Szentlélek tér

• április
• 2

No comments

Ömlik a lépcsőkön le a tömeg,
él és lélegzik, sarat hord és telefonokat.
Hátul a villamos sípol és tovább döcög.
Megyünk mind előre és lefelé,
a falig, mi kettéválaszt;
balra megy, ki még utazik,
jobbra, aki haza tart.
Fejemben reggeli hívás forog:
akkora, mint babszem,
a méhlepény pedig
mint egy tízéves fiú szeme.
Macskakövek futnak alattam,
úgy érzem, izzanak attól,
mi a föld törzsét is átszakítja,
csak szemünk […]

A sötét talán a fény hiánya

• december
• 27

No comments

A sötét talán a fény hiánya,
talán a szem hiánya,
talán nem mienk, hanem
az angyalok dermedt
mozdulatlansága.
Talán a kiűzetéssel tűnt el
a fény, amikor a lélek magja
gyökeret vert az első
gyönyörű emberpárban,
talán a fénytelenség a léleké.
A sötét talán velünk utazik,
de talán csak látszat,
a látszat, reméljük, mi vakok,
amely elkísér bennünket
míg világ a világ.

Jézus most is hordja keresztjét

• december
• 10

6 comments

valahol a téridő végtelenjében Jézus most is hordja keresztjét
meghajolva sós verejték keveredik vérével homlokán
könnyes szemgödrében orra mentén legördülő cseppek
ajkán ezzel a keserű ízzel földre tekintve egy eonba beleragadva
lépésről lépésre jelenből jelenbe hordva örökkön viszi a keresztet
melynek fáján politikai üzenetek és cetlik
motor ugyanitt eladó

A világegyetem megvan nélkülünk

• december
• 7

6 comments

A világegyetem megvan nélkülünk,
megvolt és meg lesz.
A fény elindul a távoli múltból,
és arcunkról a jövőbe tart,
míg össze nem omlik
a kozmosz e szeglete,
és a gigászi erők zenéje közepette
a szomszéd kozmoszok
magukhoz nem vonják táncukban.
Az arcunk persze, mint a fény,
reméljük, a végtelen felé tart.
Bár ideáink élnek istenben,
mégis a világegyetem az,
mi energiából szőtt anyagával
meghatározza, kik vagyunk
egy se eleje, se […]

Látszatra egyek

• december
• 4

4 comments

Látszatra egyek és ugyanazok,
két szem, két fül, és száj,
magyarul beszélnek,
kezükön öt-öt ujj.
Ám ha leszáll az este, némelyiküknek
fura gondolatok, mint ősi
paraziták, fonják be agyát,
és e világ már nem elég.
Több kell, több történelem,
több levegő, tágasabb tér,
ősmagyarnak a Kárpát-medence,
trianoni mélylélegzet,
egy érzés, mit a borospincénél
együtt énekelnek ki.
Gyűlölni is csak társaságban
lehet igazán.
Magányosan semmik vagyunk,
kevesebbek, mint kecskeköröm
a Balaton partján, mit
tízezer éve […]

Éjszaka kagyló vagyok

• november
• 27

1 comment

Éjszaka kagyló vagyok,
mit mint félénk remeterákok
megszállnak az álmok;
barackot kapnak tőlem ikerlányok,
pást mellett állok
tőrkarddal a kézben,
vagy csak remélem,
hogy nem tévedek el
üres falusi utcán.
Ahol összeér lét és tagadása,
félénk pára lebeg,
élő és holt emberek
megannyi álma;
a szétválasztatlan tenger
illat s fényorgiája,
amely az ősrobbanás óta
az esti széllel
terjed a világ felett szét,
és magával hozza
a teremtés megannyi neszét.
Éjszakánként, amikor
megszállnak az álmok,
múlt életekbe látok,
más […]

Úgy hiszem

• november
• 25

No comments

Simon Tibor Lóránd

Úgy hiszem, most nem segít semmi,
se vörösbor, se szivar,
de társaság se vagy hajnalig tartó emlékezés,
nyitott ablak, csillagos ég,
a hitem vagy nem hitem,
remények vagy bármi,
ami fönt, kint, bent ragyog,
hogy hitt és mágus volt,
hajdan aha-frizurával,
földre dőlő birkózásokkal,
díjakkal, és a megcélzott felnőttkorral,
vagy a kislány arcával, […]

Ablakom az óceánra nyílik

• november
• 23

34 comments

Ablakom az óceánra nyílik,
fehér fövenyen áll házam.
Ablakomban állok,
nézem a hullámok tört párhuzamait.
Látom, elől a fövenyen térdelek,
karomban ernyedt testet
tartok, és hajolok fölé.
Ott vagyok csatakos-sós arccal,
lehunyt szemmel, karom lehull,
alig élek már,
a víz kivetett,
és most önnön vérem szívom,
mint egy vámpír.
Karomban tartom magam,
ajkamon mélyvörös cseppek.
Ablakomban állok,
fehér föveny felett,
az óceán illata türkiz,
habzó vérem fehér,
a homokra kifut, csendesedik,
megemeli kezem, mossa lábamat. […]

Vannak a léleknek

• november
• 21

12 comments

Vannak a léleknek le nem írt töredékei,
ki nem faragottak,
el nem táncoltak.
Magvak az időben, melyek sodródnak,
földet nem keresők,
vízre nem vágyók.
Néha rájuk csodálkoznak a megszületettek,
de nem faragják ki
és nem írják le őket.
A tánc pedig olyan múlandó.

Mint észrevétlenül

• február
• 1

7 comments

Nem az enyém, csak megfogott, és leírom mindenkinek, aki “álomba hullott” már…

Mint észrevétlenül álomba hull az ember,
úgy hull az ifjúkorból a férfikorba át;
már multja van s leül szemközt komoly szeszekkel
s apányi lett körötte már egyre több barát.
Apa és kisfia együtt látogatják,
s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt,
ki érti még lobos szivének sok kalandját,
s […]