ápr
13
A baglyok nem azok, amiknek látszanak.
április 13, 2010 | Leave a Comment
Oké, a most húsz éves Twin Peaksnek semmi köze a bejegyzéshez, csak a címet loptam onnan. Mert találó. Megjelent ma a neten egy interjú Fonyódi Tibor íróval (Katedrális, Mysterious Universe), aki a Géniusz című misztikus tévésorozat forgatókönyvét írta. Én nem láttam a művet, de sokat hallottam róla, itt az sfblogokon is. Az interjú azt hiszem rávilágít pár dologra, miért is lett ez a Géniusz olyan, mint annyi minden más ezen a 93 ezer négyzetkilométeren… Kicsit sárga, kicsit savanyú. Némi rálátással a filmkészítés hogyanjaira és miértjeire tisztán látszik, hogy milyen kompromisszumokkal készült el ez a sorozat, és miért van, hogy a végtermék nem csak a forgatókönyvtől, de az alapvető logikus történetmeséléstől is nagyon távol esik. Elképzelni tudom csak, mennyire frusztráló lehet az írónak, ha a körülmények miatt ilyen megcsonkított formában ölt alakot a műve.
ápr
1
iPad review
április 1, 2010 | Leave a Comment
Nem, sajnos nem saját review. Bár úgy lenne (mondta Findley). Ma jelent meg az Apple új eszköze, az iPad, ami várhatólag úgy forradalmasítja majd a… izé, pad piacot, ahogy az iPhone tette azt a telefonoknál. A jóhoz könnyű hozzászokni, és bár megrögzött pc-felhasználó vagyok, az iPhone-om nélkül már nem nagyon tudnám elképzelni a mindennapjaimat. (De, el tudnám. Van fantáziám. Csak nem akarom.) Sajnos a közeljövőben esélytelen, hogy beszerezzek egy iPad-et, pedig a lenti videó elég meggyőző.
PCMag: Apple iPad video review from PCMag.com Reviews on Vimeo.
márc
30
Bioshock: Horror az óceán mélyén
március 30, 2010 | 1 Comment
Nem vagyok a számítógépes játékok nagy rajongója. Pláne nem a rabja, az MMORPG-ket veszélyes drognak tartom, olyan távol tartom magam tőlük, amennyire csak lehet. Mert ki tudja, ugye. Viszont egy-egy offline játék néha nagyon magával tud ragadni, és olyan szinten beleszeretek, hogy tizenkét éves fanboyként ugrálom körbe a monitort. Ilyen örök szerelem például a Fallout sorozat (főleg a kétkedéssel várt, de számomra mindent vivő F3), vagy a Bloodlines. Most azonban a - nekem legalábbis - legújabb gyöngyszemről, a Bioshock 1-2-ről írok pár szót.
Valami kőbalta összetettségű fps-t kerestem, agykikapcsolás céljából, amikor rábukkantam a Bioshockra. Sok jót hallottam már róla (persze miről nem), úgyhogy egyik éjjel belevágtam. Pontosabban belemerültem. (A játék ugyanis egy az óceán aljára épült városban játszódik.) Ami a Bioshock legnagyobb erőssége - és amivel engem egyébként leginkább meg lehet fogni - az a feeling. Igen, lehet bármilyen összetett a történet, bármilyen tökéletes a látvány, gördülékeny a játékmenet, ez mind nem köt le engem. A hangulat az, ami megragad és nem ereszt, és ami olyan komplex egésszé áll össze, hogy hetekig-hónapokig elkísér, és elég csak felidéznem magamban egy képet, egy dallamot, újra és úja visszatér.
A Bioshock ebben győzedelmeskedett. Az időpont a hatvanas évek, a helyszín Rapture, egy víz alatti város, amit egy különc miliárdos épített amolyan utópiaként. Mondanom sem kell, ez nem sikerült tökéletesen. Maga a város, de a játék kezelőfelülete is az art deco stílusjegyeit viseli magán. Ezt keresztezve a scifivel egészen különös egyveleget kapunk. Hősünket a történet folyamán szerzett újabb és újabb génmódosítások teszik erősebbé (és gyengébbé), és miközben a cél felé tartunk megismerjük a város sötét történetét, a mostanra megőrült, maradék lakók és a vizionárius kiskirályok és magukat istennek képzelő tudósok sztoriját is.
