orka SF-blogja

Eredetileg itt volt fellelhető (illetve fellelhető ma is).

William Gibson: Trendvadász

Igencsak hullámzó, így aztán a véleményem is igen vegyes. Megdöbbentõen erõtlen részek is vannak benne. Bigend, a Blue Ants és a futurisztikus techno-marketing sokkal több figyelmet érdemelt volna. Tetszett ugyanakkor a ruhatrendek, öltözködés és annak “jelentése”. Sajnálom, hogy Boone Chut kiírta végére a sztoriból. A japán Klip-otaku / hekker szál is többet érdemelt volna három mondatnál (az Idoruban az egyik kedvenc részem volt).

Az orosz szál elég erõtlen (baráti szálon van némi rálátásom - igaz, az szintén csak másodkéz) - hol van a Neuromancer erõs K-Berlin-fílingje, vagy a Virtuálfény szintén erõs orosz szála (l. rendõrök).

Néhol elég jól hozza a CP kötelezõ elemeit (”egy német konyhagéppel vizet melegített”), máshol semmi - mintha egy krimit olvasnék. A technikai környezet szintén több figyelmet érdemelt volna. Szívesen olvastam volna még hitech-lowtech összeolvadásokról, ami WG egyik erõssége: pl. jó lett volna egy “bakelit telefonra szigszalagozott kódtörõ számítógép̶ Egészen gyenge volt az Alkotó szobájának leírása - de a karaktere is.

Többet kellett volna a biztonságpolitikával foglalkozni, és annak technikai részleteivel is (még Turner is jobb volt a Mona Lisaban). Tetszett viszont az orosz oligarcha kettõs védelmi vonala, és az ahhoz kapcsolódó személyzeti politika leírása - egészen megakorporációs fíling volt (ezt is hiányoltam egyébként: egyfajta multiként bemutatni az új-orosz vállakozó-bûnözõ -hatalmi csoportosulást; Josef Virek nagyságrendileg jobb megagazdag volt).

Egészen gyenge a net világának leírása, az Idoruban nagyságrendileg szellemesebb volt, ráadásul fals: nyilváne gy világméretû netes szubkultúrának nem csak három szószólója van: ki sem látszanának a hozzászólások tengerébõl. Itt látszik egyébként, hgoy ilyen nagy hiba volt a jelenbe (most már: múlt) helyezni a történetet: WG közeljövõbeli elektronikus prózája krimivé silányult.

Nem nagyon találta el a nõi fõszereplõ belsõ érzéseit (nem lévén nõ, ezt csak óvatosam merem leírni, majd még konzultálok róla). Nem sokkal elõtte olvastam Joe Haldemantól az Új világokat, amelyben szintén nõ a fõ karakter - nagyságrendileg érzékletesebb a leírás. Egy menzesz és egy másik nõvel való értõ összemosolygás - A Boone-szál, Bigend, vagy a filmrendezõvel való viszonya is homályban marad.

WG eddig a hajemresztõen különálló - egyenként nem is túl érdekes - szálakat a végén meglepõen és jól sodorta össze. Most ez elmarad: az ásatásokon filemzõ faszinak az égviágon semmi szerepe. A lengyel fél-mûvész fickó is abszolút mellékszereplõ.

Sehogy sem jött össze az e-mail-es részek regénybe illesztése sem - ez különösen azért szomorú, mert a végén fontos szerepe lenne. A tipográfia is ludas, de aki olvasott már levélregényt és különösen e-mail-regényt, az tudja, hgoy milyen fontos hangulati elem a körítés, az utóbbinál a technikai körítés. To:; CC:; Subject; >>>; >>> egészen hangulatossá teszik, az ember szinte látja maga elõtt számítógép képernyõjét, a netet, a világ másik végén, de cak egy kattintásra lévõ partnert. Ahogy itt volt: levélpapír, postakocsi, stb jelent meg elõttem.

Gyakorlatilag sehol egy rövidítés, emotikon, netlish beszólás.

Mindent összevetve ez egy krimi, amely néhol felvillantja WG posztmodern CP-készségét, de mindenben kevesebb, mint részei összege.

Ez az írás még tavaly ősszel jelent meg az sfportal.hu-n:

Richard Morgan: Valós halál

Az Agave láthatóan az átlagosnál nagyobb figyelmet fordít a borítókra, és ennek meg is van az eredménye: nekem kifejezetten bejön a grafika és a tipográfia is. Mindig is azt gondoltam, hogy a hideg, éles, “sebészeti” borítók illenének a cyberpunkhoz. Ezzel máris egy érdekes kérdéshez érkeztünk, hiszen valójában nem kifejezetten cyberpunkhoz van szerencsénk, ha van értelme a finom (bár sokszor vitatható) különbségtételeknek, talán egy post-cyberpunk elemeket bőven használó science-fictionről beszélhetünk.

A digitális tudattárolás, mesterséges intelligencia, adatkalózkodás, fül mögötti csatlakozóaljzat, látóideghez csatolt óra és néhány hasonló megoldás ismerős lehet Gibson és mások műveiből. Más azonban az idő: a 25. sz. elején járunk; és más a perspektíva is: az emberek kolóniákat teremtettek távoli bolygókon. Ehhez társítja Morgan a saját elemeit: tudattok, tűnyaláb, (újra-) burkolás, a matuk (a „matuzsálem” rövidítése), a „szuperkommandós” Küldöttek, a tudatnak a test halála utáni áttöltését vallási megfontolásból ellenző katolikusok és így tovább. A megrajzolt környezet politikai, gazdasági, társadalmi képe meglehetősen összeszedett, ráadásul a számos utalás, felhasznált panel ellenére zavaró vagy szánalmas utánérzések nélküli világot teremt. A háttér a helyén marad, nem tolakszik az előtérbe, inkább stabil színpadként szolgál a cselekményhez. Elég jól sikerült a háttérvilág bemutatása is, kevés „kibeszéléssel”, magyarázattal vagy leírással kell megküzdenünk, többet rakhatunk össze a dialógusokból, történésekből.

Sosem kedveltem igazán az egyes szám első személyű történetmesélést, most azonban nem bosszankodtam: a főszereplő szemén keresztül nagyon jól rálátunk a világra. A párbeszédek élők, pergők, és Morgan jól veszi azt az akadályt is, hogy már a megszólalásból azonosítható legyen a karakter. A stílus „kemény”, szikár, leginkább az akciófilmeket idézi, némi film noir-os beütéssel. Persze ezzel az egyedi hangvétellel számos finomságról is le kell mondanunk. Itt említsünk meg Totth Benedek fordítót, aki – megítélésem szerint – jó érzékkel, a beszélt szlenget erőlködés nélkül felhasználva magyarította a regényt.

