Cetlik

Az a furcsa ebben a mondatban, hogy nem emlékszem pontosan arra a pillanatra, amikor hallottam, a környezetben viszont szinte biztos vagyok. A Jar City című izlandi krimit néztük a Moziünnepen. A főhős az egyik kollégájával ebédelt és az biokajával kínálta. Ez volt a válasza - vagy legalábbis valami ilyesmi-:
” - Nem eszem biokaját, ki tudja mi van benne.”
És milyen igaza van (még a film alatt elfogyasztott főtt birkafejet is figyelembe véve).

A hagyományos ételeknél tudjuk, hogy a földet milyen vegyianyagokkal kezelik, mit permeteznek a növényekre, az állatokat milyen maradékkal etetik, milyen hormonokkal kezelik őket, az elkészítés során milyen kőolajszármazékot, milyen savakat és nehézfémeket használnak.

Ezzel szemben mi van a bionövényekkel, biotenyésztéssel? Ki tudja, mit szív fel a növény a földből, milyen eszközökkel védekezik a rovarok és fertőzések ellen? Ki tudja mit esznek össze az állatok, milyen élősködők élnek bennük? Ne feledjük, a legdurvább mérgeket, betegségeket a természet alkotja meg, az ember legfeljebb csak utánozhatja.

Tehát a biokaját fogyasztókat becsülni kell a bátorságuk miatt. Amíg egy hagyományosan kezelt étel során már nagyjából tudjuk, milyen veszélyeknek tesszük ki magunkat, addig ők - bár nem fenyegeti őket állandó veszély - bármikor szembesülhetnek valami természet alkotta szörnyűséggel.

“- Mert… tudtam, hogy a felesége miatt kérdezik… Aki álnév alatt itt van a Grand Hotelben… és a férje azt hiszi, hogy az én vendégem… Nagyon fáj ez, de hát romantikus vagyok… Az asszony beleszeretett egy fiatalemberbe… és szökni akarnak… Még Szingapúrban kért, hogy fedezzem a férje előtt, és írjak majd innen egy meghívólevelet neki, hogy töltsünk együtt néhány napot. Akkor simán elutazhat… Megírtam…

- Pokolba való, fekélyes életek…”

Először - ahogy gondolom mindenki - Rejtő Jenő humoros oldalával találkoztam. Szerencsére a második könyvem tőle a Csontbrigád volt, így a többit már kellő odafigyeléssel olvastam. Így jutottam el a Vesztegzárhoz.

Éppen akkoriban olvastam, amikor szembesültem szüleim életének árnyoldalaival és elkezdtem aggódni a saját jövőm kilátástalanságán. Ezután a fenti szövegrész végén található értékelés teljesen ledöbbentett. Emlékszem, amint elolvastam, letettem a könyvet és pár percig csak néztem magam elé, próbáltam feldolgozni.

Hazugságok, hiábavaló áldozatok, elérhetetlen vágyak, elvesztett bizalom és elkeseredett döntések… Egy idő után az ember már nem hogy örülni, de nem keseregni sem tud. A gennyes emlékek teljesen elárasztják, befedik a szép dolgokat, szarszagú és -színű képet mutatva a világról és a jövőről. A végén egyedül, eltávolodva mindentől nem marad mása az embernek, csak a pokolba való, fekélyes élete.

(még szerencse, hogy időben elolvastam a könyvet)

Emlékszem, bátyámmal beszélgettünk pár éve a családról és azt mondta, mostanában mindig megdöbben a nagyapánkon, olyan beszólásai vannak. Ahogy kimondta, átfutottak rajtam a nagyfaterral történt beszélgetések és rájöttem, hogy az öreg ontja magából a kulcsmondatokat. Kiskorunkban nem értettük, nem volt meg az élettapasztalatunk hogy felfogjuk. Megaztán a papa is kicsit gyerekes és gyerekként inkább játékokkal foglalkoztunk, semmi valósággal kapcsolatos dologról nem beszéltünk.

