Nyakas Kakas és a Zombilány

Pancsi volt a legszebb zombilány a Fűrész utcában. Szőke haja csak néhol mutatta a beszürkülés nyomait és nem hullott csomókban, mint a többi élőhalottnak, akiket ismert. Sápadt, fakó bőrét is csak elvétve borították zöldes rothadó foltok és minden végtagja hiánytalanul megvolt.
Kétség kívül Pancsi volt a legszebb zombilány nemcsak a Fűrész utcában, hanem egész Zugló kerületben.
Nem mintha tudta volna, hogy mi az a szép vagy, hogy mi fán terem az utca, vagy hogy mekkora maga Zugló kerület, hiszen mint minden rendes zombinál, nála sem működtek a magasabb agyi funkciók. Csak mozogni tudott esetlenül imbolyogva és enni, azt viszont folyamatosan pukkadásig.
Folyton éhes volt, ami nem volt persze meglepő, hiszen a zombikban szerencsétlen módon az egyetlen megmaradt érzület az éhség, de az legalább átvette az összes többi helyét és sokszoros erővel kínozta megállás nélkül. Minden más helyett éhséget érzett. Ha fázott éhes lett, ha pedig melege lett akkor is. Ha egy szép zene szólt valahol rögtön megéhezett, akárcsak amikor félelmetes zajok jöttek a pincéből, hogy ne hagyják aludni. Ha eszébe jutott egy régi iskolatársa még a zombiság előttről, nosztalgiából legszívesebben beléharapott volna, ha pedig a nemrég elpusztult kiskutyájára Fifire gondolt, akkor szomorúságában ölni tudott volna egy falatért belőle. Csak az éhség létezett számára.
Sajnálatos módon viszont a környéken minden ennivaló elfogyott már nagyon régen, hiszen a zombiszomszédság legkedvesebb időtöltése Pancsihoz hasonlóan az evés volt. Csapatokban kutatták az utcákat ennivaló után legyen az édes vagy sós, keserű vagy savanyú, élő vagy halott. Minden másról megfeledkeztek és semmi mással nem törődtek.
Szegény árva Pancsikával sem.
Már jó ideje magára volt utalva, hiszen apukája élettelenül hevert a nagyszoba kényelmes kanapéján az ölében egy sportújsággal és hiányos fejében a totóeredmények helyett a múlt heti zombivadász puskájából kilőtt sörétek zörögtek. Édesanyja ott volt még neki, de véletlenül hibás zombivá vált és az éhségérzet helyett csak a vasalni vágyás maradt meg benne. Éjjel nappal ott volt a konyhában és csontvázzá soványodva görnyedt a vasalódeszka fölé.
Pancsinak a zombilánynak saját magáról kellett gondoskodnia.
Miután minden étel elfogyott a kamrából és a hűtőből, valami más után kellett néznie. Egy ideig anyukája pipaszár lábaival szemezett, de mivel azokon addigra semmi hús nem volt, inkább édesapja majszolásába fogott. Nem tartott túl sokáig az apaeledel - legalábbis azok a részei, amit még felért -, ezért sóváran újra kutakodni kezdett a lakásban.
Csak a véletlennek volt köszönhető, hogy éppen arrafelé kezdett folyni a szeme, hogy megpillanthatta a nappali szekrény tetején a Kakast.
A Kakas halott volt. Nagyon halott, de ez Pancsikát nem zavarta egy cseppet sem. Imbolyogva ácsorgott a nappali közepén és mereven bámulta a szája szélét nyaldosva. Nagyon magasan volt, Pancsi pedig zombikislány volt és annak sem túl nagy növésű. Valahogy le kellett szednie, vagy feljutni hozzá legalábbis harapásnyi távolságra. Gondolkodni kezdett. Legalábbis úgy tett mintha gondolkodna mivel ugye nemigen volt mivel. Miután ezt felismerte - ugyancsak nem tudni hogyan - elhatározta, hogy átmegy feltételes módba.
Ha lenne agya kitalálhatna valamit - gondolta, és a feltételes mód segítségével rögtön kitalálta, hogy hogyan jut a Kakashoz. Ha lenne agya, akkor beszélni is tudna.
- Gyere le! - kiabálta volna fel a Kakasnak, aki mivel nagyon halott volt nem tudott volna válaszolni, de a feltételes mód úgy döntött, hogy itt is besegít egy kicsit.
- Minek? - kiáltotta volna le a Kakas, persze csak ha a kakasok tudtak volna beszélni, és ha nem lett volna épp amúgy is nagyon halott.
- Hogy megegyelek te hülye. - méltatlankodott volna Pancsi. - Nem látod, hogy zombilány vagyok?
Aztán mivel túl hangosnak gondolta volna magát és nem akarta halott apukáját és ipari vasaló anyukáját magára haragítani a képzeletbeli csevegéssel, halkabban folytatta volna.
- Ne aggódj nem fog fájni.
- Biztos? - kérdezte volna a Kakas nem kevés bizonytalansággal a hangjában. Nemigen bízott volna a zombilányban, már ha él.
- Igen, biztos! Gyere le!
- Nem tudok.
- Miért?
- Mert halott vagyok te buta! Egyébként meg nem érzem sem a lábam sem a szárnyam. Valószínűleg nincsenek. - mondta volna félénken a Kakas, s közben arra nem is gondolt volna, hogy érezni sem tud.
- Akkor valamit ki kell találnom. - mondta volna Pancsi és hozzá is látott.
Odament a televízióhoz, ami egész véletlenül hetek óta be volt kapcsolva, mert a család előszeretettel kísérte figyelemmel a zombijelenség megjelenése óta rendszeres félórás híreket. Ezek a híradások eleinte persze aggasztóak és félelmet keltőek voltak, de egy bizonyos ponttól kezdve már csak kellemes háttérzörejként színezték a zombicsaláddá törzsfejlődött família életét - vagyis halálát. A hírek szünetében az egyetlen olyan műsort sugározták, aminek elég nagy volt a nézettsége a zombiválság idején is: a legyen ön is milliomos című műveltségi vetélkedő krízis idejére módosított light verzióját. Ez elé telepedett le Pancsika és mereven bámulni kezdte.
- Fokai vannak és magasabb helyek elérése céljából felléphetünk rá. Mi az? - kérdezte Vágó Úr.
- Létra! - válaszolta a Helyes Megfejtő.
- Létra! - visszhangozta volna a Zombilány és eszébe jutott volna a szekrény oldalának támasztott alkalmatosság, amivel anyukája a függönyöket szokta fel és leakasztani vasalás után és vasalás előtt. Rövid feltápászkodás után el is indult imbolyogva a létra felé.
- Most mit csinálsz? - kérdezte volna a Kakas a szekrénytetejéről aggódó, de teljesen halott tekintettel.
- Hát ha nem megy a Zombi a Moha-hegyhez, akkor majd Én megyek a Nyakas Kakashoz! - szavalta volna a Zombilány a sajátosan átköltött közmondást, ami persze már teljesen abszurd feltételezés egy agyhalott zabálógéptől.
Pár pillanat múlva már mászott is felfelé a Kakas irányába és szája sarkából sűrű patakként csorgadozott a nyál.
- Segítség! - kiabálta volna a Kakas. - Egy ronda Zombi meg akar enni!
- Te már döglött vagy, úgyhogy kuss legyen! - kiabált volna rá Pancsika a Kakasra, amitől a feltételes mód úgy megijedt, hogy nem támogatta tovább a történetet.
Felért a szekrény tetejére és megragadta a Nyakas Kakas csúszós üvegszerűvé keményedett testét és már ráncigálta is lefelé néhány egyéb dísz és haszontárggyal együtt, amik zajosan csörömpölve értek földet a létra mellett. A Zombilány semmi mással nem törődve huppant le a nippek romjainak a tetejére és vadul hozzákezdett a Kakas szétmarcangolásába. Először letépte a fejéről a zörgős celofánná aszalódott vékony bőrréteget, majd a keze ügyébe került hegyes tüskét belevágta a lapos koponya közepébe és mohón csavarni kezdte a lapos koponyát a gerinc tengelye körül, amitől pár pillanat múlva szökőkútként buggyant elő a hideg, de édeskés vére.
Pancsika, a zombilány félelmetes szörnyetegként szürcsölte a döglött Kakas testnedveit és közben elégedett gurgulázó hangot hallatott.

