Resistance is Futile!

Vajon miért van az, hogy ha valaki a párkapcsolatokról forgat filmet, egész egyszerűen képtelen kikerülni Woody Allent - vagy legalább a Harry és Sallyt? Oké, a világ nyilván felfogta az elmúlt huszonharminc évben, hogy a fenti művész úr majd’ teljes filmográfiája, valamint a megemlített film kiemelkedő helyet kapna egy ilyesféle témában nyitott panteonban, ugyanakkor kötve hiszem, hogy nem tudna néhány megfelelően kreatív filmes egy olyan alkotást összehozni, amiben megállják, és egyetlen utalást sem ejtenek el a fenti filmes ikonokra. Mert nagyon úgy fest, hogy ezt még az amerikaiak sem tudják megjátszani - akkor mit tehet egy filmes itt, Magyarhonban?
Orosz Dénesnek, aki korábban a VOX mozimagazin kritikusaként, valamint néhány rövidfilm rendezői székében alkotott, első nagyjátékfilmes próbálkozásával úgy döntött, inkább nem ugraná meg a lécet, hanem inkább ügyesen megkerülte, és úgymond elkészítette kishazánk (talán első) Woody Allen-stílusban készült ironikus romkomját. Szó se róla, ambiciózus vállalkozás, hiszen az utóbbi években a magyar filmipar amúgy is eléggé ráállt arra, hogy világszerte kultikus státuszú filmek stílusát hazai környezetbe ültetve próbáljon sikerfilmet kreálni. Így lett nekünk Guy Ritchie-filmünk (Argo), film noirunk (A nyomozó), történelmi akciófilmünk (Szabadság, szerelem), és még sorolhatnám. És bár nevezhetnénk ezt az irányvonalat szimplán biztonsági játéknak is, hiszen egy jól bejáratott stílust feldobni egy-két ismert névvel általában garantál bizonyos mértékű közönség- és szakmai sikert. Talán épp ezért nem meglepő, hogy Orosz Dénes filmje - a szembetűnő Woodys hasonlóságok mellett - sokkal konkrétabban köthető egy másik mozihoz.

Nekem nevezetesen a méltatlanul kevéssé ismert brit komédia, A nő kétszer jutott eszembe a Poligamy megtekintése után. A Gwyneth Paltrow főszereplésével forgatott angol filmben a főhősnő élete rejtélyes módon kettéválik, így megtudhatjuk, hogy alakult volna az élete, ha elér, illetve ha nem ér el egy bizonyos metrójáratot - ennélfogva a mozi bizonyos értelemben felfogható egyfajta alternatív univerzumos történetnek is, hiszen a “Mi lenne, ha…” történetek mindig is népszerűek. Dénesünk filmje is hasonló problémával játszik, ám itt nem a nővel történik kétféle eltérő cselekményszál, hanem a Csányi Sándor által játszott Andrással, akinek az évek alatt kihűlt kapcsolatába villámcsapásszerűen súlyt bele a tény, hogy hamarosan apa lesz, és az ebből adódó lekötöttségtől úgy megijed, hogy - látszólag emiatt -minden reggel más és más nőt talál az ágyában, akik mindig a barátnőjének mondják magukat, és minden tény az ő állításukat támasztja alá. Ki ne használná ki a helyzetet? Ám előbb-utóbb főhősünk is visszavágyik az eredeti nőhöz, de sok mindenen kell ahhoz keresztülmennie…

Szó se róla, az alapötlet nem épp a legeredetibb, hiszen nem egy film készült már a mozi eddigi százegynéhány éve alatt a kapuzárási pánikról meg hasonlókról. Még az is meglehet, hogy bennem van a hiba, mert elég messze vagyok az efféle problémáktól, de ha nem is éreztem a helyzetet (és a főhős reakcióit) száz százalékosan hitelesnek, azt azért nem állítanám, hogy teljesen hiteltelenek lennének. Bár volt egy-két hiteltelen esemény a film nagyjából száz perce alatt (gondolok itt az alapkonfliktus megoldására), egyszer sem éreztem rettenetesen kínosan magam - pedig a filmesek igen gyakran súrolták azt a bizonyos tűréshatárt. Ám a rendező-forgatókönyvírónak a javára írhatjuk, hogy mindig tudta, hol kell megállni.

Azt ráadásul feltétlenül megemlíteném, hogy a főhős állása által felvázolt miliő - azaz a kereskedelmi tévék esti sorozatainak gyártása - már alapból szolgáltat annyi humorforrást, amivel kikapcsolhatunk, mihelyt esetleg nekiállnánk tanulságot keresni. Így aztán szerencsére megúszhatunk egy nagy adag jóféle (?) szájbarágást is - vagy észre sem vesszük, mert még mindig a “TV a filmben” rész legutóbbi eszement poénját emésztgetjük. Így aztán valahogy sikerül kellően egybefésülni a “tanít és szórakoztat” alapelvet - mert lehet, hogy a korom miatt a film nekem nem mond sokat, de talán később hasznát veszem a ‘tanultaknak’.

