nagyvuk.sfblogs.net

A HIHETETLEN! című magazinnál évek óta hagyomány, hogy szerénységem, mint elhivatott „mentalista” a januári számban jóslatokat prezentál az adott év előttünk álló hónapjaira. Aztán én lepődöm meg a legjobban, amikor évközben érkeznek az olvasói visszajelzések arról, hogy mi minden valósult meg az előrejelzéseimből… Na, hát az idén a főszerkesztő kicsinyes érzelmei miatt (Mikor fog ő egyetlen könyvet is megírni? Mikor fog ő egyáltalán úgy írni, mint tudjuk, ki, csak közismert szerénységem tiltja, hogy megnevezzem?!!!!!) eme hihetetlenül zseniálisan fenomenális cikk kimaradt a lapból, holott a főnök direkt utasításba adta elkészültét, s a gazdasági válságra való tekintettel még azt is kikötötte, hogy ezúttal csak optimista jóslatok szerepelhetnek az anyagban. Én ugyan jeleztem, hogy ily korlátok közé nem lehet szorítani ismert géniuszomat, és e megszorítással élve kevessé lesz autentikus a kész mű, de a főszerkinek akkor is így kellett. Aztán lehúzta az egészet, mondván, hogy túl magyaros az anyag… Na, mindegy . mivel a lapba nem került be zsenialitásom terméke, hát gondoltam, felteszem ide. Íme:

JANUÁR: Hagyományainkhoz híven, így év elején az újesztendő időjárására szeretnénk következtetni bizonyos népi megfigyelésekből. Eme bölcselmek java része azonban éppen az év első napjának időjárását veszi alapul, amit viszont jelen sorok írásakor még nem ismerünk. Pedig a hiedelem szerint ugye, a ködös január nedves tavasszal jár, ám ha estére kitisztul az ég, rövid lesz a tél, vagy ha újév hajnalán vörös az ég alja, akkor egész évben szeles idő várható. Mi most kénytelenek vagyunk következtetéseinket abból levonni, hogy január elseje milyen napra esik. Mivel pedig ezúttal ez csütörtökön esedékes, a hagyomány szerint kemény télre, szeles tavaszra és száraz nyárra számíthatunk. Ami azt jelenti, hogy a téli sportok és a napfürdőzés szerelmesei máris bizakodhatnak…

FEBRUÁR: Az évek során szokásunkká vált az is, hogy az esztendő második hónapjához kapcsolva a várható technikai és tudományos újdonságokat vesszük számba. Nos, a szakemberek a következő hónapokra ígérik a virtuális valóság élményét kínáló, úgynevezett mátrix-napszemüvegek piacra dobását. Ezek a készülékek minden további segédeszköz igénybevétele nélkül tudnak a testen kívüliség misztikus élményével szolgálni annak, aki hajlandó rájuk áldozni egy alsó kategóriás személyautó árának megfelelő összeget. Biztató lehet viszont, hogy az ígéretek szerint, amint a kínai ipar berendezkedik a termék tömeggyártására, a szemüvegek ára jelentősen csökkenni fog.

MÁRCIUS: Várakozásaink szerint márciusban ünnepelhet a magyar filmszakma. A 81. alkalommal megrendezendő Oscar-díj gáláján, február 22-én éjjel ugyanis hosszú idő után ismét hazai műnek ítélik oda a legjobb idegen nyelvű filmnek járó szobrocskát. A győztes Bollók Csaba Iszka utazása című alkotása lesz. A sikert az is fényesíti majd, hogy az idén rekordszámú, 67 nevezés érkezett az idegen nyelvű film kategóriában a 2009-es Oscar-díjra. Szinte az összes európai ország mellett többek között Kína, Japán, Irán és – első alkalommal – Jordánia is versenybe száll az aranyszobrocskáért.

ÁPRILIS: A szeles tavasz melegebb napjaiban fantasztikusan erős látványvilágban lesz része annak, akinek módja adódik megcsodálni a hölgyek öltözetének idei színvilágát. A divattervezők szerint ugyanis két új színpaletta jelenik meg ebben a szezonban: az Utopia fluoreszkáló pasztelljei, és a Power Full vadonatúj, sötét, nyári színei… Mint a nemrégiben megrendezett divatbemutatón megtudhattuk, az Utopia rejtelmes, nőies hangulatot mutat, kombinálja a fantáziát és a futurizmust. A lágy, semleges színek palettáját kiegyenlítik a neonközeli pasztellek. A kozmetikumok egy természetfeletti, fénnyel elborított látványt hoznak létre, ami nemcsak friss és nőies, de rendkívül különleges is egyben. A Power Full pedig rejtélyes és diszkrét egyszerre, alapja az aranyszínű varázslat, amelyhez speciális effektusokkal kiemelt smink társul majd az ígéretek szerint.

MÁJUS: Egy érdekes elképzelés szerint az idei nyári szezonra az Európai Unióban bizonyos korlátok mellett engedélyezni fogják a könnyű drogok használatát, miközben szigorítják a dohányzás-ellenes rendelkezéseket. Az alapelv állítólag az, hogy az ilyen szerek módjával történő használata nem károsítja annyira a fogyasztók környezetében élők egészségét, mint a dohányzás. A terv komolyságát igazolja, hogy tudvalevőleg az elmúlt években több országban is engedélyezték bizonyos drogok gyógyszertári árusítását. És hogy még szebb színben lássuk a világot, néhány mezőgazdasági kutatóintézet azt is bejelentette, hogy sikeres kísérleteket folytatnak a finomított vadkenderből előállított környezetkímélő bio-üzemanyaggal, amitől talán gépjárműveink is jobb kedvre kerekednek és nem fognak állandóan füstölögni…

JÚNIUS: Még 1992-ben ígérte meg a világnak egy német jósnő, hogy Attila, a hunok nagy királya újra eljő és visszaveszi egykori birodalmát. Mégpedig éppen 2009 nyarán. Ennek persze a világ nagyobbik része aligha örvendezne ujjongva, de nekünk, magyaroknak ismét megadatna, hogy csatlakozzunk egy kialakuló világbirodalomhoz. Az is igaz viszont, hogy történt már velünk hasonló dolog, és annak sem lett jó vége, ezért aztán a mi örömünk sem lehet felhőtlen, ám ezt már megszokhattuk történelmünk folyamán. A jóslat szerint egyébként Attila lelke azután költözik egy ázsiai származású nagyúrba, hogy a király koporsóját a Tisza áradása kimossa rejtekhelyéről, és az árvízvédelmi munkálatok során napvilágra kerül.

JÚLIUS: Egyes szakemberek várakozása szerint az idei nyár legnagyobb könnyűzenei slágere egészen különleges lesz. Előadni ugyanis egy VV együttes fogja majd, aholis a VV jelölés nem a való világot, hanem ellenkezőleg, éppen a virtuális valóságot jelenti. Azaz nem emberekből, csupán mesterségesen megalkotott, virtuális zenészekből álló csapat muzsikáját élvezhetjük a nyári melegben. Az élethű számítógépes grafikával megteremtett sztárokért milliók rajonganak majd világszerte, sőt néhány koncertet is adnak, ahol persze nem a rajzolt figurákra hasonlító emberek lépnek fel, hanem a legmodernebb robotok.

AUGUSZTUS: A hírhedt és sok vitát kiváltó nyirkai jóslat egyik újabb értelmezése szerint ebben a hónapban feltárul a Pilisben rejtőző ősi szakrális központ titka, sikerül megfejteni a táltosok üzenetét és Boldogasszonyunk újra Magyarországra mosolyog majd. Hogy ez egészen pontosan mit jelent és hogyan történik meg, azt senki sem tudja még, de hát a jóslatok örök sajátossága a homályos fogalmazás. A magunk részéről már annak is örülnénk, ha végre átfogó és a hagyományaink iránt elkötelezett régészeti feltárás kezdődne a hegységben.

SZEPTEMBER: Szakemberek az idei szüret tetőpontjára ígérik az első olyan, genetikailag módosított gyümölcsök betakarítását, amelyek pontosan kiszámított mennyiségben tartalmaznak vitaminokat és egyéb gyógyító hatású természetes anyagokat. Az első példányok persze nem a kiskertekben és nagyüzemi gyümölcsösökben teremnek meg, hanem a kutatóintézetek laboratóriumaiban, de némi túlzással kijelenthetjük, hogy nem leszünk többé kellemetlen gyógyszerekre utalva, és megvalósul a mondás, miszerint naponta egy alma, és a doktor alma.