Bár egyszer, kiskoromban majdnem sikerült észrevennem egy kulcsmondatát. Épp barkácsoltunk és reszelni tanított. Lehettem kb 8 éves, fogalmam sem volt az egészről, csak rángattam a szerencsétlen ráspolyt a deszkán. Erre ő odajött, megállított és valami olyasmit mondott, hogy enyém a reszelő az elejétől a végéig. És tényleg, ha csak a közepén csaszatolom, elég lenne egy feleakkora szerszám is(azóta hallottam egyéb megfogalmazásban is ezt. Pl: a fűrészt az elejétől a végéig megvettük). Ott, akkor annyira belém égett, hogy azóta is mindig eszembe jut. Ha valami a miénk, az az elejétől a végéig a miénk. Vagy nem is igazából a miénk. Nem szeretek pl csontos ételt enni, mert nem szeretem a porcogót, a zsilát, de ha előttem van, az elejétől a végéig meg kell enni. A könyveket általában a borító bal felső sarkától a hátlap jobb alsó sarkáig átnézem. Egy sajnálatos incidensig igyekeztem az autóm fordulatszám-tartományát is az alapjárattól a tiltásig kihasználni - de erről azt hiszem már írtam

Szóval akkoriban még nem tudatosult bennem, de a kulcsmondatok sokkal inkább hatással voltak rám, mint hittem.

Léteznek olyan mondatok, amik az adott köznyezetben hallva/olvasva egyfajta megvilágosodással töltenek el. Ezek teljesen egyszerű mondatok, önmagukban gyakran értelmetlenek. Az adott helyzet ad nekik olyan jelentést, ami miatt meghatározóvá válnak. Persze mivel az emlékezetem nem alkalmas szövegek memorizálására, utólag mindig kicsit igazítva jutnak az eszembe, hogy jobban passzoljanak az adott gondolathoz.

Az első kulcsmondatra, amivel találkoztam, még mindig élénken emlékszem. A Desperado című filmben volt egy jelenet, amikor Bucho elküldi az embereit legyakni valakit(azt hiszem a késes figurát) és amikor azok a terepjáróval akarnak menni, rájuk szól, hogy vigyék a másikat, a golyóálló limót, hiszen “pont arra való!“. Egy limuzin, amivel lassan lehet cirkálni a városban, golyóálló, sötétített üvegekkel, nyitható tetőablakkal, tényleg pont erre való. Ha bármi másra használják az pazarlás, ha nem ezt használják ilyen feladatra, az értelmetlenség. Annyira megragadt ez bennem, hogy azóta is mindig eszembe jut az eszközök kiválaszásakor.

Úgyhogy úgy döntöttem, ezentúl leírom, ha találkozom egy “kulcsmondattal”, igyekezve visszaadni a környezetet, amiből kiemelkedik. Hiszen a blog pont arra való, hogy elmondjam, mit hogyan látok a világban.

Van egy állapot bizonyos mennyiségű alkohol elfogyasztása után, amit legszívesebben “megvilágosodás”-nak neveznék. Valójában arról van szó, hogy a szervezetben levő alkohol blokkolja az agy egyes funkcióit és a tudatunk a körülöttünk levő világot kénytelen a megszokottól eltérő eszközökkel észlelni.

Régóta nem sikerült elérnem ezt. Ha keveset iszom, még nem érem el ezt a szintet, ha sokat, hamar túllépem. Utóbbi időben maradtam a szint alatt - biztos ami biztos, nem hiányzott a túl sok alkohol okozta kellemetlenség. Viszont most sörözni voltam és újra átéltem.

A látás az elsődleges információforrásunk. Mivel két előre tekintő szemünk van, az általuk közölt képek eltérései alapján képesek vagyunk három dimenziós látkép megalkotására. Viszont mi történik, ha az agyunk nem tudja megfelelően összevetni őket? Szükség van valamire, ami helyettesítheti ezt. Ekkor lép színre az árnyékok és a tárgyak egymáshoz viszonyított elmozdulásának értelmezése. Mivel sokáig hordtam 9 dioptriás szemüveget, aminek a torzítása miatt nincs más lehetőség a mélység érzékelésére, megtanultam, hogy működik ez.

