acélpatkány SF blogja

A gyémántcsiszolás helytelen formája - Székelyhidi Zsolt: Jega Jade

2010. március. 22. SF és olvasmányok-ban. 16 Hozzászólás

Leszögezném, hogy jelen írás nem tekinthető teljes értékűnek. Ennek az az oka, hogy a bejegyzés szerzője – aki most valamiért szükségesnek érzi, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen magáról – közel sem olvasta jelen regény, a Jega Jade egészét. Nagyjából a felét, 150 oldalt tudhat maga mögött, de összességében meg merem kockáztatni, hogy a feldolgozott szöveg ennek töredéke.

De kezdjük mindjárt az elején. A történet nagyjából a következő: a távoli jövőben az emberiséget elpusztította egy agresszív idegen faj. A megmaradt kevés túlélő más, barátságosabb idegenek segítségével újra megpróbálja felvirágoztatni a civilizációt. Ehhez több különböző kolóniát készülnek létrehozni, génkezelt gyerekekkel és az azokat nevelő borgokkal. Az első ilyen kolónia az An Illió nevű holdon létesülne. De csak létesülne. Ugyanis mikor a keltetőcsomagok és a borgok földet érnek, egy ismeretlen erő megtámadja őket, és elpusztítja a teljes tábort. Erről a kolonizációt elindító emberek mit sem tudnak, hisz amint kilőtték csomagjaikat, tovább állnak más potenciális rendszerek felkutatása céljából.

A kolónia egyetlen túlélője véletlenül épp a telep leendő vezetőjének kijelölt Jega Jade, aki nem mellesleg az emberek királynőjének egyetlen természetes módon fogant gyermeke. Jade egy borgnak hála átvészeli a kezdeti nehéz időszakot, és a tábor felszereléseinek köszönhetően hamarosan egyedül is képes lesz boldogulni. És erre szüksége is van, hisz amellett, hogy a hold rengeteg veszélyes élőlénynek ad otthont, egy másfajta ellenséggel is szembe kell néznie. Több száz évvel ezelőtt ugyanis az őshonos civilizáció szörnyű polgárháborút élt meg, és a rejtőzködő túlélők még mindig ki akarják irtani a másik felet robothadseregeikkel.

Maga az alaptörténet nem tekinthető sablonosnak, hisz megpróbálja új oldalról felhasználni a sci-fi toposzokat – robinzonád, posztnukleáris világ, a pusztulás ellen küzdő emberiség. Azonban ezt egy sajátos világba helyezi: itt istenek vannak, nagyhatalmú lények, már-már hallhatatlan idegenek. Ez a könyv nem SF, hanem űrfantasy. Amikor sorolta a legendás fajokat és hasonlókat, szinte már vártam, mikor hangzik el: „…és volt egy ősi nép, a Dúnadánok.” De nem ez a legnagyobb probléma vele. A gond az, hogy hihetetlen módon túlírt. A szerző néha nem rest fél oldalon keresztül érdektelen információk garmadáját zúdítani az olvasó nyakába. És ezt minden oldalon eljátssza. Újra és újra. A szövegre talán a dagályos a legjobb szó: mintha egy XIX. századi romantikus (itt művészettörténeti fogalom, mielőtt valaki félreértené) regényt olvasnánk. Bevallom őszintén, ezt a könyvet is bakugrásokkal olvastam: voltak olyan oldalak, ahol csak a bekezdések első sorait olvastam el. Ami szép az egészben, hogy így sem estem el semmilyen fontos információtól. És azt hiszem, itt kell szót ejteni az illusztrációkról. Valahol azt olvastam, hogy a kiadónál nem gondolhatta senki komolyan, hogy ezek a képek szépek. Szerintem sem. Tudom, hogy ez eredetileg képregénynek készült, meg hogy manapság a „nem hagyományos” rajzstílus a divat, de ez mégiscsak túlzás. A képek olyannyira – elnézést a szóért – csúnyák, hogy nem egyszer egyszerűen átlapoztam a képpel szemközti oldalt, hogy ne keljen látnom. Erre mondtam valakinek: a képek serkentik az olvasót, hogy minél gyorsabban végezzen az adott oldallal. Plusz, nem csak hogy nem szépek a képek, de eléggé szemérmetlenek. (Nem vagyok hajlandó képet bebiggyeszteni a blogomba, no way!) Ezt a könyvben is megfigyeltem: hősnőnk ruhátlanul jár-kel, csak egy csizma van rajta. Ezt többször is kihangsúlyozzák nekünk, a szerző meg a rajzoló. De ezt miért kell? Eleve logikátlannak tartom, hogy Jade így mászkáljon. Az meg a másik, hogy a leírások szinte az erotikus regény határát súrolják („[…] mellei túlcsorduló, zamatos gyümölcsökké érnek, lapos, izmos hasa két oldalán kirajzolódnak a medencecsont által megírt ívek, combjai hátul, ha lehet, még gusztusosabb, feszes popsiba torkollnak, az arc pedig egzotikumaival maga a kívánkozó tüzesség.” 132). Nincs nekem bajom a meztelen női test leírásával, sőt, a szexszel sem, ha annak van értelme. De itt eléggé kilóg a lóláb, főleg úgy, hogy ha az ember kinyitja a könyvet, egyáltalán nem a fentebb lefestett szépség képét látja.

Az egész könyvet mintha tizenéves szerepjátékosok írták volna. Egyszerűen nem tudom komolyan venni, mert ha komolyan veszem, elszörnyedek. Arról ne is beszéljünk, hogy a történet első részeiben felfestett „gyerek fejlődésétől” a falnak tudtam volna menni. „Finom valami” meg „meleg valami” – mint egy gyengébb epizód a Fecsegő tipegőkből. Ez már nekem sok.

Végül egy jó tanács a szerzőnek: ne használjon jelen időt elmesélésnél. Egyrészt az olvasó nehezebben áll rá, másrészt maga az író is könnyen kiesik belőle. Elhiszem, hogy képregényes fejjel a jelen idő logikusnak történik – hisz minden egy adott képkockában, „most” történik – de epikai szövegeknél a jelen idő ritka. Lehet vele próbálkozni, nem arról van szó (hisz épp én prédikálok a stiláris újításokról), de ebben az esetben valahogy nem adott pluszt az egészhez.

Persze vannak a könyvről pozitív vélemények itt és itt. Én elhiszem, hogy nekik tetszett. Ehhez már hozzászoktam - túl finnyás vagyok.

Itt jegyezném meg, hogy ahogy elnéztem a Kossuth Kiadó eme pályázatának győzteseit, a kiadó merényletet követett el olvasói ellen, és egyszersmind lejáratja az igényes science fiction-t és fantasy-t, valamint az ezeket olvasókat is. Szégyellheti magát, akinek köze volt a kiadónál ehhez a pályázathoz (most kivételesen nem a szerzőkre gondolok). Továbbá bosszant, hogy az emberek az SF-et az űrfantasy-vel azonosítják. (Nem is beszélve arról, hogy egy SF díjra jelölik ezeket. ) De hát nincs mit tenni, amíg a Jega Jade-hoz hasonló írások jelennek meg SF címke alatt - és miért ne jelenhetnének meg? - addig ezzel kapcsolatban nem fog változás bekövetkezni.

Az opricsnyik egy napja

2010. március. 13. SF, olvasmányok és maintream-ban. 2 Hozzászólás

Vlagyimir Szorokint a kortárs orosz próza olyan nagyságai közt szokták emlegetni, mint Nabokov vagy Pelevin. Ő az, aki könyveivel sorra veri ki a biztosítékot a konzervatív olvasóknál és kritikusoknál, aki az orosz hivatalos irodalom “nagy ellensége”, ennek ellenére világhírű és közkedvelt szerző.

“A törvény és a rend - ez volt és ez lesz a Szürke Hamuból újjászületett Szent Oroszország alapköve.”

Az opricsnyik egy napja. 2023, valahol Moszkva környékén Andrej Danyilovics Komjaga kábultan ébred. Ezzel kezdetét is veszi az ő egy napja, az övé, az opricsnyikok egyik kiválóságáé, aki az újjászületett cári Oroszországot és annak Uralkodóját szolgálja, Szóval és Tettel. Az ő szemén át követjük végig útját, ahogy kutyafejet tetet vörös Mercijének elejére, felakaszt egy kegyvesztett nemest, megerőszakolja a feleségét, egyezkedik a kínaiakkal, drogkábulatba esik, végignéz egy lincselést, és még hasonló dolgokban vesz részt. Hisz ez az opricsnyikok dolga! Ők a cár keze, akik odacsapnak, ahova kell, lesújtanak az ellenségre, legyen az idegen vagy honfi.

Mintha újraélnénk a XVI. századot. Újra élnek a Prikázok, a nemesség, újra a karhatalom rémuralma érvényesül, az országot Fallal vették körül. Európa dekadens hely, ahol csak az arab cyberpunkok élnek meg, Kína újra Mennyei Birodalom, és Oroszország Anyácskában nyugalomban érnek a kalmükök, cserkeszek, karélok, csecsenek, mansik, oszétok, és minden más nép. Minden szép és jó - legalább is Komjaga szerint. Ő, aki opricsnyikként bármit megtehet és megszerezhet - akár tiltott dolgokat is - az ő világképében minden tökéletes. Az Uralkodó bölcs, mert kivezette szeretett hazáját a “vörös és fehér zavaros időkből”, az opricsnyikok derék harcosai a hazának, akik a Rend szavával és a Törvény öklével sújtanak le, a nép boldog, az élet jó. Ennek ellenére mindenki korrupt, Oroszhon ha nem is a Nyugattól, de Kínától függ, mindenkit elnyomnak, félelem tartja egyben az államot. Ez a diktatúra pont olyan, mint anno a kommunizmus - mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy Sztálinról szóló dicshimnuszt szóról szóra átvesz a szerző az Uralkodóra vonatkoztatva. Itt az opricsnyikok legnagyobb ellensége nem a hazaáruló ellen, hanem a prikázok és a konkurens tisztségviselők, akikkel többször is összetűzésbe kerülnek.

