LIGHTSPEED

Ezek a sci-fis arcok mostanában nagyon rákattantak arra, hogy kedvenc sorozataink nénijeivel próbálják meg promotálni éppen aktuális alkotásaikat (mi meg közben reménykedhetünk, hogy nem csak ennyiből fog állni a nagy mű). Múltkor a Stargate Universe két üdvöskéje lesett ránk csábosan az “izébizé” oldaláról, most pedig a BSG két cylonja került fel a Maxim amcsi kiadásának lapjaira. Azaz Tricia Helfer (Number 6) és Grace Park (Number 8, más néven Sharon Valerii, alias Boomer, alias Athena). Tovább mögött több kép, meg egy csodajó videjó:

Read the rest of this entry »

Már rég tervezek egy ilyen postot, mert tavaly egy hasonló írásom eléggé lenyugtatott az akkori feszült időszakban. Mostanában megint teli a hócipőm úgy alapból mindennel, és egy ismerősöm által linkelt macskás videó láttán eszembe jutott, hogy talán megint jót tenne, ha kicsit irkálnék-firkálnék a macskáinkról, meg a többi állatunkról. Szóval egy újabb rövid post, ezúttal az életemből, azon belül a macskáimról. Szóval akit érdekel, az kattogjon a “továbbra”
Read the rest of this entry »

A SyFy és az MGM mindent bevet a Stargate Universe népszerűsítéséért (ami megjegyzem, nem egy rossz dolog, figyelembe véve, hogy elhanyagolta a SyFy anno az SG-1-t és az SGA-t…).Legújabb húzásuk egy szép kép Elyse Levesque-ről (Chloe Armstrong) és Alaina Huffmanról (Tamara “T.J.” Johansen). Hát… bár minden politikus-segéd és szanitéc így nézne ki… Ha rosszmájú akarnék lenni, most elsütnék egy ízetlen tréfát a szereposztó díványról

„Hű-ha, mindig így kezdődik. Aztán jön a futás, meg a sikítás.” Ian Malcolm ezekkel a szavakkal ironikusan próbált reagálni társai álmélkodására a Sorna-szigeten, de valójában egyetlen laza megnyilvánulással körülírta a látványfilmeket is. A hősök először mindig rácsodálkoznak a hihetetlen (és király) dolgokra, aztán meg futnak az aktuális hihetetlen (és király) dolgok elől, nyomukban csattogó állkapcsokkal, golyózáporral, robbanásokkal, lézersugarakkal vagy minddel együttvéve. Ám mit mondhatnánk a folytatásokra? Mikor már a hősöknek mindennapos egy dinoszauruszokkal teli sziget, vagy egy hét méter magas kamionból átváltozó robot? Nos, akkor elvesszük a hűhát és lendületből jöhet a futás, meg a sikítás.

A Transformers és folytatása szó szerint követi ezt a sémát. Az első részben hőseink még rácsodálkoztak, mikor a Camaro két lábra állt, itt viszont már azon sem lepődnek meg, mikor egy háznyi gépezet végigzúz Sanghaj autópályáján, lerombolva mindent, ami az útjába kerül. És ez igazán királyságos egy magamfajta szegénylegénynek. Imádtam a Transformerst, bájosan együgyű, álleejtően látványos és brutálisan sokat rombolnak benne. De a TF2-t látva azt kell mondjam, Mission City szétzúzása lagymatag bemelegítés volt. Csak azt bánom, hogy nem nagyvásznon nézhettem meg, de ez mellékes.

S igen, ez a film, akárcsak elődje, nem a sztorira épít, bár jobban tetszik a történet, mint azelőtt. E szerint az Allspark elpusztításával, az Autobotok a Földön maradtak, mert kocka nélkül keresztet vethettek Cybertronra, azaz az otthonukra. Optimus Prime (Peter Cullen) ugye az első rész végén üzenetet küldött a többi Autobotnak, hogy jöjjenek a Földre, ez meg is történt. Idejött egy csapatnyi mikrobi, és szövetségre lépve az emberekkel, úgynevezett NEST alakulatként elkezdték irtani a Decepticonokat. Mert hát hiába pusztult meg Megatron (Hugo Weaving), Bonecrusher, Frenzy és Blackout, hiába tűnt el nyomtalanul Barricade, az F-22-est imitáló Starscream (Charles Adler) megmaradt, és az utolsó snittben elrepült haza. Na, mint az kiderül ebben a részben, ő lett az új alvezér. Igen, alvezér, merthogy Megatron sem fővezér volt, ő is szolgált valakinek. Ez a valaki lenne a Fallen (Tony Todd), ez ősi transformer, aki valamikor az egyiptomi időkben járt a Földön, vagy annál is korábban. És a hat tesójával (a hét ősi Prime) létrehozta a napkollektort, melynek feladata, hogy a napot elpusztítva energont gyűjtsön, ami ugye a robik energiaforrása (a kocka volt a tárolóedény, vagy mifene). Na most, Fallent jól bebörtönözték a Cybertronon, miután testvérei ellen fordult, a hét Prime meg elrejtette a napkollektort aktiváló kulcsot, a Mátrixot. A kocka elpusztításával a Decepticonok új célja a mátrix megtalálása, illetve, ha véletlen Optimus megmurdálna, akkor a Fallen felszabadítása. Őt ugyanis csak egy Prime győzheti le. Természetesen a Mátrix a Földön van, úgyhogy „az ő háborújuk, a mi bolygónk” szlogen továbbra is áll. Sok-sok robot üti-vágja itt egymást, miközben még az Allspark megmaradt darabkáit is üldözőbe veszik. Itt lép a képbe újra Sam Witwicky (Shia LaBeouf), aki a ruhájában, amit az első részben viselt, talál egy kockaszilánkot. Azt nem értem ugyan, hogy három év alatt miért nem lelte meg, de ez más kérdés. A lényeg, hogy pont most esik ki a darabka, és kelti életre a konyhai gépeket. Szóval Samnak az egyetemre költözés közben meg kell még küzdenie néhány agresszív kávéfőzővel, konyhamalaccal, meg ilyen aranyos konyhai cuccokkal. Miután az agresszív dögöket Bumblebee (Mark Ryan) lerendezte, Sam az éppen „szeret, nem szeret” kínjaival küszködő barátnőjénél, Mikaela-nál (Megan Fox) rejti el a kockadarabot. Közben a Decepticonok is találnak egy szilánkot, amit megszerezve felélesztik Megatront, és innentől kezdve aztán mindenki azért teper, hogy ő lelje meg először a Mátrixot. Természetesen a versenyfutásba belepusztul minden, ami útba kerül, így lemondhatunk a Keopsz-piramisról, Sanghajról, Páriszról, egy egyetemi kampuszról, de lesz itt kisebb erdőirtás is.

No, a történet hangyányit bonyolultabb, mint az elődje, viszont legalább olyan lukacsos. Logikai buktatók ezúttal is rendre vannak és kb. üvöltenek, de hát kérem, ebben a filmben minden, a sztori is a látványt szolgálja, és nem fordítva (mentségére, nem is akar ennél több lenni, nem is ámítanak minket az ellenkezőjével, és személy szerint nem is vártam el soha). Negatívum az is, hogy a robikra nem marad idő. Már az első rész sem tudott mit kezdeni a benne szereplő tizenhárom robottal. Igazán csak az Autobotokat és Megatront ismerhettük meg. Ezúttal sokszorosan több a robot, mindkét oldalon, így voltaképpen Optimuson, Megatronon és Fallenen kívül nem sok más trafóra jut idő. Oké, szerepet kap még a kissé perverz Wheelie (Tom Kenny; aranyos kis robot, elfogadnám itthonra ), meg az öreg Jetfire (Mark Ryan), kicsit többet van képernyőn Bumblebee (aki valamiért már megint nem tud beszélni) és Starscream. Se a sok robikavarodásban az első részből megismert, és amúgy szerintem a legjobb robot Ironhide (Jess Harnell), vagy Ratchet (Robert Foxworth) már csak díszletelemek. Az új robotokról meg olykor a nevüket sem tudjuk meg. Pedig én még el is nézem azt a hibát, hogy például a Szerkesztettek (amikből összeállt a benga állat Devastator / Frank Welker/) replikálódtak, vagy, hogy az első részben elhunyt helikopternek, Blackoutnak van egy ikertestvére ebben a részben, alias Grindor Frank Welker, csak más a színe. Szóval kicsit több játékidőt kaphattak volna robiék, pláne az újak. Érdekelt volna a három robot, akiket csak Arcee-nak (Grey DeLisle) hívtak (de valójában három nővér, Arcee, Chromia és FalreUp; nem mellesleg már az első részben is feltűnt[ek] volna, csak végül kihúzták ő[ke]t), vagy a nagydumás Sideswipe (André Sogliuzzo) is megért volna néhány extra percet. Persze a hígvelejű ikrek, Skids (Tom Kenny) és Mudflap (Reno Wilson) végig jelen vannak… Újdonságként hatott viszont a Microconokból átalakult Reedman (Frank Welker), aki egy igazán ötletes, majdhogynem 2D-s robot. De jópofa a macskaszerű Ravage (Kevin Michael Richardson), aki kvázi Scorponokot váltaná, ha az első rész farkát vesztette skorpiója nem térne vissza, így meg kell lenniük egymás mellett, már ha találkoznának. Végül még megemlíteném Soundwave-et (Frank Welker), akit már az első részben is használni akartak (és elnézve a funkcióját, lehetett is volna), de akkor nem vetették be. Most viszont itt van, majdnem teljes pompájában.

