12.24.09
Boldog, békés Karácsonyt!
Boldog Karácsonyt kívánok mindenkinek!
12.18.09
Zene és szöveg
Általában zenét hallgatok, ha írok. Gyakorta hat a zene a szövegre és a megírandó szöveg a dallistára. Sokszor fel sem tűnik, hogy mit hallgatok, annyira elmerülök a dallam és szöveg egyvelegében. Új regényemen dolgozva sincs ez másképp, és most, hogy év vége van a cégnél - fellazult a tenniavlók listája - gondoltam hozzá ütök pár sort a meglévő anyaghoz. Ezúttal azonban nem én szervezem a zenét, hanem a munkatársam, és mivel ez amolyan utolsó nap idén, karácsonyi dalokat hallgatunk. Hát mit mondjak… Érdekes Sinead Oconnor - Silent nightra írni egy olyan jelenetet, ahol a főhős épp élet-halál harcot vív egy élőholt mágiaforgatóval. 
De legalább született egy anekdota a sörözős estékre.
12.08.09
Fantasy novella
A következő linken olvashatjátok a barátaimmal közösen építgetett világunkra írt novellámat.
http://www.yagaard.blogspot.com/
Itt ovlashatjátok egyébként raves Fecske és varjú című novelláját is, amely helyett kapott a legutóbbi Írókör antológiában.
12.03.09
Pandorum - filmélmény
Van némi lemaradásom az idei sci-fi filmek kapcsán, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a sorrendet felrúgva előre vegyem Christian Alvart Pandorumját.
Kedvelem a rideg fém és a puha hús kontrasztját, mindezt ötvözve az elmében lappangó talányokkal. Az a fajta srác vagyok, akinek az Event Hozrizon is tetszett. Úgy éreztem, ez is fog. Mondjuk, sok bizakodásra nem adott okot, hogy a film producereinek nem kevés közük akadt a Resident Evilhez, de az Imdb 7.1-es szavazata azért nem olyan rossz, és Dennis Quaiddel vagy Ben Fosterrel sem támadt kivetnivalóm. Sőt, utóbbit különösen kedveltem a 3:10 to Yuma banditájaként. Szóval ezek fényében tegnap, késő este nekiültem.
A történetről röviden (spoilerveszély!): Az emberiség megtalálta új hazáját, Tanis bolygóját, ahol új életet kezdhet. Meg is építik az Elysium nevű űrhajót, amely hatvanezer hibernált telepessel és több mint ezer fő, egymást a hibernációban apró csapatokban váltó legénységgel nekiindul, hogy meghódítsa az újhazát. Útjuk során rövid üzenetet kapnak, hogy távollétükben egy elkerülhetetlen konfliktus pillanatokon belül megsemmisíti a földet. Mostantól ők az emberiség.
Ezek után kezdődik tulajdonképpen a film. Bower tizedes és röviddel utána felettese Payton felébred a hibernálásból. Hamar kiderül, hogy a fagyasztás eredményeként részleges amnéziában szenvednek. Miután összeszedik magukat, feltérképezik környezetüket, kiderül, hogy képtelenek hozzáférni a hajóhídhoz, ráadásul az űrhajó áramellátása is szörnyen ingadozik. Olyannyira, hogy az áramot adó reaktort újra kell indítani.
Bower vállaja a feladatot, miután néhány emléke visszatér, és rájön, hogy valószínűleg ő ebben a szakértő. A kapcsolatot rádión tartja felettesével. Útja során betegség tüneteit észleli magán. Ekkor kérdez rá felettesénél arra, hogy hallott-e a pandorumról. A pandorum tehát nem más, mint a mélyhibernálás lehetséges mellékhatása, paranoiára, tudathasadásra, suicid és homicid magatartásra, hallucinációra való hajlam. Legutóbbi áldozata az a sokezer ember, akit egy beteg kapitány lőtt ki az űrbe egy hasonló expedíció során.
Bower ezek után veszedelmes kannibál teremtményekre bukkan a hajó gyomrában, és a legénység néhány túlélőjére, akik Bower-Payton csoportját kellett volna, hogy kövessék a hajón történő munkálatokban. A sorrend tehát felborult, valami nem stimmel az Elysiumon. Bower azonban nem csak legénységgel, hanem telepesekkel is összefut, és kezdetét veszi a nagy reaktorújraindító akció, át a szörnyek fészkén, felfedve az Elysium titkát.
