nagywouk

Most olvastam Algis Budrys Ki vagy? című enyhén paranoiás regényét, de igazán nem erről jutott eszembe, hogy napjainkban egyre többen gondolják úgy, hogy a világtörténelemnek van egy kevéssé látható, titkos vonulata is. Ezt nem tanítják az iskolákban, a történelemkönyvek sem foglalkoznak vele, hiszen azokban csupán a felszín eseményeit ismertetik, rendszerint összefüggéseikből kiragadva. Elhallgatják a láthatatlan háttérhatalom létét, annak titkos manipulációit, hiszen éppen ez a hatalom hagyja jóvá a hivatalos történetírást is, hogy lehetővé tegye önmaga folyamatos gazdagodását és zavartalan uralmát. Ezért van szükség az olyan sajtóorgánumokra, mint pl. a HIHETETLEN Magazin amelynek márciusi számában az emberiség titkos történetének több epizódjáról is olvashatunk…

A címlapsztori mindjárt a túlvilággal kapcsolatos meghökkentő tudományos bizonyítékokkal foglalkozik; idézi többek közt László Ervin gondolatait a témáról. Vajon kik és miért titkolják előttünk a földi élet utáni létezés lehetőségét? – erről sajnos nem szól a cikk :) Viszont néhány oldallal odébb rövid összefoglalót találunk a tündérmanók, pyxi-k, elfek no meg a varázspálcás jótündérek világáról, amely (számomra már ismert módon) Atlantisztól Alice csodaországáig vezeti az olvasót. Akit pedig inkább az evilági örömök érdekelnek, az az életmód rovatból megtudhatja, miért Viagra a Viagra, mi köze van Peléhez és milyen titkokat rejtenek a pirulák…

A magazin melléklete ezúttal a mitikus Aranykor történetét tárja elénk, hiszen ősi legendák és modern ezoterikus tanítások szerint az emberiség szellemi tudása visszafelé fejlődik a történelem folyamán az Aranykorból a Vaskorba. Az Aranykor története feltűnően sok nép mitológiájában megtalálható, ami aligha lehet véletlen. A legismertebb antik görög felfogás szerint az Aranykor emberei úgy éltek, akár az istenek. Hasonlóan vélekednek az indián legendák valamint az afrikai és ázsiai mondák is: az első emberek mindenhol az istenek mellett éltek, részesei voltak a felsőbb lények tudásának.

A téma kapcsán olvashatunk köddé vált emberek millióiról, a tiltott régészet eredményeiről és apokrif elképzelésekről egyaránt. Ezek egyikéből például kiderül, hogy az első emberpár tulajdonképpen a Paradicsom mindennapi életének irányításával volt megbízva. Éva az összes nőnemű élőlény ellenőrzését gyakorolta, Ádám pedig a hímeknek parancsolt. Éva meztelensége pedig elsősorban nem fizikai jellegű lehetett, inkább az igazságosság elvesztésére utal, vagyis hogy igazságtalanul büntette Isten az embereket – amit persze nyíltan nem lehetett megfogalmazni. Az igazságtalanság pedig abban rejlik, hogy az isteni lények közti torzsalkodásban az emberek nem szövetségesei voltak valamelyik félnek, csupán az események áldozatai… Erről az igazságtalanságról és hazugságról Buddhának is megvolt a véleménye:

A bűnöktől azonban Buddha sem tudja eltéríteni az emberiséget, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a titkos háttérhatalomról szóló cikkben arról olvashatunk, hogy a Bilderberg- csoport tagjai hogyan akarják megtizedelni az emberiséget, és ez ellen szinte csak a Nemzetközi Scientológia Egyház tud fellépni. Amiből egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a háttérben két hatalmi szervezet titkos gazdasági háborút vív egymással… Ezeket a vádakat az egyház persze tagadja, és folyamatos küzdelmet vív a bilderbergiek támadásai ellen. A jelenlegi pénzügyi hatalom ugyanis rejtve, a háttérből irányítva védelmezi birodalmát, és az erősen befolyásolt igazságügyi szerveken keresztül igyekszik lejáratni az egyházat…

… pedig milyen jól néztek ki

Legfontosabb részeik ugye duplán kínálták magukat, pompás ülés esett rajtuk például horgászás közben (és ha néhány méterrel odébb hurcolkodtunk, nem kellett ülőalkalmatosságunkat is magunkkal cipelnünk, mert önjáró módon tudott követni minket), és egyik lábunkat rájuk helyezve, kényelmesen könyökölhettünk a térdünkön, mint a kemény fickók a western-filmekben. Persze azoknak a formás, peckesen felmeredő, s markunkba oly kiválóan illeszkedő kebleknek a hiánya (melyekkel alkalom adtán akár pofozkodni is lehetett, és csuklóműtét után az ujjerősítő gumigyűrű szerepét is szerencsésen betölthették), szóval azok hiánya kissé félszeggé tett eme hölgyek társaságában.