Szorokin, aki a Jég-trilógiával lett ismert, ebben a regényben nem a sci-fit teszi meg központi témává. Az csak arra jó, hogy érezzük a kontrasztot. Újra itt van a feudalizmus, és újra itt az önkény (amiből Oroszországnak mindig is kijutott). Ha előkerül valami újítás - pl. az aranyhalak vagy a modern “holografikus telefon” - az csak annyi, hogy megemlítik, nem tér ki rá a szerző. Minden természetes, az új és a régi is. És épp ez az, ami sajátos ízt ad a regénynek. Hisz olyan dolgokat látunk, amik elsőre évszázadosnak tűnnek - aztán rájövünk, hogy ez megy a mai világban is, csak nem vesszük észre. Legfeljebb nem opricsnyiknak és Uralkodónak hívják a “gonoszokat”. A könyv kegyetlen, erőszakos, van itt minden, ami elidegenítheti az olvasót, de mi csak sodródunk tovább, a torkunkat szorongatja ez a légkör, az elvakultság, a harag, a lenézés. És még van tovább is, még, még, megállíthatatlanul. Hisz ez csak egy nap az opricsnyik életéből. Mennyi fájdalom és elnyomás létezhet ott, ahol ilyen egy nap? És milyen világ létezik ott, ahol egy szerző ilyen könyvet ír? És milyen világ létezik ott, ahol az olvasó azonosulni tud egy ilyen regénnyel?

Valóságkeresés Philip K. Dick-kel

2010. március. 4. SF, olvasmányok és Philip K. Dick-ban. 8 Hozzászólás

Az Agave kiadó idén megjelentette a Csúszkáló valóságok (Shifting Realities ) című kötetet, melyben Philip K. Dick írásai kaptak helyet. Kezdetben úgy gondoltam, nem fogom érdekesnek találni a kötetet. Dick nem az én világom, elismerem, hogy olyat tett le az asztalra, amit kevesen, de minél inkább elmélyülök benne, annál inkább úgy érzem, túlment azon a határon, amit szeretni tudok.

Ennek ellenére valahogy mindig belebotlom ebbe a fránya Dick-be. És már csak kíváncsiságból is, de beleolvastam a kötetbe. Az életrajzi önírásokat átugrottam, így is többet tudok róla, mint ami érdekel - lásd, hogy fiatalon olyan szegény volt, hogy lóhúst evett, vagy a 74-es eset amiből a Valist írta. A kötetben ami számomra érdekes lehet, az Az ember a Fellegvárban folytatásának két fejezete (amit a Fellegvárról ír az annyira nem fogott meg), és az esszéi. Ezekért érdemes kézbe venni ezt a kötetet.

Ezek két részre bonthatóak. Az első rész nem is igazán esszék sora, inkább innen-onnan összeszedett írások a sci-firől. Nagyon érdekes, hogy látja egy olyan szerző, mint Dick - aki nem ragaszkodik szóról szóra az SF tematikához - a science fictiont. A másik csoportba a tényleges esszéi tartoznak. ezek közt a legkönnyebben befogadható Az android és az ember, ill. párja, az Ember, android és gép, melyekben ide-oda csapong a szerző, ill. a Hogyan építsünk olyan univerzumot, ami nem esik szét két nap múlva. A többi is érdekes, de sokkal nagyobb odafigyelést követelnek, és témáik is sokkal bonyolultabbak.

Szóval akit érdekel Dick, az mindenképpen járjon utána a kötetnek. Akit pedig az SF érdekel, az kérje kölcsön és olvassa el az esszéket. Furcsa kép bontakozik majd ki a szemünk előtt: Dick néha zseniális, ötletes, sziporkázó, néha azonban paranoid, teológiai szónok, meg merem kockáztatni, hogy őrült. Mi, akik nem kételkedünk a realitásban - vagy legalább is kötünk egy kompromisszumot -, idegennek találhatjuk ezt az embert. Pedig kaotikus gondolataiban több igazság rejlik, mint gondolnánk.

A Sors csikorgó kereke

2010. február. 28. SF és olvasmányok-ban. 4 Hozzászólás

Kyra Potter (Fazekas Beáta) ~~első~~ regényét publikálta a Cherubion Kiadó A Sors Kereke antológiájában. Az azonos című írás egy korábban megalkotott cherubionos univerzum, a Dark Space keretein belül játszódik, az emberiség és az idegen hódítók, a katharok közti háború idején.

Maga a történet nem túl bonyolult. A kegyetlen katharok betörnek a Naprendszerbe, ahol az emberiség – pontosabban kezdetben csak az un. Briton Birodalom, a Brit Birodalom jövőbeli analógiája – elkeseredetten veszi fel a harcot az idegen inváziós flottával. Az emberiség vesztésre áll, maga a Föld is elesik, de felcsillan a remény egy fiatal tiszt Yord Callen személyében. A különlegesen tehetséges ifjú sorsa azonban összekapcsolódik a katharok több száz éves jóslatával is, ami szerint egy próféta fog kiemelkedni az elkeseredett védők közt, és győzelemre viszi a leigázottak háborúját.

Magával a történettel első hallásra nem is lenne különösebben gond. Láttunk, olvastunk már ilyet, de mindettől függetlenül még lehetne szórakoztató a regény, hisz valljuk be, nem mindig a magvas gondolatokat keressük egy SF történetben. Sajnos azonban az író(nő, csakhogy mindenki boldog legyen, feministák és soviniszták egyaránt) nem képes életet lehelni ebbe az amúgy sem túl bonyolult cselekménybe. Már a regény kezdő fejezetében láthatjuk, miről is fog szólni a regény: az öncélúság határát súroló erőszakos képekből és az elmaradhatatlan szexről – legyen szó azonos vagy különböző fajúak közti erotikáról, bár szerencsére ezt nem részletezi a szöveg. Nincs azzal semmi baj, ha valaki a tizenéveseknek akar könyvet írni, hisz az SF hagyományosan népszerű a tinédzser fiúk közt, akik ugye szeretik a nagy csatahajókat és az erotikát. De akkor legalább tisztes iparos módjára járjunk el! Vigyünk egy kis életet a regénybe. A szereplők érdektelenek, szinte senkinek a sorsa sem mozgat meg bennünk semmit. Meghalhat akármelyik főbb szereplő, ne remélje az író, hogy akárcsak egy könnycseppet is elmorzsolunk érte. Hiába különleges a főhős – a klasszikus „hőseposzok” mintájára (lásd: J. Campbell: The Hero With A Thousand Faces) rejtélyes származás, különleges képesség, bár a többi kicsit sántít, mert ugyan megszenved, és talán egy kicsit érettebben jön ki a dologból, de egyáltalán nem beszélhetünk semmilyen „megvilágosodásról” – az olvasó számára ő is idegen. Egy kölyök – legyen akármilyen idősnek is mondva, bár a „tinédzser SF” hagyományaihoz hűen a húszas évei elejét tapossa –, aki számára a háború csak egy kaland, tele legyőzendő ellenséggel és bámulatos űrhajókkal.

De ha ettől eltekintünk, akkor sem nagyon találunk pozitív dolgokat. Ugyan gyorsan olvasható a regény, de a narráció hetvenöt százaléka nem tartalmaz semmilyen releváns információt – se a környezetre, se a helyzetre, se a szereplőkre vonatkozva. Írhat benne ugyan egy hajóbelsőről, a főhős érzéseiről, de akkor is csak oldalkitöltő szövegek lesznek. A párbeszédekkel is hasonló a helyzet. „érdektelen emberek váltanak érdektelen mondatokat.” A jelenetek nagy részének sincs funkciója.

Talán rövidebben (sokkal rövidebben) megírva a történet még érdekes is lenne. Itt azonban nem erről van szó. A kiszámítható fordulatok, a súlytalan traumák – amiket ugyan igyekszik a szerző komolynak beállítani, és bevallom, néha sikerült is neki, persze csak a sokkhatás alkalmazásával, de később már nem lehet őket komolyan venni –, a súlytalan ütközetek, összecsapások, a sablonkarakterek – lehet a sablont kreatívan is mozgatni –, mind annyira unalmassá teszik az egész könyvet. Az idegenek brutálisak, meg kegyetlenek, undorítóak, pont olyanok, mint az ördögök (tényleg). Tetteik mögött nem sok értelmet találni, csak végiggonoszkodják a regényt, és ennyi. De ugyanez elmondható az emberi szereplőkről: a dicső kapitányok, a morcos és undok tisztek, a dicső közbakák, a kötelező áruló, a hős szerelme, az önfeláldozó barát (és annak ZS-halála) and so one. Sablonvilágban, persze, ahol valahogy mindent tudnak a titokzatos ellenről, holott korábban épp az ellenkezőjét állították. Van itt fordítógép, legendákat felderítő hírszerzőszolgálat, és még amit el tudunk képzelni. Ez talán még oké is lenne mondjuk a második világháború idején, ahol azért egy férfi még nem válik feltűnővé a frontvonalak mögött. De hogy ezt ebben a helyzetben hogy oldják meg – nos, ez maradjon a jótékony feledés homályában. Mielőtt végleg felhagynék a regény jellemzésével, pár szót ejtenem kell a szövegről is, mint nyelvtani fogalomról. Először is, a beékelődő „jövendölések” attól nem fognak antiknak hatni, ha úgy írjuk le őket, mint ahogy az átlagember egy középkori szöveget elképzel. A kevesebb néha itt is több. (Plusz ha egy szöveget fordítunk idegenből, még ha az régies hangzású is az adott nyelven, a fordítás nyelvén még használhatunk modern szöveget. És láták vala hogy ez jó vala. Vala.) Másodszor magára az egész szövegre ráfért volna egy alapos szerkesztő. Továbbá a szóhasználatra is lehetne kicsit nagyobb gondot fordítani, néhol túl lazának, “irodalmiatlannak” éreztem a mondatokat, de persze lehet, hogy ezek a szavak csak engem zavartak.

