), a csirkedarabokat kesudiós kókusztejben, amelynek a szósz részét fogyasztottam, mert valami isteni volt. A köretek, amelyek önállóan is megállták volna a helyüket a hagymás kenyér (inkább lepény) és a pirított baszmati rizs zöldséggel, gyümölccsel és kesudióval.

Ezután érkezett a desszert. Először meglepődve néztünk egymásra Sheenarddal: már itt tartunk? De az igazat megvallva, a fenti ételek valahogy tökéletesen telítették a gyomrunkat. Részemről egy falattal többet sem tudtam volna lenyelni… kész szerencse, hogy a desszert házi joghurt volt kókusszal és fahéjjal. Ízre emlékeztetett a tejbegrízre, de annál jóval folyékonyabb és kissé savanykásabb volt.

A vacsora végén kaptuk a jakvajas teát, amiben persze nem jakvaj volt. Turóczi Gábor viccelődött is vele, hogy nem szaladgálnak jakok a budapesti körutakon. Így a jakvajas tea - ha jól emlékszem vendéglátónk leírására - gyömbérrel, cukorral, sóval, vajjal és tehéntejjel készült. Lőrincz L. László szerint az egyetlen hibája, hogy édes volt, ebben nem hasonlít az eredetire. Ámbár Zsuzsa hozzátette, hogy az igazi jakvajas tea nagyon “kemény” ital, valószínűleg nem sokan innánk meg.

A vacsora megkoronázásaképp Lőrinc L. László kalandjait hallgathattuk, amelyet már nemcsak asztaltársaságunkkal, hanem a széles közönséggel is megosztott. A napot sűrű BÚÉK köszönések zárták, hiszen már csak másfél nap volt hátra az óévből…

Tudom, Sheenard rendszeresen és mélyenszántóan ki szokta blogolni a Lucullus Baráti Társaság lakomáit, de most megragadom az alkalmat, hogy elmondjam az én első benyomásomat a társasággal és az általuk rendezett pénteki vacsorával kapcsolatban.

Először is nagyon kellemes baráti hangulat uralkodott a teremben, amikor beléptünk. Bár mi Sheenard vendégeiként kerültünk az egyik asztalhoz, rajta és Gergőn kívül csak Oravecz Petit ismertük, aki remek megnyitóbeszédet tartott a (mint kiderült) szülinapi rendezvényhez, ünnepelvén az idén hatodik évébe lépő Lucullust. Egyébként Péter vacsora közben is remek gasztronómiai adalékokkal egészítette ki tudástárunkat. Megmutatta az ételek elfogyasztásának helyes módját (mindent szigorúan pálcikával!), amelyet aztán vagy betartottunk vagy nem. A vendéglátóink - Wang mester konyhája - számítottak is rá, hogy néhányan feladják a küzdelmet, hiszen ugyan a tányérunk mellett csak pálcikák voltak, de a kerek asztalaink közepén néhány kés-villa párocska is helyet kapott.

Az asztal külön szót érdemel. Tizenkét fős kerek asztalról van szó, amelynek közepén üvegből készült, elforgatható kínáló rész van. Összességében úgy néz ki, mint egy nagy hanglemez, amelyet roskadásig pakoltak étellel. Persze így roppant vicces jelenetek kerekedtek a szedésekből (hé! forgassátok vissza!), illetve abból, ha az ember véletlenül nem maga elé, hanem a kínáló szélére tette le a poharát (hé! hol a söröm?!). Mellesleg külön móka volt mondjuk tésztát szedni pálcikával. Ezt a kínaiak tutira jobban csinálják nálunk.

Az ételek nagyon ízletesek voltak. Aki most a kínai konyháról a kínai büfék menüjére asszociált, óriásit téved. Körülbelül annyi köze van a büfében kínált ételeknek a Wang konyha ételeihez, mintha valaki a zsíros kenyér alapján ítélné meg az egész magyar konyhát. Bár az étlapon az szerepelt, hogy Xin Jiang tartomány ételei - ebből arra következtetek, hogy Kínában is tájjellegűek az elkészítési módok… Vagyis olyan, mint amikor nálunk azt mondják például, hogy vasi ételt főznek.