Egészen újszerű sztorit kapunk – legalábbis jó SF-ként kevés akciókrimivel találkozhatunk. Szex, erőszak, gyilkosságok, politikai stiklik, manipuláció, zsarolás és bosszú, amit a főhős által folytatott magánnyomozás foglal keretbe. Kovacsot követve a San Francisco mintáján alapuló nagyvárosi környezet minden jellemző helyszínét bejárjuk: lebujok, bordélyházak, illegális harcok színhelyéül szolgáló kiszolgált hajók váltakoznak csúcstechnológiát használó illegális klinikákkal, matu luxusbirtokkal és a virtuális térrel. A történet felfokozott sebességen, kifejezetten filmszerűen pörög.

Az akciófilmes áthallások miatt a karakterek akár sablonosnak is minősíthetők: nagyvilági életre ácsingózó kurvák, lánya meggyilkolásáért bosszút állni kívánó szülő éppúgy előfordul, mint tökös zsaru, kegyetlen bérgyilkos vagy kéjvágyó feleség. A személyiségek árnyaltsága egyenetlen, néhol közepes, de többségében életteli, plasztikus. A szereplők cselekedetei alapvetően összhangban vannak motivációikkal, hátterükkel, hiteles módon „játszanak”. Nekem hiányzott Hendrix (egy MI, „aki” egyben szálloda is) még bővebb szerepvállalása.

Úgy tűnhet, egyszerűen csak egy SF-környezetbe ültetett akciókrimivel van dolgunk, de azért ennél többről van szó. Az SF-nek – ha hű akar lenni a legjobb hagyományaihoz – foglalkoznia kell az új technológiák, tudományos eredmények egyénre, társadalomra gyakorolt hatásával. A Valós halál szerencsére ezeket sem nélkülözi. Akár a tudat új testtel való együttműködése, akár a meghosszabbított életű matuk társadalomban elfoglalt helye és a politikára, gazdaságra gyakorolt hatása, vagy éppen egy több évszázados házasság pszichés következményei kerülnek elő, Morgan igyekszik a kérdést több oldalról megjeleníteni. Filozófiai mélységű fejtegetéseket azért ne várjunk: az sehogy sem illeszkedne a hangvételhez. Inkább a felvetett kérdés valóságossága az, ami érdekes. A cyberpunk utáni korszak regényeiben a szereplők a transzhumanista toposzokkal bővült új technológiai környezetre nem elidegenedéssel reagálnak (talán nem tévedés a CP-t disztópikus jövőképnek tekinteni), hanem az ember végtelen alkalmazkodóképességére példát szolgáltatva élik mindennapi életüket.

Említsünk meg néhány negatívumot is. Elsőként az ún. “magyar szál”. Nos, Morgan alig terjeszkedik túl “Új Pest” felemlegetésén és a főszereplő “Kovacs” családnevén. Ehhez kapcsolódó bosszantó felületesség, hogy kétszer is “szlávozott” a magyarok kapcsán. Szerencsére első száz oldal után jótékonyan feledésbe merül a „magyar” kérdés. Néhol a dramaturgia áldozatul esett a „kemény” sztorinak: öncélúnak gondolom pl. a Wei Klinikán a véres bosszút, és feleslegesen brutálisnak a közbelépést a Kadmin elleni “ketrecharc” közben. Talán terjedelmesebb is az ideálisnál, de a mostanában jellemző, végletesen túlírt tégláknál még mindig kellemesebb.

A post-CP csak csordogál Magyarországra, de most erős játékossal bővült a mezőny. A könyv 2680 forintos ára összhangban van a minőséggel, terjedelemmel, szóval nagyot nem hibázhat, aki belevág. Figyelem: 18-as karika.

Ez is egy sfportal.hu-s írás.

Nick Sagan: Idlewild

A regény kb. 320 oldal, korrekt hossz: nem sok, nem kevés. Az igencsak elterjedt eposz-méretű regényfolyamok korában régivágású olvasóként csak üdvözölni tudom, ha valakiben van mértéktartás. Talán közrejátszik az is, hogy Nick Sagan első regényéről van szó, aki eddig leginkább forgatókönyveket írt – például Star Trek epizódokhoz – ahol azért bele kell férni egy adott időkeretbe.

A forgatókönyvírói indíttatás és rutin a regény egészén érezhető. A cselekmény, a helyszínek leírása, a karakterek kidolgozása filmszerűvé teszik a szöveget. A cselekmény érdekes, de nem bomlik követhetetlenül sok szálra. Bár számos eseményt utalásokból ismerünk meg, alapvetően lineáris a szerkezet, az író biztos kézzel vezeti az olvasót a végkifejlet felé. A helyszínek képszerűek, kidolgozottak, mégsem kötik gúzsba a képzeletet. Segíti a regény befogadását, hogy számos elem ismerős lehet népszerűbb regényekből, filmekből. Ezért aztán ne várjuk különösebben megdöbbentő vagy újszerű fordulatokat, megoldásokat. Szerencsére az arányok, az elemek megfelelő vegyítése nem teszi unalmassá vagy utánérzéssé a könyvet, bár némi egyéni íz hiányzik. Első regényként ugyanakkor nagyon is érthető, ha egy író nem ugrik fejest a túlburjánzó képzeletbe, és bevált, kanonizált SF-panelekre támaszkodik. Virtuális valóság, mesterséges intelligenciák, génsebészet, klónozás, gyilkos vírus – minddel találkozhattunk már.

A karakterek kidolgozottsága kritikus pontja lehet egy regénynek, novellának. Nick Sagan nem bukik el ezen a „vizsgán”, de azért fejlődésregényre ne számítsunk. Kevés szereplőt mozgat (a főszereplő mellett fél tucat fontosabb karakter van), azokat azonban sikerült megformálni a regény keretein belül. Nincs igazán múltjuk, a társas interakciók is elnagyoltak, de viselkedésük, motivációk illeszkednek a szituációkhoz, nem érezni túlzott erőltetettséget. Ezzel együtt a személyiségek mélysége korántsem közelíti meg a kiadói ajánlóban felemlegetett O. S. Card-i mértéket.

Az igazán nagy sikert elért regények, ciklusok közös jellemzője a háttérvilág kidolgozottsága. Ahogy az olvasó belemélyed a regénybe, egy elképzelt világba kerül. Ez csak akkor ad igazi élményt, ha hihető, valószerű, sőt, szükségszerű hogy a háttérvilágban az aktuális cselekményen kívül is történnek dolgok. Az Idlewildban sajnos az itt-és-most uralkodik. Ha egy karakter nincs színen, nem csinál semmi, csak a háttérben vár a végszóra – ilyen érzésem volt olvasás közben. Ez is lehet persze a forgatókönyv-jelleg következménye, mindenesetre elég sivár. A regényben egy második – valójában csak másodlagos – szál is fut, ami azonban csak a történet második felében jut szerephez. Az író megpróbál pár érdekes dolgot belecsempészni, a stílusa is eltér a főszáltól – sokkal inkább jelképekre, képzetekre alapoz –, de számomra nem volt meggyőző. Végül összetalálkozik a két szál, a szereplők a másodlagos szálban felvázolt létező világban találják magukat. A megrajzolt Föld azonban meglehetősen elnagyolt, csupán kulisszaként szolgál a néhol moralizáló végkifejlethez.

