LIGHTSPEED

Eddig nem volt lehetőségem Anthony Sheenard könyvet olvasni – egyebek mellett… –, így mikor lehetőségem nyílt rá, azonnal lecsapta erre a műre. És jól belenyúltam, vagy inkább mellé? Nem tudom, melyik a helyes válasz, mert a könyv egy része tetszett, a másik része nem, sőt, egyszer a sarokba is állítottam. Na de ne szaladjunk a dolgok elé, essünk neki az elején.

A könyv borítója abszolúte melléfogás, mert bár a kép nagyon szép, tetszik is, de lelki szemeim előtt egyből egy Mátrix szerű sci-fi képe jelent meg, holott tudtam, hogy nem az, már csak a fülszöveg miatt is. Sebaj, kevés könyv van, aminél azt mondom, hogy eltalálták a borítót. De legalább Budapest ott van a háttérben, ami azért díjazható, mert ott játszódik.

És ez a novellák legjobb része, hogy kis országunk „kis” fővárosában zajlanak az események, ami egész jó hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok pesti lakos, és nem is rajongok különösebben fővárosunkért, de akkor is, mégis csak könnyebb így beleélnem magam, mintha New Yorkban, Moszkvába, esetleg Párizsban játszódna. Ez a beleélés pedig fokozódott, mikor általam is ismert helyszínek tűntek fel, vagy éppen Veszprémre történt utalás.

Szóval ez nagyon bejött. Budapest amúgy maga a fő összekötő elem a történetben, azon kívül csak a szereplők kapcsolják egymáshoz a novellákat, néha igen lazán, néha meglepően szorosan. Nézzük is meg ezt a tizennégy novellát kicsit közelebbről.

A név nélküli szomszéd a kezdő mű, főhősünk, Sándor, az író ebben költözik be új albérletébe, és itt ismerkedhetünk meg a később fontosabbá váló szereplőkkel is, mint a főbérlő, a postás, vagy a szomszéd futárja. Plusz van egy „halhatatlan”, idegesítő és kifejezetten rejtélyes szomszéd. Remek felütés, jó játék, pocsék végjáték. A végkifejlettel úgy vagyok, mint a műben az író: hülyeség. Évmilliárdok múlva bekövetkező univerzális kataklizmát akar megelőzni egy csapatnyi furcsa figura néhány hőtermelő és/vagy elnyelő kütyüvel? Már belegondolni is abszurd, hiszen mi pár ember az évmilliárdokhoz és az univerzumhoz képest? Mint egy hangya a Tejútrendszerhez képest. Pedig milyen jó volt az öreg körüli rejtély, Sándor nyomozása, ám végül a csattanó elmaradt, vagyis inkább nem csattant, hanem hervasztott.

Az ezt követő Az aranyat izzadó fiú is egy érdekes eset, szerintem a kötet legrosszabb novellája. Jó és izgalmas végig, csak az alapkoncepción megbicsaklik. Gyerekeket rabolnak el iskolákból, hogy aranytermelőkké tegyék őket. Ja, hogyne… Ezt tetézi a főszereplő, vagyis maga a magyar John McClane, a BRFK hősi hőse, aki nem hív erősítést, csak ha már nagyon muszáj, csuklóból fejbe lövi az ellent és Jackie Chant is képes lenne lerúgni. Oké, az egész kötet sci-fi-fantasy, de azért ha már Budapest a színhely, és annak mindennapi lakói, akkor a rendőrök se menjenek át szuperhősbe. Vagy ha mégis, a következő feltűnésekor panaszkodjon, hogy a motoros – akitől elkobozta járművét – és az emberjogi mozgalmak feljelentették, a főkapitány felfüggesztette, a média pedig közellenséggé tette. Na, az hiteles lenne.