Szóval ha nagyon póriasan és sarkítottan akarnék fogalmazni, mondhatnám azt, hogy a regény még a papírt sem éri meg, amire nyomták. De én ilyet nem mondok, kulturáltabb gyerek valék én ennél. Hogy egy tinédzsernek tetszik-e ez azt nem tudom. De hogy nekem tetszett-e, azt igen.

Az apropó apropóján

2010. február. 27. SF és Magán-ban. 152 Hozzászólás

Sokat gondolkodtam h megírjam-e ill. hogy kitegyem-e. Nem én találtam fel a spanyolviaszt, de ez már úgy nyomott egy ideje. Lehetett volna kicsit irodalmibb, de ez a téma mindig felidegesít. Szóval lesz ami lesz.

Én azok közé a hülyék közé tartozom, akik mindig beleütik az orrukat olyanba, amibe nem kellene. Hiába, ez vagyok én. Most is valami olyasmibe fogok, amihez lehet, hogy semmi közöm. Persze ez hülyeség, majd elmondom, miért.

Nos, mint az sokan már sejtik, idén is nekiállok és szépen sorra veszem a Zsoldos Péter-díjra jelölt műveket. A regények közül négyet már olvastam és véleményeztem. A fennmaradó négy közül csupán hármat fogok elővenni, ugyanis véleményem szerint a Vámpírkard című írást a zsűri rövid úton kizárja (ha nem, akkor én kérek elnézést). A kisregényekkel most nem foglalkozom, hisz mint kiderült, három nevezővel nem osztják ki idén a díjat (nagyon helyes :egyetértőbólogatás: ). Az 53 jelölt novellát viszont szándékom szerint hiánytalanul végigvenném. Értelemszerűen (és az egyszerűség kedvéért) először a regényeket, aztán a novellákat veszem elő.Ennek az egésznek ugye tavalyról van előzménye, amikor egy másik blogon a jelölt novellák közül 24-et néztem végig. Bár akkor nem történt semmi komolyabb incidens ennek kapcsán, azért volt olyan reakció, ami elfogultságról beszélt. Továbbá az elmúlt fél évben több helyről is érkeztek olyan reakciók, amik hasonlót hangoztattak. Természetesen hiába mondogatnám, hogy engem nem érdekel, egy-egy mű ki fia borja, hogy engem az írói teljesítmény érdekel, és nem a szerző elleni támadás az, ha a művéről negatív hangnemben szólok. Hiába mondanám, hogy amikor azt írom egy regényre, hogy buta, akkor azt halálosan komolyan gondolom, vállalva a véleményem okozta hullámokat. Lehet rólam is sok mindent mondani. Mindössze az olyan dolgokért kapom fel a vizet, amikor infantilisnek, hülyének, szűk látókörűnek, rosszindulatúnak, manipulatívnak és hasonlóknak neveznek, amikor el akarják hitetni velem, hogy bizony én voltam a gonosz rossz, aki magával a patás Ördöggel cimborál. Ha kiforgatják a szavaimat, és azt fordítják ellenem azt még inkább utálom.

De ezzel át is eveztünk egy másik vízbe. Pontosabban egy pocsolyába. A magyar SF pocsolyájába.

Hogy milyen is ez a pocsolya? Olyan mint a többi: vannak benne kisebb és nagyobb halacskák (ebi- és normálisak is). Van, aki csak a fejét dugja be ide, van, aki teljesen elmerül benne (és van, aki csak a hátsó felét dugja ide, de ezt most hagyjuk). Sokan vannak, akik az iszapba temetik a fejüket, és azt hiszik, egy tengerben vagy egy óceánban vannak. Hogy ők a nagy halak, ők diktálnak, és amit ők mondanak, az úgy van jól. Aztán van néhány ebi- és másmilyen hal, akik viszont tisztában vannak vele, hogy ez csak egy pocsolya. Koszos kis víz, ami korántsem az a virágzó, tiszta vizű tó, aminek sokan hiszik.

Személyeskedhetnénk, persze, ahhoz nagyon értünk. Nem vagyok öreg róka (sem öreg patkány, bár amióta a nickemet is leszólták erősen gondolkodom hogy megváltoztatom csótányra, az sokkal hangulatosabb), tudom hogy sok mindent nem láttam. De láttam eleget.

Tudjátok, túl sok az SF próféta és irgalmas szamaritánus errefelé. Lassan annyi lesz, hogy nem lesz, akit követőjükké fogadhatnak. Nem kívánok beállni ebbe az illusztris sorba, de pár dolgot már régóta szeretnék kiböfögni magamból. Mondjuk, részeg vagyok, és ez egy kocsmapult, OK? Bármi, amit mondok, nem használható fel ellenem a bíróságon, vérpadon, statáriális és hadi törvényszéknél, bitónál, kivégző osztag előtt satöbbi. Ezeket csak úgy mondom, nem is tudom, miket beszélek.

Na szóval és tetvel!

Kezdjük monnyuk ott, hogy milyen is a mai magyar SF irodalom. Már ha szabad ezt a szót használni. Azt ugye minden kis bakfis tudja errefelé, hogy az SF nem minőségi jelző. Van itt minden a dugós-űrszörnyes förmedvényektől a nagyondenagyonmély gondolatiságot megcélzó írásokig. Ez így helyes, panem et circenses, akinek meg ez nem elég, olvasson Goethét és kussoljon. Na de nem is evvel lenne itt a probléma.

Hogyan is nyúljunk hozzá a témához, lássuk csak, lássuk csak… Asszem így.

Vegyük Asimovot. Alapítvány, három robottörvény, Elijah Baley. Ezek mint faszásak. De Asimov 20 éve halott. Legnagyobb művét, az Alapítványt 70 éve írta. Namármost. Ha valakit azért kiáltunk ki ma nagy SF írónak, mert olyat ír, mint Asimov 70 éve, az okés? Persze, írjon úgy, ha ez megy neki, mindig lesz, akinek bejön majd mondjuk Balzac vagy Petőfi. De nehogy már ez legyen a legjobb, amit a magyar SF ki tudjon termelni magából! Térjünk már észhez! Odakint a cyberpunk is kifújt már több mint két évtizede. Dan Simmons non plus ultra Hyperionja is 20 éves! És mit csinál a mai hazai SF szerzők többsége? Ennél is régebbi téglákból építkezik. Lehet azt mondani, hogy „hádeháde nekünk nem voltak nagy íróink, meg hádeháde!” Kit érdekel? Olvastatok Bestert? És Vonnegutot? Vagy valami kortársat, mondjuk Egant? Ott a példa! Még ha nem is tanul meg az ember ánglisul (bár manapság egyre kevesebben vannak ezzel így), akkor is egy valag olyan SF-t tud beszerezni (főleg mostanság, amikor a kiadók annyi témába vágó írást dobnak piacra, hogy nem győzzük venni, sőt, olvasni sem!), amiből elleshet ezt-azt. Ne tessék félni a modern témáktól, a kísérletezéstől, a sablonok elvetésétől! Vagy ha sablonokból is dolgoztok, akkor próbáljátok meg azt úgy használni, ahogy előtte nem nagyon. És senki ne jöjjön azzal, hogy már mindent megírtak! Frászkarikát. Ahány ember, annyi könyv.

És akkor rá is térhetünk egy másik témára. Az olvasóra. Hogy mi is ez az állatfaj? Amiből a kiadók élnek. Meg akikből az írók (is) szeretnének megélni. Namármost. Nem kéne tiszteletben tartani az olvasót? Pardon, helyesbítek: nem kéne figyelni az olvasóra? Monnyuk írok egy könyvet. Azt mondják rá, hogy nem az igazi. Ki a hibás? Az olvasó, mert nem értette meg? Vagy esetleg, horribile dictu, az író? Persze nem beszélhetünk itt ilyesmiről, hogy hibás. Így jött neki össze, nem tehet róla. De ettől még ne (már elnézést) szarjunk az olvasó nyakára. Nincs olyan, hogy rossz olvasat. Nincs meg nem értett zseni. Nincs olyan, hogy hülye az olvasó mert nem értette meg. Ahány ember, annyi könyv. Ez egy rossz berögződés, hogy egy műnek csak egy olvasata létezik, és az a Szentírás. De mielőtt nagyon elragadtatnánk magunkat, álljunk meg egy percre. Ezek szerint nem is lehet megmondani egy könyvről, hogy „jó” vagy „rossz”? Na itt lép be a tehetetlenség elve. Tudjátok: amerre a tömeg húz. Ugyanis az SF író nem a szűk bölcsészrétegnek ír, akik vaskos ókuláréjukban örömködnek egy-egy írói kikacsintásnak. Ha nekik akar írni, írjon mást. Vannak ilyenek, Vonnegut meg hasonló. Ha meg végképp nem érti őt a közönség, írjon posztposztposztmodernt.