A színészi játékban nem sok kivetnivalót találtam, bár maguk a karakterek nem túl mély személyiségek. Nem titok, hogy a betegség is megmutatja magát, ám talán pont a karaktermélység hiánya miatt nem durran igazán a titokzatos pandorum. Ráadásul, ahogy a cím is mutatja, a betegség köré épül a film, valójában azonban sokkal okosabb húzás lett volna kihagyni belőle az egészet.
Arra gondolok, hogy ha jól fordítottam le a film szellemiségét, akkor a mondanivaló az egyszerű ember agyának megbomlásából is eredhetett volna, nem kellett volna beiktatni ezt a betegséget. Valahol az istenkeresés, az istenné válás a történet fő mozgatórugója. Kísérlet arra, hogy mi történne azzal, akire az egész emberiség jövője nehezül teherként. Az evolúció zsákutcáiról, fajunk túlélési képességeiről, a bennünk rejlő lehetőségekről szól, amit szellemünk lekorlátoz, ha korlátoz egyáltalán.
Érdemesebb lett volna az egész filmet inkább a fenti filozófiai vonatkozásban végigvinni, és egy kiélezettebb csattanót adni neki. A „szörnyetegekkel” való konfliktusok akciódússága, az olyan fizikai hihetetlenek, amelyek a mai akciófilmek sajátjai, lehúzzák a film értékét. Mi több, ha a konfliktusfeloldó jelenetet nem az akció irányába húzták volna el, talán elégedettebben keltem volna fel a tévé elől. Bower tizedes furcsa eszmélését megmagyarázza a reaktor állapota, ám arra már nem kapunk választ, hogy a becsléseim szerint több száz(ezer-tízezer?) év alatt miért akkor és miért ott romlott el az egész mechanizmus, és a biztonsági evakuálás miért nem következik be a visszaszámlálás bizonyos szakaszában? Továbbá az sem világos, hogy Payton tiszt miért és hogyan őrizte meg magát valójában, mennyire van tudatosság a tetteiben, mennyire nincs. Mert ha a konfliktus mellett a megoldás is a pandorum – avagy egy betegség menti meg az emberiséget, ráadásul éppen az, amelyik a bő hatvanezerből csaknem az összeset el is emészti, akkor azt is mondhatnám, hogy a film gyenge.
Én mégis végignéztem, annak ellenére, hogy már eleve úgy ültem neki, hogy csak elkezdem, mert fáradt vagyok, aztán másnap befejezem. Lekötött, azt sem mondom, hogy rossz volt. Csalódás semmiképpen, a fém-hús borzongást megkaptam, jók a kameraállások, a hangok, a fények. Az bosszant csupán, hogy ez a film is hajszálnyival vétette el a jó sci-fi-thriller mércéjét, akárcsak anno az Event Horizon. Egy kicsi továbbgondolás, egy kicsit kevesebb puskapor, és 7.1 helyett 8 felett lehetett volna.
11.26.09
A nagy fantasy kérdés - Ti hogy látjátok?
Eszembe jutott a néhány hónapja zajlott sci-fi halála blogözön, és rögtön beugrott az a kép is, amint nálam szakavatottabb, a piacot már régebb óta figyelő emberek a fantasy recesszióját saccolják, legalább is az elkövetkező év(ek)re.
Épp mostanában fut egy kérdőív az olvasók fantasy irodalommal kapcsolatos szokásairól, mintha csak igazolni akarnák a fent említett teóriát (vagy éppen ellenkezőjét). Tekintettel arra, hogy jópár kedves ismerősömmel, és írótársammal a közeljövőben tervezzük elindítani saját kis fantasy kampányunkat, különösen érdekel a kérdésre adott válasz: Mi a helyzet a fantasyvel? Van-e piaca? Érdekel-e bárkit is egy új világ, új problémákkal, vagy egyáltalán a kardot suhogtató, kemény nézésű hősök, meg tűzlabdát hajigáló varázslók. Mi kell? Ha recesszió van (lesz), mi az amivel át lehet vészelni? Át lehet? Van? Lesz?