Ha felteszik a kérdést, hogy ez vagy az a regény, film miről szól, sokan a sztorit kezdik el mesélni, még ha a történet és a mondanivaló közel sem azonos kategória. Mindenesetre essen pár szó a cselekményről: Egy virtuális valóság-iskolában tanul tíz érettségi előtt álló diák, fiúk-lányok vegyesen; miközben testük a háttérintézmény szobájában fekszik. Mindenki megteremtheti a maga fantáziavilágát, amely valóban fantasy-jellegű környezetet jelent szörnyekkel, vámpírokkal; ráadásul érdekesen keveredik a gibsoni kibertér néhány sajátosságával, pl. a kézzelfogható ikonokként megjelenő állományokkal, pókként mászkáló ellenőrző programmal. A történet kezdetén a főszereplő srác amnéziás, egyik társa halott. Miközben nyomoz a saját múltja és a gyilkos után, kiderül az igazság a virtuális iskolájuk körüli környezetükről, konfliktusba keverednek egy társukkal és a kiberterükben élő mesterséges intelligenciák némelyikével. Amikor pedig a valóságban találják magukat, korántsem az elképzelt világ vár rájuk: teljesíthetetlennek tűnő új kihívások, az emberiség jövőjének megalkotása. A regény végén a konfrontálódott felek közötti fizikai összecsapás is bekövetkezik, majd egy érdekes végkifejlet ad módot némi elgondolkodásra.

A befejezés erősségének tartom, hogy sikerült egy fél lépéssel túlhaladni a sematikus konfliktus-feloldást. A „rossz” motivációi, története lehetőséget nyújt némi relativizálásra, és a „jó” pedig – jelleméből fakadóan – nem hófehér. Gyengesége azonban, hogy csak ezt a fél lépést sikerült megtenni. De ne legyünk telhetetlenek, a sorozatok egy kaptafára készült befejezéseit látva az író túlhaladta önmagát.

Összességében nem rossz a regény, bár érthető, hogy a kiadó miért az apja érdemeire, és Nick Sagan Star Trek forgatókönyvírói hátterére apellál az olvasók meggyőzésekor: néhány régivágású SF-rajongó bizony fanyalogva fogadhatja az amúgy tisztességes iparosmunkát az önállóság érdemi hiánya, az összeválogatott panelek ismerőssége miatt. Aki azonban csak kikapcsolódásra vágyik, akár jó választásnak is találhatja.

A végére hagytam a könyv leginkább szubjektív, de bennem a legnagyobb érzéseket megmozgató jellegzetességét. Nem tudom pontosan, hogy a kiadó, szerkesztő, fordító felelős-e a lábjegyzetekért (bár a kérdést feltettem Kepets Andrásnak is, választ még nem kaptam), mindenesetre egy szórakoztató irodalmi műben hetvenhárom (73!!!) lábjegyzetet elhelyezni finoman szólva is szokatlan. Talán egy tucat esetében még indokoltnak is találhatja az olvasó (pl. egy spanyol mondat vagy latin kifejezés fordítását), de a többire nincs mentség. Felesleges, zavaró, idegesítő. Az írói utalások kibontása, az összefüggések felismerése, ahogy egy később feltárt részlet új megvilágításba helyezi a korábban olvasottakat mind-mind az olvasási élmény része. Ettől az élménytől foszt meg az állandóan magyarázó, mindent a számba rágó lábjegyzetek sora.

Az írás ereedetije egy hosszabb topikbejegyzés volt a fórumban, 2004. 10. 25-én. Ott egyébként néhány dolog jobban meg van világítva, pl. hogy miért is kiakasztóak a lábjegyzetek. Utóbbiakra példák:

Ízelítõül a 73 (!!!) lábjegyzet némelyike:

15. o.:
I. fejezet Halloween (1)
(1): Mindenszentek napjának (október 31.) estéje - a pogány hagyományokat követõ ünnep eredete abban gyökerezik, hogy az angolszász kultúrában november a szellemek hónapja.

Szükség van erre egy SF könyvben?! Ki az, akinek fogalma sincs a Halloweenrõl az évi nettó egymillió amerikai film mellett?!

17. o.: Káromkodva átkutattam a zsebeimet. Találtam egy rozsdamentes acélból készült öngyújtót, és egy félig üres doboz clove-ot(2). A cigik szörnyen ismerõsek voltak, így hát kiráztam egy szálat, és megkóstoltam a végét. Édes. Fûszeres. Jó dolog. Egy darab józanság

(2): Szegfûszeggel ízesített indonéz cigaretta.

Most komolyan: van, akinek a fenti szövegbõl nem egyértelmû, hogy a clove egy édes, fûszeres cigaretta?! Ad hozzá bármit is a lábjegyzet?! Szerintem nem. És ez még scsak a második!

18-19. o.: Pontosan a zárak közepének magasságában volt egy aprócska dombormû emberarcú napot ábrázolt, amint az emberarcú holdat kergette: Héliosz és Szeléné.(3) Vajon csak dísz, vagy mûködik is?

(3): A görög mitológia napistene és holdistennõje.

Könyörgöm! Általános iskoal alsó tagozatos anyag!!! Ha muszáj, az ilyeneket a könyv végén tegyük bele! Még Sagannak is volt annyi esze, hogy a kifejezetten tudományos hangvételû Elfeledett õsök árnyaiban is a könyv végére tette a jegyzeteket. Hát akkor egy szépirodalmi mûben!

Ezen az oldalon ráadásul van még egy értekezés arról, hogy a keselyûteknõs húsa finom (a szövegben is benne van!) és hogy Magyarországon inkább az aligátorteknõs ismert. (Semmit nem tesz a hozzá a regényhez).

20. o.: Megfogatam egy ajtó kilincsét, és óvatosan benyitottam. Fluoreszkáló fények, égõ viaszgyertyák, lávalámpák.(5)

(5): Kellemes hangulatvilágítást adó vázaszerû lámpa.

Ez már durva. Akinek a mondatból nem jön le a hangulat, annak a lábjegyzetbe megmagyarázni szerintem felesleges. Mind az ilyen olvasónak, mind a lábjegyzetet beszerkesztõnek megváltás a Taigetosz.