És ha már új robotok és történet, nos, már az első részben is eltűnt a vágás miatt egy, méghozzá a rendőrautó Barricade. Őt láthattuk az autópályán, mikor a Decepticonok üldözőbe veszik Saméket, aztán soha többé nem jelent meg (egy időben úgy hírlett, hogy feltűnik ebben az epizódban, de ez nem valósult meg). A TF2-ben már több ilyen gép is van, sőt, olyan is akad, aki csak jön és megy. Az említett Arcee ikrek a végső csatában eltűnnek, feltehetőleg megmurdáltak, mert az utolsó jelenésükkor jól eltalálta őket egy nagyobbacska gépezet. De biztosan nem tudni. A kis Wheelie meg szó szerint eltűnik, Jetfire-rékkel átrepül Egyiptomba, aztán huss… soha többé nem látjuk. Lehet elnyelte a homok. De ott van Jolt, egy szép kék robot, aki jó, ha egy percig szerepel, de akkor csak úgy feltűnik. Legérdekesebb az utolsó csatában, ahol csak akkor jelenik meg, mikor szükség van rá, majd újra eltűnik. Oké, már tudni, hogy szó szerint az utolsó pillanatban került be, na de, hogy ez a filmben is látszódik, az durva. És Scalpel, azaz a Doktor (John Di Crosta) sincs jobb helyzetben, mert bár a képregényben és a könyvben kinyírta Optimus, a filmben csak felszívódik.

Mindegy, robotból akad annyi, hogy egy egész roncstelep kitelne belőlük. És ha sok játékidőt nem is kapnak, legalább látványosan vannak jelen. Mert a látvány az üt, és ez itt a lényeg, kérem szépen. Már a kezdő jelenet sem semmi, amikor Demolishor (Calvin Wimmer), egy bazinagy exkavátor két kerékre áll és végigzúz Sanghajon, majd a fejére ejtik Optimust (és ez csak az üldözés egyik fele, mert közben Arcee-ék, az ikrek és Sideswipe ugyancsak ledöntve pár épületet kergetik Sideways-t /John Di Maggio/). De számomra az igazi csúcspont az volt, mikor Optimus egymaga felvette a harcot Megatronnal, Starscreammel és Grindorral. Na, az kérem egy frankón megkoreografált kis csihi-puhi volt. És itt két lényeges dolgot is kiemelnék. Az első, a koreográfiák. Az első részben, legalábbis a werkfilmek tanulsága szerint volt, csak a hülye vágás és a túlságosan közeli, rángatózó kamera miatt ezt nem lehetett kivenni. Ráadásul a harcok baromi rövidek voltak. Ezúttal ilyen gond nincs, sok a szép totálkép, amikor három robot is elfér a vásznon, a csaták nincsenek gyorsra, rövidre vágva, és szépen kivehető az olykor Jackie Chan nyomdokain haladó koreográfia. És persze az egészre a pontot a környezet amortizációja teszi fel, mert hát mégis csak több tonnás robotok dobálják egymást. Persze a látványt éri némi negatívum is, mikor az ember felismeri az előző részből átollózott jelenetet (ilyenre már az elsőben is volt példa, csak akkor még módosították a Pearl Harborból átemelt jelenetet). Ez elég amatőr húzás volt, Mr. Bay.

A másik dolog pedig Optimus Prime. Nagyon kemény legény, csak egy bajom volt vele az első részben. Kissé szuicid volt és emiatt baromi jó bokszzsákként funkcionált. Oké, Bonecrushert elkalapálta, nagyon szeretem is azt a jelenetet. Na de mikor Megaronnal küzd, hát az szégyen. Vagy éppen elhajítja Mega, vagy a betont törli fel vele. És hányszor mondja el, hogy egyesítsék vele a kockát, és jól feláldozza magát. Amikor meg Sam helyette Megatront választja, akit ugyanúgy nyilvánvalóan megöl a kocka, mit kiált Optimus? „Sam, neeeee!!!” Hát ez egyértelmű jele az öngyilkossági hajlamnak. Hál’ istennek, az elmúlt három évben Optimus helyre jött, talán beszélt egy pszichológussal, vagy nem t’om, de jó, hogy így történt. Azon kívül, hogy már nem akar lépten-nyomon meghalni, végre bemutatja, miért is ő a faszagyerek az Autobotok között. Harcol és nyer, aprítja a Decepticonokat, mint nagymama a kislábujját körömvágás közben. Persze ez rendre kivágta a biztosítékot a keménymagos Transformers rajongók között, de nekem, akinek jobban tetszik a filmbeli TF világ, ez nagyon-nagyon bejött. Hát még mikor Optimus felspanolja magát a Fallen ellen, és úgy elkeni a száját, hogy az ember csak pislog, mi volt ebben a bukottban olyan nagy szám. Ráadásul Optimus kapott egy adag önbizalomtól telt dumát is, szóval akárki is a pszichológusa, jó munkát végzett. Optimus Prime tényleg fővezír lett.

Na de, kanyarogjunk kicsit vissza a filmre, mert a robik és a látvány mellett vannak emberek és zene is. Szóval, visszatér Sam, meg kedvese, Mikaela. Jó nekik, Sam még mindig jópofa, én bírom, LaBeouf is szimpatikus. Mikaela, azaz Fox kisasszony meg, nos… elég megnézni a legelső képsort róla, mindent megtudtunk a karakteréről. Lehet, hogy a csaj nem egy IQ bajnok, de dögös, s ebben a látványfilmben az ő látványa kell, nem az esze. Amúgy, csak egy kis kitétel, a legújabb botrányáról, mikor Bay-t Hitlerhez, meg Napóleonhoz hasonlította, erre a stábtagok felzúdultak, hogy hogyan merészeli. Ugyanazok a stábtagok, akik mindennek elmondják névtelenül Bay-t, s abban is benne van a diktatórikus jelző (amúgy elég megnézni a Transformers DVD extra lemezét, kiderül, hogy egy alpári paraszt a fickó). Szóval na, lehet, hogy a csaj nem állt kétszer sorban, amikor az észt osztották, meg egy beképzelt liba lett stb. de legalább kimondja, amit mindenki tud, csak nem mer kimondani, legalábbis ha a neve is ott van. Persze meg lehet érteni, az operatőrt előbb rúgnák ki, mint az aktuális sztárocskát…

Na de megint elkanyarodtam a filmtől, ráadásul a pletyka rovatba. Zurück. Visszatér az első részből Lennox (Josh Duhamel) is, immár őrnagyként, meg hű társa, Epps őrmester (Tyrese Gibson), és újra szerepet kap az első részben ritka idegesítő ügynök, aki immár csak egy hentes. Igen, Simmons (John Turturro). Meglepő és mulatságos, hogy míg az első részben a tíz centis betonfalat könnyen átlehetett fejelni tőle, addig itt az egyik legjobb szereplő lett. Lehet rájöttek, hogy Turturro kicsit többet ér annál, mintsem elpazarolni egy idiótára. De azért sikerült überelnie a Sector 7 trikóját… brrrr… Hála az égnek Sam apucikája (Kevin Dunn) és anyucikája (Julie White) is visszatér. Az öreget, Ront csíptem az első részben is, jó fej volt. Julie viszont az a karakter, akit már az első filmben is Optimus lába alá löktem volna, itt meg Bumblebee helyében szétrobbantottam volna az egész házat, ha tudom, hogy bent van. Sikerült túlszárnyalni az első részben látott baromságait, sokszorosan.

Aztán persze kapunk új szereplőket is. Itt van Ramon Rodriguez, aki Leo Spitzet játsza, ő egy személyben váltotta az első rész két számítógép bubusát (a szöszi Maggie-t, meg a golyó Glent), hála a magasságosnak, ugyanolyan idegesítő, mint néger kölyök volt. Sőt, rosszabb, mert Glen legalább megnevetetett, de ezt a Leot belöktem volna Devastator szájába. Mellette meg kapunk még egy Alice nevű leányzót, akit Isabel Lucas játszik. Mondjuk úgy, hogy ő jobban alakítja a TX-et, mint Kristanna Loken.

No, ők a szereplők, az első rész nem túl magas szintjét hozzák, elökörködnek (néha túl sokat is), elugrabugrálnak, jól tudnak sikítani, ordítani, futni, szóval teszik, amire Bay utasítja őket, de egyik sem fog Oscart nyerni ezzel az alakítással, az fix. A robotok hangjai sokkal jobban játszanak, mint ők. Ami nem csoda, hiszen igen jó színészeket válogattak össze. Azon túl, akiket fent már felsoroltam, az egyik ősi Prime hangja Michael York, míg egy másikat a The Clone Warsból is ismerősen csengő Robin Atkin Downes szinkronizál. És az igazán érdekes, mikor két különböző robotot kelt életre egy ember, amit fent össze is vethettek, de azért példát ide is állítanék: Kevin Michael Richardson egyszerre adja a hangját Rampage-nek, Skipjacknek és az egyik ősi Prime-nak.

Zene terén sem nagy a változás az első részhez képest. Még mindig nagyon jó, dögös. Csak, míg az első rész muzsikája az újdonság erejével letaglózó volt, ez már csak a remek zene jó folytatása. Persze ez egyáltalán nem negatívum, csak érzékeltetni próbálom a kettő közti árnyalatnyi különbséget. A filmhez tökéletesen illik, pláne mikor felcsendülnek az első részben hallott taktusok, és ami még jobb, hogy ez is hallgatható önállóan is.

Szóval, így a végére. Mit kínál a Transformers – Revenge of the Fallen? Valamivel több, mint két órányi látványos, ütős csihi-puhi, csitt-csatt, dirr-durr egyveleget. Mindenben túlszárnyalja elődjét, több a robot, akik többet vannak a képernyőn és jobban megmutatják őket, hosszabb és több az akció, jobbak a koreográfiák, dögösebb Megan Fox, több a debil poén, csavarosabb a sztori, nagyobbak a robbanások és rombolások, sokkal több a modern haditechnológia stb. Michael Bay hatványozottan kimerítette azt az igazságot, hogy a folytatásnak mindenben túl kell szárnyalnia az elődjét. És emiatt nekem jobban tetszett, mint az első rész.

