Igen nagyon beteg vagyok. Elkapott valami karácsonyi nyavalya. Talán nem kellett volna vizes hajjal 2 órát focizni Miskolcon esőben.
Így hát a Regények Titkaival se haladtam, azaz annyi munkát mégiscsak fektettem az egészbe, hogy minden nap gondoltam rá.
Ma végre fel bírtam kelni az ágyból, vettem két citromos light sört, letettem az ágyamnál heverő piramis alakú narancshéjhalom mellé, és most egy-két korty között igyekszem pár betűt bepötyögni a notebookomba Clarke világáról.
A város és a csillagok.
_
1. A regény a valahonnan, valahonnét, valamiből történő szabadulást ábrázoló regények közé tartozik, mint pl. a Mátrix vagy a Logan futása. E regényeknek is vannak bizonyos alapvető sajátosságaik, érdekes számba venni néhányat.
A/ A közösség, amelyről szó van, teljesen el van vágva a külvilágtól, információja is alig van róla, vagy ha van is, az téves (ld. a Szexmisszió c. lengyel scifit, vagy akár Nemere István Túl a Plútón c. regényét).
B/ A főhős a társadalomból kilóg, sőt gyakorta szemben áll vele. Egy idő után akadnak segítői. Nem ritka az sem, hogy valamilyen különleges képessége van.
C/ Sokszor akad egy nő, akit a főhős követ, s aki szintén valamiféle lázadó.
D/ Általában kiderül, hogy az elzárt közösség, az elzárkózás előtti időkben fejlett társadalmi-technikai és kultúrális szinten állt. Van, hogy ez azonos azzal a titokkal, amelynek kiderítésére a - nem ritkán igen fiatal - főhős elindult.
E/ A történetek általában tartalmazzák a zárt tér előzetes elhagyását a végső szabadulás előtt. A főhős később visszatér, s akkor - némi küzdelem után - lebbenti fel a fátylat a nagy titokról is. A Logan futásának (RT 55) regény változata eltér a filmváltozattól, a filmváltozat ezt az elemet is tartalmazza.
F/ A hős társadalomba való második visszatérése általában az adott civilizációt rejtő elzárt tértől való megszabadulással, és/vagy ennek későbbi lehetőségével, esetleg jelentős társadalmi átalakulással jár. Nagyon gyakran ezzel véget is ér az adott regény.
G/ Szaporodás. E világoknál különösen gyakori a nem természetes fogantatás és családmodell.
2. Az efféle regények egyik legnagyobb problémája a “tartósítás”, azaz hogy miként érje el az író, hogy a régi korok technikai csodái, amelyre a főhős rábukkan, még e távoli korban is működőképesek legyenek. Andre Norton A csillagember fiában felhasznál egy érintetlenül hagyott hangárban egy évszázadok óta ott álló működőképes katonai teherszállítót. A hitelességet úgy éri el, hogy a jármű motorja az elindulást követő pillanatban leáll. A Mátrix filmekben egy külső emberi társadalom (Zion népe) tartja karban és fejleszti a technológiát. Jómagam Az utolsó világ c. utópisztikus regényemben a megrozsdásodott régi űrhajót a főhősömmel egyszerűen felújíttattam. Ennél jobb ötletet talált Andre Norton, akinek az időharcosai A gazdátlan űrhajóban egyszerűen visszamentek az időben abba a korba, amikor az űrhajóroncs még nem volt roncs, hanem baromira jól működött, és onnét hozták át egy ismételt időugrás segítségével a saját korukba. Olyan szerzők is akadtak, akik egyszerűen nem törődtek vele, hogy a technikai dolgok idővel tönkremennek: ezt egyszerűen nem tekintették problémának (ld. pl. az előbb említett Szexmisszió c. filmet, illetve a Csillagkapu epizódokat, stb.).
