Brandon Hackett blogja

A Trónok harca társassal már “szétjátszottuk” magunkat az elmúlt hónapokban, ideje volt a változatosságnak, így múlt hét elején megrendeltem a szellemlovas.hu-ról a Battlestar Galactica társasjátékot. Szerencsém volt, mert éppen úton volt egy szállítmány Angliából, így 3 nap múlva már át is vehettük, és hétvégére meg is szerveztünk egy ötfős partit.

Én is csatlakozom a játék méltatóinak sorához: hihetetlenül élvezetes módon modellezi a nyomozós-kaland-, a szerepjáték és a kooperatív stratégiai játékok legjobb elemeit, ezek révén pedig egyedülálló és emlékezetes élményt nyújt, a BSG kedvelőinek pedig még ennél is többet. Mind a kártyák, a tábla, a fröccsöntött, mütyűr űrhajók nagyon szépek és igényesek, de ez a Fantasy Flight Games cégtől alapelvárás. (A Trónok harca is az ő játékuk.)

A szabályrendszer elsőre riasztóan bonyolultnak tűnt, de szép lassan végigrágtuk magunkat rajta, és ahogy elkezdődött a játék, minden világossá vált. (A szabálykönyvnek a neten van magyar fordítása is.) Fura, de mindannyiunknak megvolt a titkos preferenciája, hogy cylon vagy ember szeretne lenni, és ez végül be is jött. Azt, hogy részleteiben hogyan is működik a játék, most nem fogom leírni, innen (Deltablog), innen (Index.hu) és innen (Nocadlee sflbogja) bővebben is olvashattok, inkább csak a játékélményre koncentrálok.

A partit folyamatosan körüllengi a BSG sorozatból ismert bizonytalanság és a gyanúsítgatások, hogy ki a cylon, kiben lehet megbízni a csapatból, szerintem ez a legérdekesebb rész, és nagyon eltalálták a hangulatát. Az első pillanattól ment a találgatás, egymás reakcióinak, arcmimikájának vizslatása, amíg elkülönültek a gyanús emberek és a remélt szövetségesek. Én emberként kezdtem, és testbeszéd és viselkedés alapján gyorsan elkezdtünk gyanakodni két főre, hogy ők bizony cylonok, de a célozgatásokon túl pechünkre mást nem nagyon tettünk még ekkor. Tanulság, hogy nem szabad hagyni tovább érvényesülni a gyanús árulókat, mert az a biztos bukáshoz vezet. Igaz, az egyikük ráadásul nem is volt cylon, csak nem tagadott elég hihetően. Aztán jöttek a krízisek, az újabb és újabb cylon támadások, amikből csak az FTL ugrások mentették meg a Galacticát és a flottát. Közben a paranoia egyre erősödött.

A játék felénél újabb hűségkártyákat húztunk (cylon/nem cylon), és egy újabb, addig lojális játékosról, Gaius Baltarról derült ki, hogy ő is rejtőzködő cylon. Egyre gyanúsabbá vált, Tigh ezredesként már éppen börtönbe akartam vágni, amikor ő is felfedte magát. És onnan a két felfedett cylonunk ellen nem sok esélyünk maradt, gyakorlatilag szétszívattak bennünket. Pedig már csak két ugrásra voltunk a Kobol elérését jelentő győzelemtől.

Ha ilyen az, amikor tapasztalatlan amatőrként játszunk, és nem különítjük el azonnal a cylongyanús személyeket, vajon milyen lesz a játék, amikor a cylonok profi pókerarccal szabotálnak, besároznak más embereket, és tombol a paranoia a legénység tagjai között?

Már várom a következő játékot. Nem tudom, mi lennék szívesebben, talán azért az embereket választanám, mert egyelőre esélytelennek tűnik az ő győzelmük. (A társasjátékról mindössze egyetlen negatívumot tudok mondani. Szerintem a szabályleírás nem teljesen precíz, akad benne szerintem néhány pontatlanság és homályos pont, de ez legyen a legkevesebb.)

Nem is emlékszem már, mikor fordult velem elő utoljára, hogy elkezdtem olvasni egy könyvet, és addig nem is tettem le, amíg a végére nem értem, közben pedig hosszú órákra megszűnt a külvilág. Ma kaptam meg McCarthy Az út című könyvét, és noha titkon ilyesfajta élményt reméltem, mégis meglepett a vékonyka lapokból áradó elemi erő, és az, ahogy onnan az olvasó köré telepedik a regény lassan és kegyetlenül üszkösödő, haldokló világa.

Cormac McCarthy sokszoros nemzetközi könyves díjas szerző az első igazi sikerét 1985-ben érte el a Véres délkörök című regényével. 52 évesen. Későn érő típusnak tűnik, ma, 80 felé közeledve a világ egyik legfontosabb írójaként tartják számon, nevéhez fűzödik többek közt a Nem vénnek való vidék című regény is, amiből Oscar-díjas film készült.

Az út scifi történet, még akkor is, ha ezt szépirodalmi fanyalgások közepette sok helyen igyekszenek elhallgatni. Olvastam már a “poszt-apokaliptikus” zsáner kifejezést is, ami szerintem a scifi egyik alzsánere, ha már ennyire precizek akarunk lenni, de mindegy. Igaz, nincsenek űrhajók, idegenek, lézerpisztolyok, sem tudományos fejtegetések vagy a mai mindennapi problémákra reflektáló elemek, mert míg ezek mindegyikéről lehet erős, emberi történetet írni, úgy lehet a nukleáris világégés utáni Földön kóborló utolsó emberekről is.

Apa és fia járja az elhagyatott utakat, a nap korongja soha nem látszik, a fakószürke égből hamu szitál, minden nap egyre hidegebb és egyre kilátástalanabb. Nem tudni, pontosan merre járnak éppen, szakadozott térképükről próbálva tájékozódni a közelgő tél és egyre keményebb fagy elől menekülnek. A tengert akarják elérni, ki tudja, miben reménykedve.

Az apa időnként félrevonul, és megpróbálja elfojtani makacs köhögését, ami nyomán vérpermet festi vörösre a szűzhót. Pisztolyukban két golyó, amit saját maguknak tartogatnak végső menedékként. Nem bíznak senkiben és nem is bízhatnak senkiben, mert a legtöbb ember az évek során az emberségét is elveszítette, sokan társaikra vadásznak, hogy friss húshoz jussanak. Ez egy olyan világ, ahol csak pillanatokra csillan meg a remény.

Apa és fia kapcsolata megrázóan hiteles, és az is átérzi minden rezdülését , aki még messze jár az apaságtól, vagy esetleg nem is tervezi azt, gondolok itt a hölgyekre. A szereplőknek nincsen neve, nem is számít, hogy hívják őket, csak az apa és a fiú van. A fiú sebezhető, néha emberebb a legjobb embereknél, az apa elszánt és kétségbeesett, mindenre képes a fiáért.

