Ezt itt találtam.
Hej, ha egy ilyen kártyapaklim volna, talán még a pókerről is lemondanék.

Romulán lettem, talán R’hewa, ha lehetséges ilyen névváltozat ennél a fajnál.

Szerintem borzalmas, de ti csak mulassatok jól.
Még a legutóbbi trekki-őrület idején csináltam meg ezt a képet, aztán beteg lett a desktopom, újra kellett telepíteni, majd végül teljesen meghalt, s abban a tudatban éltem idáig, hogy sok másikkal együtt ez a kép is elveszett.

Született egy laptopom, s mivel egészen picike a memóriája, nem is beszélve a HDD-ről, pendrive-on tartom a cuccokat.

Ma találtam meg eme képet a “cerkák” egyikén, egy régi mappában elbújva várta a nagy napot.

Ezzel a mondattal érdeklődtem a pultoslánynál, miután kértem egy hosszú kávét tejjel és rengeteg cukorral. Kedvesen elmosolyodott, és mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, mondta:

- Hát itt.

A Tündérgyár kivételesen hangulatos, leginkább romkocsmaként definiálható. (Remélem senkinek nem gázoltam bele a lelkivilágába)

Szerény-szolidan bújik meg a Tűzoltó utcában, vasajtaja mögött meredek lépcső vezet befelé-lefelé.

El a mából, az átlagból-sablonból-ultradizájnból marketingelt, csili-vili króm-acél-üvegcsodákból tuningolt szórakozóhelyek világából egy igazán különleges helyre, ahol, ha meg nem is állt az idő, de érezhetően lassabb, élhetőbb, barátságosabb, mint amit az ajtón kívül hagytunk.

A pince téglából rakott falai között elragadott valami furcsa hangulat, boltívei alatt azon kaptam magam, hogy együtt danolom a hangszóróból muzsikáló Budapest Bárral a régi magyar slágereket. Szívemben bomba volt, és rózsafa virított az ablakom alatt, s miközben a spanglit jóformán le sem tettem- hiszen nem hamvadt a cigarettavég-, cseppet megkönnyeztem a Muzsikusnak dalból van a lelke című nótát. Dédapámra gondoltam, aki minden bizonnyal megvigasztalt pár égő szívet a hegedűje dalával Debrecenben, az Aranybika Szállóban, valamikor a huszas-harmincas években. Megbarnult szélű fakó fényképek jutottak eszembe, s az, hogy a muzsikusnak tényleg szmoking a kabátja, széles a mosolya és végtelenül szomorú a szeme.

Aztán felráztam magam a melankóliából és tégláról- téglára haladva kezdtem felfedezni a Tündérgyárat. A falakba rejtett lámpákat, a régi fa asztalokat és székeket, melyek mind egy-egy valahavolt otthon részei voltak, emléküket számtalan repedés és folt őrzi. Arra gondoltam, hogy talán meg sem lepődnék igazán, ha az egyik repedésből valóban egy tündér kacsintana rám, hogy elmesélje nekem ama támlás-karfás, alacsony karosszék a történetét, melyben épp kényelmesen hátradőlve szemlélődtem. A parányi teamécsesek barátságosan hunyorogtak az asztalokon és a falak mellett, mintha megannyi huncut tűzmanó próbálná elterelni a figyelmemet cserfes lobogásával a gondjaimról, s valóban… ellazultam, megvidámodtam. Hagytam, hogy ne akarjak görcsösen jelen lenni, hanem csak úgy… legyek. Valahol és sehol egyszerre, ahol a világok és emberek határai elmosódnak, és a különbségek nem elválasztanak, hanem összekapcsolnak. Figyeltem az érkezőket és a már itt lévőket. Igyekeztem kizárni a beszédet, a hangokat, csak az arcokat és gesztusokat figyeltem, a befogadás apró jeleit kerestem. A régi és mély barátságok markáns szignóit vagy épp fiatal és alakuló kapcsolatok érzékeny, finom árnyalatait. A középpontokat és háttérembereket, a harsányakat és a visszahúzódókat, és néhány morcosat is észrevettem. Ők minden bizonnyal egyetlen tündérrel sem futottak össze aznap este.