Na de tényleg, kölyökkoromban került a kezembe a Metagalaktika 7. száma, melyben Sam J. Lundwall ismertette a sci-fi irodalom valszeg legpompásabb regénysorozatát, John Norman Gor-ciklusát. Ebben egy Tarl Cabot nevű, Gor világán kalandozó kardforgató hős élvezkedéseit kísérhetjük figyelemmel, s ez a roppant szerencsés faszi rengeteg odaadó nővel kerül irigylésre méltó közelségbe. Persze a regényeket idehaza nem lehetett beszerezni, viszont senki sem tilthatta meg, hogy Tarl kalandjairól annyit álmodozzunk, amennyi csak mocskos fantáziánktól telik… És mit mondjak, ezek a fantáziaképek sokkal színesebbek voltak, mint az a két film, amit a regényekből forgattak Oliver Reed főszereplésével. Ezeket nálunk a VICO forgalmazta sárga színű videokazettákon, és hát a minőségük olyan is volt. Olyan VICO-s. (Nem is csodálom, hogy a feldühödött filmrajongók végső elkeseredettségükben kinyíratták Fenyő Jánost, hogy megszabaduljunk végre az általa hazánkba áramló amerikai-izraeli Cannon-film fosdömpingtől…)

Szóval, ott tartottam, hogy Lundwall szerint Gor világán a nők csupán állatok (aktuális szívem szottyát magam is gyakorta némiképp archaizálva emígyen szólítottam volt meg: Ej, te asszonyi állat… – amelyre válaszul nemzeti hagyományainktól mélységesen idegen és szigorúan elítélendő női pofonok tucatjait kellett elszenvednem. Hiába, ez a meg nem értett zsenik sorsa!!!!!). Szóval a nőket Gor világán csak úgy adják-veszik, élvezik. (Hát nem idilli és követésre méltó módszer ez?!) A regényekben állítólag bőven szerepelnek mazochista hajadonok, akiket sűrűn kikötöznek és megerőszakolnak, megkötöznek és megkorbácsolnak, összekötöznek és megrugdosnak, amely élvezeteket ők szerfölött kedvelik. Lundwall idézi is az egyik regényből a gyönyörű, elkényeztetett és szexmániás Miss Elinor Brinton nevű szereplőt, aki szívettépően epedezik egy kis megaláztatás után, majd letépi ruháját, hogy az izzadó, büdös és nyáladzó férfiak végre a lelket is kib.sszák belőle … Ó, mit meg nem adtam volna azért, hogy én is hős lehessek Gorban, akinek az a dolga, hogy addig dugja és korbácsolja a nőket, amíg azok rá nem ébrednek arra, hogy rabszolgának születtek, mint Isaura

Aztán sok-sok év múlva (illetve hát pontosan a múlt hónapban) azt hittem, imáim meghallgatást nyertek (pedig már kigyógyultam… izé, elfelejtettem ezeket a kényszerképzeteket), mert a HIHETETLEN! című magazin aktuális számában ezt olvastam a 16. oldalon:

Létezik egy máig felfedezetlen világ, melynek neve: Gorr. (Gondoltam én, hogy másnak is beindította a fantáziáját, hehe…) Jóllehet, csupán egy karnyújtásnyi távolság választ el minket tőle, mi mégsem érzékelünk belőle jóformán semmit. (Nahát, a cikk írója nem álmodozott Gorról?) Vagy talán mégis? (Na??? Na???) Lehetséges, hogy ez a velünk párhuzamos világ megismerhető? (Miért nem kérdez engem????) Ha igen, akkor hogyan? (Ohhh, azok a nedves álmok!!!!!) Milyen hatással van, lehet ránk? Eddig hány embernek sikerült átlépni Gorba? (Nehogy má’, valaki átjutott, én meg lemaradtam?!) Milyen lények élnek odaát? (Ez az ember nem hallott még az odaadó nőkről? Hát miről álmodozott ez?) Nézzük, megtaláljuk-e a válaszokat ezekre a roppant izgalmas kérdésekre.