McCarthy stílusa különleges, kellett néhány oldal, mire megszoktam a vesszők és írásjelek szűkében tobzódó szöveget, és noha értem a stílus lényegét, feleslegesnek érzem, mert könnyen kizökkentheti az olvasót. Ettől függetlenül leginkább csak a legelején zavaró, de akkor nagyon, nekem legalábbis az volt.

A könyv háromnegyedéig az utóbbi 10 év legjobb scifi regényét olvastam, sőt, ha nem koptak volna meg a régi olvasmányok emlékei, talán jóval távolabbra is merészkednék a múltba. Az utolsó 70 oldal azonban kicsit visszább vett ebből az érzésből, így a könyv egyike lett a legkedvesebb olvasmányélményeimnek, ami nagyon nagy szó, mert sokévente akad egy-egy könyv, aminek sikerül idáig eljutnia. (Gyaníthatóan háklis és maximalista olvasó vagyok, aki képes akár Zelaznytől A fény urán is húzni a száját - amit hetek óta tologatok, nagyon nem akar tetszeni).

Az útnak talán ez a végén érezhető enyhe megbicsaklás az egyetlen említhető hibája. Nem arról van szó, hogy leül a történet, csupáncsak nem tud, vagy nem akar már újat hozni. Apa és fia mennek, találnak valami házat, kifosztják és a más emberekkel való találkozások egyre haloványabb villanások csupán. Ez utóbbi szerintem fájó pont, mert ugyan érteni vélem, miért írta meg így Mccarthy, de így nekem hiányzott a vége felé valami, amitől a dermesztő hidegen, a kiégett, sivár tájon és az állandó éhségen túl megborzonghatok, mint olvasó. Nem izgalomra vágytam, hanem, hogy egy-egy erős jelenet révén még mélyebben érzékeltesse az elállatiasodó emberiség drámáját. Ezek itt elmaradoztak, és csak a végére tért vissza az első 200 oldal erőteljessége.

Becsuktam a könyvet, és eltűnődtem, hogy milyen is lehet egy ilyen elembertelenedett világban élni. Már ha a könyvben ábrázolt létet életnek lehet nevezni egyáltalán. Mennyire jó érzés a kényelmes szoba melegében ülni, és tudni, hogy tele a hűtőszekrény, van ivóvíz és puha ágy. Célok az életben, békesség, biztonság. A napi problémák egyszerre jelentéktelenné törpülnek, és nagyon szerencsésnek érzem magam. Nem tudom, milyen álmom lesz ma a regény hatására, de nagyon kíváncsi vagyok rá.

A fordítás jó és élvezetes, de a “becéloz” szótól viszont megkímélhetett volna a fordító. Szerintem megcélozni szoktunk valakit, nem becélozni. Bár, amióta Marquez Száz év magányának Székács Vera féle fordításában is rábukkantunk a “beazonosít” förmedvényre, én már inkább nem szólok semmit. (Különben is, A poszthumán döntés regényemben is akad pár ilyen.) Érdeklődve várom a regényből készült film hazai bemutatóját, kíváncsi vagyok, hogyan működik ez a történet a vásznon.

(Ha valakit esetleg officiális kritika, elemzés és egyéb hasonló érdekelt volna, ne itt keresse, én sokkal fontosabbnak tartom a személyes élményeket, érzéseket a száraz és sokak számára érdektelenül unalmas műelemzésnél. Egy ilyen könyvnél pedig még inkább. De ezen ne sértődjön ezen meg senki. Ez is csak egy vélemény, és mint olyan, szubjektív.)

Úgy érzem magam, mint egy tényfeltáró, oknyomozó újságíró. Most egy nyomozás története következik, nyomozzunk együtt!

Mint kiderül, azért az USA-ban sem minden fenékig tejfel, és hogy a mindenféle hangzatos íróiskolákkal nagyon vigyázni kell. A következő linket egy amerikai scifis híroldalon (www.sfsignal.com) találtam:

http://www.superstarswritingseminars.com/

Szupersztárok írószemináriuma. Tyűű!

Azt írják: “Fedezd fel a sikeres írás titkát a nemzetközi bestseller szerzők Dream Teamjétől.” Ára 1200 USD 3 napra, de előrefizetős kedvezménnyel 700 USD árért már regisztrálhatunk is (tegnap lejárt! ), ami kb. 140 ezer forint, ideheza is ez az átlag training-ár szerintem, nem is tűnik olyan vészesnek, ha az árban benne van a kaja is. De kaja nincs, viszont VIP felárral jár egy szombati közös ebéd a sztárokkal.

Nézzük, hogy megy az ilyesmi odakint, biztos tanulhatunk tőlük, hogyan kell egy ilyen szemináriumot profin megszervezni.

Először is, mi a szeminárium anyaga? Van egy szép lista az oldalon, meg lehet tekinteni, én már az első soroknál elkezdtem gyanakodni. Pl. Hogyan sokszorozzuk meg az írói produktivitásunkat? (Mi van? A mennyiség a lényeg? Csak nem rabszolgákat a pincébe módszerról lesz szó?), Az írás, mint business piszkos kis belső titkai (Ismét: mi van? Üzlet? Bár, nem tudom, mit vártam. Talán azt, hogy az írásról lesz szó? A business direkt van így.), A siker potenciálja, Hogyan hívjuk fel magunkra a szerkesztők, ügynökök, moziproducerek figyelmét? (Írni is fogunk azért?), Írói trükkök, amik a kezdő írók küzdelmét J. K. Rowling féle sikertörténetekké változtatják. Stb…

Az eddig kiemelt lényeges nyomozati kulcsszavak, amikből a kirakós kezd összeállni: business, siker, bestseller, moziproducer, Rowling. Aki közben rájön, mi a trükk, jelezze, hogy neki mikor kattant be a megoldás. Krimikedvelők előnyben.

Nézzük csak, kik az írók? Az első rögtön Kevin J. Anderson, a legnagyobb szupersztár a csapatból. Ki? Anderson? Frank Herbert Dűne világának tönkretevője, továbbá számtalan franchise, többek közt a Star Wars bértollnoka, aki nem igazán a tehetségéről híres, és ezt nem elsősorban én állítom, hanem sokan mások. (És, mint írja, Herbert fiával producerkedni fognak az új Dűne filmnél. JAJ!)

Nyomozati kulcskérdés, amin eddig nem gondolkodtam el: mitől lett sikeres Anderson? Mert az írásaiban nem csak én nem találom erre a választ. Jó kapcsolatok?

További szupersztár oktatók:

- Rebecca Moesta, a csodás ifjú Jedi lovagok széria alkotója (itt már régen abbahagytam a Star Warsok olvasását, köszönhetően a fenti úrnak is), és Anderson felesége, hogy teljes legyen a kép.