Clarke nagyon okosan és elegánsan küszöböli ki ezt a nagyon is fájdalmas problémát. Ír a regényhez egy bevezetőszerű valamit az első fejezetet megelőzően, amelyben közli, teljes egyszerűséggel és természetességgel, hogy a város - Diaspar - örökkévaló, egymilliárd éve fennáll, s miközben a hegyek elkoptak és a tengerek kiszáradtak, a város semmit sem változott. Ez csak úgy lehetséges, hogy ha teljes mértékben önfenntartó és önjavító gépekről van szó, amely igen fejlett technikát és kultúrát sejtet. S ha ez így van, ilyen háttérrel az már egyáltalán nem csodálatra méltó az olvasó számára sem, hogy amikor a kötet legvégén talál a főhős egy űrhajót, az még mindig működőképes 1000 000 000 év után is. Az lenne csoda, illetve az lógna ki egy kicsit a regényből, ha a hajó nem volna teljes mértékben működőképes egymilliárd évvel a legyártása után.
3. “Hiba a Mátrixban.” Számos utópisztikus sci-fi használja azt az elemet, hogy előre programoznak bizonyos embereket jövőbeli cselekedetek elvégzésére. Ezek a történetek mindig nagyon izgalmasak, hiszen az előre programozott hősök gyakorta különleges képességekkel rendelkeznek, s emellett valamiféle rejtély is általában körüllengi őket, ami általában a beléjük táplált programmal van kapcsolatban. Arnold Schwarzenegger a Total Recallban (Az Emlékmás) egy politikai feladat kapcsán rossz célra programozza előre saját magát, hogy később az új, programozott személyiség megváltoztassa ezt a célt (jóra). Neót, a Mátrix-filmtrilógia hősét arra programozza előre a Mátrixot is kialakító gépi intelligencia, hogy vezesse a deviáns viselkedésű egyedeket Zionban, s ezzel mentesítse a Mátrixot a véletlenekből előadódó hibaszázalékok alól. És végül a jelenlegi regényben, Clarke: A város és a csillagok c. regényében a város ezermillió évvel korábbi készítői úgy tervezték meg a népesség életét szabályozó DNS-rekonstrukciós komputerprogramot, hogy a Főkomputer pár millió évenként az echtoplazmából hozzon létre egy olyan kiválasztottat, akinek az a genetikailag előírt rendeltetése, hogy a látszólagos külső fenyegetés (Galaktikus háború) elmúltával megpróbálja ki vezetni a maradék emberiséget az őt konzerváló városból a csillagok közé. E regény főhőse valamilyen szempontból a Mátrix-féle Neo jó irányban előreprogramozott párjának is tekinthető.
4. “A bezártságélmény fokozása.”
Ha a szerző valós energiát akar adni a főhős városból történő kijutásának, előbb a végletekig kell fokozni a város (ill. társadalom) bezártság ill. elzártság-élményét. Igen nehézzé, sőt ha lehet, teljesen lehetetlenné kell tenni a kijutást, szökést, szabadulást, majd a főhősnek ezt a lehetetlent kell elvégeznie, megcselekednie. Ebben többféle segítséget adhat a szerző:
A/ általában akad egy külső segítő, vagy igen bölcs ember (pl. Orákulum), aki elmondja a kijutás módját, jelen regényben ez a “Mókamester” volt
B/ A szerencse segíti hozzá a kijutáshoz a főhőst
C/ A kiválasztott különleges képessége teszi lehetővé a kijutást
D/ A régmúltból/külvilágból megszerzett tárgy/információ segíti a kijutásban a főhőst
E Valamely külső/belső szervezet segíti elő a főhős távozását
5. “Sodródás a folyóval.” Egy elég erőteljes feszültségnövelő technika. Arról szól, hogy van egy személy, szervezet, csoport vagy hatalom, amelynek az érdekei (látszólag vagy valóságosan) ellentétesek a főhős szándékaival. Jelen történetben ez a hatalom Lynn városa.