Képzeld el, ahogy a villamoson ülve a kirakatokat nézve az elhaladó megállók építményei szinte beleugranak a szemedbe. Ahogy a járda mellett parkoló autók szikla módjára kiemelkednek a talajból. Mindez megszűnik, amikor a mozgás abbamarad és nem látni mást, csak színek kusza foltjait. Ekkor a járdán keresztülfolyó vizelet is csak egy sötét, jelentés nélküli csík.

Majd képzeld azt, ahogy sétálsz az utcán és a villamos vezetékeire felfüggesztett lámpák sárga fénye átszüremlik a fák lombjain, kiemelve minden egyes levelet. A kresz-táblák síkja kérlelhetetlenül belehasít az éjszakai utca ürességébe. Majd az egészet megtetőzendő, egy kereszteződés villamosvezetékeinek kusza gomolyagja után messze, az égen feltűnik a Hold a maga pillanatnyi mozdulatlanságával és elérhetetlenségével.

Hirtelen rámtört a kettős érzés, hogy itt vagyok a mindenség közepén és ami körülöttem van, semmit nem számít. Ugyanakkor a semminek tűnő dolgok mindennél fontosabbak és jelentősségteljesebbek.

Én mondom, Huxley az isten, szómát a népnek.

Hétfő reggel 5:30-ra kellett a reptéren lennünk, 7:30-kor indult a gép -
pontosabban indult volna.
Átvettük a jegyeket, a vouchert a szállodához és beálltunk a check-in sorba
időben. Majd feltűnt, hogy nem haladunk. Egy idő után elkezdtek ferihegyi
dolgozók rohangálni körülöttünk, mutogattak, rendezgettek. Kb egy óra
várakozás után megtudtuk, hogy összeomlott a rendszerük és nem tudják kiadni
a jegyeket. Majd jött a döntés, elkezdték manuálisan kiadni a
beszállókártyákat. Feltűnt, hogy a mi sorunk nem mozdul, meg is tudtuk,
miért. Először a menetrend szerinti járatokat engedik, a mi charter gépünk
várhat.
7:30-kor megindult a mi sorunk is, végre. Kaptunk egy üres jegyet, felírták
rá a nevünket és hogy egy poggyásszal utazunk. Semmi járatszám, semmi
indulási időpont, semmi cél. Sajnos Tahitire nem ment akkor gép, szívesebben
szálltam volna fel arra.
Vámkezelés gyorsan megvolt, odaálltunk a kapu elé és vártuk, hogy
felengedjenek a gépre. Ez volt kb. egy órával a gép tervezett indulása után.
Persze itt is a menetrend szerinti gépek kerültek előbb sorra. Olyan 9:30
kor közölték, hogy lehet, hogy egy másik kapun kell beszállnunk. Erre
mindenki elindult arra. Rögtön bemondták, hogy ne menjünk, mert csak lehet,
nem biztos. Majd fél óra múlva tényleg átirányítottak minket. Képzeljetek el
száz dühös, türelmetlen magyar turistát, akinek nincs helyjegye -értsd: aki
előbb odaér, annak jut a jobb ülés- amint átvágnak a 2A terminálon a 10-es
kaputól a 30-ashoz.
Végre kijutottunk, felszálltunk a buszra ami a géphez vitt. Ott leszálltunk,
megint tülekedés a jó helyekért.
Mire mindenki elpakolt és leült, a pilóta közölte, hogy sajnos tévedés
történt és ez nem a mi gépünk. Le a gépről, fel a buszra, le a buszról, föl
a gépre.
Végre sikerült elhelyezkednünk és vártuk, hogy mikor indulunk végre.
Negyed óra múlva a kapitány közölte, hogy minden rendben, jó gépen vagyunk,
már akár fel is szállhatnánk, de még várunk két utasra. Ezek után még volt
olyan, aki elkésett… (két fiatal szőke lány - eddig nem vettem komolyan a
szőkenős vicceket)
Végül 10:30-kor, három órás késés után végre elindultunk.
Így kezdődött az idei nyaralásunk. Szerencsére miután a gép elindult, minden
úgy történt, ahogy kéne. Csomagok is megvoltak, szállás is tök jó volt, az
időjárás is, Rodosz pedig nagyon szép és a visszaút is rendben zajlott.