- Brandon Sanderson, feltörekvő fantasy író, akinek a kisujjában több tehetség van, mint pl. Andersonéban szerintem. Vajon ő mit keres itt? Komolyan nem értem.

- David Farland és Eric Flint, akikről semmit nem tudok, de állítólag nagyon bestsellingek mindketten. Farland mondjuk még rémlik valami Rúmalovagos (?)fantasy könyvek alkotójaként.

Na, szóval, ők a szupersztárok, akik 3 nap alatt csúcsszuper-íróvá változtatják az embert, kedvezmény nélkül 240 ezer forintért/fő. Természetesen van visszatérítési garancia. Ez is egy lényeges, de apró nyom.

További nyomozati kulcsmomentum: a honlap jobb oldalán email- és üzenetrészletek, amiben a tanárok közül csak és kizárólag Andersonékat sztárolják, hogy milyen jók és milyen zsenik, milyen sikeresek, bölcsek és tapasztaltak.

És máris egy újabb kulcsmondat a honlapról:

“Gondold végig! Ha nagy színész akarsz lenni, kifizetnél 1200 USD-t, hogy John Travolta, Brad Pitt, Tommy Lee jones, Jodie Foster és Tom Cruise tanítson, és elárulja Neked a “színjátszó-business” csínját-bínját?” (Business megint direkt így, még ha emiatt elég fura is a kifejezés - hiába, nem vagyok műfordító.) Természetesen kifizetnéd!”

Kérdés: miért pont ezek a színészek vannak megemlítve?

Kulcsszavak: az öszes említett név, plusz megint a business. Esetleg elég csak Travolta és Cruise is.

Itt már végképp felmerül a gyanú. Lássuk a bizonyítékokat: persze, a tévedés jogát fenntartom, de a neten nem sok minden marad rejtve, ugye.

Nos, Travolta és Cruise masszívan szc_ien_tológisták (A szavakba ékelt aláhúzások innentől az esetleges célzatos keresést nehezítik ). Utánanéztem, Jodie Foster és Pitt is, róluk nem tudtam, nem is verik nagydobra, bizonyára csendben adakoznak. Tommy Lee Jones innen már nem érdekelt annyira, bár, ha Xe_nu hívei emlegetnek valakit, akkor meneküljön: vagy még csak kiszemelték, vagy már be is szervezték. Mindenesetre az ő említése sem lehet véletlen.

Aztán naná, hogy Kevin J.-t is szci-tag. Nyakig benne van a feleségével együtt, talán th_etán állapotban írják a regényeiket. Sandersont és a többieket nem tudom, Sanderson elvileg hivatalosan nem, de ez innen már nem is fontos.

Vajon mi történik akkor, ha szc_ien_tológusok szerveznek egy rendezvényt, ahová szeminárium jelleggel várják az érdeklődőket, akik nagyon olyan sztárok akarnak lenni, mint az előadók, és ezért sok mindenre képesek? (Írni nem kell tudni, ugye.) Ez alapján úgy tűnik, hogy a kurzusra jelentkezőket még külön veszély is fenyegeti, mert netán a szeminárium végére akaratlanul is tagokká válhatnak, ha nem vigyáznak. Ezen a fórumon már mások is pedzegették ezt a kapcsolatot, talán nem is ok nélkül. (Mit keres ebben az egészben Sanderson??) De ne legyen igazam, és ez egy tényleg hasznos szeminárium lesz, amiből felnő a következő írógeneráció, köztük az új Asimov, Herbert, vagy Clarke a sztár Anderson útmutatásai alatt.

Már csak az érdekelne, hogy vajon Rowlingot is beszervezték, vagy csak a bankszámlája csillog a szemük tükrében a kedves pénz- és üzletorientált írósztároknak?

Ja, és még egy kis adalék: olvasd el-link

Tescóban vásárolgatva egy “zseniális” dvd-gyűjteményre bukkantam, közvetlenül a Vérszörf című film mellett, utóbbival “szemeztem” egy ideig, mert azt hittem, rosszul látok: tényleg az egy film címe, hogy V-é-r-sz-ö-r-f????

Na, de a lényeg, egy robotizét ábrázoló borítójú hangzatos Sci-fi filmgyűjteményt (5 film!) vesztegettek mindössze 1990 HUF-ért. Rögtön vigyorogva fogtam a kezembe, és kerestem a gyártót. Hiszen ez nem lehet más, csak az Asylum filmstúdió!

És igazam lett:

A dvd tartalma: Tökéletes katonák, AVH - Az idegen és a vadász harca, A nap, amikor a Föld megállt, 100 millió évvel I. E., na és végül a The Termintors - Nincs megváltás (figyelitek ezt a frappáns alcímet?)

Ismerős címek, “kicsi” ferdítéssel, a gyanútlan vásárló már rá is harap, hiszen ezekre a filmcímekre emlékszik, mind nagyköltségvetésű hollywoodi alkotás. De vigyázat, a filmek mindegyike döbbenet, és nem az, aminek látszik! Egy-két sör mellett pszichedelikus szórakozást jelenthetnek egyébként, ha nincs jobb dolga az embernek. (Utolsó “zs” kategóriás filmélményünk a Yeti visszatér című film volt a Film+-on, ami ugyan horrornak készült, de az összes vígjátékot kenterbe verte.)

Aki még nem hallott az Asylum filmstudióról, azoknak ajánlom Riddick222 ide vonatkozó blogbejegyzését a trailerekkel együtt. Az Asylum arra szakosodott, hogy az aktuális sikerfilmek mozis időszaka alatt kihozza dvd-n a hasonló című saját “zs” kategóriás változatát. És úgy tűnik, ebből meg is tudnak élni.

A gyűjteményból egyébként hiányoltam a Transmorphers 2-őt, aminek trailere ráadásul még ”vicesebb” filmet is igér, mint a Transformers 2. Ráadásul játszik benne az ezek szerint nagyon lecsúszott Sheridan parancsnok/elnök a Babylon 5-ből, alias Bruce Boxleitner. És reszkessetek, mert ugyan kis késéssel, de mindjárt jön a Sherlock Holmes filmjük, és közeleg a Megapiranha is!

Ami ebben elszomorító, hogy egy ilyen gyűjteményre ráírják a sci-fi szót. Viszont, mivel manapság úgy tűnik, hogy ha van egy termék, amiről nekem, potenciális vagy tényleges fogyasztóként van véleményem, vigyázni kell, mert simán perrel is fenyegethetnek érte, jelzem, hogy ha az Asylumosok esetleg be akarnának perelni, akkor egyrészt egy rossz szót nem szóltam a filmjeikről, ugyanis én az abc végétől osztályzom a filmeket, az irónia pedig elég nehezen bizonyítható, viszont én meg visszaperlem őket, és bebizonyítom, hogy valójában ők teszik tönkre a hazai scifi könyvpiacot, vagy csak egyes regények piacát (?), hátha ettől mondjuk lenyugszik a “cirkusz” is végre.