A főhős felett álló csoportnak/hatalomnak vannak bizonyos tervei/szándékai a főhős mozgásterén kívül eső világban/társadalomban. A “sodródás a folyóval” technika ereje abból adódik, hogy bizonyos szereplők (ezek lehetnek a főszereplő barátai, mint ebben a történetben, de lehetnek semleges személyek is) az “ellenséges” hatalom malmára hajtják a vizet, többnyire véletlenül vagy a hatalom tevékenységétől függetlenül. Nincsen szó tehát manipulációról. Ez némileg emlékeztet arra az írói fogásra, amit már megemlítettem az előző bejegyzésben, s amit Mark F. Wisonnál “az ostobaság primátusának” neveztem el az RT 93/3-ban.
Valójában itt azonban teljesen másról, annak mintegy ellentétéről van szó, hiszen itt a regénybeli történéseket nem a szereplők rövid ideig tartó természetellenes elbutítása befolyásolja, mint ott, hanem a regénybeli helyzetükből fakadó logika, és az ehhez kapcsolódó csekély számú véletlen. Így az olvasót nem is bosszantja következetlen viselkedésük, sokkalta inkább “csak feszültté” teszi, mert nyilvánvalónak tartja, hogy az értelmes karakterek előbb-utóbb tudomást szereznek valamiképp az “ellenséges hatalom” szándékairól, amelyeket most öntudatlanul is előmozdítva viselkednek, és akkor változtatnak majd a magatartásukon, a rossz irányba történő sodródáson.
6. Kant írja valahol esztétikai értekezéseiben, hogy a természeti jelenségek és objektumok monumentalitásuknál fogva magasztos érzésekkel töltik el a szemlélőt (ő ezt az óceán kapcsán írja), s ez a fenséges esztétikai kategóriájához tartozik.
Van még ezeken kívül is egy természeti jelenség, amely fölöttébb monumentális is lehet.
Ez maga az idő.
Azaz az idő múlása.
Számos regényben találkozhattunk azzal a magasztos-fenséges esztétikai értékrendszerrel ill. érzésvilággal, amit az eltelt idő monumentalitása váltott ki (ld. RT 2; 3; 4; 5; 6; 11; 13; 17; 19; 22; 23; 24; 25; 26; 33; 36; 37; 39; bizonyos szempontból az 59; 72; 79; s bizonyos szempontból a 88). Ezek kivétel nélkül jól sikerült, nagyszabású regények. Wells időjárója (RT 33) 800.000 évvel halad előre az időben, Burroughs évmilliós marsi civilizációk romjait festi meg. Andre Norton időharcosai az emberiség ősi korszakát, majd egy valaha létezett ősi birodalom 15.000 évvel későbbi, halott korszakát mutatják meg nekünk (RT 37). Jack Vance Haldokló Földje abban a távoli jövőben játszódik, amikor már olyan öreg a Nap, hogy bármelyik pillanatban kihunyhat (RT 3). Duoglas Hegylakója az emberiség főbb korszakainak tapasztalatával emlékezetében kóborol New York nyüzsgő emberforgatagában (RT 11). Clarke Alvinja pedig, A város és a csillagokban egy, az emberiség által létrehozott Galaktikus Birodalom összeomlása utáni egymilliárd-valahány évvel későbbi korszakban kóborol, s próbálja összerakni eme igazán magasztos, szinte áttekinthetetlen múlt egészének szétpergett mozaikdarabkáit.
S a meglelt szilánkok mindegyike - mint a hologram,mely eltörve is őrzi a teljes képet -, tartalmazza az ősi múlt teljes heroizmusát.
Mindezzel arra akartam kilyukadni, hogy bizonyos történeti távlatok olyan emelkedett atmoszférát képesek kölcsönözni a regénybeli világnak, amely a fenti esztétikai kategóriába tartozás folytán (az idő fátylán át) spontán emocionális hatás kiváltására alkalmas.