Persze a fenti szövegben már eleve gyanús volt, hogy Gor nevét két „r” betűvel írták, majd a cikkben sűrűn szerepeltek mellette spirituális és ezoterikus kifejezések, de gondoltam, hogy ott Gorban is izé… működött kölyökkorom óta a haladás vagy ilyesmi (semmi szükség nem volt rá!!!), bár még mindig jobb világ lehet ott, mint itt… Kezdetnek mindjárt megtudtam, hogy Gorr sok mindenben ellentéte a Földnek, noha ezt elég nehézkesen fogalmazta meg a szerző. (Istenem, ott térdig gázolhatok a nőkben!!! És nem azért, mert törpék, hanem mert mind leborulnak előttem, ahogy korbácsommal feszülő feneküket csapkodva utat vágok köztük ) Az is eléggé felvillanyozott, hogy a cikk szerint Gorr világa és a Föld szorosan kapcsolódik egymáshoz, és egyszerű kapuk vagy átjárók nyílnak mindannyiunk előtt, hogy egy-egy kellemes kirándulást tehessünk odaátra. Még ama briliáns logika felett is szívesen elsiklottam, amely szerint a mostanság készült „sok csillagkapus film” miatt nyílik lehetőségünk erre az utazásra. Csupán akkor józanodtam ki, amikor megtudtam, hogy Gorr-ban már sem dupla-, sem szimpla fenekű nők nem élnek, csak mindenféle fajok, amelyekről a szerző hasábokon át locsog anélkül, hogy bármit elárulna róluk az ezoterikus közhelyeken kívül. Legfeljebb annyit mond, hogy „karmatikus szinkronpályán mozgunk”, repedésburok (egy pillanatig már arra a repedésre gondltam) az űrruhánk, mellyel térugrásokat végezhetünk, miközben lelkünk Gorr-ba inkarnálódik… Na erre mondanám, hogy b.szhatjuk, de hát éppen hogy nem! Sőt, a szerző azzal a véleményével is megtisztel, hogy szerinte „természetes állapotunk a szellemi kátyu”. Nos, róla ezt el is hiszem, ha arra gondolok, hogy mit csinált ez az ember Gorból, az csodálatos álomvilágból…

Na, hát megvolt a szülinapi buli, Amorf Ördögös fapados űrutazással. Elvégre csak huszonnyolcszor lehet 28 éves az ember, nemdebár?… Na és 28 meg 28, az mennyi? Hát persze, hogy ötvenhat! Meg forradalom, meg minden… Talán ez az oka, hogy nemcsak a hazai SF jelenlegi apostolaival nem egyezem, de állítólag a múlt egy levitézlett amorózójával is összetűzésbe keveredtem. Bár szerintem csupán városi legenda, hogy Türk-Szatmári uram Trethon férje lett volna egykoron, bár ki tudja? Emlékszem, egyszer Judit azt mondta, sokáig vásárolta a Kapu című folyóiratot, aztán egyik decemberben a macskái szétcincálták az aktuális lapszámot, amit ő holmi égi jelnek vélt, és többé nem olvasta a magazint. Azt mondta, túl sok benne a magyarkodás… Mindegy, én viszont sosem léptem be ezen a Kapun, és főleg nem keveredtem vitába a hasábjain Szatmári Jenő Istvánnal, akiről az egyetlen emlékem, hogy azt kiabálja az egyik HConon, hogy a zöld kanca lelép a vászonról és leleplezi a társadalmat. Később aztán olvastam Marcel Aymét, de sztem mindössze a francia parasztok kefélési szokásai érdekelték, nem a társadalom bajai. Legalábbis abban a könyvben ezt színezte ki feltehetően a fantáziájára hagyatkozva, s az értelmiségi elit magasából szemlélődve. De a kancákat, azokat kihagyta, nem úgy, mint Cicciolina barátnői a csődöröket tegnap a filmben. Na, hogy azoknak a csajoknak mekkora volt!… Vagy a csődör lehetett méreten aluli… Nem igazán tudom, mert bár láttam az Equust (nem Harry Potterrel), de abban nem a lovaknak volt merevedése.
Szóval, azt akartam mondani, hogy ez egy időutazás, mert ma még ma van, mégis legfeljebb holnap lesz ebből az emlékezésből közéleti szereplés vagy mi, ráadásul olyan másnapos leszek, mint állat.
Mindegy, a patakban úszkáló kacsákat ma sem sikerült lepisálni; mentségül szolgáljon, hogy ezúttal nem is próbálkoztunk. Mert próbálkozni, ugye, csak a kutya szokott… Viszont ittam Négy Rózsát két jégkockával, én szedtem ki a jeget abból a hajlékony tartóból, és most már tudom, hogy milyen érzés lehet szilikonos mellet markolászni. Hideg és csúszós. A pultos csaj meg többször felkapaszkodott előttem az italos állvány felső polcához, de nadrág volt rajta. Az viszont szépen nézett ki. Ja, és azt mondta, idősebbnek gondolt. Basszus, tavaly egyszer meg rendesen személyit kértek tőlem a Tescóban, mikor piát akartam venni… Hát nem beszarás?!
Igen, a nibirus könyvet meg tényleg Lukács Laci (nem a tankcsapdás) írta, nem én, úgyhogy feles volt csesztetni… És találkoztam Földi Pali bácsival is, bár ő nem tudta, hogy én én vagyok, miközben én meg tudtam, hogy ő sem én vagyok. Ez egy közös pont az életünkben. Vagyis nem, de mégis olyan logikusnak tűnik… Kezdek józanodni. Már csak azt nem tudom, hogy hánytam a tó jegére vagy elcsúsztam rajta. Vagy előbb hánytam, aztán elcsúsztam rajta? Bár lehet, hogy az nem is én voltam, hanem a Béla.
Ja, Feri bácsi most sem megy Afganisztánba, bár azt állítja, hogy a sereg hívta, de elég volt neki a második nagy háború. Persze, hetven év élettapasztalata sokat számít, meg az öreg úszó- birkózó- és ejtőernyős bajnok is volt, most meg kicsit süket és szereti a bort. És dugás közben akar meghalni, nem úgy, hogy véletlenül seggbe lövi valami tálib izé. A Harcsabajusz meg némi rosszallást keltett az eladók körében, amikor enyhén szórakozott állapotban és kurva részegen az egyenbillengészeti körduplányán ment be a Profiba borért, mert nem volt lámpája. De egyébként meg régóta mondom, hogy a Taknyos Varnyúban sokkal jobb foriborit adnak, mint a Füziben… (Imádom a hármas pontot!!!!) Most meg innom kell egy kis energiaszegény energiaitalt, mert fáj a fejem, hányingerem van és amúgy is fos az egész…

