Látjátok feleim szümtükkel, nagyjából ennyire érdekli a magyar politikai elitet és életet a demokrácia. Külön bájos ízt ad a rádiófrekvenciás esemény annak, hogy a miniszterelnök a napokban jelentette be, hogy akkor most ráfeküdnének a korrupció ellenes harcra - az ellenzék meg nagy hangon hiteltelennek nevezte a dolgot, mondván, a legkorruptabb bagázstól ők nem fogadnak el semmi ilyet.
Bagoly mondja bagolynak, hogy nagyfejű. A mikrofonok és a kamerák előtt legalábbis.
Aztán cinkosan összekacsintanak, és közös erővel tépik ki a mikrofonokat a riporterek kezéből. Jusson mindkét bagolynak saját mikrofon, így nagyobb hangerővel nagyfejűzhetik majd egymást. Mert kell legalább a cirkusz, ha már pékségeket tönkretettük, és kenyérre nem fussa.
Nem tudom, nem látszik egyelőre, melyik két forgatókönyv fog megvalósulni.
Az egyik verzió az, hogy a nyertes rádiók mögött álló politikai erők azt hiszik, majd ezzel a lépéssel sikerül a saját pártideológiájukat terjeszteni jóóóól. Majd a két országos frekvencián a két eddig jól bevált rádió helyett ezentúl ha kell, ha nem, némi zene közé kevert politikai maszlagot fogok hallgatni? És majd 4 évente egyszer - akkor, amikor egyetlen egy alkalommal az én véleményem is fontos a pártoknak -, elmegyek arra szavazni, aki jobban mosta az agyamat?
Hírem van, gyerekek, az emberek túlnyomó többsége nem frekvenciát, hanem rádiót hallgat!
A királyi tévé körüli csatározások hangulatát vélem felfedezni a rádiófrekvenciás döntésben is. Ott ugyanis mindegyik párt úgy harcol a tévé feletti befolyás megszerzéséért, mintha az élete múlna rajta - miközben egy alap kábeltévé előfizetésért nézhetek legalább egy tucat érdekesebb csatornát, amin mondjuk Dr. House megy a narancs vs. vörös meccs helyett.
A tévé kapcsán már rá kellett volna jönniük a pártoknak, hogy minden egyes néző kezében ott van a világ egyik legnagyobb csodája; a varázspálca, ami hatalmasabb Harry Potter mágiájánál is: a távkapcsoló. És mióta kinőttünk abból a korból, hogy csak egy tévécsatorna lett volna, az is hétfői adásszünettel, azóta használjuk ezt a varázslatot: arra kapcsolunk, ami érdekes.
Nah, ugyanez lesz a rádióval is. És ha az összes létező frekvencián is a két párt szólamai jönnek, akkor sem esek kétségbe - azért teremtette Isten az mp3 lejátszót, hogy ebben az esetben azt hallgassam.
De persze lehetséges, hogy tényleg egy sci-fiben élünk, és a döntés mozgatórugója nem az a cél, hogy mindkét bagoly saját mikrofonban nagyfejűzhesse a másikat. Hanem pusztán csak pénzt akarnak csinálni a mikrofon tulajdonjogából. Miközben mindegyik arról beszél, hogy amúgy a pártfinanszírozások átláthatóvá tétele az amúgy fontos dolog, de cserkészbecsszóra. És igazából a másik nagyfejű az, aki miatt ezt nem tudjuk megtenni - ha a másik nagyfejű nem akadékoskodna, akkor már itt lenne a Kánaán, mangalica-kolbászból installált kerítéssel.
Utálom azt a nagy fejedet, de így mindkettőnknek lesz pénze - mondja a két bagoly egymásnak a második forgatókönyv szerint. - Keresek rajta én is, meg a többi bagoly-haver is, ez a lényeg.
Hogy az ország és annak lakosait így csekély évi pár száz millával megrövidítjük, az részletkérdés. OK, hogy az ország szolgálatára esküdtünk fel, de mi közben valójában az államkassza tartalmára gondoltunk.
Hát, gratulálok mindkét bagolynak, a magyar demokrácia és médiatörténet szép pillanatát hozták össze közös erővel. Jó látni amúgy, hogy ha az érdek azt kívánja, akkor mégiscsak tudnak testvéri egyetértésben dolgozni. A gazdasági világválság és az ország érdeke ezt ugyan nem tudta kikényszeríteni, de a rádiófrekvenciák feletti kontroll igénye legalább igen.
Újabb kiadó próbálja meglovagolni a magánkiadás lehetőségét - print-on-demand szolgáltatóként lépett a piacra az Ad Librum is. A Lilli.hu mellett tehát egy másik társaság is igyekszik a Lulu.com módszerével könyveket kiadni - a Lulu módszeréről egy korábbi bejegyzésemben olvashatsz.