A harmadik novella, a Cipőbolt a körúttól balra már jobban bejött, mint az előző kettő, főleg mesei könnyedsége miatt. Humoros kis történet Dorothy cipellőiről és a társául szegődő hétmérföldes csizmáról. A könnyedséget végig megőrzi, a végső poén is jó, és később a csizmával még egy kis vicc lett, mikor kiderült, ki is a fiú, aki felhúzta.

Aztán jött az Egy cég telefonnal. Ez a történet jó lett volna, ha nincs a vége. Okosan felépített sztori, és mikor lehull a titokról a lepel, az üt. Csak ott abba kellett volna hagyni, mert aztán jön főhősünk, akin valahogy nem hatott a machinálás, és jól elront mindent. Nem utoljára…

Angyalok az éjszakában, na, ez az első novella, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. Itt minden a helyén volt. Jó felvezetés, amit bár elsőre untam, de végül beláttam, hogy ezt így kellett megírni; remekül megfogott karakterek (mondjuk azokkal amúgy sem volt sok bajom, kivéve McClane-nel), pompás hangulat (ki nem járt még vonaton/buszon/villamoson úgy, hogy fültanúja volt egy veszekedésnek?), és a végén egy frankó csattanó. Ez tetszett a legjobban mindegyik írás közül, pedig az elején tényleg úgy indult, hogy végig sem olvasom.

A Halál árnyékában megint egy jól sikerült darab, pedig nem sok mindenről szól, ám arról nagyon jól mesél. Lényegében író urunk ül a metrón és leül mellé a Halál cseverészni. Pazar! És végig képes átadni a könyv azt az érzést, amit talán mi is éreznénk, ha a Halál mellénk csüccsenne le. Feszült, mégis ironikusan humoros. Egy szóval jó kis írás.

Egy napló, kilenc arckép címen került a szemem elé az egyik legjobban felépített novella, melynek fő erénye, hogy jól elrejtett utalásokkal vezeti rá a napló olvasóját és minket is a végső megoldásra, a napló szereplőinek titkára. Így aki éber, az már korán rájöhet, hogy a turpisság nem a naplóban, hanem a szereplőiben – és annak olvasójában – van. Ennek köszönhetően bár a novella nem túl eseménydús, végig fenntartja az érdeklődést, s úgy sarkall minket a tovaolvasásra, mint a napló az új tulajdonosát.

A következő novella, az Adni öröm, kapni jó érdekes helyzetbe került Sándornak (ez alatt értem a kötet szereplőjét és a valódit is). Maga a novella tetszett, bár ebben is feltűnik McLane, ezúttal azért annyira nem akciósztár. A végkifejlet is jó volt, érdekes a technológia és a mágia összevetése (ámbár a budapesti raktárházak alatt koldus androidokat gyártó kínaiak elképzelése kissé ökörségnek tűnik, a novellában azért működik… de a róka tényleg túlzás…). Szóval minden klappolt. Akkor hol a probléma? Egy novellával odébb, Az élet köreiben, ahol fiktív és valós író egyszerre teszi semmissé mindazt, ami ebben történt, egyúttal nyírja ki az egész könyvet. Hogy miért? Na, azt mindjárt elárulom.

Következett a Halálodig halálomig. Szomorú történet a zöldszemű szörnyről, arról, mivé válik, ha a technológiával még meg is erősítjük. Kissé lehangoló ugyan, de jó kis novella.

És akkor most Az élet körei… Maga a sztori jó, főleg, mert itt több korábbi novella szála is révbe ér, lehullik a lepel a főbérlő titkáról is. Van benne klassz nyomozgatás, újra jön McClane, de itt már elhiszem, hogy a BRFK egyik sima nyomozója… Szóval, maga a novella jó. A baj azzal van, hogy egy nyúlfarknyi párbeszédben az író semmissé teszi az Adni öröm, kapni jó történetét, ráadásul kiderül, hogy itt-ott megmásítja a sztorit. Innentől annyi a beleélésnek, az összes novella hitelét vesztette. Addig az ember úgy volt vele, hogy oké, az író ír egy íróról, aki leírja, mi történt vele a nyáron, mikor új helyre költözött. A párbeszéédtől kezdve viszont a helyzet inkább úgy áll, hogy az író ír egy íróról, aki akár mindazt, amit addig írt, narkótól elkábultan képzelhette is. A láthatatlan város megszűnt, helyére jött egy író fantáziájában született író fantáziavárosa. Ez annyira kizökkentett, hogy két napra félre tettem a könyvet, és más esetben talán örökre a polcon végezte volna.