A monumentalitás és magasztosság e regényben nemcsak a természeti jelenségekre vonatkozik, hanem az emberekre és (főként) a gépekre is (gondoljunk csak a “Központi Kompjúter” [sicc!] leírására, amikor a robottal kommunikál! Félelmetes. Az embert átjárja a félelemmel vegyes tisztelet az évmilliárdot átélt és tökéletessé fejlődött gép (intelligencia) iránt. Úgy vettem észre, hogy emögött az érzés mögött az összetettség és érték felismerése húzódik meg, ez az alapzata, háttere pedig a tér és az idő. Végső soron nagyon egyszerű az a folyamat, ami ezt a hatást eredményezi, s a létezésnek olyanformán térszerű alapköve, hogy mind Kant, mind Einstein (de mindenek felett igen sokat Heidegger) is beszél róla.
Arról van szó tehát, hogy maga az idő a szerves, ill. összetett lényekben (a hosszas létezésben átéltekből kifolyólag) létrehoz bizonyos összetettséget, ami számunkra mindenképpen értékké nemesül, mert végtelen tapasztalatot hordoz. Mintegy meghaladja az entrópiát, hiszen az évek múlásával nem a kiegyenlítődés, hanem a komplexebb rendszerré válás jellemzi, s ez az a komplexitás ill. összetettség, ami az egyszerű emberből csodálattal vegyes tiszteletet vált ki.
Ugyanez igaz a térre is. A végtelen távlatok, az óriási csillagbirodalmak leírása, amelyek fényévek milliói mögött bolygók és birodalmak, esetleg párhuzamos téridősíkok végtelen sokaságát tartalmazza, ez szintén egy olyan fokú összetettség, aminek a megjelenése, a hatásos leírása az olvasóban izgalmat, valamint félelemmel vegyes tiszteletet ébreszt (a félelem a nálunk nagyságrendekkel hatalmasabb erőnek szól, amelyek bármikor eltiporhatnának bennünket, a tisztelet az ezt rejtő intelligenciának vagy struktúrának, amely hasznos számunkra, vagy segít bennünket).
Éppen ezért, ha egy regény valamely részén le akarjuk nyűgözni az olvasót, magasztos érzéseket akarunk kelteni valami fenséges bemutatásával, akkor mindig az ábrázolni kívánt jelenség/intelligencia/szervezet térbeli vagy időbeli alapzatát kell monumentálissá tennünk. S a monumentalitás ez esetben egyszerű mennyiségbeli növelést jelent. Az ábrázolni kívánt dolog térbeli vagy időbeli létezését kell mennyiségében növelnünk. Az pedig ezáltal struktúrájában sokkal összetettebb lesz.
Így érhetjük el azt, hogy az összetettség, az entrópia fölötti hatalom, a pusztulással szembeszegezett erő az olvasóból csodálatot, illetve félelemmel vegyes tiszteletet váltson ki.
7. “A Jó Primátusa”.
Nemcsak a fenséges és az alantas különálló esztétikai kategória, ilyen a Rossz és a Jó is. Aki végigolvasta Clarke ezen regényét - s biztos vagyok benne, hogy a scifisek közt szép számmal akadnak ilyenek -, bizonyára felfigyelt rá, hogy ebben a regényben nem létezik “rossz”. A szereplők, a történések, de még a konfliktusok is mindvégig a “Jó” esztétikai értékeit képviselik, s ezáltal egy nagyon békés, nagyon nyugodt, csendes és kellemes atmoszférája lesz az egész regénynek.