A mennyezetről modern lámpák szórták fényüket, az asztalokon lapotopok jelezték, hogy azért a huszonegyedik század nem maradt az ajtón kívül, s a projektorral együtt igen erős kontrasztot varázsoltak a helységbe. Mint összeesküvő technomágusok kisebb csapata egy burokban, úgy beszélgettek ama asztalok körül Jun, Kelt, Szonja és még egy páran.

Innen fogom folytatni egy másik bejegyzésben, amint kialudtam magam.

Azt hiszem tegnap este leckét kaptam abból, hogyan kell lazítani. A terheket nem lehet örökké cipelni, s ha találunk egy helyet, ahol megpihenhetünk egy pillanatra; egy picinyke rést az időben, ahol – talán a tündérek jóvoltából- nem kergetik egymást olyan eszeveszetten a percek, akkor azt fel kell keresnünk időnként, mint egy forrást.

S ami még fontosabb, tovább kell adnunk a hírt másoknak is.

Tehát, a forrás, ahol a tündérek laknak Budapesten található, a kilencedik kerületben, a Tűzoltó utca huszonkettes szám alatt, egy jellegtelen, barna vasajtó mögött.

Ne tévesszen meg, lépj be bátran, oldódj, lazulj, élj egy picit akkor és ott, ahol vagy.

Csak… érezd jól magad.

Külön köszönet és hála az SFportal Tündérilonájának - ő tudni fogja miért.

Kicsiny késéssel, és korántsem tökéletes posttal adom tovább a kreatív blogger plecsnit a következő hét embernek:

1.Benkő Marianna as. Makitra

2. Benkő Ferenc as. Locutus

3. Bernátzki Lajos as. Digitális Búsképű Lovag

4. GEA

5. Szinai László as. WhySage

6. Texaco Benzin

7. Warson

Amint rájövök, hogyan varázsoljam kattinthatóvá a neveiket, máris repülhettek hozzájuk.

Amikor eljön az este, szaladom a köröket: filmsorozat, egy szál cigi, a távtütü működésbe lép, másik csatorna, másik sorozat, még egy szál cigi, késői vacsora esetleg egy pohár bor, újabb szál cigi…

Aztán elfogynak a sorozatok, a cigaretta sem esik jól, hisz már nem stresszoldóként funkcionál, hanem figyelem-elterelőként. Akárcsak a sorozatok. Leteszem a blázt, a távtütü tetszhalottat varázsol a zajládából; lovasszobrot lehetne faragni a csendből mely a szobára zúdul.

Tömör, szinte tapintható, sötét csend fogad. Odakintről vak szemeikkel merednek rám a házak; sűrű barna felhők tapadnak össze, csillagfény közéjük nem férhet s a Hold sem elég erős legyőzni őket. Üresek az utcák; az egykor szűzfehér hókupacok ártatlanságukat vesztve komoran és feketén magasodnak a játszótéren. Valahavolt hóemberek morc maradványai. Remegve simulok a radiátorhoz. Forró, mégis fázom.

Elvackolódok a párnámon, az hűvösen simul az arcomhoz, pedig melegre vágyom. A takaró se melenget különösebben, bedobok alája két forróvizes palackot, hátha…

Aludni próbálok, de ébren tartanak a gondolatok, hisz napközben tereltem őket rendesen. Beleuntak a várakozásba, s a mesterséges kontroll híján elérkezettnek látják az időt egy kis csevelyre.

Forgolódok; bökdösnek.

Hasra fekszem; piszkálnak.

Hanyatt fordulok; rám zuhannak a plafonról.

Szóval, ritka pocsékul alszom manapság.

Sokszor itt ülök a gép előtt hajnal kettőig-háromig. Akkor is, ha senki sem tart szóval. Egy bögre forró, édes teát ölelgetve bámulom a monitort, ahogy villódzik. Számolgatom, hogyha beájulok a kimerültségtől, talán alhatok végre két órát. Talán hármat is sikerül összehozni reggel fél hatig.

Mély, álomtalan szabadesés a nyugodt és szelíd semmibe.