Az étlap szerinti huszonhat ételt én sem sorolnám fel, nagyon hosszú a lista. Pétertől azt a megszívlelendő tanácsot kaptuk már az elején, hogy mindenből csak csipegessünk. Én mindenesetre ehhez tartottam magam. Vagyis mindenből egy-egy falatot ettem. Csak a nagyon ízletes ételekből mentem el kettő-háromig. Ennek köszönhetően tudtam végigkóstolni a menüt. Csak néhányat emelnék ki az általam legjobbnak talált ételek közül. Az egyik az ízletes fafülegomba. Ez egy fekete vagy sötétbarna gombaféle, az állaga kicsit emlékeztet egy ropogós, de ugyanakkor rugalmas salátára. Aztán ott volt a ropogós apróhal. Őszintén szólva kicsit rágósnak mondanám, de olyan ízletes fűszerekkel volt megszórva, ami mindenért kárpótolt. Nagyon ízlett a Jade rákja nevezetű étel is, amely egy zöld saláta-jellegű kínai növény leforrázott leveleiből, apró rákokból és kicsi fekete babból állt, valami isteni öntettel nyakon öntve (avagy abban főzhették ki a zöld leveleket is - ki tudja). Eltérően a magyar szokásoktól köretet nem is igen szolgáltak fel. Rizst egyetlen egyszer. Viszont gyorsan fogyott a tofutészta, amely egy savanykás aromával bírt, így éppenséggel lehetett volna salátának vagy savanyúságnak is nevezni. A desszertek különböző ízesítésű - feltehetően rizsgolyók voltak… villámgyorsan fogytak el a tálról. Volt szezámmagos, bár én a kókuszost részesítettem előnyben, de többen esküdtek a sütőtökösre is. No azért a Lucullus tortájának is szorítottunk helyet, amely szintén rendkívül finom volt. A külseje marcipános, belül viszont egy könnyű fahéjas krém tette különlegessé a piskóta hagyományosnak mondható ízvilágát.

Szóval, ahogy a fentiekből kiderül, remek vacsorát kaptunk, de ennél még fontosabb, hogy jó társaságban ettünk, hiszen a legjobb az egészben, hogy ide azért jöttek az emberek, mert felvállalták, hogy szeretnek enni. Nem az evésnek a habzsolás értelmében, hanem az igényes ínyenc oldalát megragadva. S ha másnem ez is egy összekovácsoló erő, ami baráti hangulatúvá tud tenni egy vacsorát egész étteremre való embernek is…

Nos, megkérdeztem az MKSZ-től, hogy kitehetem-e a díjazott képregényemet ( lásd a november 20-i bejegyzést) a blogomban és azt mondták: igen. Nos, mostmár beszéljen magáért a mű.

Kedves blogtársam, Pete Laci megelőzött és már írt a blogjában a díjainkról. Azonban megígértem néhány embernek, hogy én sem hagyom szó nélkül az eseményt, úgyhogy pár szóban megemlékezek róla a saját blogomban is.

Szóval nemrégiben részt vettem a Honvédelmi Minisztérium és a Képregénykiadók Szövetsége által közösen meghirdetett képregénypályázaton, melyen a comicstrip (azaz magyarul: a háromkockás képregénycsík) kategóriában különdíjat kaptam. A díjat november 19-én a Stefánia Palota Gobelin termében vehettem át az irodalmi pályázat díjazottjaival egyetemben.