Darth Phobos kolléga mutatta meg ezt a jó kis játékot. Becsüld fel az oldalad. Szerény kis blogom 6,91 millát ér… El kéne adnom! Ki veszi meg! 6,91 millió, ki ad érte 7-et? Ráadásul még érdekes statisztikai adatokkal is ellátnak minket, minthogy hanyadikak vagyunk világviszonylatban, országosan, meg hasonlók. A statisztikák szerint a Lightspeed a 3414. helyen áll az országos listán, világviszonylatban meg a 522 958. De jó, benne van az első 1 000 000-ban Jópofa.

A honlapokat itt lehet megbecsülni, felbecsülni, de semmiképpen sem lebecsülni: http://bizinformation.org/

Honza magabiztosan lépdelt az éj sötétjébe burkolózó erdőben. Születése óta a hegyek között élt, apja építette házában, nem messze a Szent Anna-tótól. Földműveléssel és vadászattal kereste meg a napi betevőt. Néha pedig segített a falusiaknak felkutatni az elkóborolt jószágokat, családtagokat.
Ezúttal pár lovat kellett megtalálnia. Egy helyi földesúr legszebb ménjeit lovasították meg. Az istállót takarító fiú szerint tündérek voltak, akik elcsábították, és miközben velük hált, a lovakat bűbájjal az erdőbe csalogatták.
Mikor Honza meghallotta ezt a történetet, gondolkodás nélkül elvállalta a munkát. Azóta szeretett volna tündért látni, hogy anyjától először hallott a Tündérút lakóiról. Imígyen ha valaki tündérekről mesélt, azonnal útra kélt.
Mint most. Az inasfiú szavai szamárságnak hathattak az avatatlan fül számára, de tökéletesen egybevágtak Honza anyjának meséivel. Azok szerint a tündérek néha lejönnek Tündérfőről az emberi világba, hogy férfiakat csábítsanak el vagy lovakat lopjanak éjszakai mulattságaikhoz.
De azért nem volt ostoba, és az évek tapasztalatai megtanították, hogy sok tündértörténet mögött igazi emberek vannak. Emiatt volt némi fenntartása az üggyel kapcsolatban. Ám akármi is az igazság, arra csak úgy jöhet rá, ha a végére jár a történteknek.
Nem tartott sokáig nyomokra lelnie. A tündérek bűbája nem reptette meg a lovakat, így azok letört gallyakat és összetiport bokrokat hagytak maguk után. Könnyen követhette őket. Csakhogy a lókötőknek több órányi előnyük volt, így előbb állt be az éj, minthogy Honza rájuk lelt volna. A sötétben pedig szinte lehetetlenné vált a nyomok követése. Már-már feladta a reményt, hogy megleli a tolvajokat, amikor halk morajlásra lett figyelmes.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang viszont pillanatról pillanatra erősödött, és ami igazán meglepte, egyre világosabb lett. Mintha hajnalodna, de az lehetetlen, hiszen csak pár órája ment le a Nap.
A hangzavar már fülsüketítő volt. Mindenfelől hallotta, ám hiába forgott, sehol sem látta a forrását. Hirtelen erős szél kerekedett. Valami fényes elszáguldott felette, éppen csak nem súrolva a fák lombjait. Tátott szájjal figyelte a jelenséget, mely úgy festett, mint egy hullócsillag.
Felkapaszkodott az egyik fára. Mászott, amilyen gyorsan csak tudott. Látnia kellett, hová zuhan a csillag, hogy aztán közelebbről is megnézhesse.
A robaj halkult, újra besötétedett. Mire Honza felért a fa tetejére, már csak halk zúgást hallott, de a távolban még látta a csillagot. Már nem ragyogott olyan fényesen, és nem is mozgott. A fák fölött lebegett pár pillanatig, aztán lassan leereszkedett a rengetegbe.
Honza izgatott lett, mint a kisfiú, akit az apja vadászni tanít. Az inas tündéreknek nevezte a lótolvajokat, és most hullott le az égből egy csillag. Egyre inkább igaznak tűnt a történet. Széles vigyorral az arcán lemászott a fáról, majd elindult a csillag felé.
Gyorsan haladt, mégis több mint egy órába telt elérnie azt a helyet, ahová a csillag leszállt. Akkor lelassított és igyekezett zajtalanul mozogni. Óvatosnak kellett lennie, hiszen az anyja történetei szerint, aki megzavarja a tündérek vigadalmát, azt betegséggel sújtják.
Egy tisztást látott a fákon túl nappali fényben fürödni. Néma léptekkel, kétrét görnyedve közelítette meg az erdő szélét. Ekkor lehasalt, és egy bokor alá bemászva kilesett a rétre.
Ház méretű, sokszögletű valami állt a mező közepén, két-két emberméretű kerékkel az oldalán, melyek vakító fényt árasztva bevilágították a környéket. Az egyik végére két hengeres valamit fogattak, amik a talaj felett lebegtek. A szerkezet összességében egy óriási szekérre emlékeztette Honzát.
A csillagszekérnél is jobban elképesztette a szerkezet körül sertepertélő öt teremtmény. Első látásra azt hitte, csak pár kíváncsi hattyú, de aztán rá kellett jönnie, hogy azok egyáltalán nem azok. Testük vékonyabb volt, lábuk hosszabb. Széles szárnyuk végén apró mancsok ültek, melyekben színesen világító köveket tartottak. Hosszú nyakuk végén apró, lapos csőrben végződő fej ült. Egész testüket hófehér toll fedte. S ami a legdöbbenetesebb volt Honza számára, hogy beszélgettek egymással, bár egyetlen szót sem értett.
– Szérösz megyarok honasz kütava – mondta az egyik, mely olyan közel ment Honzához, hogy azt hitte, meglátták. De nem, a lény csak egy tücsköt vett üldözőbe. Villámsebesen elkapta, megnézte, majd kettétörte a kövét és belerakta.
– Megyarok rukana lulpól – kiáltotta egy távolabb lévő, a Szent Anna-tó irányába mutatva.
Honza levegőt is alig véve figyelte, ahogy az öt hattyúlény elindult a tó felé. Közben a csillagszekér kerekein kialudtak a fények, majd…
Honza kis híján elájult. A szerkezet helyén egy hatalmas sziklahalom állt. Amikor a hattyúlények eltűntek a sűrűben, Honza remegő lábakkal ugyan, de feltápászkodott és kilépett a tisztásra. Szemmel tartva a teremtmények távozási irányát, a kövekké vált csillagszekérhez osont. Körbe járta, majd megtapogatta az érdes felszínű méretes alakzatokat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valódi kövek voltak. De hogyan lett egy csillagszekérből kőhalom? Nem tudta a választ.
Új elhatározásra jutott. Mit sem törődve a torkában lévő gombóccal, a hattyúlények után eredt. Csendben haladt, nem akarta felhívni magára a figyelmüket. Félt tőlük, attól, amit tehetnek vele, de a kíváncsiság mégis tovább hajtotta.
A tó partját övező fasor sötét árnyékában meglapulva kilesett az erdőből. Nem látta a hattyúlényeket. Talán lehagyta őket? Esetleg másik irányba mentek? Visszanézett a sötét erdő felé. Fülelt, hátha meghallja neszezésüket. Békák vartyogtak, tücskök ciripeltek, baglyok huhogtak…
És valakik beszélgettek. Lágy hangon, talán néhány nő. Honza fülelt és összekuporodott. A hangok erősödtek. Most már biztos volt, hogy nők beszélnek, akik a tó felé tartanak. Alig pár lépésnyire fognak elhaladni mellette. Ha nincs náluk fáklya és meghúzza magát, nem vehetik észre.
Lassan ki tudta venni a szavaikat. Ők sem az ő nyelvét beszélték, a szavak mégis ismerősen csengtek. Úgy tűnt, hogy ugyanazon a nyelven beszéltek, mint a hattyúlények.
Kisvártatva megjelent öt nőszemély. Fiatalok voltak, talán éppen csak nővé értek. Vidáman tereferéltek sajátos nyelvükön, mit sem törődve azzal, hogy éjszaka csatangolnak egy veszélyekkel teli erdőben. A tóhoz siettek, ledobták ruháikat és belegázoltak a vízbe. Sikongattak, ahogy a hűvös hullámuk csupasz, tüneményes testüket nyaldosták.
Honza ámulattal nézte a fehérnépeket. Ilyen gyönyörű nőket életében nem látott még.
Aztán megrázta a fejét. Nem fürdőző lányokat, hanem a Tündérútról jött hattyúlényeket jött meglesni. Halkan körbenézett, de a teremtményeknek nyoma sem volt. Nem értette. Biztosra vette, hogy erre jöttek. Talán fel kéne kerekednie és megkeresni őket. Ha másért nem, hát azért, hogy ez az öt…
Ledermedt. Anyja meséiben a tündérek képesek voltak alakváltásra. Forgószéllé vagy hattyúvá. Ő pedig öt hattyúlényt követett ide, és most öt gyönyörű nő fürdött a tóba, amelyet a legenda szerint szintén tündérek teremtettek. Anna átka süllyesztette a föld alá a tó helyén állt várat, mikor annak ura gőgős szeszélyből hintó mögé fogatta őt és tizenegy másik tündértársát.
Immár biztos volt benne, hogy a csillagszekér tündéreket hozott a Tündérútról, pont, ahogy az anyja mesélte.
Honza csodálattal meredt a fürdőző lányokra. Gyönyörűek voltak, kacérak, vidámak. Ahogy formás testüket, dús kebleiket szemlélte, tündérek iránti csodálata és férfiúi ösztönei kezdték eluralni józan eszét. Ki akart lépni a holdfénybe, hogy beszéljen velük, megismerje őket. Már nem félt az átkoktól, csak gyermeki vágyai és elemi ösztönei vezérelték.
Ám ekkor öt ember jelent meg az erdő szélén, alig pár lépésnyire tőle.
Honza a lélegzetét visszatartva meredt rájuk. Izmos férfiak voltak, akikkel nem szívesen mérte volna össze az erejét, pedig őt sem lehetett gyengének nevezni. A nők feléjük fordultak, kacarásztak, mondtak nekik valamit. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy Honza rájöjjön: ismerik a jövevényeket. Nyilván ők is tündérek, bár sosem hallotta az anyját tündér férfiakról mesélni. Noha kellett lenniük, hiszen a kistündérek ugyanúgy születhettek, mint az embergyerekek.
– Megtaláltátok a hullócsillagot? – kérdezte az egyik lány negédes hangon.
– Nem, csak kőhalmot – felelte látszatra a legidősebb tündérfi. – Meg három csirkefogót két ronda hárpiával, akik fél tucat gyönyörű lovat tereltek. Mikor megláttak minket, azonnal eliszkoltak. Gyanítom, helyi haramiák lehettek. – Közönyös arccal legyintett.
Honza szerette volna tudni, miről beszélnek, de egy szót sem értett belőle, hiába fülelt.
– De kit érdekelnek holmi égről pottyant csillagok és gyáva lókötők – folytatta a tündérfi –, amikor ily gyönyörű látvány tárul elém? Törje a fejét a táltos azon, miért esett le egy csillag az égről. A tolvajokkal pedig törődjenek a falusiak.
A tündérfi levetkőzött, majd társaival a nyomában belegázolt a vízbe.
– Mi meg örüljünk, hogy az összes nép közül a magyaroknak vannak a legszebb asszonyai – bújt hozzá ahhoz a nőhöz, amelyik kérdezte.
Magyarok, ez volt az egyetlen szó, amit Honza felismert. A csillagszekérnél is hallotta. Vajon mit jelenthet?
Az ölelkező, csókolózó nőkre és férfiakra pillantott, majd pironkodva elfordult. Már nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, aztán betegséggel sújtják. Felállt és…
Megtorpant. Öt vállig érő bokor állta el az útját. Nem voltak ott, mikor a hattyúlényeket követve odaért. Vagy csak nem vette észre? Különösebben nem érdekelte. A tündérek a tóban egyre hangosabban mulatoztak, ő pedig egy pillanattal sem akart tovább maradni. Ellépett a bokrok között és gondolataiba révedve hazafelé indult.
Elhatározta, hogy reggel elmegy a faluba s közli a földesúrral, a lovait elfelejtheti. Tündérek kezén voltak már, nem lehetett mit tenni. Aztán beszélni fog a falusiaknak mindarról, amit látott. Az embereknek pedig el kell hinniük, bármily hihetetlenül is hangzik. S ha mégsem, hát addig járja majd a világot, míg nem talál valakit, aki elhiszi, hogy hogyan érkeztek e földre a tündérszármazásúak.