- Mi ez a szörnyű hang? Nagyon remélem, hogy nem törtél össze semmit kislányom! Úristen mi van itt!! A picsába! Miért nem tudsz fél órát nyugton maradni. Tíz perce tettem ki a lábamat a szobából és máris csatatér minden! Atyavilág! Hogy nézel ki?! Mi ez a zöld rajtad? Zsírkréta? Fúj! Ez meg a tegnapi spenót! A hajad is csupa mocsok! Na, tünés fürödni mielőtt nagyon elverlek! Mi az ott a kezedben? Jesszusom, apád megöl, ha meglátja mit csináltál a dédelgetett üveg borával! Ittál is belőle? Pancsika még csak hét éves vagy basszájba! Hét! Micsinász? Ne harapj te istenátka! Akkora pofont kapsz, hogy leszáll a fejed! Már megint leselkedtél, amikor apád horrorfilmet nézett! Na, húzzál ki a kertbe a szemem elől! Gábor! Ébredj már fel a fenébe is. Jobban vigyázhatnál, amikor a hülye filmjeidet nézed! Hallod, amit mondok? Ó, te féleszű Baracskai börtönőr! Hogy szakadtá, volna te is anyádba. Hát nézzé már magadra! Olyan mélyen hogy lehet aludni, hogy ezt ne vedd észre! Ébredj már!!
- Mi? Hogy? Szóltál szívem? Azt hiszem elbóbiskoltam. De miért van bekenve a lábszáram mustárral?

Pancsika, a Zombilány éhesen méregette a kert végében békésen szimatoló kiskutyát.
- Gyere ide, hadd egyelek meg. - mondta volna a kutyának.
- Hátezzhülyee… - vakkantotta volna oda a kutya és a kerítésen átugorva messzire szaladt.

Vége

Munkahelyi Türürürüp

Bocsi, szívesebben írnék az új autómról, és hogy az milyen csúcsszuper, de most épp más történés akadt.
Jelenleg a munkahelyemen ücsörgök laptopommal az ölemben, ami alapvetően csúnya dolog egy munkahelyen, ahol az ölbe helyezhető laptop nem tartozik a munkához igénybe vehető segédeszközök közé, de most vajmi kevéssé érdekel. Fura hely ez a munkahely. Akárhányszor kissé ellustulnék az új munkahelykeresés közepette és netalántán úgy gondolnám, hogy „áhh, nem is olyan rossz ez és simán kibírható jövő januárig” mindig történik valami, ami új lökést ad és energiát. Kár hogy a menekülhetnék is társul hozzá. Az érzés, hogy legszívesebben holnap már be se jönnék ide.
Tegnap már ott tartottam, hogy beállok taxisnak vagy pizza futárnak, amíg találok valami szakmámba illőt, csak ide ne kelljen jönnöm. Igazából nem panaszkodni akarok (dehogynem), de ha már így belekezdtem, hadd meséljem már el a mai esetet, ami velem megesett eme helyen. Keservesen megszenvedtem! Valahogy ilyenkor mindig úgy kell lepofoznom magamat az E betűről!

Nos, rövidhírszerűen tömören tálalom az eseményt aztán hozzáfűzöm az adalékot.

Tegnap kiderült, hogy a hotel egyik helyiségéből valaki lenyúlt egy vadiúj Tesco márkájú rozsdamentes acél vízforralót! (Egy vízforralót!..Éééérteeed!) A Hotel Manager ma délelőtt 11 órára rendkívüli team-meetinget hívott össze a recepciósoknak, ahol kijelentette, hogy mi vagyunk a felelősök és vagy adja elő valamelyikünk vagy fegyelmi bizottság elé kerül és ki lesz rúgva mindenki. Némi rábeszélés után (értsd: másfél óra üvöltözés vörös fejjel) belátta, hogy nem tudja bizonyítani előre kitervelt gaztettünket, így megelégszik azzal, ha összedobjuk és kifizetjük neki a cég pénzéből vett 12 font értékű terméket. Ezután mindenki megnyugodott és boldogan hazament, majd mosolyogva folytatta tevékenységét.

Igen, a hír kissé megszépült a végére, ami az általam parodizált MTI szövegezés nem létező optimista hozzáállásának köszönhető.

Na, akkor kezdem:

1. Nagyon nem szeretem, ha tolvajnak néznek és ezzel a munkatársaim is láthatóan így vannak. Pláne ha azzal gyanúsítanak, hogy lenyúltam valami pitiáner olcsó szart, amikor napközben 4-500 font van ránk bízva a kasszában.

2. Azt különösen nehezen viselem, ha egy olyan ember gyanúsít meg, aki köztudottan nyúlja a lóvét azok után a vendégek után, akik készpénzzel fizetnek és csak pár órát maradnak. Ezenkívül folyamatosan olyan szabályokat hangoztat, amit esze ágában sincs betartani.

3. Maga a cucc egy olyan helyiségben volt, ami nem zárható, az ajtaja állandóan tárva nyitva, a szálloda hátsó kijárata is onnan nyílik, és amit az itt dolgozók(nem hoteles) jó része használ, plusz a takarítók is ott táboroznak, akik vannak öten hatan na meg néha a barátaik, barátnőik, akik csak úgy bejönnek látogatni. Legalább 20 ember megfordul ott naponta aki nem recepciós. Hát hogy a fenébe lehetünk felelősek valamiért, ami egy ilyen helyről eltűnik?

4. Az egész egy annyira bagatel, pitiáner ügy, amiről messzire bűzlik, hogy azért lett felfújva, mert bizony a nagyfőnök utasítására lett véve a cucc és a hotel managerünknek nincs kedve a meglovasított vízforraló hírével a site director elé állni, de persze kifizetni sincsen kedve. Inkább jól megpróbált beijeszteni minket és mi pedig meghunyászkodott pulikutyaként fizettünk, ahogy kell. (mondjuk én csak azért mentem bele, mert a többiek inkább le akarták hamar tudni a dolgot és megkértek, hogy ne vitatkozzam tovább)

5. Magát a teammeetinget is persze muszáj volt egy olyan időpontra tenni, ami a lehető legszarabb mindenkinek kivéve persze a team managert aki épp akkor dolgozott és persze neki se külön bejönni nem kellett, se semmilyen kényelmetlensége nem adódott belőle még véletlenül sem. Ezzel szemben szegény éjszakás gyerek nem aludt miatta csak 3 órát, én, aki délután dolgozok beutazhattam a hotelbe 11-re aztán fél egykor haza csakhogy 2kor ismét elinduljak vissza, a két másik srác pedig a szabadnapján sem tudott aludni rendesen. És mindez egy ilyen piti szarság miatt.

Ezek a dolgok, amiken felhúztam magam.

Ezek pedig a dolgok, amiken röhögök:

1. A nő fantasztikus érzékkel fordította maga ellen az egész recepciót, ami egy ilyen szűk staffnél (összesen 4-en vagyunk plusz a boszorkány) nem túl szerencsés. Eddig sem rajongtunk a munkahelyért, de innentől garantálom, hogy mindenki gőzerővel fog állást keresni és nem leszünk válogatósak, ha találtunk valamit. Szeretném majd látni az arcát, amikor kiderül, hogy karácsony előtt a 4 recepciósból mondjuk jó esetben marad 1 meg ő aki majd bejárhat dupla meg tripla shifteken nyomni, merthogy senkit nem fog találni az ünnepek alatt az is ziher. Jó kis kariajcsi lesz.

2. Azt képzeljétek el, hogy a team-meetingek alkalmával mindig be kell checkelni, mert azokat is normál órabérrel fizeti a cég. Na, most ez a nevetséges előadás másfél óráig tartott és mindannyian részt vettünk rajta vagyis – és most kapaszkodjatok meg – a cég 4fő x 1,5 óra x 7.20 fontot vagyis összesen 43,5 font fizetést adott azért, hogy a manager legombolhasson rólunk fejenként 3 fontot a vízforralóért. Hát noooooormáááális?