Ám végül mégis folytattam, megpróbálva elfelejteni azt a beszélgetést. Így hát jött a Rendező elme. Hál’ istennek, az állatokkal beszélő zárkózott fiú és a vallásos áhítatú leányzó szerelmének sztorija segítette a feledést, legalábbis a végéig. De nem, ezúttal nem rontott el semmit a vége, teljesen jó volt, csak olyan szomorúan zárul a történet, hogy szegény könyv megint majdnem sarokba került.

Szerencsére a Szépasszonyok visszahozta az életkedvem, meg a műbe vetett hitem egy részét is. Erotikával töltött történet gonosz boszikról és jóságos tündérekről, hát kell ennél több? Ha igen, akkor van még benne egy kis akció, és némi kulináris vonal is, szigorúan jó borok és üdítő koktélok frontján (a borokat amúgy is szép számmal vonultatja fel a könyv).

Az utolsó előtti történet A másik oldal, mely ugyan tetszett, de túl sok mindent nem tudtam kezdeni vele. Nem igazán látom értelmét, ha csak azt nem, hogy kellett valami horroros is a kötetbe, annak viszont eléggé gyenge. Jól van megírva, érdekes, de mégis olyan semmilyen. Nincs fokozás, nincs feszültség, se csattanó, csak úgy van.

Az utolsó novella szerencsére megint jól sikerült, ez pedig az Elveszve a hegy alatt. Bár a végkifejlett erősen sejthető, és talán kicsit túl sok unalmas kört tesznek meg hőseink abban a bizonyos barlangban, szerencsére éppen elég érdekességet vonultat fel a novella ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat eme két negatívumról. Egyetlen igazi bajom talán az, hogy nem lett eléggé kiélezve a helyzet a fizikus pacákkal, sőt, majdnem teljesen ki lett kerülve a benne rejlő lehetőségek. Pedig érdekes lett volna egy hosszabb beszélgetés a tündér lányok, a beszélő fejszobrokat gyártó öreg, a varázsvilágot könnyen befogadó író és a földhözragadt fizikus között. Sajnos ez csak érintőleges lett, s a novella végül is nem erre volt kihegyezve, így ez megbocsátható.

No, ezek lennének a novellák röviden. Mindegyik más és más, különböző szemszögökből, különböző módon elmesélve. Amivel sikerült megfognia a kötetnek maga a helyszín, valamint azok a laza szálak, amik összekötik a novellákat. Sajnos egy ponton nagyon el lett rontva, ez nagy baja, de hát ízlések és pofonok ugye… Minden esetre nem biztos, hogy nekem pont ezzel a könyvvel kellett volna megismerkednem a szerző munkásságával. Mindegy, a következő remélhetőleg jobb lesz.

Na, ez az a könyv, ami anno már a borítójával megfogott. A mondás úgy tartja, hogy ne az alapján ítéljük meg a könyvet, de hát a fene vigye el, ennek tényleg dögös borítója van. Aztán olvastam chelloveck irományát a könyvről és már biztos voltam benne: ezt el kell olvasnom. Most nyílt rá lehetőségem.