És ha már megemlítem a főhőst, azt is hozzátenném, hogy Csányi dícséretet érdemel: hiába próbálják őt nekünk nagy amorózónak beállítani (a Csak szex és más semmiben kifejezetten hiteltelennek hatott ebbéli minőségében), itt volt amolyan bumfordi bája, ami miatt néha kifejezetten bénának tűnt ebben a lehetetlen szituációban, ami kifejezetten megkönnyítette az azonosulást. Hiszen mindenki bénázik, és biz’ az átlagembernek is ugyanolyan bumburnyák krumplifeje van, mint a Sándornak, csak minket nem tesznek címlapra ezért.

Amellett azonban mégse mehetek el szó nélkül, hogy az alapötlet - a fentebb vázolt okok miatt - korántsem eredeti, így bár vannak okos és tiszteletteljes utalások a nagy elődökre, néha a kevesebb több lett volna. Ettől azonban nem lesz rosszabb film a Poligamy: kifejezetten figyelemreméltó alkotásról van szó, ami megérdemli, hogy minél többen megtekintsék. Ha az alkotók legközelebb kicsit bátrabbak lesznek, talán feljebb is juthatnak a “Jó filmek” szamárlétráján, de addig sincs okuk szégyenkezésre. És meg ne halljam még egyszer, hogy ez a mi Woody Allen-filmünk, mert nem az! Valamiben több, valamiben kevesebb, de semmiképpen sem Woodys. Inkább amolyan… Oroszdéneses.

Nem érdekel, mit mondanak a pesszimisták, a tiltakozók, vagy egyebek: én még igenis hiszek abban, hogy a magyar filmnek van jövője. Noha a manapság gyártott filmek közül meglehet, hogy egy sem fog eljutni olyan elementárisan kultikus státuszba, mint mondjuk Bacsó Péter legendás A tanúja, de attól még igenis készülnek vállalható és szórakoztató filmek. Dyga Zsombor általam látott filmjei is ebbe tartoznak, sőt: Tesó című első filmje a mai napig a kedvenceim között van, és bármikor szénné röhögöm magam rajta, akkora ötletek, helyzetek és dumák vannak benne - még azt is megbocsátom, hogy a végén kicsit megtörik a kezdeti lendület. Legutóbbi, Köntörfalak című mozija ellenben szinte végig pörög - ám egészen más okokból; mindazonáltal ugyanúgy megérdemli az elismerést.

Pedig sok olyan apróság van benne, ami miatt sokaknál kicsaphatja azt a bizonyos biztosítékot. A legnagyobb hibája sajnos éppen az, ami miatt kifejezetten pörgősre és feszültre sikerült: alig 75-80 perces játékideje, ami miatt sajnálatos módon nem sikerült minden fordulatot megfelelően bevezetni, így néhanapján a hirtelen csavarok inkább tűnnek cápaugrásnak, mint jól felvezetett meglepetéseknek. Ám hál’ Istennek ezek a szarvashibák legyenek bár kissé súlyosak, mégsem rontják le a film értékeit.

Márpedig értékekből van elég. Kezdhetném rögtön a remek munkát végző színészekkel: Elek Ferenc, aki nagy valószínűséggel lassan hivatalosan is Dyga kabalaszínészévé avanzsál, remek munkát végez az eseményeket akaratlanul is mozgásba hozó Zoli szerepében, ráadásul nemcsak bebizonyítja, hogy remek drámai színész (azaz többet tud annál a Jack Black-klónozásnál, amire sajna néhanapján hajlamos), de az általa elsütött humoros elemek - elsősorban a film elején - remek kontrasztot alkotnak a későbbi háromszereplős kamaradrámával. A háromszög másik két sarkán álló Rába Roland és Tompos Kátya szintén remek teljesítményt nyújtanak, és szerencsére kellően erős közöttük a kémia és a dinamika, hogy a filmet mozgásban tartsák - ami szükséges is, figyelembe véve egyrészt a fentebb már tárgyalt problémákat, másrészt azt, hogy az alapötlet önmagában nem túl eredeti.

Hiszen miről is szól filmünk? Egy elszúrt este után a látszólag véletlenszerűen összeverődött főszereplőgárda összegyűlik egy lakásban, hogy szépen lassan kiderüljön, hogy 1) a látszólagosnál sokkal konkrétabb köztük a kapcsolat, és 2) valaki itt hazudik. Nem tudom, kinek mi jut erről eszébe, de nekem leginkább Mike Nichols Edward Albee-adaptációja, az Elizabeth Taylor és Richard Burton főszereplésével forgatott Nem félünk a farkastól c. klasszikus, melyben szintén egy átlagos estén összeverődött társaság lelki mélységei tárulnak fel, nem éppen a legkellemesebb módon. Ám egylényeges különbséget mégis felfedeztem: mivel ugyebár a ‘66-os színdarab-adaptáció (műfajából kifolyólag) szinte kizárólag belső terekben játszódik - jól rájátszva ezzel az összezártságra -, addig Dyga sajnos időről időre megtöri a szépen lassan felépülő feszültséget némi erkélyi füvezéssel, ami bár (általában) megmosolyogtató,mégis inkább időhúzásnak hat, amit pedig nemigen kellene megjátszani egy egyébként is elég rövid filmnél.

Viszont minden hibája ellenére élvezetes és szórakoztató filmmel van dolgunk, ami magasan kiemelkedik az utóbbi idők magyar filmterméséből, és igenis bőven megéri kifizetni rá egy mozijegy árát. Mert igenis tessék megnézni, hogy nemcsak a Herendi tud rendes zsánerfilmet készíteni: modern drámából is jók vagyunk, csak oda kell figyelni!

