Mint azt egy másik
blogon jeleztem, csömöröm van. Akadhat olyan, aki azt hihetné, tanult barátom – én annak tekintem – hátsó felénél tülekedve kaptam el a kórt, amely őt is kínozza. Az igazság ezzel szemben az, nekem már nagyon régen csömöröm van, csak az utóbbi néhány évben mutatkozott némi javulás, de mára az is elmúlt.
Képtelen lennék überelni azokat, akik már leírták az okokat. Jól látják, tisztán látják, talán még nálam is jobban meg tudták fogalmazni. Kiutat se nagyon tudok mutatni, hogy jönnék én ahhoz?
Kezdek viszont egyre inkább afelé hajlani, hogy a SF, és benne kicsinyke hazánk SF irodalma egyáltalán nem betegebb, mint az utolsó dinoszaurusz, az utolsó Neander-völgyi, vagy az utolsó huja. Köszöni, mint egyén jól van, csak már mint faj nem életképes. Megváltozott körülötte a világ, és ő képtelen volt változni vele. Mint ahogy a dinoszauruszok képtelenek voltak erre, a Neander-völgyi képtelen volt erre, mint ahogy az utolsó huja se tudta kikölteni a tojásait – vagy megtermékenyíteni egy nőstényt, ha hím volt -, mielőtt levadászták volna. Úgy hívják ezt, természetes kiválasztódás, ez vitte mindig is előrébb a világot kérem szépen. Ennyi. Se több, se kevesebb.
A mellett se rohanjunk el, hogy a Gutenberg-galaxis is elég szépen haldoklik, s haldoklik benne minden, amit betűkkel írnak. A sors fintora, hogy nem a digitális betűk hozták rá a gyilkos kórt. Az azokkal alkotott tartalmak se érdekelnek senkit. Vagyis, egyre kevesebb embert érdekelnek.
Mert gondoljunk csak bele! A magyar SF csúcsán megjelenő regények példányszámát 2-3000 körülire teszik. Tegyük fel, hogy mindet meg is vásárolják – amit tudjuk, hogy nem igaz – akkor is, mekkora szelete ez a társadalomnak? Vetekszik egy átlagos magyar falu polgármesterének ismertségével. (Szerintem, ez még mindig magasabb szám, mint az un. Magas irodalom ismertsége. Hiába csináltak Spiróból érettségi tételt. A plebs leszarja. Azt se tudja, kicsoda. Kíváncsi lennék, hány érettségiző választotta. De tényleg!)
Ezt az állapotot ketten jellemeztük a legjobban, a Con díszvacsoráján. Én és F. Tóth Benedek. (Az elefánt és az egér esete a hídon be is figyel mindjárt.) Én megállapítottam, hogy a magyar SF igen kicsiny, Benedek pedig hozzátette, hogyaszongya: …és sok benne a Szélesi és a Bán Jani. A névelők azok, amelyek itt nagyon fontosak. Ez nem a köztudott „pesti” elkorcsosulása a névelő használatának, sokkal inkább jelzi, hogy e két név inkább afféle behelyettesíthető változó. Ez a két változót megfelelő értékkel kicserélve – esetünkben tehetséggel – meg is oldja az egyenletet. A két oldal kiegyenlítődik, létrejön a hőn állított egyensúlyi állapot, amelyre minden, ami a világegyetemben létezik törekszik, létéből eredeztethetően. Semmi ok nincs arra, hogy új értékeket keressünk a változóknak, ameddig ez a nyugalmi állapot fennáll. Még ha találnánk is megfelelő értéket, minek cseréljünk, ha a probléma a nélkül is meg van oldva? Mert ez így logikus. A világ pedig tele van nagyon, de nagyon logikus dolgokkal.