Ha szigorúan nézzük, a Bioshock egy “lövöldözős” játék, de ennél sokkal több. Miközben a város helyszínei között barangolunk, és néha megállunk, hogy az óceán mélyére nyíló ablakokon keresztül csodáljuk a pixel-milliók lenyűgöző szépségét, komoly morális döntéseket is meg kell hoznunk. Döntéseket, melyek hatással lesznek a történetre, a karakterfejlődésre (és most nem a számokban kifejezett értékekre gondolok).
A Bioshock megragadó vizuális világát, mely egy őrült Alice csodaországban beütéssel bír, tovább erősíti az óceán aljának klausztrofóbiája, a szolíd, mégis meghatározó zene, a hátborzongató hangok és neszek.
A Bioshock egy art deco horrorjáték, melyben nem a slasher filmek primer vérözöne, sokkal inkább Hitchkock suspense és az ember a titokzatosságtól és ismeretlentől való zsigeri rettegése köszön vissza.
feb
27
Szintetikus álom - szs kritikája
február 27, 2010 | Leave a Comment
Újabb Szintetikus álom kritika, ezúttal szs Harmadik vonalú találkozások blogján.
Mit beszéljek mellé, ez egy korrekt módon megírt könyv. Se több, se kevesebb, és ez nem csak a felhozatalhoz képest jó dolog, de önmagában is. Nyilván nem fogja minden új SF kiadvány megváltani, vagy akár csak megrengetni a világot, de ha azt a – nem is olyan könnyű – minimumot hozza, hogy amit vállal, azt teljesíti, akkor én már elégedett vagyok. Csepregi Tamás novelláskötet-regénye pedig ilyen.
feb
22
Szép-szép… de semmi több
február 22, 2010 | 5 Comments
Most, hogy a világon kábé utolsóként én is megnéztem az IMAX Avatárt, öt dolgot szeretnék hozzáfűzni:
1. A látvány fantasztikus.
2. A 3D engem még mindig nem győzött meg igazán.
3. Ha már kiadtak a filmre 500 millió dollárt, még húszezret igazán hozzácsaphattak volna, hogy kapjunk egy olyan történetet, ami nem klisékből és ezerszer látott jelenetekből épül fel, és amiben az eredetiség apró morzsája esetleg megtalálható valahol.
4. Ha megfeszítenek se tudnék többet értekezni a filmről, ami azért sokat elmond róla.
5. Mindemellett nagy élmény volt, örülök, hogy van ilyen.
jan
28
Az évtized 13+1 legjobb filmje
január 28, 2010 | 4 Comments
Évente olyan 150-200 filmet nézek meg (aminek néha már több a hátránya, mint az előnye), úgyhogy elég nagy a merítés. Ebből a mennyiségből próbáltam különböző szempontok alapján kiemelni tízet, de persze nem sikerült beleférnem a limitbe. Bár sok sf-vonatkozása nincs, mégis ide postolom ki a cuccot, mert ezt a blogot érdemtelenül elhanyagolom. Lássuk akkor az elmúlt tíz év legjobbjait, ömlesztve.
Cidade de Deus (Isten városa), r: Fernando Meirelles (2002, brazil)
Bár mint mondtam, nincs sorrend, ha mégis arra kényszerülnék, hogy egyetlen filmet emeljek ki a többi közül, ez lenne az. A dokumentumszerű, amatőr színészekkel is készült brazil eposz hiteles képet ad a rio de janeiroi nyomornegyedek, a favelák mindennapjairól, ahol az erőszak, a drog és a halál a mindennapok szerves része. Megrázó erejű mozi, atmoszférája berántja az embert. Bár ez minden filmre igaz, de erre különösen, hogy csak eredeti nyelven (ebben az esetben felirattal) élvezhető igazán.