Ígértem pár statisztikát a Dawkins-könyvből, árnyalva a néhány bejegyzéssel lejjebbi vitát:

Állítás: “A mai formájukban ismert emberek korábbi állatfajokból fejlődtek ki.”

Válaszok (szemezgetve az országok közül):

Ez egyébként egy EU-s felmérés 2005-ből, viszont számos újabb hasonló felmérésből az derül ki, hogy az USA nem sokkal előzi meg Törökországot.

Állítás2: “A legkorábbi emberek a dinoszauruszokkal egyidőben éltek.”

És végül egy felmérés 2008-ból, az USA-ból:

Az alábbi, az ember eredetére és fejlődésére vonatkozó állítások közül melyik áll Önhöz a legközelebb?

1. Az ember évmilliók alatt fejlődött ki az élet kezdetlegesebb formáiból, de a folyamatot Isten irányította.

Válasz: 36%

2. Az ember évmilliók alatt fejlődött ki az élet kezdetlegesebb formáiból, de Istennek semmi köze nem volt a folyamathoz.

Válasz: 14%

3. Isten nagyjából a mai formában teremtette meg az embert, valamikor az elmúlt kb. 10.000 évben.

Válasz: 44%.

George R. R. Martin Jég és Tűz dala regényciklusa legkedvesebb olvasmányélményeim közé tartozik. Hihetelenül jól kidolgozott karakterek, szövevényes cselekmény, fantasztikus hangulat, egy élő lovagkori világ csipetnyi misztikummal és fantasy beütéssel sokezer oldalon hömpölyögve az eddig megjelent négy vaskos kötet jóvoltából. Nehéz megfogalmazni, mitől zseniális az egész, ez tényleg csak olvasás közben derül ki.

A sorozat hihetetlen népszerűségnek örvend, azóta van már a világon alapuló kiváló társasjáték, készül a minőségi sorozatairól híres HBO finanszírozásában egy tévésorozat is, ami sajnos 2011-ben lesz csak látható. A rajongók által hasonló magasságokba emelt más regényekkel ellentétben ráadásul Martin valóban tud is írni, nem is akárhogyan.

És van képregény is, ami ugyan már régebben megjelent magyarul, de mivel egy Martin-novellát dolgoz fel, és nem is a regények történetéhez csatlakozik, hanem vagy egy évszázaddal korábbra megy vissza az időben, a dicső Targaryen-uralom idejére, eddig nagyon nem is törődtem vele. Hiba volt, de szerencsére születésnapomra megkaptam a Kóbor lovagot, amit a Delta Vision adott ki pár éve.

A képregény igényesen megrajzolt lapjain az egyszerű alapokból egy meglepően erős, karakterközpontú történet bontakozik ki. Persze, én voltam a balga, hogy egy kiegészítőnek tűnő történetecskétől nem vártam ugyanannyit mint a főciklustól.

Dunk, évek óta apródként szolgál Ser Arlan mellett, és az első oldalakon éppen eltemeti idős lovagját az erdő szélén, majd hirtelen indíttatásból úgy dönt, hogy ezt az életet ismeri egyedül, így lesz, ami lesz, ezentúl lovagnak adja ki magát Ser Duncan néven. Dicsőségre vágyik, lovagi tornát szeretne nyerni, és noha valójában csak egy egyszerű parasztgyerek, kicsit lassú észjárással, a lovagi erényeknek mégsincs híján ellenben néhány nemesi származású, fényesen csillogó páncélt viselő gőgös lovaggal.

Ahogy a történet halad előre, bepillantást nyerhetünk a Targaryen-ház uralma alatt álló világba, és magának a Targaryeneknek az életébe is. Rengeteg apró utalás rejtőzik a sorok közt, ami a későbbi események ismeretében még érdekesebbé válik, plusz a karakterek, a cselszövések is a Jég és Tűz dala ciklus regényeit idézik, csak kicsiben. A vége pedig mesterien teszi fel a koronát a Kóbor lovag meséjére, ugyanis ha belegondolunk, az egész későbbi történelemre óriási kihatással bírt mindaz, amit Dunk, a kóbor lovag önkéntelenül is okozott maga körül.

Elvileg angolul jelent meg folytatása is a képregénynek, the Sworn Sword címmel, remélem, ez is megjelenik előbb-utóbb. (Kis érdekesség a végére: ugyan ilyen részletekre képtelenség emlékezni, de valahol olvastam, hogy a Kardok vihara kötetben többször emlegetik Ser Duncant, a magast. Egyszer, mint a Királyi testőrség hajdani parancsokát, majd pedig kicsit később, mint Barristan Selmy hőstettét, aki a Királyvár egyik tornáján legyőzte. Ennek majd utána fogok nézni kíváncsiságból.)

Sokan ajánlották már a Moont, rengeteg pozitív véleményt olvastam róla, pénteken megnéztük, nekem viszont nem igazán tetszett.

NAGYON SPOILER-esen néhány gondolat a miértekről. Vagyis, aki még nem látta, inkább nézze meg előbb.

Onnantól, hogy Sam megtalálta önmagát, egyértelművé vált, hogy mi folyik itt. Szerencsére, erre a készítők is rájöttek, így nem is húzták sokáig a titok felfedését. Na most, a reakcióm kb. annyi volt, hogy most ugye nem az lesz, ami tucatnyi klónos alkotásnál? Sajnos az lett, és a nagyobb gond az, hogy csak az.

Hirtelenjében A hatodik napon jut eszembe Schwarzeneggerrel, és Michael Baytől A Sziget Ewan McGregorral. Nem olyan nagy szám egyik sem, azonban erről az ötletről, az önnön klónságára rádöbbenő szereplő identitás utáni vágyáról és emberi küzdelméről szerintem már majdnem mindent elmondtak a scifiben. Legalábbis azt, amit a Moon is akart mondani, mindenképpen.

És innentől én szenvedtem, mert a film ugyan szép volt, hangulatos volt, Sam Rockwell pedig nagyon jó színész, de ettől még egyetlen eredeti momentumot nem találtam már a történetben, teljesen kiszámíthatóvá vált, illetve emiatt már nem is igazán érdekelt. Valószínűleg velem van a baj, mert minimum elvárásnak gondolom, hogy a történet lepjen meg, és most nem a fordulatokra gondolok, hanem arra, hogy ne tudjam, vagy ne akarjam kitalálni, hogy mi fog történni később. Ha ezt a film elbukja, akkor nem fog tetszeni, a kiszámíthatóság szerintem a sztorimesélés halála. Sajnos a Moon esetében a szűkre szabott környezet miatt egy cseppnyi váratlanra sem volt esély.