A leglogikusabb benne, hogy ami eléri a nyugalmi állapotot, az előbb-utóbb kiszenved. A nyugalmi állapotnak ugyanis van egy nagyon, de nagyon nagy hátránya. Az maga a halál. „Úton lenni az élet, megérkezni a halál.” Ez az egyszerű igazság hajtotta végig Amerikán Kerouac-ot abban a kultuszregényben, amelyről „sihedernyikoromban” minden sznob főiskolás, egyetemista beszélt, de csak kevesen tekintettek rá úgy, mint egy drogos, félig, -vagy tán egészen az - buzi által, az időközben felnőtt, Amerikai Álmot Álmodó nemzedék pénztárcáját nyitogatni hivatott, viszonylag elfogadható szinten megírt irományra. (Az a bizonyos behelyettesíthető változó, ugyebár.) Pedig, el sem éri az „Érik a narancs gyümölcs”, vagy az „Egerek és embereket”, netán „A kék öböl”. Ne is beszéljünk a „Vágy villamosáról”.
Most fintoroghatnál – talán, teszed is! Nem baj az! -, hogy, na, sorolja itt az irodalmi közhelyeket. De sorolhatnám még tovább is. Akár magyart is. Iskola a határon, Anyám könnyű álmot ígért. Mert ezek nem közhelyek ám! Aki olvasta, tudja, hogy nem kismiska egyik sem. (Hány ember is lehet? Tippelnék úgy százas nagyságrendben.) De mondhatnánk, mi köze ennek a a scifi-hez?
Amúgy semmi. Csak, soroljál már fel magyar scifit, de lehet nem magyar is, amely olyan profizmussal, annyi mondanivalóval, olyan mélységeket feltáró elemzéssel közelít a témához, jelenséghez, - mit tudom én, minek nevezzem -, amelynek hatására megszületett? A nagy gazdasági világválságban, a szédítő iramban elembertelenedő társadalomban, a világháború viharában, az egyik napról a másikra hazáját vesztett nemzet tagjaként vergődő ember hányattatásának ábrázolására gondolok. Az emberére. A kisemberére.
Nem tudom meghatározni, mi a scifi. Más se tudja. De ha meglátom, felismerem. Sokan vagyunk így ezzel. Ha van benne űrhajó, ha van benne idegen bolygó, ha van benne időutazás, ha van benne UFO, akkor az. Pavlovi reflexre hajazó adottság. Mert ehhez szoktunk hozzá. Ezért kérdik tőlem is, ha megtudják, ilyet írogatok: hiszel az UFO-kban? Jól is van ez így, mert a tudományos-fantasztikum miről is szólna másról, mint az emberi tudomány és azon keresztül magának az emberiségnek a lehetséges jövőjéről? Így gondolták ezt, mióta scifi a scifi. Azok is akik írták, és azok is, akik olvasták. Lássuk be, ez jóslás, semmi más. Lehet persze profin csinálni, meg nem profin, de a lényeg az, hogy előbb-utóbb eljön az igazság pillanata, és a pofánkba vágják: „Nem ezt ígértétek!” Lehet ezen felháborodni, de ez kicsit olyan, mint amikor a kurva hápog azért, mert megdugták. Minek állt ki akkor az út mellé, kérdezhetjük joggal.
Van ebből kiút, írjunk disztrópiát, toljuk az emberiség pofájába, hogy ha olyan dolgokkal játszik, ami amúgy Isten dolga, könnyen rajta veszthet, vágjuk rá gyorsan. (Csak halkan megkérdezem, a Stalkert, ha olvasták a Csernobil elhíresült technikusai, ugyan mi a f@sznak játszottak azokkal a szénrudakkal?) Vagy a Kína szindróma, amelyből talán film is készült, de ezt nem tudom biztosan? De minek is hinnének nekünk? A Holdnál messzebb se jutottunk az elmúlt fél évszázad alatt, ha jártunk ott egyáltalán. A Mars utazást pedig most fújták le. Pocsék jósok vagyunk na, kár ezt ragozni.