25. o.: 2. fejezet Napforduló(6)

(6): A téli napforduló pogány ünnepe - valószínûleg ebbõl ered a keresztény karácsony is.

Gratulálok: egy szót megmagyarázni magával a szóval. Napforduló=napforduló.

29. o.: A kezem csöpögött. Láttam a vért. Éreztem a verítéket. Erõvel visszatartottam a könnyeimet, nehogy összejöjjön a keverék. (7)

(7): Vér, veríték, könnyek - Sir Winston Churchill ezt a három dolgot ígérte a második világháborúban a Németország ellen hadba lépõ Anglia népének.

Ez már komoly szakmai hiba az idegesítõ mivoltán felül is. A vér, veríték, könnyek a szenvedés szinonimája. A II. VH belerángatása vagy nem volt az író eredeti szándéka, vagy az utalást keleltt volna feloldani. Így belemagyarázni az olvasótól egyszerûen elveszi az olvasás élményét.

Nem fogom mindet leírni, de két további súlyos szakmai hibát muszáj szóvá tennem.

66. o.: A viselkedésedtõl függ a magas helyzeted.(11)

(11): Muszáj így fordítani, mert késõbb ismételten elhangzik majd olyan körülmények között, ahol a magasságnak speciális szerepe van.

Nem igaz. Egy elég olcsó poén lesz majd úgy kétszáz oldallal késõbb. A tizedét sem éri meg egy ilyen magyartalan mondatnak, nem is beszélve arról, hogy a poén átfordítható lett volna másként is. A lábjegyzet szövege egyébként sokkal inkább szerkesztõségi belsõ üzenetnek hangzik, mint az olvasónak szánt szövegnek.

A 76-77-ik oldalon négy (!!!) lábjegyzet is van, közte a következõ:

77. o.: Feltûnõ ikonja volt. Egy repülés közben kitárt szárnyú narancs-fekete pillangót ábrázolt: egy danaidát.(16)

(16): Danaidalepke (újabb keletû neve: császárlepke) - a hernyója mérgezõ szívglükozid-tartalmú növényekkel táplálkozik, ezért ártalmas az õt elfogyasztó madarakra.

A következõrõl van szó: a srác jelképe a danaidalepke. A sztori vége az, hogy a srác nem segít a társainak az emberség feltámasztásában (ill. annak kísérletében), mivel úgy gondolja, hogy õ (is) megmérgezné a csoportot. Új életére úgy tekint, mint a megszületett lepkére. Enenk leírására használj az író a lepke hernyójának ezen sajátosságát. Le is írja szépen. Egy jó befejezés születne belõle. De nem, a szerkesztõ nem akarja, hogy a végét élvezzük: tönkre teszi az idejekorán beszerkesztett rovartani lábjegyzettel, megfosztva ezzel az olvasót a felismeréstõl, és keresztülhúzva az írói szándékot.

Emlékezzünk meg a fordítóról: “Kelemen László” és a szerkesztõrõl “Borus Judit”. Felelõs kiadó: Kepets András.

Eredetileg egy fórumbejegyzés volt:

P. K. Dick: Lenn a sivár Földön

Miután sorra jelennek meg Dickek az Agavénál, illik, hogy pár szót ejtsünk pl a Lenn a sivár Földön-ről:

Némileg hullámzónak éreztem a színvonalat, illetve ugye a témaválasztás szempontjából is érdekesen csoportokra oszthatók. (Ezzel nem a spanyolviaszt kívánom feltalálni.)

Az elején kis egyszerűsítéssel klasszikus SF-novellák vannak. A Fizetség tetszett (kár, hogy a mozi nettó akciófilm, és szinte semmi nincs benne a novella eredeti mondanivalójából, ti. a kis dolgokból). Az Aranyember nekem külön tetszik, mert jól mutatja azt a régi evolúciós igazságot, hogy az intelligencia csak az egyik lehetséges “módszer” a túlélésre, semmiylen szempontból nem mondható biztosara azonban hogy “jobb” megoldás lenne, mint bármi más. Az Utolsó mester szintén a témaválasztása miatt tetszik (anarchizmus vs. erős központi állam, ráadásul a robot motívum jól mutatja, hogy a modern központosított állam mennyire elidegenedett a társadalmat alkotó emberektől - gyakrolatilag egy külön entitás)

A Lenn a sivár földönt egy kicsit horrorisztikusabbra írtam volna meg, bár el tudom képzelni, hogy Dicknek ez az egyéniség elvesztése, mindenki megszállt stb volt a leghorrorisztikusabb befejezés.
A Pisze Pat és a Fekete doboz motívumait olvashattuk már regényben, így inkább csak érdekes volt látni, hogy önállóan hogyan állnak a lábukon.

Háború a zidiótákkal: humoros SF-et inkább Robert Sheckley-től olvasok (nemrégiben halt meg, sajnos).
Az Isteni vita és a Rautavaara-eset témaválasztása tőlem idegen, a másodikat jobbnak tartom.

Röviden ennyi. A nem említett novellákat sem tartom rossznak, csak nem nagyon látok benne extrát: fogyasztói társadalomról, alakváltó idegenekről, stb. elég sokat lehet olvasni, ha valakit érdekelnek a korabeli novellák.

Szokásos korábbi megjelenési helyemről, az sfportal.hu egyik topikjából kiollózva.

William Gibson: A holnap tegnapja

A Híd-trilógia befejező kötete végre elért hozzánk magyarul, köszi érte a Galaktikának és Németh Attilának.

Gibson- és cyberpunk-rajongóknak kötelező, érdeklődőknek is olvasható darab. Érdekes, de tényleg megállna a lábán egyedül is - csak éppen úgy gyengécske.

Alapvetően jó ötletek, csak kicsit kidolgozatlan, úgy tűnik, 1999-re Gibson már unta a cyberpunkot. Egy erős novellára elegendő anyag, vízizű regénnyé nyújtva.

Sok a visszautalás a Híd-trilógia előző köteteire, de talán pont azért, hogy egyedül is megálljon a lábán regény, az ismétlések kicsit papírízűek annak, aki olvasta az előzőeket.

Gibson ismerős panelekből építkezik, de ezek a panelek csak vázlatok, sehol sincs az a szuggesztív, látomásos erő, amit Gibsontól várnék.

Harwood sehol sincs mint a “világleggazdagabb embere”: kb. egy újságcikk, szemben mondjuk Virekkel a Számláló nullárából. Laney papírvárosbeli élete egyáltalán nem adja át a menekülés és elveszettség érzetét. A fejtegetések a Lyukról és a csomópontokról sokkal gyengébbek mint az előző kötetben vagy éppen a Sprawl-trilógiában szereplő hasonló fejtegetések a mátrixról. Konrad nagyon gyenge a Neuromanc klónozott nindzsájához képest.

