Vélemény
Azt a gatyaszáron szaró rohadt édes anyjába bele!
Ennyit sikerült beírni szombat este, majd győzött a két pohár vörösbor. Nem berúgtam, elálmosodtam, és belekóvályogtam az ágyamba. Nem bírom továbbra sem az alkoholt, pedig kéne, néha. Értágítónak. Ja, hogy arra van gyógyszer ? Nem mondod . . . 
– Jól vagy? – kérdeznék tőlem, de nem kérdezik. Megdöglött a monitorom, egy hete netet még messziről sem láttam, kardio-vaszkuláris edzésprogram keretein belül virágoskertet ástam, izzadtam, mint a k..va a templomban, próbáltam megfeledkezni róla, hogy mennyi vagyok, és hogy nézek ki, virághagymákat duggattam, és napról napra halasztgattam a temetőbe menést. Majd holnap…
De végre az anyámnak ki mertem mondani, nekem visszataszító a nyitott sírkeret, nem esik jól, mikor mindenféle virághagymákat és palántákat küldözget ki az unokájára, aki az én gyerekem… volt. 
Szerinte „Az ő porából nőtt e rózsa, e rózsa rózsa(ha) rózsaszál”, szerintem pedig egy ember, aki harmincegy éves lenne, ha lenne, nem virágtrágyának való, hanem élni!
De hagyjuk! Mindenki másként gondolkozik. Itt is két szabály érvényes. Egyik: „Mindenki a saját farkával verje a csalánt! „.
A másik pedig: „Puding próbája az evés!”
Ezt kéne kombinálni, és eszerint élni.
Mindenki, mikor belekerül egy bizonyos helyzetbe, eldöntheti, hogy mit tesz, vagy nem tesz.
Jobb híján panaszkodik. Hangosan. Mindenkinek. Mindenért. Akik hallgatják, azok pedig tesznek az egészre, illedelmesen álldogálnak az egyik lábukról a másikra, már nem pillantgatnak az órájukra, mert órát senki sem visel. Csak mobiltelefont. Otthon pedig a falakon lógó kínai órákról tájékozódik az idő múlásáról. Mert múlik, „Elhull a virág, eliramlik az élet…” Meghalunk, meghalnak. Meghal.
Mondjuk a monitor.
Este még békésen és becsületesen bámult vissza rám, elcsavartam, és elmentünk aludni. Csakhogy ő örök álomba szenderült. Reggel már hiába csavargattam fülét-farkát, nem tért magához. Orvost is hívtam hozzá, de már csak a halál tényét tudta megállapítani. „No, nem baj” – mondta Robi, vagyis a számítógépem hivatalos orvosa – „Venni kell egy másikat. Nem is drágák!”
Én akkor már éreztem, hogy jaj, dehogy nem baj! Nálunk itt főleg papíron van minden. Meg a televízióban és a rádióban. Ott bemondják, hogy van hitel, jó élet, fizetések, tűzrevaló, mi szem szájnak ingere, aztán ha az ember megindul intézkedni, hogy legyen, ami nincs, akkor derül ki a valóság.
Mint ahogy most is. Bementem a bankomba, ahol a folyószámlám van, és mindenféle ki és befizetéseket bonyolítok rajtuk keresztül, és a kölcsönös bizalom helye kéne, hogy legyen. Részemről van is, de biztos én vagyok a hülye. Én szeretem a bejáródott, megszokott helyeket, embereket. Nagy hiba részemről.
Hetente két napot dolgozik a ProCredit Bank itt nálunk Topolyán, kedden és pénteken. Reggel nyolctól délután egyig. A többi napokon hiába rázza az ember az ajtót, nincsenek nyitva. De ez még nem is a legnagyobb baj lenne. Úgy alakítottam a dolgaimat, hogy megfeleljen nekem.
Mikor megkérdeztem, adnak e hitelt három hónapra, tízezer dinárra, ami kb. száztíz eurónak felel meg, akkor azt válaszolták, csak abban az esetben, ha hozok egy kezest. Aki nem lehet a cégem alkalmazottja. No, ennyit a kölcsönös bizalomról. Ennyit érünk itt mi, emberek, vállalkozók abban a világban, ahol a pénz beszél. Három hónapra nem szavaznak bizalmat koszos száztíz eurónyi összegre.
Ezt most miért írtam meg? Tavaly, egy éve, mikor aláírtam velük a folyószámlára kötött szerződésemet, egyik helyen beikszeltem, ha lehetőségem nyílik rá, reklámozom őket. Most megteszem. Ők nem így képzelték? Én sem.
Vélemény
