Sétáltam, mint felhő, melyet
szél hajt, céltalan, könnyedén,
s egyszer csak egy sor, egy sereg
aranyliliom tűnt elém,
a tó partján, a fák alatt
ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút
ragyog s hunyorog mindenütt,
a szikrázó kis öblöt úgy
körüllobogta ünnepük;
lángszirom, táncos, büszke fej
hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők
túltündökölték a vizet, -
költő ily társaság előtt
csak boldog s vidám lehetett!
Néztem, - néztem, - nem tudva még,
hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken
lelkem most önmagába néz,
gyakran kigyúl belső szemem,
mely a magány áldása, és
megint veletek lobogok,
táncoló tűzliliomok.
Mivel megszereztem Joan Slonczewski szép zöld borítójú könyvét még karácsony előtt nem sokkal, úgy gondoltam, ideje lenne el is olvasni.
Bevallom, eleinte nehezen ment a különböző csoportok (Ivadékok, Cserék, kereskedők, iridisiek és valedoniak) térbeli, és hát nem utolsósorban politikai elhelyezkedésének követése, de egy idő után belejöttem a dologba.
Ami viszont igazán zavaró volt, az a sok kőnév. Először szabályosan felröhögtem a testvérpár, Spinell és Berill nevének láttán, mert mindenáron két csiszolt drágakő jutott eszembe egyetemi tanulmányaimból. Sajnos Spinellnél ez a könyv utolsó lapjáig megmaradt, mert képtelen voltam elvonatkoztatni. Malachit, Jade, Barit és Cirkon nevét igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mert tényleg nem tudtam karakterekre koncentrálni. Azonban a többiek neve már kevésbé volt zavaró, dehát kellett nekem felvenni a drágakövek című kurzust, meg rongyosra olvasni a kőzetekkel foglalkozó szakirodalmat.
A történet és maga a világ, amelyben játszódik valóban csodaszép volt. Eleinte nagyon nem akaródzott hinnem a hátoldalon lévő leírásnak. Túlzásnak gondoltam. Bár sokszor éreztem bizonyos tetteket, szereplők szájába adott gondolatokat feleslegesnek, túlzóan körülményesnek, végül mégiscsak láttam értelmét a legtöbbnek, mikor az utolsó lapoknál jártam. A valedoniak értelmetlen tetteit és mintegy kényszeres öldökléseit azonban egyáltalán nem tudtam se tolerálni, se megérteni, hogy ez nekik miért volt jó. Persze értem, hogy az indiánokat is ki kellett irtanunk az új földrész kiaknázásának érdekében, de őszintén szólva ez a hozzáállás rémes.
Egyébként azért voltam nagyon kíváncsi a könyvre, mert az írónőről hallottam, hogy biológus. Roppant izgalommal olvastam tehát ennek fényében a Cserék társadalmi szokásairól és férfiak nélküli életükről. Slonczewski fantasztikus technológiát alkotott nekik.
Viszont a fordításban egyetlen mondat volt furcsa, bár igazából zavartsággal vegyes érdeklődéssel olvastam a százhuszadik lap közepén a következő mondatot, amely nyelvtanilag hibátlan, semmi ilyesmi baj nem volt vele: a rovarok minden esetben visszaciripeltek neki a csáprágóikkal. Bár azt hiszem, a helyes megfogalmazás mégiscsak az, hogy széles mosolyt csalt az arcomra. Méghozzá azért, mert az még csak hagyján, hogy a rovaroknak nincs csáprágójuk, de ráadásul a ciripelő rovarok a combjukkal, szárnyukkal és/vagy a potrohukkal adnak ki ciripelő hangot, véletlenül sem a szájszervükkel.
Persze én sem erre gondolok, amikor nyaranta kitárom az ablakot és csak úgy ömlik be a tücsökzene, de bevallom, több száz oldalnyi, kimerítő rovartanulás után kihagyhatatlan volt ez a mozzanat.
Szóval nagyon tetszett a könyv, és a fordítást színesebbé tévő, SF-könyvekben általam ritkábban látott szavak és kifejezések külön gyönyörködtették vizsgaidőszaktól megtépázott lelkemet. Érdeklődve várom az írónő további munkáit, persze ehhez még meg kell vegyem őket, de idővel sor kerül arra is.
Nagyon rég nem írtam, de ez ismét egy hajkitépős, rohangálós, soha rá nem érős december volt, egy sűrű karácsonnyal, Pink Floyd-kazettás szilveszteri bulival és idegtépő vizsgaidőszakkal.
Miután elolvastam a Bioszférát, kaptam ajándékba egy kisebb rakás könyvet, egy pillangós fémkönyvjelzőt, és egyéb csodaszép dolgokat. Lenyomtunk egy tepsi zserbót, megettünk családilag négy bejglit (volt ám szilvalekváros és csokoládépudingos is), elfogyasztottunk két nagy tál halászlét és úgy általában véve mindent felfaltunk.
Szilveszterre visszajöttem Szegedre Tamással, miután túléltem a kétszeres családi ebédet és egy sikertelen állatrendszertan vizsgát, ahol a két húzott tételből az egyik a kedvencem volt. Ráadásul épp a tizenhármas. Ennek a vizsgának január közepén még egyszer nekifutottam, a negyvenakárhány vizsgázó közül én mentem be utolsóként. Illetve hát jöttek még utánam, de ők csak kikapkodták a két tételcsomóból a két kártyát és ránézésre meg tudták mondani, hogy ez nekik nem fog menni és eloldalogtak.
Mindezen érdekfeszítő események közben persze pihenésképpen megnéztem a Dexter négy évadját, és most hörögve várom a szeptemberben kezdődő ötödik évadot. Hogy enyhítsem valahogy ezt, megnéztem a Voyager hét évadját, amelyet eddig egybefüggően még nem láttam, valamint az X-Aktákból is csemegéztem.