Szerencsére mire idáig jutottam már nem érdekel az egész. Jó lett volna kihúzni ezen a munkahelyen, míg találok egy igazán nekem való állást, de ami nem megy azt nem szabad erőltetni, pláne akkor, ha valami egy nyitott ablakokkal fejjel lefelé süllyedő hajóhoz hasonlít, ahol a kapitány tövig áll a gázpedálon.

Egyvalami egyre biztosabb…a napokban új állásom lesz és kész!

Te melyiket választanád?

Dönteni, dönteni, dönteni…

Ismét eljött egy alkalom, amikor meg kell hozzak egy nehéz döntést. Autót veszek.
Na de ez idekint egyáltalán nem egyszerű, mert itt autót venni túl egyszerű. Kifejtve: a használtautók itt olcsóak, mert nem tudják elsózni keletre a jobb oldali kormány miatt, nincsenek szarrá rázva a rossz utaktól, mert jók az utak, nincsenek szarrá hajtva, mert angolok hajtják őket leginkább, és ahhoz hogy sajátodnak tudhass egyet elég, ha kifizeted és kötsz rá egy biztosítást valahol útközben hazafelé.
Hát ez az én bajom. Nem tudom ez mennyire pasi dolog vagy nem, de az évek során annyi kocsiról álmodtam, elképzeltem magam a volán mögött, ahogy falva a kilométereket kocsikázok a végtelenbe… és tovább. És most, itt Angliában bagóért megkaphatom akármelyiket. Na, jó… akármelyiket, amelyiket legalább 8-10 éve láttam meg először és nem a Ferrari, Porsche, Ashton Martin vagy hasonló cégek gyártmányaként, hanem a nagy hétköznapi autógyárak szalagjáról legördülve látta meg a napvilágot. Van belőlük elég. És köztük van jó néhány, ami tetszik és amire annó egyszer valamikor vágytam. És most megkaphatom. Úgy érzem magam, mintha betereltek volna egy leánykollégiumba, hogy na! Válasszak! Hát, ha az olyan egyszerű lenne. Segítsetek!

Odáig már eljutottam, hogy leszűkítettem a jelöltek számát 3 darabra (1 földhözragadtabb ésszerűbb és 2 elszálltabb verzióra), és most tényleg nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Hát akkor bemutatnám leendőbelijeimet, akikből választanom kéne:

1. A megbízható bálna – Volvo s60, 2000-2002-es évjárat, kábé 2500-3000 font

Hát ez a járgány az egyik visszafogottabb, ésszerűbb választás lenne. Nagy, kényelmes, elegáns és még csak nem is csúnya. A szerelőm és a totalcar népítélete szerint megbízható és normális áron szervizelhető ha véletlenül gond van vele. Hosszú távra is kényelmes, ami nem utolsó szempont, ha haza akarok járni vele néha. Egy 2 literes benzines vagy egy 2,4-es dízelmotorból választhatnék, amik elég dinamikusak és a dízel még fogyasztás tekintetében is kiváló. Egyetlen hátránya, hogy ez a 2500-3000 font ( 750e – 900e Ft) kicsivel több, mint amennyit most szívem szerint autóra szánnék, pláne ha még útiköltségre is félre kell tenni karácsonyra.

2. Az oroszlán, amit paci fogadott örökbe - Peugeot 406 coupe 1999-2001, 1500-2000 font

A pözsó 406-osa elég jól eltalált autó lett, nem véletlenül szaladgál milliónyi belőle az utakon és egy szép fehér a filmvásznon a TAXI mindhárom nézhető részében. Egyetlen baja hogy francia és emiatt egy kicsit én is húztam a számat eleinte, de minél többet láttam elsurranni erre arra, annál jobban elvakított a formája ennek a cicusnak. Miután utána olvastam a dolgoknak kiderült az is hogy miért. Történt ugyanis, hogy Pininfarináék, - akik amúgy a Ferrarin és Maseratin kívül több autócsoda gyár elsőszámú dizájnerei- látogatást tettek a Peugeot gyárban és néhány cerkavonás kíséretében megmutatták az ott dolgozóknak, hogy a sikeres és szép 406-os kupé változatához, hogyan is kellene örökéletű kinézetet varázsolni.
Szerencsére a gyár megfogadta a tanácsot és megszületett a kívül belül áttervezett modell.
Engem megfogott és most lehetőségem van nekem is megfogni őtet. Az ára ideális, nagy, kényelmes és szerintem nagyon szép. Egyetlen hátránya hogy francia, de mivel az autó a karosszéria elemeken kívül kompatibilis a sima 406-ossal, amivel meg tele vannak a bontók és az alkatrészboltok, ezért nem probléma és nem is túl drága, ha valamit javítani kell. Kétféle motorból választhatok, egy 2 literes 16 szelepes benzinesből és egy még benzinesebb 3 literes szörnyűségből, ami 210 lovat köt szerencsétlen nyivákoló oroszlán elé és vígan megkajálja a 12-13 litert százon.

3. A hüllőszemű vadmacs – Ford Cougar 1999-2001, 1500-2000 font

Bevallom ez a legesélyesebb nálam. A Ford Mondeo sportkupé változata már nagyon régen felkeltette az érdeklődésemet és pár éve majdnem egy ilyet vettem otthon Bejgli (a kedves régi Opel Vectrám) helyett. A formája szerintem egyedi és tetszetős bár inkább valami hüllőre hajaz, mint nagymacskára. Apropó. Valaki tudja pontosan hogy most a cougar melyik vadmacsféle is? A google egy csomó puma képét adja ki ha beírom, ellenben ha puma képre keresek akkor egy nagy rakás cipőt és néhány autót dob ki. He?
Visszatérve, a járgány szerintem időt állóan sportos megjelenésű és elég jó a felszereltsége is. Ötvözi a volvo megbízhatóságát és a pözsó egyedi, sportos megjelenését. Alapból van benne ABS, ESP, oldallégzsák meg még pár apróság, ami a biztonságérzetet hivatott fokozni. A csomagtartója meglepő módon akkora vagy nagyobb, mint a Vectráé volt, ami nem véletlen hiszen bár kupéról beszélünk, a Mondeo egy igencsak jókora családi kocsi ez pedig méretében semmivel sem kisebb. Ráadásul a Mondeo apuci minden alkatrésze kompatibilis hozzá kivéve a karosszéria elemeket. Kétféle motorral kapható. Az egyik 2000 köbcentis, 130 lovas, 16 szelepes, kellemes fogyasztású benzines, amivel az autó pont úgy megy mint egy jó erőben lévő Mondeo, vagyis semmi sportos nincs benne, de megelégszik a 8-9 literrel százon. A másik egy 2,5 literes, 170 lovas, V6-os erőforrás, ami már elég rendesen megkergeti a cicust, de cserébe le is nyeli a 11-12 litert.

Nos kéremszépen, nyitott vagyok minden véleményre és tetszésnyilvánításra és nyugodtan akarjatok befolyásolni, mert úgyis annyira hagyom csak magam amennyire szükségem van rá. Valószínűleg a mostani döntésem eredményével megyek haza karácsony után és ha minden jól megy a jövő évi MTT táborba is ugyanez fog segíteni lecipelni a cuccost. (Nem Ankalimon, nem fogok pótkocsis teherautót venni attól még! Kac.)