OKTÓBER: Az ősz közepére lecsendesednek a gazdasági válság miatt felkorbácsolt érzelmek, és megnyugszanak a kedélyek. Annál is inkább, mert a boltok a kereslet lanyhulása miatt telítve lesznek leárazott termékekkel, így a bérek és egyéb jövedelmek megtarthatják vásárlóértéküket. Az előrehozott választások elmaradnak, de a kormány megkezdi adócsökkentési programját, a nyersanyagok és energiahordozók világpiaci árának visszaesésével pedig az infláció is mérséklődik. A közelgő választások miatt enyhülnek a gazdasági megszorító intézkedések is; az év végére bizakodva készülhet az ország.

NOVEMBER: Novemberre ismét lottó-lázban égünk majd; minden idők legnagyobb nyereménye lesz ugyanis a tét. Ezekben a hetekben végül akad is majd egy telitalálatos szelvény, és az is kiderül, hogy a nyertes egy régóta játszó csapat lesz. Ennél többet persze nem tudhatunk meg róluk, de ennek alapján máris lehet brigádokba szerveződni, hiszen jelen pillanatban még bárkiből válhat milliárdos. Egyelőre csupán a nyerés ténye bizonyos, ám hogy kikből áll a brigád, az még változhat.

DECEMBER: Karácsony közeledtével a legtöbb jóslat ismét Krisztus második eljövetelével foglalkozik, eltérés leginkább csak abban mutatkozik, hogy ki milyen alakban várja Isten földi megtestesülését. A legérdekesebb változat szerint Jézus egy földönkívüli lény képében jön majd közénk, bizonyítva, hogy Istennek nemcsak a mi bolygónkon élnek teremtményei. Ez esetben a Megváltás igazi liberális ünnep lenne, az ezeréves királyság meg valahogy úgy nézne ki, mint a Csillagok Háborúja híres kocsmajelenete… Egy némileg földhözragadtabb elképzelés szerint viszont úgy lehetne siettetni a második eljövetelt, ha Jézust klónoznák, mondjuk a torinói leplen talált maradványok alapján. Egy ismert szekta kissé fellengzős bejelentése szerint ez már titokban meg is történt, és Isten klónjának születését természetesen karácsonyra időzítették… Már csak az a kérdés, mi történik akkor, ha decemberben a földönkívüliek és a klóngyermek is látogatásával tisztel meg minket, és nekünk választanunk kell közülük. És ha esetleg nem tetszene a többség döntése, tüntethetnénk a szavazatok újraszámlálásáért vagy egy másik Isten eljöveteléért?…

Hát, igen. Bár nem kaptam felkérést, azért így, a „titkos”-láz lecsengése után, én is kiszíneznék néhány fehér foltot az életemből, melyeket már közkinccsé tehetek anélkül, hogy utána mindenkit meg kellene ölnöm. Persze a lehetőséggel a „bárkinek” történt továbbpasszolások után is élhettem volna már, de közismert szerénységem megakadályozott ebben. Meg amúgyis, ugye, ha nem lehetsz az első, hát légy az utolsó!

Na, szóval:

1. Nem is vagyok annyira zseni, mint szerényen megjegyezni szoktam volt.

2. Unicumtól még sosem hánytam (feltéve, hogy nem kevertem semmivel), viszont az óvodában a májkrémes kenyértől igen.

3. Kedvenc fantasztikus filmem sokáig a Seriff és az idegenek volt. (Van neki egy előzménye is, a Seriff az égből, de azt kissé kevésbé komáltam.)

4. Sokáig mindenkinek azt állítottam, hogy 12 ezer éves atlantiszi lény vagyok, hosszú előadásokat tartottam Atlantisz társadalmáról, történelméről, földrajzáról és biológiájáról. És akadt, akit majdnem meggyőztem.

5. Adtam már el könyvet Vincze Lillának, Réz Andrásnak és Vámos Miklósnak is.

6. Aki nyáron járt a HConon, az egyik este a tábortűz mellett élvezhette, amint valaki néhány órán keresztül többször is (kb. tízpercenként) megemlékezett a nagyon szexuális galaktikás lámpácskájáról. Na, az a valaki nem én voltam. Izé…

7. Jártam már odaát, de nem láttam a fehér fényt…

Vagyis, hát nem egészen. A büfé ugyanis nem büfé volt, hanem kocsma, és nem Kati nénié, hanem Regináé, a többit meg izé… a feledés fátyla borítsa. Igaz, kaptam egy csókot is, de nem tudom, kitől. És csak remélhetem, hogy még azelőtt, hogy megemlékeztem volna a rókák nemzetségének hosszú soráról. Bár szert tehettem egy pofonra is, mert fáj a fülem. Vagy lehetett valami abban a csókban, és az fáj még mindig?

Olvasom Végh Antal 1973-ban megjelent útirajzát, az Északi utakon című kis kötetet, és irigylem a stílusát, noha számomra kissé pongyola, amit ő jóízű szavaknak, természetes magyar beszédnek mond. Úgy vélem, ami élőbeszédben valóban lehet ízes, az leírt formában nem feltétlenül jelent irodalmi élményt. Ezzel a kitétellel együtt azonban azt kell mondjam, többnyire élvezem Végh Antal mondatait; ezt a fajta sallangoktól – és mindenféle költőiségtől is – mentes, letisztult elbeszélésmódot nevezhetnénk akár szocreálnak is, annyira jellemző az elmúlt rendszer sikeres hazai íróira. Berkesi András, Csurka István, Moldova György és kollégáik néhány – szinte csak odavetett – szóval tudtak hangulatot teremteni, leírást adni helyekről és személyekről, ahogyan mások kacifántos mondatokkal teleírt oldalak során sem. Ez a lényegre törő szikár és cselekményorientált stílus mindig is tetszett nekem, és most hirtelen nagyobb mennyiségben (majdnem azt írtam, hogy töményen – amely szó megintcsak eme stílust jellemzi) kerültem szembe vele. Nemrégiben leadtam egy kéziratot a kiadóban, és gondoltam, hozok tőlük néhány szerzői tiszteletpéldányt az előző könyvemből. Nem tudtak adni, mert karácsony előtt hetekkel elfogyott az utolsó példány is (ah, de élvezem, hogy itt fényezhetem magam ), ezért a főnök úr némi szabadrablást engedélyezett a kiadóhoz tartozó nagykereskedelmi raktárban, amely művelet során több lexikon és szótár mellett számomra kedvező módon gazdát cserélt Müller Péter Sziámi Dal-Szöveg-Könyve CD-melléklettel, féltucatnyi Moldova-kötet az ezüst-kék életműsorozatból valamint Barry Gifford Veszett a világ című regénye is. Na, ez utóbbi szintén ebben a leegyszerűsített elbeszélésmódban íródott, mert bizony ez a stílus nem a szocialista művészek találmánya, bár ők használták leggyakrabban. A szórakoztató irodalom néhány népszerű képviselője is alkalmazza a módszert (és most nem a primitív orvoskrimik és romantikus regények az álnéven publikáló hazai dilettánsaira gondolok); napjainkban például Jack Higgins vagy Robert B. Parker, a klasszikusok közül pedig elsősorban Dashiell Hammett. Ahogyan Keszthelyi Tibor tanulmányában (A detektívtörténet anatómiája, Magvető, Bp. 1979) megfogalmazta: „Hammett figurái nem társalognak, morfondíroznak és elemeznek, hanem különösebb teketória nélkül következtetnek, és azonnal cselekednek.” Persze az ilyesféle realizmus meglehetősen távol áll a sci-fitől, ahol éppen a hihetetlen, fantasztikus elemek alkalmazása miatt kell aprólékosabb (ezáltal hitelesnek tűnő) módszerrel fogalmazni. Bár például Asimov apánk ezt is megoldotta…

Eme mélabús órákban (midőn könnyelmű embertársaim, kik nem alapoztak egész éven át a szilveszteri bulira s ezért most erősen begyógyult szemekkel és a béka segge alá süllyedt közérzettel szenvednek) én frissen-fittem kortyolgatom energiamentes energiaitalomat és immár tavalyi feljegyzéseimet böngészgetem. Rá is jöttem, hogy néhány közérdeklődésre számot tartó emlékem piszkozatban maradt, de ezek közül egyet máris megmentek a halhatatlanság… izé… számára.