Hogy mégse örüljek annyira, volt még néhány köröm egy olyan tantárgy vizsgájából, amelyet négy tanszék hozott össze, de még egy ilyen szedett-vedett, otrombán összerakott tantervet én még nem láttam. Az egyik kérdésnél még hülyének néznek, a másiknál pedig értelmetlen dolgokat kérdeznek egy nehéz anyagrészből. Ma délben írtam belőle egy vizsgát, aminek eredménye majd eldönti, hogy a félévem utolsó vizsgája volt-e, vagy szeptemberig bezárólag az utolsó.
Hogy valami vidámat is írjak: végre neki tudok kezdeni Wilson Pörgésének és Slonczewski egyik könyvének, amelyeket karácsony táján gyűjtöttem be.
Valamint végre tudok tisztességesen foglalkozni a patkánykákkal, és a két csigámmal, amelyeket még az ősszel szereztem be. Ők afrikai óriás achátcsigák, a szárazföldiek közül a legnagyobbak (állatrendszertanból elég sok információt megtudtam róluk). Korábban az Euler és Gauss nevekre hallgattak, csak aztán lekopott róluk a pötty, ami a megkülönböztetésükre szolgált, úgyhogy most egy repedés alapján különítem el őket, ugyanis újjászülettek Fanny és Alexander néven.
Korábban azt is írtam, hogy készítek egy Star Trekes kommunikátort, de igencsak kedvező áron végül vettem egyet az eBay-en, úgyhogy ha valaki csak ennyit tud az életemről, azt gondolhatná, hogy dúskálok a jóféle dolgokban.
Mivel megkaptam a Metropolis Media kiadó és a Tuan Kiadó jóvoltából a Bioszféra és a Szintetikus álom című könyveket néhány hete, ezért szétosztás után elolvastam a Bioszférát, hogy aztán minél hamarabb tudjam véleményezni. Nem fogom valódi kritikaként kielemezni minden mondatát, viszont írok mindarról, ami tetszett és ami nem tetszett. Amiről nem ejtek szót, az nemes egyszerűséggel teljesen közömbös volt számomra, vagy csak nincs hozzáfűznivalóm.
Először is a kezdőjelenet kifejezetten kedvemre való volt. Bele a közepébe. Találkozás egy olyan karakterrel, aki gyakorlatilag többé nem kerül előtérbe. Ez tipikus, de jó fogás, én (is) azt hittem, hogy az orvosnő lesz a történet főszereplője, aztán kiderült, hogy mégsem. Ez ugyan nem csavar, de én egyszerű ember vagyok, engem ilyesmivel is meg lehet örvendeztetni.
Ahogy tovább olvastam, megjelent a szemem előtt egy fiatal lány karaktere. Fokozatosan megismertem őt, de egyre kevésbé tetszett, ahogy viselkedik, ahogy megéli a dolgokat, vagy csak amiket gondol. Nem szeretem azokat a női karaktereket, akik dacosan szembehugyoznak a széllel. Pontosabban fogalmazva, akiknek irreálisan erős a szembeszegülési vágyuk az élet legegyszerűbb törvényeivel. Viszont a karakter jellemváltozása ezt valamennyire ellensúlyozta számomra, és bár nem kedveltem meg, de együtt féltem vele, amikor félt, együtt lélegeztem vele, amikor először lépett ki az Íziszre, az ismeretlen bolygóra, és együtt fuldokoltam vele, amikor a föld alatti szűk, nyirkos alagutakba került.
A szerelmi szálat figyelmen kívül hagytam, mert nekem nem hiányoznak ezek szükségszerűen minden történetbe, habár a lány érzelem- és hormonszabályozásának hirtelen hiánya automatikusan egyet jelent azok hirtelen megtapasztalásával, úgyhogy nem volt más választásom, én is megéltem vele együtt a fellángoló érzelmeket. Tudom, hogy a való életben is jelentősen több emberhez vonzódunk szexuálisan, mint amennyivel tényleges szexuális kapcsolatunk van, de ennek ellenére nekem nem szükséges minden történetben ezt olvasnom.
A sztori drámaisága, amely az új bolygó igába vonására vonatkozik, nagyon tetszett. Betörni egy vad bolygót, feltérképezni az élővilágát jövőbeli műszerekkel, érezni minden rezdülését, miután kiléptem a csillaghajóból, nekem ez az igazi scifi, nem az, amikor a Kvartettben a tisztogatógéppel hancúrozik egy nimfomán ribanc. Persze annak is megvan a maga bája, de ez most nem az a kritika, és nem az a történet.
Az Íziszt nem olyan könnyű ám lasszóval elkapni és magamhoz vonni, mint elsőre tűnik. Lázasan harcol minden betolakodó ellen, bioszférája kiirtja a bolygó talajára lépőket, akár védőruhában vannak, akár nem. Ez egy igazi probléma, és első látásra megoldhatatlannak tűnik, ami megint nagyon szimpatikus húzás volt az írótól. Sok sztoriban olvasni apró-cseprő gondokról, amelyek huszadrangúak, mint, amikor nem elég dús az oxigénszintje a Marsnak, de amúgy teljesen lakható. Ez itt tényleg probléma és egy rakás értékes tudós pusztul bele abba, hogy a bolygó magához engedje az embereket.
A hatalmi játszmák, valamint a regénybe csempészett politika viszont teljesen hidegen hagy. Olyannyira közömbös, hogy nem veszem figyelembe a történet olvastakor. Tudom, hogy ezzel megfosztom magam egy jó krimis vonaltól, de a klasszikus krimiket utálom. Azt is tudom, hogy ezáltal a történet egyik lényeges részétől is megfosztom magamat, de tényleg hihetetlenül utálom a krimit és a politikai szálakat.