Trick or T(h)reat

Nem mondhatnám, hogy jó hangulatban szálltam le a buszról. Tegnap óta a hotelben tespedtem és az este 11-es végzés és hajnali 7-es kezdés miatt ismét bent aludtam, amit kifejezetten útálok, mert kényelmetlen és az ember ne aludjon a munkahelyén még akkor sem, ha az történetesen egy hotel. Ezúttal a nyakamat is sikerült olyan szinten elaludni, hogy alig bírom balra fordítani. Emiatt, a buszról leszállva majdnem rögtön el is csapott egy Rönós egy olyan apróság miatt, hogy nem bírtam normálisan körül nézni. Ő dudált, én visszafogott disztingváltsággal anyáztam. Leginkább a bajszom alatt.
Morogva ballagtam hazafelé. Hideg is volt, ami miatt a Welcome Breakes pulcsi nyakig zippzározása mellett még a télikabátom szőrmés kapucniját is mélyen a szemembe húztam. Fülemben az mp3 lejátszó egy relaxos Conjurer One számot duruzsolt, de ezúttal nemigen használt. Furcsaruhás, alacsony goblinok haladtak el mellettem zsákokkal és majdnem fellöktek. Nem érdekelt már ez sem, de eltökéltem, hogy ha még egyszer valaki két méternél közelebb jön, azt teljesen véletlenül felbuktatom. Az utca túloldalán egy csoport veszélyes kinézetű apró marslakó kopogtatott egy ház ajtaján, miközben a ház előtti járdán két felnőtt méretű zombi álldogált ráérősen cigivel a kézben. Lelassítottam, aztán egy pillanatra megálltam és visszanéztem. Mi a fa…?
Ekkor esett le, hogy október 31.-e van, ami itt Halloween napja. Na, még ez is. A lámpafényes, máskor kihalt utcákon mindenhol ijesztősdibe öltözött gyerkőcök rohangáltak fel-alá és láthatóan élvezték a mókát. Házról házra jártak, kopogtattak, csokit zsákmányoltak, továbbálltak. Egyszerű forgatókönyv. „Na, csak hozzám próbáljatok meg bekopogni ördögfiókák…” füstölögtem magamban és odébb rúgtam egy a járda szélén heverő félig rágott almacsutkát.
Lassan odaértem a házunk előkertjéhez. A kapu előtt egy kis csoport szörnyszülött állt tanakodva, hogy otthon van-e valaki, majd úgy döntöttek próbát tesznek. Én akkor értem a sötét kocsi feljáróhoz, amikor épp kopogtattak az ajtónkon. Kicsit hangosabban csaptam be magam mögött a kovácsolt vaskaput, mint általában szoktam és terebélyes kabátomban orrig húzott kapucnival morcosan közeledtem a köldökömig érő pokolbólszalajtottak felé. Közelebb érve már jól el tudtam különíteni két nőstényvámpírt, egy csontváznyi kalózkapitányt és egy átnyilazottfejű pókembert, akinek a véres mellkasából valami véletlen folytán egy elaléltnak tűnő alien-újszülött lógott kifelé. Paradox módon határozottan ijedten néztek rám, amikor megálltam mögöttük a kulcsom után kotorászva a belső zsebemben. Láthatóan nem tudták eldönteni, hogy megszólítsanak-e valami frappáns idevágó kérdéssel, úgyhogy csak álltak ott hülyén, mint Freddy Krueger a műkörmösnél. A nehéz helyzetből a kopogásra válaszoló egyik lakótársnőm mentette ki őket, aki véletlenül épp bútort szerelt és egy baromi nagy csillagcsavarhúzóval a kezében nyitott ajtót. Csillogó szemmel nézett felváltva a jövevényekre és rám, mintha legalábbis én – mint bentlakó - invitáltam volna egy jó kis kora esti szűzáldozatra a szörnyedvénycsapatot. Egy szót sem szóltam, csak kicsit félretoltam a kipreparált alien-keltető pókembert és határozott léptekkel bevonultam a lakásba.
Sosem hallottam még ilyen förtelmes szörnyetegeket ennyire gyámoltalan egérhangon „trick or treat”-et cincogni.

Nagy MTT CicaPoszter

Néhány hete már tervezem, hogy kiteszem ezt az alkotást. Még Julcsival és Tióval fedeztük fel az eredeti posztert Oxford egyik drága művészeti kiadványokkal és plakátokkal foglalkozó boltjában. Megvenni nem akartuk, de miután pár ismerős jellemvonást felfedeztünk a cicákon, fénykép készült róla. Hazaérve egy kis retusálás után nekiestünk. Volt kéznél pár üveg rozé is a biztonság kedvéért. Végeredmény alant. (Rákattintva nagy, innen pedig elvetemülteknek poszterméretben és nyomdai felbontásban is tölthető. Nálam tuti kinn lesz a falon! )

Imaginarium of Doctor Parnassus

Angliai tartózkodásom rengeteg negatívummal és áldozattal jár, elég ha csak az otthon hagyott családtagokra, barátokra gondolok, de szerencsére akad pár előnye is. Egy unalmas munkával jó pénzt kereshetek – úgy értem otthon jó pénznek számítana -, olcsón vehetek jobb kormányos használt autót – igaz a benzin itt sem olcsóbb, mint otthon – vagy például bizonyos filmeket itt sokkal előbb mutatnak be, mint otthon, aminek következtében a magyarországi bemutató előtt hetekkel lehetőséget kapok a kritizálásukra.

Mielőtt a tárgyamra térnék, megejtenék pár szót az angliai mozizásról, mint élményről. Nem meglepő, hogy – csakúgy, mint bármi más – errefelé a mozizás is valahogy más.
Kezdjük ott, hogy k*rvadrága. Nyolc és fél font egy jegy egy filmre méghozzá fapados helyre, ami szűk a lábnak, nincs se pohártartó se fejtámasz és ha a nézőtér dőlésszögét is hozzáadom akkor pont olyan az egész, mint amilyen a vörös csillag mozi full extrás nézőtere volt a nyolcvanas évek végén. (Tudod, ahol a kényelmetlen székben ficergéstől szálka ment a seggedbe már a film előtt, miközben azon imádkoztál, hogy a haladás sc kosárcsapata hosszabbítást játsszon és ne érjen oda a filmkezdésre az előtted lefoglalt sorba.) Plusz másfél fontért kaphatunk premier ülőhelyet, ami mindazokat az „extrákat” tartalmazza, ami Budapest legeldugottabb mozijában is alapvető és ingyenes. Ilyenkor már fejtámla is van, de ennek az ember csak addig örül ameddig egyszer megpróbál kényelmesen elhelyezkedve hátradőlni. Igen, mert a mozi kábé azóta nem volt rendesen kitakarítva amióta megépült. Ez totál komoly. Oxford belvárosának közepén álló méregdrága Odeon mozi és az ülések meg a padló ragadnak a mocsoktól és a pohártartók tele vannak odaszáradt rágókkal. Még szerencse hogy villanyoltás után nem látszik…csak az a cuppanó hang ne jönne a padlóról, amikor megcseréled a keresztbetett lábaidat.
Technikailag nincs gond a felszereltséggel, de a hangerő enyhén szólva túl van tekerve. Engem túlságosan nem zavart mert megszoktam, de a kedvesemnek olyan szinten megfájdult a feje az első mozizásunk felénél, hogy azóta egyedül járok filmet nézni. Mondjuk most a Parnassusnál rájöttem, hogy ez miért van, amikor egy komplett főiskolás évfolyam ült mögém, ami itt Oxfordban úgyszólván bármikor előfordulhat. A pofázástól és a zacsizöcsörgetéstől a drámai részeknél így is alig hallottam valamit.
Egy szó, mint száz, az Oxfordi Odeon moziban nem jó mozizni, de közel van és könnyű odajutni. A másik lehetséges mozi valahol Oxford peremvidékén van valami eldugott bevásárlóközpontban, amit csak távolsági űrhajójárattal vagy autóval lehet megközelíteni.