Szeretnénk hozzájárulni a kisközösségek formálódásához, a közművelődés demokratizálásához, a környezetvédelemhez és a szabad szoftverek fejlődéséhez. Az Ad Librum mint vállalkozás több alapelvre támaszkodik. Üzleti modellje a long tail (hosszú farok) népszerű közgazdasági elmélet alapján a könyvkiadás eddig kellően ki nem szolgált szegmensére irányul: azokra a kiadványokra, amelyek kisebb szakmai vagy életmódbeli közösségek számára fontosak. Az új modell új technológiákat igényel mind a könyvnyomtatásban, mind az értékesítésben. Ezek a print-on-demand (igény szerinti nyomtatás) és az onlájn értesítés. A közművelődés demokratizálásán kívül, amely az üzleti modellből következik az Ad Librum több társadalmi elkötelezettséget is felvállal. Ilyenek a nyílt forráskód támogatása és a környezetvédelem.
Írják az oldalukon.
Első ránézésre szimpatikusak, de hát a puding próbája az evés. Annak mindenesetre örülök, hogy több cég is van, amelyik a PODban fantáziát lát, bár szerintem 2-3 hasonló kaliberű cégnél többet nem fog tudni eltartani a magyar piac… inkább csak egyet. Talán.
Ha író lennék, én mindegyik ilyen oldalra felraknám a könyvemet megrendelhetőbe, aztán megnézném, hol fogy jobban.
Ezeknek a szolgáltatásoknak a sikerét ugyanis egy 22-es csapdája dönti el: közösséget kell generálniuk, amely kíváncsi ezekre a könyvekre, és akár napi szinten is hajlandó megnézni, milyen újdonságok vannak; ahhoz azonban, hogy közösség legyen, szükség van könyvekre is - könyvek meg akkor lesznek, ha elegendő író-jelölt gondolja úgy, hogy ezt vagy azt a szolgáltatást ki kellene próbálnia.
Mindegy. Hajrá mindegyik ilyen print-on-demand kiadónak.
Amióta blogok léteznek, azóta örökzöld, és pontosan soha nem definiálható dolog lesz az a kérdés, hogy akkor mi a fűzfánfütyülő rézangyala is az a blog. Ebben egyébként marhára hasonlít a science-fictionre, ahogy ez zseniálisan meg lett fogalmazva anno: a sci-fi conventionök népszerű teremsportja a sci-fi definiálása.
Így utólag visszagondolva tiszta mázli, hogy nem sci-fi blogként, hanem scifi rajongók blogjaként határoztuk meg - most képzeld el a fenti bekezdés alapján, hogy mekkora gond lenne megmagyarázni, hogy mi is az a sci-fi blog. Ha valaki erre képes lenne, annak szerintem lazán meg lehetne ítélni egy Hugo-, egy Nebula-, meg egy Nobel-díjat.
Najó, most már egy kicsit hanyagolni fogom eztán a szexista jellegű postokat. A Homáron találtam az alábbi filmet, és ezzel a lendülettel jól le is nyúlom - annyian keresnek a blogomban pornó videókat, hogy igazán megérdemelnek némi könyöradományt. Ez egy EU által finanszírozott reklám, ami bemutatja, hogy márpedig az európai filmek sokkal élvezhetőbbek (hehe) amcsi társaiknál.
Csetelek épp az egyik barátommal, aki hivatásos fotós. Meséli, hogy ha épp egy Blikkes újságíró van a közelben, azt általában szokás szivatni a többi sajtós részéről. Pl. volt egy fotósnak egy beszólása, mely szerint “nálunk a képaláírások hosszabbak, mint amit nálatok cikknek szokás nevezni.”
Van korrektor ismerős a Blikknél, ő ezt az állítást izomból tudná cáfolni. Sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha igaza lenne a fenti fotósnak, azonban sajnos nem.
Az egy dolog, amikor a mindenttudó Blikkes cikkíró váltig ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig a korrektor a hülye, és a delfinek igenis halak - micsoda baromság, hogy emlős lenne.
Node amikor a korrektorok nem bírják kibogozni egy cikk értelmét, merthogy nemhogy egy értelmes mondat, de egy jól leírt szó sincs az anyagban… és ilyenkor a korrektor ismerős általában felszívja magát, és közvetlen stílusban, kertelés nélkül szokta megkérdezni a tisztelt írót, hogy akkor most mi is van. Kivéve ebben az esetben, mert útját állja a szerkesztő: most légyszi, hagyd ki ezt a kört.
Miért? - kérdi a korrektor, kezében a totálisan értelmetlen és érthetetlen anyag nyomtatott manifesztációjával.
Mire a válasz:
Mert a cikkíró az valakinek a valakije, és mert diszlexiás és diszgráfiás.
Viszont a Blikk mostani plakátkampánya az király, biztos, hogy valami külsős reklámkreatív tervezte a dolgot.