További következménye a “jó primátusának”, hogy az olvasó megérzi, hogy jószándékú regényíróval van dolga (ld. RT 22/7 ill. RT 22/7/B és RT 24/11), s ez végképp elűzi a szereplők sorsa, a történet negatív alakulása, ill. szomorú lezárása kapcsán más esetekben érzékelhető aggodalmat, illetve az erre irányuló bizonytalanságot. Az eredmény egyfajta “pozitívizmus” lesz, de nem a szó filozófiai értelmében, hanem abban a messzemenően optimista, az ember és a társadalom helyes irányú döntéseire és lehetséges jövőjére vonatkozó lelkesültség értelemben, ami egy nagyon magas szintű érzelmi állapot, és áthatja szerintem ezt a regényt. Ebből aztán - talán nem túlzok, ha ezt a szót használom -, kialakul egy manapság alig emlegetett, számunkra szokatlan hatásesztétika, amelynek lényege, hogy a regény szereplőinek a saját státuszába illesztésének késleltetése kelt feszült várakozást az olvasóban (befogadóban). Magyarán arról van szó, hogy a 6. pontban tárgyalt monumentalitással és fenségességgel rendelkező emberi civilizáció ebben a regényben szinte mindvégig embrionális állapotban van, azaz nincs meg a térbeli és időbeli kiterjedése közötti szimmetria. Az egyik dolog “nincs a maga helyén”. Az egész világ ettől lesz némileg mégis kicsit “torz”, hiszen a lényeges asszimetria nehezen fér bele a fennségesről szóló esztétikai elképzelésbe, Hegeltől Kanton és Kierkegaardon át egészen a legújabb kori tanulmányokig.
Tudat alatt nyilvánvaló, hogy ennek a roppant értékes civilizációnak el kell nyernie a maga helyét is, nem maradhat örökké inkubátorban. S az a folyamat, amelyben az olvasó (a bizonyosság tudatában) arra vár, hogy mindez bekövetkezzen, hallatlanul érdekes és izgalmas folyamattá teszi a regény befogadását.
8. “A nehézségek megoldódása”. Ehhez kapcsolódik a regénynek az a tulajdonsága is, hogy az író nem adja könnyen az esztétikai világrendnek “a maga helyére kerülését”. A főhőst a környezete minden esetben akadályok elé állítja, amiket le kell küzdenie. Ez egy szokásos írói metódus, amely már a legelső népmeséktől kezdődően így van, itt azonban kissé eltér a befogadása (ld. még erről RT 39/4 ), hiszen ahogy arról szó volt “a Jó primátusa”, azaz a 7. pont kapcsán, az olvasó lassacskán tisztába jön azzal, hogy jószándékú regényíróról ill. mesélőről van szó, akinél a főhős túl fog lépni ezeken a nehézségeken, s az egyre-másra bekövetkező akadályok sokkal inkább lépcsőfokoknak tűnnek, izgalmas és érdekes lépcsőfokoknak, amelyek lassacskán az esztétikai értékek 6. pont alapján várható egyensúlyba kerüléséhez vezetnek; tehát ahhoz, hogy egy magas értékű emberi civilizáció a regény világrendjén belül helyileg is egy magas értéket képviselő állapotba kerüljön (az ember ismét kirajzzon a csillagok közé).
9. Mint minden olyan regényben, amely egy zárt társadalom alapvető változásáról, egyéni szóhasználatomban “kirajzásáról” szól (nem túl kellemes csengésű ez a ‘kirajzás’ szó, de olyan kifejező e tekintetben, mint semmi más) fontos elem valamely alapvető hazugság, amely magára a bemutatott társadalomra vonatkozik, és amelynek megrendülése vagy összeomlása adja a történet csúcspontját - alapvető, bemutatni kívánt mondanivalóját. E hazugság mintegy kötelező elemnek tűnik, amely nélkül nehezen képzelhetőek el az e tipusba tartozó regények. Clarke művében ez a Támadók mítosza, a Logan futásában az idősebb kort megéltek “gonoszsága” és társadalomromboló volta, a Szexmisszióban a halott külvilág, a Mátrixban maga a tény, hogy a Mátrix nem a valóság.
A hazugság összeomlása ill. nyilvánosságra kerülése vezet a kirajzáshoz, ami születésmotívum, s mint ilyen, egy igen erős emocionális energiával rendelkező dolog. Annál erősebb hatással van a befogadóra, minél jobban sikerült elhitetni vele korábban, oldalak százain át a hazugság igaz mivoltát, illetve minél nagyobb a különbség az elzárt társadalom nem szokványos életmódja, és aközött a civil emberi működés között, amit korunk társadalma természetesnek és kielégítőnek gondol.