Salinui chueok (Memories of Murder / A halál jele), r: Joon-ho Bong (2003, Dél-Korea)
A távol-keleti filmek elsőre (de talán még másodikra is) túlzottan idegennek tűnnek az európai szemnek, de érdemes megbarátkozni velük, mert felejthetetlen, egészen új élményekkel képesek meglepni a nézőt. Ez a 2003-as bűnügyi dráma egy megtörtént gyilkosságot dolgoz fel, de nem a gyilkosság vagy az elkövető személye kerül a középpontba, hanem a nyomozás folyamata és az emberi psziché változásai. Semmi sem fekete vagy fehér, a cél nem minden eszközt szentesít.
No Country for Old Man (Nem vénnek való vidék), r: Ethan és Joel Cohen (2007, USA)
Cormac McCarthy stílusát megfilmesíthetlennek gondoltam, de a Cohen testvérek rámcáfoltak. Egy hihetetlen feszes, gyönyörűen megkomponált történetet kapunk. McCarthy történeteiben az elvek és az elveikhez a végsőkig ragaszkodó emberek játszák a főszerepet, talán ezért is érintenek meg engem a szokásosnál is jobban az írásai. A No Country… a jó filmes feldolgozás egyik legtökéletesebb példája: hű marad az regény szellemiségéhez, és csak annyit ad hozzá és csak ott, amennyi és ahol az szükséges.
The Fountain (A forrás), r: Darren Aronofsky (2006, USA)
Ha nekem valaki azt mondta volna, hogy valaha egy romantikus scifit fogok a legjobb filmek között emlegetni, körbenevetem. Mégis így történt. A The Fountain költőisége egybeforrasztja a filmet: a zenéje, látványvilága és érzelmi jobbegyenesei tökéletes összhangban érintik meg a nézőt. Engem legalábbis, és ez díjazandó.
The Proposition (Az ajánlat), r: John Hillcoat (2005, Ausztrália)
Szöges ellentéte az előző filmnek ez a kőkemény, kérlelhetetlen ausztrál western. Nick Cave forgatókönyvéből készült film, sutbavágja a romantikus vadnyugat karl may-i mítoszát (még akkor is, ha ez a vad dél), és ha McCarthy Véres délkörök…-jéből nem készül film, a Vad Banda mellett ez marad minden idők talán legkeményebb westernfilmje. (Keomát ne említsük, ha lehet.)
Oldboy, r: Chan-wook Park (2003, Dél-Korea)
A cseppfolyós bosszúfilm. Park bosszú-trilógiájának középső, és szerintem legjobb darabja. Azzal a kérlelhetetlen kíméletlenséggel szembesíti a nézőt, ami csak a távol-keleti filmek sajátja. (Sokszor gondolkodom azon, mennyivel erősebben ütközik ki ez a hatás az európai embereknél, a keleti kultúrkörnek sokkal mélyebben része a naturalista ábrázolás, az erőszak jelenléte, míg nálunk ezt elfedi egy belénknevelt empatikus-civilizációs burok.) Felejthetetlen film, a kalapácsos jelenet a maga abszurditásában is tökéletes.
There Will Be Blood (Vérző olaj), r: Paul Thomas Anderson (2007, USA)
Lassú, epikus mű, a színészóriás Daniel-Day Lewis átlényegült alakításával. A film minden perce vibrál a feszültségtől. Hibátlanul felépített karakterrajz, minden sallangtól és bántóan fikciós részletektől mentesen vezetett rendezéssel. Ezt a filmet nem lehetett volna jobban megcsinálni.
Funny Games, r: Michael Haneke (2007, USA ill. 1997, Ausztria)
A lista legmegrázóbb és legfelkavaróbb filmje. Az egyik legnagyobb kortárs rendező, Michael Haneke saját ‘97-es filmjét remake-elte Amerikában, és én kivételesen inkább ez utóbbit ajánlom megnézésre. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az osztrák verzió túlságosan elvonná az egyszeri néző figyelmét a maga “egzotikusságával”. Nem ajánlom mindenkinek, erős lélek kell hozzá, viszont felejthetetlen élményt nyújt, és olyan kérdéseket feszeget brutális-őszinte módon, amelyeket egyébként talán fel sem tennénk magunknak.