Régóta boncolgatom ezeket a kérdéseket, de egyértelmű választ nem sikerült adnom. Azt tudom csak, hogy én mit szeretek, mire van igényem. Illetve azt tudom, amit a környezetemben látok. Én nem látom borúsan a fantasy piacot. Sőt. Körbenézve azt tapasztalom, hogy van egy tisztességes választék, amit bizonyára tisztességes kereslet generált. Persze, nem látom át a könyvpiacot, nincsenek mutatóim. Csak figyelem, hogy jópár fantasy ihletésű film kerül a mozikba (most is éppen egy ilyen, a készülő Season of the witch keltette bennem a gondolatokat), alig néhány hete érkezett a Dragon age nevű számítógépes játék, ami végre visszavisz az MMO-k online világából az asztalhoz, rögtön ehhez kapcsolódóan regény is jelent meg, de ha csak kis hazánkat veszem alapul, a magus is afféle reneszánszát éli. Gondolom jövedelmezően, különben minek menne körülötte a vita?
Szóval arra jutottam, egyelőre nem lesz itt recesszió. Bár a lehetőség ott van, hogy a fantasy piacot tévesen felmérő terjesztők nem találkoznak a várt kereslettel, ami csökkentett példányszámot, kevesebb fordítást, azaz kínálati visszaesést generál. Recessziót?
Nem tudom. Hamarosan saját bőrömön is tapasztalhatom a „vásárló erőt”, akkor talán okosabb leszek. Addig meg talán megosztjátok velem gondolataitokat, hogy ti hogyan látjátok: van igény ma hazánkban a fantasyre? És ha igen, milyen elvárásokat támasztotok ti egy fantasy alkotással szemben? Lesz recesszió?
11.02.09
Moon
Úgy tűnik, idén jó csillagzatban születnek a sci-fi filmek. Eddig nálam osztatlan sikert aratott a Star Trek és a District 9. Egyik kalandos sci-fi könnyed humorral, a másik akció sci-fi a maga groteszk módon előadott tartalmával. Ám mégis azt kell, mondjam, ha sorrendet kellene felállítanom, a Moon című film kerülne az élre. Már a trailer felkeltette az érdeklődésem, ám a mozidömpignek hála meg is feledkeztem róla. Hiszen jött az Inglorious Basterds vagy a District 9 és egyéb mozifilmek. Ám a minap a pendriveomra akadt újra a Moon.
A trailer linkjén el lehet olvasni a történet kivonatot, aki akarja, a full szinopszist megtalálja az imdbn, bár elolvasása garantáltan megöli a mozi élményt. (Amúgy 8,1-es értékelést kapott 12725 szavazatból.) Itt a történet a lényeg, nem a puskadurrogás, meg a csajok. Magyarul röviden arról van szó, hogy Sam Bell egy Holdbázison dolgozó amolyan bányász fickó, aki a bányagépeket felügyeli, összegyűjti róluk a kitermelt Hélium3 nyersanyagot és hazaküldi a Földre. Segítőtársa a lakájként jellemezhető GERTY, egy több mint intelligens robot. Sam a harmadik évének utolsó napjait éli a bázison, amikor a magánytól kialakuló halucinációinak köszönhetően balesetet szenved. Amikor magához tér, megdöbbenve szembesül vele, hogy nincs egyedül. Új társa pedig nem más, mint önmaga.
A film egy lassú folyású dráma, aki akciót vár, az be se üljön rá a moziba, már ha levetítik. Ez ugyanis nem lesz közönség csalogató kasszasiker. Sokkal inkább intellektuális csemege azoknak, akik az átlagosnál több empátiával megáldva képesek és hajlandóak is beleérezni magukat más embertársaik helyzetébe. A filmet nézve Hackett írásai jutottak eszembe, amik azt feszegetik, mitől ember az ember, meddig marad az, aminek Isten teremtette. A Moon más megközelítsében ugyan, de szintén ezt feszegeti. Vajon három év vagy két hét, magányos, bányatelepi munka kevesebb-e az életünk alatt belénk ivódott érzelmeknél?
Nézzétek meg!