Karácsonyra megkaptam Richard Dawkinstól: A legnagyobb mutatvány - avagy az evolúció bizonyítékai című tudományos ismeretterjesztő könyvet. Akit érdekel a jelenlegi fajokig, köztük az emberig vezető hosszú, következetes út és annak bizonyítékai, vagy egyáltalán csak szeretne kicsit többet tudni, ajánlott olvasmány a könyv, érthetően és szórakoztatóan tálalja az ismereteket, bizonyítékokat elénk, és egy valóban lenyűgöző mutatványt magyaráz el főbb részleteiben.

Ami e kapcsán mégis riasztó, és a könyvben is gyakorta említésre kerül Dawkins személyes történetei révén, a kreacionistáknak bámulatos kitartással elkövetett, a tudomány elleni merénylete, és az emberek tudatos agymosása. Akit érdekel, utánakereshet a neten a kreacionisták áltudományos “cáfolatainak”, “brilliáns” érveinek, amelyekkel a darwini evolúciót próbálják semmissé tenni az átlagember szemében, és 100%-osan szó szerint értelmezni a bibliai teremtést.

Az evolúciós kutatások nem foglalkoznak a Teremtő kérdésével, nem zárják ki és nem is erősítik meg a létezését, nem is ez a lényege az egésznek, szerintem az evolúció még csak nem is sérti senkinek a vallásos meggyőződését sem, mármint azokét, akik józan ésszel tekintenek a világra, nem elvakultan. Ellenben a Biblia Teremtésmítoszának szó szerint vételével a nyilvánvaló bizonyítékok ezreinek ismeretében érthető módon szembehelyezkednek.

Az evolúció létezését a Vatikán is elismeri, elfogadja, sajnos ezen tény felett azonban sokan átsiklanak, az elvakult kreacionista szervezetek sem törődnek vele, továbbra is mindent megtesznek, hogy a bizonyított tényeket elmaszatolják, az olyan tudósokat, mint Dawkins, sárba tiporják (szerencsére nem tudják), és befolyásolják a közvéleményt. (Nem tudom, hogy pontosan mi is áll emögött, de az biztos, hogy ez az embertömeg egy hatalmas vásárlóerőt is jelent egyben. A pénz pedig hatalom, általa sok mindent el lehet érni sajnos.)

Hogy mi ebben a riasztó?

Az USA, mint fejlett nyugati állam lakosságának minimum 40%-a (nagyon óvatos becslés) úgy tudja, hogy a Föld és a világ, az összes mai állattal, növénnyel 6000 éve jött létre a Teremtő közvetlen irányításával, és elutasítja a darwini evolúciót. Tartok tőle, máshol sem sokkal jobb a helyzet, és a tendenciák sem ezen arányok csökkenése felé mutatnak.

Jól példázza mindezt az alábbi iskolai levélke, amelyben a tanár tanulmányi kirándulást szervez a gyerekeknek, fossziliákat, ásványokat, köveket néznének meg egy tudományos központban.

A szülő pedig mit ír vissza?

Hogy miért adna pénzt a gyereknek arra, hogy a tanár félrevezesse, és állítólagos millió éves köveket nézessen vele, amikor köztudott, hogy a világ mindössze 6000 éves, és Isten egy hét alatt teremtett mindent, köztük az összes állatot, amiket utána Ádám nevezett el, stb…

“A kézzel írt szöveg: Just to let you it is not that we don’t believe in things like that, it is just misleading when you talk about it being billions of years old, when we all know that the world is only about 6,000 years old. So why would I pay so that you can misslead my children, your world is just a revolving(?), ours has a start and an end. God created the world. He created animals and man all in the same week. It was also Adam who named all the animals, they will do the essay ‘Rock and Minerals’ but it might not be 5 pages long, and about billions of years, it will be according to the Bible.”

Ez így egy elég snassz bejegyzéscím, ráadásul nem fogok mélyelemzést sem írni, csak úgy kutyafuttában pár sort az élményekről. Az utóbbi pár hétben botlottunk beléjük, és szerintem ezeket a filmeket tényleg érdemes megnéznie mindenkinek, aki szereti az agysejtjeit is használni mozizás közben (már ha van még ember, aki nem látta őket). Némelyik viszonylag régi, és már évek óta kultikus státusznak örvend, de szégyenszemre csak most jutottunk el, hogy megtekintsük őket. Ettől függetlenül kiváló példák arra, hogy a filmkészítés nem feltétlenül sokszámillió dollár eltapsoláráról és a vizuális trükkorgiáról szól. Egy okos, alaposan végiggondolt történettel, igazi színészekkel, fényképezéssel, zenével olyan egyedi hangulatot lehet teremteni, ami maradandó élményt okoz, és egyúttal érzéseket vált ki a nézőből.

K-pax - A belső bolygó (2001):

Az alaptörténet végtelenül egyszerű. A pszichiátriára került fura beteg (Kevin Spacey) azt állítja magáról, hogy ő Prot, az idegen lény a K-pax bolygóról. A pszichiáter (Jeff Bridges) érdeklődését felkelti a különös figura, akit nem lehet kibillenteni a nyugalmából, cselekedeteivel maga mellé állít egy sor embert, és még a pszichiáter is elbizonytalanodik, hogy mi van, ha Prot igazat mond. Elkezd nyomozni Prot után, de hogy mi a megoldás, azt mindenki döntse el maga. Spoileresen kíváncsi lennék a véleményekre, mert én többféle magyarázatot tudnék mondani.

A rendezés, a fényképezés, a zene, a színészek együttese ezt a látszólag egyszerű ötletet egy kiemelkedő hangulatú filmmé emelik. Azóta a csengőhangom is K-paxes.

Tideland (2005):

Alapozás a Dr. Parnasszus előtt, avagy egy szürreális, agyamant történet Terry Gilliam módra. Vegyünk egy kislányt, aki már az anyaméhben is heroinon élt, szülei masszívan tolták magukba az “útra valót”, aztán miután anyuka túllövi magát, a kislány az apjával (ismét Jeff Brideges) leköltözik vidékre, a nagyi házába, ahol apu kedvére “utazgat” tovább, miközben a kislány kábszer nélkül is simán megteszi ugyanezt. (Mint Obelix az Asterixből, aki mint tudjuk, kiskorában beleesett a varázsitalos főzetbe, így neki sosem kell innia, mert már ígyis túl van telítve.) A kislány egyfajta drogos Alice Csodaországbanként kóborol a vidéken, és talál magának új, még nála is furcsább ”barátokat”. Kicsit talán hosszabb a kelleténél, talán nem is olyan egyszerűen befogadható, de a szürrealizmusra és a beteg, de nagyon emberi filmekre fogékony nézőknek szerintem tetszeni fog.