10. “A Jó Második Primátusa”. Ez az előnyben részesítés közvetlenül az emberre, és az emberi fajra vonatkozik. Jó érzés egy nagy értékű, többségében magas morált, erkölcsöt, technikát és társadalmi berendezkedést képviselő civilizáció (faj) tagjának képzelni magunkat, amely lényegiségében magasabb rendű az idegen kultúráknál. Ez a vonás igen sok science fictionban megfigyelhető, sok helyen azonban még az alapvetően jóindulatú emberi beállítottság sem jellemző rá, csak a magasabb rendűség, ami egy pszichológiai fogalom, és az olvasóban is egyfajta faji felsőbbrendűség kellemes atmoszféráját idézi fel. Itt két erősen különböző dologról van szó:
A) Egyrészt kellemes dolog egy olyan civilizáció hasznos tagjának képzelni magunkat, amely a “Jó” oldalhoz tartozik (ld. Szövetségi Haderő II. VH., vagy a “Szabad világ” a kommunizmus idején, ugyanez a másik politikai oldalon pepitában), s történelme, motivációi, tettei és érzései is mind morálisan megkérdőjelezhetetlenek, erkölcsileg magas rendűek (még ha ez nagyon nincs is így).
B) Ebből adódik az emberi faj más lényeknél való magasabb rendűségének a gondolata, amely egy pszichológiai szükségletet elégít ki, mintegy önértékelésében és énképében feljavítva kissé az olvasó közérzetét, s amelyre a legtöbb scifi (nem mindegyik) látens módon kilyukad végül. Persze ennek az ellentéte is előfordul, ahol mi vagyunk az abszolut rossz fiúk, ezek azonban többnyire negatív utópiák, amelyeknek a célja a társadalombíráló szándék (és némi rossz írói attitűd, közérzet és gondolkodásmód).
Ahol azonban a szórakoztatás, és nem valamely magasabb irodalmi cél [megérint itt a kétség, hogy vajon lehet-e ennél magasabb rendű irodalmi cél, hiszen amikor régen a görögöknél a líra kialakult a bacháns kultúrában, egyértelműen az ünnephez, a mámorhoz és a szakralitáshoz kötődött, az epika a meséhez; aki egyébként tud valamilyen magasabb rendű célt (pl. a “kenyér és tej problémáját” - Brod, segíts!), kérem írja le nekem egy commentben] vezérli a szerzőt, ellenállhatatlanul beleszövi kéziratába az emberi fajt és civilizációt valamely másnál magasabb rendűnek beállító ábrázolásait.
Ebből ugyanis rendkívül nagy mennyiségű pozitív (befogadói) emocionális energia nyerhető, ami egyértelműen növeli a regény pozitív recepcióját, olvashatóságát s ezáltal népszerűségét.
Egyébként ezzel kapcsolatban, amit kár volna említetlenül hagyni, a Star Trek ultraemancipált világában emberi vezetéssel működik a Föderáció, Enterprise-klón hajókkal, emberi kapitányokkal, s a humánok számához viszonyítva elenyésző nem-emberi szereplővel. Ennek az a következménye, hogy nagyjából
emberi civilizáció = Föderáció
de inkább ez:
ultrahumánus és toleráns, de azért mégiscsak emberi vezetésű Galaktikus Birodalom = az emberi faj Galaxist lehengerlő kultúrális gyarmatosítása = Föderáció
Már a fentebbi megfogalmazásból is észrevehető, milyen könnyű ezeket a filmeket szemlélve “Jó”-nak gondolni magunkat. De ugyanez igaz a Star Wars sokfajú világaira is, Andre Norton Időharcosaira, Szergej Sznyegov Istenembereire, Clarke Űrodisszeiájára, Foster Alienjeire, a Függetlenség Napja című amerikai filmre, de még Wells Világok harca c. látomására is, ahol az emberi faj, ha másban nem is, de moralitásában nagy mértékben felette áll az őt elpusztítani igyekvő támadóknak Egyszerű egyébként a magyarázat: emberek vagyunk, és időnként szeretünk jobbnak gondolni magunkat másoknál.
