mindennapi hősök XX.
péntek, január 15th, 2010
A SZAVALÓ
Zötyög a villamos, utasokkal tömve halad az Erzsébet királyné útján. Két fiú - lehetnek húszévesek, hajukat a szemükbe lógva hordják - azon verseng, hogy ki tud többet verset fejből. Az ablak felöli széken ülő a semmibe tekint, és szavalni kezd.
— Egész úton — hazafelé — Azon gondolkozom…
— …gondolkozám! — vág közbe a másik. — Elbuktad, most én jövök!
— Tüzesen süt le a nyári napsugár…
— … a nyári nap sugára! — vihog a másik, tapsol is a boldogságtól, egészen aprókat, mert megint ő következik. — Na, szóval… baromi régien volt már…
— Kezdjed már!
— Jól van,… izé… — ráncolja a homlokát, csücsörít, beszippantja az ajkait, majd elkomorodik. — Asszem, nem tudok többet…
— Ne már, azt csak tudod, hogy Csigabiga gyere ki…
— Az nem is vers!
— Hanem?
— Mondóka.
— Az is vers.
— Hagyál már! — rándítja meg a fiú a vállát.
— Nem hagylak! Addig nem, amíg nem mondasz még egy verset.
— Eddig sem mondtam egyet se. Mindegyikbe belesültem…
— Én talán nem…
— …de te főiskolára jársz, és az érettségin is négyest kaptál magyarból.
— Na, ne csináld már…. Csak egyet, oké?
Duzzog a fiú, csöcsörít, majd felcsillan a szeme, és így szól.
— Hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar…
— Na látod, a Himnuszt mindenki ismeri!
Ebben maradnak, veregetik egymás vállát.
Az utasok közül előlép egy férfi. Határozott hangon szólal meg.
— Bocsássanak meg, de a fiatalember az előbb a Szózat első mondatát idézte.
Felpillant a két fiú. Az ablak mellett ülő a gyorsabb.
— Mi maga, tán irodalmár?
Elmosolyodik a férfi, elengedi a kapaszkodót.
— Ellenőr vagyok — közli az elképedt fiúkkal —, de eltekintek a jegyellenőrzéstől, ha megmondják, kitől származik a következő idézet.
Nem is várja meg, hogy válaszoljanak a fiúk. Elhelyezkedik a platón, laza terpeszben áll, állát előre szúrja, homlokát felszegi kissé, és szavalni kezd.
— Kötött pályán halad az élet / reggeltől estig zakaltol a járat / egyszer majd utam végére érek / de addig lyukasztok még párat.
Kipirult arccal körbe néz, és begyűjt néhány elismerő pillantást. A fiúk egymásra néznek, és szinte egyszerre mondják:
— Ezt maga írta!
— Rögtönöztem! — szól büszkén a férfi, és betartva szavát, tovább lép egy székkel. Ott egy erősen elhanyagolt külsejű, idős alak gubbaszt. Pislog az ellenőrre, szipákol, pillantása elárulja, hogy jegy nélkül utazik.
— No, bátyám — áll meg előtte a versmondó —, maga vajon mit rögtönöz nekem?
Nem felel az öreg, ajkait szorosra zárja. Csak a tekintete beszél.
Elmosolyodik az ellenőr, ujjával megérinti az öreg vállát.
— Sebaj, bátyám, ma jó napon van! — és akár egy véget nem érő refrént, dünnyögve ismétli versikéje utolsó sorát, a villamos összes utasa pedig, akár egy színház jó közönsége, utat enged a szavalónak. Alattuk békésen zötyög a villamos, verslábakkal tömve halad az Erzsébet királyné útján.