Nem az az író, akit kiadnak, hanem akit olvasnak.

(Egyébként szerintem a hazai SF élet szereplői örüljenek, hogy az SF olvasók nagy része nem is követi figyelemmel az itt folyó dolgokat, ugyanis rövid úton kiábrándulna az egészből.)

—-

Na de nagyon elkalandoztam. Elnézést. Jót tett ez a 3 óra szünet. Szóval.

Zsoldos-díj.

Ugye, mint mondtam, van már négy írás. Pár szóval röviden, meg linkkel. László Zoltán Nulla pontja ügyes és újító, olyasmi, amiről föntebb beszéltem. Nem tökéletes könyv, erről már többen beszéltek (karakterek nem elég mélyek, a sztori első fele indokolatlan, nagyon belefullad a fejtegetésekbe stb.), még lehetett volna javítani egy csöppet, de megkapja a jelest. Szélesi Sándor A beavatás szertartásával mintha apaságát próbálta volna szavakba önteni. Ezzel annyi a baj, hogy számomra hiteltelen az egész, a karakterek nem kidolgozottak és koherensek, a konfliktus hajánál előráncigált. Sokkal kevesebbet ért el, mint amit vállalt. Csepregi Tamás novellafüzére regény kategóriában indul. Ami egyrészt érdekes, mert én pl. összecsengő novellák sorozatának tartom, de pl. az Alapítvány is ilyen, mégis regényként jegyzik. A Szintetikus álom a klasszikus cyberpunk panelekből építkező mű, tisztes iparos munka, ami ha nem a lerágott kliséket használja, akkor talán el is nyeri a tetszésem (de elismerésem, elsőkönyvesként szép teljesítmény). Antal József Justitiája bizony elég nagy port vert fel. Maga a szerző is kifejtette a véleményét a bejegyzésemmel és személyemmel kapcsolatban, ebbe nem kívánok belemenni. Mindenestre tartom magam ahhoz, hogy a könyv gyengén megírt hiteltelen szöveghalmaz. Számomra csak maréknyi elfogadható aspektust tartalmazott (itt jegyezném meg: lehet azt mondani, hogy a szerző nem a Dűnéből vett át dolgokat, hanem a történelemből, de amikor fél tucat dolog egyezik, az szerintem már más tészta.) Ha érdekel valakit az enyémhez hasonló végeredményű, visszafogottabb hangvételű írás, annak ajánlom az Új Galaxis 14-ben megjelent S. Sárdi kritikát.

A novellákkal kapcsolatban azt szeretném megjegyezni, hogy terveim szerint minden írásra sort kerítek. Akik esetleg figyeltek, tudják, hogy tettem egy olyan ígéretet Antal Józsefnek, hogy nem fogok írni többet egy írásáról sem. Aztán beszélgettem egy kedves barátommal, aki rávilágított: ezzel gyakorlatilag beismerem balfrász igazát. Nos, én nem ismerem be. Majd befogja a fülét és a szemét, ha egyáltalán véletlenül erre téved. (Egyébként ha van notesze, észreveheti, hogy nem személyes indokok vezettek anno.)

És akkor most pár sort a vélemény/kritika/bejegyzés sorozatban.

Akik ismernek, tudják, hogy néha elszalad velem a ló, és elég keményen fogalmazok. Ez van. A bejegyzéseim is ilyenek. A blog alapvetően egy szórakoztató műfaj. Ha teszem azt a solariára írok valamit, akkor ott visszafogom magamat. De a bejegyzéseimben megengedhetem magamnak a szabadszájúságot.

Ha valakinek baja van, ide írjon. Vagy küldjön emailt, az is fenn van sok helyen.

Olyan, hogy kritika nem létezik, OK, ezt már megtárgyaltuk (megtárgyalták mások). Bár vannak olyan bejegyzések itt a blogon, amik talán megütik ezt a mércét (lásd A beavatás… bejegyzést).

A vélemény olyan, mint a segg: mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a másikéra. Vagyis: amit én begügyögök a netre, az saját személyes vélemény, nem pedig kinyilatkoztatás. (Egyébként ez is megkülönbözteti az ebihalat meg a nagy halakat egymástól.) Lehet nem komolyan venni, nem foglalkozni vele, leszólni, estébé. De ez van.

Lehetne még sorolni a dolgokat. Mivel nem akarok személyeskedést, ezért inkább nem is kezdek bele mélyebben a dolgok piszkálásába. (Privátban szívesen elcseverészek én bárkivel, tudom, ez alakosság.) Írók, kiadók, az AVANA (ami kívülről egy személyes érdekek miatt működésképtelen valaminek tűnik, de javítsatok ki, ha tévedek), mindnek lenne miért változnia. Persze, az olvasóknak is, ezt tudom. Nekem is. A lényeg, hogy korántsem mondhatjuk azt, hogy SF aranykorban élünk, vagy hogy a hazai SF haldoklik. Inkább nem képes továbblendülni.

Az alaptémáról, az értékelésről még annyit, hogy tudom, hogy nem nagyon egyezik az ízlésem a zsűrijével. Ez van. De hogy mégis miért van nekem közöm a díjhoz? Mert nekem szól. Nem? Az olvasónak. Ha ugyanis kiosztanak egy díjat, annak elsősorban azt kell sugallnia: igen, ezt érdemes elolvasni. Magyarul azt mondják: figyu, ezt skubizd! Ennek ellenére nem mindig ezt történik, de ugye fiatal még a díj, meg kevés a nevező, meg hasonló. De azért szeretném, ha szép lassan a ZSP-díj minőségi jelzővé válna, nem pedig pár ember véleményévé, ami néha egyezik a többségével, néha nem (és ráadásul anyázásba fulladó vitákba torkollik). Tudom, nem egy Hugo, ahol a nevezett művek is megérnek egy misét, de nem hiszem, hogy nem lehetne ezen javítani.

2010-es szegedi SF kurzus

2010. február. 24. SF és Magán-ban. 9 Hozzászólás

Ahogy 2007 eleje óta, idén is volt/van SF szeminárium az SZTE-BTK-n. A mostani egy csöppet különbözik az eddigiektől.

A tavalyi év tapasztalatai miatt Réka, a kurzust tartó tanár úgy döntött, egy kicsit keményebbre vesszük a figurát. Mivel csúfosan szembesültünk azzal, hogy a diákok fele nem hogy ppt-t nem tud készíteni, de a témájával (a saját maga választott témájával!) sincs tisztában, ill. előadásaik a történet elmesélésébe fulladnak (arról ne is beszéljünk, hogy néhányuk prezentációja beszédstílusukból adódóan érthetetlen és zavaros volt), ezért idén a kurzust két részre lett bontva. Az elsőn (ez volt most szombaton) a diákok hallgattak nagyokat. Ebben segédkezett Tamás (a blogon fonokt néven rohangál) és szerény személyem két-két prezentációval. Így összesen 6 különböző előadást hallgathattak végig a kurzuson ott lévők (olyanok is voltak, akik nem is vették föl az órát). És akkor most szép lineáris sorrendben a témák:

én kezdtem, beszéltem általánosságban az SF-ről, a meghatározásáról, rövid történetéről, témáiról, a felmerülő kérdésekről és az ehhez kapcsolódó dolgokról - szép színes, csili-vili prezentációval, filmbetétekkel és poénokkal megtűzdelve. (Majd egyszer valahova fölkerül a ppt is és a begépelt előadás is, ígérem. )
Tamás az adaptáció kérdéskörét járta körbe: mi az adaptáció, milyen fajtái vannak, miért jó/rossz és így tovább. Hallottunk mindent a Pókember musicaltől a Valis operáig mindenről.
Réka egy gyors kis ppt-vel megmutatta, mi is a ppt - vagyis hogyan ne csináljunk prezentációt.
Ugyancsak ő a Star Wars és Joseph Campbell The Hero With A Thousand Faces című könyve közti párhuzamról beszélt.
Tamás, illusztrálandó a korábbi prezentációját a Különvélemény filmről/novelláról értekezett, hasonlóságokról és különbségekről.
Én pedig szokásosan túlvállalva magamat a Hyperion-t kezdtem el elemezgetni abból a szempontból, hogy milyen kulturális utalások jelennek meg benne, ill. hogy milyen stílusokat kever, mely zsánerek jegyei bukkannak fel a történetben. Mondanom sem kell, látszott az arcokon, hogy egy kukkot nem értenek abból, amit mondok, de ez inkább az én hibám volt. Túl kemény anyagot választottam, ráadásul a történettel sem volt tisztában senki rajtam kívül.

Mindezeket követően kiválasztottuk a hallgatókkal közösen, hogy ki milyen témáról fog beszélni májusban. Legnagyobb sajnálatunkra alig volt aki konkrét művel (irodalmi alig volt, a filmek domináltak, de így is kevés volt) kapcsolatos témát hozott. Nagyon sok volt a “mi valósult meg a… ” kezdetű témákból, amiket megpróbáltunk kicsit közelebb hozni az óra témájához. Ez van, úgy látszik, hogy az SF alatt még mindig nem azt értik egyesek, mint mi.

Mint ahogy az a fentiekből is látszik, ez az SF szeminárium gyökeresen eltér az ELTÉ-s szemináriumtól. Ennek a kurzusnak a célja az, hogy a különféle SF műveket tudományos szempontból vizsgáljuk, hogy olyan megközelítését adjuk az SF-nek, ami ma még idehaza nem kimondottan elfogadott. Lehet ez bármilyen megközelítés: pszichoanalitikus, történelemtudományi, vallástudományi, sőt, még akár természettudományos is. Mindemellett szeretnénk, ha a kurzuson részt vevők fejlesztenék az előadó képességüket, megtanuljanak jól prezentálni. És persze főleg hogy jól érezzék magukat.