Most térjünk vissza Parnassushoz.
Terry Gilliam-et gondolom, senkinek nem kell bemutatni, (akinek mégse mond semmit a név az gondoljon csak a Gyalog Galoppra a Halászkirály Legendájára vagy a 12 Majomra) és habár mostanában a Grimm testvéreken kívül nem túl sokat hallottunk a bácsiról, filmjei a nyolcvanas és kilencvenes évek meghatározó alkotásai voltak. Az egyedi komor hangulat, a sokszor szinte fájdalmasan depresszív környezet és a néhol víziókhoz hasonlítható történetvezetés keveredése a végtelen fantáziával és a lenyűgöző látványvilággal, szinte névjegyévé vált a mesternek és akár elbájolni, akár elborzasztani akar, azt mindig egyedi stílussal és éjfekete groteszk humorral teszi.
Azt hiszem az Imaginarium of Doctor Parnassus érdemtelenül hányattatott fogadtatású film lesz, aminek az az oka, hogy a film egyszerűen nem annak készült, amivé végül válni kényszerült Heath Ledger halála miatt. Az óriási nevek (Johnny Depp, Jude Law, Colin Farrel) ingyenes beugrása Ledger helyére rendkívül nagylelkű, kiváló ötlet és marketing fogásnak is briliáns, viszont az emberek egy ilyen stáblistával rögtön egy űberlátványos Hollywoodi szuperprodukciót várnak, a Parnassus viszont nem az. Távolról sem.
Inkább filmre írt kamaradarabnak mondanám. Kevésszereplős, kevés helyszínen játszódó szűk költségvetésű filmdrámának, ahol egy egyszerű, de mégis Gilliamesen felkavaró történetet mesélnek el kiváló színészek. Heath Ledgeren jól látszik, hogy a Dark Knight-ban nyújtott kimagasló alakítása nem volt véletlen, Christopher Plummer megmutatja, hogy öreg színész is tud jót játszani és nem kell hozzá Dumbledornak vagy Gandalfnak lennni, Tom Waits pedig úgy zseniális ahogy van. Engem még Lily Cole-nak is sikerült elbűvölnie, pedig nem rajongok a szupermodellből avanzsált színésznőcskékért. A csaj esetében az első gondolatom az volt, hogy ez itt valóban egy földöntúli szépség, az arca alapján legalábbis valamelyik felmenője tuti alien volt. Ennek ellenére a film több részében is vonza a férfitekintetet.
Az alapsztori tényleg semmi különlegessel nem szolgál, - az egyszeri ember az örökéletért cserébe alkut köt az ördöggel az elsőszülött lánya lelkéért cserébe- mondhatnánk azt is hogy még a történet is fapados akárcsak a helyszínek és a díszletek, mégis a hangulat a rendezés és a színészi játék maradéktalan szórakozást nyújt az egész film alatt. Van mély mondanivaló, fekete humor, dráma és mindez nyakon öntve egy olyan ellentétes képi világgal ahol a fekete az fehér, a vidám színek elborzasztanak, a csodálatos látvány pedig émelyítő.
Mindenkinek ajánlom, aki kedveli Terry Gilliam vagy Tim Burton műveit, vagy jól tud szórakozni a színházban. Aki viszont a speciális effektek és az akciódús jelenetek miatt jár moziba, jobban jár, ha inkább elkerüli.

Ez a plakát viszont kimondottan jól sikerült. Ha ezzel fogják reklámozni valahol, akkor szereznem kell egyet a szobám falára

Finom és Ízletes

Pintér Márk blogját olvasgattam a pokerarcok weboldalán és az utolsó bejegyzésének végén érdekes kérdést szegez az olvasóinak, miszerint “Mit jelent ha valami finom és ízletes? Ez a két szó nem ugyanaz nagyjából?”
A kérdés érdekes a válasz pedig lehet, hogy nem is olyan egyszerű. A kommentek között persze jöttek az elmés megoldások, mint például:

A “finom és ízletes” azt jelenti, hogy finom és ízletes….szerintem

A finom az a te szubjektív véleményed az ízletes pedig egy objektív vélemény, azaz olyannak kell lennie (független attól, hogy szereted e vagy sem)
Pl ha egy tökfőzelék ízletes, akkor aki szereti, az fogja rá mondani, hogy finom. Ha viszont elbasszák, akkor nem lesz ízletes, tehát nem lesz finom se annak se, aki szereti. Viszont én úúúútálom a tökfőzeléket, tehát akármilyen 5*-ra is csinálják meg, és akármennyire is ízletes, nekem nem lesz finom……

A finom kaja az amit imádsz és bármikor megennéd.
Ezt általában a mamánk főzi.Ritkábban a párunk
De a gyerekeinknek - mivel a mamájuk főzte - finom.
Az ízletes az pedig a szar kaja, csak kulturáltan megfogalmazva.
Így nem bántod meg vele az anyósodat.
Hehe.
“Mama ez a tökfőzelék nagyon ízletes!” - majd huncut kacsintás az apósra, akivel délelőtt óta a pincében ügyködtél, pusztán mert segítettél neki hordókat számolni.

Finom: Boroskóla(3liter)
Ízletes: Különleges Gyümölcs pálinka(3cl)

finom = jóvót!
ízletes = kajában az, mint amikor egy nem túl szép csajra mondod, hogy “érdekes”
finom és ízletes = amikor meghúzod a fent említett csajt

Ez az utóbbi a kedvenc megfejtésem amúgy

Természetesen engem is megihletett a feladvány. Nem bírtam visszafogni magam és egy elborult órácska alatt a következő tanulmány született:

Nos, véleményem szerint, hogy a pontos jelentéseket összehasonlítsuk, érdemes megvizsgálni a két kifejezést etimológiai szempontból.
Kezdjük a finommal. Majdnem biztos, hogy a finom szavunk Kazinczy Ferenc és nyelvújító mozgalmának köszönhetően került be szókincsünkbe 1810 és 1820 között, amikor a mozgalom hatására körülbelül 10.000 új szóval gazdagodott a magyar nyelv. Ezek nagy részét egyébként a mai napig használjuk. Akkoriban a magyar parasztembereknek nem volt túl sok lehetőségük kifejezni a háziasszonyok főztje iránti kulináris élvezetük szintét. A kellemes étkezések utáni elégedettségüket csupán a „jou vót!” és a „nagyon jou vót!” véleménynyilvánítással tudták tudomásra hozni, ami azért elég szegényesnek tűnt akkori szemmel is.
Úgy tudjuk, hogy Kazinczy a Shakespeare fordításai kapcsán került ismeretségbe George Gordon Noel Byron angol költővel, aki európai utazásai során párszor megfordult Magyarországon is. Byron az utazó költő – aki egyébként az amerikai útjai során nagyon megkedvelte a whisky-t és a pókert is – akkoriban szórakozottságból rengeteget használta a fine kifejezést és majdnem mindenre, amivel Kazinczy-ék megkínálták és a véleményét kérdezték csak annyit mondott: fine! A nyelvújítónak nagyon megtetszett a hangzása a szónak és mivel régóta keresett valamit, amivel kibővíthetné az egyszerű népek konyhai szókincsét, igyekezett minél frappánsabban beilleszteni nyelvünkbe a kifejezést. Az etimológusok szerint Kazinczy az angol szót először a leírt alakja, de magyar kiejtés szerint rövidítette fin-re majd, amikor egy teljes napig a „jó” és szinonimái helyett – néha egész mondatok helyett – használta, egyszer a felesége megkérdezte tőle egy otthagyott tányér tejfölös töltött káposztára mutatva: - Ez mi? – Fin. - válaszolta Kazinczy egyszerűen, - Na, jó! De kijé? – kérdezte újra az asszony, mire Kazinczy automatikus birtokos ragozással azt válaszolta: - Az én finom!
A hangalak tetszetőssége azonnal megragadta Kazinczyt és onnantól a „jó” „kiváló” „remek” „szuper” szavak szinonimájaként vehette használatba a magyarság, azzal a kikötéssel, hogy kizárólag étkezések alkalmával használatos. George Gordon Noel Byron – akit barátai egyébként hosszú neve miatt egyszerűen csak Pete-nek szólítottak – a látogatása után még sokáig levelezett Kazinczyval a témában, amiből a nyelvújító szembesülhetett a ténnyel, hogy az eredeti angol kifejezés nem csupán az ételek dicsérésére való, de egész csomó más esetben is használatos. Ezen felbuzdulva egy csomó területen bevezettette még, leginkább a „jó” „kellemes” „kiváló” vagy ezekhez hasonló kifejezések helyettesítésére. Ezek közül néhány máig fennmaradt például: finom szövésű kelme, finom szemcséjű homok, finomhangolás…stb. Az etimológusok egyébként cáfolták azt a feltételezést, hogy Kazinczynak kínai levelezőpartnere is lett volna, szóval a fincsi szavunk valószínűleg egyszerű becézés során keletkezett.