… pontosabban 1978 decemberében jelent meg az ALFA című magazin első, próbaszáma, amelyet – ahogyan az impresszumból is kiderül – az Interpressz Magazin ifjúsági mellékletének szántak a szerkesztők.
A lap több szálon is kapcsolódott a sci-fihez; egyik szerkesztője például az a Hosszú Ferenc volt, akinek egy Mózes-parafrázist is köszönhetünk (A másik Írás. Szépirodalmi Könyvkiadó – Kentaur Könyvek, Bp. 1987), amely személy szerint nekem nagyon tetszett, amikor valaha rég olvastam. Az ALFA fennállása alatt elvétve ugyan, de közölt SF novellákat és képregényeket is: az első számban mindjárt egy útinaplót 2000-ből.

Ugyancsak az első lapszámban, a 28-29-30. oldalon a mi (vagyis a sci-fi rajongóké) Kuczka Péterünk tollából jelent meg az egyik első hazai tudósítás egy új amerikai szuperprodukcióról, a Csillagháborúról Ebben olvashattunk a kis királylányról, és a kis királyfiról, egy gömbölyű (!) mosógépre hajazó robotról meg egy aranyrobotról, egy űrkalózról meg egy majomszerű lényről. A beszámolóhoz mellékelt fotómontázs – hasonlóan a szöveghez – hellyel-közzel helytálló volt, csak ott középen, azt az éteri kisugárzású kis királylányt (vagy mit?), csak azt tudnám hová tenni …

Anno 1994…

Felraktam a scifi.hu-ra néhány sort arról, hogyan látom a mai magyar SF életet. Benne például az AVANA és a hozzá köthető rendezvények, kiadványok helyzetét. Nem túl rózsásan, igaz, de amellett, hogy nem hízelegtem, tartózkodtam a durva kirohanásoktól is: hogy miért, az ott áll a sorok közt. És úgy tűnik,hogy mivel némi kritikával merészeltem illetni a barátait, a főszerkesztő, akit többen a demokrácia harcosának, a szólásszabadság és a szabad véleménynyilvánítás bajnokának tartanak, levette az írást az oldalról.

Sokunk egykori kedvenc írója, a legtermékenyebb magyar szerző az utóbbi időkben sorra készíti történelmi tárgyú ismeretterjesztő munkáit. Önmaga és rajongói szerint széles látókörrel, elhivatottan és nagy szakmai hozzáértéssel írja a második világháborúról, különböző híres személyiségek magánéletéről szóló köteteit, sőt, mostanában már az általános iskolások számára történelem tankönyveket is gyárt, melyek saját kutatásai alapján készülnek. Nagy szakmai tudással ugye…

Erről a nagy szakmai tudásról kaphatunk képet Nemere István egyik tavaly napvilágot látott kötetéből, mely Tiltott könyvek cím alatt jelent meg. Persze ne csillanjon fel a szeme senkinek; a szerző nem a napjainkban idehaza betiltott könyvekről ír (a Mein Kampf kivételével), hanem a Talmudról, a Koránról, Giordano Bruno, Galilei és Kopernikusz tanításairól, Luther tanairól és olyan, manapság már cseppet sem megbotránkoztató regényekről, mint a Bovaryné, a Lolita, a Tamás bátya kunyhója vagy éppen a Lady Chatterley szeretője. Az is kiderül, hogy a fenti munkák közül Nemere valószínűleg egyet sem olvasott, csupán Adolf Hitler könyvénél dicsekszik, hogy ott áll a polcán. Ennek ellenére vagy nem olvasta vagy szándékosan nem ír róla igazat, mert a szokásos közhelyekhez semmi újat nem tud hozzátenni. (Ráadásul bele is zavarodik a nagy fene liberalizmusba meg demokráciába, amelyekkel ugye összeegyeztethetetlen a cenzúra. Ostorozza is rendesen miatta a múlt rendszert és az ideológiailag elmaradott országokat, miközben azon örvendezik, hogy milyen helyes betiltani az Unióban bizonyos ártalmas könyveket.)