Dinoszauruszok az Édenkertben

2010. február. 12. SF, olvasmányok és GFK-ban. 3 Hozzászólás

Még ma sem tisztázott teljesen, mi okozta 65 millió évvel ezelőtt a nagytestű hüllők - a dinoszauruszok - és több más állatfaj kipusztulását. Annyi bizonyos, hogy ha nem következik be ez a katasztrófa, ma egészen másként nézne ki a világunk. Harry Harrison ezzel a gondolattal játszik el 1985-ös Édentől nyugatra (West of Eden) című regényében.

A jilanék (az intelligens, két lábon járó hüllők) új kolóniát készülnek alapítani Gendaszi (~~Afrika~~Amerika) trópusi kontinensén, hogy átvészeljék a közelgő jégkorszakot. Az új földrészen azonban olyasmivel találkoznak, amivel azelőtt soha. Furcsa, felegyenesedett, eszközhasználó emlősökkel - ahogy ők nevezik, usztuzoukkal -, akik megtámadják őket. Ezek az emlősök, a magukat tanakoknak nevező emberek szintén a hideg elől húzódtak délre, és ők sem láttak még ilyen lényeket, mint a jilanék, mivel azonban engesztelhetetlenül gyűlölik a maragokat - a hüllőket, de különösen a dinoszauruszokat -, gondolkodás nélkül megölik az első utukba akadó jilané csoportot. Persze a bosszú nem maradhat el, és megölik az embereket. Egy túlélő marad, Kerrick, a fiatal fiú, akit a jilanék vezetője, Vainté életben hagy, hogy megtudjon minnél többet az újfajta emlősökről.

Harrison ebben a vaskos könyvében egy igencsak érdekes világot tár az olvasó elé. Aprólékosan kidolgozta a jilanék felépítését, életét, társadalmát, ahogy a később megjelenő emberek különféle csoportjait is. A könyv legerősebb része egyértelműen a jilanék bemutatása. Ezek a lények ugyan a Földön élnek, mégis olyan szerepet töltenek be, mint az idegen lények, semmi közös nincs az emberek és az intelligens dinók között. Az író felvázolja, milyen is lehet egy olyan civilizáció, mely nem kiaknázza a természet erőforrásait, nem feléli azokat, hanem átalakítja. A jilanék genetikailag módosított élőlényei gyakorlatilag mindenféle funkciót ellátnak a mikroszkóptól a fegyverig. A jilanék közt élő ember fiú szemén át Harrison feltárja nekünk ezt a régi és bonyolult civilizációt, mely ugyan sokkal fejlettebb az embernél, még is rendelkezik olyan jegyekkel, amelyek ellenszenvessé teszik a szemünkben.

Mindazonáltal Harrison látszólag ismerős szerkezetet használ fel. Legalább is számomra így tűnik. A jilané kultúra ugyanis erősen hasonlít a görög-római civilizációra - persze magyarázható ez azzal, hogy az adott civilizáció megrekedt ezen a fejlődési lépcsőfokon. Nem államokról, hanem városokról beszélhetünk, melyeket különféle vezetők irányítanak. A legfontosabb vezető az eisztaá, akinek kiátkozó parancsa halálos sokkot vált ki a városukhoz kötődő hüllőkből. Az egész viselkedésmódjuk és egymáshoz való viszonyuk is a római köztársaságkort idézik, ahol a patríciusok igyekeznek kijátszani a másikat, a pleps (jelen esetben a “beszélni tanuló” frandzsik) pedig lenézett, megvetett népség a társadalmukban. Az emberek ellen viselt “háborúik” pedig kicsit olyanok, mintha a rómaiak harcolnának a “barbárokkal”.

A jilané világ mellett számomra még a később megjelenő emberi közösségek bemutatása tetszett - nem a vadászó tanakok, azok egy érdektelen oda-vissza vándorlásban sikkadnak el a főhőssel, Kerrick-kel együtt -, hanem az Afrika északi részén élő sötét bőrű, törzsi szervezetben élő (tehát a tanakoknál fejlettebb) szaszkuk, és az ő hitviláguk.

Ami még a regény javára írható, az az olvasmányossága. Harrison gördülékeny mondatokat használ, a narráció egyenletes, bár néhol kissé terjengős, és maga a regény is - mint az ilyen volumenű munkák jelentős része - túlírt. Ezt fokozza az, hogy a tanakok és jilanék háborúja egy idő után szinte érdektelenné válik, hol az egyik, hol a másik üt rajta ellenfelén, és ez szinte már olyan mértékben összekuszálja a cselekményt, hogy az olvasó nem is törődik már ezekkel, csak haladjon a könyvvel.

Ennek ellenére az Édentől nyugatra ötletességével és átgondolt háttérvilágával megérdemli a figyelmet, különösen azoknak, akik kedvelik a prehisztorikus történeteket. Érdekes science fiction, a maga módján kiemelkedő, bátran olvashatja az is, aki nem akar “színtiszta” SF-et a kezébe venni.

A hard SF-ről

2010. január. 28. SF és Irkálmányok-ban. 6 Hozzászólás

Felkerült egy cikkem a hard SF-ről.

“Mi is az a hard SF? Egyáltalán mit jelent? Hard, azaz kemény. Kemény, talán abban az értelemben, hogy keményfejű tudósok írják, vagy hogy kemény dió megérteni és élvezni? Korántsem. A hard SF szórakoztató és közkedvelt tematika a science fiction-ön belül. A hard SF nem más, mint olyan írásmű, amiben a tudomány kerül a középpontba, alapja a tudományos eredmények, fejtegetések, legyen szó biológiáról, kvantumfizikáról vagy mechanikáról. Lényegét tekintve nem más, mint tudományos népszerűsítő mű – de egyszersmind több ennél.” [folytatás]

A cikk megírásában sokat segített creidiki két bejegyzése (ez meg ez) és Galántai Zoltán bejegyzése.

Az út - The Road

2010. január. 24. SF és Film-ban. 3 Hozzászólás

„Ha a fiú nem Isten igéje, akkor Isten sosem szólalt meg.“

Mit mondhatnánk? A The Road az a fajta film, amiről nem igazán van mit mondani. Egy megrázó, drámai erejű alkotás, szívbemarkoló történettel.

Évekkel ezelőtt történt valami katasztrófa. Atomháború, vegyi háború, természeti katasztrófa, teljesen mindegy. A világ haldoklik. A városok romokban, az élőlények kihaltak, a fák is csak száraz oszlopokként állnak ki a földből. Minden szürke és sivár. Hideg van. Az emberek, már akik megmaradtak, állandóan éheznek, és a túlélésért kell küzdeniük. De nem csak az elemekkel, hanem saját magukkal is, a kannibállá váló társaikkal is. Ezek a kannibálok nem habzó szájú szörnyek, egyszerűen hidegvérű emberek, akik jobb híján más embereket esznek.

Ebben a katasztrófa utáni világban él az Apa és egyetlen Fia. A Fiú már ebbe a világba született, sosem látta a napfényt vagy a zöld erdőket. Egyetlen társasága az Apja, aki, miután felesége a könnyebb utat választotta, magányosan vándorol gyermekével dél felé, a tengerhez. Egyetlen dolog tartja életben, és ez a Fia iránti felelősség. Egyetlen fegyvere egy pisztoly, benne két golyóval: egy neki, egy a fiának, a legvégső esetre. Útjuk pusztaságokon, kihalt erdőkön és elhagyatott utcákon vezet, keresztül a pusztuló világon.

Cormac McCarthy 2006-os Pulitzer-díjas regényéből készült film egy sokkoló erejű mű. Már az első öt percben összeszorul a szívünk, amikor lopva megpillantjuk a Fiú kezében a játékállatkáját. Igazán így tudjuk felfogni a tragédiát. A világ végérvényesen elpusztult. És a gyereknek, a legártatlanabb lénynek a Földön ebben a világban kell élnie. Itt nincsenek magányos hősök, se glóriás jótevők. Itt túlélők vannak, akik csak magukra számíthatnak, nem bízhatnak senkiben, de minden lehetőséget meg kell ragadniuk, ha élni akarnak. Nap mint nap szembe kell nézniük a halállal, és tudniuk kell, hogy ha eljön az idő, nekik kell meghúzni a ravaszt. De a fegyver korántsem biztos, hogy másra fog irányulni. A névtelen alakok mind magukon viselik a halál jeleit. Az Apát játszó Viggo Mortensen szinte a felismerhetetlenségig megváltozott, csontsovány, arca beesett. Nem csoda, hisz az Apa haldoklik. De mielőtt meghal, teljesíteni akarja küldetését, fel akarja készíteni fiát az egyedüli életre. Nincs miért élnie, csak ezért, de ez sokkal fontosabb számára az életénél is. A Fiút alakító Kodi Smit-McPhee játéka is megkapó. Ártatlansága, gyermeki aggodalma mindenkiben megmozdít valamit. Idő előtt rá kell ébrednie, hogy a világ egy olyan hely, ahol vagy ő öl, vagy őt ölik meg. És hogy mi értelme van akkor mégis az életnek? A láng. Az emberiesség lángja. Bár a film nem fejti ki eléggé (bár ha úgy vesszük, mégis kellőképpen megteszi), a legfontosabb küldetése Apának és Fiának a tűz védelme. Az, hogy nem esznek embert, nem válnak állattá. Megmaradnak embernek, még a legzordabb körülmények között is.