Elég sokat elmond egy filmről, ha a legjobb jelzőt, ami igazán illik rá, a drága jó Gáspár Győző egyik elferdített idézete szolgáltatja. És nem azért, mert a Légió c. akció-fantasy van olyan rossz, hogy a Győzikéhez hasonló szánalomérzettel vegyes kultusszá avanzsáljon: egész egyszerűen az egész mozi egy szánalmas agyhalál, ami után még a székből felkelni is komoly erőfeszítéseket okoz.

És igazából nem az a bajom vele, amit bármelyik korrekt B-filmnél fel tudnék sorolni, a szánalmas színészi játéktól kezdve a banális és kiszámítható történeten át egészen bármeddig, hanem az, hogy mindehhez felsorakoztattak pár igazán neves színészt, egy korrekt trükkstábot és egy látványos előzetest. Ráadásul filmnézés közben felrémlik előttem az Angyalok háborúja című, méltatlanul elfeledett klasszikus, amiben még képesek voltak tartalommal feltüntetni az egyébként szintén elég ostoba, angyal vs angyal csatározásra alapuló történetet. Azonban az a film működött - ez viszont egyáltalán nem akar.

Pedig számtalanszor megesett már (elég csak az Avatarra gondolni), hogy megszámlálhatatlan klasszikus és kevésbé klasszikus mű került felidézésre egy röpke másfél-két óra erejéig, és az elkészült katyvasz mégsem bizonyult működőképesnek. Mondjuk nem lehet mindenki Lucas vagy Rowling, hogy pont belecsapjon a lecsóba, de ha már a nagyoktól nyúlunk, legalább a tutit válasszuk, nem? Ellenben Scott Stewart rendező, akiről még sose hallottam (és ezek után nem is igen vágyok erre) olyan kevésbé emlékezetes művekből idéz, mint mondjuk a Constantine, amit bár szeretünk, azért ha mélyen magunkba nézünk, beláthatjuk: az se volt éppen matyóhímzés. Hát még ha egy egész filmet alapoznak hasonló sémára…

Ezek után az már igazán csak kellemetlen ráadás, hogy a nagy hálivúdi gépezet újfent azt hitt, hogy attól, hogy egy kis PC csipet csapatot összezárnak valami Isten háta mögötti kecóba, majd rájuk szabadítják az Apokalipszist, akkor tartalmas mű születik. Pedig hiába minden igyekezet, ha az aktorok csak ágyútöltelékként funkcionálnak egy jellegtelen tökös főhős mellett - márpedig Paul Bettany - cekszi angol akcentus ide vagy oda - nem rendelkezik a kellő karizmával ahhoz, hogy igazán képesek legyünk izgulni érte. Arról pedig igazán leszokhatnának a filmesek, hogy azt próbálják elhitetni a nézőkkel, hogy egy raklapnyi fegyvertől lesz keménycsávó valaki. Mert ezzel csak azt érik el, hogy a néző úgy érzi, hülyének nézik. Az meg már igazán csak hab a tortán, hogy a legkeményebb filmes csávók, John McLane-től kezdve Neón át sose húsz mázsányi ammóval szereztek érvényt igazuknak.

Márpedig ha nincs erős főhős, értelmetlen minden izmozás, mert a mellékszereplők - játssza őket bárki, Dennis Quaiden át Charles S. Duttonon keresztül Lucas Blackig - igazából sosem képesek elvinni a hátukon az ilyesféle filmeket. És nem azért, mert rosszul játszanának - sokkal inkább mert rosszul van megírva a szerepük, az égvilágon nem tudunk meg róluk semmit, így pedig abszolút fuccs a feszültségnek, hiszen ki lenne képes ilyen dimenzió nélküli fiúkért és lányokért bármit érezni? Fájdalmas leírni, de ha nem lenne benne a kötelező csecsemő, még igazán szimpatikus szereplő sem lenne.

Egyvalami azonban megpróbálja menteni ezt az egész maszlagot a vesztőhelytől, és ez bizony sajnos a trükkáradat. Mert ha valamit még el kéne mondanom, az biztosan az lenne, hogy ha más nem is, de a lények meg ilyesmik korrektül meg vannak csinálva. És innen üdvözlöm Doug Jonest, a filmvilág egyik ismeretlen hősét: ha más nem is, ő megtette, ami rajta múlik.

Amikor anno először láttam az előzetest, először hullagyalázásnak, egyik kedvenc horrorom akcióátiratának éreztem ezt. Megnézés közben még próbáltam reménykedni, ám sajnos be kell látnom: bár ebben a filmben a világnak megváltó igényeltetik, úgy nekünk is. Csak mi magunknak okozzuk a fájdalmat, ami a megtekintéssel jár.

A filmrajongók nagy részéhez hasonlóan én se tartottam soha könnyen beskatulyázható filmeseknek a Coen-bratyókat, Joelt és Ethant. Szó se róla, remek egyedi hangvétellel bírnak, és szerzői filmjeik közül még a becsúszó bérmunkák is bocsánatosak, ám nagy példaképükhöz, Stanley Kubrickhoz hasonlóan ők is inkább olyan mozikat csinálnak, amiket nagyon lehet tisztelni, de megszeretni csak a többedik újranézésre lehet.