Végül a megnyerhetetlen csata a bolygó és ember közt azzal ér véget, hogy kiderül, hogy a szenvedések áldozatai csak úttörők voltak. Úttörői egy egészen más jövőnek, amelynek az Ízisz már teljesen részese.
Elég régóta tervezgettem, hogy írok egy posztot a pedagógusokról, ahogy én látom és láttam őket. Tisztában vagyok azzal, hogy egy magamfajta, huszonéves lánynak igazán nem sok tapasztalata lehet az életben, leginkább semmilyen téren, de az elmúlt tizennégy évben öt különböző iskolát láttam költözéseinkből adódóan, ebből három általános iskola, egy gimnázium és egy egyetem.
Számomra a pedagógusok mindig valamilyen felsőbbrendű állatfaj képviselői voltak, akiknek hatalmukban áll fejleszteni a diákot mindenféle téren. Igyekeztem mindig tisztelettudó lenni, persze csak egészséges mértékben. Bár sosem tanultam hivatalosan pedagógiát, egészen addig magam is tanár akartam lenni, amíg rá nem eszméltem, hogy iszonyú nagy felelősség terheli őket. És itt jön képbe az igazi mondanivalóm: a felelősség arra irányul, hogy mind a középiskolás, mind az általános iskolás tanárok és tanítók felelősek azért, amit elmondanak a diákjuknak, nemcsak a tanulmányokat illetően, de a szociális viselkedésüket is beleértve.
Szerintem egy pedagógus nem engedheti meg magának, hogy hétköznapi ember legyen. Tamás nemrég rákérdezett egy példával a lényegre, miszerint a rendőr is rendőr marad-e, ha leveszi az egyenruháját. Igen! Szolgálatba helyezi magát és intézkedik, ha szükség van rá. Az orvosnak is kutya kötelessége segíteni, akkor is, ha nem áll rendelkezésére megfelelő eszköz, csak a puszta szaktudása. És a pedagógus is pedagógus marad, ha kilép az utcán, ha boltba megy, ha internetes fórumokra ír. Mindig és mindenkor tisztában kell lennie azzal, hogy hatással van a tanköteles korú gyerekekre, valamint a fiatal felnőttekre is. Formálja a világképüket, akár tudatosan teszi, akár nem.
Ez egy nagyon komoly és nehéz szakma, bármennyire is úgy állítják be mostanában, hogy tanárnak csak az megy, akinek nem jutott más. Persze van ilyen is, és azt is tudom, hogy idealizált kép, amit lefestek a pedagógusokról. De olyan nagy kérés, hogy legyen is így? Azt is tudom, hogy megint kényes és komoly témát feszegetek, de nem vagyok képes magamban tartani a véleményemet, mert úgy érzem, nem mondok ostobaságot ezzel.
Úgy vélem, hogy a tanári szakmát nemcsak a tanár szemszögéből lehet értékelni, hanem a diákéból is, hiszen rajta csapódik le mindaz, amit a pedagógus a tanulmányai és a szocializálódása során felszedett. Legyen az viselkedésforma, kreativitás, vagy bemagolt tankönyvi szöveg. Bár általános iskolás koromban nem szemléltem tudatosan a tanáraimat, de utólag egyre több dologra kezdek rájönni, és be kell vallanom, nekem is szégyen, hogy olyan pedagógusi ballépéseknek lehettem tanúja, amelyekről ordított, hogy helytelen és hiányos szakmai felkészültségből ered. Azt szeretném, ha a pedagógusok megértenék, hogy nem vetkőzhetik le tanári mivoltukat, mert ők formálják emberré a velük kapcsolatba került diákokat és diákkorúakat.
gy gondolom, hogy ha én egy ostobaságot állítok, akkor arra ne az legyen a válasz, hogy “ez baromság”, hanem az, hogy “ez azért nem jó, mert…”, és nemcsak az iskolán belül, hanem az iskolán kívül is. Éppen azért, mert az iskola kapuja nem egy olyan határ, amelyet, ha átlépek diákként, és a tanár átlépi tanárként, akkor megszűnünk diáknak és pedagógusnak lenni. Értem azt is, hogy a pedagógus is ember, hadd igyon már meg egy sört ő is a közeli kiskocsmában, miközben fennhangon szidja az épp aktuális kormánypártot. Ezzel nincs is semmi baj, csak észben kell tartani, hogy kölcsönhatásban vagyunk a környezetünkkel, és nem egyszerű dolog úgy ügyelni erre, ha a környezetünk egyenlő a diákjainkkal. Magyarázni kell, mert abból kellene kiindulni, hogy a diák tanulni akar, és úgy kell tanítani az egész osztálynak, mintha ez mindenkire igaz lenne, pedig az ilyen diák mindig kisebbségben van. Meg kell találni az arany középutat, és bármilyen közhelyes is ez a mondat, aktualitását nem vesztette el.
Nem kevés ismerősöm készül tudatosan a tanári pályára, mindegyikük figyelembe veszi azt, hogy amit mond vagy tesz, hatással lesz azokra, akiket tanít, vagy akikkel kapcsolatba kerül, és sokan közülük ennek igyekszenek megfelelni. Legtöbbjük kreatív, nyitott az új ötletekre, jó problémamegoldó képességgel bír, és én büszke vagyok arra, hogy a korosztályomból igenis kikerülhetnek értékes emberek, esetlegesen pedagógusok.