Még csak fél kettő. Talán már csak fél óra, vagy másfél és aludhatok végre.

Zuhanhatok ernyő nélkül a puha, meleg, párórányi zavartalan nemlétbe.

Csak annyi időt kérek, míg a robotpilótám újra üzemképes nem lesz.

Aztán megyek tovább.

Amikor először találkoztunk, az ellenszenv kölcsönös volt. Nem túl erős, de mindenképpen háromlépés távolságra ösztönzött mindkettőnket.
Őt irritálta a hangom, a harsányságom, a mindenlébenkanálságom. Engem taszított a hűvössége, a zárkózottsága, a szurka-piszka megjegyzésekkel tarkított beszólásai.
Úgy adódott, hogy hetente egyszer találkoztunk egy társaságban; közös barátainkkal töltöttünk pár órát.
Lassan oldódott bennünk a távolságtartás, s azt hiszem utána már csak azért kerültük egymást, mert nem tudtunk kilépni a magunk generálta erőtérből.
Aztán egyszer, véletlenül egymás mellett ültünk egy… hm… csak leírom, aztán lesz, ami lesz, szóval meditáció során.
(Aki tudja mi történik ilyenkor, az nem fog meglepődni, aki meg nem, nos, az vagy gazdagabb lesz némi infóval, vagy most csukja be egy kicsit a szemét, és görgesse lejjebb az oldalt, ha nem kedveli ezt a témát.)
Tehát, üldögéltem, befelé figyeltem, a képekre, hangulatokra, illetve a vezető hangjára, s követtem a lépéseket. Akkoriban épp ultrapocsék lelkiállapotban voltam, s nem tudtam „kiengedni” annyira, hogy érdemi munkát végezhessek, magyarul csücsültem a nagyon is fizikai valagamon és csak nem jutottam el a vágyva-várt tudatállapotba.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valami mellettem kellemes, melegséget áraszt magából, hihetetlenül fényes, s mintha egy kéz nyúlt volna a kezem felé. Megszorította, majd gyengéden húzni kezdett magával.
Megnyugodtam, felengedtem és onnantól nem volt több magam építette akadály előttem. Eljutottam oda, ahová kellett és tettem a dolgom, mint mindenki más.
Aztán vége lett, kinyitottam a szemem. Ő ott ült mellettem, figyelmes-szelid tekintettel nézett rám, majd elmosolyodott.
Ettől a naptól kezdtünk közeledni egymás felé. Megengedte, hogy megismerjem, hogy az álarca mögé nézzek és én is levetettem a magamét. Pár alkalommal később viszonozhattam a segítségét. Azon kevés ember közé tartozott, akiknek megengedtem, hogy sírni lássanak. Azon kevés ember közé tartoztam, akiknek megengedte, hogy ismerjék a titkait.
Teltek a hónapok és az évek, befogadtam a szívembe, az életembe, végül a családomba. Barátként tiszteltem, testvérként szerettem, s ő is engem.
Azóta is hallom a hangját, ha fáj valami.
Érzem a kezét a kezemben, ha nem boldogulok egyedül.
Álmaimban vele játszom néha, s hagyom hogy ellásson tanácsokkal. Hellyel-közzel meg is fogadom őket.
Tegnap este gyertyát gyújtottam Gyimesi Richárd Zoltán emlékére.
Egy éve már hogy elment…
Harmincnégy év.
És az örökkévalóság.

Képzeld el, hogy önként és lelkesen dalolva nyomod fel a szomszédaidat a hatóságoknál. Annyira igyekszel nehogy útban légy, hogy jóformán beleolvadsz a falba, s csupán vádló ujjad látszik ki belőle, ahogy egy ajtóra mutatsz. Boldog és elégedett vagy, hogy újra hazád és néped szolgáltad, szinte önkívületben dalolod nemzeted himnuszát, szemed könnybelábad, majd szétvet a büszkeség.
Újra és újra megteszed, akkor is, ha a saját testvéred, feleséged, barátod lakik az ajtó mögött. Lelkifurdalás nélkül megteszed. Kérni se kell, hisz tisztában vagy a kötelességeddel.
Jó ember, jeles polgár vagy.