A legnagyobb ígéret Silencio lenne (kb. mint Laney az előzőben), de sajnos nagyon kevés jut neki.

Gibsonnak nagy erőssége volt a szilánkos, széttartó történetszálakat a végén erős végjátékban összerántani, és egészen nagy durranásba fordítani. Itt ez teljesen hiányzik. Jónéhány történetszál lényegében teljesen elhal (Grimwood Lucifer sárkánya volt ilyen).

Hatalmas akciókat lehetett volna a végére kreálni Silencioval, Líbiával és Pacoval (a Vágyköztársaságból); Laneyvel és Harwooddal a csomópontra hajtva és Konraddal és az idoruval.

Teljesen elhibázott volt Fontaine ilyen erős beemelése a sztoriba. A Híd kiherélése és középosztálybelivé változtatása pedig megbocsáthatatlan.

Ebben már semmi nem volt a punk-attitűdből, semmi dühös energia, semmi sötétség. Középosztálybeli szereplők nem csinálnak semmit, pedig kéne: a szerző szemmel láthatóan akarna valamit.

Nem lehet véletlen, hogy a regény végére bekerült egy Bruce Sterling írás a CP hanyatlásáról (haláláról), ez a regény önmagában bemutatja azt, amiről Sterling ír.

Nem tudom, Gibson ezzel a regénnyel szándékosan ölte-e el a CP-t, vagy egyszerűen így sikerült (és ezzel meg is halt), mindenesetre az elsőt totális tévedésnek tartanám: a csúcson kellene (kellett volna) abbahagyni, nem pedig lerombolni a korábban felépítettet; a második esetben pedig nagyon szomorú lennék.

Az biztos, hogy ez a regény némileg más megvilágításba helyezett néhány dolgot a Trendvadászt illetően. A Trendvadász nekem nagyon idegen volt, ez a regény azonban jó átvezetés (a megírás sorrendje is ez volt). Most talán újra el fogom olvasni, ha időm engedi.

Merras ötlete alapján néhány további közreműködővel kiegészülve elindult a Nagy Nyári SF Toplista szavazás. Merras ugyan nagyon elegánsan zsűrinek titulálta a kiírást szervezőket, valójában azonban csak a szavazatok megszámlálásának minden bizonnyal nem egyszerű feladatát vettük a nyakunkba.

Miről is szól és miről nem szól ez a szavazás az én szemszögemből.

Biztosan nem fogja megmondai azt, hogy melyik a legjobb sf-mű. Talán arra ad valami választ, hogy melyek a kedvenc sf-művek. A lista sajátságos összeállítása, és az, hogy blogokon keresztül lehet szavazni egy érdekes többlettel is szolgálhat: mindenki elmondhatja, hogy miért szavazott úgy, ahogy.

A kiírás szándékosan kerülte az sf meghatározását, így azt is várhatjuk, hogy a beküldők egyfajta kollektív definíciós tevékenységet is elvégeznek implicite. (A kiírásba bekerült ugyan egy klauzula arra a nem valószínű esetre, ha valamiért valakik szét akarnák rombolni a kis játékunkat, de remélhetőleg a szabálykönyv legkevesebbet alkalmazott pontja lesz.) Megláthatjuk tehát, hogy ki mit gondol sf-nek.

Sokféle módon próbálták már a hasonló szavazások különböző torzító hatásait kivédeni. Mi azt találtuk ki, hogy - ésszerű határokon belül - a szavazó maga adja a pontokat: lehet elvakult rajongó, gondolkozhat finom különbségekben, lehet döntésképtelen két kedvenc között - mindegyiket le tudja fordítani a pontozás nyelvére.

Minimálisan öt jelölést várunk. Ezzel azt akarjuk elérni, hogy ne csak egy-egy jelölt melletti elkötelezettségét demonstrálja valaki, hanem mutassa meg: ismer több jelöltet is, és képes őket értékelni. Hogy ennek értelme is legyen, az egy jelöltre adható pontokat 50-ben maximáltuk, így a legfanatikusabbak is kénytelenek lesznek más jelöltet is számításba venni (vagy veszni hagynak max. 46 pontot - ezt is lehet). Nem remélem, hogy a pontozás és a lebonyolítás tökéletes, mindenesetre igyekeztünk elég sok mindent figyelembe venni. Meglátjuk, hogyan működik a gyakorlatban.

Nem kell mindenkinek minden kategóriában szavazni. Ha valaki úgy érzi, nem ismeri eléggé az adott területet, nem tud vagy nem akar dönteni, akkor válassza a hozzá közelebb eső kategóriákat. Sőt, merras előrevetítte a következő fordulók témaköreit is, érdemes tehát figylemmel kísérni a szavazást a nyár folyamán akkor is, ha valaki csak a regényekre tartalékol.

A magam részéről egy pár évvel ezelőtti szavazáskor kidolgozott fokozati skálát fogok figyelembe venni a saját listám összeállításakor (ebben objektívnek gondolt és szubjektív olvasói szempontok úsznak át egymásba). Elsősorban irodalmi alkotásokhoz készült, a legszexibb színésznő kategóriában nem fog segíteni. Nyilván az első három-négy osztályba tartozó művek kerülnek a játékunkba, szóval érdemes legondolkodni, hogy azon túl, hogy nagyon tetszik (ez persze elengedhetelen egy ilyen szimpátiát is kifejező szavazáskor) az adott mű, valamennyire objektivitásra törekedve (ha ez egyáltalán lehetséges) hol is helyeznénk el a sci-fin belül.

1. Mesterien megírt, korszakalkotó, szinte hibátlan alkotás

2. A műfaj meghatározó, irányadó írása

3. Kiemelkedően hatásos és ötletes mű, emlékezetes élmény

4. Jól megírt, igényes alkotás

5. Kellemes olvasmány, határozottan pozitív összhatással

6. Az átlagosnál némileg jobb, olvasmányosabb mű

7. Az átlagosnál kevésbé kidolgozott, nem túl olvasmányos írás

8. Komolyabb hibákkal és hiányosságokkal küszködő írás

9. Alapvetően rosszul, gyengén kivitelezett, sablonos mű

10. Különösen erőtlen és ötlettelen alkotás, amely kellemetlen emlékeket hagy

Kultúra, Banks, Játékmester. Sok egymásra hordott gondolat, szintén az sfportal.hu fórumából. Egyszer érdemes lenne átfésülni, és rendesen írni róla, mert kedvenc Banks regényem.