És nem csalódtam. Milyen? Cselekményes, akció dús, könnyed és szórakoztató, olvastatja magát. Az író remekül vezeti át művén négy hősét, kik egymástól függetlenek, mégis életük a múltban vagy jelenben összefonódik, hogy aztán újra szétváljon. Mivel a következő fejezet mindig más szereplőről szól, így az embert hajtja is a dolog, bár néha kicsit zavaróvá válik, mikor két szemszögből meséli el az író ugyanazt az eseményt, és mintha nem ugyanúgy zajlanának le a párbeszédek. Ez kicsit szúrta a csőröm, mert sokszor van utalás az egyik fél szemszögéből olyan megnyilvánulásokra, amik nem hangzottak el a másik fél szemszögéből. Ezt kicsit jobban át lehetett volna hidalni.

Na de, kik is ezek a hősök? Egy írónő, egy víztisztító robot, egy lázadó ifjú hölgy és egy elmebeteg orvos. Mindhárom jó karakter, célokkal, múlttal, jelennel, szóval jól vannak felépítve. A legérdekesebb számomra Plépofa volt, annak ellenére, hogy az elején őt tartottam a legunalmasabbnak. Ám története olyan fordulatokkal operál, olyan mellékszereplők tűnnek fel benne, amik miatt mégis megváltozott róla a véleményem. Plépofával egyetlen igazi problémám vele, hogy szerintem egy víztisztítót sosem alkotnának humanoidra, pláne nem olyanra, hogy még szexre is képes legyen. E gép történetében ismerhetjük meg az egyik legfontosabb mellékszereplőt, Sir Frank Bertlant, aki egyúttal a kedvenc szereplőm is lett. Komikus, szeretetre méltó, mégis tragikus hőse ő ennek a világnak.

A legkevésbé pedig Valery Fluores írónő története jött be. Nem is maga a karakter zavar, hanem az, ahogy Cross megjelentette. Mintha egy másik könyvből ugrott volna át, vagy nem tudom, de az ő esetében mérhetetlenül undorító részletességgel és már-már pornográf megközelítésből mesélte el a történetet, ami nem illet bele a könyvbe. Mi szükség volt ezekre? Ha a másik három karakter sztorija is tartalmazott volna ilyen motívumokat, akkor azt mondom, hogy oké, érthető, de a könyv négy történetének háromnegyede mellőzi a gyomorforgató részeket. Szóval a két világ közötti különbséget és Valery akklimatizálódását kevésbé gusztustalanabb módon is meg lehetett volna oldani. Illetve még megemlíteném, hogy az ő menekvése Mélyvárosból nagyon hirtelen, alaptalan volt. Mintha Crossnak nem lett volna ötlete arra, hogyan is vigye el a csatatérről az írónőt, így bedobta ezt a hihetetlen és hiteltelen megoldást.

A másik két karakter, Dr. Ed Lancaster és Lucia Mona szintén jó figurák, bár egy idő után Lancaster története elvesztette az érdeklődésemet, egészen addig, míg fény nem derült tragédiájára. Akkor kicsit érthetőbbé vált megszállottsága, bár ötlete továbbra is ritka nagy hülyeség, de hát mit várnánk egy őrülttől? Viszont a mellé rendelt mellékszereplő, Vernhausen sorsára azért kíváncsi lennék, mert az ő szála nem lett elvarrva.

Ami pedig Luciat illeti, nos, ő a legjobban árnyalt karakter szerintem, és talán ő az egyetlen, aki beleillik abba a környezetbe, amiben mozog. A többiek elmeállapotuk, születési hovatartozásuk vagy „fajuk” miatt kirínak.

S milyen is ez a környezet? Egy két részre szakadt városállam, melynek tetején, a modern technológiával telezsúfolt Felhősoron a gazdagok, alján, Mélyvárosban pedig a Mad Maxból szökött mérhetetlen szegények élnek, akik leleményességükkel, közönyükkel és kíméletlenségükkel élik túl az adott napot. Hogy hogyan alakult ki ez a különös világ, egyáltalán mi vezetett oda, hogy a Földgolyó országai eltűntek a térképről és nem maradt más utánuk, csak az egymástól sok-sok mérföldekre lévő, ennél fogva elszeparált városállamok, az nem derül ki, ám ez nem zavaró. Jól kitalált környezet ez, éles kontrasztokkal, ami bennem a Fallout 3 című játék világát idézte fel, ami további kellemes ízt adott a könyvnek.