Az ízletes már teljesen más kategória. Maga a szótő „íz” bizonyítottan ősi magyar kifejezés, és még az Ural mellől hoztuk magunkkal a kárpát-medencébe. Fura, hogy eredetileg csak a rosszízű dolgok jelzőjeként használtuk és valahogy úgy hangozhatott, hogy: „Eijjz!” Ha belegondolunk, hogy akkoriban miket ettek és ittak őseink akkor ez teljesen érthető. Egy adag félig nyers lóhús után küldött pár nyeletnyi erjesztett kancatej után nem hinném, hogy bárki is máshogy reagálna. Kulináris művészetünk fejlődése során viszont egyre kellemesebb étkezési tapasztalatokkal rendelkeztünk, így az eredeti hangalak is sokat finomult és a honfoglalás után nem sokkal már majdnem mai formájában volt ismeretes. Egyre többféle ízt különböztettünk meg és lassan az érzelemkifejezésre szolgáló egyszerű felkiáltó szóból egy csoportnyi különböző ízlelési kombinációt magába tömörítő gyűjtőfogalom lett. A különböző ízek által létrehozott élmény leírására szolgáló kifejezés tovább alakult és Mátyás király idején már eltorzult, továbbgondolt jelentésekkel is bírt, mint például „minden ízében katona” ami szintén különböző tulajdonságok együttes eredményére vonatkozott. Egyértelmű ezután tehát, hogy az ízek, mint különálló összetevők közösen egy érzékelési élményt hoznak létre. Vagyis darabokból lesz egy egész. Erre a leegyszerűsített magyarázatra több az eredeti szóból eredő mai kifejezésünk is bizonyítékul szolgál, például ízeltlábú, ízekre szed. Egyesek szerint a meghatározhatatlan ízű dolgokra használták először az „izé” fonémát de ez tudományosan nem bizonyított. Az íz, ízlelés tehát egy nagyon régi kifejezés és az ebből származó további szavak is összetettségére és azok által létrehozott élményre vonatkoznak.
Az ízletes kifejezést innentől könnyű levezetni. A tudósok szerint az „ízlik? ízlett?” kérdés eredetileg az étel összetevőinek sokszínűségére vonatkozott. Úgy is hangozhatna: „Elég-e az ízek mennyisége az ételben és ezek harmóniája eléri-e a megfelelő élmény eléréséhez szükséges szintet?” Persze, ha a konyhaasztal mellett ülve nejünk ilyesmit kérdezne tőlünk, valószínűleg furán néznénk rá, úgyhogy ebből a szempontból a rövidebb verzió mindenképpen eredményesebb. Az ízletes kifejezés tudományos magyarázatára, pedig már nincs is szükségünk, hiszen a fent leírtak alapján egyértelmű, hogy a szó pár száz évvel ezelőtt egy családi étkezés során született valahogy így: - Apjuk! Oszt ízlett-e? – A! Ízlett hát! – Hát akkó az a étel ízlettes vót! – A vót!

Mindezen tudományos tények alapján azt mondanám, hogy ha valahol azt olvassuk, hogy egy étel finom és ízletes, az annyit jelent, hogy az a tál főzelék jó és megfelelő mennyiségű, harmonizáló ízt tartalmaz a kívánt hatás eléréséhez. Persze az is lehet, hogy amit itt összeírtam az egy nagy rakás baromság. Ki-ki döntse el maga.

Forrás:
Wikipedia
Magyar Etimológiai Lexikon
Kazinczy Ferenc: Levelezéseim Pete-el
Duga Előd Sámán: Ejj, az a kumisz

Sorozatfüggés

A tegnapelőtti Flashforwardos bejegyzés kapcsán elbeszélgettem tegnap Sándorommal arról, hogy mennyi jó sorozat jött ki mostanában és rögtön fel is sorolt négyet, amiket megnézésre érdemesnek tart, és amikről én még csak nem is hallottam (Fringe, Lie to me, Castle, Mentalist). Vicces, mert annak ellenére, hogy van most már vagy 4-5 sorozat, amit rendszeresen nézek (Supernatural, Eureka, Flashforward, The Big Bang Theory, Star Wars:The Clone Wars), van még jó pár, amit anno elkezdtem és szívesen folytatnék, de valahogy soha nem jut rájuk időm(Californication, Las Vegas). És akkor még nem is beszéltem azokról, amikről tudom, hogy jók, de soha egy epizódot sem láttam belőlük (Lost, Stargate, 24, House), vagy azokról, amiket a kedvesem szokott nézni, amikor nem vagyok otthon vagy épp mással foglalkozok és imádja őket, úgyhogy nem lehetnek rosszak (Ghost Whisperer, Mcleod lányai, United States of Tara). Olyanok is vannak, amiket Ő már végignézett régebben és amikre sokszor utalgat ilyen-olyan dolog kapcsán, de én sosem láttam (Gilmore Girls, Angel, Buffy, Jóbarátok, CSI), igaz jó néhány olyan is akad amiket meg én láttam végig valamikor korábban és Ő gondolja úgy, hogy nem ártana végre megnézni (Jericho, Star Trek: Enterprise, Battlestar Galactica), vagy amiket annak ellenére, hogy én már láttam és Ő nem látott, nem akar megnézni (Rome, Invasion). Van, amit együtt néztünk végig és szerettünk (Firefly) és olyanok, amit mind a ketten láttunk végig még akkor, amikor nem is ismertük egymást (Voyager, DS9, TNG). Egy jó nagy rakás olyan is akad persze, amiből itt-ott néha elcsíptünk egy részt, de sosem érdekelt annyira, hogy végig akarjuk nézni (NCIS, Numbers, Sliders, Maffiózók), és valószínűleg egy jó nagy rakás olyan sorozat is van, amiről nem is tudunk, pedig imádnánk. Beszélhetnénk még a jó öreg sorozatokról, amik a maguk idejében népszerűek voltak és mindenki nézett (X-akták, Twin Peaks, Columbo, Dallas, MacGyver, Knight Rider), vagy a magyarokról, amik régen voltak (Szomszédok, Angyalbőrben, Linda), és amik mostanában vannak (Barátok közt, Tűzvonalban). Ha visszaemlékszem legkorábbi emlékeimre, akkor is eszembe jutnak sorozatok minden témában igaz ezek jórészét titokban néztem a szüleim fotelje mögül, vagy az ajtórésen át, miközben ők azt hitték édesdeden alszom a másik szobában. (Orion űrhajó, Derrick, Alfa holdbázis, Meghökkentő mesék, Pirx pilóta kalandjai, Angyal, Minden lében két kanál, Charlie angyalai). Ha már a gyerekkornál tartunk, akkor nem maradhatnak ki a rajzolt sorozatok sem, legalábbis amik túlléptek az esti mese kategórián és szívesen nézném őket akár ma is (Tom és Jerry, Mézga Aladár kalandjai, Volt egyszer a világ, Robotech), vagy amik többé-kevésbé modern készítésűek és szívesen ülünk le eléjük egy-egy agysorvasztóan beteg epizód erejéig (South Park, Family Guy, Robot chicken, Two stupid dogs). És mennyi minden van még, amit kihagytam ebből a felsorolásból.

Mennyi tévé vagy számítógép előtt töltött idő!? Mennyi szerethető vagy utálható szereplő!?

Belegondolni is fárasztó.

És én még a fent leírtaktól függetlenül nem tartom magam egy különösebben sorozatfüggő vagy sorozatmániás embernek. Hát rossz hírem van, mert mind azok vagyunk. Napokat, heteket töltünk minden évben kitalált emberek kitalált történeteit bámulva, mert érdekesebb, izgalmasabb vagy egyszerűen csak másmilyen az élet, amit a képernyőn látunk. A készítők megtanulták a szakmát. Tudják, mivel lehet minket a székekhez szegezni, tömegekből tudnak izgatott várakozást előcsalni egy-egy új epizód közeledtével. Mi pedig boldogan vesszük kezünkbe a távirányítót és felejtjük el normális életünket arra a negyven perc plusz reklámnyi időre, ameddig ez megadatik számunkra alkalomról alkalomra.

Közben meg csodálkozunk, hogy rohan az élet. Mindennapjainkat a munkahelyek, a televíziós sorozatok és az internetes időtöltések között cikázva éljük. A keserves munka és a szórakozásnak ez az agyhalott módja tölti ki létünk drága perceit, időnk már nincs se pihenésre se egészségünkre, se egymásra. A virtuális étlap a születésünk és halálunk közti idő eltöltésére napról napra bővül, és mi nem akarunk lemaradni semmiről, ami fontos és ami számít, mindent ki akarunk próbálni, mindent látni és hallani akarunk, de lehetőleg úgy hogy ahhoz a karosszékből ne kelljen felkelni, hiszen aznap már dolgoztunk eleget vagy ha hétvége van akkor épp elég házimunkát végeztünk. Közben elhessegetjük a gondolatot, hogy ettől az élettől nem leszünk se többek, se boldogabbak, minden tapasztalat, minden élmény csak a következő részig tart. A könyvek eközben porosodnak a polcon, a természet észrevétlenül megy tönkre, embertársaink, barátaink mindennapjait hetente egyszer a blogjukból követjük figyelemmel és ünnepeljük a magunk köré épített digitális börtön létezését, amit úgy hívunk civilizáció.