[REC], r: Jaume Balagueró és Paco Plaza (2007, spanyol)
Oké, gyengéim a kéziamerás filmek (minden idők legjobb filmje, a ‘98-as Festen sajnos nem kerülhetett be ebbe a listába), gyengéim a jó horrorok, és amikor ez a kettő találkozik, van rá esély, hogy valami frenetikus süljön ki belőle (lásd még: Blair Witch Project). Ez ennél a spanyol filmnél nagyon sikerült. Persze kell hozzá, hogy az ember megfelelő körülmények között és állapotban adja át magát az élménynek. Az ne nézzen horrort, aki röhögéssel és leszólásokkal próbál felülkerekedni a feszültségén.
Brick, r: Rian Johnson (2005, USA)
Egy roppant különös atmoszférájú mozi, ami lényegében egy high school-film és egy noir keveréke. A szereplők szinte légüres térben mozognak, olyannyira, hogy egyetlen statiszta, egyetlen háttérben mászkáló alak sincs a filmben (de például kocsik sem az áruház parkolójában), ami fura hangulatot ad ennek a misztikus-nyomozós sztorikat újradefiniáló műnek.
Gomorra, r: Matteo Garrone (2008, Olaszország)
A Nápolyt és környékét minden szinten átszövő és kézben tartó (egyik) olasz maffiáról szól a film. Az eredetijeként szolgáló könyv írója azóta is rendőri védelem alatt áll. Sok ténnyel és kevés fikcióval dolgozza fel a film a több szálon futó cselekményt, amiben ugyanúgy szerepet kap a lánc legalján, napról napra élő kisember, és a Camorra fejese is. Realitása és hiteles korrajza emeli ki a hasonszőrű próbálkozások közül. Meglehetősen magasra.
Mou gaan dou (Infernal Affairs / Szigorúan piszkos ügyek), r: Wai-keung Lau és Alan Mak (2002, Hong Kong)
Ha azt mondom, hogy Scorsese A Téglája ennek a filmnek a remake-je, és hogy mint általában, az eredeti ebben az esetben is fényévekkel jobb, mint a feldolgozás, nagyjából be lehet lőni a művet valahova. Bűnfilm (mint a hong kongi mozik kilencven százaléka), de intelligenciája, fordulatos cselekménye, tökéletesen összetett forgatókönyve és remek színészei miatt nemzetközileg is sikeres… lett majdnem. Aki teheti, ezt nézze meg, és ne az elhollywoodosított újrázást, amit sajnos a kötelező sztárszerepek nagyon rossz irányba vittek el. Két folytatást is megért, azok tisztességes iparosmunkák, de az első rész zsenialitását nem tudták megismételni.
Donnie Darko, r. Richard Kelly (2001, USA)
Nem szeretem az olyan filmeket, amelyek egy jól elhelyezett blöffre építenek, és hát a Donnie Darko majdnem olyan. Viszont mégsem az. Nagyon nem. Azt szoktam mondani, hogy egy jó film akkor működik, ha akkor és ott, abban a két órában kompakt élményt ad. Ez az egyik ritka kivétel. A DD összetettsége és zavarosnak tűnő, de komolyan végigvitt logikája alapos gondolkodást és utánaolvasást igényel (ha mást nem is, de a filmben is emlegetett fikciós könyv, az időutazás kiskönyvét érdemes áttanulmányozni), emellé jön egy hihetetlenül elkapott hangulat, remek szereplők, ütős zene és pár olyan kép, ami azóta visszavonhatatlanul bevonult a pokultúrába.