Az egyetemen tapasztaltakról nem nyilatkozom, pedig pozitívan és negatívan is tudnék bőven példákat találni emberségre, igazságtalanságra, bármire. De az egyetem egy teljesen más világ. Itt már a tanárok nem érzik magukat felelősnek a diákjaikért, mert értelmes, kialakult személyiséggel rendelkező embernek gondolják. Nos, hivatalosan én is bőven a felnőtt kategóriába tartozom, mégis nagy hatással vannak rám a professzorok, a diáktársaim, a témavezetőm, etc.
Nagyon nehéz ezt az egészet megfogalmaznom úgy, hogy értelme is legyen, hogy egyáltalán átöntsem szavakba a gondolatfoszlányaimat, mert aki akar, ott köt bele, ahol csak tud.
Mindazok ellenére, amit leírtam, továbbra is úgy vélem, hogy a tanári egy értékes és nehéz szakma, és továbbra is felnézek a pedagógusokra, mert én is tanultam az ő hibáikból, és talán valamivel én is több lettem ezáltal.
Ezt a posztot kiéleztem a pedagógus iskolai és azon kívüli viselkedésére, de lehetne még írni a tananyag leadásáról, a helytelen ismeretek elültetéséről, az oktatási rendszer milyenségéről, de ehhez már nincs erőm.
Az ősszel látottakat magamba szívtam és apró szóképeket írtam belőlük. A tagolása nem függ a ritmustól, mert az igen kevéssé van neki. De mivel festeni nem tudok, szavakkal vagyok kénytelen kifejezni, amit látok.
1.
rőt gesztenyefalevelek
udvarába
fényes héjú gesztenye-
csemeték
potyognak
2.
sárgulni kezdtek az
irigységtől
a dínótappancs alkatú ginkgolevelek
őket gereblye szántja
a még zöld pázsiton
feledve a múló nyári hírnevet
3.
erőteljes szín-ragyogás
borítja be kisvárosom lapos utcáit,
rozsdafoltos lombok szolgáltatják
a látnivalót
4.
üvegcserepeken át szemlélem
az ötágú falevelek
barnuló széleit
5.
délre költöztek a napsugarak
és a
pasztellszínek
csak a piros maradt
vércseppek pettyezik a
zöldbabszín
platánleveleket
6.
az ég kékje mint egy ázó
szürke rongy,
kiporolja magából száradás után
a nyár emlékeit
7.
a fenyőfák mindig
magukon tartják a
ruhájukat,
míg a verebek levetkőzött
barna levelekben
ugrálnak,
turkálnak
8.
hatalmas lombokat lebbent
meg a nyugati szél
langyos
lobbanása
9.
kirúgja magát a
kövér-fényes gesztenye
zöldes
tüske-burkából
10.
élénk vérpiros,
mérges citromsárga!
slágerszínekbe merülnek az
utcai cipők
bátran használ
színeket a természet
11.
patakzanak a levelek
lefelé
a fák karcsú törzsén
12.
hideg van,
egész lombok zuhannak
alá hirtelen
párkányunk alatt vizes lábnyomok
13.
kövér esőcseppek
táncolnak
bele a szürke,
cipőlenyomattól mentes
tócsákba
apró vizes kavicsok csikordulnak
gyászszínű cipőink vizes talpán
a zöld gesztenyehéjak
mind kiöklendezték magukból
a csillogó díszgömböket
14.
ősz-álmosan merülünk
a tél-előbe
szemünk már kiszáradt
15.
az égen
dél felé úsznak az éles
madárszilluettek
fényt képzek róla
16.
fényesfekete varjak tánca zavar meg,
szétgurulnak a gesztenyéim,
barna csillogás,
mindenütt.
17.
a nyáron oly
hívogatóan hideg cserépkályha
most felidézi a tűz körül énekelt
gitáros dalokat,
nálunk a jókedv,
másoknál a radiátorból felszálló
első meleg fuvallat libbenti
félre a függönyt
18.
halomban hevernek az unkaszín levelek
a sudár páfrányfenyők bokáinál,
hol vizesek,
hol szárazak
hal[ál]ca a varjúnak
19.
a nyár itt felejtett emlékein
tapos az őszi képzelet,
és tapos az utca polgára
már nem nyári zivatarok lepnek meg,
lomhán esik a végeszakadatlan
őszi eső
nincs már meleg, fülledt
csak nyirkos, hideg
nyálkás gilisztahad
csúszik lustán
a sötétszürke betonpadkára,
csepp a cseppre
csöppen
20.
egymásba olvad a betonutcák
és az ég szürkesége,
csak az létezik, mi a kettő közt van:
színes szédület,
az ősz.
Valamikor egy éve indítottam ezt a blogot, pontosabban költöztem át ide, hogy a novemberi SF-napra eljuthassak, ha törik, ha szakad. Akkor azt kértem a születésnapomra magamtól, hogy láthassam Ethan Phillipset, mert az ő általa alakított Neelix volt a kedvenc szereplőm a Voyagerből. Az már csak a sors fintora, hogy egyedül én nem fényképezkedtem vele akkor, amikor mindenki más megrohamozta, így ezt nem tudom most büszkén megmutatni ebben a bejegyzésben. Viszont utána a méltán híres Trombitás sörözőben tulajdonképpen egy asztalnál söröztünk, és a mai napig felejthetetlen élmény számomra az a nap.
Minden mozzanatra emlékszem: amikor rohangáltam át a fényképezőgépeimmel egyik teremből a másikba, aztán Bea bemutatkozott és vele mehettem ide-oda, aztán Gumipók is befutott és csodálkozott, hogy te? itt?, meg amikor Nita gyakorlatilag ingyen megvette a Gépnarancs egyik ép és régi példányát, mi meg Creideikivel és acélpatkánnyal csorgattuk a nyálunkat a jó vétel hallatán, aztán a poszterekért és tortáért való harc alatt annyit röhögtem, hogy belefájdult az arcom is, és végül Chelloveck nekem adta a fabatkáit, úgyhogy megkönnyeztem a pillanatot, amikor enyém lett A város és a csillagok.