Legnagyobb meglepetésemre ismerős arcot véltem felfedezni a díjazottak között, bár Lacit láthatóan zavarba hoztam mikor nem a szefantoros szerelésemben, hanem kosztümben és sminkben köszöntem rá és így egy kis ideig eltartott, míg felismerte bennem Borka című darab Erzsijét. :)

Szóval egy kellemes ünnepi díjkiosztót és egy hasonlóan jó hangulatú állófogadást követően Laci kék, én bordó színű bársony mappába rejtett díjainkkal a hónunk alatt távoztunk.

A díjazott képregények láthatóak lesznek a HM honlapján, a HM saját kiadványában, valamint a Képregénykiadók Szövetségének honlapján. Bevallom ez utóbbin fenn van most is, de nem túl jó minőségben (fotózva). Elküldtem nekik jpg-ben is, azt ígérték, kicserélik a képet, de aki kíváncsi… az egyrészt hamar megöregszik, másrészt már most is vethet rá egy röpke pillantást. :)

Kedves Laci! Neked mégegyszer gratulálok! Sok sikert a továbbiakban is!

Egyszer olvastam egy körlevelet a neten, amely arra figyelmeztetett, hogy a mobiltelefonok veszélyesek, mert felrobbanhatnak, miközben töltőről működtetik őket. Példaként felsorolt néhány szerencsétlent, akiknek felrobbant a kezükben a telefon, miközben beszéltek rajta, hálózatba dugva. Hittem is, nem is a dolgot. Olvastam már ennél hajmeresztőbb köremilt is.

Na meg sokáig Alcatel telefonom volt, amelynek “kisszékes” töltővel rendelkezett, ergo töltés közben igen macerás volt rajta beszélgetni. Később persze lett Siemensem, amit nagyon szerettem. Az akkor nagyon divatos X formában elhelyezett billentyűkkel, már “bedugós” hálózati töltővel. Hozzávetőleg két éve pedig egy sportos Nokiám van. Azért sportos, mert van külön sportfunkció rajta, ami edzéstervet készít, pulzust meg lépésszámot meg mittudomén mit mér… Nem is ezért választottam, hanem amiatt, hogy ütésálló, vízálló, porálló és nem utolsósorban nem esik le a hátulja, ha valamilyen okból földhöz csapódik. Szegény Siemensemet nem egyszer raktam össze több darabból, mikor hasonló baleset érte…

No de miért is meséltem el mindezeket?

A drága szeretett Nokiám egy ideje folyton lemerült. De nemcsak egyszerűen lefogyott róla az egység, hanem képes volt olyat produkálni, hogy három vonás töltésnél kikapcsolt. Egyik nap pont az autóban ültünk a párommal, amikor elaludt a mobil képernyője. Párom javaslatára feldugtam a szivargyújtós töltőre. Ekkor valami zagyva felirat jelent meg a képernyőn és nem reagált a bekapcsológombra… tulajdonképpen semmire.

- Vedd ki az aksit - jött az újabb tanács.

Ahogy említettem, a sporttelefon egyik tulajdonsága, hogy nem esik szét. Az aksit sem könnyű eltávolítani, kell hozzá egy darab pénzérme, hogy ki tudja az ember csavarni a kis rögzítő csavart a telefon hátulján. Megtörtént. Ebben a pillanatban az aksi magától az ölembe hullott. Vagyis nem rögzült a helyén. De nem is ez volt az érdekes. Hanem a formája. Úgy nézett ki, mint egy kispárna. Felfújódott (!).

Mint később a szervízes mondta: szerencsém volt. Ha tovább töltöm, felrobbanhatott volna. Méghozzá beszéd közben is… Szóval, ha megfogadtok egy tanácsot: ne használjátok a mobilt töltőn. Úgy tűnik, tényleg veszélyes.

Egy újabb képregény adaptáció a filmvásznon. Lendületes, érdekes és izgalmas is. Hogy nincs túl sok háttérinformáció? Talán nem is ez volt az elsődleges szempont.