+1
Kontroll, r: Antal Nimród (2003, Magyarország)
Akartam egy magyar filmet is a listába, és sajnos eleve kevés indulóból válogathattam. A magyar film problémáiról most nem fogok itt értekezni, lényeg, hogy olyat választottam, amin egyszerűen jól szórakoztam. Rengetegszer láttam már azóta is, a humornak és a nem túl lila mondanivalónak olyan egészséges az aránya ebben a filmben, hogy az üdítő. És nem mellékesen tecnikailag is megállja a helyét.
Hát, ennyi, azt hiszem. Rengeteg (rengeteg) film jöhetett volna még számításba, de valahogy dönteni kellett. Így sikerült.
jan
12
A könyvek digitális halála
január 12, 2010 | 5 Comments
Az elmúlt év egyik utolsó híre volt, hogy december 25-e volt az első nap az amazon.com történelmében, amikor több digitális könyvet adtak el, mint nyomtatottat. Persze tudtam én, hogy komolyan kezdenek elterjedni az e-book eszközök, de ez az adat engem mégis meglepett.
Pont karácsony előtt gondolkodtam el legutóbb a hagyományos vs. elektronikus szövegolvasás párbaján, amikor az ünnepek miatt a szokásosnál is nagyobb könyvbeszerző körutamat róttam a városban. (Na jó, ültem a kocsimban a dugóban.) Azon gondolkodtam, kiválthatja-e pár byte-nyi adathalmaz azt az érzést, amit egy könyv kézbevételekor érzek. Aztán beléptem a kis antikváriumba, megvettem azt a kékborítós Elátkozott királyok kiadást, amit anno először olvastam, elmentem a nagy könyváruházba az aktuális szerzeményekért, majd a postán átvettem a tengerentúlról érkezett Transmetropolitan képregényeimet (ismertető legközelebb), és kétség sem maradt bennem.
És nem csak a szokásos érv miatt, hogy a “könyv illata”, a “papír érintése”, stb. Mert persze ezek mind fontosak és pótolhatatlanok, de rájöttem még valamire. A szöveg, a regény, a mű érzelmi elértéktelenedésére. Egy új (vagy régi) könyv megszerzése öröm. Öröm ránézni a polcon a kacskaringós kiadásokban sorakozó magyar klasszikusokra, az apám megkezdte, majd általam folytatott Galaktika gyűjteményre, a fura alakú Kozmosz könyvekre, a hat kiadótól hat különböző formában dülöngélő Joseph Hellerekre, az Easton Ellisekre, a Nagy Indiánykönyvre, a Rejtő összesekre, a Kingekre, sportalbumaimra, a rengeteg scifi és színes fantasy ponyvákra, az angol kiadású Gaimanekre, a cyberpunk gyűjteményre, a bőrkötéses Absolute Sandman, Watchmen és egyéb képregényekre… de sorolhatnám reggelig. Mindegyikhez érzések fűznek.
Most pedig eljött az az idő, amikor a teljes könyvtáramat egyetlen este alatt megvehetném és feltölthetném egy e-book olvasóra, ahol csak pár ezer byte lenne, pár millió szürke betű a folyadékkristályos kijelzőn. És megvehetnék bármit. Bármikor. Bármennyit. Nem lenne értéke, nem lenne kötődés.
Persze bármennyire is konzervatívan állok hozzá a jelenséghez, azt nem tagadom én sem, hogy a digitális könyveknek van létjogosultsága. Utazásnál pédául nagyon praktikus lehet, pontosan tudom milyen az, ha nyaraláskor az egyik táskában csak könyvek vannak. De ritkaságoknál, beszerezhetetlen könyveknél, szakirodalom esetén, stb. is látom értelmét az elektronikus hozzáférésnek. Viszont mihelyst felváltja a kézzelfogható irodalmat a virtuális, valami fontos megszakad. Valami véget ér.
Tudom, hogy nem az előttünk álló 3-5 év fogja meghozni a nyomtatott könyvek kvázi halálát, de lehet hogy az elkövetkező 15-20 már igen. És ha így lesz, azt látni fogom.