Újdonságot mond viszont a Lady Chatterley szeretőjéről, nem is akármilyen ökörséget. Nagy szakmai hozzáértéssel persze. Szerinte ugyanis a regényt az egyik legismertebb brit katona, Thomas Edward Lawrence ezredes, azaz Arábiai Lawrence írta. Nemere ugyanis egyszerűen összemossa az angol irodalom klasszikusát, David Herbert Lawrence-t (a regény valódi szerzőjét) Arábiai Lawrence-el, az angol történelem kimagasló alakjával (akiről a hasonló című és világhírű film is készült); ezáltal képletesen mintegy tökön rúgja a jobb sorsra érdemes ezredest. Pedig ilyen szarvashibát már a főiskolás diákok sem követnek el, feltéve persze, hogy nem írónk történelem-tankönyvéből tanultak korábban.

Ráadásul az 1888-ban született (a két jeles férfiúnak semmilyen adata nem egyezik) Arábiai Lawrence-től mi sem állt volna távolabb, mint egy erotikus regény megírása, hiszen az ezredes valóságos aszkéta volt, oxfordi diákévei alatt is szerzetesnek becézték, mert szigorúan tartózkodott a testi örömöktől, akárcsak a finomságok és az italok élvezetétől. A férfiasságról és a hősiességről hasonló nézeteket vallott, mint Robert E. Howard, Conan, a barbár megalkotója. Lawrence fizikai kondíciója és állóképessége rendkívüli volt, mesterlövésszé képezte magát, régészeti ásatásokat végzett a Közel-Keleten, majd titkosügynökként és diverzánsként tevékenykedett Arábiában az első világháború idején. Művészként is tehetséges volt; írt verseket és főként katonapolitikai műveket, de angolra fordította többek közt Homérosz Odüsszeiáját is. Emlékiratai A bölcsesség hét pillére címen 1927-ben jelentek meg. A napjainkra klasszikussá nemesedett olvasmány az angol irodalom kimagasló alkotása… Lawrence ezredes 1935-ben hunyt el egy különös motorbalesetben, máig tisztázatlan körülmények közt…

David Herbert Lawrence angol író viszont 1885-ben született és 1930-ban hunyt el. Sokféle műfajban alkotott, de leginkább erotikus tartalmú regényeiről vált ismertté. Olyannyira, hogy még a század közepén is tiltották egyes műveit, esetleg erősen csonkítva jelenhettek meg. Angliában az 1960-as években folyt az utolsó per a Lady Chatterley szeretője című regény kiadója ellen erkölcsromboló mű terjesztése miatt. Persze ma már Lawrence könyveit senki sem tartja pornográfiának (még a Lady Chatterley szeretője hírhedt filmváltozatát sem), a korabeli hivatalnokok mégis botrányhőst kreáltak az íróból, aki önkéntes száműzetésbe vonult Olaszországba, majd az Egyesült Államokba (ott is hunyt el végül).

A ma már szintén klasszikussá nemesedett Szülők és szeretők, a Szivárvány, a Szerelmes asszonyok tulajdonképpen mind a boldogság kereséséről szólnak. A jobb sorsra érdemes író azonban még ma sem nyugodhat, főként ha magyar kollégája otrombán összekeveri őt egy másik Lawrence-el. Még jó, hogy nem Leslie L. Lawrence-el…

Na, ennek az izének ott a helye a legszarabb könyvek közt, tényleg. Bár azóta sem olvastam bele, de nem hiszem, hogy annyit változott volna az ízlésem…

Hc. G. S. Solenard [Tandori Dezső]: A Stevenson-biozmagória (KFK; 1985)

Teljességgel olvashatatlan mű, összefüggő mondatok nélkül. Nem tudni, kiről-miről szól a „történet”, amelyet népszerű sci-fi regényekből kölcsönzött, jól csengő kifejezésekkel tűzdelt Tandori – feleslegesen. Gyanítom, az író (???) ezen elbeszélések paródiáját óhajtotta nyújtani olvasóinak, ám elhatározása elrettentő eredménnyel járt.

Egyébként Tandori gúnyosnak szánt álnév-komplexusa (Nat Roid, Solenard) alaposan indokolt: ilyen könyvet én sem mernék a saját nevem alatt megjelentetni. Vitatható az is, kin gúnyolódik a szerző? Az írókon vagy az olvasókon? Mindenesetre a kispénzű sci-fi rajongók alaposan megnehezteltek az íróra, ha nem tudtak túladni a könyvön. Mert nincs mindenütt antikvárium, és nemcsak gazdag tizenévesek léteznek. (Ugyanis akárki akármit állít is, a rajongóknak minimum a fele 25 éven aluli.)