Na persze a fenti teória csupán durva általánosítás, ugyanis az már első nézésre nyilvánvaló volt, hogy A nagy Lebowskinál nagyobb kultmozit még senki sem tett le az asztalra (bocsi, QT): széteső története, imádnivalóan béna karakterei és remek zenéje a tökéletes Coen-esszencia képét adják, amit bár azóta számtalanszor megközelítettek (mondjuk a Nem vénnek való vidékkel, ami egyik kedvenc könyvem tökéletes adaptációja), ám túlszárnyalni még nem sikerült. Ilyenkor érdemes elővenni valamelyik régi alkotásukat: nekem szerencsére sikerült remek első filmjükkel, az 1984-es Véresen egyszerűvel összefutnom.

Az alapkoncepció már csírájában hordozza mindazokat az építőelemeket, amelyek később oly’ népszerűvé tették a testvéreket: viszonylag kevés karaktert mozgatnak (ezúttal szám szerint négyet), a náluk szinte állandó elemként jelen levő gyilkosság kellőképpen morbid, ugyanakkor pokoli vicces, mégis meglepően sokkoló. Ugyanakkor az olyan állandó elemek is felbukkannak, mint az utalások feljebb említett nagy kedvencük munkáira - jelen esetben több szcéna emlékeztet a Ragyogás c. King-adaptáció jeleneteire. Ahogy anno Nicholsonnak és kis családjának, úgy itt a négy főhősnek kell szinte végig zárt terekben boldogulnia: a minimális számú külső felvétel is átverés, hiszen alig egy-két kivétellel mind éjszaka játszódnak, ami nem segít rá túlságosan arra, hogy a korábbi sokkolóan zárt terek után végre felszabadulhasson az egyszeri néző.

Márpedig egy ilyen sztoriban nem ártana némi könnyedség, ugyanis ez az idegőrlően lassú, gyilkossággal, árulással és élve eltemetéssel fűszerezett film igazi iskolapéldája annak, hogy miért is nézünk thrillereket: izgulunk, összerakjuk a képet, a homlokunkra csapunk a nagy meglepetések után, és végül drukkolunk az eddigre már kész Terminatrixszá átvedlett Frances McDormandnak, aki ezután a film után lett Joel Coen neje - és ezzel együtt emblematikus színésznőjük.

A többek pedig szintén remekelnek, a mindig genya Dan Hedayatól kezdve a tenyérbemászó szépfiúnak induló, majd elmebeteg pszichopatává váló John Getzen át M. Emmet Walsh-ig, aki remek munkát végzett a kétszínű magándetektív szerepében. Bár McDormanddal ellentétben nekik nem ez volt a karrierindító mozijuk, a női főhős mégsem marad alul velük szemben, így az esélyek abszolút kiegyenlítettnek tűnnek: a nézőnek itt tényleg a film legvégéig nincs fogalma arról, hogy vajon ki kerül ki győztesen a játszmából - vagy vajon lesz-e győztes egyáltalán?

És épp ez teszi a filmet kiváló thrillerré: faék egyszerűségű, ám végig működőképes alapsztori, remek színészek, néhány vicces punchline - és vér literszám. A Coenek beváltották az első filmjükkel tett ígéretüket, mi pedig maradunk őszinte híveik. Mert belőlük csak kettő van.

Őszintén szólva nem is gondoltam arra, hogy valamilyen SFBlogsos kitüntetés vagy láncfeladat valaha megakad nálam: úgy gondoltam, hogy talán majd ha kicsit “öregebb” lesz a blog, vagy ilyesmi, akkor talán fennakadok majd valamilyen hálón. Ám végül alig öt és fél hónap kellett, és ezúton is köszönöm rhewának, hogy megajándékozott a Chello-féle Kreatívblogger-kitüntetéssel; igyekszem majd a továbbiakban is megfeleni neki! És mivel nemcsak örömök, de kötelezettségek is járnak ezzel a címmel, igyekszem eleget tenni nekik - méghozzá szépen sorjában. Tehát ha Chello listáját veszem alapul (és miért ne, elég lusta fráter vagyok ahhoz, hogy lenyúljam az övét), akkor:

1) még egyszer köszönöm rhewának, a Szilánkok-blog úrnőjének!

2) ez a pont megvolt odafent

3) és akkor ide linkelem a Szilánkok-blogot

4) hú, a hét dolog. Akkor lássunk neki:

I. Majdnem egész általános iskolában szemüvegesnek kellett volna lennem,de cikinek tartottam az okulárét. Így pont kapóra jött, hogy az orvosi vizsgálatokhoz négyesével hívtak be minket; mivel negyedik voltam a névsorban, mire sorra kerültem, megtanultam a szemész tábláját. Egészen 14 éves koromig használtam ezt a trükköt.

II. Bár alapvetően macskás ember vagyok, részemről a legjobb háziállat egy iguána lenne. Kiskorom óta nagy hüllőrajongó vagyok.

III. Az első könyv, amire emlékszem, hogy elejétől végéig elolvastam, Alan Dean Foster A bolygó neve: halál-regényadaptációja volt. Úgy hat évesen.

IV. Részemről minden idők legjobb filmje a 2005-ös Durr, durr és csók c. krimi-vígjáték.

V. Egyszer annyira felbosszantottam a középiskolás fizikatanárom, hogy hozzám vágta a keze ügyében levő tankönyvét. Nem volt nehéz dolga: az első sorban ülve jó célpont voltam.