Szóval, összességében a könyv pont az a fajta iromány, ami én személy szerint nagyon szeretek: könnyed, szórakoztató, jól adagolt fordulatokkal teli cselekménnyel. Egyetlen nagy hibája tényleg az, hogy Valery történetében túlzásba vitte az undorító részleteket és a pornográfia felé hajló elemeket. Ezt leszámítva csak ajánlani tudom a könyvet.

Miután múltkor elolvastam az Aliens – Az őrjöngő halált, kedvem szottyant a folytatására is. Igen ám, de a Háború egyben az AVP: A Préda folytatása is (egy crossover crossover történet ), viszont a Prédát már olyan régen olvastam, hogy alig emlékeztem valamire. Így elsőként inkább azt vettem elő.

De mi is ez az Aliens vs Predator: A Préda? Nos kérem, ez az a képregény, amiben először tűnt fel egy időben és helyen az univerzum két bestiája, az alien és a predator. Ekkor 1989-et írtunk, és még egy évre volt a Predator 2, ahol feltűnt egy alien koponyája a predator űrhajóján. A képregénynek kezdetben csak az volt a címe, hogy Aliens vs Predator, és egy későbbi kiadáskor aggatták rá A Préda alcímet, mely végül egy trilógia bevezető története lett. És egyben a legjobb AVP sztori.

A történetet eredetileg Randy Stradley jegyzi, az ő képregényét ültette át könyv formába Steve és Stephani Perry, a két rutinos Aliens és AVP képregényeket adaptáló páros, itt-ott kicsit átírva a történetet, de nem túlságosan.

Annyi biztos, hogy a sztorinak köze van az Őrjöngő halálhoz, hiszen ez annak is az előzménye, bár e könyvben még nincs semmiféle kapcsolat. S ennek a kapcsolatnak köszönhetően jobban illeszkedik a négy filmhez, mint az Alien 4 trilógia (Idegenek a Földön-Lidérces utazás-Ripley háborúja) által megalkotott univerzumhoz.

A jövőben járunk, egy kietlen, két nappal rendelkező sivatagbolygón, melynek neve Tatoo… Ryushi. A Chigusa Társaság egy apró farmtelepet üzemeltet, ahol a kétszarvú rinocéroszokra emlékeztető ryntheket tenyésztik az űrcowboyok. Három év megfeszített munka látszik beérni, mikor a Dolarhyde (a képregényben és a következő részben Lector) megérkezik, hogy a Földre szállítsa a rynth csordákat. Ám egy másik hajó is leszáll a Ryushira, fedélzetén egy ragadozó klánnal. A predatorok azért érkeztek, hogy az általuk a bolygóra telepített kemény húsúakra, azaz az alienekre vadásszanak, és ezzel az ifjoncokból beavatottak lehessenek. Az események sodrában azonban hiba csúszik mindkét faj számításába. Az alienek ugyanis megszállják a Dolarhyde-ot, és valahonnét egy királynő is születik. A rynthek-ből herék kisebb hadserege fejlődik, akik sorra elfogják Prosperity Wells lakóit. Eközben Dachande, gúnynevén Törött Agyar, a ragadozó klán vezére súlyosan megsérül és az emberek kezére kerül. Beavatatlanokból álló, zabolázatlan klánja pedig Tichinde élén szabályos mészárlásba kezd az alienek és az emberek között. Ebben a káoszban a telep vezetője, Machiko Noguchi és Dachande kénytelenek összefogni, hogy túléljék a három faj közötti gyilkos játszmát és megmenthessék az embereket.