Na, mint látjátok, a blogom beérte a divatot, mostantól itt is lesz zene. De csak annak, aki akarja, mert nem tettem automatikus indításra (tudom, mennyire idegesítő, ha szól a zene, de nem tetszik, vagy nem akarjuk hallgatni stb, aztán lehet keresgélni a kikapcsoló gombot, ami természetesen mindig jól el van rejtve ). Jelenleg 88 film- és sorozatzene szerepel benne, személyes kedvenceim (bár nem az összes, mert lusta voltam mindet összeszedni ). Na, a lényeg, hogy aki akar, az most közkívánatra kérhet még a listába zenét. Nem feltétlen kell filmzenét vagy betétdalt, jöhet más is, bár a blog fő profilja miatt azért jobban díjazom az olyan muzsikát, aminek van köze a mozgóképhez is (ergo rajzfilm is lehet, de akár reklám is). Csak annyi kell, hogy kommentbe beírjátok a címet, az előadót (ha film/sorozat/rajzfilm etc, akkor a mű címét is), és ha megvan, vagy meg tudom szerezni, akkor bekerül a listába. Aztán onnantól meg az hallgatja, aki akarja

Vártam ezt a filmet. Az első trailer után még nem is annyira, gondoltam, egy újabb sci-fi, ami a jelenben játszódik a Földön. Egyetlen pozitívum az volt, hogy ebben végre idegen idegenek voltak, illetve a megközelítés felkeltette a figyelmem annyira, hogy DVD-n már meg akarjam nézni. Aztán jöttek a képek, újabb trailerek, pozitívabbnál pozitívabb kritikák, és úgy döntöttem, ha már jó pár filmet, amit moziban akartam megnézni idén, ki kellett hagynom, ezt most nem fogom. Az élet mondjuk majdnem szabotált, mert Veszprémben nem adják (egyelőre azt mondják, hogy még, de tuti ez is a Star Trek sorsára fog jutni… csodálatos ez a város ilyen szempontból). Szóval összekapartam a buszjegyre valót és elutaztam Fehérvárra, hogy ott nézzem meg. Nem bántam meg.

Garnéla-spoilerek érkeztek bolygónkra.

Ez a film az a fajta, ami képes a szórakoztatás mellett elgondolkodtatni. Az emberiség történelmét és jelenlegi állását elnézve, ha idegenek jönnének a Földre, nem úgy köszöntenénk őket, mint a Star Trek Kapcsolatfelvételben (ha csak nem a tüköruniverzumos verziót nézzük). Legalábbis kicsi lenne az esélye annak, hogy jó szemmel nézzünk az idegen kultúrára, amikor még egy másik ország kultúrájára is ferde szemmel pillantunk. A film pedig ezt használja fel alapkoncepciónak: az idegenek megjelentek, mi meg jól gettóba zártuk őket.

Szegény űrlények több mint egy millióan vannak, s egy piszkosul nagy hajóval érkeztek. De a Függetlenség napjában látott „faszagyerekekkel” ellentétben ők nem akarnak inváziót, sőt, még csak ide sem akartak jönni, egyszerűen történt valami a hajójukkal, ami miatt az itt „zuhant le”. Ráadásul – meglepő módon – nem az USA területén jelent meg az UFO, sőt, még csak nem is Európa felett. Nem, nem, Afrika egén, egész pontosan Johannesburg fölött lebeg. Ez máris két dolog, amiben a District 9 eltér a megszokott „idegenjönniföldre” filmek sablonjaitól.

Nos, a történet úgy áll, hogy az idegenek 1982-ben érkeztek meg a kék bolygóra. Nem tudni miért, valószínűleg kifogyott az üzemanyag a hajóból, de ezt nem árulták el. Sőt, először fel sem akarták velünk venni a kapcsolatot, így kénytelenek voltunk betörni a hajóba. Ez három hónapba telt, addigra az idegenek már haldokoltak. Kihoztuk őket, majd bezártuk az egész bagázst a District 9 névre keresztelt gettóba. A johannesburgiak természetesen tiltakoztak, több zavargás is kitört, pláne azután, hogy az anyahajóról levált egy kisebb jármű, majd földet érés után felszívódott. Ez még nem is lett volna nagy baj, de a District 9-ben hirtelen rengeteg idegen fegyver került elő, amit pedig csak a garnélarákok (így nevezik az emberek a földönkívülieket) tudnak használni. A történet körülbelül itt veszi kezdetét. A nép nyomásának engedve a kormány úgy dönt, hogy egy multinacionális cég, az MNU segítségével átköltözteti az idegeneket a District 10-be, mely 250 kilométerre van Johannesburgtól és elvben jobb, mint az elődje.

Itt most álljunk meg egy kicsit. Mindez, amit fent vázoltam, benne van a filmben, ez kvázi a bevezető. Nagyon jól eltalált, áldokumentarista jelleggel forgatott képsorok ezek, amik akár a Discovery-n is mehetnének. Megszólalnak szakértők, dolgozók, egyszerű polgárok. Az emberek szavaiból kiderül, hogy sokan iszonyodnak a garnélarákoktól (már maga a megnevezés is megvetést sugall), meghallgathatunk néhány vad teóriát is. Sokan, akik az idegenekkel foglalkoznak, közönyösséget mutatnak, szóval semmi együttérzés, éppen ellenkezőleg. Közben megismerkedhetünk a jövevényekkel is, akikről az embernek először nem a „de cuki” kifejezés ugrik be. Mocskosak, rondák, a District 9-et egy hatalmas szemétteleppé alakították, ahol kedvükre guberálhatnak. Ráadásul itt még túl sok intelligenciát sem mutatnak, vadnak és ösztönösnek tűnnek. Egyszóval van is oka az embernek arra, hogy undorodjon tőlük.

A bevezető szakasz emellett még megismerkedtet minket az MNU-val, amiről később kiderül, hogy a vezetőséget leginkább az idegenek technológiája foglalkoztatja, és ezek megszerzéséért bármire hajlandóak. Ugyanitt találkozhatunk a főszereplővel, Wikus van de Merwe-vel (Sharlto Copley), akit 2010-ben kineveznek, hogy felügyelje az áttelepítést. Első dolga: aláíratni egy papírt az idegenekkel, amiben beleegyeznek az áttelepítésbe. Persze ez baromira nem önkéntes, Wikus egy kisebb hadsereg segedelmével irattatja alá a papírt minden egyes garnélarákkal.