Oké! A következő lépésben kihúzzuk magunkat, merünk kicsik lenni, és egy bátor coming out keretében felvállaljuk másságunkat. Igen. Mi csak ezt akarjuk, semmi mást. Ezek vagyunk mi. Na és? Aztán meg csodálkozunk, hogy az un. Magas irodalom elfordul tőlünk. Komolyan venné-e bárki azt a férfit, aki felvállalva másságát a szerelemben, mélységesen megsértődik ha nők értetlenül néznek rá, ha közeledik hozzájuk? Ugyehogyugye? Sértődöttségünk mellett, vagy épp attól hajtva tovább jósolunk. Szüntelen és szakadatlan. Mindenkiit megfertőz ez a kór. Legalábbis, kis hazánkban mindenkit, aki a scifi közelébe kerül.
Jósolni ugyanis nem olyan nehéz. Kicsinek lenni még könnyebb. És időben minél távolabbi jövőt – vagy épp múltat, mert ez is szokás már, rájöttek néhányan ugyanis, az épp olyan jó buli, mármint visszafelé előreszaladni az időben – határozunk meg célként, annál kisebb a lebukás veszélye. Írjunk galaktikus méretű társadalmakról. Még a Holdon se biztos, hogy jártunk, Verne óta, akkor bőven van még idő addig. Ha pedig majd az Androméda-galaxis egyik bolygóján úgy cirka ezer, kétezer, sok ezer év múlva háborog egy kolónián élő ember – vagy már nem is ember? - akkor mi van? Ugye, hogy semmi. S jön a következő lépés, amikor már meg sem magyarázzuk, hogy van az, hogy az űrhajók sip-sup, csak úgy ugrálnak a galaktikus távolságokban. De nem is kell űrhajó, Mafrancnak? Teleportálás, hiperűrugrálás, meg csak úgy egyszerűen, ott vannak vazee! Mesélni kezdünk, az emberiség legősibb kedvtelését űzzük. Csapongva, duhajkodva, élvezve, hogy „no limit”. Lódítunk, jó nagyokat ám!
De, mint a kisgyerek, aki előbb-utóbb felismeri, hogy nincs szörny, és nem kell komolyan venni, ez csak egy mese, a világ is ilyenné lett körülöttünk. Nem vesz komolyan, na! Már annyira sem, hogy könyvet vegyen. Vásárol inkább mozijegyet. Játszik inkább a számítógépes játékokkal. Előbbi esetben még kukoricát is ehet, utóbbinál akár az egész emberiséget megmentheti, ha elég ügyes. Nincs az az élvezetesen megírt scifi regény, amelyik pótolni tudná a moziban szerzett vizuális élményt, vagy a játékok közbeni izgalmat. Nincs az a vad írói képzelet, amely versenghetne ezekkel a dolgokkal. (Vagyis van, de azt a filmgyárak, és a számítógépes játékok fizetik. Jobban, mint ha leírná, és könyvként terjesztené) Az egyenlet stabil még ugyan, de a jobb oldalán egyre kisebb szám szerepel. Egyre kevesebb, kisebb változó kell hát a bal oldalára. Ha pedig a jobb oldal nulla, akkor a balnak is nullának kell lennie.
Kevesebb olvasó kevesebb tehetséges írót igényel. (Vagy kevésbé tehetségest, akkor lehet több is.)
Van még egy lehetőség, a belterj. Mesterségesen gerjesztett érdeklődés. Pozitív visszacsatolás, negatív hatásokkal. De erről írtak máshol, másutt, okosabbak, okosabb dolgokat.