Szomorú pillanat lesz.
jan
6
Az írásról - mindkét oldalról
január 6, 2010 | 4 Comments
A szilveszteri évösszegzés egyik szomorú fel- illetve beismerése volt, hogy hónapok óta nem írtam semmit. Ez még akkor is elpocsékolt időnek tűnik, ha pontosan tudom, hogy működöm: előbb fejben kell összeállnia a teljes sztorinak, a legvégsőkig lebontva, felosztva, és csak akkor tudom elkezdeni a konkrét írás folyamatát. Jegyzetek, emlékeztetők persze vannak, de semmi egybefüggő. Semmi szöveg.
Elismeréssel olvastam Hackett sorait, aki egy regénynyi szöveget dobott ki az ablakon, mert nem ütötte meg a saját maga által felállított mércét. Nem tudom, nekem lenne-e erőm ehhez. És félek a pillanattól, amikor ezt el kell majd döntenem. Jelenleg két regény mocorog bennem. Az egyikhez még nem tartom elég jónak magam, úgy érzem még nincs itt az ideje. Túl epikus, túl nagyszabású. A másikkal kapcsolatban pedig kétségeim vannak: regény-e ez egyáltalán? Vagy egy túl hosszú novella? Ideje lenne eldönteni lassan. Úgyhogy jelenleg azt teszem, ami a legkényelmesebb: elmenekülök a válaszok elől, fejben szövöm, érlelem tovább a történeteket, közben pedig novellákon dolgozom.
És persze újra és újra megkérdőjelezem azt, hogy érdemes-e írnom. Pár órája fejeztem be Cormac McCarthy regényét, a Véres délkörök, avagy vörös alkony a nyugati égen-t, és még mindig fejbeverve kóválygok csak. És pár hétig még biztos így lesz. A The Road című könyvét, mely életem egyik legmeghatározóbb könyvélménye, majd egy éve olvastam, de azóta is a hatása alatt vagyok. Olyan erő van ennek a fickónak a prózájában, ami egészen zsigeri. Eladnám a lelkem az ördögnek érte.
jan
4
The Day of the Triffids (2009)
január 4, 2010 | 6 Comments
Nem igazán kedvelem a tévés scifi feldolgozásokat, de a Triffidek napja legújabb, 2009-es verziójának adtam egy esélyt. Részben azért, mert imádom John Wyndham regényeit, és részben mert a BBC komoly összeget és neves szereplőgárdát rántott össze a filmhez (Brian Cox, Joely Richardson, Vanessa Redgrave és nem utolsósorban Eddie Izzard - egyik kedvenc standup komikusom - láthatóak a főbb szerepekben). Két másfél órás részből áll a minisorozat, és így utólag ezt pozitívumnak tudom be, mert kétséges, kibírtam-e volna többet belőle. Azzal, hogy a készítők alaposan felforgatták az eredeti regényt, szereplőket cseréltek le/ki, új történetszálat hoztak be, még meg tudtam volna barátkozni, történt már ilyen. De a hatalmas plothole-okkal, a gyermeteg deus ex machina jelenetekkel, az idétlen befejezéssel (nem spoilerezem el) már nem. Csak egyetlen példa: a megvakult emberiség egészen a film huszadik percéig létezik csak, onanntól kezdve úgy, ahogy vannak eltűntek, se holttestek, se semmi; csak az a pár szereplő létezik, akiket a sors (avagy a gyenge forgatókönyv) hőseink útjába vet. Olcsó megoldás, költségkímélő is, de kínos logikai banánhéj, ami egy sf-feldolgozásnál azért hatványozottan csúnya. És van még ilyen, tucatnyi. A technikai megvalósítással nem volt gond, tévés feldolgozáshoz képest elég korrekt volt, bár a hatalmas aloe verákra hajazó triffidek nem voltak valami félelmetesek. Az egész film dramaturgiája nagyon gyenge, a semmiből tűnnek fel szerepők, hogy aztán dolgavégezetlenül eltűnjenek a süllyesztőben. Tetőpont, katarzis nincs a történetben, csak egymás után pakolt jelenetek. Fárasztó és lapos az egész. Csak rajongóknak ajánlom, mert őket úgysem tudnám eltántorítani tőle. Engem sem tudtak volna.
dec
30
Battlestar Galactica társasjáték
december 30, 2009 | Leave a Comment
A Jézuska több társasjátékot is hozott baráti társaságunknak, ezekből tegnap kettőt, a Munchkint (alapjáték) és a Battlestart Galacticát próbáltuk ki. Most az utóbbiról mondok pár szót.