Ez a B)-pont az általam ismert sci-fik többségében pillanatok alatt felvázolható, mert egyik fontos, lényegi alapzatukat alkotja.
11. “A társadalom követ téged, mert elég jó vagy, és ő is elég jó.” Így hangzik a teljes irányelv, amelyből vagy az egész, mint most Clarke-nál, vagy csak az első félmondat (”A társadalom követ téged” ) teljesül. Mindkettő nagyon sok emocionális tartalmat enged az olvasóban érvényesülni (feltörni?) éppen ezért sok regény alkalmazza ezt az elemet.
A lényege (összességében) szintén pszichológiához, a faji összetartozás érzéséhez kötődik, ahhoz a lehetetlen gondolathoz, hogy az egész társadalom követi az ember gondolkodását, ha az jó dolgot mond (illetve néha enélkül is). Ez azonban egy ábránd, egy olyan illúzió, amely teljes, 100%-os mértékben soha nem valósul meg (szerencsére), és hát a science fiction az ábrándokról szól. Azokról a fantáziákról, amelyeknek a megvalósulásában a tudomány révén az ember “joggal” hitegetheti magát (legalábbis a kellékei megvalósulásában), s “a társadalom követ téged” ennek irodalomszociológiai artikulációja. Nézzük a különböző formáit:
A) “A társadalom követ téged, mert elég jó vagy, és ő is elég jó”. Clarke regénye, A város és a csillagok tkp. erről szól. Mind a főhős, mind a társadalom elég érett a helyes és a helytelen felismerésére, s azáltal, hogy a Kiválasztott a helyeset képviseli, s képes bizonyítani is, a kívánt társadalmi folyamatok nagyon gyorsan beindulnak (szinte viharos sebességgel), a társadalom minden bonyolultabb konfliktus nélkül egyre növekvő mértékben követi, s nyilvánvaló az olvasó előtt is, hogy a Lyssel való találkozás néhány évszázadon belül Diaspar régi kultúráját nyomtalanul el fogja tüntetni. Nagyon erőteljes emocionális tartalom van ebben, mert ez egy igen ősi emberi álom, a fantaszták és filozófusok álma; Platón óta minden társadalomtudós ezt akarja titkon (még ha Platón csúfosan bele bukott is, éppúgy mint számos utóda e téren). Egy kizárólag értelmi döntések útján, a Jó, a Hasznosság és a Boldogság felé kormányzott, korrupció és alantas késztetések nélküli társadalom olyan mértékben élő emberi vágyálom, amelynek egy regény lapjain történő ideiglenes megvalósulása is erőteljes hatással lehet a befogadóra. Ilyen történet pl. Az olvasottak közül A Csillagember fia c. regényben fordul elő (RT 33), de hasonló motívum a Star Warsban, amikor a lázadók végső győzelmet aratnak a VI. epizódban a Birodalom felett, és errefel az egész Galaxis egységesen ünnepel (felújított verzió), persze a Star Warsban hangsúlyosabb ugyanennek az elemnek a harmadik verziója, amit itt a C) pontban foglaltam össze hosszabban.
Ebbe a kategóriába tartoznak egyébként az ún.”szocialista tipusú science fiction regények”, marton Bélával és Botond Bolics Györggyel az élükön, amelyek politikailag rokkant és gyerekesen naiv társadalmai egységes kollektivizmussal, teljes egyetértésben és mindenféle ellenáramlat vagy ellenszavazat nélkül döntenek és cselekednek (vagy ha van is ellenszavazat, az “ellenzékieskedőt” rövid úton visszatérítik a kollektívába, és “jó”, “megbízható” mintaállampolgárrá nevelik, aki kiváló barát és hasznos tagja a társadalomnak, s zökkenőmentesen visszailleszkedik bejáratott helyére a szocialista tipusú társadalomban (ld. pl. Marton Béla Vénusz c. kötetét)).