VI. Bár különösebben nem rajongok a házimunkákért, a legtöbbet nagyon megnyugtatónak tartom - különösen a mosogatást (eközben általában a Family Guy c. sorozat, illetve a Rémségek kicsiny boltja c. film valamelyik musical-betétjét szoktam dúdolni).

VII. Bár meglehetősen ügyetlen alak vagyok, biliárdban már többször is megesett, hogy a lehető leglehetetlenebb helyzeteket begurítottam. Talán a Jedi-erőim csak a legnagyobb stresszhelyzetekben jönnek elő.

5) Na, kit átkozzak meg ezzel? Előre szólok: ha valakinek ez dupla, akkor sajnálom! Legyen mondjuk Acélpatkány, Dzséjt, Sheenard, Mike Thrawn, Kádár Zsolt, Csordás Attila, és végül, de nem utolsósorban Brandon Hackett!

6) Belinkelés? Megvolt!

7) Üzenethagyás? Majd elintézem!

És még egyszer köszönöm, köszönöm, köszönöm, rhewa!

Ajánlom ezt az írást rhewának, aki Kreatív Bloggerré avatott - és kölcsönadta az alant kielemzett könyvet.

Bár magam nem vagyok rajongója Chris Carter sorozatklasszikusának (inkább a szintén az ő nevével fémjelzett Millenniumot néztem), attól még képben vagyok annyira “fokszmuldörésdénaszkálli” világában, hogy bátran kijelenthessem: Szigethy András (kis)regénye, Az Isten szeme minden ízében ezt a szériát idézi meg. Itt elsősorban az alapelemekre célzok, ugyanis megtalálható benne a szokásos misztikum, némi összeesküvés-elmélettel és egy mindentudó fazonnal, akiről az olvasó végül nem tud meg semmit. Nem mintha ezzel a kerettel bármi baj lenne, ugyanis már számtalanszor bebizonyosodott, hogy elhasznált elemekből is lehet érdekeset összerakni, ám a szerző itt mintha nem bízna eléggé a saját kreálmányában, és belesűrítette az egészet 55 oldalba, ráadásul apró mozaikokra darabolta a terjedelem miatt amúgy is minimális narratívát - ezek után pedig sajnos oda a feszültség, ugyanis ennyi oldalban nemhogy az Élet nagy kérdéseire nem sikerül választ találni (pedig érződik, hogy az író nagyon szeretné), de az olvasónak arra sincs esélye, hogy bárminemű kötődést alakítson ki a számtalan szereplő bármelyikével - és ez a kettő együttesen sajnos egy átlagos szentbeszéd szintjére redukálja a művet.

Pedig pármillióan már bebizonyították, hogy igenis lehetséges pár oldal alatt világokat teremteni, hiteles szereplőknek életet adni, majd (igénytől függően) az egészet lerombolni, vagy mennybe meneszteni. És mindig van valami érdekes egy ilyesféle műben, ugyanis biztosan nem vagyok egyedül abban,hogy mindig is érdekelt, meddig lehet lefelé feszíteni a narratív történetmesélés határait. Elég kinyitni valamelyik Galaktikát, és máris lehet böngészni a jobb-rosszabb példákat. Egyik személyes kedvencemet is hívhatnánk mini-sci-finek: Alan Bloch Az ember az másmilyen című műve tökéletes példája annak, milyen az, ha a szerző tökéletesen tisztában van céljával és a felhasználni kívánt eszközöket magabiztosan kezeli: bár fél oldalnyi az egész mű, mégis kellően ütős és emlékezetes.

És sajnos ez az, ami igazán hiányzik Szigethy művéből: ahelyett, hogy okosan adagolná a nyomokat, majd hagyná, hogy végül a közönség rakja össze a rejtély darabkáit, inkább mindent visszatart az utolsó pillanatig, remélve, hogy (amolyan Shyamalan-módon) egy csavarral mindent megoldjon. Ám sajna az ő ötlete korántsem elég erős ahhoz, hogy a türelmetlenebb olvasók kihúzzák a végéig; az örökös ködösítés pedig már Lőrincz L. Lászlónál is idegesítő, de cserébe LLL legalább nem veszi olyan komolyan magát. Egy olyan könyv viszont, ami már fülszövegében is azt állítja, hogy a könyv Isten létére keresi a választ, végképp nem engedheti meg, hogy 55 oldalnyi időhúzás után egy teljesen bagatell megoldással zárja a művet, ami ugyan megválaszol egy-két dolgot, ám korántsem a könyv feltételezett fő témájáról, hanem inkább csak a főhőséről, Lord Compantonról.

Másrészről viszont ha az olvasó elnézőbb nálam, vagy a cikkem elején említett sorozat rajongója, akkor tisztességes olvasmányt vehet a kézbe, amit leginkább egy kezdő rockbanda első szárnypróbálgatásához hasonlítanék: igyekszik biztosra menni, és minél több embert megszólítani, ámde ez azzal a veszéllyel járhat, hogy két szék között a pad alá esik. Szerintem mindenki döntse el magának, hogy mennyire nyitott az ilyesféle művekre, hiszen nem hosszú, és 30-40 perc alatt simán végigolvasható. És bár közhely, de ez amolyan tipikus magyar narancs: ugye nem kell leírnom, milyen?