Asszem, végérvényesen elcsesztük. De tudjátok mit? Le van szarva! Hol a távirányító…

Kéne egy sci-fi sorozat amiben a főhősök eldobják a tévét és az internetet és megpróbálnak úgy élni mint a nyolcvanas évek előtt. Tragikus dráma lenne elvonási tünetes fiatalokkal és rengeteg új-régi dolog felfedezésével, amiket elfelejtettünk. Például hasznosan, céltudatosan és boldogan élni.

FlashForward - villámelőrecsévélés?

Jó reggelt!
Híreket mondunk. Ma pontban 16 órakor minden ember a világ minden részén 2 perc 17 másodpercre elveszítette az eszméletét. Az ájulások miatti balesetekben több millióan pusztultak el. Repülőgépek ezrei zuhantak le, több százezer autó rohant egymásba az utakon és rengetegen szereztek halálos sérülést egyszerű háztartási balesetekben is úgymint lépcsőházi séta, hajszárítás, vacsorakészítés közbeni krumpli hámozás, ablakon kinézés a tízedikről. Mindazok, akik megúszták életbevágó sérülések nélkül, az eszméletvesztés időtartama alatt emlékkép szerű hallucinációkat – úgynevezett kitekintéseket - élhettek át, melyek majd valószínűsíthetően 2010. április 29.-én fognak bekövetkezni. A kormány ezúton kér meg mindenkit arra, hogy ne essenek pánikba, és éljenek úgy ezentúl is mintha semmi sem történt volna. Ja hogy ez valószínűleg nem fog menni? Az már az önök baja.

Ezzel a rögtönzött rádióhírrel nagyjából eleget is mondtam az abc csatornán nemrég indult vadonatúj sci-fi sorozatról. Az alapszituáció adott, a főszereplő pedig egy FBI alkalmazott, aki kitekintésében (egyenlőre így van fordítva a flashforward a kalózfordításban) véletlenül épp saját magát látta, amint az eszméletvesztések ügyében nyomoz, és ezzel egy csapásra tényleg elnyeri az ügy szálainak felgöngyölítésével megbízott osztály vezetését.
Hogy mennyire lesz sci-fi vagy inkább misztikus krimi-thriller féleséget kapunk-e a végén azt majd az idő eldönti, mindenesetre ígéretesnek indul a dolog. Mondjuk persze ez minimum várható volt, hiszen a sorozat készítői nem ma kezdték a szakmát. Brannon Braga a TNG óta majdnem minden Star Trek tv-sorozatban és a 24-ben is könyékig benne volt, Michael Rymer a Battlestar Galactica epizódjainak nagy részét készítette számunkra, míg David S. Goyer többek között a Batman Begins és a The Dark Knight sztorijával tett le nagyot az asztalra. A szereplők szintén sok helyen feltűntek már ezelőtt. Joseph Fiennest ugye senkinek nem kell bemutatni, mint ahogy John Devenport-t a karib tenger kalózosdiban megismert hírhedt sorhajókapitányt sem, de rajtuk kívül találkozhatunk a jó öreg Firefly és a vadiúj Enterprise legénységének egyes tagjaival, vannak páran a vészhelyzetből, Lostból, Supernaturalból és még ki tudja honnan nem. És ezek még csak a most bemutatkozott arcok voltak, a gonoszokról még mit sem tudni, de tutira veszem, hogy egy két ismerős majd közöttük is fel fog bukkanni, annál is inkább mert a harmadik epizódban – amit egyébként tegnap néztem meg – egy pár perces epizódszerepre is „A” kategóriás színészt sikerült berántani. Ami még sokat dob a hangulaton az a CG. Tévésorozathoz képest láthatóan nem fukarkodtak a lóvéval és ahol kell, ott mindenhol hihetően látszanak a katasztrófák nyomai.
Ahogy elnézem itt az UK-ban is nagy sikere lesz a sorozatnak. A munkahelyemen is sokat beszélnek róla mióta lement az első két rész. Sajnos kicsit későn tudtam meg, hogy itt egy hét késéssel adják a sorozatokat, így ma volt egy érdekes beszélgetésem egy sci-fi sorozat mániás kollégámmal. Elmesélem spoilerek nélkül.

- Hú, láttad a Flashforwardot?
- Persze, nagyon király.
- Szerintem a…
- Aha, az biztos, merthogy ugye a …
- Igen, és amikor tudod a …
- Hű az nagy volt, és tudod mi lesz, ha a …
- Igen, mert amikor a …
- Ezt te honnan tudod?
- Hát akkor volt, amikor a …
- MIII? Én ezt nem láttam!
- Dehogynem. Akkor volt az is, amikor a …
- ÁÁÁÁ! Ez melyik rész? Ilyenek még nem voltak benne!!!!
- Hát a harmadik részben voltak.
- Basszus azt még csak holnap fogják leadni!!! Hogyan láthattad??
- ŐŐŐŐ….láttam ….az….ismétlést.

Nem véletlenül jutott eszembe akkor Marty McFly híres nyelvbotlása… kábé én is ugyanúgy éreztem magam, mint egy eltévedt időutazó.
A kolléga tekintete pedig meglepő módon passzolt a beszélgetés tárgyához. Ilyen arcot a Flashforwardban azok vágtak, akik épp mások jövőbelátásait hallgatták meg.
Hát, tehetek én arról, hogy túl hamar felteszik netre a srácok, amit az Usában már leadtak?

Oxonmot

Angliai tartózkodásom egyik előnye, hogy a legközvetlenebb módon ismerkedhettem meg azzal a várossal és környezetével, ahol Tolkien élt és alkotott. Láthatom a házakat, utcákat amelyek Brít vagy a Megyét ihlették, ülhetek a parkokban, zugokban, kertekben ahol középfölde színes teremtményei megszülettek, és a közelben vannak a várak, kastélyok, ódon kúriák, amik jó nagy adag fantáziával körítve a nagy harcok helyszíneinek alapjául szolgáltak.
Sokszor eszembe jutottak ezek a dolgok az itt töltött hónapok alatt, épp ezért nagy örömmel nyugtáztam a hírt, hogy az oxfordi Tolkien társaság, - ami több mint 40 éve működik immár és az első a Tolkien társaságok sorában – ismét megrendezi éves rendezvényét az Oxonmotot és otthoni barátaim az MTT-ben nagyon szeretnék, ha én képviselném társaságunkat.
Álljon itt egy rövid beszámoló az eseményen tapasztaltakról.