Ez az utolsó évem 30 előtt. Mondhatnám, hogy hosszú utat tettem meg, de nem így volt. Mondhatnám, hogy sokat éltem, de ez sem igaz. Igazából nagyon is átlagos életet éltem, az átlagnak is az alsó kategóriáját.
Gyerekkoromban mindig arról álmodoztam, hogy különleges leszek – szigorúan jövőidőben. Sosem tudtam igazán, mit akarok, az álmaim túl intenzívek voltak és elnyomták az akaratomat. Sajnos alapjuk nem volt, így nem lett belőlük semmi.

Tanulni lusta voltam, valahogy mégis boldogultam. Szeretném magam szerencsésnek vallani, hiszen mindenről, ami történt velem, amit csinálok, kiderült, hogy pont nekem való. Gondolom inkább csak alkalmazkodtam a körülményekhez. Miért lenne több szerencsém mint másoknak?

Szóval ide jutottam, ez vagyok én. Valaki, aki másról álmodott, mint ami lett.

Azért egy dolgot tudok. Látok. Látom magam, tudom ki vagyok. Tudom, milyen lehetőségeim vannak. Így hát mondhatnám, hogy ennek megfelelően szeretném utolsó 20-as évemet befejezni, de ez a gondolat túlságosan emlékeztet az eddigi évekre, úgyhogy hagyom. Inkább csak teszem amit meg kell tennem és élek ahogy lehetségesnek látom.

Higgyétek el, a lehetőségeim többek, mint gondolnátok. Tudom, látom őket

(google keresés eredményei:

higgyétek - 61200 találat

hidjétek - 55300 találat

higyétek - 36700 találat (keresési javaslat: higgyétek)

higyjétek - 16200 találat)

Az MIT-n kifejlesztettek egy új azonosítási eszközt, a bocode-ot.

Ez egy 3 miliméter átmérőjű pont, ami fénnyel kódolja az adatokat. Az adatsűrűség a többszöröse a jelenleg használt vonalkódokhoz képest és nagy távolságból is olvasható, 4 méterről például könnyedén, míg a hagyományos vonalkódoknál ez kb 30 cm. Ráadásul egy telefonnal is beolvasható az adat, egyszerűen lefényképezve. A készítők szerint nagyon nagy lehetőségek vannak benne, forradalmasíthatja az információ tömörítését.

Úgy bizony, példákat is mondtak:

Példa1: a telefonunkkal csinálunk egy képet a polcról az áruházban és egy program megjelöli rajta, hogy hol van a legkedvezőbb árú termék és még egyéb információkat is szolgáltat.

Példa2: egy könyvtárban szintén kép alapján megjelöli, hogy hol van a keresett könyv.

Példa3: pl a Google Street view-ban egy étterem kitesz egy ilyen bocode-ot, és amikor a gépen nézzük, egy felugró ablakban megjelenik az étterem menüje.

Bár a prototípus 5 dollár, már dolgoznak egy háttérvilágítást nem igénylő változaton, ami kb 5 centbe kerül.

Erős kétségeim vannak a technológiával kapcsolatban.

Példa1: elképzelem a polcot az áruházban. Tőle 4 méterre állnak az emberek, fotóznak és babrálják a telefonjukat, ahelyett hogy odamennének és megnéznék magát a terméket.