A könyv egyik legnagyobb erénye szerintem, hogy a képregénnyel ellentétben nevesítette a ragadozókat, így jobban bepillanthatunk a kultúrájukba. Az írópáros ezt úgy érte el, hogy kiemelte a történetből Kontyost (mondjuk a könyv végén ő szerepel), egy másik klánvezért, akivel az első füzetben Dachande megküzdött a Ryushiért (ő akart ott vadászni), és a helyére Tichinde-t állította, a forrófejű, ostoba ifjút. Apropó, a könyv vége valójában a Háború képregényhez készült kiegészítő történet, ugyanis A Préda képregény kicsit korábban ért véget, mint a könyv (és akkor még senki sem gondolta, hogy lesz folytatása, így a Háborúnál kellett az átvezető mini).

Ráadásul apa és lánya igen jól kezeli az embereket és a ragadozókat is, mindkét fajnak sikerült egyéniséggel rendelkező szereplőket írni, akik nem csak azért lődörögnek a történetben, hogy végül meghaljanak. Ellenben az alienek táján már nem ilyen kellemes a helyzet. Míg a képregényből egyértelműen kiderült, hogyan került a Ryushira egy királynő, addig a könyvben erre nincs különösebb magyarázat (lenne, ha az írók a mű vége felé nem dobtak volna be egy második lehetőséget). Ráadásul a dolgozókat buta lényeknek állítják be, holott mindegyik filmből kiderül, hogy nem azok.

Összességében a könyv nagyon jó, mely remekül kezeli mindhárom fajt (még az alieneket is, annak ellenére, hogy észsovány lényeknek tűnnek). Nincs túlkapás egyik irányba sem, egész reálisan ütköznek meg. És hát, mi sem bizonyítja jobban a könyv minőségét, minthogy az Alien vs Predator film ezt próbálta meg feldolgozni, bár kifejezetten béna módon. Machikoból Lex lett, Ryushiból Déli-sark, Törött Agyarból Sebhelyes (Scar), de a beavatás mindkettőben fontos tényező volt: vagyis a jelet a homlokukra csak akkor marathatták rá, ha megöltek egy alient. Mondjuk, ha Anderson jobban ragaszkodott volna a képregényhez/könyvhöz, akkor az AVP film is jó lett volna (mondjuk úgy még hülyébben hangzott volna, hogy ő írta a történetet…).

Szóval, ez egy jó könyv, szerintem a legjobb AVP sztori (leszámítva az AVP2 és Primal Hunt játékokat), és ráadásul ezúttal a képregény is pofás, szép rajzokkal van tele (bár félúton kicsit megváltozik a stílus, mert Phil Norwoodtól átvette Chris Warner a rajzceruzát).

Bár nemrég új Aliens könyvvel örvendeztetett meg minket a Szukits kiadó, sajnos nem mostanában fogom tudni elolvasni. Mikor ez tudatosult bennem, kicsit elszontyolodtam, mert évek óta minden megjelent Aliens könyvet sikerült bezsebelnem a megjelenés hetében. Éppen ezért bánatomban lekaptam a polcról Az őrjöngő halált, ami a második film könyvadaptációja után a kedvencem a szériában. A könyv maga az 1995-ös azonos című képregény feldolgozása (mint az 1. sorozat könyveinek mindegyike), és merem állítani, hogy a legjobb független Aliens történet, és talán az egyetlen, ami hű a filmekhez.

A történet egyszerű, de nagyszerű. A kolóniákon elmérgesedett a xenomorph helyzet, és senki sem tudja hogyan, de egyre több helyen bukkannak fel az idegenek. Nem lehet mindenhová tengerészgyalogosokat küldeni, ráadásul nem is tűnnek igazán hatékonynak a gyilkos szörnyek ellen. Ezért a Weyland-Yutani Társaság speciális osztagokat állít fel a legelvetemültebb gyilkosokból. Ők a Berserkerek. Kis csapatokban, katonai hajókon járják az űrt, és ha teljesítenek egy bizonyos számú bevetést, szabaddá válhatnak. Egy hajó legénységét három elítélt, valamint egy pilóta, egy technikus, és egy kapitány alkotja. Legalábbis látszatra, mert van egy negyedik bűnöző is, a MAX egység kezelője, aki delíriumos álomban alszik az óriási harcigép fémbendőjében, míg fel nem ébreszti a technikus, és őrjöngő pusztításba nem kezd az idegenek között. A könyv története a Nemesis nevű űrhajó Berserker alakulatáról szól. A hajó a 949-es űrállomás felé veszi az irányt, ahonnét xenomorph aktivitásról érkezett jelentés. Egyszerű feladat lenne, ha a Társaság parancsa nem úgy szólna, hogy mindenáron óvják meg az állomást, melyen több ezer idegen fészkel. A 949-esen ugyanis szörnyű titkokat őrizget a Weyland-Yutani, melyek felfedése a Berserkerek életét követelheti.