Nem mindenki ismerte közülünk a sorozatot (bevallom, én is csak az első évadot láttam, mert Starbuckstól a hideg futkosott a hátamon), de a játék így is mindenki levett a lábáról. Ami a külcsínyt illeti: hozta a Fantasy Flight Gamestől megszokott szintet, bár itt inkább a kártyák, mintsem a mütyürök dominálnak. Azért vannak fröccsöntött Viperek, Raptorok, basestar-ok, stb, lehet őket tologatni, de számuk meg sem közelíti a War of the Rings hordáit. Mondjuk azt nehéz is lenne.
A játékmechanika roppant ötletes, és tökéletesen visszaadja a sorozat hangulatát, paranoiáját. A BSG ismert szereplőit alakítják a játékosok, akiknek célja Kobol, a mitikus ősbolygó elérése. Az út során négyféle ”nyersanyag” áll rendelkezésre - Fuel, Food, Morale, Population - melyek ha elfogynak, a játék véget ér: vesztett az emberiség, nyertek a cylonok. Aki/akik titokban áskálódnak az emberek ellen. Hogy a játékosok közül ki cylon, akár a legvégéig rejtve maradhat. Ennek eldöntése egyébként is véletlenszerű, az elején kioszott loyalty-kártyákon múlik. Ekkor még előfordulhat, hogy senki sem cylon a szereplők közül, a játék felénél azonban újabb kártyák kerülnek kiosztásra. És bekövetkezhet az, hogy aki eddig elkötelezett ember-játékosként küzdött a győzelemért, most rájön, hogy ő valójában bizony egy cylon. Ezt titokban tartva (vagy a kellő pillanatban felfedve) innentől az űrhajó bukásán dolgozik. Ez a húzás fantasztikusan leköveti a sorozatot, és játékélménynek sem utolsó. Én például Adama admirális bőrébe bújva az utolsó csepp véremig harcoltam a hajó megmentésén, majd szembesülnöm kellett vele, hogy cylon vagyok. Jó pár kör elteltével a játékot végül az űrhajó fogdájában fejeztem be, de egy táposnak tűnő - és mint azóta a FAQ-ból kiderült, szabálytalan - húzásnak köszönhetően mégis mi győztünk, cylonok.
A hajót körről körre ún. Crisis kártyák formájában csapások érik, melyeket a legénységnek közös erővel, azaz közös kártyákkal kell leküzdeniük. Ezek a kártyák képpel lefelé kerülnek összeszedésre, kerül hozzájuk pár random lap is, a sorsot modellezve (és hogy ne lehessen tisztán matematikai úton kiszámolni, ki mit adott be), majd egy keverést követően kerülnek kiértékelésre - a cylon játékosok által bedobott negatív kártyákkal együtt, melyek meghiúsíthatják a problémák (vízhiány, robbanóanyag eltűnése, meghibásodott egységek, balesetek, stb.) megoldását. A felfedett cylon játékosok pedig - bár már nem a hajó fedélzetéről (Caprica, stb.) - de továbbra is részt vesznek a szabotázsakciókban. Az ember-játékosok között a politikai- (elnök) és a katonai hatalom (admirális) is megoszlik, újabb dimenziókat nyitva meg a játékban. A hajóra esetlegesen feljutó centurionokról már nem is beszélve… meg mindarról, ami most nem jut eszembe, persze.
Összességében az egyik leghangulatosabb, legjobb játékmechanikájú és legszórakoztatóbb társasjátékot találtuk meg a BSG Boardgame-ben, mindenkinek csak ajánlani tudom. A Fury of Dracula már kibontva, legközelebb azt próbáljuk ki.