Példa2: könyvtár? De komolyan? Aki a 21. században könyvtárba jár, az végig akar menni a polcok között és fogdosni akarja a könyveket, beléjük lapozni. Aki nem ilyen, az inkább letölti őket.

Példa3: Nem biztos hogy tényleg érdekli az embereket, hogy amikor a google autója az étterem előtt volt, mi volt éppen a menü és milyenek voltak az árak.

De sebaj, csinálják csak, a probléma nem is ez. Minek kell egy teljesen haszontalan fejlesztést bereklámozni? Kedves Index is lefordította és publikálta a cikket. Úgy tűnik(úgy tüntetik fel), mintha a bocode által lefestenének egy képet a jövőről, közben pedig csak kiszínezik a jelent.

Nem csoda, ha az emberek bizonytalanok a jövővel kapcsolatban. Az ilyen hírek összezavarnak mindenki. Én sem gondolom, hogy tudom, mi lesz, de hogy ez nem, abban biztos vagyok.

Az elmúlt pár évben, amióta Pesten lakom és közlekedek, valahányszor kimentem Vácra a szüleimhez, mindig volt valami furcsa az ottani közlekedésben, a gyalogosok, autósok viselkedésében.

Az ugye adott, hogy a mai, “civilizált” emberben nem tudatosul, hogy 1,2 tonnás, száguldozó vasdarabokkal él együtt.

A különbség az, hogy ki hogyan -és mennyire- fogja föl ezt a tényt.

A pesti emberek nagyjából tisztában vannak ezzel, viszont nem érdekli őket.

A váciakat zavarja. Vagyis zavarná, ha értenék. Azt vettem észre, hogy nem tudják pontosan micsoda, de valami zavarja és elbizonytalanítja őket az autókkal kapcsolatban.

Egy kis számítás, hogy vajon mi zavarhatja őket:

- 1 köbcenti vas 7,86 g (az autóban vannak nehezebb és könnyebb részek, tekintsük ezt átlagnak)

- egy autó átlagosan 1,2 tonna, ami 152671,8 köbcenti vasnak felel meg.

Ezt úgy a legkönnyebb és leghatásosabb elképzelni, hogy tíz centi széles, tíz centi magas és 15m hosszú vasrudak száguldanak 50 km/órával (jó esetben) a belvárosban.

Az 50 km/óra másodpercre és méterre átszámítva 13,9.

Ha az emberek beállnak egymás elé egy sorba, kb. három ember fér el egy méteren. Így a 10×10 cm keresztmetszetű, 50 km/h-val haladó vasrúd egy másodperc alatt 41 embert fúr kereszül. Persze ez durva ferdítés, mert ugye a vasrúd minden ember után veszít a mozgási energiájából… de itt inkább abbahagyom a számolgatást.

Ma reggel felvidított egy rendőr.

Mielőtt részletesen kifejteném, annyit tudni kell, hogy elég feszülten közlekedek az utakon mostanában. Nem bízom a többi autósban, ostobák, bénák, figyelmetlenek és köcsögök mind. Igen, mind az. Nem biztos, hogy éppen akkor, amikor én is ott vagyok, de az ember soha nem tudhatja. És igen, én is csináltam már ostobaságot, voltam béna, figyelmetlen és köcsög is.

Szóval megyünk a Haller utcán, elöl egy szuzukis, utána egy rendőr, aztán én. A piros lámpánál feltorlódott a sor, a szuzukis pedig nagyon ügyesen megállt a zebra közepén, pont egy gyalogos előtt.

A következő lámpánál a rendőr kiszállt a kocsiból, előre ment a szuzukishoz, a kézmozdulatok alapján elmagyarázta neki, hogy hol kezdődik a zebra és mit kell csinálni, ha gyalogos van rajta. Majd a kocsiba visszaszálláskor intve elnézést kért tőlem, hogy feltartott az időközben zöldre váltó lámpánál.

Köszönöm Biztos Úr, jól esett. És ilyen miatt bármikor újból feltarthat.