Én nem tudom, hogy az embereknek mi baja a scifi-vel. Az igazi okot nem tudom. Az se vigasztal, hogy a magasabb irodalomnak sincs sokkal szélesebb rajongótábora. (A kötelező olvasmányokat rövidített változatban elolvasó, sőt, a magyartanárok felügyelete mellett, filmen megtekintő???? tanulóifjúságot ebből a szempontból nem tekintem relevánsnak.) A scifi könnyed műfaj. Ponyva, no. Még Clarke is elolvasható egy Mátészalka – Budapest vasúti viszonylaton. Mert fontos érv ez az ifjúságnál, akikről tudjuk, hogy igazi magyar nemesek. Már abban az értelemben, hogy se nem írnak, se nem olvasnak. Az első kérdés az, amikor az iskolában feladnak egy könyvet elolvasásra: - Vastag? Pedig a scifi, saját törvényei szerint, még olvasmányos is, hisz mint igazi mese, megfelel a mese kritériumának. A főhős elindul, hogy megoldjon egy problémát. Felrobbant egy csillagot, vagy épp megakadályozza, hogy csúnya, gonosz emberek, vagy nem emberek felrobbantsák, előre ugrik az időben, vissza ugrik az időben. Szóval se nem vastag, se nem unalmas – már ami jól meg van írva, de mégse üt. Kicsit se. A legtöbb még rajtam se.
Azt egyre inkább érzem, nekem mi bajom van a scifivel.
Nem tartom magam különösen olvasott embernek, de a kötelező SF irodalmon azért már túl vagyok. Így hirtelen, egyetlen regény, egyetlen momentuma ragad meg. Lem Visszatérésében, amikor a főhős betéved a raktárba, ahol a megsemmisítésre váró robotokat tárolják. Ez nem csak engem foghatott meg, ugyanis Spielberg filmjében is visszaköszön, az A.I-ben. A többi slussz. Elolvastam, tetszett, volt ami nagyon, de úgy, mint embert, ez az egyetlen momentum érintett meg. De az egy nagyon. De ez miért?
A magas irodalomból? Érik a narancs gyümölcs – a terhes nő szoptatja a végletekig kiéhezett embereket. A Kék öböl orvosa? A mai napig itt él bennem.
Miért?
Talán, mert a mögött emberek vannak. Sőt, Lem esetében már nem is emberek, és ettől igazi katarzis. Nem „csak” jellemfejlődés, a főhős eljut „A”-ból „B”-be. Hanem az, hogy ezt meg is szenvedi. Én pedig vele. Mert nem a jövőben történik, nem a múltban, hanem most, velem együtt, egy időben, sőt, akár velem is megtörténhet. Tudom, hogy nem mese. Akár véres valóság is lehet.
A másik kedvencem a horror. Annak is nagymestere, King. Kingnél is folyik a vér, hentelnek rendesen, de mégis más. Tudjátok, mitől? Attól, hogy a félelmet mesteri módon a mindennapokból meríti. Amelyet mi is szüntelen megérünk, ergo, tudunk vele azonosulni.
A Cujo-ban van talán, hogy a postás azon aggódik, hogy biztos azért fingik – ikes ige ez? - olyan büdöset, mert vastagbél-rákja van. Vagy a Kedvencek temetője. Melyikünk ne vinné el a halott gyermekét egy ilyen helyre, csak még egyszer lássa nevetni?
Ez hiányzik nekem sokszor a scifi-ből. Az ember. Az ember, aki megéli az életét, és ha egyszer azt az életet egyre inkább a tudomány irányítja, akkor az érdekel, hogyan éli meg.
Egy ilyen regényt találtam.
Ha valaki küzdött már azzal, hogy a saját elrongyolódott életét kisimítsa, és olvasta a „Kamera által homályosan-t”, akkor tudja miről beszélek.
(A fent leírtakat nem előzte meg tudományos kutatás, írója nem rendelkezik irodalom-, sőt semmilyen, tudományos képzettséggel, és nem hiszi, hogy megmondta a tutit. Csak finoman! Aranyerem van. 
)
) -, innen az sfblogs-ról, az Avanából, és amúgy úgy mindenhonnan. ( Most épp a Tankcsapda üvölt a gépemen; Nem kell semmi. Ugye érted?) De nincs ebben semmi tragikus számomra, jelentem, jól vagyok, vagyis, így vagyok jól. Újra az vagyok, ami voltam azelőtt, még ízlelgetem, de nem rosszabb, mint bármi, ami lehetett volna. 