Memento (2000)

Christopher Nolan (Tökéletes trükk, és az új Batmanek) korai filmje, a rövidtávú emlékezetkiesésben szenvedő ember története visszafelé elmesélve. Vagyis először megoldja az ügyet, elkapja, akit kell, aztán megtudjuk, hogy hogyan is jutott el idáig. Zseniálisan felépített történet, van benne némi A Gépészre (2003) emlékeztető felépítettség, csakhogy jóval előbb készült annál. A vége kicsit szerintem kusza lett (meg kéne nézni újra, de pl. mi volt a szerepe valójában Doddnak, és ki a franc ő valójában?), de a feszültséget profin fenntartja, és a kirakósjáték tökéletesen működik. (Annyiban lóg ki a többi közül, hogy ebben az egyben nincs misztikum, sem fantasztikum, viszont ettől függetlenül az ötlet és a megvalósítás miatt abszolút ide illik.)

Man from the Earth (2007):

Te jó ég, ilyen zseniális filmet csinálni abból, hogy néhány ember egy kis vidéki házban ül és beszélget egymással. Hallottam hírét, de el nem tudtam képzelni, hogy ezt hogyan csinálják meg, aztán csak bámultam az eszmefuttatásokat. Apróbb megingásoktól eltekintve az egyik legjobb scifi, amit az utóbbi években láttam (a K-paxszel és a Donnie Darkóval egyetemben). És nem kell hozzá speciális effekt sem. Direkt nem mondok róla semmit, mert előzetes információk nélkül szerintem nagyobbat üt, mintha a spoilerek felét előre lelövik az ember számára.

Donnie Darko (2001):

Bevallom, évek óta ódzkodtam ettől a filmtől, talán a jelképévé vált nyúljelmez látszólagos debillitása miatt, nem tudom. Azt gondoltam, hogy ez valami hatalmas ökörség lehet. Tévedtem, mert ez egy félelmetesen jó film, ami ráadásul olyan erős hangulattal rendelkezik, aminek megteremtésére csak kevés alkotás képes. Donnie, egy antiszociális és labilis kisvárosi kamasz, pszichológus kezeli, éjjelente alvajár, furcsa dolgokat lát, pl. Franket, az óriásnyulat, miközben egyre különösebb dolgok történnek vele, és az ismert világ lassanként darabjaira hullik körülötte. Az egész film egy különös kirakósjáték, és még az sem biztos, hogy az utolsó jelenetnél összeáll a történet, ugyanis szerintem az értelmezése is személyre szabott. Nehéz szavakba önteni, miért és mennyire jó film is valójában, és mindenképpen érdemes többször megnézni, hogy letisztuljon. (Miközben igyekszem felidézni az élményt, rájöttem, hogy a hétvégén újra meg kell néznem.) A film zenéje a K-paxhez hasonlóan szinten kiemelkedő, az utolsó számról már írtam korábban.

Karácsonyra kaptam, nagyon ötletes ajándék, scifi rajongóknak meg pláne. Egy elektromágnessel lebegő pozícióban tartott gömb, az enyém az éggömböt ábrázolja, de van Földgömb is, ha jól láttam.

Hétvégén megnéztük a Guy Ritchie-féle Sherlock Holmest, és azon tűnődöm, hogy meg kellene nézni még egyszer, mert szerintem az utóbbi évek, de lehet, hogy évtizedek egyik legjobb kalandfilmje. A Múmia és a Nemzet aranya sorozatok elbújhatnak szégyenükben, ahogy a Karib tenger kalózai 1-3 is, utóbbiból maximum az első rész indulhatna a futottak még kategóriában, és mondhatni, Indiana Jones a dobogó tetején vigyorogva kezet ráz a pipázó angol kollégával.

Robert Downey Jr. ismét lubickol a szerepében, mintha rá írták volna Holmes karakterét. Nem hoz többet, mint az Ironman Tony Starkjának szerepében, most éppen milliárdos iparmágnás, nagyumás, laza playboy helyett egy laza, nagydumás, pimasz Sherlock Holmesként uralja a vásznat, Jud Law pedig, mint a kissé átformált Watson doktor jól kiegészíti, ketten együtt elviszik a hátukon az egész filmet.

A forgatókönyv - végre! - profin összerakott, tele meglepetésekkel, trükkökkel, és ugyan a közepén van némi üresjárat, de a történet hihetetlen lendülettel, finom humorral, intelligenciával sodor magával, miközben kifejezetten agyament jelenetekkel van tele, plusz az időnként a Chaplin- és Bud Spencer-filmeket jó értelemben idéző bunyókkal (elég csak a nagydarab muksóval folytatott verekedésekre gondolni), szikrázó dialógusokkal és ötlettel, ötlettel, ötlettel.

A zene tökéletes (Hans Zimmert a Gladiátor óta figyelem és kedvelem), a látvány, az épülő, helyenként mocskos-sáros, helyenként steampunk jelleget öltő Londonnal, a Temzén lavírozó hajókkal, a féligkész Tower-híddal lenyűgöző és minden pillanatában élő. Ami pedig szerintem ügyes húzás volt, hogy a lehetséges folytatást bámulatos természetességgel és ötletességgel szőtték bele a történetbe, az ember szinte nézné tovább, ahogy Holmes elkezd nyomozni az egyik legnagyobb főellenség után. Jöhetne mielőbb a folytatás.

Nem szeretem az ilyen év végi összefoglalókat, kicsit csöpögősek, gyakorta a saját vállunk megveregetésének tűnnek, de most valamiért kedvem támadt hozzá.

Ismét egy év, amikor egyetlen sor sem jelent meg tőlem. Ez nem nagy ritkaság mostanában, ráadásul 2005, 2006 és 2009 után még az is előfordulhat, hogy a 2010 is így zárul, de azért reménykedem, hogy idén elkészülök a regénnyel. Mindez nem jelenti azt, hogy nem csináltam semmit, sőt. 2009 Az ember könyve írásáról szólt, bírkóztunk egymással derekasan, és a meccs idén is folytatódik, bár most már határozottan nyerésre állok. 2009 elején egyszer már újrakezdtem a regényt, akkor kb. 120 ezer karaktert dobtam ki, most, év vége felé újabb 580 ezret, ami a közben félrement szálakkal és a jegyzetekkel együtt tavaly közel 1 millió karakternyi írást jelent. Az, hogy ebből végül alig maradt értékelhető, egyáltalán nem zavar, mert rengeteget tanultam belőle. Meg aztán, nem kell minden leírt sorral rögtön a kiadóhoz rohangálni, hogy azonnal adja ki.