Ennyit a nosztalgiázásról. Már megint eltelt egy év, nincs SF-nap, őszi szünet van, dobostorta és sült hús illatozik az asztalon, és holnap megyek vissza Szegedre.
De hogy valami érdekeset is írjak a posztba, valamelyik nap égethető gyurmából készítettem magamnak Star Trekes kommjelvényt, azaz kommunikátort. Kicsit egyenetlen lett, de csak próba volt. Szegeden készítek egy sokkal szebbet, és akkor arról teszek be egy fényképet is, hogy irigykedjetek… :)
Hirtelen elkapott a hév, hogy az állatrendszertan előadáson hallottakat rögzítsem több formában is. Egyrészt a füzetemben, elképesztően béna rajzokkal, amelyeket saját kezűleg produkálok a lapokra, valamint itt is, ahová képeket is beszúrhatok. Arról már nem is szólva, hogy egy scifi-film során egy kerekesféreg, vagy nyelesféreg mennyire jól beleillene a díszletbe.
A képekre kattintva egyébként teljes méretben is megtekinthetők azok.
Az egész úgy kezdődött, hogy tanulmányaim során sokféle állattal, növénnyel, gombával, baktériummal és egyéb élőlénnyel találkozom, amelyek sokszor hihetetlenül alacsonyrendűek. Idegrendszerük nincs, látószerveik mégúgy se, néhány sejtből állnak és a néhány millimétert sem érik el. Szóval jelentéktelenek mindenféle szempontból. Azonban gyakran élnek hatalmas hordákban, biológusul szólva telepekben. Ezek pedig gyakran alkotnak olyan hatalmas képleteket, mint a Nagy Korallzátony, ami azért testvérek közt sem olyan kicsi. Arról nem is beszélve, hogy mennyire látványos.
És mégis ezek a hihetetlenül ostoba, alábecsült, alacsonyrendű, állatoknak is jóindulattal nevezhető élőlények azok, amelyek valami fantasztikusan szépek, ha megfelelő világítás mellett nézzük. A tenger fenekén sok állat és növény nem kap fényt, vagy csak nagyon keveset, megjelenésüket tekintve mégis elképesztően színgazdag világ az övék.
Miután ennyit promótáltam ezeket a kis lényeket, következzen néhány kép, amelyet az internet különböző bugyraiban találtam.
Baloldalt fent a zöld-piros árnyalatú virágszerű lény valójában nyolcágú korall. Balra lent ez a kék fűzfaszerű állat egy medúza. Néhány milliméterestől néhány méteresig bármilyen előfordulhat a tenger biztonságos mélyén. A jobbra látható kék-barna, űrhajónak látszó tárgy egy kockamedúza. A képek egyébként nincsenek újraszínezve.
A jobboldalt, egymás mellett lévő két zöldes, valamint kékes árnyalatú jobbra dőlő jószág, akármilyen hihetetlen is, de két féreg, amelyek a vízben élnek. A férgekről általában teljesen más képünk van: undorító, csúszó-mászó, gerinctelenekben és gerincesekben élősködő mihaszna lénynek gondoljuk őket.
Nos, ez így is van, de valójában nem olyan csúnyák.
A takonyszínű, barázdált agydarabka itt balra egy agykorall - igen, tényleg ez a neve -, amely igencsak fejlett telepekkel rendelkezik, hiszen az egyedeket nem tudjuk megkülönböztetni egymástól, mert annyira egybefolytak. Léteznek olyan telepek is, amelyeknek az egyedei teljesen elkülöníthetők, mint például a jobboldalt lévő, narancssárga hatágú koralltelep.
Ahogy az előző posztomban megígértem, előkerestem H. G. Wells novelláskötetét és a hazafelé tartó vonatúton el is olvastam belőle jó pár történetet. Néhányat kihagytam, mert amelyik írás a tizedik mondatnál sem köt le, legyen az regény vagy novella, azt biztosan félreteszem. Igaz, hogy nem végleg, hanem későbbi olvasásra. Szóval olvastam, és meg is állapítottam, hogy szeretem olvasni ezt a könnyed és olvasmányos történetszövést, legyen szó dinoszauruszokról, időutazásról, botanikáról vagy gyémántkereskedésről.
Különösen tetszett a dolgok tudományos megközelítése, dehát ugye ez már az én egyéni ízlésvilágomnak köszönhető. Nagyon irigylem, hogy Wells mindent ilyen egyszerűen ír le, mégis hihetetlenül gazdagon megpakolja a mondatait információval és még valamivel, amitől kíváncsi lesz az ember a következő mondatra is. És nem is ez tetszik benne igazán, hanem az, hogy ezt több száz oldalon át képes fenntartani.
Az ősz közeledtével megint elgondolkodtam, hogy mit jelent nekem az ősz, ahogy tavaly ilyenkor volt egy ilyen blogok közt terjedő gondolatsor, most azonban szabadvers-képekben írom le az ősszel látott és hallott, számomra fontos jellegzetességeket. El is kezdtem gyűjteni ezeket a szóképeket valamikor két hete, mindig hozzá fogom írni az újabbakat és ha posztolható minőségű lesz az ősz végére, akkor egy végeláthatatlan ősz-ciklust fogok ide beírni.