Igyekszem spoilermentes maradni, így csak annyit árulok el, amennyit egy ajánlóban is elolvashattok: hogy a történet a nem is távoli jövőben, vagyis 2056-ban játszódik, ahol az emberiség már nemcsak a neten, hanem a való világban él… vagyis pontosabban csak hasonmásaik élnek benne. Az igazi emberek saját kis hálószobájuk mélyén “irányítópaneljük” foteljeiben elnyúlva élvezik tökéletes énjeik mindennapjait. A szép és nett hasonmásuk jár dolgozni, szórakozni helyettük, de persze az ő tudatukkal. Kicsit olyan, mint a Mátrix egy tökéletes világgal és a lehetőséggel, hogy Te magad nyomd meg az on vagy az off gombot, ha úgy gondolod. Bruce Willis - minő meglepetés - egy morcos, kissé meghasonlott Tom Greer nevű FBI ügynököt alakít, aki bizonyos okoknál fogva kénytelen saját élő valójában nyomozásra indulni, miután néhány meglepő gyilkosság történik a békésnek tűnő városban…

Úgy tűnik Bruce Willis csak nem szabadul a szakadt, véres polós zsaru figurától. Nem baj, mi így szeretjük. Olyan hősnek, aki nem szép, de legalább férfias és aki mellett nyugodtan álomra hajtatjuk a fejünket, mert úgyis megment… de legalábbis megbosszul. :) Na meg azért érdemes megnézni a “kivasalt” változatát is - helyes, kócos szőke hajjal. Habár néha az volt az érzésem, mintha az arcmimikáján kissé rontott volna a smink, de egy virtuális időutazást megér, mert láthatjuk Willist újra 30 évesen. :)

A sztoriban van néhány csavar és a hasonmások miatt lehet, hogy meg is keveri a mezei mozinézőt. Bevallom, én már rutinosan kerestem a fordulatokat a történetben, úgyhogy kissé hamarabb is jöttem rá a fricskára, mint ahogy lerántották róla a leplet. Na de ez az én bajom. :) Az egyik női hölgynek még félórán át magyarázta a barátja a mozi előterében, hogy ki kicsoda és mit csinált miért…
Az eredeti képregényt sajnos nem olvastam, így nem tudom mennyi háttérinformációt adhatna a film történetével kapcsolatban. Tény, hogy nem sok mindent magyaráznak meg és nem igazán látunk bele az emberek hétköznapjaiba. Felvet egy érdekes világot és lejátszik benne egy akciódús krimit. Tulajdonképpen ennyi a film. Szórakoztató, de emellett azért elgondolkodtató is. Tényleg efelé halad a világunk? Lassan saját magunkat is elveszítjük a sok technikai vívmány között? Mindenesetre a moziból kijövet azon kaptam magam, hogy örülök a tökéletlenségeimnek meg annak, hogy csak egy ember vagyok.

“Harminckét éves lettem én -

meglepetés e költemény

csecse

becse:”

Na igen, harminckettő. Vagy inkább kétszer tizenhat. Gondolkodom, mi történt az első tizenhatodik szülinapomon… Azt hiszem, kaptam egy tortát, amit édesanyám sütött. Valószínűleg rá volt írva a krémmel, hogy 16 (rendszerint így díszítette anyukám). Édesapám nyilván meglepett egy csokor virággal és ajándékokat is kaptam tesómtól, sógoromtól, rokonoktól (a keresztlányomtól még csak puszikat, mert ha jól számolom még egyéves sem volt).

Még nem ismertem a Szefantoros társaságot, így Benneteket sem. A scif-fit viszont imádtam. Akkoriban főként a Star Trek volt a kedvencem. A Sky One-on ment - természetesen angolul. Minden nap megnéztem… kétszer (este ismételték a délutáni részt). Másnap reggel pedig a buszon elmeséltem az egyik barátomnak. (Egyszer említette, hogy mikor beteg voltam - az egyik utas hiányolta “a lányt, aki minden reggel a Star Trekről beszél” :) ).