Tanultál történelmet, hideglelősen húzod össze magad, eme feltételezésre ugye? Most azt mondod, hogy áááá…, ilyenre te sosem lennél képes.
Egészen biztos vagy benne?
És magadban?

Gaj Gaal biztos magában, a hivatásában, a pozíciójában. Van katonai rangja, karrierje, presztizse.
Gajnak van hite és vannak elvei. Háttere, otthona, családja, igazi élete. Biztonságot nyújt neki a Gárda rendje és fegyelme, értelmet pedig a cél: megakadályozni, hogy a külhoni agresszorok kémei beszivárogjanak, és tönkre tegyék az Ismeretlen Atyák húszévnyi áldozatos munkájának eredményét.
Gaj Gaal jó katona és jó ember. Feddhetetlen, megbízható, akinek szavára adnak. Ajánlására a kapitánya minden ellenőrzés nélkül felvesz a Gárdába egy múltnélküli ismeretlent.
Na, ekkor omlik össze Gaj Gaal szép világa.
Mert ez a fiú, ez a folyton mosolygó, magas idegen, aki talán hegyvidéki, talán nem, akinek szinte lehetetlenség kimondani a vezetéknevét, ezért mindenki csak Mak-szimnak hívja, akinek úgy tűnik minden elsőre sikerül, és aki hihetetlen képességekkel rendelkezik, fenekestül felfordítja Gaj világát.
S ez a legkevesebb.
Kiderül, hogy minden, amit Gaj igaznak hitt, hazugság. Kiderül, hogy voltaképpen nincs is hite, de még saját gondolatai sincsenek. Hogy amit a saját elveiként vallott nem mások, mint egy jól kitalált propaganda elemei. Kiderül, hogy az élete, sorsa felett nincs valódi hatalma, de még csak befolyásolni sem tudja, hisz tetteit is a propaganda irányítja.

Az Ismeretlen Atyák tökéletes módszert dolgoztak ki a polgárok feltétlen hűségének biztosítására. Létrehoztak egy jeladó rendszert, mellyel folyamatosan fenntartanak egy bizonyos sugárzásszintet. Ennek hatására az emberek elvesztik a képességüket arra, hogy önálló véleményt alkossanak bármiről; a propaganda és a sugárzás együtt biztosítja számukra a valódi élet illúzióját.
Néhány emberre viszont nincs ilyen hatással a sugárzás, ők tisztában vannak a valódi tényekkel, és hogy a vezetők - kik maguk is ilyen „korcsok”- nem azok a jóságos Atyák, akiknek mondják magukat. Ezek az emberek egyfajta ellenállást szerveznek, melybe a mi Mak-szimunk is belekeveredik.
A korcsok a tisztánlátásért viszont igen drágán fizetnek. Mindennap, amikor bekapcsolják a tornyokat, iszonyú fájdalmat éreznek, a tehetetlenségig, öntudatlanságig fokozódik a kínjuk. Ilyenkor csapnak le rájuk a gárdisták, legtöbbször „állampolgári bejelentés” alapján. Rövid “tárgyalás”, majd van, akit átnevelésre ítélnek, van, akit megsemmisítésre.
Egy ilyen megsemmisítési eljárás alatt kéne Mak-szimnak, a tökéletes, de újonc gárdistának átesnie a tűzkeresztségen, bizonyítva elhivatottságát és hűségét.