Péntek, Első nap – regisztráció
Habár folyamatosan dolgoztam az utóbbi időben, sikerült úgy alakítani a beosztásomat, hogy pénteken délelőttös lehessek, hogy a kora délután kezdődő regisztrációra és az esti vacsorára odaérjek, szombatra kivettem egy szabadnapot, mert egész nap programok vannak, és vasárnap délutánra kértem magam, hogy a Tolkien sírjánál esedékes délelőtti látogatásnál ott lehessek. Persze azt kihagytam a számításból, hogy előtte már két hete nem pihentem ki magam és a zsúfolt program és a munka ilyetén kombinációja okozhat meglepetéseket.
Ettől függetlenül pénteken még egész jól voltam, munka után bebuszoztam a városközpontba majd elsétáltam az esemény színhelyére, az Oxfordi egyetem területén – ami kábé a fél várost magában foglalja – lévő Lady Margaret Hallba. A portán rövid névsoregyeztetés után – kábé fél óra alatt rájöttek, hogy a kimondhatatlan nevű közép európai úriembert végig rossz listán keresték – beengedtek és beállhattam a sorba a regisztrálók közé. Mint első Oxonmotos résztvevő a „First Timers” asztalhoz kerültem, ahol kezembe nyomtak egy borítékot sok hasznos információval, egy ingyen italhoz juttató kuponnal és egy belépési nyilatkozattal az Oxfordi Tolkien Társaság dicső tagjai közé. A boríték átvizsgálása és a másnapi programok áttanulmányozása után körüljártam egy kicsit az esemény helyszínét, és erről nem is mondanék most többet, hanem ajánlom mindenki figyelmébe a beszámoló végén tanyázó képeket. A túrámat a rendezvényhelyszín kocsmájában fejeztem be, ahol jól láthatóan kellemesen érezte magát az OTS tagok és vendégek fura masszája. Itt-ott bele-belefolytam a beszélgetésekbe és bár nem tüntettek ki extra figyelemmel, mint ahogy azt mi szoktuk a külföldi vendégekkel, de azért nagyon barátságosak és közvetlenek voltak mindenhol ahol összeszedtem a bátorságom és megszólítottam valakit.
Csakhamar kiderült, hogy a pénteki nap fénypontja azt esti vacsora, ahová a belépővel együtt regisztrálni kellett. Ezt én kihagytam annó, mert túl drágának tartottam azt a 28 fontot, amit elkértek érte. Mondjuk, ha tudom, hogy - angol emberek lévén – a fontos események java része vacsora közben fog zajlani akkor talán átgondolom a dolgot. Szerencsémre a rendezvény szervezői felajánlottak egy ticketet mivel valaki, aki fizetett érte nem tudott eljönni, így én is csatlakozhattam a kábé százfős társasághoz, akik az ebédlőteremben vacsorára gyűltek össze.
Végignézve az összegyűlt vendégeken, szervezőkön, OTS tagokon a teremben végérvényesen és visszavonhatatlanul szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a tolkieni világ iránti rajongás itt Oxfordban valami egészen másfajta dolog, mint odahaza, és ennek a legfeltűnőbb bizonyítéka, hogy a teremben magasan én voltam a legfiatalabb. Igazából a jelenlévők átlagéletkora úgy 50 és 60 év között volt, ami nem meglepő, hanem inkább sokkoló volt.
Valahogy akármilyen módon vontam párhuzamot a saját Tolkien Társaságunk és az itteni között, mindig minimum groteszk, de inkább röhejes dolgok villantak az agyamba, amiket most tiszteletből nem írok le ide. Kötöttem ismeretségeket, jót ettem és ittam, majd az éjjel közeledtével hullafáradtan hazakóvályogtam a rengeteg délelőtti programpont miatti korán kelés gondolatától kísértve.

Szombat, második nap – programok, előadások, maszkabál és party
Minden igyekezetem ellenére délben sikerült felkelnem. Roppantul sajnálom a dolgot és ezúton kérnék elnézést az MTT vezetőségétől, akik megbíztak ezzel a képviselettel, de az elmúlt hetek összes fáradtsága hirtelen egyszerre sújtott le rám és az ébresztő berendezések sorát figyelmen kívül hagyva simán átaludtam a programok felét. Mondjuk nem vértolkienita fan lévén kábé semmit nem értettem volna belőlük amúgy sem, de azért szerettem volna maradéktalanul eleget tenni megbízott nagyköveti szerepemnek. Miután nagy rohanva megérkeztem még így is jutott még pár programból, például részt vehettem Angie Gardner szerkesztett könyvének bemutatóján, amit Hilary Tolkien meséiből válogatott össze, aztán részt vehettem egy nagyon mókás hobbit tánc tanító kurzuson – természetesen csakis mint megfigyelő -, és meghallgathattam pár részletet a nagyképernyő segítségével a Casper Reiff-től koncertszerűen előadott The Hobbit musicalből.
Ezek után az apróságok után eljött a pillanat, amikor hivatalos minőségemben is hozzászólhattam dolgokhoz, ugyanis megkezdődött az ITF, az International Tolkien Forum.
Befutottak a szlovén barátaink, ott voltak négyen a Finn Tolkien Társaságtól – mind a kettőtől, ugyanis mint kiderült kettő van, amiknek kábé ugyanazok a tagjai -, valamint voltak képviselők a Holland társaságból. Természetesen az Angoltól is jelen volt a titkár, aztán volt egy úr, aki egy angol nonprofit könyvkiadót üzemeltetett, és kis késéssel beesett egy kínai emberke, aki nagyon lelkesen próbált néha beszélni a nagyon kevés angol tudásával, és akiről minden igyekezete ellenére fogalmam sincs, hogy kicsoda valójában és mit is mesélt voltaképpen. Bizonyára ugyanazt, mint mi mindannyian, akik jelen voltunk. Megosztottuk egymással mi történt a társaságunkkal az elmúlt évben, tettünk pár bátor kijelentést a jövővel kapcsolatban és szétosztottunk pár újságot, ismertetőt, szórólapot vagy jókívánságot. Én is szétosztottam az Ádám által rámruházott kupac Lassit, ismertetőt, szórólapot, kutyafülét és cserébe legalább ugyanakkora paksaméta érdekes papírt tehettem a táskámba, amit majd alkalomadtán eljuttatok hozzád Ádám.
A jeles esemény után ismét közösségi vacsorázás következett, amire ezúttal nem volt szabadjegyem, úgyhogy elfogadtam Szlovén barátaink meghívását egy kis paradicsomos gombás tonhalas makarónira. A lányok főztek, a fiúk mosogattak én meg bevásároltam magam a szívükbe pár doboz méregdrága doboz sörrel. Kimondottan jól éreztük magunkat.
Mikor visszaértünk a helyszínre, már készűlődés volt az esti partira, úgyhogy mi is kerestünk egy jó helyen lévő asztalt és mindenki magához vette a szívének kedves italtípust. Páran akiket előző este vagy napközben ismertem meg csatlakozott a szlovén-magyar közös asztalhoz. Például Jan Boom, aki a Holland Tolkien Társaság oszlopos tagja és a Nemzetközi fórum megalapítója, egyébként pedig egy kimondhatatlanul közvetlen és barátságos figura, Martin aki Norvégiában született Bécsben járt zeneakadémiára és jelenleg Párizsban zeneszerző, valamint Mark Faith, aki annak ellenére, hogy tizenakárhány éve Angliában él kiköpött amerikai és jövőre egy kisebb és 2011-ben meg egy kimondottan nagyszabású Tolkien fesztivál szervezésén munkálkodik. Beszélgettünk, iszogattunk nevetgéltünk jól éreztük magunkat, - Celebrom pálinkája, amit stílusosan alu-snapszosbutykosból kínáltam, ahogy a mestertől tanultam, osztatlan sikert aratott. Kis idő múlva megkezdődött a műsor és rájöhettem arra, hogy ezek az emberek itt Angliában lehet, hogy olyan korban vannak, hogy simán kaphattak dedikált példányt a mestertől személyesen a frissen vásárolt első kiadású The Hobbitjukba, de ha mulatásról van szó, akkor semmiben sem különböznek tőlünk. Volt jelmezverseny idióta, ötletes és gyönyörű ruhákkal – ja, és mindenki kapott oklevelet kivétel nélkül, nagyobb díj meg nem volt – voltak dalok, éneklés, szavalás, gitáros előadás Tolkien verseiből és egy skót hegedűs aki egy 12 húros totálisan alternatív hangolású eredeti skót hegedűvel ejtette ámulatba a halhatóságot.
Hajnaltájban a társaság még járóképes része átvonult a tetőtérben folyó afterpartira, ahonnan én a másnap kora reggeli programra hivatkozva kis idő múlva kimentettem magamat és busz híján két óra alatt hazagyalogoltam.

Vasárnap reggel– Tolkien sírjának látogatása
El akartam menni. Tényleg. És fel is ébredtem 3 óra alvás után a telefonomra, vagy az órára vagy a Tió telefonjára, vagy nemtom még mit állítottam be. De aztán realizáltam, hogy 3 óra alvás után másnaposan sírlátogatás és utána közvetlenül munka, egészen délután háromtól éjjel tizenegyig. A gondolat azonnal összetört, és óriási bűntudatomat maciként a hónom alá csapva visszafeküdtem az ágyba és tovább aludtam. Esküszöm, be fogom pótolni!

Amúgy 7 óra alvás után másnaposan dolgozni menni és éjjel 11-ig bennlenni így is kihívást jelentett. Asszem öregszem.