No, a bevezető után a történet, még mindig az áldokumentarista módszert követve bemutatja, hogy Wikus és kompániája mit művel a District 9-ben. Itt megtudhatjuk, hogy hősünk egy igazi seggfej, aki nem túl eszes, élvezettel adja ki a parancsot az idegenek tojásainak elpusztítására (persze előtte még az őt követő operatőrnek megmutatja, hogyan lehet lassú módszerekkel kinyírni az utódokat), és előszeretettel hatalmaskodik az űrlényekkel. Közben szép lassan elkezdenek beszivárogni a nem dokumentarista felvételek is, amik a garnélarákok oldaláról mutatják meg a helyzetet. Ekkor ismerhetjük meg a másik főszereplőt, Christopher Johnsont, aki a nevével ellentétben idegen, csak az MNU így keresztelte el. Ő azon munkálkodik, hogy összegyűjtsön annyi üzemanyagot, amennyivel a gyermekével együtt haza tudna repülni. Nem kell sok anyag, csak úgy fél liter, de húsz évébe telik, mire a Földön ehhez a mennyiséghez hozzájut. Ráadásul az ő háza alatt van elrejtve az a hajó, ami a bevezetőben levált a nagy masináról.

És itt kezdődik a gond, mert Wikus hozzá is eljut, illetve egy haverjához, akinél az anyagot létrehozták. Mivel az idegenek macskakajáért cserébe (imádják) előszeretettel adnak el fegyvereket a District 9-be betelepült alvilági nigériaiaknak (és vica verza), ezért törvénytelen technológiák után kutatva Wikus átnézi Christopher haverjának házát, és itt megtalálja az üzemanyagot tároló kapszulát. Az idétlen állatja kinyitja, s a tartalma az arcába spriccel.

Innentől szép lassan kikopik a filmből az áldokumentarista jelleg, s bár a kamerakezelés továbbra is kézi marad, maga a jelenetek már egy rendes film vonalán mennek tovább. Wikus munka közben megsérül Christopher haverja miatt, ám orvosi ellátást nem kér. Sőt, meg sem vizsgáltatja magát, annak ellenére, hogy maga mondja: a tartályban lévő anyag, ami ráfröccsent, veszélyes az emberekre. No comment, igazi balfék.

És itt jön képbe a film egy újabb zseniális húzása. Wikus bármennyire is unszimpatikus kezdetben, legalább annyira fogjuk sajnálni a végén. Ugyanis az anyag miatt elkezd átalakulni. Nem is akármivé, garnélarákká. És ennek rá nézve szörnyű következményei lesznek, ugyanis megtapasztalja, milyen a másik oldalon állni. A benne lévő idegen DNS-sel képes használni az idegen fegyvereket, amit az apósa, Piet Smit (Louis Minnaar), aki egyben az MNU igazgatója is, igen hasznosnak talál. Szóval, mit érdekelvén őt, hogy a lánya férje az áldozat, egyszerűen teszteknek veti alá, majd fel akarja boncoltatni. A lányának meg persze hazudik egy sort, főleg, miután Wikus meglép a laborból. Ezután hősünktől a családja elfordul, miután az MNU megvádolja idegenekkel történő szexuális visszaélésekkel, és emiatti fertőzöttséggel, aminek hatására az emberek is kirekesztik. Aztán persze az idegenek között sem leli a helyét, hiszen félig még ember. Nem beszélve arról, hogy magát sem képes elfogadni ebben az állapotban. Szóval két part között vergődik, miközben a nyomában van az MNU és a bérencei, akiket egy szadista ezredes, Koobus Venter (David James) vezet. Végül az öncsonkításig jut, majd miután az nem válik be (illetve mersze sincs a legdrasztikusabb lépéshez), elmegy Christopherhez.

Természetesen összefognak, és, hogy visszaszerezzék az üzemanyagot, idegen fegyverekkel felvértezve betörnek az MNU épületébe. Itt Wikusról kiderül, hogy gondolkodás nélkül képes ölni, szegény Chris pedig szembesül az emberek rémtetteivel: szörnyű kísérletekkel, amiket fajtársain végeztek.

Sajnos szegény embert az ág is húzza, így Wikus ezúttal azzal kénytelen szembesülni, hogy a garnélarákok is szószegők. Chris, látván azt, mit tettek az emberek a társaival, az összes folyadékot felhasználva nagy sebességgel akar hazamenni, hogy segítséget hozhasson. Így viszont Wikust csak a visszatérése, azaz három év múlva alakíthatja vissza. Hősünknek több sem kell, leüti Christ és megfújja a kishajót. Persze nem jut vele messzire, a légvédelem leszedi, az MNU elfogja. Majd befutnak a nigériaiak, akiket egy őrült tolószékes hadúr (Eugene Khumbanyiwa) vezet. Ennek a muksónak az az elképzelése, hogyha megeszi a garnélarákok testrészeit, akkor átveszi az erejüket. Mivel Wikus félig ember, félig idegen, őt tartja a legtökéletesebb fogásnak. Szóval elrabolják az MNU-tól, ám Chris kicsi fiacskája segít neki. Wikus meg rajtuk. Kis huzavona után végül a garnélarákok oldalára áll, egy csatalépegetőbe bújva letarolja az ezredes csapatát. Chris és gyerkőce elindulnak haza, Wikus pedig immár teljesen garnélarákká alakulva magányosan tengődik a szemétdombon, régi életén merengve, és várva a napot, mikor Christopher visszatérésével megszabadulhat az átkától.

A film végére újra visszatér az áldokumentarista jelleg, és kiderül, hogy az MNU ellen tárgyalások indultak, Wikust meg mondhatni hőssé nyilvánították, de senki sem tudja, mi lett vele. Az utolsó percekben megtudhatjuk azt is, hogy a District 9-et lerombolták, helyét átvette a District 10, mely 2,5 millió idegent képes ellátni. Ám, ahogy Wikus a filmben mondta, valószínűleg az sem lett jobb hely, mint amilyen a District 9 volt.

Ez hát a film. Az elején áldokumentarista, a közepe egyfajta mix, a vége egyszerű kézikamerás módszerrel felvett látványos és kifejezetten véres akciófilm (úgy durrannak szét benne az emberek, mint a lufik). Az átmenet viszont nem zavaró, sőt, érthető, ráadásul a mű végig megőrzi a felcserélt szerepek jellegéből fakadó kritikus felhangot. Itt nem az ember az áldozat, és nem az idegenek az agresszorok. Mi vagyunk a rosszak, a District 9 pedig nem is finomkodik, minden emberi ocsmányságot felvonultat, miközben igyekszik mellőzni a jellemző sablonokat.

Nem tökéletes, mert vannak benne kizökkentő hibák. Személy szerint azon akadtam fenn, hogy Wikus össze-vissza telefonálgat, de az MNU-nak csak egy nappal később jut eszébe bemérni. Az is érdekes kérdés, hogy hogyan ásták el az idegenek pillanatok alatt a kis hajót. Vagy furcsa, hogy másodszorra már nem lő a légvédelem a menekülő hajóra. De ezek lényegtelen apróságok. Összességében a film remek, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Már csak azért is, mert manapság sajnos kevés az olyan sci-fi, ami egyszerre tud szórakoztató, újszerű és elgondolkodtató lenni, márpedig a District 9 mindhárom vádpontban bűnös.

No, a novelláimat letudtam, a következő már az Új Galaxis lapjain fog megjelenni (ez volt az önreklám helye ), egyéb jellegű szösszenet meg nem jut eszembe, és végre a munkások sem fúrnak-faragnak, így a gondolataimat is hallom. Szóval minden adott arra, hogy újra a filmek világába ugorjunk, elvégre főleg arról szólna ez a blog, vagy mifene.

Bemelegítésnek egy könnyed kis múltidézéssel kezdünk, abból is a jobb B kategória egyik alkotását szúrtam ki, amit nemrég szereztem be, és már nagyon hiányzott. Annak idején két film volt, ami kicsit a tengerek élővilágának megismerése felé orientált. Az egyik a Mélység titka, melynek hatására kétpolcnyi tengeralattjáró legot gyűjtöttem össze, a másik pedig ez a film volt. A Mélytengeri szörnyeteg egy B film, de a jobbik fajtából. Kellemes hangulat, fogyasztható sztori, valamint egy hatalmas szörnyeteg, ami minden kis lyukon átfér, és még csak észre sem veszik.

Innentől szokásosan spoiler, de ha tovább olvasol, akkor sem vesztesz semmit.

Szóval, van tizenegy tengerészünk, azaz csak kilenc tengerész, a maradék kettőből az egyik egy tengerbiológus csaj, a másik meg egy mérnök. Feladatuk, hogy kutassák a hosszant tartó tengeralatti élet emberekre gyakorolt hatását, amellett telepítsenek egy víz alatti nukleáris rakétakilövő platformot. Eme két meló közben beüt a krach. Berobbantanak egy barlangot, amiből előúszik valami ősi krokodillal keresztezett cápa, és sorban befalja a búvárokat, mígnem csak a hős McBride (Greg Evigan) és szívszerelme, Joyce Collins (Nancy Everhard) marad talpon.

A filmnek három eleme van, ami kiemeli a B filmek közül. Az egyik a díszletek, a másik az általuk és a zene által létrejövő hangulat (amit sajnos a nevetséges szörnybáb teljesalakos megjelenésével rendre agyoncsapnak, ám hál’ isten az a film utolsó negyedére marad). A díszletek rendkívül zártak, sehol egy ablak, minden célszerű, egyszerű. Egyáltalán nem komfortos. A tengeralattjárók is ilyenek, sehol sincsenek a Mélység titka tengeralattjáróinak hatalmas kilátóüvegei. Hőseink majdhogynem szó szerint konzervdobozokkal járják a mélységet. Persze kívülről már nem fest ilyen jól a helyzet, hiszen egyrészt, erre a filmre valószínűleg senki sem adott sok pénzt, ami nagyon látszik, másrészt még több, mint fél évre voltak a már emlegetett Mélység titka forradalmi „mélytengeri” trükkfelvételei. Ezért kiszúrható minden modell, a stop motion, s mint korábban írtam, a szörnyike is borzalmasan fest, mikor totálba látjuk, pedig elég ötletes kreatúra.