December 10. Szerda. Sz’al azt hittem, ma szerencsém lesz. Merthogy miközben az árokparton kedvenc villanyoszlopunk mellett ácsorogva fogyasztottunk az mn-kollégákkal, néhány méternyire egy kisebb földkupacot pillantottam meg a fűben. Mondtam is, hogy ni, vakondtúrás, rúgjuk szét, mire a többiek, hogy eszed tokja vakondtúrás, hülyegyerek, az lószar. Az egyik várkonyi portáról hordanak egy lovat a patak mellé futtatni. Valóban, eszembe jutott, hogy augusztus 20-án láttam is a gazdájával együtt a huszár-bemutatón; na, annak a lónak volt tegnap hasmenése, állította a sok jól értesült honpolgár.Én persze megint okosabb voltam a többieknél, mondván, sosem láttam még lovat fosni, olyan nincs is, és ha volna, akkor se ilyen hatalmas barna kupacot fosna. Ekkora halomhoz minimum egy elefánt kellene, de a vándorcirkusz már vagy két hónapja odébbállt a városból, és különben se volt elefántjuk, hát nincs igazam?! Hát nem volt.

Odamentem, belerúgtam, tényleg lószar vót’. Rendesen megfagyott; még jó, hogy nem csúsztam el rajta… A többiek még akkor is röhögtek, amikor hazafelé tartottunk a 48-as forradalomról elnevezett utcán. Csak akkor csillapodtak le, midőn megálltunk Jenő bácsiék portája előtt, hogy hangos biztatással segítsünk egy megkésett Mikulást, aki egy létrán szerette volna megközelíteni az emeleti ablakot. Mondjuk, nem csodálkoztunk, mert igaz ugyan, hogy Jenő bácsiéknál nincsen kisgyerek, na de a Mikulásnál se volt puttony, csak egy műanyag demizson. Aztán meg gyanakodni sem maradt időnk, mert kinyílott fent az ablak, és Katinka néni (Jenő bácsi felesége) hajolt ki rajta erősen káromkodva, és egy jó nagy párnával ütni kezdte a Mikulás fejét, hogy be nem teszed ide a lábadat, te részeg disznó. Akkor láttuk, hogy a Mikulás maga Jenő bácsi, a felesége rikácsolásából meg az is kiderült, hogy az öreg még szombaton elment az onokákhoz Szilvásra, hogy majd ő lészen nekik a Mikulás. Ebből még nem is lett volna baj, csakhogy ezután a fiával átmentek Andornakra, hogy a másik onokánál is az öreg legyen a Mikulás. De ugyi, Andornakon a rokonságnak jófajta borospincéje van, amit az öreg meg a fia csak ma, szerda reggel hagytak oda. Mert ugyi, ki is kellett józanodni ahhoz, hogy az öreg kocsiba merjen ülni, és hazajöjjön. Merthogy Mikulás után négy nappal csak nem akart már buszra szállni abban a piros göncben, amiben szombaton elindult itthonról… Na szóval Jenő bácsi most ért haza, amit az asszony láthatólag nem vett jónéven, és megpróbálta kizárni az öreget a házból. Ütötte is rendesen a Mikulásra emlékeztető hites ura fejét a nagypárnával, aminek az lett a vége, hogy Jenő bácsi leejtette a létráról a demizsont. Nem tört ugyan össze (erősek ezek a randa műanyag utánzatok, látszik, hogy Kínában még nem gyártják az originált magyar demizsonyt), de a kerítésen kívülről sehogy se értük el (pedig hogy szerettük volna!), bemenni meg nem mertünk, mert a kutya is ott ugrált a létra körül, és a fél szemét rajtunk tartotta… Nem volt mit tenni, továbbálltunk, annál is inkább, mert Katinka néni párnájáról eszembe jutott, hogy ma ágyneművásár van a volt művházban, oszt olyankor mindig akad valami látnivaló a Kun Béla után Európáról elnevezett téren. Le is pihentünk a rozsdás vasoszlop tövében, amelyen télen-nyáron ott lóg a sárga csillagokkal díszített kék zászló – bár lehet, hogy ez csak mendemonda, merthogy mán’ nemcsak a csillagok fakultak meg erősen, de a zászló eredeti színét se tudná megállapítani még az intelligens mosópor se… Szóval, lepihentünk, rágyújtottunk meg kortyolgattuk a maradék gazdaságos tablettásat. A régebben művházként üzemelő, ma civilháznak hívott turkáló mellett már felállították a szokásos betlehemi jászolt, ami nálunk egy kiszolgált katonai sátor még a Varsói Szerződés idejéből; van benne néhány életnagyságú rongybaba meg pár élő állat. Emez utóbbiakból konkrétan kettő: Erzsi, a kecske és Bandi, a szamár. Mindegy, az óvodások ennek is örültek. Vagy csak azt élvezték, hogy Pisti, a túrkáló gondnoka rugdosni kezdte Bandit, mert az megkóstolta a sátorponyvát (valszeg a mellette recsegő hangszóró zavarta meg, amiből ünnepi dalok gyanánt Kadlott Karcsi és a Bunyós Pityu múlhatatlan slágerei riogatták a nézelődőket), amivel viszont karácsony után el kell számolni. Bandit persze az ünnepnek eme gazdasági vonatkozása cseppet sem érdekelte; jól elvolt azzal, hogy Pistit idegesítette, leperegtek róla a rúgások, és orvul több ponton is megcsócsálta a ponyvát. Mi meg közben azt bámultuk, hogy miért vannak a háromkirályok négyen. Hogy sokat ittunk volna? Olyan még nem fordult elő, és különben is, akkor miért nem látunk mindenből kettőt?! Miért csak az egyik kircsiből? És az is gyanús volt, hogy a négy darab háromkirályokból háromra fekete szakállt festettek, míg a negyedik úgy nézett ki, mintha most küzdött volna meg néhány sajtos-tejfölös lángossal a piaci büfékocsinál, ahol régebben Majka, városunk hőse csillogtatta a pult mögött vendéglátó-ipari szaktudását… Aztán mikor Bandi, a szamár Pistit, a gondnokot is szerette volna megkóstolni, ez utóbbi elmenekült az óvodások háta mögé, ahol gyorsan kifaggattuk. Azt mondta, hogy a negyedik háromkirály nem is király, hanem maga Szűz Mária, nézzük már meg a ruháját, hogy nő. Az a fehér aszat meg azért van a képén, hogy eltakarja a szakállát. Nem, nem kerültek elő újabb apokrif evangéliumok, melyek hosszan értekeznének a Közel-Keleten élő nők erős és sűrű gyantázásra szoruló szőrzetéről, ez a bábu eredetileg József volt, csak nem akartak négy férfit rakni a sátorba, de összesen ennyi figurája van a civilháznak. Azért kellett Józsefből Máriát csinálni, mert a tavalyi Máriát Bandi, a szamár alattomban elfogyasztotta, így nem maradt más hátra, mint lefesteni József szakállát, amitől most úgy néz ki, mint Terry Black rosszabb napjaiban, ezért nem is adták a kezébe a Kisjézust. Nem baj, jövőre legfeljebb Mikulást festenek belőle. Bár igaz, hogy akkor is női ruhában fog pompázni, mert Mikulás-jelmezre nincs pénze a civilháznak, de hát istenem, modern korban élünk; ez mán’ a 21. század vagy mi! Persze, ha Bandi az idén ezt a Máriát is elfogyasztja, akkor jövőre kitolnak vele, nem kap egyetlen bábut sem. Csak a kecske meg a szamár lesznek a katonai jászolban, és ne merjem majd megkérdezni, hogy melyikük Mária és melyikük József, mert akkor Bálint atya kiátkoz az egyházközségből, amit persze már régen meg kellett volna tennie egy magamfajta anyaszomorító pernahajderrel. És akkor hiába lépek lócitromba, nem leszek szerencsés…

Címlapsztorinak magazinoknál és folyóiratoknál azt az anyagot (cikket) nevezik, amely az adott lapszám kiemelt témája, a „húzós anyag”, ami megfoghatja a potenciális vásárlókat, egyszerűbben szólva, amivel szeretnék eladni az aktuális számot. (Például a Galaktika esetében a címlapsztori a címlapon feltűnő helyen megjelölt hónap témájához kapcsolódó ismeretterjesztő cikk Tücsi által jegyezve.) Ez általában mindig ugyanott, ugyanazokon az oldalakon található (hogy az olvasó is könnyen ráleljen és beazonosítsa), ezzel is mintegy érzékeltetve a cikk fontosságát. A címlapsztori általában hosszabb a többi cikknél, és nem fordulhat elő, hogy a címlapsztori helyére mondjuk két rövidebb és más-más témához kapcsolódó anyag kerüljön.