Itt nem az akció a fő. A film trailerei a pár akció dús jelenetet emelik ki, holott a film nem erről szól, alig van benne ilyen rész. Sokkal jobban félünk attól, hogy az Apának egyszer meg kell húznia a Fia halántékához szegezett pisztoly ravaszát. A borzalom nem mindig a közvetlen fenyegetés képében jelenik meg: az állat módjára tartott lesoványodott emberek sokkal inkább félelmet keltenek, mert tudjuk, hogy valaki bezárta őket. Ráadásul a film befejezése sem boldog, sokkal inkább megrázó és fájdalmas.

A zene szinte belesimul a filmbe, és tovább erősíti a szívbe markoló hatást. A The Road nem tökéletes film, bizonyára lesz, aki talál kivetnivalót benne. De mégis, ez egy olyan alkotás, amire még évek múltán is emlékezni fogunk. Apa és Fia története annak, aki látja a filmet, örökké beivódik az emlékezetébe.

(A film eredetijéül szolgáló regény február 1-én jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában)

Itt a Világvége! Meg a keményre főtt csodaország…

2010. január. 23. olvasmányok és maintream-ban. 3 Hozzászólás

“A világ egyre kiismerhetetlenebb. Maghasadás, a szocializmus bukása, a számítógép előretörése, mesterséges megtermékenyítés, mesterséges szervek, kémműholdak, robotok és a többi. Jómagam, kissé leegyszerűsítve a dolgot, belekeveredtem egy információs háborúba, melyben hovatovább a számítógépet is személyiséggel ruházzák fel.”

Napjaink leghíresebb japán szerzője, a világszerte népszerű Murakami Haruki talán legismertebb regénye, a Világvége és a keményre főtt csodaország (Szekai no ovari to hádoboirudo vandárando, 1985) egy több szinten értelmezhető, nagyszabású és kísérletező mű, mely méltán lett rengeteg pozitív hangú műelemzés tárgya.

A könyv mintha két különböző, egymástól független regény lenne. A két történet, a “Keményre főtt csodaország” és a “Világvége” szereplői névtelen alakok. Az első főhőse egy furcsa szakmát űz: numerátor, feladata a különféle számadatok “keverése” és titkosítása - mindezt pedig saját elméjével végzi, mindenféle gépi segítség nélkül. A könyv elején egy furcsa megbízatást teljesít. Egy különc professzor hívja őt magához, de már az odavezető út is hihetetlen: egy gardróbszekrényen át egy föld alatti barlangba jut, és onnan, holmi titokzatos “setétek” birodalmán át jut el a prof laborjáig. Itt a szórakozott öreg hanggal és hangelvonással kapcsolatos bizarr és óriási jelentőségű kísérleteinek eredményeit bízza hősünkre. Megpróbáltatásai azonban csak ezután kezdődnek: ajándékba egy egyszarvú koponyáját kapja, és hamarosan az információs háború résztvevői is jelentkeznek nála, hogy mindörökre felforgassák az életét.

“Valamit elveszítek, és nem tudom visszaszerezni. Mélységes mély és sötét kút ez, nincs annyi föld, amivel üregét be lehetne temetni.”

A Világvége ezzel szemben egy furcsa városban játszódik. A hatalmas fallal körülvett világba jövevény érkezik, akinek először meg kell válnia árnyékától - lelkétől -, majd az elhalt egyszarvúak koponyájából régi álmokat kell kiolvasnia egy könyvtárnak nevezett helyen. Névtelen főhősünk lassan megismeri a várost, annak különös lakóit, feltárul előtte a maga nemében tökéletes, mégis tökéletlen világ. De hamar rá kell ébrednie: ebben a világban csak lélek nélkül lehet boldog, ehhez viszont meg kell halnia az árnyékának.

Az egész könyv a két világ kettősségén alapul. A regény első felében csak halvány sejtésünk lehet arról, hogy mi köze a két szintnek egymáshoz. Az egyik egy modern világ, első ránézésre a miénk, egy csipetnyi cyberpunkos információháborúval vegyítve, a másik egy ízig-vérig misztikus mesevilág egyszarvúakkal, beszélő árnyékokkal és szabad szemmel érzékelhető lelkekkel. De Murakami nem engedi, hogy ilyen egyszerűen letudjuk a dolgot: a keményre főtt csodaország világa a maga nemében ugyanolyan mesés setétjeivel, hangelvonásával és bizarr alakjaival, mint ahogy a világvége is közel áll a valósághoz, annak azonban inkább a lelki, érzéki aspektusaihoz. Mindkettő az emberi létről beszél, a felelősségről, az élet céljáról, az emberi kapcsolatokról, szeretetről, szerelemről, hiányról. A szerző bemutatja a mai világ jellegzetességeit, hibáit, vicces hétköznapjait, de a mélylélektant is könnyedén használja. Jobb híján mágikus realistának nevezhető könyve noha itt-ott csöppet szószátyárnak tűnhet (ami itt korántsem hiba, hanem tudatos írói eszköz), és néha nehéz követni a beékelődő esszéista részeket - az egyszarvúak kulturális jelenségéről, a biológiáról, stb. -, összességében egy lenyűgöző munka, ami (és én ritkán mondok ilyet) kihagyhatatlan remekműnek számít, amiben sokkal több minden van, mint amire ez a rövidke ajánló rávilágít.

Miért mondja mindig, hogy Bajnokok reggelije?

2010. január. 13. olvasmányok és maintream-ban. 1 Hozzászólás

“Ez a történet arról szól, hogy miként találkozott két magányos, ösztövér, nem éppen fiatal fehér férfi egy gyorsan haldokló bolygón.”

Az egész azzal kezdődött, hogy volt egy Kilgore Trout nevű ismeretlen sci-fi író. Illetve nem is volt, csak Kurt Vonnegut fejében. Illetve a regényeiben. Illetve egy másik valóságban. Mindegy is az most. Szóval, volt ez a Kilgore Trout. Nem volt valami ismert, írásai általában pumás magazinokban jelentek meg ( persze a puma nem az az állat, de ez most nem lényeges ). Ám egy napon érkezett egy levél Mr. Elliot Rosewater-től, melyben meghívták a mi kis sci-fi írónkat a Midland City-ben megtartandó művészeti kiállításra. Mindezzel nem lenne semmi probléma. De ugyanebben az időben, Midland City-ben egy bizonyos Pontiac-kereskedő, Dwayne Hoover a testében lévő vegyszerek hathatós támogatásával épp megőrülni készül. És a végső katartikus őrülethullámot pont Trout egyik regénye fogja kiváltani.

És hogy mi köze van mindennek olyan dolgokhoz, mint a modern művészet, az afroamerikaiak helyzete, a természeti erőforrások kizsákmányolása, a homoszexulitás, a férfi pénisz és a női csípő mérete, a szegénység, a bűnözés, Amerika és a világ többi országának helyzete (és még sorolhatnánk)? Sok minden. Ahogy Vonnegut elmeséli nekünk a Bajnokok reggelije című regényének pofonegyszerűnek tűnő történetét, sorra kitér olyan apróságokra is, mint a művészet pártolására felszólító kitűző vagy egy fuvarozási vállalat nevének értelmetlensége ( ezeket egyébként saját kis skicceivel rendre illusztrálja is ). Az író úgy beszél nekünk a világról, mintha kívülállók lennénk, nem ismernénk se azt, milyen az alma, kik a négerek, vagy hogy miből is készül a hamburger.

“Az ötvenedik születésnapom felé közeledvén, egyre jobban dühítettek honfitársaim idióta döntései, és egyre értetlenebbül álltam előttük. Aztán hirtelen megesett rajtuk a szívem, amikor megértettem, hogy ártatlan és természetes okból viselkednek ilyen förtelmesen és ilyen förtelmes következményekkel. Csak megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy úgy éljenek, mint a költött mesealakok. Ezért lőtték le egymást olyan gyakran az amerikaiak: ez kényelmes írói fogás volt a novellák és regények befejezésére.
Miért bánt úgy sok amerikaival a kormány, mintha papírzsebkendőként eldobható volna az életük ? Mert a kitalált történetekben a szerzők rendszerint így bántak az epizódszereplőkkel.
És így tovább.
Mihelyt megértettem, mitől lett Amerika ilyen veszélyes, boldogtalan ország, melynek lakói teljesen elszakadtak a való élettől, elhatároztam, hogy fölhagyok a mesemondással. Inkább az életről írok. Minden emberfia pontosan ugyanolyan fontos lesz, mint a többi. Minden tény egyforma súlyt kap. Semmi sem marad ki. Teremtsenek mások rendet a káoszban! Én inkább káoszt teremtek a rendben. Azt hiszem, sikerült.
Ha minden író követné a példámat, akkor talán az irodalmi szakmán kívüli civilek megértenék, hogy a környező világban nincsen rend, hogy nem a rend, hanem a káosz követelményeihez kell alkalmazkodnunk.”