10.06.09
Gondolatok a playbackről
A múlt hétvégén a Móri bornapokon jártam, és véletlenül épp egy Charlie koncertbe siekrült belecsöppennem. Amatőr zenélek, szóval nem vagyok nagy muzsikus, vagy abszolúthallású zseni, de azért feltűnt a gyanúsan jó zenekari performansz, legalább is ami a hangzást illeti. Korom folytán számomra Charlie már nem az, mint a nálam tíz évvel idősebbeknek, de emlékszem, milyen jó emléket hagyott egy régi, fehérvári koncertje még Tátrai Tibi oldalán. Igaz, a dohánykarcos hangból már akkor sem sokat lehetett érteni, de ha nem is az ének, a gitárvirtuozitás, vagy a fúvósok, szóval a zenekar fellépése mindenképpen sokat adott ahhoz, hogy az a koncert emlék maradhasson.
Ez is.
Rögtön azzal, hogy Charlie egyedül állt a színpadon. Beigazolódott hát a gyanúm: a zenekar azért olyan jó, mert nincs.
Charlie playbeckelt.
Elszomorodtam, mert – bár nem követtem a múltját – a wikipédián jól láthatóan Charlie letett jópár dolgot az asztalra, ha mást nem, a Tátrai Band énekeseként. És onnan is le lehet csúszni. Szánalmas volt, ahogyan maradék becsületét összeszedve a Könnyű álmot hozzon az éj című dalát háttérzene nélkül énekelte el, mondván: nehogy azt mondják, hogy nem tud énekelni. Charlie, ha téged is bánt, akkor miért?
A koncert végeztével elgondolkodtam, és bár nem hozzá köthető jelenség, azért megfogalmazódott bennem: én pénzt kapok, mert számolok, a pék pénzt kap, mert süt, a kamionsofőr meg azért, mert vezet. Az énekesnek nem azért kellene pénzt kapnia, mert énekel, vagy a zenésznek azért, mert zenél? Nem olyan ez, mintha én dugnám a pénzem a szélhámos zsebébe, pedig tudom, hogy becsap?
09.28.09
Lőj a szarvasra!
Tegnap, azaz vasárnap vendégül látott minket a kedves párommal a Tuan kiadó több illusztris személy jelenlétében (ha fogalmazhatok így). Viszonylag korán indultunk Szentendrére, ahova nem is olyan egyszerű eljutni, ha az emebrnek nincs autója. Illetve nem is bonyolult, csak hosszú. Busszal például Esztergomig kellett volna mennünk, és onnan vissza, hogy tizenegyre odaérjünk. Így maradt a vonat, a metró és a szentendrei HÉV.
Na az rettenetes volt. Negyven perc tömény zötykölődés két perces szünetekkel, amikor is az ajtózáró hang felidézi a legrosszabb sci-fi horrorok vészjelzőinek zaját.
De azért túléltük, nem evett meg semmilyen mutáns űrkísérleti végtermék. Mi több, mi ettünk pár pöttyös túró pontot, vagy mit,a mikor odaértünk. Kókuszosat, mert az szerintem jobb, mint a meggyes.
Ezek után kaptunk fuvart a tett helyszínéig – special thanks to Gyöngyi – ahol már olyan nevek várták, hogy szétlézerezzék az arcunkat, mint Onsai, Sheenard, Jun az SF életből, vagy Celsior, Hawkwood, Russel a MÓKUS háza tájékáról, no és persze a kiadó tagjai és a hozzátartozóik.
Mert hogy lézerharcoltunk.
Életemben először csináltam ilyet, annyit tudtam, hogy hasonló az airsofthoz, vagy a paintballhoz. Annyi a különbség, hogy infrával működik, ezért nem fáj, és tizenkét életed van egy körben, ezért a gyengébben teljesítők is élvezhetik. A másik nagy előnye, hogy kisgyerek és antimilitarista nők is játszhatják különösebb probléma nélkül. A lövés egyet, a gránát hármat vett le, de volt közöttünk kettőt sebző mesterlövész is Sheenard személyében, akiből előtört az ősmagyar virtus, és bár nem arany volt, ő mégis a szarvasra vadászott.
A lézerharcot aztán jó ízű ebéd követte, sok-sok pácolt hússal, és nagyon finom görög salátával. Mondjuk lehet, hogy nem az volt, de feta tuti volt benne. Mindenesetre én dupláztam belőle, pedig nem vagyok egy zöldséges típus. Ezalatt (vagy ez előtt?) megtudtam Onsaitól, hogy több ideje jut majd az írásra a jövőben, el is hintett pár infómorzsát nekem a tervekről, de nem tudom, mennyire top secret, ezért megtartom magamnak őket 
Sajnos a tömegközlekedésnek köszönhetően pont akkor kellett eljönnünk, amikor érdekessé vált a téma, és a nálam tapasztaltabb írók a sci-fi és fantasy jelenjéről, esélyeiről kezdtek társalogni. Ráadásul Jun is kérdezett a Maszkok keringőjéről.