Nos, a HIHETETLEN! című magazinnak is minden alkalommal van címlapsztorija, amely lehetőleg valamely aktuális eseményhez kötődik. Decemberben például a karácsonnyal, Jézussal vagy legalább a kereszténységgel kapcsolatos írással kell előrukkolni, hiszen ilyenkor valszeg ez fogja meg a potenciális olvasókat. A lap jellegéből adódóan persze ez az anyag nem lehet egyszerűen az ünnep ismertetése; valami érdekességet kell tálalni a manapság egyre kevésbé tisztelt Olvasó számára. Az idei szám borítójának (fent látható) legnagyobb képe hirdeti is a jól hangzó kiemelt témát: Isten lánya – Krisztus nővére? címmel. Egyértelműen ez a címlapsztori; ezzel kívánja megfogni az olvasókat a lap. Csakhogy ezúttal hiába keressük a megszokott helyen ezt a bizonyos címlapsztorit ötoldalnyi terjedelemben a lapszám első anyagaként, mert csekély kétoldalra zsugorítva, csúful száműzték a magazin utolsó harmadába, eldugva egy számítástechnikai cikk és egy többször feldolgozott unalmas téma közé. Felettébb furcsa eljárás ez, mert ha ennyire érdektelennek találta a főszerkesztő az anyagot, akkor miért ezzel hirdeti a lapot?

De nézzük, mi is akkor az aktuális címlapsztori, amely kiszorította karácsony hangulatát a lap fő helyéről? Talán valami rendkívüli szenzáció, lapzártakor érkezett fontos hír?

Egy nagy lóf@szt, kérem.

A bő lére eresztett legfőbb írás nem aktuális, nem szenzációs, nem érdekes, de mégcsak nem is igaz. Nemere István álnéven publikált álhírét olvashatjuk egy orosz „múltfényképészről”, aki nem is létezik. Legalább is erre enged következtetni a szerző a maga nyakatekert módján, amikor azt írja, hogy ne keresse senki ezt a bizonyos illetőt, mert nyoma sincsen nekije. Voronyezsben, ahol lakik, nem hallottak róla, nem tudják, hogy meghalt vagy emirált vagy „valami egészen más történt vele”. (Juj, kiráz a hideg az izgalomtól, ha-ha.) Persze a hasonlóan gagyi írásokat megszokhattuk már az egykor népszerű, mára kiégett és többnyire nevetségessé vált szerzőtől, akinek eme „címlapsztorija” ezúttal is a szakma megcsúfolása (amihez sajnos a magazin főszerkesztője nyújtott segédkezet). Írónk a Pravda angol nyelvű online kiadásában 1999. január 27-én megjelent rövid cikket vette alapul, amely meglehetős visszafogottsággal fogalmaz, de közléseit még így is az eltelt évtized alatt sorra megcáfolták. Ezt nem ártott volna figyelembe venni, főleg azután, hogy Nemere éppen az idén ismételgette több vele készült interjúban, hogy ő sosem használja forrásként a netet, mert az ott talált anyagok megbízhatatlanok és ellenőrizhetetlenek. Ráadásul írónknak a Pravda rövid cikkéből kellett ötoldalas sztorit fabrikálnia, ezért két oldalon keresztül az UFO-król magyarázgat görcsösen, holott jól érzékelhetően a földönkívülieknek ehhez az egészhez semmi köze nincs; ilyesmit az orosz lap sem állított, de néhány ezer karakter erre is elment, hogy aztán írónk valami semmitmondó konzekvenciát próbáljon levonni a saját maga által kitalált dolgokból. Mivel pedig ez a kísérlete meghaladja erejét és fantáziáját, kínjában két régebbi, klasszikus SF történettel segít magán. Mert bizony a múlt utólagos lefényképezése, lefilmezése régi témája a sci-finek. Írónk pedig láthatólag két műből szerezte élményeit, melyeket beleszőtt cikkébe: Ivan Jefremovtól A múlt árnyéka az egyik és Földes Péter Az ibolyaszínű fény című regénye a másik felhasznált mű, noha ezt Nemere gondosan titkolja. A múlt árnyékában az őskori világ geológiai képződményekben megörökített képeit kivetítő fizikai jelenség a téma (A múlt árnyéka, Gondolat kiadó – Kárpáti kiadó, 1982), míg Földes Péter regényében (itt a képen az 1962-es második kiadás látható) szintén egy fizikai jelenséget használnak fel egy különleges gépezet segítségével a múlt lefilmezésére, nagyon hasonló módon, mint írónk cikkében. Nemere meglehetősen könnyelműen még az ibolyaszínű sugárzást is megemlíti… Talán arra számított, hogy ma már senki sem emlékszik ezekre a régi történetekre, és így jobb híján újra el lehet mesélni őket – ezúttal, mint megtörtént eseteket… Hát, valahogy így születnek a városi legendák is…

Mondhatnánk tehát, hogy lassan valósággá válik a science fiction, de nem lenne igazunk. A sci-fi ugyanis ily módon nem valósággá, hanem hazugsággá lesz…

Nem, dehogy akarok itt parkolni. Látom én is, hogy messze ide az áruház bejárata. Csak elengedtem azt a szembe jövő (de még milyen JÖVŐ! – a szerk. vagy mittomén) kocsit. Nem, dehogy, nem az volt az egyetlen parkolóhely, ahová az beállt. Sejtheted, hogy akkor nem engedtem volna… Hogyhogy hová akarok állni? Nézek egy üres helyet. Igen, erre. Nem, az még nem a parkoló vége. Jó, jó, látom én is, hogy kissé messze esik a bevásárlókocsiktól. Na, de azokhoz, ott, közel állunk… Izé, tényleg, azok a másik áruházhoz tartoznak? Most miért, nem abba megyünk? Miért nem mondtad hamarabb?! … Mi az, hogy élhetetlen vagyok? Nézd, máris szerzek egy olyan tologatós kocsit. Semmi perc alatt… Uram, várjon, ne tolja vissza!… Hogyhogy kétszáz?! Hiszen egy százast kell beledobni… Mi az, hogy nem kell? Hogyne kéne, de nem képzeli, hogy a duplájáért?! Mi… mi, dehogy adja át ennek a krampusznak, hát hogy néz ez ki?! Mi az, hogy ötszázat ad érte?! Hát maga… maga… egy izé… Nem, nem, dehogy… itt van, fogja… Fogja már be, az a feleségem, maga disznó! Nem, nem az, hanem a másik, ott mögötte. Milyen tehén?! Majd mindjárt ideér, és a fejébe húzza a bevásárlókocsit! Igen, a magáéba. Igen, tudom, hogy ha a sajátjába húzná, rögtön szexisebb lenne, de magának ehhez semmi köze… Nem, szivecském, nem vagyok élhetetlen… Azt sem tudom, miért rohant el hirtelen az ipse… Talán a szépséged… izé… lenyűgözte… Hogyhogy nem akarsz annyit vásárolni, és elég a kosár is?… Ja, hogy két kosár… de ha már itt ez a kocsi… nem, dehogy, a százast visszaadja a végén…

Igen, szép az a bunda, de ebben az… izé… melegben… hát tisztára nyár van. Jó, értem én, de tudod ez az izé… globális felmelegedés. Dehogynem, szívesen megvenném én neked… a picsába, én sóher?! Na, de!… Jó, jó, írjál csak a Jézuskának, biztosan megkapod tőle… Biztosan, ha mondom…