Hát végül mégse sikerült. Pedig úgy reméltem, hogy én írhatok elsőként a január 11-ei SFPortal Meetupról - különösen azután mertem erre gondolni, miután egészen csütörtökig egyetlen SFBlogos bejegyzés sem született az eseményről. Ám Chello végül beelőzött: az ő élménybeszámolóját saját blogján olvashatjátok; én pedig megelégszek az előkelő második hellyel.

Azt előre elmondom, hogy ez egy olyan este volt, ami bár (nekem) bitang sokba került (vegyük hozzá, hogy egy szegedi egyetemista büdzséjéhez mérjétek), és mégis megérte. Mondjuk jól jött, hogy hónapokkal az esemény előtt már tudtam a dátumot, így aztán mindent lehetett eköré szervezni - nehogymá’ kihagyjam, ahogy a Kollárik Péter Harryhausenről tart előadást!

Szerencsére az odajutással szinte semmi problémám sem volt (leszámítva a tényt, hogy 20 perccel hamarabb le kellett lépnem egy órámról, és kihagytam egy másikat :-( ),a klub megtalálása már annál érdekesebb volt. Ugyanis halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy a Főnix Klub egy csengő egy társasházon, és nem egy külön létesítmény. Mondjuk Fortuna velem volt, mivel miután végső kétségbeesésemben Acélpatkánytól kértem telefonos segítséget, közben befutott Chello, akivel képről felismertük egymást - dicséretére legyen mondva, ő kapcsolt hamarabb. Innentől kezdve minden simán ment, leszámítva a technika úgy 40-45 perces késését. Viszont azt mondom, hogy minden nehézség ellenére megérte.

Először Péter tartotta meg előadását egy nagy kedvencemről/ünkről, Ray Harryhausenről, akinek munkásságát kicsi korom óta (TNT nevű adó paraboláról, Titánok Harca, este tíztől, a Cartoon Network után - egy büdös szót nem értettem, de az óriáskeselyű meg a Hidra beégették magukat az emlékeimbe) tisztelem és szeretem. És annak ellenére, hogy sokat olvastam a Mesterről, Chello még mindig tudott újat mondani - elsősorban pályafutásának kezdeti szakaszáról. Ray bátyó nem semmi figura lehet, de épp ezért szeressük!

Másodiknak Pécskei Balázs következett, aki a robotikáról - elsősorban a humanoid robotok fejlődéséről - tartott egy jó húszperces előadást, amiben az volt a legjobb, hogy saját fejlesztésű robotja miatt az előadó személyes érdekeltsége és érdeklődése hangulatossá tette a témát, és laikusoknak is érthetően világított rá a különböző fejlesztések lényegére és a mérnökök előtt álló problémákra. Ha pedig valaha közvetítenek majd archív, 21. század eleji robotfoci meccseket, törzsnézőjük leszek! Éljen a burleszk!

A hármas számú előadás szintén gépi témával foglalkozott, ám ezúttal egészen más szempontból: Galántai Zoltán azt vizsgálta, hogy gép képes lehet-e valaha műalkotást létrehozni. Bölcsészhallgatóként érvelésének jó pár pontjával vitába lehetne szállni (meg is tettem), ám ez nem von le semmit prezentációjának értékeiből.

A Főnix Klubos program zárásaként pedig Tóth András beszélt a társaságnak a Mars-kutatás tavalyi eredményéről, illetve nehézségeiről. Mivel ez (akárcsak a kettes előadás) főleg technikai dolgokkal foglalkozott, így nem kellett bármiféle érvrendszerre figyelnem, így csak az információk (és AZ a bizonyos képregény) befogadására kellett koncentrálnom.

Ezután kis gyalogtúra után a korábbi szép létszámból kissé lefogyott társaság átruccant a Bobekbe, még egy jó órácskát beszélgetett mindenki a hozzá legközelebb ülőkkel. És még az is kiderült, hogy rhewával egyfelé megyünk, így az esti szállásomhoz vezető úton sem kellett egyedül utaznom. És még két könyvet is kölcsönadott nekem, egy recenzióért cserébe. Nos, az egyik már úton is van!

Bár másnap reggel sajna rögtön a koránkeléssel egybekötött hazautazás (na jó, nem haza, csak Szegedre) következett, az azt megelőző este megérte. Köszönöm Péternek az invitálást, és remélem, hogy ez csak az első alkalom volt, hogy részt vettem a Meetupon!

Az Avatar művészi bukása után úgy gondolom, igazán leszokhatnék már a hájpolásról, mert bár két éve A sötét lovag, valamint a tavalyi District 9 nagyon is hozta azt a szintet, amit a széles körű kreatív propaganda sugallt, Cameron filmje nem. De attól még igenis megéri néha várni, és úgy döntöttem, új kiszemeltem az áprilisban érkező Kick-Ass lesz, Matthew Vaughn legújabb filmje.

Nem ismerős se a cím, se a rendező? Na jó, segítek: Mr Vaughn a korai Guy Ritchie-filmek produceri státuszával szerzett hírnevet magának, majd 2004-ben belekóstolt a rendezésbe is a Torta c. közel sem tökéletes, de tökös és szórakoztató krimi-komédiával - és ráadásul jórészt ennek köszönhetjük, hogy Daniel Craig megkapta James Bond szerepét. Második mozija már annál nagyobbat ütött, ugyanis a Csillagpor c. Gaiman-adaptáció lett a következő direktori munkája, ami bár kasszát nem robbantott (az óceán túlpartján legalábbis), aki látta, kellemes emlékeket őriz róla (bár szerintem úgy 10-15 perccel hosszabb a kelleténél. Ha vesszük az első film keménységi fokát, és hozzáadjuk a ketteske vaskos iróniáját, már el is jutottunk a rendező úr harmadik filmjéhez; csak némi latex-fetisizmust kell hozzáadni.