Máskülönben alig van időm bármire is. Folyton eszembe jut, hogy mi lehet most az MTT-vel, rágódom a jelenlegi szerepemen a Bagolykőben, vagy felidézem a tavaly novemberi SF-napot, amely olyan sok élménnyel gazdagított. Rádöbbentem, hogy egy kicsit mindenhová tartozom, és ezeknek a csoportoknak a metszete határoz meg engem. Ezt a gondolatsort ugyan más kontextusban is végiggondoltam és leírtam, de attól még mindenkor érvényes, hiszen engem mindig csoportok fognak meghatározni. Ezek a közösségek részben virtuálisak, hiszen az SFblogs-os társasággal mindössze egyszer találkoztam eddig, acélpatkányt kivéve, valamint a kapcsolattartás jellege is virtuális, mert a legtöbb embertől kétszáz kilométer választ el, tekintet nélkül arra, hogy MTT-sek, Bagolykövesek, vagy éppen volt osztálytársak.
És mindezeken gondolkodom, miközben hetente több napot töltök a laborban és gyomirtóval pusztítom a kísérleteim alanyait, meg amikor átbiciklizek a fél városon, hogy szifiliszes csontokat fogdossak, meg amikor este hatkor rohanok ebédelni kiflit tejföllel, mert azonnal kezdődik a szerepjáték és akkor bizony este tízig kockát dobálunk az asztalnál.
Most pedig Patricia Cornwell egyik könyvét hajkurászom, de mindkét példányt kivették a könyvtárból, amúgy meg majdnem három ezer forint. Antikváriumban persze nincs és pláne nem olcsón.
Legutóbbi bejegyzésem után két nappal egy túlhajszolt napot követően elmentem ebédelni, majd két villamosmegállónyi idő alatt ellopták a telefonomat. Nem elég, hogy az illető kihúzta a cipzárat a táskámon, kilopta a telefont, még vissza is húzta a cipzárat. Anyám első szavait hadd ne idézzem, ugyanis azok nem az illetőre vonatkoztak, hanem rám. Estére azonban letiltattam a SIM-kártyát, szombaton pedig visszavásároltam a számomat drága pénzért, amit előző hónapban spóroltam.
Szombat este vesztemre elmosogattam egy teáskannát, mert nagyon vízkövesnek ítéltem, csakhogy a művelet közepén a vékony falú üveg összeroppant a kezemben. Erős késztetést éreztem arra, hogy mikroszkóp alatt vizsgáljam a kicsorduló vért, de felülkerekedett a hétköznapi énem és rászorítottam egy rongyot a kezemre, hogy eljussak a fürdőszobáig anélkül, hogy összevérezném a padlót.
Másnapra a kötésen kívül semmi nem emlékeztetett az esetre, azonban úgy gondoltam, hogy miért ne menjek be vasárnap délután a laborba kicsit dolgozni, úgyhogy leporoltam Wilsont, és útnak eredtem. Csakhogy az első kerék olyan lapos volt, mint a Föld a középkori térképeken. Elvonszoltam magam Bötuhoz, és megkértem, hogy szakítson rám tíz percet a csodálatos biciklipumpájával, mert az enyémet ugyebár tavaly télen ellopták.
Azt persze már csak útközben vettem észre, hogy a könyökömnél egy véres horzsolás van és az egyik fekete nadrágomat kiszakította valami a combomon, holott nem szokásom észrevétlenül elesni versenybiciklikkel.
Ma pedig úgy gondoltam, hogy egy héttel a magánnyugdíjpénztárba regisztrálásom kezdete után befejezem ezt a műveletet és nyakamba vettem a várost - nem egy duplaszaltós esés következtében - hogy a bankban bevigyék az adataimat a rendszerbe. A múltkori posztban említett hölgy mosolyogva várt, begépelte az adataimat, majd elkerekedett szemekkel közölte, hogy már bent vagyok a rendszerben, vagy ha ez nem lehetséges, akkor a TAJ-számom kétszer lett kiadva.
Ez már nekem kicsit sok volt és inkább eljöttem a könyvtárba.
De legalább H. G. Wellsnek jó, mert ma van a születésnapja. Ezt azzal fogom megünnepelni helyette, hogy megkeresem azt a novellagyűjteményét - amit pár hete hoztam Szegedre, majd időközben félretettem - és újra elkezdem olvasni.
A tegnapi napom basszuspuffok sorozata volt. Először is az újszegedi biológiai épület nagy előadójában kezdtem, ahol egy bioszos tárgy keretein belül megtanultuk, hogy mi az a szillogizmus (érdeklődőknek). Aztán elsőéves tinilányok viháncolásától kísérve átbuszoztam a sárga Tisza felett, hogy az egyik legforgalmasabb térre érkezzek, ahol éppen folyamatosan félbeszakított filmforgatás zajlott.
Bementem hát az egyik bankba a tölcsérszájú rendező ordításai közepette, hogy belépjek a magánnyugdíjpénztárukba. A hölgy, aki kitöltetett velem egy csomó papírt, a melegekre használt nem túl pozitív főnevet viselte vezetéknév gyanánt, úgyhogy azt se tudtam, hova nézzek, hogy ne folyton a nevét lássam pár százas betűméretben magam előtt.
Később, mindezek levezetéseképpen egy kislányt láttam Bruce Lee-s piros bőrtáskával, majd egy piros kockás inges srácot, akin egy női farmermellény volt.
De a mai nap is érdekes volt. Érdeklődtem MSc-s ismerőseimnél, hogy milyen az új tanterv, a kétéves képzés, de az elhangzottak alapján csak azt tudom leszűrni az egészből, hogy volt eddig az ötéves képzés, amelynek tananyagát a BSc-n három év alatt próbálják lenyomni a torkunkon, majd következik az MSc, amikor is ezt a tananyagot újra lenyomják az ember torkán, csak ezúttal két év alatt.
De holnap legalább szifiliszes és tébécés csontokat fogunk nézegetni a BTK épületében, ugyanis ott van az Embertani Tanszék.