Iain M. Banks: Játékmester

A Játékmester igen jó kis könyv, nagy ötletekkel, kétszintû értelmezéssel. Igen kiváló munka, nekem nagyon bejött. Egy kicsit könnyedebb a stílusa, mint amire számítottam, de a mondanivalója igen megfogott. Komolyan elgondolkodtam a korai japán, kínai, indiai kultúrán és a játékaikon, valamint a mai nyugati játékok és a kultúra párhuzamain. De nem kell megijedni, fordulatos sztori is van benne. Egyébkémnt folyamataosan Dan Simmonsra emlékezetett (most eltekintve attól, hogy magyarul és angolul nem feltétlenül ugyanaz a megjelenési sorrend). Élveztem a társadalmak és játékok közötti összefüggések boncolgatását - általában is bejönnek a szociológia és pszichológia ihletésû mûvek, mint pl. a Dûne istencsászára /FH/ vagy az Átjáró /Pohl/.

Nem “faltam” a könyvet, hanem el-elgondolkodtam közben. (Na és visszafejtettem a legvégén azt a “mesterséges írást”. Jó szórakozás volt, egyfajta bónusz. :-)) Eléggé bele tudtam élni magam a világba. Érdekes volt, plasztikus. Persze az én unalom-tûrésemrõl sokat elmond, hogy egyik kedvenc (CP) mûvem a Kerékpárszerelõ /Sterling/, amit sokan marha unalmasnak tartanak. Hát igen, abban sincs egyetlen ûrcsata sem, amelyet hatalmas ûrbálnák között vív a Gonosz hatalmas serege és a Jók maroknyi, de elszánt csapata.

Egyébként az emberi karakterek halványsága egyértelmûen a Kultúra jellegzetességébõl fakad: egy gazdag, kihívások nélküli, megállapodott civilizáció. Partyk, mûvészeti események, önmegvalósítás: mintha mindenki harmadik generációs “felsõ tízezer”-beli lenne. Egy forrongóbb, fiatalabb világban nyilván a karakterek is nyersebbek, színesebbek lennének. (Magánmegjegyzés: én meg a túl színes karakterektõl kapok hülyét: a vérszívó-démon ûrhajós és a háromfejû vak jósnõ - messze elkerülöm az ilyeneket). Szóval éppen a felrajzolt világ és a szereplõk összhangja követeli ezt meg.

A Rendszerközi Hajók és az azokat irányító intelligenciák nevén nagyon jókat szórakoztam. (Egyébkénmt többek között ez is emlékezetett Simmons TechnoCore-jára, mint ahogy a megállapodott, érett civilizáció lassúsága is). Egyébként pl a Csillagdagályban /Brin/ is fõleg delfinek a fõszereplõk, bár igaz, ott vannak színes karakterek - ember, delfin egyaránt.

Igazából a Kultúra csak a háttérvilága a köteteknek, nem klasszikus ciklusról van szó. A történetek önállóak. Amúgy meg pont az tetszett benne, hogy nem fárasztott azzal, hogy a számba rágja a világ leírását. Olvastam vgy ezer sf-történetet, nem okoz problémát egy Plató vagy a tájrendezés gépeinek elképzelése. Az én szememben ettõl lesz valaki jó író, hogy pár mondattal képes felvázolni egy világot (F. Herbert, Banks, Simmons) és attól lesz fárasztó, hogy túlírja a világok bemutatását (B. Herbert+KJA; B. Hackett

Sajnálnám, ha nem tetszene a könyv. Szerintem a mai színes borítós túlsúlybn nagyon nagy szükség van olyan könyvekre, mint a Hyperion, a Játékmester vagy a Kárhozott város /A és B Sztrugackí/. Ez mutatja meg, hogy a SF nem (vagy nem csak) ûrcsatákat vívó és fénysebesség felett száguldozó szuperhõsök hihetetlen kalandjainak végelláthatatlan sorozata, hanem irodalom, igényes írói eszközökkel és ami a legfontosabb: elgondolkodásra érdemes ötletekkel, meghökkentõ, figyelemfelkeltõ vagy éppen vitára ingerlõ felvetésekkel.

Banks Kultúra-univerzumáról és az Emlékezz Phlebasról írt két hozzászólásom az sfportál.hu fórumáról. Miután egy beszélgetés része volt, néhány helyen a ragozáson és az összekötő szövegen kellett szerkesztenem. Biztosan nem olyan olvasmányos, mintha eleve posztnak íródott volna, és talán maradtak benne kontextuális szakadások, de azért kirakom. Jó kísérlet arra, is, hogy egyáltalán működik-e ez a fajta összegyüjtögető, összeszerkesztő, posztoló ötlet.

Iain M. Banks: Emlékezz Phlebasra

Röviden csak annyit: a klasszikus űroperákat és általában a kalandos regényeket meghaladja pl. a karakterek felépítésében: a főszereplő nem hős, nincs egyértelmű jó és rossz oldal, a szereplők cselekedetei sokszor esetlegesek, nem irányulnak egy nagyobb cél, legfeljebb a saját kisszerű céljaik felé. A háttértörténetet (a megteremtett világ történetét) nem a főszereplők irányítják, a látszólagos főszereplők eszközök (pl. a Kultúra ügynökeivel az Elmék sakkoznak

A háttérvilág és annak összetevői, történelme, társadalma, a társadalom és a technológia viszonya konzekvensen kidolgozott, ez hard SF jellegzetesség (persze ettől még nem lesz hard SF.

A felvázolt konfliktusok (civilizációk közöttiek és a személyek közöttiek is) mai, kurrens emberi problémákra reflektálnak. Ilyen az európai értelemben vett liberális társadalmi rendszer végletekig fokozása, a tolerancia magas fokának társadalomalakító hatásának vizsgálata, a magas fokú technológia és az energia-hiány megszűnte (és általában a szűkösségek erőteljes oldódása) gazdasági és közgazdasági következményei. Ezzel állnak szemben az erőforrás-korlátos, intoleráns, nem homogén társadalmi struktúrájú társadalmak, a maguk belső jellegzetességeivel.

A Kultúra választ ad arra a kérdésre is, amivel sem az amerikai baloldali értelmiség, sem az európai liberális értelmiség nem tud mit kezdeni, ti. a magas fokú tolerancia és a magas fokú liberalizmus önvédelmének jogosságára, és a vallott értékek exportjának mikéntjére (ti. a vallott értékek megtartása mellett). Ez az emlegetett filozófiai kiút. (Ma hasonlóval Hollandia próbálkozik, amikor a bevándorlókat aszerint is szűri, hogy mennyiben hajlandók átvenni a holland társadalom magas fokú nyitottságát és szabadságát).

Aztán persze nem “kötelező” elfogadni ezt a választ, éppenséggel állhat valaki az idiriek oldalára is.