Micsoda???? Ezt a hatalmas fát???? Be se férne a lakásba!… Nem vagyok élhetetlen, de tudod, hogy csak ekkora kéglire futotta… Nahát, ezt kikérem… izé… magamnak… Persze, hogy le tudnék faragni a tövéből, de úgy akkora lenne, mint az a kisebb fa. Nem, dehogy vágnék le belőle sokat… Ki??? Én??? Akkor véletlenül megszaladt a balta… Nem vagyok töketlen, nem azzal fogtam a fát. Akkor már nem lennék férfi, igaz, hehe?… Mi az, hogy így se vagyok?… Hát, tudod mit?… Jó, majd kifelé menet megvesszük, de ne rohanj már…

Ez a könyv? Nem tudom, ez csak véletlenül esett a bevásárlókocsiba az előbb, ahogy az a szakállas pacák meglökött. Dehogy olvasok én ilyet!… Nincs is pucér nő a címlapon! Az egy űrhajó, a pucér nők nem így néznek ki… Hogyhogy honnan tudom? Hát nem otthon láttam… Dehogy az irodában! Én a Gizikét pucéran?! Mikor engedné meg, hogy levetkőzzek előtte?… Nem, dehogy sóhajtottam… A cím nem a Miss Univerzumra utal; tudod, ezek olyan jó kis űrhajóstörténetek. Jó, igen, benőhetne már a fejem lágya… De hát ez tudományos mű… tudod, az univerzum izéje… az irodában ezzel foglalkozunk… Igen, a Katedrális Őrzője, ez a cég titkos kódja, és azért őrzője, hogy ne lehessen a kódokat feltörni. Arra szolgál ez a program. Hogyhogy magyarázzam el érthetőbben? Ettől érthetőbben nem tudom… Dehogy nézlek hülyének; tudom én, hogy az irodalom Evelyn Marshnál meg Danielle Steelnél kezdődik. Persze, én is olvasnám, ha lenne rá időm… Nem, nem ez nem széllel bélelt, hanem Szélesi. Tudod, akivel a neten szoktunk beszélni… Milyen Trombitás?! Sose hallottam róla…És különben is, mikor érnék én rá kocsmázni? De az amúgy se kocsma… Nem, persze, hogy nem a Zeneakadémia, de izé… hiszen én mindig dolgozom olyankor, tudod, a túlóra… Engem még részegen nem láttál! Mi az, hogy a Béláéknál alszom ki magam? Mikor?! Hát időm se lenne rá!… Tudod, hogy nem bírom a vörösbort. A félédeset se. Milyen Unicum? Az az egyszarvú a mesékben? De hát én fantasyt olvasok, nem mesét! Nem, az nem mese! Hogy három kívánság van benne? Nekem egy is elég lenne… Ugyan, szivecském, hogy képzeled?! Hogy én téged?! Ja, az kiszaladt a számon. Hogy az nősüljön meg, akinek két anyja van? Hát istenem, ha úgy vesszük ugye, nekem izé… Dehogy Piri néni, hanem izé… Hogy is mondjam, ha nem is volt kettő, de én úgy veszem… Á, nem érdekes, hogy ki a másik, úgysem találnád ki…

Először is hálás köszönetem mindazoknak, akik érdeklődtek Őstörténetünk titkai című könyvem iránt. Ami azt illeti, szívesen felraknám én a netre a kéziratot, de ezt a kiadó aligha venné jónéven; talán még ama szerény honoráriumot is számonkérné rajtam, amellyel fenti munkámat volt szíves értékelni… A teljes anyag helyett tehát inkább néhány szót mondanék a könyvről, amely a magyarság eredetéről szóló legismertebb elméleteket járja körbe – különös tekintettel az Arvisurákra – azt vizsgálva, hogyan és milyen úton alakulhattak ki eme nézetek; létezik-e valamilyen alapjuk, és vajh’ minő hatással bírnak honfitársaink egyre fakuló nemzeti öntudatára.

Íme a kötet tartalomjegyzéke és egy rövid részlet az előszóból:

Bevezetés – A múlt feltárása

Összeesküvés a magyarság ellen

A palóc Igazszólás

Az utolsó rovósámán

I. Idegen bolygón ringott a magyarság bölcsője?

A Tórem-hit

Hamis mitológia?

Káltes-asszony planétája

Űrhajó szállt le Erdélyben?

Istenek a Sziriuszról

II. A magyarok vándorlása

Afrika és Ázsia betelepítői

Japán-magyar rokonság

Nyelvészek csatája

Átírt történelem

III. Táltosaink titkai

Istenek leszármazottai?

Furcsa leletek

Negyedik típusú találkozások?

Eltérített táltosok

A táltosok és a dimenzióutazás

IV. Európa mágikus szíve

Sosem volt honfoglalás?

A Kárpát-medence, a civilizáció bölcsője

Az emberiség őshazája

A gömbölyded fejűek népe

Az első birodalom?

Meleg Vizek Birodalma

V. A magyar Atlantisz

A mitikus Aranykor

Elveszett világok

Atlantisz vagy Mu?

Madya, a pannónok földje

Mu nyomában

Végre Ataisz!

Földönkívüliek a mítoszokban

A birodalom fénykora

Atlantisz az Arvisurákban

VI. Magyar mágia

A turáni átok

A magyarok istene

A kereszt ősi jele

Magyar nevek a Bibliában

Boldogasszony titkai

A Nagy Istennő

Mezopotámiától Csíksomlyóig

Jézus Krisztus magyar volt?

Más megközelítések

Az Arvisurák hite

Függelék

Sár a vérben

Irodalomjegyzék

A hivatalos tudomány szerint a magyarságnak nincs, mert nem is lehet ősi származástudata, ami azért ostobaság, mert minden nép rendelkezik eredetmondával (legfeljebb megfeledkezett róla), s ebből kifolyólag van származástudata is. Sajnos a nálunk hirdetett téveszmét évtizedeken át olyan sikeresen verték bele a diákok (és felnőttek) fejébe, hogy kevés híján mi is elfeledtük eredetünket, és nem érdeklődtünk, nem kutattunk utána. Ebben a helyzetben, szinte az utolsó pillanatban bukkant elő az évezredek homályából egy nemzeti identitásunkat erősítő dokumentum, az Arvisura. A szó azt jelenti: igazszólás (mai értelemben: rege), s az 1998-ban megjelent két vaskos kötetből a palócok mondavilága tárul elénk, amely a tudományosan elfogadott nézettől eltérő megközelítésben tárgyalja az emberiség eddig fel nem tárt őstörténetét.

Az írást, amely majdcsak napjainkig vezet el, valaha rovásjelekkel kezdték aranylemezekre róni. A már a honfoglalás előtt is sokáig a Kárpát-medencében őrzött Arvisurákat István király szigorú rendelete értelmében – mint pogány emlékeket – meg akarták semmisíteni. A veszélybe került rovásokat a megvakított Vászoly (azaz Vazul) fiai, Endre, Béla és Levente menekítették ki Baskíriába (a Julianus barát által Magna Hungarianak nevezett területre), az ottani magyarokhoz. Amikor ott is megnehezültek az idők, az Arvisurákat tovább vitték a manysikhoz, akik az 1940-es évekig őrizték meg a tudást, s vezették a krónikákat. (Valószínű egyébként, hogy korábban is ők végezték ezt a feladatot, mert a hagyomány szerint Krisztus kora óta ez eleve a manysikra hárult. Talán egy kisebb csoportjuk elhagyta annak idején a törzsi szállásterületet, és a nyugat felé vándorlókkal tartott, pontosan azért, hogy megörökíthessék a történteket.)

Az Arvisurák szerint az emberiség hajnalán istenek érkeztek az égből a Földre. Valószínűleg menekülni kényszerültek régi hazájukból, ezért letelepedtek a mi bolygónkon. Később az egyik idegen, Anyahita elkezdte oszlopokra róni saját történetüket és őseik regéit. Innen tudjuk, hogy létezett egy azóta elsüllyedt földrész, Ataisz (mely nem azonos a Platon által leírt Atlantisszal), ami a Csendes-óceán középső részén, a mai Hawaii-szigetektől délnyugatra terült el.