Ezen túl is rengeteg minden történt az elmúlt évben: többek közt tavasszal a Galaktika meghívására Budapesten járt Robert Charles Wilson, a Pörgés írója, és nekem is jutott vele egy kis városnézős-vacsorázós délután, volt rengeteg scifi rendezvény Intergalaktika találkozótól, író-olvasó találkozók tucatjain át egészen a Szefantorig. Az Isten gépei rengeteg pozitív visszajelzést kapott innen-onnan, plusz július végén egy Zsoldos Péter-díjat is, a legnagyobb meglepetés pedig az volt, hogy 2010-ben Romániában is megjelenik. Eltöltöttem néhány napot az Írókör nyári táborában is, és ugyan a feladatmegoldásokat kihagytam, mert én másképp működöm, nem tudok és nem is akarok határidőre célfeladatokat megoldani, de ismét rengeteg dologra rájöttem az írással kapcsolatban az ott elhangzottak közben.

A legszebb és legörömtelibb események azonban a magánéletemben történtek, de ez nem tartozik ide.

Kezdjük az új évet is az Avatarral és egy kis statisztikával, ugyanis a film a hétvégén ”szép csendben” átlépte az 1 milliárdos jegybevételt világszerte, lazán lenyomta a The Dark Knight számait, és jövő héten szerintem könnyedén kipipálja a Karib tenger kalózai 2-őt és a Gyűrűk ura: A király visszatért is, ezzel második lesz az örökranglistán a Titanic után. Ami ugye szintén egy Cameron-opusz. Az Avatar összbevételét eredetileg a brutális 1,3 milliárd körülire tippeltem, de szerintem ez már a jövő héten meglesz, és inkább 1,5 milliárd felett lesz a vége. Vagy ki tudja, hol.

Mindez több minden miatt is érdekes.

Egyrészt sok helyen megy a siránkozás, hogy a mozizás haldoklik, megölik az illegális letöltések, ehhez képest az idei amerikai mozibevételek minden eddigi rekordot megdöntöttek (még az Avatar nélkül is), ráadásként pedig jött Cameron, és kitalált valami olyat, amivel mégis rá lehet venni az embereket, hogy a mozi eseménnyé váljon.

Egyúttal kiderült, hogy az átlagember is vevő a kék űrlényes, idegen lényes, a Földön túl játszódó történetekre, ha igényesen tálalják nekik. Legalábbis filmen mindenképpen. Azt, hogy a scifi irodalomra lesz-e bármilyen hatása, nem tudom, de gyanítom, lesz, és ahogy az én korosztályom a Star Wars révén fertőzte meg magát, az Avatar alkalmas lehet arra, hogy a mai gyerkőcök is felfedezzék maguknak a scifit.

Csak azt sajnálom kicsit, hogy a scifi olvasók tábora túl kicsi ahhoz, hogy nekik tetsző tömegfilmet csináljon Cameron. A film nem is nekünk szólt, de annak azért örülök, hogy még így is vannak olyan scifi olvasók, akiknek maradéktalanul bejött a film, még ha kevesen is.

Ami a lényeg: James Cameron visszatérése impozánsra sikeredett, még mindig ő a világ ura, Hollywoodban legalábbis mindenképpen. A Titanic után megcsinálta a világ valaha készült második legjövedelmezőbb filmjét, és ugyan a Titanic nevű gyermekét - amit szinte lehetetlenségnek tűnt még csak megközelíteni is bevételileg -, elvileg már nem éri utol (bár…), de jelzi, hogy ő az egyetlen, aki képes rá.

Igazából lehet, hogy várnom kellett volna ezzel az ismertetővel, mert még egyáltalán nem ülepedett le a tegnapi élmény.

Hogy tetszett-e az Avatar film? Még nem tudom. Az biztos, hogy ha történt is mozitörténelmi esemény a 3D miatt, nem éreztem annyira egetrengetőnek az élményt, mint vártam. Fura, de az első IMAX 3D moziélményem, a Szörnyek az űrlények ellen sokkal nagyobb hatással volt rám, mint az Avatar. Lehet, hogy csak elsőre üt nagyot, utána kezdi megszokni az ember?

Úgyhogy annyiban tökéletesen egyetértek Creideiki véleményével, hogy az Avatar nem a 3D miatt lehet egy új korszak nyitánya, hanem a CGI, az élő szereplők és az élőháttér összemosása miatt. Egyszerűen nincs más szó arra, amit az Avatarban látni lehet, minthogy tökéletes. A trailerekben félkész animációkat toltak az orrunk elé, az Avatar-nap is csak árnyéka volt a végleges verziónak. Elképesztő, hogy mindezt még az emlegetett 3-400 millió USD költségvetésből is hogyan tudták megvalósítani. A na’vik lejátszották az emberi karaktereket, döbbenetesen élőek, a Pandora hold élővilága tökéletesen él és lélegzik, minden apróság passzol és fantasztikusan élethű. Lenyűgöző minden pillanata.

Csak éppen nem eredeti.

És el is érkeztünk a lényeghez. Azt gondolom, hogy ez a scifi nem igazán a scifiben otthonosabban mozgó embereknek készült, és itt elsősorban a sokat olvasó emberekre gondolok. James Cameron kezében hatalmas lehetőség volt, de ezúttal nem jó történetet választott hozzá. Mintha a lényeg a tökéletes CGI-on és a tökéletesen animált ismeretlen világon lett volna, nem a történeten. Márpedig a történetnek kellene az elsődlegesnek lennie, annak kellene odaszegeznie a székhez, amit a látvány csak tovább fokoz, és ez itt nagyon hiányzott.

Pedig egyáltalán nem volt elvárásom a történettel szemben, olvasva az első kritikákat, egy egyszerű, de nézhető történetet vártam. Végül is, ezt meg is kaptam, csak valahogy így a hatás is elmaradt. Cameron szerint ez egy akció-fantasy-kalandfilm, bár hallottam, hogy néha a scifi szót is beleszőtte. A scifi elemek legtöbbje, amik a számomra pl. nagyon ígéretessé tették a filmet, szinte mind kimaradtak, de erről majd később. A kalandból meglepően kevés volt, alig akadt feszes jelenet a több, mint két és fél órában. A látvány pedig így önmagában kicsit öncélúnak tűnt.

A történet olyan egyszerű, mint főhősünk, Jake Sully. Jake - egy saját bevallása szerint sem túl okos katona - szemén át ismerkedünk meg az új világgal, és ez a momentum például tetszett. Jake lelkes, főleg, amikor az avatarja révén visszatér a való életbe, és kiszabadul a tolószékéből. Emiatt a film eleje kifejezetten jól sikerült, Jake érkezése a Pandorára és első pillanatai a 3 méteres avatarjában nagyon erős hangulattal bírnak. Aztán onnan valami fokozatosan elveszett… Ez köszönhető sajnos a történetnek, a logikai marhaságoknak és annak, hogy a 3D sajnos a jellemekre nem volt hatással.