B) “A társadalom követ téged, mert elég jó vagy”. Ez az egyik leggyakoribb forma. Minden nagy vezető irányelve, olyan embereké, akik hatást tudtak gyakorolni a többiekre, mert elég erősek voltak ehhez. Mind jó és mind rossz értelemben. Minden vezető ide tartozik, minden kimagasló egyéniségű ember Nagy Sándortól Adolf Hitleren át Churchillig. Irodalmi - illetve science fiction tekintetben - ehhez az “elég jó vagy” szintű kiválósághoz tartozik a Mátrix Neoja, akit még a gépek is követnek a Forradalmakban, s egy társadalmi rendet változtat meg, esetleg ilyen még John Carter A Mars urában (RT 24).
C) “A társadalom követ téged.” Ebben is van esztétikai hatóerő, egy magánál sokkal hatalmasabb, nagyobb társ segítségének a tudata, aki támogat, segít és követ, s aki nem gátolja, de üdvözli az ember szándékait, s ettől jó. Sok esetben az egyén ezt manipulálja, vagy rossz célra használja fel, mint pl. a Star Wars első három epizódjában Pelpatine szenátor, aki egy cseppet sem kimagasló egyéniség szándékait és moralitását tekintve, még erőben sem, de eléri a többségi társadalom támogatását. Ha jól emlékszem, a kapitány döntéseit is így vitték keresztül a Zsiványhajóban (RT 13), s éppily egységes volt Az Űrfelderítő fedélzetén (RT 18 ) tudóstársadalma (ott sem volt egyikük sem kimagasló egyéniség, ott egy tudományág volt kimagasló).
D) És végül ehhez kapcsolódik valamilyen szinten az “Elég jó vagy, de a társadalom akkor is ellened van, és nem követ téged”, de ez már egy egészen más tipusú történetvezetés kelléke, más hatásesztétikával, másként működik, és a jó primátusa semmiképp sem lépi túl benne a 7. pont egyes részein bemutatott mértéket.
12. “Az elveszített megtalálása”. E kötet utolsó, s általam regisztrált írói sztereoitíp fordulata. A hatása abban az egyszerű dologban rejlik, hogy az emberek gyűlölik az elkerülhető veszteségeket (sőt az elkerülhetetlent még inkább gyűlölik). Ahogy egy egész galaxist elveszített az emberi faj ebben a regényben, szomorúvá vált sz olvasó. Éppen ezért százszor is igaz az a pszichológiai elv, hogy az emberek megőrülnek azokért a dolgokért, amiket nem kaphatnak meg, de azért ezerszeresen megőrülnek, ami már az övék volt egyszer, de elveszítették.
Írói gyakorlatban ez úgy működik (és ide tartozna egyébként pl. az RT 48/5 is, ha Lex kilépne a képből (ám így csak a lehetősége van ennek megvillantva)), hogy le van írva egy csökkentett energiaállapotú rendszer, amely egy valamikori magasabbrendűnek a csökevénye. A lehetőség - ha jó az író - teljesen el van véve attól, hogy az eredeti állapotok (a dicső múlt) visszaállítható legyen. Ilíenkor a regényt végig betölti valamifajta keserédes nyárbúcsúztató melankólia, amely a leküzdhetetlen entrópia érintését viseli magán. És itt, ekkor lép be az az erő, az a csak-azért-is energia, amely egyfajta férfiklimaxot, ill. “második születést” indukál, amikor az ember még egyszer megmutatja, mire képes, mielőtt - akár ebben a regényben - az egész Univerzumot végképp elnyelné a visszafordíthatatlan enyészetbe hullás. Azt tartalmazza ez az elem, azt a hitet, azt a pozitív lendületet és energiát, hogy nincs lehetetlen, minden hiba kijavítható, a veszteségek pótolhatók, a Galaktikus Birodalom ismét felépíthető.
Az entrópia leküzdhetőségének érzése, tehát a halál és pusztulás tagadása (s ez már szinte exkatológia), a halhatatlanság csalóka emberi tévképzete adja ezeknek az írásoknak a pozitív attitűdjét, erejét.