Az istenek nem maradtak egyedül Ataisz földjén, mert a Föld korai embercsoportjai szintén oda menekültek a jégkorszak elől, és évszázadok alatt elkeveredtek az istenek népével. Így alakultak ki Góg fehér hun és Magóg fekete hun törzsei nagyjából Krisztus születése előtt ötezer évvel. Értettek a kézművességhez, hajókat építettek, majd nekivágtak az óceánnak, hogy újabb szárazföldeket fedezzenek fel. Ataisz lakói városokat alapítottak a mai Egyiptom területén és Mezopotámiában, ahol Ur népének hívták magukat… Nem sokkal később újabb megpróbáltatás várt az emberekre, amikor a megszaporodott földrengések következtében Ataisz lassan süllyedni kezdett. Lakói sietve az Egyiptomban és Mezopotámiában alapított városokba menekültek, s ez utóbbi helyen megalakították huszonnégy törzsből álló szövetségüket, melynek közös nyelve az úz (azaz palóc) törzs nyelve lett.

A történetről és folytatásáról később még bővebben szólunk, most csak azt emeljük ki belőle, hogy az Arvisurák egészen az Árpád-házig vezetik a nép krónikáját, megadva így a magyarság származástudatát is. Ez persze önmagában nem elegendő bizonyíték a sokat emlegetett sumér-magyar rokonságra, viszont élesen cáfolja azokat a történészeket, akik szerint eredetmondáinkban nyoma sincs eme rokonságnak.

Feltéve természetesen, ha az Arvisurák eredetiek.

De vajon azok-e valóban?

A kérdés eldöntése érdekében vizsgáljuk meg, milyen körülmények között kerültek napvilágra a XX. század legvégén, a Vízöntő kor hajnalán az azóta híressé vált palóc regék…

Az utolsó rovósámán

Paál Zoltán 1913-ban született egy ózdi munkáscsaládban. Életének első szakaszában ő is élte a gyári munkások szokásos életét; megnősült, majd kislánya született. 1944 decemberében a szovjet front elérte Ózd környékét, és a visszavonuló németek le akarták szerelni a vasgyárat, hogy áttelepítésék azt a hátországba. Ez a terv azonban részben meghiúsult, és 1945 januárjában a munkások közül sokakat behívtak munkaszolgálatra, s elindították őket Szlovákián keresztül Németország felé. A menetben ott volt Paál Zoltán is.

A Vág folyó völgyében, a zsolnai országúton Sztrecsnó mellett jártak, amikor az ózdi munkás élete véglegesen megváltozott: kalandos körülmények közepette találkozott egy Szalaváré Tura nevezetű manysi fiatalemberrel.

Szalaváré Tura az Ob folyó mentén, Vezsakoriban, a manysik szent városában született. Az utolsó manysi fősámán unokája volt, s nagyapja már kisgyermekkorától kezdve tanítgatta, igyekezett átadni neki saját tudását. Megismertette Turát a Tórem-hitvilággal, megtanította a sámán-szertartásokra, és sokat mesélt neki a rokon népekről és törzsekről. Elmondta, hogy él egy nép messze napnyugaton, amely réges-régen elvándorolt a közös szállásterületről más rokon törzsekkel együtt. Velük mentek az úzok törzsének leszármazottai, a palúzok vagy felső-úzok is.

Az ősi hit szerint a világhónapok váltása idején, tehát kétezer évente az egyes rokoni népek át kell adják egymásnak a szellemi élet központját és azt a feladatot, hogy gondoskodjanak a hitvilág fenntartásáról, a múltban felhalmozott tudás és ismeretanyag megőrzéséről. Mivel pedig a világhónapok során a Halak jegyéből a Vízöntő jegyébe lépünk a XX. század folyamán, a manysik kétezer éve tartó szolgálata lejár, s át kell adniuk megbízásukat az úzoknak.

Az öreg Szalaváré gondosan felkészítette unokáját a nagy feladatra, hogy elinduljon a vándormadarak útján, és a Göncölszekér járása után megtalálja a magyarokat és az úzokat, hogy rájuk bízza az emberiség tudását. Tura évekig másolta a rovásokat, majd nagyapja halála után elrejtette azokat, és útra kelt Magyarország felé. Ekkor már javában tombolt a második világháború, és Turát Csebokszári városában letartóztatta a szovjet állambiztonsági szolgálat. Mivel rosszul beszélte az orosz nyelvet, fogvatartói pedig őt nem értették meg, rövid úton kémnek kiáltották ki. Ki is végezték volna, ha hirtelen nem kerül elő egy finnugor szakos tanár, aki el tudott beszélgetni a manysi fiatalemberrel, s aki előtt Tura őszintén felfedte küldetését. A tanár, a karjalai származású Yrjö Salminen, oroszosan Igor Szalmi kapitány (maga is katona) pártfogásába vette az ifjút, és rábeszélte, hogy jelentkezzen partizániskolába, mert ez az egyetlen módja, hogy egy ejtőernyős deszant egységgel esetleg eljusson az ellenséges Magyarországra. A kiképzés során Tura a magyar nyelvet is elsajátította, és hamarosan le is dobták egy ejtőernyős egységgel, melynek egyik parancsnoka Szőnyi Márton, a budapesti Ludovika Akadémián végzett fiatal tiszt volt, aki hamarosan elesett Ózd mellett a csendőrökkel vívott tűzharcban. Tura jóval odébb, Fülek városa mellett ért földet, és csak azért nem fogták el, mert egy környékbeli juhász leánya (bizonyos Biricsák Mária) elrejtette. A két fiatal között szerelem is szövődött, ám Mária hamarosan életét vesztette, amikor a szövetségesek Miskolcot bombázták. Turát megviselte a tragédia, de nem tört össze; folytatni akarta küldetését. Kalandos utazás után Szlovákiában megtalálta Igor Szalmit és néhány társát, akikkel létrehozták önálló csoportjukat. Feladatuknak tekintették, hogy minél több embert szöktessenek meg az összeterelt munkaszolgálatosok közül; így találkozott végül Tura Paál Zoltánnal, akit egy légitámadás során sikerült kimenekíteni őrzői közül. A manysi partizán nagyon megörült, hogy végre egy palócföldi férfival hozta össze a sors, még ha Paál Zoltán ősei között szászok is akadtak, nemcsak palócok. (Palócok a mai Nógrád és Borsod megye északi részén valamint a Felvidéken élnek, noha éppen Ózdot és környékét nem tartják palóc területnek, mert ott főként barkók telepedtek le. A barkóság eredete tulajdonképpen máig tisztázatlan; etnográfiai rejtély. A tudomány nagyon leegyszerűsítve a többségében református palócok katolikus ágának tartja őket. Ahogy Komoróczy Miklós írta 1915-ben: „A barkó palócnak palóc, de nem csupán gömörmegyei, hanem kizárólag a Borsod, Gömör és Heves vármegyék összeszögellésében, az úgynevezett Erdőhátságon fekvő, s ethnográfiailag teljesen elszigetelt területet képező Barkóföld eredeti magyar fajnépe.”… Úgy látszik, Tura ott messze keleten jobban ismerte a barkóságot, mint a néprajzi tudományok hazai művelői…)

Szalaváré Tura úgy döntött, megtalálta a maga emberét, akinek az ősi hagyomány szerint végre átadhatja tudását. Sőt, mintha az isteni gondviselés is jelet küldött volna arról, hogy támogatja döntését. Néhány nap múlva ugyanis Paál Zoltán a partizánok tanyáján géppisztolyával leterített egy medvét. A manysi fiatalember ennek nagyon megörült, és elmagyarázta, hogy ez óriási szerencse, mert így ősi szokás szerint egy medvetor keretén belül történhet Paál Zoltán beavatása.

