posted by locutus on jún 11
Engedjétek meg, hogy egy költői kérdéssel nyissak: vajon ha egy filmhez, könyvhöz, vagy úgy egyáltalán valami népszerűhöz kötődően kiadnak valami mást, az ugyebár teljesen egyértelmű, hogy elsősorban az esetleges anyagi vonzatokhoz kötődik? Ugye? Ez van, így működnek a dolgok - és mondjon bárki bármit, sajna többnyire a folytatások is ilyenek - nem mintha nem lennének köztük olyanok, amiket kifejezetten szeretek.Az viszont sokkal zavaróbb, ha egy sikeres film, regény, sorozat vagy ilyesmi oldalhajtásával találkozok, főleg akkor, ha alapestben még szeretném is a cuccot. Ám sajna az ilyen ún. spin-offok között még nem találtam igazán jót, pedig láttam már egy párat - és most héten volt szerencsém még egyhez, ami igazából kettő.
Pedig lehettem volna óvatosabb, hiszen már máskor is belefutottam sikeres mozifilmek direct-to-dvd torzszülöttjeivel, és noha az Animátrix még tartalmazott egy-két figyelemreméltó rövidfilmet, a hasonló kaptafára készült Batman-Gotham Lovagja már csak szimplán unalmas volt. Azonban újfent bebizonyosodott nálam, hogy a név eladja a dolgokat, ugyanis egyik kedvenc képregény-adaptációm, a Pokolfajzat animációs adalékairól (konkrétan két darab animációs filmről) szereztem tudomást alig pár napja. Ilyesformán nem okozott komoly lelki tusát, hogy tegyek-e egy kétszer hetvenöt perces kiruccanást Mike Mignola világába. Ám a lelkesedés itt hamar elillan, mert egész gyorsan megtanultam, hogyan is kell tönkretenni egy mítoszt.
A koncepciót agyoncsapó hibák rögvest az első alkotás elején felbukkannak: a Sword of Storms névre hallgató filmben ugyanis amúgy karizmatikus főhősünk, Pokolfajzat minden, csak épp nem karizmatikus: már a cselekmény legelején feltűnt, hogy szegény úgy cselekszik, mintha egy bábos rángatná át egymás után legalább tíz-húsz különböző”díszleten”, amiknek köszönhetően az ég egy adta világon semmiféle összefüggő történet nem alakul ki a teljes játékidő alatt. Mondjuk az is igaz, hogy a képregény sem volt épp egy sztorifesztivál, hiszen általában arról szólt az egész, hogy a főhős mindenféle misztikus helyekre utazott, ahol a helyi monszterrel (aki általában valami nevesebb folklórkarakter volt) folytatott le mindenféle bonyolult tárgyalást, általában híres-neves kőökle és egy-két találó egysoros segítségével.
Ami, igaz, az igaz, a filmek se szóltak sokkal többről, de ott legalább néha megvillant az igyekezet, hogy nem a (kétségkívül páratlan és felülmúlhatatlanul ötletes) látvány a legfontosabb, hanem a történet. És míg az első rajzfilmben Piros egy idióta bábos játékszerének tűnik, a második, Blood and Iron című opuszban egyenesen margóra szorul; kár, hogy az sem nyugtatja meg az embert, hogy cserébe a főszereplői pozíciót legalább betöltené valaki. Ám sajna mindkét esetben olyan gondosan ügyeltek arra, hogy a z összes főszereplő egyenlő filmidőt kapjon, hogy senkinek nem jut ideje arra, hogy az alapdolgokon kívül bármit is megvillantson. Ráadásul kizárásos alapon muszájból rángatták elő az összes főhőst, Abe-től kezdve Lizig, hiszen a történet nem feltétlenül igényli mindenki jelenlétét. És ezt az is alátámasztja, hogy egészen a Blood and Iron közepéig azt sem tudtam, hogy hol is helyezkedik el ez a két animációs szösszenet az akkor még csak egy mozi által meghatározott idővonalban (a rajzfilmek 2006-ban, illetve 2007-ben készültek, a második film 2008-as).
A “találó egysoros”-okról meg csak annyit, hogy úgy fest, az íróknak csak annyi tűnt fel, hogy Piros gyakran mondja azt, hogy “Oh, crap”. De a nagy számok törvénye alapján ha a főhős tényleg mindig ezt mondja (és félreértés ne essék, néhol tényleg legalább minden harmadik mondata ez), az néhol igenis telibe találhat. Fáj, de be kell ismernem: néha tényleg így van. A többiek meg amúgy is vagy rinyálnak, vagy úristeneznek, vagy maximum magyaráznak; nekik még ennyi szövegkönyv se kell.
No de keressünk valami vigasztalót ebben a fantasy mauzóleumban! Találunk? Nos, hát, izé. A rajzok legalább félig-meddig tényleg olyanok, mintha a szereplők a kockások lapjairól léptek volna le. Csak éppen utána ráillesztették a szereplőket egy csomó csúcsminőséggel megcsinált háttérre, hogy a kettő csak nyögvenyelősen illeszkedjen. Mondjuk az is lehet, hogy épp így akartak stílszerűek lenni, elvégre ha már a mese egy csomó össze nem illő katyvasz, ami simán elmenne egy zanzásított mitológiai lexikonnak (az első rész a keleti mítoszokat szedi össze, a második pedig Kelet-Európa babonái - ahogy Amerika látja), akkor nehogymá’ pont vizuálisan legyen valami emlékezetes benne. Bár aki az iránt érdeklődik, hogy milyen lenne Pokolfajzat a Tim Burton-univerzumban, az megtalálja a számítását, mert ilyen girnyó lábakat ekkora felsőtesthez én még csak ott láttam.
Ezek után már azt a kérdést is felesleges feltenni, hogy vajon hogy vették rá az eredeti szereplőgárdát erre a szereplésre, főleg mivel a fiatalabb kori énjeiket kéne adniuk, ami leginkább a tini külsejű Liz Shermannél zavaró - a rémségek cirkuszának másik két főattrakciója nemigen szokott öregedni.
Lehetett volna igazi szívem csücske. Lehetett volna üdítő változatosság a DreamWorks-Pixar háború idején. Lehetett volna Hollywood válasza az olyan animékre,amik animációs voltuk ellenére inkább a felnőttekhez szólnak. De nem lett: hiába az ikonikus karakterek, a neves közreműködők, és egy-két jó helyre sikeredett poén, Pokolfajzat rajzolt kalandjai még egy átlagos rajongó/érdeklődőt (mint én) sem tudtak lekötni. Tipikusan az az eset, amikor a profi középszer rettenetesen bosszantó. Főleg úgy, hogy egyelőre még harmadik mozifilmre sincs kilátás.
Leave a Reply