Először is a film belső logikája. Ezen az idei filmek szinte mindegyike elhasalt a szememben, egyszerűen hiteltelenné tették önmagukat a Star Trektől kezdve a District 9-ig. (Egyedül a Watchmen volt a kivétel, de ott ugye egy kultikus képregényt dolgoztak fel a lehető legprecizebben, és Alan Moore egy zseniális íróelme. Persze, itt meg lehet, hogy kellett a képregény ismerete a tökéletes moziélményhez.) Az előzetes információk jobbnál jobb scifi ötleteket vetettek fel, aztán ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy ezeket vagy mind kivágták, vagy bele sem tették.

Itt van rögtön az unobtanium, az érc, ami miatt a földiek ott vannak a Pandorán. Egyetlenegyszer esik róla szó, és akkor is csak annyi derül ki, hogy 20 millió USD egy kiló. Hol van a lényeg, a szupravezetés, az antigravitációs hatás, a Halleluja hegyek lebegésével való összefüggés? Még az sem derül ki, hogy mit csinálnak a feldolgozott érccel, hogy mitől értékes! Egy bánya nem így működik, itt nem nagyon láttam egyetlen bányászt sem, csak katonát és tudóst. Persze, értem, hogy ők a sztoriban nem voltak fontosak.

A fő konfliktus. Azt gondoltam, hátha nem egészen abból adódik, mint amit a trailer sugallt. Van egy na’vi törzs a sokból, és a legjobb érclelőhely pont az otthonukat jelentő óriásfa alatt van. Na ne! Ezt a bugyutaságot, amikor egyszerűen elfelejtjük, hogy egy _egész_ bolygón vagyunk, amin végtelen terület áll rendelkezésünkre, még talán a Star Wars vezette be, ott zsugorodtak össze a bolygók néhány négyzetkilométernyire. Az Avatarban a földiek bárhová mehettek volna, bárhol bányászhattak volna, pl. a Halleluja hegységben, amelynek hegyei ugye nem véletlenül lebegnek, hiszen pont ez lenne az unobtanium lényege. De oké, az szent hely, ott sem lehet bányászni, de még így is ott az egész bolygó. Semmi szükség nem volt arra, hogy megbolygassák a kapcsolatot a benszülöttekkel. Eleve, fel kellett volna mérniük, hány törzs, hány egyed él a bolygón, akkor nem piszkálták volna meg a kényes egyensúlyt. Lehet azt mondani, hogy ez kukacoskodás, de szerintem nem az, hanem a történet belső logikájának hiánya, amikor a konfliktus csak azért van, mert az író így akarta. Ettől függetlenül az otthonfa elleni támadás a film legbrutálisabb jelenete, abban van monumentalitás, érzelem, kegyetlenség, dráma. Ehhez képest a végső csata megdöbbentően érdektelenre sikeredett, illetve nem tudott mgával ragadni, hiába volt brutálisan látványos.

A forgatókönyv. Valami már régóta nem stimmel a hollywoodi forgatókönyvíró szakmával, de azt gondoltam, hogy pl. a Sötét lovag bevételi rekordjai után ráébrednek arra, hogy a néző nem hülye, és a bonyolultabb, komplexebb sztorinak igenis van létjogosultsága. Sajnos akkor már javában forogtak az idei nagyágyúk otobábbnál ostobább történettel. De talán jövőre? Cameronban viszont bíztam, mert nagyon alapos ember, de itt mintha elveszítette a volna a fókuszt, és a tökéletes látványra ment volna rá, miközben nem szólt neki senki, hogy ezt a scifi alapsztorit már tucatnyian megírták.

Regényben. Igaz, a moziba járó tömeg nagy része nem olvas scifit, szóval, el tudom képzelni, hogy az az alapötlet sokakat elvarázsol, miközben egy hatalmas scifi közhely. Az alapmotívumból, az idegen világba beilleszkedő fehér hős történetéről ráadásu tucatnyi hasonló filmet csináltak nem scifi tematikában, a Pocahontastól a Farkasokkal táncolóig, nekem mégis az egyik kedvencem, Az utolsó szamuráj ugrik be, Tom Cruise egyik utolsó igazán jó filmje. Ugyan Az utolsó szamuráj sokszor hatásvadász volt, mégis sokkal hitelesebben történt meg benne a fehér katona beilleszkedése a szamuráj közösségbe, sokkal élőbb, érzelmekkel telibb volt a harcuk a túlélésért. Az Avatar ehhez az alapsztorihoz sajnos semmi eredetit nem tudott hozzátenni.

A zene. James Horner számtalan zseniális filmzenét írt már, de ez most nagyon szürkére sikerült. Hol van egy John Williams-féle Star Wars-téma, vagy bármely más az SW-ből, ami bármikor borzongásra késztet? Az Avatarban egyedül a végső csata zenéjére emlékszem, csak az meg olyan ismerős volt máshonnan. Utána hosszan gondolkodtam, aztán rájöttem: a Trójából. De nagyon durván ugyanaz a motívum, ami a Trója csatajelenetei közben felcsendült. Még szerencse, hogy Horner önmagát nyúlta le, hiszen a Trója filmzenéjét is ő szerezte. Ez számomra eléggé érthetetlen és pofátlan húzás.

Szóval, a filmtechnológiai kánaán mindenképpen eljött az Avatarral, innentől bármit meg lehet csinálni úgy, hogy a néző egy pillanatra se veszi észre, hogy mi a valóság és mi nem. Viszont jó és eredeti történetekből még mindig óriási hiány van, és jó lenne, ha ezügyben is lennének kísérletek egyfajta forradalomra. Szerencsére több scifi regény vár, igaz évek óta, a megfilmesítésre, és bármelyik kerül értő kezekbe, akkor valóban valami csodát láthatunk a jelenlegi filmtechnológiával. Gondolok itt pl. a Végjátékra, a Hyperionra, az Alapítványra, az Örök háborúra, a Randevú a Rámávalra.

Az alábbi fórumhozzászólásra hívták fel a figyelmemet az origo.hu filmkritikája alatt.

“Nem tudtam miért van nekem olyan érzésem, hogy a forgatókönyvíró olvasta Brandon Hackett-től az “Erdőhold”-at! Amúgy az író valódi neve Markovics Botond és napjaink egyik legjobb Sci-Fi írója, nem csak Magyarországon, hanem világszerte. Már kezdtem azt hinni, hogy Cameron lenyúlta a témát, de egy kis utánajárás után rájöttem, hogy nem erről van szó, de az alapgondolatom jó volt! James Cameron megvette a jogokat az írótól és (átdolgozva azért, de) ebből lett az Avatar. Akkor már rossz nem lehet, mert az “Erdőhold” és folytatásai fantasztikusan jók voltak. És lesznek is, mert még nincs befejezve a saga.”

Gondolom az sfportalos cikk is hozzásegített mindehhez, de azért ez továbbra is csak egy poén volt ám.

Egyébként a film közben egyszer nem jutott eszembe az Erdőhold. A filmről pedig mindjárt írok…