De Maxim Kammerer nem tökéletes gárdista. Sőt, még véletlenül sem hegyvidéki, még csak nem is ezen a bolygón született, hanem a Földön. A Földön, mely maga a megvalósult utópia, mondhatni már-már Paradicsom.
Egy űrbalesetet szenvedett felfedező ő, aki muszájból ugyan - hisz mást nem tehet-, de naiv kalandvággyal veti bele magát egy számára teljesen idegen kultúra és társadalom mindennapjaiba. Issza magába az új információkat, villámgyorsan tanul és alkalmazkodik, minden lehetőséget megragad arra, hogy minél jobban megismerje azt a mostoha világot, melyen földet ért.
Naivitása a bárgyúnak ható vigyorral együtt foszlik le róla, ahogy egyre mélyebbre ássa magát új otthona történetébe, ahogy belesodródik egy olyan konfliktusba, amilyet a Földön már régóta csak a történelemkönyvekből ismerni.
Ő is elköveti azt a tipikus emberi hibát, hogy a maga értékrendjét alapul véve elítéli Gaj világát, s mindent elkövet azért, hogy alapjaiban változtassa meg azt. Úgy véli joga, s kötelessége segíteni Sarakhs lakóin. Nem gondolja át, milyen következményekkel járhat ez Gajra vagy annak húgára nézve. Hite a maga helyes értékítéletében erkölcsi piedesztálra csücsülteti, mint egy átlagamerikait a boldogult ötvenes években, aki vehemensen fújjolta a komcsikat.
Talán pont ezért, nekem mégsem ő a sztori főhőse.
Az én hősöm Gaj. Ő az, akivel fordul egyet a világ, ő az, aki identitását vesztve keresgél új utat, s nincs semmilyen elméleti vagy gyakorlati tapasztalata abban, hogyan is kell azt csinálni… egyedül. Nem lehet biztos abban sem, hogy az alternatíva, ami Makszim oldalán várja jobb, mint az, amit hátrahagy, mégis megy. Nem tehet mást, mert vezető nélkül nem képes élni, dönteni. Makszim hatása alá kerül, s azon túl egyfajta megváltóként kezdi tisztelni. Gaj a tabula rasa, a kezdő lépéseit is elbotló, gyarló ember.

Elsődleges Irányelv? Ugyan már, Makszim nem a Star Trekből pottyant ide, hanem a Sztrugackij fivérek szülötte.
Egy furcsa, szorongást és félelmet ébresztő regény főszereplője. Egy könyvvé, amin hónapok óta gondolkodom, rágódom; visszatérő álmaim színhelye, a Lakott sziget.
Egy történet, mely maga a megvalósult rémálom lehet minden ember számára, aki még hisz a szabad akarat és döntés szentségében.

Tehát: egészen biztos vagy magadban?
Biztos vagy abban, hogy senki és semmi nem befolyásol? Hogy magad választod az utad és úgy éled az életed, ahogy neked tetszik?
Nos, ha a válaszod igen, akkor már csak pár kérdésem maradt.
Mondd csak mikor is néztél tévét utoljára?
Olvastál újságot, hallgattál rádiót mostanában?

Mi emberek, ha másban nem is de abban nagyon is hasonlítunk egymásra, hogy szükségünk van bizonyos fokú kontrollra, mely voltaképpen minden társadalom alapja. Igen érzékeny helyzet ez, és nem igen van olyan kultúra az ember történelmében, ahol a tökéletes egyensúlyi állapot létrejött volna.
A szervezettség igénye valamilyen szinten együtt jár azzal, hogy önként átadjuk a hatalmat más embereknek, csoportoknak. Ez egyszerre erő, de lehet hátrány is. Kihasználhatóvá teszi az egyes embert, a hatalmat gyakorló csoporttal szemben, így a társadalmi megegyezések alapjait törvényekbe foglaljuk.
Mégis, annyi évvel az utolsó nagy háború után is hallani rezsimekről, ahol az emberi jogokat szó szerint lábbal tiporják. Egyezmények szabályozzák a beavatkozás lehetőségeit, s ha a törvények megkerülhetők, akkor a Föld egyes országaiban zajló rémségeket a nappali kényelmes foteljéből nézhetjük végig csak itt és csak most, ölünkben a tálcán habos kakaó billeg a bögrében, jó ízűen esszük étkünk, már a hüvelygomba és a móri mészárlás se zavar be étvágyunknak. Immunizálás ez is. Sugárzás ez is. Kontroll ez is.
„Két reklámblokk között, Jézus az égbe költözött”.(Tankcsapda)
Valóban.
A mi kifordított világunkban is akadnak makszimok szép számmal, jó szándékuk azonban sokszor megkérdőjelezhető, s nem feltétlenül érdek nélkül való, önjelölt megváltóként nyomják nekünk a frankót.
Az egyszeri ember pedig ül a nappalijában, és azon gondolkozik, hogy érdemes-e felállni a távirányítóért - amit botor módon épp csak annyival messzebb tett le, hogy előredőlve, nyújtózkodva sem ér el-, hisz a másik csatornán egy másik makszim várja a maga igazával.