Főhősünk, Dave Lizewski (Aaron Johnson) ugyanis a szuperhősi létben látja kiteljesedését - dacára annak, hogy semmilyen szuperképessége nincs. Ám ez nem tántoríthatja el attól, hogyáltala “megszülessen” alteregója, Kick-Ass, aki (ahogy az a hasonló filmekben szokásos) összefog három másik hérosszal, a 11 éves brutálfruskával, Hit Girl-lel (Chloe Moretz), annak apjával, Big Daddy-vel (Nicolas Cage), és a király verdával repesztő Red Mist-tel (Christopher Mintz-Plasse) - majd szembeszálljanak a Mark Strong vezette maffiával.

Úgy fest, újfent olyan képregényadaptációt kapunk, ahol a stílus megelőzi a tartalmat - de remélem, nem zacksnydersen, vagyis nem üres magamutogatás lesz az egész, mint anno a 300 esetében. Bár a következő szcéna megvillant nem is keveset a mozi éjfekete humorából:

Úgyhogy várom az áprilist, és addig retteghetek, vajon mi lesz a magyar fordítás. Inkább nem akarom megtudni előre - sőt, talán utólag se kéne. És addig íme a karakterposzterek:

Akárcsak a 2006-os King Kong rendezőjének, nekem is gyerekkorom óta van különös fontossága a címszereplő óriásmajomnak. Lehettem 4-5 éves, mikor egy családi nyaralás estéjén műsorra tűzték John Guillermin remake-jét, amiből a mai napig nem emlékszem sok mindenre - és mivel tavaly nyáron újranéztem, bátran állíthatom: hál’ Istennek. Egyvalami azonban megmaradt abból a régi nyáresti filmezésből: maga Kong, amint határtozott fellépéssel letapossa a Charles Grodin játszotta főgonoszt. Ez a mozdulat tulajdonképpen magába foglalja azt, amit Kong képvisel: egy nemcsak méreteiben elképesztő lényt, a természet haragját, aki hiába bukik el, tulajdonképpen mégis bosszút áll az otthonába betörők bűnein.

Így aztán mihelyt lehetőségem volt rá, megnéztem a Jackson-féle verziót is, és bár Szeged (talán) legkisebb vásznán sikerült csak becserkészni, mégis lenyűgözött: ez amolyan igazi színes-szagos-szélesvásznú meg Cinemascope moziélmény - egyszeri és megismételhetetlen. Zabáltam minden percét, még az elsőre ijesztőnek tűnő érzelgősködés és a három órás játékidő sem tudott eltántorítani. Hirtelen lendülettel be is szereztem az épp akkor DVD-n megjelenő ‘33-as verziót, ami - hetven év ide vagy oda - sokkal időtállóbbnak bizonyult. Willis H. O’Brien remek stop-motion trükkjeitől kezdve Max Steiner zenéjén át minden a helyén van abban a filmben - talán egyedül az eredeti pókbarlang-jelenet hiányzik. Talán épp ezek miatt volt különösen nehéz, hogy rávegyem magam PJ eposzi kalandmozijának második megtekintésére. Ám miután már vagy másfél éve lejátszatlanul pihent a polcomon, úgy döntöttem, ez mégse állapot. Ám rá kellett jönnöm, hogy ha nem is öregedett olyan randán, mint mondjuk a WALL-E (amit másfél évig pihentettem, és nagyon úgy fest, hogy sokkal cinikusabb lettem ez alatt a 18 hónap alatt), de azért az a három év nem múlt el nyomtalanul.

Tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi lehet a legnagyobb hiba, amit a tegnapi megtekintés után észrevettem. A film végül is ugyanaz (leszámítva hogy ezúttal angolul néztem), egyszer sem pillantottam kínosan az órára, a színészek még mindig jól teljesítenek (figyelembe véve a forgatókönyv korlátait), és bár a trükkök néhol elég rajzfilmszerűek, ezt már anno a mozis megtekintés után is megjegyeztem, így ez sem zavarhatott. Talán az, hogy ez tipikusan egy olyan film, aminél igenis számít a képméret. Nem mondhatnám, hogy pártolom az ilyesfajta hozzáállást, ám a legtöbb esetben azt vallom, hogy egy jó filmnek igenis édesmindegy, hogy mekkora méretben kerül a néző szeme elé. És bizony ha ezt a szempontot figyelembe vesszük, akkor bizony ez az újkori Kong nem jó - de a legjobb esetben is csak közepes.