A mai élet nem élvhajhász, csak éppen a saját, belső értékrend nélkül élők igénylik a külső (pl. vallási, stb) korlátokat. Ez az ami hiányzik a Kultúrában: a társadalom stabilitását a belátás, és a saját, belső erkölcsi tartás adja. A Fegyver…-ben Banks leírja, hogy a korai iskoláztatás hatására nem akarnak örökké élni, vagy bizonoys határokat túllépni, mivel már “kinőtték” ezeket a gyerekes vágyakat: tudnak élni a hatalmukkal. A Játékmesterben leírja, hogyan szabályozza a társadalom a deviáns elemeket.

Banks “a Kultúra “felsőbbrendűségének” relativitását is feszegeti ” és “igazából az olvasóra bízza a hasonló kérdések megválaszolását”. Az állásfoglalás nem a regényből, hanem az olvasó attitűdjeiből következik.

A Kultúra más civilizációk életébe való beavatkozáskor nem hagyja figyelmen kívül az adott civilizáció sajátosságait: épp ellenkezőleg, tökéletesen alkalmazkodnak hozzá: az Azad birodalmat a Játékon keresztül manipulálják, más civilizációkat meg más módon. Háborút pl. csak védelmi céllal vívtak, pl. az idiriek ellen.

A Kultúra inkább (ti. az amerikai vagy a náci helyett) a holland és skandináv (és brit) példával hozható összefüggésbe, annyi különbséggel, hogy a Kultúra nem olyan impotens mint az előbb említettek, ha fenyegetve érzik magukat, illetve megvan bennük az az elkötelezettség, ami kiveszett a nyugati világból. A Kultúra ilyen szempontból egy idealizált nyugati (európai értelemben vett) liberális társadalom. Amely tesz is azért, amiben hisz.

A Solarián nemrégiben felmerült, hogy össze kellene gyűjteni a magyar nyelven megjelent scifi-kritikákat. Nem született igazán jó megoldás, de az ötletet érdekensek találtam, és arra gondotlam, mi lett azokkal a jó-rossz írásokkal, amiket kiengedtem a kezem közül az elmúlt években. Sokféle volt. Hosszabb és rövidebb topikhozzászólások, netes oldalak címlapjára kerülő összeszedettebb írások, és most ez a blog. Az előbbieket próbálom most a netről és a vincseszteremről előbányászni.

Az egyik legrégebbi, amit még Szélesi Sanyi invitálására írtam az sfportal.hu elődjére valamikor hosszú évekkel ezelőtt Kim Stanley Robinson Vörös Marsát próbálta ajánlgatni.

Kim Stanley Robinson: Vörös Mars

A Naprendszer többi részével együtt alakult ki, körülbelül 5 milliárd évvel ezelőtt; ez körülbelül 15 millió emberi generáció életével egyenlő. Sziklák ütköznek össze az űrben, újra és újra, majd együtt maradnak ama titokzatos erő miatt, amit úgy hívunk, hogy gravitáció. A dolgok szövetének ez a titokzatos gyűrődése okozta azt, hogy ez a sziklahalom, amikor már elég nagyra nőtt, összeomoljon a saját súlya alatt, a középpontja felé, míg a nyomás forrósága megolvasztotta a sziklát. A nikkel-vas maggal rendelkező Mars kicsi, de nagyon nehéz.

Téved, aki azt hinné, hogy a fenti részlet egy planetológiai kézikönyvből származik, sci-fi-ről van szó, méghozzá a szó igazi, nemes értelmében. Egy olyan műről, amely egyesíti magában a tudományos igényességet és a nagyívű kalandot az emberiség legnagyobb vállalkozásának elmesélése során. A méltatás nem véletlen: aki kezébe veszi a 900 oldalra rúgó kétkötetes művet, betekinthet azon férfiak és nők életébe, akik egy egész bolygó átalakulásának részesei – előidézői, ellenzői vagy éppen opportunista haszonélvezői.

A szereplők plasztikusak, igazi élő emberek: tele vágyakkal, gondolatokkal, hibákkal – szeretetre méltókkal vagy éppen ellenszenvesekkel egyaránt. Nem szuperhősökről van szó, hanem olyan férfiakról és nőkről akik a Földet elhagyva sem hagyták maguk mögött korábbi énjüket. Sőt, azzal, hogy kiszakadtak korábbi életükből, olyan lehetőséghez jutottak, amely minden álmait megvalósítani kívánó embert kísértésbe ejtene. Miközben újabb és újabb részleteket ismerünk meg legközelebbi bolygó­szomszédunkról, a szereplőink élik a Mars első telepeseinek korántsem hétköznapi életét. Az elinduláskor még közös célokat és álmokat dédelgető 100 tudós a megérkezés után hamar egymással rivalizáló csoportokra bomlik. Miközben saját kicsinyes vagy éppen nagyszabású terveik megvalósításán fáradoznak, újabb telepesek érkeznek, akiket már korántsem a tudomány haladása érdekel. Városok épülnek, folyik a földiesítés, a telepesek azonban – bár látszólag egy új világot építenek – megteremtik a Föld mását, amely kisebb és hidegebb ugyan, ugyanúgy a politikai cselszövések hazája, mint nagyobb testvére. Egymással vetélkedő, szövetségeket kötő és azokat felrúgó csoportosulások és nagyvállalatok harca folyik egy rőtvörös bolygó porában. A tét nem kicsi: egy egész bolygó birtoklása és jövője van a telepesek kezében.

De nem csak a szereplők érdekesek. A regényben ötletek hosszú sora kerül bemutatásra. Az öregedés lassítása, génsebészet, új fajok, sőt, egy egész ökoszisztéma megteremtése, kanyonokban, hegyoldalban és felszín alatt épült lenyűgöző és meghökkentő városok vagy éppen kilométerekre a mélybe nyúló külszíni fejtések. Felvonul a technika teljes armadája: városépítő robotok, porból és levegőből táplálkozó vegyi üzemek éppúgy, mint sziklának álcázott terepjárók vagy a lenyűgöző űrlift, amely nem más, mint egy 35 ezer kilométer hosszú „kábel”, amelyen felutazni is több napot vesz igénybe.

Lehetne hibákat is keresni. Érthetetlen a hosszabb marsi napot a földi 24 órás ciklushoz kényszerítő félórás „időn kívüliség”. Alig hihető, hogy fél órára megálljanak az órák. Már a regény írásakor is idejét múltnak számított az orosz-amerikai kettős túlhangsúlyozása, háttérbe szorítva pl. a jövő államát, Kínát. Máskor elégedetlenség vagy hiányérzet jelentkezik, amikor egy ígéretes ötlet kidolgozatlan marad, mint pl. az egyes földi kultúrák marsi adaptációinak bemutatása – bár a folytatások még ígérhetnek adalékokat –, vagy az, hogy a mára megkerülhetetlenné vált internet alig kerül említésre. A Mars ökoszisztémájának, éghajlatának átalakítása pedig kiált a komplex rendszerek viselkedését jellemző káosz-elmélet után. Mindezek azonban mit sem vonnak le a könyv értékeiből, melynek szemléletét, igényességét leginkább Clarke műveihez lehetne hasonlítani. Az elmúlt években megjelent legjobb könyvek közé tartozik a Vörös Mars, érdemes várni a folytatást.