Október óta nem tudom eldönteni, Makszim Kammerernek igaza van-e.
Október óta nem tudom elfelejteni, min mehetett át Gaj.
Október óta… meglódult az én Lakott szigetem is.

Újév, új élet, Újlak

Ilyen-olyan oknál fogva úgy alakult, hogy elköltöztem.
Két hétig az unokahúgomnál rontottam a levegőt - szerintem most járják az örömtáncot, hogy végre elhoztam az utolsó pakkomat is.
Immáron szerda óta Rákoskereszttúr lakója vagyok, egyelőre egymagam csücsülök egy kétszobás albérletes kecóban.
A srácaim is nemsokára idejönnek hozzám, még tart az okmányirodás-bejelentkezős, iskolás-óvodás-ki-és beiratkozós mizéria. Nem is beszélve a háziorvosos körökről.
Szóval igazi egyedülálló, háromgyerekes anyuka leszek. Illetve, hát vagyok.

Érdekes módon a legtöbb ember sopánkodik. Kezét tördeli, hogy: hát… nem irigyellek! Meg: jaj, te szegény, mi lesz veled? És: istenem, hogy fogod bírni? Egyedül?!
Mintha kőbe volna vésve, hogy nőnemű lény képtelen a „pár szál neuronját” kreatív módon felhasználva biztonságos otthont teremteni három fiúgyermeknek.
Könyörgöm, hová lett az elmúlt száz év?!
Oké, aláírom, jogsim nincs, így valóban segítségre szorulok, a húszegynéhány kilónál nehezebb cuccok áthurcolásával kapcsolatban. Múlt héten lemértem a pakkom. A hátizsákom és a két kézitáska, amivel a nyakamba vettem a Gyál-Rákoskereszttúr távolságot, kerek huszonöt kilót nyomott. Az velem együtt veri a nyolcvanat. Mit nekem szakadó hó! Én törtem az utat a hókotrónak!

Ja, és tudtommal az egyedülálló anyukaság nem azt jelenti, hogy Sarah Connorrá gyúrva magam, vérmarcang ebekkel és duplacsöves vadászpusekkal tartom távol a srácaim apját a kölköktől meg a kecótól. (Bár igaz, ami igaz, amilyen hangulatban vagyok néha, ha az utamba kerülne, a Terminátor sírva könyörögné vissza magát a gyártósorra).
Megvoltak a magunk harcai, jelenleg a béketárgyalások folynak a két nagyhatalom és az annektált kisországok teljes megnyugvására és örömére.
Mondhatni, végre érvényt szerzek a két évvel ezelőtt meghozott bírói döntésnek.

Csak kevesen mondják, hogy kitartás, innen már csak jobb lehet, meg hogy nyugi, minden oké lesz, meg tudod csinálni. Csak kevesen hiszik el nekem, hogy tényleg így lesz, így van, és még kevesebben látják bennem azt az erőt, amit még magam is csak ritkán látok a tükörképem szemében.
Persze szavakat mondani, írni könnyű. Illúziókat teremteni, szóvirágokat csokorrá bűvölni se nagy cucc. De vajúdni és megszülni, kiforrni, magamból a lehetőséget, bevallani önmagamnak, hogy igen, ezt már rég meg kellett volna tenni, csak gyáva voltam, és mindezért nem átkozni, gyűlölni gyengeségem, félelmem, szeretni azt a karikás-könnyes szemű, sápadt-csapzott, halálfáradt kislányt minden gyarlóságával együtt, aki visszanéz rám a foncsorból, és meglátni benne azt a nőt, aki valóban voltam-vagyok; sokkal, de sokkal nehezebb.
Mert félre kell tenni mindent, ami az elmúlt években rám ragadt, amiről elhittem, hogy az enyém: az álarcaim, a szerepeim, a sziklává keményedett önvédelmi rendszerem, amin ember legyen a talpán, aki átverekszi magát.
Nem szégyellni elfogadni a segítséget - ha az ember elhiteti magával, hogy egyedül kell szembenéznie mindennel, valóban magára marad. Közel engedni a barátokat, s ha értem kemények velem, hát igazuk van.
Köszönöm.