A kiadó sajnos – eléggé elítélendő módon – megtévesztette a vásárlókat a könyv tartalma helyett közölt izgalmasnak tűnő részlettel. Igaz, arról nem ők tehetnek, hogy a regénynek nincs tartalma (így erről nem állt módjukban írni), de ez esetben nem lett volna szabad megjelentetni Tandori művét, az amúgy is szegényes és gyenge magyar sci-fi könyvpiacon. Az ilyen irományok csak rontanak a sci-fi nem túl jó hírén.

S hogy miért nem írok valami konkrétumot a regényről, annak egyszerű a magyarázata: az első tíz oldal után a legtávolabbi sarokba dobtam a könyvet.Még valamit A Stevenson-biozmagóriával kapcsolatban! Az ún. komoly írók nem mindig engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a lenézett sci-fi birodalmába lépjenek. Még akkor sem, ha a szerkesztők így kívánnak újabb híveket toborozni a műfaj számára.

Egy regény, amely annak idején rajtam kívül minden ismerősömnek tetszett…

Szakjo Komacu: A Sárkány halála I-II. [Japán elsüllyed] (KFK; 1985)

A könyv állítólag nagy sikerrel járta be a világot; a legjobb katasztrófaregények közt tartják számon. Nálunk nem lelkesednek érte az olvasók: több mint egy évvel a megjelenés után még mindig a könyvesboltokban porosodnak a példányok.

A regény felét száraz és unalmas szeizmográfiai és geológiai szakszöveg teszi ki. Szinte mindent megtudhatunk Japán földtani helyzetéről, ám a katasztrófatörténetek kedvelői néhány rövid részleten kívül nem találnak élvezhető anyagot a regényben. Véres jeleneteket pedig egyáltalán nem, aminek talán egyik oka, hogy a Kozmosz szerkesztőség a szovjet kiadást fordíttatta magyarra. Ezért került a nem túl hatásos címlapra elferdítve az író neve, akinek a hetvenes években már kiadták egy jobban sikerült művét hazánkban (A holnap elrablói, Kossuth).

Mit érdemes még elmondani e hosszúra sikerült regényről? Egyik főhőse, Tadokoro professzor kísértetiesen hasonlít Conan Doyle Challenger professzorára. Egyiküknek sem hisznek tudóstársaik, s mindketten kénytelenek titokban dolgozni. A különbség annyi, hogy Challenger izgalmas kalandokba keveredik, amíg japán kollégájáról ez nem mondható el. A könyv inkább tűnik realista regénynek, mint sci-finek. Fő érdekessége, hogyan látja egy japán saját országát, azt a földet, amely számunkra az egzotikus, félelmetes harcok és furcsa szokások otthonát jelenti.

A magyar sci-fi megkerülhetetlen alakja, Nemere István az ifjú műélvezőt sem kerülhette el…