Habár nem voltunk anyagilag eleresztve, édesanyám ebben az évben azzal lepett meg, hogy felvitt Budapestre a Silverland nevű boltba és azt mondta: válasszak magamnak bármit. A bolt olyan volt, mint a Kánaán számomra. Tele Star Trekes könyvekkel - amelyekkel rögtön fel is pakoltam. Habár mára már nem vagyok annyira elvakult rajongó, azokra a könyvekre még mindig kincsként tekintek.

Ahogyan a szüleimre is… Köszönöm a születésnapomat!

Mint azt többen is írták blogszerte, ma - vagyis éjfélt követően - ünnepélyes keretek között lezajlott a Star Trek XI magyarországi premierje. Az ünnepélyes keretet Sayednek, Merrasnak, Chellovecknek, Németh Attilának, Dzséjtnek (és persze az őket felkonferáló trill-ikreknek: Csillának és Ritának) köszönhettük, akik mind egy-egy Star Trekkel kapcsolatos előadással színesítették az estét.

Alapvetően nem vagyok rosszindulatú - bevallom: előre drukkoltam az új mozifilmnek. Szívem csücske a régi legénység - különösen Spock - ezért titkon még örültem is, hogy ehhez a témához nyúlnak az alkotók. Persze az örömömbe némi félelem is vegyült, mert a téma ugyan csábítóan melegvizű tavacskának látszik, de nagyon könnyen lehet, hogy az alkotóknak nem ér le a lába. Kevésbé költői képekkel élve: könnyűnek tűnhet a nosztalgiára éhes régi rajongókat becsábítani, de ha a “mezei” nézőknek is adni akarunk valami izgalmasat, nem fogunk-e a két szék között padlóra ülni?

Nos, ezek voltak a kavargó érzések bennem a film előtt. Aztán elkezdődött valami véget nem érő pörgés a vásznon, ami két órán át a székbe szögezett. Hihetetlen, de sehol nem éreztem “üres járatot” a film alatt. Ami kicsit zavarbaejtő is volt eleinte, mert - valljuk be őszintén - a Star Trek nem annyira a lendületéről, mint inkább az elgondolkodtató történeteiről híres. Egy pillanatra meg is ijedtem: vajon nem a semmiért lesz ez a sok hűhó? S itt ismét meglepődtem: mert nem. A történet olyan, amilyennek egy Star Treknek lennie kell: filozofikus, elgondolkodtató, politikus, érzelmes, de ugyanakkor szenvedélyes és magával ragadó. Az ifjú színészgárdával egy lobbanékony, néha meggondolatlan, energikus ifjonti tüzet is sikerült a filmbe lopni. Igaz, megvolt ez korábban is - valamikor a hatvanas években. Akkoriban persze nem a pörgő cselekményben, hanem a tabukhoz való viszonyulásában.

Időnként azért nagyokat nyeltem, amikor a film az alternatív cselekmény miatt kiírt néhány - korábban fontosnak ítélt - karaktert a történetből, mint például Spock anyját, Amandát. Emiatt ugyanis mindjárt behoztak egy alternatív - korábban nem létező (vagy jól titkolt? :) ) érzelmi szálat Spock és az őt vígasztaló, de az anyáskodáson azért igencsak túlmenő Uhura között. S itt megint felmerült bennem egy hiány: hol van Chapel nővér? Az eredeti sorozat szőke asszisztensnője, akit - nem is titkoltan - szenvedélyes, bár láthatóan egyoldalú szerelmi szálak fűztek a hegyesfülű vulkánihoz. Tudom, tudom, elhangzott a neve a filmben, talán egy másodperc erejéig át is suhant a vásznon a sziluettje, na de ennyi. Mi lesz szegénnyel, ha Spock eleve barátosnéval érkezik az Enterprisera? Nem is beszélve róla, hogy a TOS szerint Spock nős már ebben az időben. Bár lehetséges, hogy a neje odaveszett a Vulkán bolygóval.