Vonnegut ezt a regényt ajándéknak szánta - saját magának ötvenedik születésnapjára. A könyv rengeteg életrajzi utalást tartalmaz, mind Trout, mint Hoover rendelkezik olyan jegyekkel, amiket a szerző önmagáról kölcsönzött. És hogy mi is ez a könyv valójában? Jó kérdés! Éles szatíra az emberről, a világról, rólunk, meg mindenről? Talán. De lehet, hogy az öreg Vonnegut tényleg csak új ember szeretett volna lenni, és ezért írta le ezt a szöveget, amit mindenkinek a kezébe kellene nyomni és azt mondani neki: “Olvasd!” Mert bár belehelyezkedik egy nézői pozícióba, azért tökéletesen kisejlik, hogy nem mindig azt az álláspontot képviseli ( sőt, nagyon is ritkán! ) amit a szereplői. Vonnegut nekünk nem arról beszél, amit szeretnénk olvasni: arról beszél, amit olvasnunk kell. Van itt minden: őrület, erőszak, kihasználás, elhidegülés, elnyomás, megvetés, lelki terror. Mindenkinek van valami problémája - mint ahogy a valóságban. Mindenki áldozat - de egyszersmind felelős a saját sorsáért.

Ez jár nekünk. Ez a bajnokok reggelije.

Mini-Avatar - Battle for Terra

2010. január. 11. SF, Film és animáció-ban. 10 Hozzászólás

Nem, nem csak egyszerűen egy olvasó-csalogató címről van szó. Ez az animációs film tényleg ugyan az, mint az Avatar - csak sokkal erősebb. Hogy mire is értem ezt?

Egy távoli planétán egy békés faj él, együtt a természettel. Szigorú törvényeik vannak, melyek tiltják a bonyolult gépezetek építését, mindazonáltal boldogok, és semmit sem tisztelnek jobban, mint az életet. Azonban egy napon hatalmas szerkezet jelenik meg az égen, majd furcsa repülőgépek szállnak alá és ragadnak el párat közülük. Először azt hiszik, új istenek jelentek meg, de többen - köztük a főszereplő, Mala - másként vélekednek. Egy összecsapás során az egyik szerkezet lezuhan, és egy kétlábú lény mászik ki a gépből, majd összeesik. Mala elviszi magához, és ott megtudja, hogy a lényt Jim Stantonnak hívják, és a bolygó körül keringő űrhajó az otthona.

“Ez volt a világuk… a Föld. Tápanyagban gazdag, de nem határtalan. Végül az emberek felélték a Föld természetes erőforrásait. Terraformálták a szomszédos bolygókat, a Marsot és a Vénuszt. Kolóniákat alapítottak. Két évszázaddal később a kolóniák függetlenséget követeltek, ami háborúba torkollott. Mindhárom bolygó elpusztult. Minden elpusztult. A túlélőknek egy esélyük maradt: megtalálni a naprendszerhez legközelebbi lakható bolygót. Az utazás néhány generáción át tartott, majd itt ért véget. Ezt a bolygót Terrának nevezték el.”

Mala segít Jimnek. Cserébe a férfi is segít neki, hogy visszaszerezze apját, akit magával vitt egy földi gép. De ez nem ilyen egyszerű. Az emberek hajója teljesen elöregedett, az oxigén fogyóban. Egyetlen reményük a Terra - és van, aki ezt akár erőszakos úton is meg akarja szerezni.

Nos, mint az ebből is látszik, ezt a történetet is ezerszer hallottuk már. Nincs új a nap alatt, két eltérő civilizáció szembenállása, egy szinte feloldhatatlan konfliktus: valamelyiknek el kell pusztulnia, hogy a másik élhessen (itt a két faj eltérő légkört lélegzik be). De az alkotók legalább odafigyeltek: hihető konfliktust építettek fel, a karakterek is bár típusfigurák, mégis több eredetiséget hordoznak, mint Cameron figurái. Persze a látvány terén nem tudja lekörözni az Avatart, de minden más tekintetben jobb annál. Ez is egy élő világ, bár nem sokat látunk belőle (de a hatalmas lebegő cethez hasonlító lény maga megér egy misét), itt is együtt élnek a lények a természettel (bár itt azért van egy-két különbség, főleg abban, hogy miért is élnek együtt). A hős itt is inkább választja a másik oldalt, mert az a legszentebb dolgot képviseli: az Életet. A befejezés sokkal jobbra sikerült az Avatarénál (persze ehhez meg kell nézni mindkettőt), és itt nem az az elv érvényesül, hogy amiért vannak rosszak azért mindenki rossz aki nem lesz őslakos…

Biztos vagyok benne, hogy ez a film nem kapott akkora hype-ot, mint a másik, nem lesz akkora rajongótábora mint a másiknak, és nem fogják az év filmjének kikiáltani egyesek (am. 2007-es, szóval senki se kiáltotta ki annak). Hogy miért? Mert nem Cameron, nem Worthington és nem Avatar. Ennyi, semmi más. Ja, meg nem szép CGI-3D. Egyébként inkább ez a film, mint a másik.

Macskakrimi

2010. január. 2. olvasmányok és maintream-ban. 7 Hozzászólás

Felidák Macska macskának farkasa. Legalább is ebben a remek regényben. A török származású német szerző, Akif Pirincci Bársonytalpon oson a halál (eredetileg: Felidae) című könyvének főszereplője Félix, egy még talán az embereknél is intelligensebb macska. De nehogy azt higgyük, hogy Félix valami csodalény: nem, a macskák nemzetsége intelligens, mindössze Félix még náluk is intelligensebb. Főmacskák épp új otthonba költözik – egy romos házba, melyről hamarosan kiderül, hogy évekkel ezelőtt klinikaként működött és borzalmak színhelye volt. De Félixnek nem igazán van ideje megismerkedni a régmúlt szörnyűségeivel, hisz a jelen is szolgál eléggel: közvetlenül az első napon egy meggyilkolt macskát talál a ház mögött. Ráadásul a gyilkos a jelek alapján nem más, mint egy másik macska! Ez a tény hihetetlenné teszi az egész történetet, hiszen macska nem öl macskát, pláne nem ilyen kegyetlenséggel. Nyomozóvá átavanzsáló főmacsekunk kutatni kezd a rejtélyes bársonytalpú gyilkos után, közben pedig egyre többet tud meg a majd egy évtizeddel ezelőtti eseményekről, melynek árnyéka még ma is rémséges sötétséggel vetül a negyed macskalakóira.

„A Gonosz a végtelenségig osztódó sejthez hasonlít; ha egyszer megszületett, mind több és több gonoszságot szül.”

Hogy milyen regény is a Felidae? Egy nagyon okosan kitalált és összerakott krimi, de egyszersmind sokkal több ennél. Ugyanis egy teljesen más szemszögből mutatja meg a világot: „felida-szemszögből”. A szerző remekül ragadja meg az alkalmat, hogy szóljon nem csak a macskák ősi fajáról – hanem rólunk, emberekről is. Félix története során megannyiszor előkerül az ember és más fajok viszonya. Az emberi butaság, gőg és bestialitás kerül pellengérre: az emberek rossz állatok, állítja az egyik szereplő. És igen, a regényben leírt szörnyű múltbéli események ezt támasztják alá. Ám a könyv végkicsengése mégis pozitív. Egy csodás utópia képe rajzolódik ki, ahol talán az ember és a másfajták harmóniában élnek majd egymással. Az állatok megbocsátják az ember rém gaz tetteit amit a természet, a szülőanyja ellen elkövetett. Mindemellett igen sok érdekességet is megtudhatunk a macskákról (a szerző a könyv végén fel is sorolja, milyen munkákból dolgozott), a mosdási szokásaiktól kezdve a csoportos viselkedésükig. Noha többször is úgy érezhetjük, hogy a macskákat az író túlságosan antropomorfizálja, vagyis az emberéhez hasonló tulajdonságokkal ruházza fel, ezeken mégis előzékenyen átsiklunk, hisz annyira könnyeden teszi ezt, hogy fel sem merül bennünk, hogy másképp lehetne. Elvégre ha a macskák intelligensek, miért ne viselkedhetnének intelligensen? A regény tele van erős mondatokkal, és egyszerűen lehetetlen letenni, ez talán az első könyv életemben, amit egy nap alatt olvastam el.

A könyv a mai napig hatalmas siker, az egyik legkedveltebb macskaregény, 17 nyelvre lefordították, és a szerző további öt (!) folytatást írt hozzá. Emellett a Felidae-ből 1993-ban azonos címmel (magyarul Karmok harca) egy rajzfilmet is készítettek.

2009 és a könyvek

2009. december. 30. SF, olvasmányok és Magán-ban. 3 Hozzászólás

Nos, az elmúlt év nem olyan volt, mint 2008, amikor három olyan könyvet olvastam, ami szépen bekerült a Top5-ömbe, de idén is akadtak jók.

Zsoldos Péter: A feladat - Zsoldos az év egyik nagy felfedezettje nálam. Noha nem olvastam tőle csak ezt a regényt, ezzel már akkora bizalmat kapott, amire kevesen képesek. Csak idő kérdése, hogy újabb Zsoldos-regény kerüljön terítékre.

Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök - A testvérpár az év újra felfedezettjei. Olvastam már tőlük, de kisregényeket, amiket ugyan nagyon szeretek, de nem tudhattam, regényekben mire képesek. Ill. olvastam már regényt tőlük, pont ezt, de olyan régen és olyan fiatalon, hogy nem emlékeztem rá. Azt kell mondanom, hogy tudtak valamit, amiért érdemes őket ismerni. Eddig minden regényük (minden írásuk) nagyon tetszett, és csak azért nem a Bogár a hangyabolyban került ide, mert ezt valamivel jobban megírtnak érzem.

Trenka Csaba Gábor: Egyenlítői Magyar Afrika - A nagy kedvenc regénye, ami már szépirodalom. Nem is mondok róla többet, valahol írtam róla, olvassa el az, akit érdekel.