Nemere István: Az idő vándorai (Móra, 1987) Egy jó értelemben vett űroperett sorozat negyedik része a regény. Az előzmények: Műkincsrablók a kisbolygón (Móra, 1979), A kupolaváros titka (Móra, 1982), A kozmosz lovagjai (Móra, 1985). Természetesen valamennyit Nemere István írta. Az első két részből képregény is készült. A „Műkincsrablók”-at Cs. Horváth Tibor írta át – meghamisítva az egyik szereplőt – és Fazekas Attila rajzolta a Füles számára. (Az újvidéki Jó Pajtás cÍmű ifjúsági hetilap is közölte.) A kupolaváros titkát Haui József rajzolta meg egy önálló füzetben, melynek hátlapján megígérték a folytatást. Röpke két év múlva napvilágot is látott; addig könyv alakban ki nem adott kalandjait beszéli el a triumvirátusnak.E bevezető után térjünk a tárgyra, illetve az íróra. Nemere Istvánról elfogultság nélkül nem lehet beszélni, ennélfogva olvasni sem a műveit. Írásai és személye vad vitákat kavar, nemcsak a fanok körében. Szép számmal akadnak fanatikus rajongói és barátai, de legalább ennyi ellenségei száma is. A vitákat nem annyira regényei és novellái, mint inkább cikkei (kötetbe gyűjtve is) váltják ki. Egyesek az áltudományok hazai terjesztőjét látják benne, mások a tabunak tartott dolgokról szóló információk közlésének úttörőjét tisztelik személyében. Egy biztos: olyasmire vállalkozott, amire előtte szinte senki, szűk hazánkban. Vállalva a meg nem értettséget, a támadásokat és gúnyolódásokat, folytatja „titokfeltáró” munkáját. Nekem mégis más jut az eszembe, ha a nevét hallom. Nevezetesen a pénz. Tudom, hogy napjainkban természetes dolog a megélhetésre panaszkodni, ám úgy tűnik, Nemere István túlzásba viszi e témát. Cikkeket ír a sci-fi írók itthoni meg nem fizetéséről, ha előadásokra hívják felhánytorgatja, hogy neki naponta X forintot jelent az írás, tehát a kiesést a meghívónak meg kell fizetnie és egyáltalán: minden alkalmat megragad, hogy világgá kürtölje, milyen nehéz a tiszteletdíjakból megélni. Úgy tűnik, mintha elfelejtené, nem ő az egyetlen a világon, aki anyagi gondokkal küszködik…Nos, ennyi kitérő után ideje írói munkásságáról is beszélnünk. Nemere kétségtelenül a legjelentősebb magyar sci-fi írók közé tartozik. Könyveinek számbeli fölénye lesöpri a színről a nagy öregeket: Szepes Máriát, Zsoldos Pétert, Csernai Zoltánt, Hernádi Gyulát. Nekik ötven-hatvan évre volt szükségük 8-10 regényhez, Nemerének csak néhány évre. És valljuk be; népszerűbb is tőlük. Sőt a legnépszerűbb volt, amíg fel nem tűnt a színen Lőrincz L. László. Nemere vezette be nálunk a futószalagon gyártott rövid, de izgalmas, fordulatos sci-fi – és egyéb – regényeket. Hálás közönségre talált főleg a fiatalok körében. Bevezette őket a sci-fi birodalmába és a felcsigázott ifjak érdeklődve vették kézbe Lem, Clarke, a Sztrugackij fivérek, Asimov és mások könyveit is. Jóllehet, sokan félre is dobták őket, nem találva meg bennük azt a kalandot, amit Nemere nyújt. Mégis azt mondom, jó munkát végzett, és mindig talált valami „mondanivalót” (a terrorizmus és az Apartheid elleni harc) műveihez, nehogy öncélúnak tűnjön az egész.

Kiemelkedő éve volt 1982. Ekkor jelent meg két, talán legjobb SF regénye: A kupolaváros titka és a Neutron-akció. (Utóbbiért állítólag 1982. legjobb európai sci-fi írójává választották, de ezzel nem dicsekszik. Lehet, hogy kacsa volt a hír?) Jól sikerült sci-fi regényei még: Műkincsrablók a kisbolygón (gyerekeknek), A Triton-gyikosságok (amely rendhagyó formája miatt csak kevesek kedvence lett. Az írói pályafutása kezdetén járó Nemere talán újítani akart, ezzel jelezve egyéniségét, későbbi regényeiben viszont a megszokott elbeszélői formulától nem tért el. Rossz nyelvek szerint a kezdő regényíró Nemere egy épkézláb fejezetet sem tudott összeütni, és így kerülte ki az akadályt.), Acélcápa, A kozmosz korbácsa, A sötétség határán (amely a Neutron-akció „ikertestvére”), Kalózok az űrben, Időtörés. Regényei közül tucatnyit írtak át képregényre, ami biztos jele a sikernek. Viszont pályafutása első tíz éve alatt egyetlen könyve sem jelent meg a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban, ami viszont elgondolkodtató… A könyvkiadók előszeretettel nyitották új sorozataikat Nemere regényekkel. A Népszava az Expressz- és az Orion-sorozata (ez utóbbi 1987-ig egy kivétellel csak az ő műveiből áll), a Kossuth új próbálkozása a Fantasztikus Sorozattal, mind-mind vele kezdődött.

1985-87-re regényeinek színvonala nagyot zuhant. Gyengére sikeredett A Kozmosz lovagjai, Az Elektron expedíció. Nemere témaköre a terrorista és kommandós regényekre zsugorodott, és ezekben sem tudott már újat nyújtani. Megpróbált kitörni a skatulyából. A Zuhanás a Napba és Az utolsó bolygó című műveivel viszont a mélypontra esett. E két regényben egy-egy novellára való anyag elnyújtott, unalmas részletezése olvasható. A Klausztropolisz középkort idéző világa légkörtelen, elnagyolt vonásokkal rajzolt, a történet semmitmondó, unalmas. Ekkoriban jelent meg A hegy című regénye is, amely Morus Utópiájának egyszerű, kommersz változata. 1987-ben a Gondolat adta ki Nemere Terra című munkáját, amely csak nagy jóindulattal nevezhető regénynek. Az író a jövőről vallott elképzeléseit adja Yaros, a mesélő szájába, aki az egész könyvön átívelő monológjában untatja vele az olvasót, akiről Nemere úgy tűnik, megfeledkezett. Értekezés az emberiség jövőjéről, ez lehetne a regény címe. Az alapötlet, az elveszett, ősi bolygó felkutatása, megegyezik egy világhírű regény témájával (Asimov: Az Alapítvány pereme – Ki ne olvasta volna?) Az ilyen komoly hasonlóság már-már megengedhetetlen, nem méltó az ország egyik legolvasottabb írójához…