Kétezer-egy szeptember 11-én, gyanútlan gimnazistaként éppen a kilencedik napomat töltöttem a hatosztályos gimnázium első évében. A keddi napok sosem voltak hosszúak, úgyhogy talán egy menzán elfogyasztott ebéd után rögtön mentem is haza. Odahaza hangosan szólt a tévé - ahogy egyébként mindig -, úgyhogy már a liftben tudtam, hogy a World Trade Centerbe és a Pentagonba eltérített repülőgépek csapódtak.
Ezt a bejegyzést mások máshogyan és máskor már biztosan megírták, én még sosem. Úgyhogy most leírom, hogy akkor, majdnem tizennégy évesen izgalomtól kipirult arccal ültem le a tévé elé, hogy a további eseményekről tájékozódjak. Egy hónappal és tíz nappal később az első naplóbejegyzésem is megszületett a virtuális térben, de akkor már nem foglalkoztam a tornyok és Ámerika sorsával.
Azóta több százan haltak meg a mentőmunkások közül rákban. A szervezetükben lerakódott nagy mennyiségű azbeszt károsította a szöveteiket, amelyek emésztőszervi és légzőszervi rákot okoztak a leukémia mellett.
Az egyik járat utasai a becsapódás előtt már tudták, hogy mi vár rájuk. Nem tudom, mi járhatott a fejükben - egy-két nyilvános telefonbeszélgetést leszámítva -, mint ahogy azt sem tudom, én mit tettem volna. Kiábrándító, de valószínűleg semmit.
Tegnap éjjel úgy feküdtünk le aludni, hogy másnap az első tanítási nap vár majd minket, nem lenne rossz gondolat, ha kialudnánk magunkat. Azonban nem számoltunk Murphyvel és az ő törvényeivel.
Éjfél után nem sokkal egy kisteherautónak látszó tárgy csapódott az ablakunk előtti kedvenc ostorfámba, amely megadta magát és eldőlt, mint az ólajtó. Fényképeztem kicsit az erkélyről, majd kiérkeztek a rendőrök is és nekiálltak helyszínelni.
Mit lehetett mit tenni, őket is lefényképeztem, mert imádom az egyenruhásokat, a rendőrautójuk meg csodálatos volt. Lehívtak rögtön, hogy ne nagyon fényképezzem őket, mert sokat fogok fizetni, ha kikerülnek az internetre. Ők persze nem tudhatták, hogy nem igazán azért fényképezem őket, hogy kikerüjön bárhova is, csak az élmény kedvéért kattogtatom a gépemet. De ha már lent voltunk, segítettünk nekik, kikérdeztek minket is, aztán észrevettem a német sofőrök beszámolójával nem egybevágó keréknyomot a járdán. Tehát felhajtottak, nem pedig belógott a fa és úgy sodorták el. Ez már majdnem krimibe illő jelenet volt, ők bőszen fényképezték a bizonyítékokat, mi meg kommentáltuk az eseményeket.
Aztán egyszercsak arra jött két dudorászó ittas fiatal, egy fiú és egy világító ördögszarvacskás lány. Hát nem tudom, kik lepődtek meg jobban, mi vagy ők, de végülis a rendőrök is jót röhögtek, aztán rámkacsintottak, hogy most kellett volna fényképezni, megérte volna.
Végül már hajnali kettő is elmúlt, mire befejezték a helyszínelést, mi meg felmentünk, hogy na akkor alszunk. Ebben a szent pillanatban megérkeztek a tűzoltók azzal a még csodálatosabb piros autójukkal és láncfűrésszel kezdték nyiszálni a szegény fát. Ez már sok volt nekünk, úgyhogy a fényképezésből az lett, hogy kötelességtudóan kicsaptam az erkélyre az állványomat fényképezőgépestül, kettőt kattintottam és visszadőltem az ágyba, hogy az istentelenül zúgó zajban elaludjak.
Utánuk már nem jött senki. Reggelre csak néhány frissen letépett levél hevert az úttesten, mintha mi sem történt volna. A fa helyén tátongó óriási lyukat senki nem vette észre.
Fejest ugrok egy újabb félévbe. Laborban fogok dolgozgatni, mint eddig. Lesz néhány új tantárgyam, amelyeket a többiek tavaly már úgy-ahogy teljesítettek, de lesz köztük még egy elsőéves tárgy is.
Olvasmányaimat tekintve kicsit lassultam. Befejeztem ugyan a Feladatot, de most nincs erőm belevágni egy újabba.
Viszont a filmélményeim szaporodtak a nyár folyamán. Láttam a prágai kiruccanásunkat megelőző éjjel a Léon, a profit, valamint a prágai buszút alatt a Nemzet aranya második részét, a Mamma miát, meg a Casino Royale-t is. Volt ott még egy-két tinifilm is, de azért leginkább James Bond bácsi tetszett. Most már nem mondhatom, hogy nem láttam még Bond-filmet.
Aztán Csárli jött át három napra, úgyhogy kijutott bőven Heath Ledgerből is… Néztünk Candy-t, meg a 10 dolog, amit utálok benned című filmet is. Aztán egyik éjjel négy South Park és egy X-akták után még reggelig beszélgettünk. Belesűrítettük a három napba még az Amerikai pszichót is, amelytől nem voltam elájulva a könyv olvasása után, de azért Tamással is megnézettem. Megismerkedtem a Bit of Fry and Laurie-val is. Az angol humor engem olyannyira fáraszt, hogy a Gyaloggalopponelaludtam. Nem mintha nem imádnám Monthy Pythont, de ami sok, az sok. Ennek ellenére ezek a beteg angol humorral átitatott, rövid epizódok azért lemennek a torkomon.