1. Az az érzésem, hogy Magyarországon az űropera nem örvend túl nagy presztízsnek. Mitagadás, ebben – így vagy úgy – én is osztozom. Nem vagyunk hozzászokva az igényesen kidolgozott, jól kézben tartott, tartalommal, mondanivalóval is rendelkező, ugyanakkor népszerű, látványos és nagyszabású elemekkel operáló űrtörténetekhez.

2. Banks és az űropera viszonya még ezen túl is meglehetősen összetett. Számos megszokott vagy ismert klisét kiforgat, elemeket, súlypontokat helyez át. Főhősei nem jók vagy rosszak, mint ahogy a háborúk sem. Az egyes civilizációk, politikai törekvések megítélése is sokkal inkább múlik az olvasón, mint az írón. Nem régi regéket, mondákat vagy meséket vesz alapul, hanem a jelenkor nyugati gondolkodásmódjára kihívásokat jelentő eszméket. (Ha nem lenne számomra sok szempontból szitokszó, azt mondanám: posztmodern módon keveri újra az űropera elemeit.) Szórakoztató és elgondolkodtató, űroperásan nagyvonalú kalandok, ugyanakkor konzekvensen kidolgozott háttérvilág, éles kulturális különbségek mellett érdekes áthallások és párhuzamok a jelenkor politikai, filozófia, társadalmi folyamatai között. A Kultúra érdekes, izgalmas civilizáció, és úgy tűnik, Banksnek igen sok mondanivalója van a nyugati társadalomról.

3. Banks Játékmestere az elmúlt évek egyik meghatározó megjelenése volt számomra. Ebből fakadóan Banks ázsiója meglehetősen magasra szökött nálam. Későbbi (később kiadott) művei nem mindenben igazolták vissza ennek a várakozásnak a jogosságát. Öncélú epizódokkal tarkított, túlírt vagy éppen túlburjánzó, átlathatatlan cselekményű sztorikkal is szembesülnünk kellett. Minden művének megvolt a maga értéke, de ezeket az értékeket nehéz volt kiválogatni a bosszantó, unalmas vagy egyszerűen csak rossz részek közül.

4. A Játékmester, a Fegyver a kézben és most a Holtpont érdekesen egészíti ki egymást (az Emlékezz Phlebasra nekem kicsit kilóg, nem tudom miért*), ti. a Kultúra meglehetősen eltérő apektusait villantja fel sorban. A Játékmesterben a Kontakt, az RK, az Elmék távolról manipulálták az eseményeket (pl. a főhősön keresztül). A Fegyver… már közelebbről mutatott meg dolgokat. A Holtpont pedig betekintést enged a Kultúra valódi döntéshozóinak, alakítóinak belső világába.

5. A Holtpont nagyon eltalált, ez tűnik számomra a legösszetettebbnek (a Játékmestert leszámítva). Legjobb, ám szerintem mégsem tökéletes elemei az Elmék, illetve az ő gondolataik, párbeszédeik, üzeneteik. Különösen az RH-k tetszettek. Hálószakasz monológja, amelyben a fedélzetén megfordult emberek sorsának nyomon követéséről beszél, kifejezetten szórakoztatott. Sehogy sem tudtam azonban befogadni az Aláz-motívumot. Főleg azért, mert Banks egyfelől szélsőségesen szertelen módon írta le őket, másfelől nagyon is komoly fenyegetésként láttatta őket. Nem katonailag persze, hanem inkább az általuk képviselt eszmék vonatkozásában. Abszolút privát dolog, de nekem tetszett, hogy a Kultúra - ha éppen megszorítják - képes jelentős katonai erővel védeni a kivülről sokszor puhánynak és dekadensnek gondolt értékeit. Ráadásul árulkodó módon ez is inkább egyéni, mint központi vagy közös akarat, elgondolás eredménye. Banks ezzel mintha a Kultúra felsőbbrendűségét hirdetné meg, ami talán ellentétes azzal, ami pl. az idiri háború vagy a Kontakt és RK manipulációiból levonható lenne a korábbi regényeiben (A Játékmesterben is idegen, esetlen és erőltetett az a fejezet, amelyben a drón elviszi Gurgeyt egy repülésre, megmutatva a város nyomorát. Túl szájbarágós manipuláció arra nézve, miért is kell a Kultúrának győznie.) Banks szerintem itt túllő a célon (vagy lehet, hogy éppen azt akarta nyilvánvalóvá tenni, hogy melyik oldalon áll), megbicsaklik az a finom egyensúly, ami a “mindezek ellenére” vett Kultúra-pártiságot erősítette volna.

6. A történet néhány szála érdekesen alakul: az emberi történeti szálaknak jellemzően a jelenséghez és általában a Kultúrára kihívást jelentő kérdéshez semmi köze. Érdekes, hogy egyenrangú szerepet kapnak ezek a hétköznapi, ha úgy tetszik banális történések a “magasabb szintű” kérdésekkel. Talán ez is azt mutatja, hogy az így felépülő társadalomban az ilyen kérdések súlya nem különbözhet: az egyén éppannyira fontos (vagy fontosabb), mint a közösség. Szélsőségesen individualista nézőpont, de respektálható.

7. Van még hátra Kultúra-regény, de szerintem az egyensúly megőrzése érdekében (és a neten olvasottak alapján) ezen univerzumon kívülről az The Algebraist kiadása kell legyen a következő lépés.

A Holtpont osztályzata** nálam: 7/10

* Ez volt Banks első Kultúra-regénye, talán a későbbiekben alakult úgy, hogy “bebarangolja” az általa teremtett univerzumot ezen aspektusokból is. Ez nem feltétlenül tudatos koncepció, egyszerűen csak így volt érdekes: más oldalról is megvilágítani dolgokat.

** Az osztályozáshoz a Dercon által korábban futtatott Ellenpont-projekthez részvételemmel kidolgozott pontozási rendszert vettem alapul. A projekt ma már nem él, de amíg élt szerintem értelmes és hasznos volt: SF regényeket és novellásköteteket igyekezett rangsorolni. Érdemes egyébként megnézni a Dercon által konstruált pontozási rendszert is: egyszerű, szellemes, sok hibát kiküszöbölő szisztéma.