Aztán hiányoltam még Janice Randet, aki a TOS ismert szereplőgárdájához tartozott, bár a mozifilmekben nem - pontosabban csak pillanatokra - szerepelt. Habár ő is megjelenhet még a későbbiek folyamán.

A karakterekkel alapvetően elégedett voltam. Tudom, hogy részrehajlás, de számomra Zachary Quinto Spockja telitalálat, sőt már akkor megnyerte a tetszésemet, amikor a sajtótájékoztató képein megláttam Leonard Nimoy mellett - kiköpött fiatalkori hasonmása (!). Ehhez még jó színész is, úgyhogy engem abszolút meggyőzött. Persze a többiek is tetszenek. Kirk ugyan nem hasonmás, de éppolyan szilaj és meggondolatlan, mint a Shatner-féle figura, talán még egy fokkal jobban, hiszen itt még csak leendő kapitány, nem nyomja a vállát a mások iránti felelősség. Leonard Nimoytól pedig szép, hogy felismeri kapitányát Chris Pine alakjában is. :)

Uhura szép és szexis, akárcsak elődje, Chekov orosz akcentusa fergeteges, Suluról pedig a TOS-ban is kiderült, hogy remek vívó - dicséretes az alkotóktól, hogy ezt a poént jó helyen játszották ki. Scotty érdekes figura, tulajdonképpen hihető, hogy ilyen körülmények közül kerül az Enterprise-ra, csak kérdés, hogy ha Kirköt csak az alternatív idősíkban dobta ki Spock a hajóról, akkor hogyan találkozott eredetileg Scottyval? Mindenesetre az idős Spock is meglepődött, de ez nem gátolta abban, hogy megváltoztassa a jövőt azzal, hogy átadja Scottynak saját későbbi képleteit, amit így (akárcsak a ST IV-ben az átlátszó alumíniumot) senki sem talált ki. No de a filmben egy ponton túl már senkit nem izgat a pillangó-hatás. :) McCoy dokit egyelőre nem tudom hova tenni. Valahogy több szarkazmust vártam volna a figurától, de a mozdulatai és a viselkedése ott volt. Csak az a plusz hányavetiség hiányzott… talán majd érik még.

Számomra egy csomó kérdést felvet az alternatív univerzum, de alapvetően jó ötletnek tartom (remélem, sosem fogom szembeköpni magam ezért a mondatért :) ). Mert a már fentebb felvetett néhány gondolatból is látszik, hogy a Star Trek tényleg kezdte bezárni önmagát, és a sok-sok regénybe és filmbe írt - másodpercre pontos - ST történelem nem hagyott teret egy új történetnek, mert összeértek a szálak. Merész húzás volt ollót ragadni és belevágni a tér-idő kontinuumba, de működött. Reméljük nemcsak egy mozifilm erejéig.

Kérdéseim maradtak a történettel kapcsolatban is. Talán ha újra megnézem vagy ha egyszer elolvashatom könyvben… Egyik kérdésem például, hogy hogyan került Spock hajójára a “vörös anyag”? S eredetileg mi célja volt vele? S hogy Nero honnan tudta, hogy Spock pontosan 25 év múlva fel fog bukkani a hajójával és éppen ott fog felbukkani, ahol ő keresi? Ha Dzséjt nem mesélt volna a ST képregényről, talán ennyit sem értettem volna, de lehet, hogy ezek nem is fontosak a cselekményre nézve, hiszen itt a hangsúly egy új legénység és egy új ST Univerzum születésén van.

Talán egyszer büszke leszek rá, hogy ott voltam, amikor felsírt… :)

Ma egy éve volt. Hiányoztok. Mindhárman.

“Többé nem csatangolunk hát
ily későbe már,
bár szívünk csöppet sem lomhább
s ragyog még a holdsugár.

Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.

Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.”

/Byron/