A zene egész könnyed, békés, az embernek eszébe sem jutna, hogy egy horrorfilm előtt ül. Mégis, ezzel a nyugodt stílussal képes egyféle romantikus, mégis nyugtalanító érzést kölcsönözni a filmnek, amihez tökéletesen passzol.

A színészekkel sincs különösebb baj. Nem az Oscar várományosai, az fix, de megcsinálják, amit meg kell. Ráadásul viszonylag ismertek. Talán a legkiemelkedőbb Miguel Ferrer, aki a mélységtől, a klausztrofóbiától és a szörnytől, na meg mert mindenki őt hibáztatja mindenért (néhol jogosan, néhol nem), kissé megzizzen. De van itt nekünk Matt McCoy-unk a Rendőrakadémia 5-6-ból, meg dögös Nia Peeples-ünk is sok sorozatból (talán legtöbben a Walkerből ismerhetik, ahol Sidney rangert alakította az utolsó két évadban). És persze a lemészárolható karakterekből több liternyi vér folyik ki, főleg mikor dekompresszió hiányában szétdurrannak (igaz, azt azért nem mutatják), vagy a szörnyeteg JIM-ruhástól harapja őket ketté.

Összességében ez egy olyan B film, ami jobb az átlagnál, de sajnos a költségvetési hiányok és a kissé kidolgozatlan sztori miatt nem léphet a felsőbb kategóriába. A B filmek között viszont király lehet.