Új életbe, ünneplőbe öltözött szívvel szabad csak lépni. Hittel és reménnyel telve, örömmel fogadva a perceit minden napnak. Nevetni a hóesésben, a szélben, a hidegben, ugrálni és énekelni, ha feszül a jókedv. S ha néha kibuggyan egy-két keserű pillanat szülte könnycsepp, hát engedni. Hadd folyjon. Túlcsordul az ember lelke néha, utat kell adni neki.
Nem tagadva a múltat lepucolni róla a ráragadt piszkot, letépkedni a ráaggatott csicsás-mázas, hazug-mártír pillanatokat, s megtekinteni feketében-fehérben. Látni a fényt és az árnyékot, úgy, ahogy valóban történt.
Aztán elengedni, azt amit el kell engedni.

Mostanában mantrázom. Buszon, metrón, villamoson. Mantrázom; ha egyszer a lámáknak bejön ez a pozitív megerősítés dolog, nekem miért ne? Addig-addig mondogatom, míg valóra nem válik. Nem a jövőben képzelem el, hogy jó lesz, hanem valósidejű képeket vetítek magamnak: most, minden, rendben.
Látom, ahogy a srácaim ugrálnak az ágyakon, ahogy játszanak a szobákban, vagy épp kalapálják egymást, Dani hasal a fakockái között, Dávid a filc alá gyaláz a pókerével, Bazsi bosszankodik valamiért, szokása szerint. Sétálunk az oviba a hóban, délután repül felém a kismadaram; a nagyfiam már megint lenéz rám a magasból, hogy: anyu, te milyen pici vagy; titkon elnézni a kisebb nagyot, ahogy makacsul nekiveselkedik a billentyűknek, márpedig csakazértis megtanul zongorázni.
Iszonyúan hiányoznak.
Már csak pár nap.
Addig is Fodor Ákos szavaival élve:
Három negatív szó.
Nincs.
Semmi.
Baj.

Chelloveck -ki tudja miért, azt írta majd megindokolja - úgy gondolta, hat bloggertársunk mellett nekem is jár egy ilyen. Persze az is lehet, hogy csak ki akart tolni velem. Jelenleg igen csak hézagos számítógép-felhasználói ismereteim bővítgetjük, hogy egyáltalán a képet be tudjam illeszteni az oldalamra.

Apróság tudom, de nekem ez az első. Ennek megfelelően, ragyogok, mint a frissen szidolozott rézkilincs. ( Chellonak ugyanezen szavakkal köszöntem meg nevem listába foglalt, kitűntető feltüntetését.)

Még kotlok rajta kinek is adjam tovább a stafétát. Hét bloggert kiválasztani azok közül, akikről úgy gondolom, hogy… szóval, akikkel én is kitolhatok nem kis munka.

Főleg, mert csak hébe-hóba jutok nethez. Ez egy másik történet, igyekszem legalább a saját bejegyzésemet nem szétoffolni Majd azt is elmesélem egyszer.

Tehát, folyt.köv. kreatív blogger témában, amint újra nethez jutok.

Annak, akire tartozik:

- A Zsoldos-díj nevezések határideje a nyakunkban. Az aki még nem jelentkezett nálam, tegye meg mihamarabb, mert február tizenötödike után már nem fogadok el upszneharielfelejtettem-jellegű jelentkezéseket.

- Az akinek több novellája is megjelent az adott időszakban, vegye már a fáradtságot és dobjon egy mail-t, hogy melyik hármat akarja jelöltetni. Az előző privát mail-em óta nem jött válasz. Én nem fogok többet nyakatokra mászni emiatt. Ha nem reagáltok, nem lesztek benne a végleges listában, ami kikerül majd az Avana oldalára, illetve a zsűrihez. Sorry, csak veletek tudok dolgozni, nem helyettetek.

Jó munkát mindenkinek.