László Zoltán: Nulla pont - Pár véleménnyel ellentétben nekem nagyon tetszett ez a regény, egyértelműen a városvilág miatt. Ez a regény valami olyasmi, amire a “hivatalos” magyar SF-nek szüksége van, lehet róla példát venni.

Murakami Haruki: Kafka a tengerparton - Szintén az év nagy felfedezettje a japán szerző. Ez a vastag regény emlékeztetett, hogy mennyire is szeretem az ilyen történeteket, és látatlanban is kedvet csinált más regényeihez.

És akkor most még pár dolog.

Bepótoltam egy nagy hiányosságomat, a Dűnét. Az a helyzet, hogy érzem a regény erejét, de nem ütött meg. Remélem, hogy a folytatások - amelyek úgy lebegnek előttem a regényben feltárt dimenziók után, mint távoli oázisok a sivatagban - közt megtalálom a számításomat. Belekezdtem Thomas Pynchon Súlyszivárványába, életem eddigi legnehezebb olvasmányába. Szinte érzem olvasás közben, hogy dolgozik az agyam, fizikailag megterhelő. Viszont ahogy Tamás kollégával kiszámoltuk, ha így haladunk, négy éven belül befejezzük… Ugyanis fél évente kb. 100 oldalt bírunk elolvasni belőle…

És akkor most jöjjenek a csalódások. Csalódtam Richard Morgan Dühöngő fúriákjában, mert egyszerűen túlpörögte saját magát és szépen egy remek lehetőséget bagatelizált le akció-sci-fibe, abból is az unalmasabbik fajtába. Csalódtam Antal József Justitiájában, mert egy buta, rosszul megírt és gyenge regény, amire nem is szeretnék több szót vesztegetni, mert rám fogják hogy szemétkedek.

Az év legjobb vétele egy angol nyelvű képes SF filmes könyv. Emellett sikerült olyan ritkaságszámba menő könyvekre bukkannom, mint a Csillagdagály, a Dosadi kísérlet, Az Androméda-köd, a Gyűrűvilág vagy a Csillaghajók című Cherubionos antológia. Emellett végleg bebizonyosodott hogy kórosan bibliofil vagyok, szóval kössetek le…
A tervek jövőre számosak. És grandiózusak.

(ui.: ide írom, nem fogok külön posztolni - az év filmje nálam a Moon. És vesszenek a filmforgalmazók! )

A Nulla ponton innen és túl

2009. december. 28. SF, olvasmányok és GFK-ban. 2 Hozzászólás

“A nulla pont az nem más, mint egy bolygó.
Önmaga körül kering, és végül
teljesen eltűnik majd az űrben:
égitest, tulajdonságok nélkül.”

Ahogy tanult kollégám megjegyezte, egy új László Zoltán regény megjelenése eseményszámba megy. Hogy miért? Mert a szerző regényei olyan egyedi színt képviselnek a hazai fantasztikumban, amire igencsak szükség van. Az író előszeretettel keveri a különféle ötleteket, stílusokat - lásd a Hiperballada alternatív történelmi cyberpunkját vagy jelen regény előzményének, a Nagaténak SF-et és fantasy-t kombináló ötletét -, és mindezt kellő odafigyeléssel, gondos írói munkával alakítja egységes, koherens szöveggé. Nincs ez másként jelen regény, a Nulla pont esetében sem.

László Zoltán: Nulla pont A történet Nagatén, ezen a tolkieni fantasy világon játszódik, ami egyetlen hatalmas város, megannyi kerülettel, amelyek azonban az állandóan változó utcák miatt nem érintkeznek közvetlenül. Negyven év telt el azóta, hogy a földi emberek egy csoportja átlépett a dimenziókapun és ezzel örökre megváltoztatta Nagate életét. Hosszan lehetne írni a világról, ami a legfontosabb komponense a regénynek. Mágia és tudomány, kapitalizmus és ősi hagyományok, a két kerület, Kapu és Sumnas viszonya, a háború és a társadalmi feszültségek mind árnyalttá teszik a regény világát, árnyaltabbá, mint bármely kortárs SF-et - viszont éppen csak annyit kapunk belőlük, amennyi feltétlenül szükséges. A történet egy különös varázstárgy körül bonyolódik, amit mind a nagy hatalmú behemót mágnás, Erdeve Befar, mind pedig a grogarista forradalmár, Ciasak meg akar szerezni. Ám a tárgyra nem csak nekik fáj a foguk, hanem a két háborút viselő félnek, Kapunak és az ún. szövetségeseknek is. De egyikük sem tudja, hogy ez a rejtélyes gömb nem csupán önmagában értékes, de általa lehetőség nyílik megismerni a városvilág titkait, rendeltetését - és talán ezáltal uralni is lehetne Nagate sorsát.

“Ahogy az én világomban egy író kifejtette: a megfelelően fejlett technológia működése megkülönböztethetetlen a varázslattól.”

Először is le kell szögeznünk, hogy a regény azok számára is élvezhető, akik nem ismerik az előzményeket - bár maga a regény több helyen is utal a korábbi eseményekre, és itt-ott érezni, hogy jobb lenne, ha olvastuk volna az első kötetet. Másodszor el kell döntenünk (el kell?), hogy mit olvasunk: fantasy-t vagy SF-et. A válasz számomra már az első lapoktól kezdve egyértelmű volt: hiába van itt mágia és mesebeli lények, ez bizony SF. Nem a titokzatos asztronautás betétre gondolok (mely végül érdekes módon kerül a helyére), hanem arra, ahogy a szerző az egész koncepciót kezeli. Úgy viszonyul a különféle jelenségekhez, mintha azok természettudományos módon megmagyarázhatóak lennének. Ezért is vág ide a Clarke-idézet. Ezért, noha a regény elsőre nem látszik annak, színtiszta science fiction. Lehetnek benne tündérek, orkok, varázstudók, a gondolkodása és megkomponáltsága SF-né emeli a regényt. És minderre Del Naja, az öreg földi a legjobb példa, aki még a legkülönösebb jelenség alatt is - ahol a nagatei behemót például már az isteneket emlegeti és szinte eszét veszti - nyugodt gondolatmenettel próbál rájönni a tudományos okokra.

Daniel Docui - The Hub of Time Ami még érződik a könyvön, a tudatos végiggondoltság - a borítótól a legapróbb mondatig. A szöveg szép, eleinte szokni kell, hogy kortárs magyar SF-ben ilyen mondatokat olvasson az ember, de hamar rá tud állni az agy, főleg, ha volt már szerencséje ilyen irodalmi nyelvezethez. A karakterek mind árnyaltak, és nagyon érdekesek. Mindegyik élő, lélegző lény, múlttal, jelennel és jövővel. Mindnek van célja, mind tudja, hol a helye, és mi mozgatja. Még a mellékszereplők sem mondhatóak sablonosnak - vagy ha azok is, pont annyi ideig vannak jelen, hogy ez ne tűnjön fel. A konfliktusok érthetőek.

Külön érdekesség a hármas cselekményvezetés: egyazon történetnek három különféle variációját olvashatjuk, és mindezt két szereplő, Befar és Ciasak váltakozó szemszögéből. Ez egyrészt remek alkalom, hogy ugyanazt a helyzetet két különféle oldalról lássuk, így nagyobb rálátásunk legyen az eseményekre. Másrészt olyan szempontból is különleges, hogy - legalább is számomra úgy tűnik - nem a két központi karakter, hanem egy harmadik szereplő, Del Naja a legfontosabb, hisz végső soron az ő tézisei és antitézisei alkotják a regény legfontosabb részét.

“Bűvészmutatványnak sem utolsó… De nem varázslat. Semmi sem az.”

A Nulla pont végig olyan elmélkedéseket és gondolatkísérleteket vonultat föl, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Mindezek kezdetben a gömb, majd később a városvilág, aztán a Föld, végül pedig az egész világegyetem természetével hozhatóak összefüggésbe. A legkülönbözőbb elméletek kerülnek elő, megidéződnek ókori és középkori nagyságok, modern tudományos hipotézisek és puszta szerzői ötletek is, hogy végül egy nagyszabású utazásban teljesedjen ki Nagate keletkezésének rejtélye. És noha a befejezés felemás - a klasszikus “de a kaland csak most kezdődik” vég -, azt kell mondanom, jelen regényben egy ilyen befejezés megállja a helyét. A regény maga olyan intenzív, hogy a nyitva hagyott kérdéseken való elgondolkodás is eltart egy darabig - bevallom, jó pár gondolatot még nekem sem sikerült dekódolnom.

Ha hibákat akarnánk keresni, akkor a következőket róhatnánk fel. Egyrészt az első két ismétlődő fejezet hossza nincs eléggé megalapozva, talán ha nagyobb hangsúlyt kapnának a harmadik fejezetben, vagy sokkal szorosabb lenne köztük a kapcsolat, akkor kiküszöbölhető lenne ez a probléma. Továbbá mint korábban említettem, egyeseknek ez a befejezés talán nem elég meggyőző - bár engem tökéletesen kielégített. Ami a szöveget illeti, meglepően kevés elütést találni - a legdurvább a “gndolta” szó, de ezen kívül csak rossz névelők fordulnak elő elvétve.

Mindent összevetve a Nulla pont az elmúlt évek általam olvasott legjobb magyar SF könyve. Jól végigvitt koncepció, alaposan végiggondolva, egyedi (de nem sablonos) stílusban megírva, egy grandiózus világra támaszkodva (ez azt is vonja maga után, hogy kedvet csinálhat a sokkal vaskosabb Nagatéhoz). Szórakoztató, érdekes, elgondolkodtató, intellektuális és modern regény, olyasmi, amire szüksége van a magyar fantasztikumnak.