Sahal és Siena a Fekete Hold búvóhelyéhez képest egy szinttel feljebb, az ellenkező irányba vezető folyosón haladtak. Amennyire csak tőlük tellett halkan, de gyorsan. Míg el nem hagyták az első két kereszteződést, folyamatosan hátrafelé figyeltek, hátha követik őket. Szerencséjük volt, senki sem szegődött a nyomukba. Három fordulóval később lassítottak a tempójukon.
- Megúsztuk – lihegte Siena fáradtan. Sahalra pillantott, akin a kimerültség halvány jelét sem lehetett felfedezni. – Vajon hány emberem élte túl?
- Néhány biztos – vont vállat a fejvadász. Túlságosan nem érdekelte. – A lényeg, hogy mi megmenekültünk.
- Igen, az a fő, hogy Inama Sahal Ben és a pénze megmenekült – csattant fel a lány haragosan. – A klánból pedig lehetőleg senki, mert ugye neked az volt a feladatod, hogy az elrablóim közül mind megdögöljön. Kit érdekel, hogy valójában nem is rabolt el senki?
- Engem biztos nem – vetette oda Sahal. – Siessünk, jó lenne még napkeltéig visszaérni Nagaszki tavernájába.
Siena megtorpant és szembefordult a férfival.
- Fityfenét! Nem megyek haza. – Dacosan csípőre tette a kezét, és dobbantott egyet a földön, ezzel próbálva nyomatékosítani a szándékát.
Sahal a szemét forgatva a fejére húzta a csuklyáját, aztán megragadta a lány vállait, megfordította és előre lökte.
- Mozgás – mondta.
- Dögölj meg! – pördült meg Siena, miközben előrántotta fegyvereit. A kard és tőr pengéi kísértetiesen csillogtak a folyosó falait övező fáklyák halvány fényében. – Védd magad!
Sahal a fejét rázva elsétált Siena mellett.
- Úgyse lenne esélyed.
- Dehogynem. – A kijelentés olyan határozott volt, hogy Sahal kénytelen-kelletlen szembefordult a lánnyal. Siena harcra kész pozícióban állt. Kardját előre szegezve, tőrét kicsit magasabban, pengével fölfelé a háta mögött tartotta. – Nem ölhetsz meg, sőt, meg sem sebezhetsz. Kétlem, hogy apám fizetne, ha a te kardod által szenvednék sérülést.
- Ez igaz – fonta össze a karját a mellkasa előtt Sahal. Mulatatta Siena próbálkozása a menekülésre, s hagyta, hogy ez az arcára is kiüljön.
- Engem viszont semmi sem akadályozhat a megölésedben, sőt, mivel te vagy az egyetlen hátráltató tényezője a szabadságomnak, még ösztönöz is a dolog.
- Valóban – bólintott egyetértően Sahal. – De még így sincs esélyed – tárta szét a kezét sajnálkozóan.
Sienának elege lehetett Sahal nagyképűségéből, mert előre ugrott, kardját pedig apró csuklómozdulattal meglendítette.
Sahal hátra lépett, ezzel alig egy arasznyira elkerülve a penge hegyét. Eztán oldalra perdült, miközben előrántotta a kardját. Siena utána fordult, tőrével hárítva a nyaka felé száguldó szablyát. Riadtan pillantott Sahalra, aki ezzel a mozdulattal akár meg is ölhette volna.
- Mit csinálsz? – kérdezte elképedve.
Sahal nem felelt, újra támadott. Tovább folytatta a lány körbetáncolását, ezúttal a háta felé suhintva. Siena fordult, kardjával védekezett, majd tőrével a férfi mellkasa felé szúrt. Azt remélhette, hogy Sahal a szablyájával fog védekezni, ezzel szabad utat biztosítva az ő kardjának az oldalához.
Azonban a fejvadász nem így tett. A szablyával továbbra is Siena fegyverét blokkolta, miközben balra és előre lépett, a hóna alá fogva a lány kezét. A tőr ugyan felsértette a köpenyét, de benne nem tette kárt. Eztán beakasztotta jobb lábát Siena bal sarkához, és teljes testsúlyával nekidőlt, kibillentve az egyensúlyából. Mint két homokzsák, úgy dőltek el. A tőr kiesett a lány kezéből, míg a kardját Sahal szegezte a földre azzal, hogy lefogta a csuklóját. Nem mintha használni tudta volna. A férfi teljes testsúlyával ránehezedett, lábai rácsavarodtak az ő lábaira, míg bal kezét továbbra is a hóna alatt tartotta. Úgy festettek, mintha egymásba gabalyodott szerelmeskedő pár lennének.
- Látod? Esélyed sem volt, és mégsem tettem kárt benned – mondta Sahal, olyan közel tolva az arcát Sienáéhoz, hogy a lány érezte, amint a férfi levegőt vesz. – Nem kell megölnöd vagy megsebezned az ellenfeled a győzelemhez. Ezt nem tanították meg a mestereid?
- Úgy tűnik, ezt a leckét nem ismerték a helytartó lovagjai – mondta keserédesen, miközben Sahal barna szemét fürkészte. Sok mindent láthatott benne: szenvedélyt, vágyat, halált, elszántságot, szomorúságot, vidámságot. Egy életre elég érzelem szikrázott abban a tekintetben.
- Van még valami szándékod velem, vagy leszállsz rólam? – kérdezte, halvány reménnyel az arcán arra, hogy talán Sahalnak tényleg vannak egyéb elképzelései. Tetszett neki a fejvadász, ezt nem tagadhatta, még ha nem is ragadtatta el jelenlegi feladata.
Sahal a hallottakon gondolkodva fürkészte a lány bájos arcát. Ha hegyes lenne a füle, akár tünde is lehetne, olyan szép volt. Tekintete lassan elindult lefelé, belesett a bőrmellény dekoltázsa alá, s immár biztosra vehette, ami eddig sem volt kétséges: a lány teste sem megvetendő. Elméjén több fantáziakép suhant át, és ágyéktájon is érzett valamit, mégis inkább kibogozta lábait és karjait, majd talpra szökkent.
- Csupán egy szándékom van – mondta a kezét nyújtva. – Hazavinni téged.
Siena csalódottan rázva a fejét megragadta a férfi kezét és hagyta, hogy talpra rántsa.
- Milyen kár – porolta le magát, majd felkapta a tőrét. Mindkét fegyverét a tokjába csúsztatta, akárcsak Sahal a szablyáját. – Szóval esélyem sincs megszökni?
A fejvadász megrázta a fejét.
- Akkor erre gyere – intette maga után megmentőjét. – Pár sarokra van egy hasadék, ahol kijuthatunk a szabadba – mutatott a távolba.
Sahal egyetértően bólintott, bár a lány ezt már nem láthatta. Siena hátat fordított neki, lekapott egy fáklyát a falról, és elindult a sötétség felé.
Három kereszteződéssel arrébb ráleltek a hasadékra, amely kivezetett a szabadba. Niquanra már leszállt az éj. A sárga hold, mint egy baljós szem, úgy pillantott le rájuk a csillagpettyes égről. A fal mellett két felnyergelt neptuni hátas legelészett békésen, mit sem törődve a koszos, büdös emberekkel, akik kimásztak a kőfalon tátongó résen.
- Még éjfél sincs – pillantott fel Sahal az égre. Elégedett volt. – Napkelte előtt visszatérhetünk Nagaszki tavernájába.
Siena meglepett ábrázattal meredt rá.
- Nem először mondod, hogy Nagaszkihoz akarsz visszamenni. Minek? – kérdezte. – Az előbb még haza akartál vinni.
- Továbbra is ez a célom – bólintott Sahal és elindult a lovak felé. – Csak előbb el kell hoznunk a holmimat.
- Holmidat – esett le a lány álla. – L’tril tud róla, hogy otthagytál valamit?
- Mivel már a tavernában volt, mikor én megérkeztem, feltételezem látta, amint átadtam a zsákomat a teremszolgának – elérte a lovakat és kantárjukat megragadva odavezette őket Sienához.
- Megőrültél? Ott fog várni ránk! Hagyd a csudába a motyódat és induljunk azonnal apám házához.
- És sétáljunk bele Rien csapdájába? – kérdezte Sahal kissé csípős hanggal. – L’tril mostanra már biztos értesíthette, hogy itt vagyok. Mivel a barátunk tudja, hogy a célom a hazaviteled, valószínűleg ezt az információt is megosztotta ellenlábasommal. – Odanyújtotta Sienának a kisebbik ló kantárját. – Na már most, Rien valószínűleg körbeveteti a bérenceivel a Harmónianegyedet, hogy még véletlenül se jussunk be oda. Elfognának, mielőtt megközelíthetnénk – felült a lóra. – Ha csak el nem hozzuk a cókmókomat. Ebben a ruhában ugyanis elég feltűnőek vagyunk – mutatott először Sienára, majd magára. A lány öltözete nem sok kívánnivalót hagyott maga után, de az ő fehér köpenye úgy nézett ki, mintha disznókkal dagonyázott volna.
- És miből gondolod, hogy L’tril nem vezeti Rient egyből a tavernához? – ült fel Siena is a lovára.
- Nem látom értelmét. L’tril valószínűleg úgy spekulál, hogy mivel tudom, hogy ő látta, amint odaadom a holmimat a teremszolgának, majd bolond leszek visszamenni érte.
- És fel sem merül benne, hogy tényleg ilyen bolond vagy – összegezte a lány gúnyos mosollyal az arcán. – Ez aztán a furfangos észjárás.
- Mit mondhatnék, néha én sem tudom követni magam – nevetett fel Sahal.
- Rendben, akkor már csak egy kérdésem lenne – gyöngéden megvakargatta hátasa füle tövét. – Kié ezek a lovak?
Sahal elgondolkodva tekintett először a saját, majd Siena táltosára, aztán körbenézett, mintha keresne valakit. Végül megvonta a vállát és csak annyit mondott:
- Most már a miénk.
- Aha – bólintott szkeptikusan a lány.
Sahal lopva a Sienára pillantott. Úgy érezte, hogy az önjelölt bandavezér már kezdett rájönni, hogy mindaz, ami eddig történt, csak felszíne a konspirálásának. Magabiztossága a váratlan helyzetekkel szemben, illetve rendkívül magabiztosan mozgása az alagutakban feltűnhetett egy ilyen okos nőnek.
Azonban Sienna nem tette szóvá a gyanúját. Sőt, Sahal úgy érezte, inkább élvezte a helyzetet. Ritkán hozhatta össze a sors ilyen férfival, pedig lehetett már szerencséje néhány alvilági figurához, például mikor megalapította a Fekete Holdat. Amit ő röpke fertályóra alatt szétzúzott. Ebbe belegondolva Sahal furcsállta, hogy Siena nem volt dühös, hanem inkább csodálta. Ebben biztos volt, látta a szemében.
Persze a lány okos volt, így valószínűleg mindig számolt azzal, hogy klánja nem fog hosszú ideig fennmaradni. Előbb-utóbb az őrök, vagy egy konkurens klán lecsapott volna rájuk, és kis számuk miatt képtelenek lettek volna a védekezni. Szóval a pusztulás végig ott lógott a levegőben, és csak egy bolond nem számított volna rá. De feltehető, hogy Sienának az álmában sem jutott volna eszébe, hogy végül egyetlen ember cselszövése okozza a vesztüket. Talán ez volt az, ami miatt inkább csodálta Sahalt, semmint gyűlölte.
Elege lett a lány érzelmeinek fejtegetéséből. Van még elég gondja, amivel törődhet, annak meg inkább örülnie kellett, hogy Siena nem gyűlöli, mert így könnyebb volt vele. Ezzel a gondolattal vágtatott el védencével a sötét utcák felé.
Mire elérték a Nagaszki tavernáját, beköszöntött az éjfél. A fogadó lovászfiúja, egy sápadt, remegését leplezni próbáló ifjú, azonnal eléjük sietett. Sahal és Siena lepattantak hátasaikról, majd elindultak a kétszárnyú kapu felé.
- Kissé idegesnek tűnik – bökött a lovakat elvezető fiúra Siena, rosszat sejtve.
Sahal egyetértően bólintott, majd megragadta az ajtót és belökte. A lány legnagyobb meglepetésére senki sem várt rájuk. A Nagaszkiban ez kifejezetten nyugtalanító volt. Ráadásul kellemetlenül üresen kongtak a tetőig kacskaringózó körfolyosók, a söntés körüli tér, az asztalok, egyszóval az egész csarnok. Sehol egy alkalmazott, mi több, egy vendég. A taverna mintha kihalt volna, pedig ez addig lehetetlenségnek tűnt. Persze valószínűleg nem is volt igaz, csak mindenki visszavonult a szobájába, a taverna távolabbi pontjaira, vagy csak úgy döntöttek, hogy ebben a pillanatban egészségtelen lenne betérni egy kupa italra.
Siena is oszthatta ezt a véleményt, mert kissé nyugtalanul markolászva a kardját ide-oda kapkodta a tekintetét. És ösztönei nem csalták meg.
Amint elérték a nagyterem közepét, a míves, vastag oszlopok mögül tucatnyi marcona férfi lépett elő, kezükben karddal, bárddal vagy lándzsával. Volt ott minden, ember, félelf, törp és barbár is, s egyikük sem volt bizalomgerjesztőbb, mint azok, akikkel Siena a föld alatt vette körbe magát.
A rosszarcú társaságból két alak rítt ki csupán. Az egyikük a faja szégyenévé avanzsált L’tril volt. A másik egy idősödő embernő, ki korát túl sok sminkkel és elegánsnak szánt, de elképesztően ízléstelen ruhával próbálta leplezni. Nyakában egy aranylánc függött, melynek végén a családi címer lógott vörös ékkőből megformálva.
- Inama Sahal Ben – üdvözölte fülig érő vigyorral, mély hanggal a nőszemély.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetlek, Rien – javította ki a fejvadász.