A medvetor rendkívül fontos és komoly ünnep; öt napig tartott, amely alatt Tura megkezdhette tudásának átadását. Mesélt a magyarok régi mitológiájáról: a Világfáról, a Tóremekről, a világot felügyelő Aranyfejedelemről, a teremtésről, Ataisz földjéről, a hunok huszonnégy törzséről, vándorlásaikról és a hatalmas pusztáról valahol keleten, amelynek urai voltak. A rovósámánná avatott Paál Zoltánt pedig kötelezte, hogy mindent, amit tőle hallott, később nyugodt körülmények között jegyezzen majd le, hogy ez a tudás megmaradjon az utókor számára. A magyar fiú persze tiltakozott: miért pont rá bízzák ezt a feladatot? Rá, az iskolázatlan munkásemberre? Miért nem megy el Tura Budapestre, miért nem tudós embereknek mondja el mindezt? Vagy ott van Igor Szalmi, aki több nyelven beszél, sőt a rokon népek kultúráját is ismeri… De Tura csak mosolygott, és elmesélte, hogy ősidőktől fogva hasonlóképp tiltakoztak mindig a sámánjelöltek a rájuk rótt feladat vállalása ellen. Pedig a válasz igen egyszerű: csak az lehet beavatott, akinek három lelke van, és amellett természetesen úz embernek kell lennie, hiszen a világhónap váltása után az úzoknak kell tovább vinniük a tudást. És igaz ugyan, hogy minden ember három lélekkel születik erre a világra, de nem mindegy, hogy milyennel. Az első lélek az élet-lélek, amely az ember halálával megszűnik létezni. A második lélek a vándor-lélek, amely az ember halála után kiszáll a testből, hogy egy új, éppen megszülető ember testébe vándoroljon. A harmadik lélek az óm-lélek, amely isteni eredetű, és az emberek túlnyomó többségében ez felettébb parányi méretű, ráadásul az élet befejeztével megsemmisül. Csak igen kevés ember születik valódi óm-lélekkel, de az ilyen kiválasztott ember különleges képességek birtokába kerül. Ezt a gondolatátvitelhez lehet hasonlítani, de tértől és időtől is függetleníteni tudja magát, és természetfeletti kapcsolatot tarthat fenn más beavatottakkal…

A magyar fiú nem igazán hitt ezekben a dolgokban, ám Tura ismét csak mosolygott, és azt felelte, hogy nem is kell hinnie bennük, mert majd megtapasztalja azokat, amikor új Arvisurát kell írnia. Tíz, húsz, de talán csak harminc év múlva… Ennek érdekében a medvetor alatt Tura megitatta Paál Zoltánt a sámánok italával, amelynek erejére a magyar fiú csak évtizedekkel később döbbent rá, amikor ellenállhatatlan kényszert érzett arra, hogy papírra vesse kapott tudását. Amikor megkopott emlékei segítségére régvolt rovósámánok jelentek meg a tudatában, hogy lediktálják neki, amit meg kellett örökítenie. És attól kezdve Paál Zoltán élete végéig másolta az ősi Arvisurákat…

Beszélgetéseik során a manysi fiatalember megtudta, hogy Magyarországon áll egy Tura nevű település is. Ezt újra isteni jelnek vélte, és elhatározta, hogy a háború után ott fog letelepedni.

Ezt azonban nem érhette meg…

A következő hónapokban a partizánok fogságba estek, Drezdába kerültek, ahol átélték a szövetségesek terrorbombázását, de ők csodával határos módon nemcsak túlélték a tömegmészárlást, hanem meg is szöktek a németektől. A két fiú hamarosan ismét Magyarországon találta magát, és itt Szombathely ostromakor újra bombatámadást szenvedtek, amit Tura már nem élt túl. Paál Zoltán karjaiban halt meg, és utolsó erejével is a feladatára emlékeztette a magyar fiút… A manysi fiatalembert társai sámánszokás szerint temették el az Írottkő oldalában.

A háború után az életben maradt partizánok többször is találkoztak, s ezeken a találkozókon ők is arra biztatták Paál Zoltánt, hogy írja meg Tura és az egész manysi nép történetét. Folytassa az Arvisurákat. Ő pedig vásárolt egy írógépet, és nekikezdett a munkának. Hamarosan érezte, hogy nem hagyhatja félbe a krónikát, mindent le kell írnia, amit Turától hallott. Amit pedig a manysi fiú nem tudott elmesélni, azt Paál Zoltán húsz-harminc évvel később saját révülései, elmélyülései során ismerte meg, amikor régvolt rovósámánok lelkei látogatták, és vezették kezét írás közben. Igyekezett kapcsolatot teremteni a tudományos világgal, de az ózdi munkást nem vették komolyan. A hivatásos történetkutatás mereven elzárkózott előle, ő viszont ennek ellenére írt. Tudta, hogy hatalmas érték kerül ki a keze alól, s tudta, hogy az idő előbb-utóbb őt fogja igazolni.

Turával való találkozását a Vérrel pecsételve című visszaemlékezésben, a történelmi krónikákat pedig az Arvisura című könyvében írta meg. A kilencvenes évekig mindkét mű csupán kéziratban vagy szamizdat formájában létezett, nagyobb példányszámban csak 1998-ban jelentek meg.

*

Nos, röviden ennyi az Arvisurák regényes története. Sokak szerint túlságosan is regényes; kevéssé hihető. Tura élete olyan, akár egy modern pikareszk regény, mely a keresésről szól, vagy éppen a manapság oly divatos misztikus írások, amelyek a lelki út megtalálásához nyújtanak segítséget, de egyértelmű hasonlatosságot mutat A Gyűrűk Urával is; Frodó és Tura sorsa ugyanaz: a kincs, a szentség csupán ideiglenesen, átmenetileg lehet náluk, mindketten akaratukon kívül hajtják végre a rájuk rótt feladatot, s mindketten életüket adják érte. Tura igazi gyűrűhordozó; egy civilizáció sorsa nyomja a vállát. A vissza nem hozható, elveszett Aranykor újrateremtésére tesz kísérletet…

Mondhatnánk, hogy hasonlóan nagy ívű történetet csak fantasy eposzokban olvashatunk, de tudjuk, hogy Paál Zoltán nem fantasy-szerző volt. Mondjuk tehát inkább azt, hogy ilyen történetet csak az élet írhat…

Vannak, akik szép regéknek tartják az Arvisurákat, melyekben egységes egésszé olvad távoli népek mitológiája Mezopotámiától a Távol-Keleten át Amerikáig. Vannak, akik a magyarság és a rokon népek bibliájaként emlegetik, amelyben a történelem minden lényeges mozzanatát megörökítették, s nem tartják kevésbé hitelesnek, mint az Ószövetséget, amelyből pedig Izraelben a zsidó nép valós történelmét oktatják a diákoknak… És akadnak persze, akik korszakos átverésről beszélnek; valami olyasmiről, mint a finnugor elmélet.

Az utóbbi években sokan megismerték az Arvisurákat, ami rendkívül örvendetes. Az Igazszólás erősítette a nemzeti öntudatot, hatására hagyományőrző- és kutató társaságok alakultak, ami szintén jó jel. Kevésbé örülhetünk azonban annak, hogy utolérte a sikeres eszmék végzete: sokan csupán saját boldogulásukra, hasznukra kívánják felhasználni; jelképes zászlaja alá gyűltek az egyébként sikertelen féltehetségek, szubkultúrák hívatlan parazitái, űrtáltosok és elektromos gyógyítók, szélhámosok egyaránt. Ezen emberek tevékenysége pedig jónéhány érdeklődőt riaszt el a témától, és félő, hogy egy idő után csökkenni fog az Arvisurák iránti érdeklődés, s a becsületes szándékú, józan kutatók eredményeit is mind kevesebben veszik majd komolyan.

Jelen könyvünknek nem lehet célja valamiféle objektív igazság feltárása az Arvisurákról; az egy sokkal nagyobb vállalkozás feladata lehetne. Úgy véljük, bizonyítékok kutatása helyett először meg kell tanulnunk hinni az Igazszólásban (de nem a körülötte kavargó ostobaságokban). Sajnáljuk, hogy amíg Szőnyi Márton tizenhárom fős partizánosztagának sorsát az utókor precízen dokumentálta (könyveket írtak róluk, emlékművük van), addig a Szőnyivel kapcsolatba hozott Igor Szalmi kapitány csoportjáról semmit sem tudunk. Ugyanígy nincs nyoma Szalaváré Turának sem (legalábbis jelen sorok írója hiába kutatott utána) – egyedül Paál Zoltán közléseiből tudunk róla. Ellenben az is elgondolkodtató, amire az Arvisurákat sajtó alá rendező Bolyky Úr János hívta fel a figyelmet; nevezetesen, hogy Paál Zoltán mintegy tíz évvel korábban írta le azokat a regéket, amelyekben addig ismeretlen történeti alakokról szól, olyanokról, akiknek létezéséről a történészek később, az úgynevezett nagyszentmiklósi aranykincs rovásaiból szereztek tudomást. Vajon Paál Zoltán honnan ismerte őket? Lehetséges ilyesmit kitalálni? Miféle erő kényszeríthet egy ózdi kohászt arra, hogy megírja a magyarok őstörténetét? És persze a legfőbb kérdés: mennyire igazak az Igazszólások?