Hát ez történt a nyár végén velem, még hátra van ugyan egy-két hét, de úgy érzem magam, mint a darált moslék, amit a disznók elé vetnek szeptember első felében. Ezzel természetesen nem véleményezni akartam a mai magyar egyetemi oktatás színvonalát.
Ami azt illeti, elég vegyes érzelmekkel gondolok vissza Prágára így két nappal a hazajövetel után. Soha még ilyen gyorsan nem rázódtam vissza a rendes kerékvágásba. Legszívesebben azt mondanám, hogy odakint minden teljesen más, hogy teljesen el voltam ájulva, de sajnos nem. Persze lenyűgözött, hogyne tette volna, csak nem úgy, mint Róma, vagy Párizs, ahol szintén megfordultam néhány nap erejéig.
Csinos kis utcácskák, karcsú fákkal díszített terek, elegáns uniformisban ácsorgó őrök, olcsó és jó sör, kedves hangulatú kiskocsmák világa ez. Azonban a takaros utcákon akadnak bűzös csövesek, a néptelenebb tereken galambszar és eldobált papírzsebkendők várják az arra tévedőket és ez nem valami szívderítő. Persze a prágai kosz is más, mint a budapesti kosz.
A Károly híd éppen felújítás alatt volt, de ez a sok turistát nem rettentette el attól, hogy éjjel-nappal ellepjék az állványokkal és nagy nejlonfóliákkal teli masszív hidat. A vár környéke szép tiszta, rendezett, azzal nem volt semmi bajom, mint ahogy összességében Prágával sem, csak valahogy volt benne valami őrületesen furcsa.
Jártunk a zsidónegyedben, a várnegyedben, láttunk zsinagógákat, macskakővel kirakott kis utcácskákat, amelyeken sétálva úgy éreztük, hogy fölénk tornyosul az egész város. Keskeny sikátorok meredek lépcsőin araszoltunk lefelé, hatalmas bronzszobrokat csodáltunk meg alulról, és ámuldoztunk az Orloj tövében. Nagyon kedves kis találmány ez az óraszerkezet, sokáig bámultuk, mígnem ellepték a hangyákként hemzsegő turisták a teret és lélegzetvisszafojtva várták, hogy egész óránál kijöjjenek a bábuk és a csontvázként ábrázolt halál bólogatva csengessen. Hát csengetett, az a néhány száz turista pedig, akik egy helyre voltak bezsúfolva, a templomból éppen kilépő friss házasoknak elkezdett tapsolni és ujjongani megannyi óvodás lelkesedésével.
Sosem gondoltam volna, de mikor visszafelé jöttünk, és elhagytuk Pozsonyt, majd Győrt is, és a Petőfi hídon átjöttünk Budára, ragyogó és csodálattal teli pillantást vetettem a Parlamentre, a budai várra és a kivilágított Szabadság hídra, mintha évek óta nem láttam volna. Talán sok is volt ez az öt nap. Soha még ennyit nem sétáltam. Reggeltől késő délutánig csak mentünk és mentünk. És Prágának sose lett vége, mindig akadt egy újabb érdekes kis utca, vagy egy furára festett szocialista paneltömb, vagy útba esett egy templom.
Ez volt hát Prága, a színes villamosok, a sör, az ötletes cégtáblák és a macskaköves utcák hazája.
És most visszatérek a megkezdett olvasmányaimhoz, amelyek azért egy SF-es bloghoz mégiscsak jobban illenek. Habár Prága az Őrség-tetralógia egyik helyszíne, ahol Anton és Edgar egy prágai kis étteremben elvitatkozgatnak, na meg jó kis sört isznak és lehúzzák a mi pocsék Dreherünket, ami tényleg elég vacak. Hoztam egyébként sört is külhonból, de azt csak a kiváltságosok kaphatják meg.
Most, hogy tíz varázslatos nap után visszacsöppentem a valóságba, próbáltam minél távolabb maradni az elektronikai eszközöktől, kisebb-nagyobb sikerrel. Mert hát ugye névnapomra rögtön két karórát is kaptam, egy Depeche Mode-osat a nagy Ámerikából, meg egy csodálatosan szép, régi Szignál karórát, amelynek még ébresztő funkciója is van. És működik rendesen.
Aztán nekiálltam a Hősöket nézni, tavaly nyáron láttam az első évadot, most pedig egyhuzamban megnéztem tegnap késő délutántól hajnali kettőig a második évadot. Ennek következménye, hogy őrületes sebességgel elkezdtem letölteni a harmadik évadot. Utána kell még néznem, hány évad van eddig, mert amúgy semmi egyebet nem tudok a sorozatról, csak azt, hogy leköt és tetszik.
Máskülönben a táboros oklevelemet, tankönyvemet pakolgatom és éppen készülök felhímezni egy unikornist a taláromra, hogy jövőre már abban feszítsek. Talált tárgyak tömkelege van az asztalomon, ami jól hangzik, de legtöbbjük értéktelen a számológépet leszámítva. Habár a rellonzöld és levitakék nyelű pálca valakinek biztos hiányzik.
Tamás volt itt tegnap és tegnapelőtt. Megnéztük a Terminátort a moziban, de nekem teljesen olyan volt, mintha egy alternatív Batman-filmet láttunk volna. Ennek ellenére nagyon tetszett, huhogva jöttünk ki a moziból. Visszaköszönt egy Trek-szereplő is Kyle Reese szerepében, úgyhogy a szereposztás tulajdonképpen elnyerte a tetszésemet.
Jövő hét elején indulunk anyuval Prágába, küldök képeslapot, aztán öt nap múltán már jövünk is vissza. Annyi sört fogunk inni, amennyi csak belénk fér, az biztos.