Francba.
Már neki is azt ígértem, hogy átírom és nyomtatásban megjelentetem. Valahogy. Raves, be kell futtatnod a Vasbogarakat, hogy felkapaszkodhassak a hátadon! 
Viccet félretéve, életem első regényéről van szó, ami tulajdonképpen életem első befejezett írása is. Képzelhetitek, milyen állapotban van írástechnikailag! Neki-neki álltam már a feljavításnak, mert többen bátorítanak, de még „szerencsére” járom az íróvá válás útját, ezért folyamatosan kerülnek képbe olyan szempontok, ami miatt újra neki kellene állnom.
De visszakanyarodva a bulihoz, Celsior kedvességéből hamar bejutottunk Budapest belvárosába, ahonnan minden gond nélkül eljutottunk a Délibe és elértük a csatlakozásunkat. Egy kis izomláz maradt tegnapról, és sajnálom, hogy másnaposság nem
Sheenard vadul fényképezett saját testi épségét sem kímélve, azt tippelem, hogy hamarosan kint lesznek a képek a blogján, vagy valahol az Sfportal környékén
09.26.09
Képregény őrület?
A könyvesboltokat járva egyre többször szembesülök a ténnyel, a könyvek mellett nagy számban találok képregényeket. Eleinte nem is nagyon zavart, mondván, én nem ezért jöttem, és keresgéltem tovább a polcokon, ám a minap elgondolkodtam.
Arra a következtetésre jutottam, hogy kölyök koromban én is imádtam a képregényeket. Nagy Transformers rajongó voltam, később, ahogyan értem (még mindig általános suliban járunk) az X-men lett a nagy favoritom. Érdekes módon Pókemberre, meg Batmanre nem annyira buktam még, utóbbira leginkább azért, mert Supermennel egy lapban jött ki, és Clark Kent a Smallvillen kívül soha nem érdekelt igazán. Minden hónapban mentem az újságosbódékhoz érdeklődni, hogy megjött-e az új szám, aztán persze sikerült szüleimet rávenni a rendszeres megrendelésre.
És itt ki is térnék az első dologra, ami miatt elkezdtem gondolkodni a képregények kapcsán. A kulcs az újságárus. Anno puha papírkötésben, az újságárusnál vásároltam ezeket, most viszont ott látom a könyvespolcokon. Ennek fényében újra kell gondoljam a bejegyzésem első mondatát: a könyvek helyett? nagy számban találok képregényeket.
Imádom a marvel képregények hangulatvilágát. Mi több, közelebb is állnak az európai felfogáshoz, lévén a kultúra innen származik.
És itt a második pont: ha körbenézek, a képregényes polcok túlnyomó részéről mangaarcok néznek rám vissza.
A gondolatok közepette az jutott eszembe, vajon milyen olvasási igénye alakul ki azoknak a fiataloknak, akik a könyvesboltba belépve egy idegen kultúra populáris köntösbe bújtatott tömegtermékét veszik le a polcról a kétség kívül nagyobb kihívást jelentő, vaskosabb regények helyett?
Mondjuk én sem regényekkel kezdtem, mint azt írtam volt. De mégis: biztos, hogy manga kell nekünk? Legalább a keresletet elkülöníthetnénk a kínálattól. Vagy csak túlságosan szkeptikus vagyok? A képregénynek az újságosnál van a helye, a könyvnek meg a könyvesboltban.
Tegnap elfogott a nosztalgikus érzés, és leemeltem egy új generációs x-men képregényt a mangák közül. Nagyon csili-vili, nagyon kevés szöveggel, nagyon sok pénzért.
Ez van.
Vagy ez lesz?
09.25.09
SF rinya ellen mégegyszer
Mivel az sfportalon egy ideig nem voltak kint a friss blogbejegyzések, ezért újra postoltam, a jókedv érdekében.
A képet nagyban az előző bejegyzésben tekinthetitek meg.
« Previous entries Project-Id-Version:
POT-Creation-Date:
PO-Revision-Date: 2006-08-23 15:54+0100
Last-Translator: Makó Tamás