* * *

A kötetnek, melyet kezében tart a kedves olvasó, nem feladata, hogy tudományos igényességgel rendszerbe foglalja a magyarság őstörténetét. A szerző csupán ismeretterjesztésre vállalkozhat, csokorba gyűjtve a különböző, néha jócskán eltérő, esetenként megdöbbentő elméleteket, hogy továbbgondolkodásra, vitára késztesse az érdeklődőket. Nem akarunk sarkalatos igazságokat kimondani, tényként eldönteni, hogy melyik elmélet helyénvaló, és melyik alaptalan. Már azt is sikerként könyvelhetjük el, ha az ismertetések hatására mind többen fordulnak érdeklődve történelmünk, saját múltunk felé, ha feltárul előttük egy csodálatos világ, amely utat mutathat számukra jövőjükkel, jövőnkkel kapcsolatban is…

* * * * * * * * * * *

Nos, eddig az idézet. A kötet hátoldala sajnos fájdalmasan szövegmentes, noha én elkészítettem rá az ajánló sorokat, aminek látszólag örült is a kiadó (végre egy szerző, aki gondol ilyesmire! – kiálta fel a főnök), ennek ellenére végül valahogy mégis lemaradt a könyvről.

És most néhány szó a mű elérhetőségéről: Valószínűleg sok helyen lehet kapni, mert a kiadóból és a nagykerből mind az 5 ezer példány elkelt. Azt tudom, hogy Erdélyben (Szatmárnémeti) valamint a Felvidéken (Selye János Egyetemi Könyvesbolt, Komárno) kapható, és a Könyvbarlang valamint az ingyenkönyv.hu is árulja (természetesen nem ingyen). Hozzánk (mármint Ózdra) persze nem jutott el, de például Debrecenben Tim barátom szerint lehetett kapni, amíg el nem fogyott, és a város megyei könyvtára is tart belőle legalább egy példányt, legalábbis a honlapja erről tájékoztat…És hát ugye, a nagyobb élelmiszerboltokban azokon a bizonyos 399-es könyvállványokon is érdemes keresni. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a könyv kifejezetten erre az olcsó piacra készült (szemben több, hónapok óta ott porosodó, erősen leárazott sci-fivel: Shadowrun- és Earthdawn-regények,de még a Hiperballada is, ami pedig nem érdemli e sorsot), és ez a fajta terjesztési mód népszerű például az USA-ban is. Nézzük csak, mit mond erről 1990-ben (mégha ironikusan is) Eddie Guidry a Veszett a világ című regényben és David Lynch filmjében:

„– Volt egy majdnem bestsellerem három-négy évvel ezelőtt, aminek Halálbárd volt a címe. Átkozottul jól fogyott az élelmiszerboltokban.

– Ez érdekes, Mr. Guidry. Nem is tudtam, hogy ilyen helyeken is árulnak könyvet.

– Hogy a fenébe ne. Gyakorlatilag már nem maradt könyvesbolt. Vegyél magadnak egy fogkefét, egy liter zsírszegény tejet, két ceruzaelemet, egy csomag óvszert, tévéújságot és egy fűzött bestsellert egy füst alatt.”

Sőt, ha valaki még emlékszik rá, a háború előtti népszerű Pengős Regények hirdetése szintén így hangzott: Kaphatók minden könyvkereskedésben, vasúti állomásokon, IBUSZ pavilonokban és jobb dohánytőzsdékben… Na, ennyit erről.

Na, kikaptam én is, amit nemrégiben Corpus kolléga: Margit asszony felcsipegetni való morzsa gyanánt kiszórt a csibéi elé az ELTE magyar szakán, a Tudományos-fantasztikus című kurzuson. Hogy pucsulykislányt idézzem: „Önt kaptam feladatul. Az Embervadászat és A remény útja c. novelláit olvastam, és bár eddig nem voltam a műfaj rajongója, ezeknek köszönhetően bizonyára elolvasok majd még pár alkotást.”

Persze a dolog kissé megbizsergette jól fejlett hiúságomat, de míg Corpus palántája már két hónapja dolgozott az ügyön, az enyém tegnap 3 óra körül keresett meg, hogy néki estére kellene elkészülni a feladattal, azonnal küldjek bibliográfiát magamról. Szóval kétségek merültek fel bennem fontosságomat illetően, ha így utoljára maradtam az elvégzendő feladatok listáján. Mivel azonban mindig is híres voltam együttérzésemről és segítőkészségemről, időt és fáradtságot nem kímélve, erőmet megfeszítve félbeszakítottam tudatom módosítását, ‘oszt nekigyürkőztem hírnevem újraélesztésének (noha addig is azt tettem, csak éppen némi Unicum szájon át történő alkalmazásával). Még jó, hogy csak SF témájú írásokat kellett összeszednem, mert hirtelen megrémített a feladat nagysága, ha arra gondoltam, hogy publikációim száma megközelíti az egytizednyi Nemerét, már amennyiben Nemerében mérjük a publikációk számát, ahogyan annak idején a BKV-nál a sötétség egységét szerénységemről nevezték el, holott valójában éppen a szellemiségemből áradó dicsfény kápráztatta el a sok intellektuális vakodot.

Egyébként a héten már elhajtottam egy másik egyetemistát (lassan tényleg olybá fog tűnni itten a dolog, mintha nékem valami problémám volna a hazai felsőoktatás szenvedő alanyaival), aki rajtam kereste Kuklis Istvánt egy „íróportré” elkészítése okán. Kuklis szerintem kiváló grafikus, de még dilettáns írónak sem lehet nevezni. Tudomásom szerint 3 db mütyürkéje jelent meg abban a jobb sorsra érdemes magazinban, amely irodalmi rovatában többnyire unatkozó háziasszonyoknak a portörlés és a leves berántása közti félórában keletkezett zsengéit közli – bár akad néhány MŰŰŰ, amely bizonyára menstruációs fájdalmak közepette született e világra (hogy némi rájuk jellemző kép- és fogalomzavarral éljek), olvasásuk ugyanis általam eddig nem ismert kínokkal jár együtt; így karácsony közeledtével azt is mondhatnám, hogy a magazinban közölt novellák (???!!!) böngészése felér egy profán szenvedéstörténettel: igazi kálvária… Szóval, kíváncsi vagyok, Kuklis István 3 címből és sac/kb tízezer karakterből álló irodalmi életművének ismertetésével vajh’ megbirkóznak-é jelenünk nagyra hivatott ifjai?…

Nos, ez a bejegyzés tkp. ua., mint az Őstörténetünk titkai és a Rejtélyes eredetünk címűek. Nem azért, hogy reklámozzam a könyvet, hanem mert azokat nem igazán lehetett elolvasni. Szóval:

Nos, igen, immár bizonyos: megjelent szerénységem legújabb műve a nép okulására. Hát nem gyönyörű? Persze tudom, hogy az úri értelmiség körében manapság nem sikk a téma, és lenéző undorral magyarkodásként, mi több, ősmagyarkodásként emlegetik. Ezúttal azonban nem egészen erről van szó. A szerző (szerénységem tiltja, hogy megnevezzem ) visszafogott tárgyilagossággal veszi górcső alá az utóbbi időben meglehetősen megszaporodott elméleteket, hogy felkutassa eredetüket és megvizsgálja valóságtartalmukat:

– idegen bolygóról származunk?

– őseink húszezer évig vándoroltak szerte a kontinenseken?

– létezik a japán-magyar rokonság?

– mit keresnek magyar nevek a Bibliában?

– Jézus magyar volt?

– Atlantisz magyar birodalom volt?

– hová tűntek az elveszett magyar törzsek?

– egy másik dimenzióban utaztak sámánjaink?

– hol található Európa mágikus szíve?

– mint jelent a Meleg Vizek Birodalma?

És mindezeken felül a kötet függeléke tartalmazza a lenyűgözően zseniális és fenomenális Sár a vérben című science-fantasy (már amennyiben létezik ilyes kategória) elbeszélést is, melynek okán egyáltalán felkerült ide ez a bejegyzés.

Na, ennyi lett volna. Ha most se jön öszve, hát akkor izé lesz, de nagyon! Ja, és ezentúl megszólításom hangozzék emígyen (egyesek szerint már nagyon kiérdemeltem): hello, aztán mi újság a népbutítás világában?