Pedig én igyekeztem figyelmen kívül hagyni a karakterek papírmasé voltát vagy a történetben tátongó lyukakat. Ezek ugyanis nagyrészt az eredeti mozi hagyatékai, amiben nemhogy kidolgozatlanok nem voltak a szereplők, hanem egyenesen semmilyenek - ám a mese sodra mégis képes ezt feledtetni. (erről speciel pont tudom, mit beszélek: ma délelőtt néztem újra) Ám egy háromórás eposztól már többet várna az ember - és talán épp ezért rossz dolog, hogy a direktor monumentális Tolkien-adaptációi után látott neki a nagy majom kalandjának. Így nemcsak túlfizették (húszmillás rendezői gázsija rekord a mai napig), de teljes mértékben rábíztak mindent. Így aztán hajlamos elfelejteni, hogy neki itt mesélnie kéne, és inkább bent ragad a trükkök homokozójában, és az istennek se akarja végre-valahára szétverni azt a várat. Ráadásul azt is elfelejti, hogy egy soványka sztorit nem érdemes eposzi hosszúságban elmesélni: CGI-ből is megárt a sok.

Az pedig már igazán túlzás, hogy a mese igazi belendüléséig egy egész órát kell várni. Nem mintha nem lenne jó a harmincas évek New Yorkjának bemutatása, de a hajón játszódó jelenetek közül igenis jópár repülhetett volna. Az meg, hogy a legendás “Scream, Ann!” jelenet repült, főbenjáró bűnnek tekintendő, ugyanis a fim épp azokban a pillanataiban igazán ütős, amikor a klasszikust idézi - mármint szó szerint. Már az elején elhangzó Wray-Cooper-RKO - poén is megmosolyogtató, a “régi arab közmondás” ezúttal is emlékezetes, a záró mondat pedig újfent fenomenális - Carl Denham színpadi produkciója pedig földig fejet hajt a nagy előd előtt.

Ám amikor újdonsággal is fel kéne tölteni a vásznat/képernyőt, akkor erősen bukdácsol a szekér: az akciójelenetekre például igenis ráfért volna némi vágóolló-csattogtatás, ugyanis nemcsak tele vannak ordító bakikkal (pl. minek támad egy frissen jóllakott V-Rex?), de néhol egészen elfárad bele az ember. A hosszúnyakús kergetőzés bizonyult a legfeleslegesebbnek az újranézés során, hiszen azonkívül, hogy a jó öreg “redshirt”-módszerrel elintéznek pár névtelen statisztát, nincs sok veleje. Az meg igazán csak hab a tortán, hogy miután a filmeseknek köszönhetően egész kis szauropoda-hidegbüfé gyűlt össze a kanyonban, a raptorok mégis inkább az embereket ennék. Minek? Hogy megmurdelhessen még egy mellékszereplő?

Nem mintha a főszereplőkkel nem lenne baj. Jack Black még okés, de Adrien Brody talán az utolsó, akiről elhinném, hogy akcióhős - de erre majd a Predatorsnál visszatérek. Naomi Watts pedig hiába gyönyörű és tehetséges, a szerepe egész egyszerűen rosszul van megírva. Pedig annyi minden épülne rá: miatta kötődnénk egyszerre a szőrös címszereplőhöz és az emberekhez is, az egyensúly sajna mégis megbomlik. Nem is annyira a nagyon fájdalmas szakadékszéli varieté-száma problémás (pedig az), hanem a Konghoz való kötődése egész egyszerűen komolyan vehetetlen, a szerelmi szálat ugyanakkor ez mégis képes teljesen ellehetetleníteni: ha a végén inkább a nagy majom után vetődik, mintsem hogy Brody nyakába ugrana, én meg se lepődtem volna.

Ezek után talán érdemes lenne menteni is egy kicsit a show-t. Bár a technikai stábnál panaszkodnék néha - például minek egy kalandfilmbe egy gyűrűkurás “csatamezőt-végigsöprő” kameramozgás, ráadásul ötpercenként? -, a trükkökkel szembeni hasfájásomra meg már panaszkodtam, azt el kell ismernem, hogy meglátszik, mennyi munkát fektettek a filmbe; Kong pedig különösen lenyűgöző lett. Bár ezzel sajnos együtt jár némi elpuhulás, mégis csodálatosan van megcsinálva. A zene - ahhoz képest, hogy Howard Shore távozása miatt James Newton Howard rohamléptékben dolgozott - lenyűgöző. Egyszóval a külcsín korrekt - valami mégis hiányzik.

És épp ez a baj. A nagyvászon ezt még feledtette, de sajna úgy fest, kisképernyőn minden lehetséges mentségnek fuccs. Nem mondom, hogy rossz film mert nem az. Csak hiába volt láthatóan lelkes mindenki, a végeredmény mégis színtelen-szagtalan lett. Olyan… semmilyen. De talán vannak olyan emlékek, amiket nem kéne bolygatnom.

Nővérem IG-s blogjának nosztalgiával vegyes áttekintése során akadt meg a szemünk ezen a játékon. Előre megfontolt szándékkal hirtelen felindulásból hamar felszaladtam könyveimhez, és találomra levéve egyet én is megnéztem a 23. oldal ötödik mondatát, ami így hangzott:

”Már az űrben volt, mire visszaalakult sötét folttá, melyet akkor lehetett csupán észrevenni, ha egy rövid időre eltakart - s ezáltal kioltott - egy-egy csillagot.”

Malcolm M. Webster - Idegen: Istenek háborúja (CAHS Könyvkiadó, 1998.)

A játék instrukciói:

1) Ragadd meg a hozzád legközelebb eső SF könyvet.

2) Csapd fel a 23. oldalon.

3) Keresd ki az ötödik mondatot.

4) Tedd ki a szöveget az oldaladon az instrukciókkal együtt.