A Terra után egy héttel látott napvilágot az új regény: Az idő vándorai. Gyanakodva vettem kézbe a könyvet, s ha a tartalomból nem derül ki, hogy Lars, Don és Ariel legújabb kalandjairól szól, azt hiszem lemondtam volna róla. A három fiú azonban régi kedves barátom, s a kedvükért újabb esélyt adtam Nemerének. Nem bántam meg. Azt mondják, egyetlen témát (ill. regényt) sem lehet a végtelenségig büntetlenül folytatni. Úgy tűnik ez áll Nemere regénysorozatára is, hiszen a kitűnően megírt második rész után a harmadik igen haloványra sikeredett. Az öreg marsi kormányzó, aki másnap nyugdíjba vonul, csak mellékszereplője a történetnek, mégis oldalakon át olvashatjuk visszaemlékezéseit. Az őrült űrhajós személye is elcsépelt, na és ahogy egyik pillanatról a másikra visszanyeri tudatát! Nevetséges! Az oldalakat kitevő lexikon-cikkek pedig szárazak és unalmasak, nem kalandregénybe valók. Összességében elmondható, hogy egy nyúlfarknyi történetet alaposan felhígítva tálalt elénk a szerző. (Óhatatlanul az jut az eszembe, hogy egy regényért többet fizet a kiadó, mint egy novelláért.)

De két év múlva új kalandokra indult Lars, Don és Ariel. Örömmel jelenthetem, Nemere István kilábalt írói válságából, érdekfeszítő, izgalmas regényt rakott le az asztalra, kellemetlen töltelékek nélkül. A történet úgy tud izgalmas lenni, hogy nincs benne vérfürdő és hullahegy. A három fiú – a magas, szőke Lars, az ugyancsak magas, barna bőrű Don és a kövérkés Ariel – az űrhajós-képző iskola másodéves növendékei, évfolyamtársaikkal együtt gyakorlati vizsgát tesznek a Földön. Egyedül, csak magukra utalva kell bizonyos feladatokat megoldaniuk Afrikában. Ám az iskola számítógépe kiszúr velük: egészen máshol érnek földet, mint ahol kellene. Legnagyobb rémületükre hamarosan különböző korok embereivel találkoznak. Arra hamar rájönnek, hogy egyszerre több múltba nem kerülhettek, így aztán Lars kitalál egy időkupola-elméletet. A figyelmes olvasó azonban Ariellel együtt kételkedik az elmélet helyességében és kíváncsian várja a megoldást. Addig azonban a három fiú számos kalandon megy keresztül. Várat építenek, indiánokkal küzdenek, fogságba esnek, stb… Felváltva kacaghatunk és izgulhatunk, amíg a tiltott terület rejtélyére fény derül. A regény nyelvezetéről szólva azonban valamit nem lehet elhallgatni. Évek óta fut már a rádióban – és regény formában is – Szíriusz kapitánynak és ifjú barátainak újabb és újabb kalandja. László Endre hősei közül a kis Pinton állandóan rákérdez egy-egy ősi szó jelentése. Például ha Berci azt mondja, hogy most kibújt a szög a zsákból, Pirton rákérdez: miféle szög, és mi az a zsák? Nos ez a motívum megtalálható Nemere regénysorozatában is. Itt a poros mikrofilmeket bújó Ariel használ társai számára érthetetlen szavakat. Hogy véletlen-e ez az egyezés, nem tudom, talán jobb, ha nem is firtatjuk. Inkább gyönyörködjünk Don felülmúlhatatlan káromkodásaiban, amelyek életrevalóbbak a „fantasztikus nagynéni” kiszólásainál. Ez is régi bevált eszköz, de nem mindenki tudja jól használni. Don szavait olvasva azonban nem érezzük úgy, hogy az író elavult sémát használ. Ezt mindenképpen Nemere javára kell írnunk. Az viszont kissé idegesítő, hogy évek óta a Holdon élő emberek milyen könnyedén ugrándoznak a Földön. Mintha nem tudnák, hogy holdi testsúlyuk itt a hatszorosára növekedett. Na persze meglehet, hogy a holdi kupolavárosokban mesterséges gravitációt hoztak létre, de erről Nemere István nem tudósít minket. Az űrhajók esetében ezt már természetesnek vesszük, kár is rá szót pazarolni, no de egy hatalmas égitest mégis más.

Mondhatják persze, hogy ne akadjunk fel minden apróságon, és örüljünk, hogy Nemere István újra izgalmas regénnyel lepett meg minket! Örülök. De azért A kupolaváros titka jobb volt…