Megállt a terem közepén. Apró mozdulattal jelezte Sienának, hogy maradjon mögötte. A lány nem ellenkezett, kezeit a fegyverein nyugtatva a fejvadász árnyékába húzódott. Közben a zsoldosok körbevették őket.
- Istenekre mondom, nem hittem volna tegnap reggel, hogy mára virradóra öt esztendőn át tartó várakozásnak lesz vége.
- Bár én is ezt mondhatnám, de tudod, pontosan tudtam, hogyan kezdődik majd el ez a nap – mondta Sahal kissé sajnálkozva, majd hálásan a bányarém mögött lapító tündére pillantott. – Jó munkát végeztél, L’tril. Megszolgáltad a pénzed.
Az elf szeme úgy kerekedett el, mintha legalábbis egy sárkány rontott volna be a nyitott kapun. Pedig csak Rien szúrós tekintetével találta szemközt magát.
- Hogy mi? – hebegte a tünde. – Én nem… Nem csináltam semmit.
- Ó, ne becsüld le a szereped – legyintett Sahal. – Rien, te bele se gondoltál, hogyan juthattam be a házatokba egy olyan alagúton keresztül, amiről elviekben senki sem tudhatott? Kivétel talán azt, aki gyermekkorát a fal alagútjaiban töltötte. És véletlenül ez az elf ugyanaz, aki most kicsalt téged a házad biztonságából, hogy könnyűszerrel megölhesselek.
- E-ez nem igaz. – L’tril kocsonya módjára remegett. Lassan hátrálni kezdett. – Hazudik!
- Megölni mindhármat – adta ki a parancsot Rien gondolkodás nélkül. Arca olyan vörös lett a dühtől, mint a nyakában hordott ékkő.
Siena előrántotta fegyvereit, és a hátuk mögé került zsoldosokra vetette magát, mielőtt azok cselekedhettek volna. Eközben két oldalról egy barbár és egy ember egyszerre rontottak rá Sahalra. A kolosszus a nyaka felé vágott bárdjával, az ember a mellkasát vette célba lándzsájával. A fejvadász hátra ugrott, alig egy arasznyival elkerülve a lándzsa hegyét, melyet a lendület tovavitt. Egyenesen bele a barbár mellkasába. Ekkor Sahal felpattant a lándzsa nyelére, majd kihasználva annak ruganyosságát, elrugaszkodott róla. A fegyver kettétört, a fejvadász pedig hosszú, kecses ívben repülve előhúzta csizmája szárából kését, és elérvén az elképedt Rient, a nyakába döfte a pengét. Testsúlyával lesodorta a nőt a lábáról, míg ő talpra érkezett. Óvatosan lefektette a levegőért tátogó, gurgulázó asszonyt. Alig pár szívdobbanásba tellett, míg Rien kilehelte a lelkét.
Sahal letépte a nő nyakában lógó aranyláncot, zsebre tette, majd halván a feléje csörtetőket, megperdült. A mellkasán keresztbe futó bőrpántból kikapott két apró kést, majd a támadói mellkasába hajította őket. Aztán leakasztotta a hátán lógó nyílpuskát, és lelőtte a harmadik felé rohanó zsoldost is. Ezután előrántotta szablyáját, s mintha az alvilág küldötte lenne, úgy vetette a martalócok közé magát. Mozdulatai mintha egy táncosé lettek volna: a csapások elől jószerivel elhajolt, ellépet, közben pörgött-forgott. Kardja szinte önálló életet élve kaszabolta le ellenfeleit. Talán két perc sem telt el, és Sahal körül hat holttest hevert.
Siena sem állt rosszabbul. Egy zsoldost már leszúrt, egy másik az ajtó felé támolygott, kezét vérző hasára szorítva. Két férfi még állta a sarat, ám mikor meglátták, hogy Sahal feléjük indul, inkább feladták a küzdelmet. Fegyvereiket eldobva rohantak ki az ajtón, kis híján fellökve sebesült társukat. Siena lihegve nézte őket, majd elgyötörten a mellé lépő Sahalra meredt.
- Te sose fáradsz el?
- Nem én – rázta meg a fejét a férfi, majd megfordult, és elindult az egyik oszlop felé. Hangos trappolásának köszönhetően L’tril kiugrott mögüle, amint karnyújtásnyira került. Remegő kezével védekezésre emelte a kardját, de Sahal egyetlen könnyed, ám erős mozdulattal kiütötte a szablyájával.
- Ne ölj meg! Kérlek – szűkölt a tünde.
- Eszem ágában sincs – tette el a kardját Sahal.
- Micsoda? – lépett melléjük Siena elképedt arccal. – Ez a féreg elárult téged, engem, mindenkit, aki csak érintkezett vele, és te futni hagyod?
- Persze. Mit gondolsz, azok a katonák, amikor visszaérnek Rien öccséhez, mit fognak mondani? – Rien elgondolkodott, de nem felelt, így Sahal folytatta – Azt, hogy megöltem a nővérét, és ezt L’tril tette lehetővé. Ahogy neki köszönhetően tudtam megölni a sógorát is.
L’tril hófehérré sápadt a szavak hallatán. Szólni próbált, de nem bírt.
- És Rien testvére nagyon nem szereti az árulókat – folytatta Sahal kimérten. – Bár rólam sem fogja levenni a vérdíjat, a barátunkra jóval magasabb összeget fog kitűzni – megragadta az elf ruháját, majd az ajtó felé lökte. – Azt javaslom, L’tril, hogy olyan gyorsan tűnj el Niquanból, amilyen gyorsan csak tudsz. És imádkozz, hogy ne találjam elég csábítónak a pénzt, amit majd a fejedért fognak fizetni.
L’tril egész testében remegve fürkészte a tavernát, hátha segítséget kap valakitől. Bárkitől. Hiába. Nem voltak barátai, akik kisegítették volna, se annyi pénze, hogy megvehesse Sahal bocsánatát. A fegyverét is elvesztette. Kivert kutya módjára rohant ki a tavernából, remélve, hogy még élve elérheti a főkaput.
- Nos, ezzel az ügy lezárva. – Sahal elégedetten Sienára pillantott. – Hopp, mégsem. Teremszolga! – kiáltotta, mire varázsütésre, talán a semmiből, talán az egyik folyosóról, előbukkant az a férfi, aki alig pár órával ezelőtt fogadta. – Vezess minket a szobámhoz. – Körbenézett. – Ezért pedig számíts fel némi többletet.
A teremszolga szó nélkül tette a dolgát. Gondosan kikerülve a holttesteket, éppen csak odabiccentve a megérkező és elsápadó többi alkalmazottnak, Sahalékat a taverna egyik emeleti szobájához vezette. A fejvadász leszámolt neki egy nagyobb összeget, majd útjára engedte, mondván: nincs már szükség a szolgálataira. Eztán becsukta az ajtót, majd az ágyhoz lépve felkapta az ott heverő zsákot, amit még ő küldetett fel érkeztekor.
- Tessék – nyújtotta át Sienának, miközben hátralökte csuklyáját. A lány kérdőn meredt a zsákra. – Bátorkodtam elhozni néhány ruhát atyád házából. Gondoltam jobb, ha úrinőhöz méltó viseletben viszlek haza, nem pedig ilyen amazonokat megszégyenítő gúnyában.
- Micsoda? – hökkent meg a lány. – Végig tudtad?
Sahal lassan, széles mosollyal az arcán bólintott.
- Öltözz át, hadd vigyelek végre haza.
A nap első sugaraival Siena végre hazaért. Sahal türelmesen várta ki a Lank család fejének, illetve a lány bátyjának örömködését és háláját, s csak aztán tért rá a fizetségére. Az érmék leszámolása közben elmesélte, miféle cselszövéssel rabolta el Sienát a Fekete Hold klán vezére, Nisari, aki valójában az alvilágban oly hírhedt Rien volt. Majd részletesen ecsetelte, hogyan számolt le a haramiákat a Nagaszki tavernájában.
- Az istenekre, fejvadász, eme pénz nem elég, hogy kifejezze hálámat, amiért visszahoztad egyetlen leányom – mondta a csontsovány, botra támaszkodó Balho Lank.
- Hidd el, jóuram, számomra ennél nagyobb hála nem létezik. – A köpenye egyik belső zsebébe rejtette az érmével teli erszényt.
- Édesapám – jelent meg a szobában Siena. Divatos, egyberészes földig érő kék ruhát viselt, melyeket fodrokkal díszítettek. Alaposan megtisztálkodott, fényes vörös haja a háta közepét verdeste. Egészen más jelenségnek bizonyult, mint mikor először találkozott Sahallal. – Beszélhetnék megmentőmmel négyszemközt?
- Természetesen – hintet csókot leánya homlokára Balho, majd távozott a szobából.
- Miért nem mondtad el neki az igazat? – kérdezte Siena, becsukva az apja után az ajtót.
- Apád nem az igazságért fizetett. Különben sem hiszem, hogy tudnia kéne.
- Megkérdezhetem, honnan tudtad, hogy én vezetem a Fekete Holdat?
- Mint említettem, a szobád átkutatása után nyilvánvaló volt, hogy nem raboltak el. Vagyis csak egy lehetőség maradt: lepaktáltál a klánnal. Atyádat kikérdezve megtudtam, hogy Niquan legjobb kardforgatóitól tanultál harcművészetet, és az utóbbi hónapokban sokat foglalkoztatott az alvilág működése. Mindemellett találtam egy krónikát a szobádban, mely a családod történetét tartalmazza. Abból kiderült, hogy az egyik ősöd volt a fal azon szakaszának tervezője, amely a Szentesdomb kerület mellett fut, ennél fogva a családod birtokában van a fal azon szakaszának részletes tervrajza. – Lenyűgözötten biccentett egyet a lány felé. – Ezt kevesen mondhatják el magukról egész Niquanban, de talán az egész Nagyvilágban is. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig megtudnom, hogy a Fekete Hold klán a Szentesdomb kerületben ténykedik.
- És miből jöttél rá arra, hogy én vagyok a vezérük?
- Atyád elmondása szerint csak a személyi szolgálólányod volt tanúja az elrablásodnak. Mikor kikérdeztem, elmondta, hogy dulakodást és sikolyokat hallott, majd mikor benyitott, látta, amint egy haramia kiugrik az ablakon. Mivel már tudtam, hogy senki sem rabolt el, nyilvánvalóvá vált, hogy beavattad. Sőt mi több, a mai napig kapcsolatban áltatok. Egyik éjjel követtem, mikor találkozott veled a Nagaszkiban. Mikor megkérdeztem a törzsvendégeket és a csapost, hogy kit ismernek fel benned, Siena Lank helyett Nisariként neveztek meg. A kép így állt össze.
- Eztán már csak szólnod kellett L’trilnek, hogy általa kicsalhasd Rient a vackából.
- Amiben biztos voltam, hogy bekövetkezik. Igaz, én azt hittem, hogy L’tril ottmarad a tavernában, és a távozásom után értesíti Rient, majd megvárja, míg visszatérek, vagy te visszatérsz a hírrel, hogy halott, netán fogoly vagyok. Igaz, ez utóbbi semmiképpen sem következett volna be, viszont a lényegen nem változtat. Az viszont, hogy L’tril bevonta a kerület őreit, engem is váratlanul ért.
- Képzelem, mennyire kétségbe eshettél – nevetett fel Siena. – Csak az nem fér a fejembe, hogy L’tril miért nem értesítette Rient azonnal?
- Mert Rien nem szerette a kudarcokat – felelte Sahal. – L’tril nem tudhatta, hogy tényleg felkeresem-e, vagy csak így próbálok meg bosszút állni rajta. Ő értesíti Rient, én mégsem bukkanok fel, erre a néhai asszonyság felkoncolja. Ez kellemetlenül érintette volna L’trilt, ezért inkább azokkal paktált le, legalábbis látszólag, akik nem ölik meg, ha mégsem jelenek meg.
- Világos – bólintott Siena. Elképesztette, hogy Sahal és L’tril milyen szövevényes hálót szőtt intrikákból az ő cselszövése köré. – Nem mondom, jól jártál. Bezsebelted a pénzt értem. – ujjaival idézőjelet kapart a levegőbe –, az elrablóim felszámolásáért, és van egy olyan gyanúm, hogy Rien halálért is kapsz majd némi jutalmat.
- Meglehet – jelent meg sokat sejtető mosoly Sahal arcán, majd kissé komolyabban folytatta. – Most pedig hadd kérdezzek meg én valamit. Bár sejtem a választ, de… Miért csináltad mindezt?
- Pénz – felelte kissé szégyenkezve a lány. – Apám haldoklik, és a niquani törvények szerint minden nemesi jogot a fiúgyermek örököl. Apám halála után én vagyontalanná válok.
- Ezek szerint jól sejtettem.
- Képzelem, mit gondolhatsz most rólam – sütötte le a szemét Siena.
Sahal gyengéden megérintette a lány állát, majd felemelte. Belenézett az igéző barna szemekbe, melyekben ugyanazt a vágyakozást látta, mint az alagútban, mikor egymásba gabalyodtak.
- Rosszul hiszed – azzal hátra lépett, majd mélyen meghajolt. – Istenek áldják, úrnőm.
- Önt is, Inama Sahal Ben.
Sahal felegyenesedett.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetem – azzal ellépett a lány mellett és feltárta az ajtót.
- Miért utálod az Inama nevet? – fordult utána Siena.
Sahal visszapillantott a válla fölött.
- Egyszer majd elmondom.
- Ezek szerint még találkozunk? – csillant remény Siena tekintetében.
- Nos, talán egyszer újra elrabolnak, és akkor lehetséges, hogy atyád újfent engem bérel fel a megmentésedre – azzal kilépett a szobából, magára hagyva Siena Lankot.

VÉGE