Azért szeretem ezt a történetet, mert az eredeti képregény írója, John Wagner, és a könyv írója, Stephani Perry teljes mértékben a filmekre alapoztak, és még csak utalás sincs a Mark Verheiden 1989-es képregényében megteremtett, majd ’96-ban az Alien³ miatt jelentősen átírt, és Volume One-ról Outbrake-re átkeresztelt „kibővített” Aliens világra (érdekesség, hogy az Outbrake-et e könyv írójának apja, Steve Perry adaptálta). Sehol a pempő, a Föld idegen megszállása, az idegenek főbolygója a szuperkirálynővel, vagy világuralomra törő Űrutassal. Bár ez a könyv is a ’92-’98-as 1. sorozathoz tartozik, ez az egyetlen, ami nem része az Idegenek a Földön-Lidérces utazás-Ripley háborúja trilógiának (vagy képregényes vonalon az Volume One-Volume Two-Earth War/Outbrake-Nightmare Asylum-Famale War). És ez jó, mert attól az Aliens világtól engem a hidegrázás kerülget.

Ebben a történetben rendes alinek vannak, akiknek célja csak és kizárólag az emberek elfogása inkubátornak, vagy éppenséggel tápláléknak. Az emberek feladata meg a dögök kiirtása, illetve mikor rosszra fordulnak a dolgok, a túlélés. Ráadásul Stephani Perry nem esett abba a csapdába, mint John Shirley az Acéltojás esetében, vagyis nem vonultatott fel kéttucatnyi szereplőt, akikkel aztán nem tudott mit kezdeni. Bár igaz, ami igaz, Perry-nek csak John Wagner története alapján kellett dolgoznia, szóval „készen” kapta a szereplőket, sőt mi több, a cselekményt. Mégis dicséret illeti a hölgyet, hiszen a képregény papírmasé figuráit sikerült igazi jelemmel felruháznia. Elég csak a csaliember, Tape belső vívódásaira gondolni, akinek feladata az, hogy hagyja magát elhurcoltatni az idegenekkel, hogy aztán a MAX az ő jeladóját követve eljuthasson a fészekbe. Perry hitelesen adja vissza egy olyan ember gondolatait, félelmeit, aki önként és dalolva kapatja el magát az idegenekkel, és vállalja azt a veszélyt, amitől még Ripley is retteget. És ez csak egy a hat szereplő közül, akikre az író rengeteg időt és energiát szán, így az Aliens könyvsorozatok legjobb szereplői lettek. Pulaski például biztosan ott van majdnem minden rajongó top3-as listáján.

Mindezek mellett nagyon jó a könyv atmoszférája. Perry-nek végig sikerül fenntartania az olvasó érdeklődését, a feszes tempó, a nyomasztó hangulat az utolsó lapokig, sőt, az utolsó sorig kitart. Ez egyáltalán nem egy vidám történet, melynél borítékolható a főszereplők számára a végső happy end, mivel annyira egyenlők a karakterek, hogy sokáig azt sem tudjuk, ki is a főszereplő.

Viszont van két pont, ahol az összkép azért megbicsaklik. Az egyik Wagner, a másik Perry hibája. Az eredeti képregényben – így az adaptációban is – az egyik szereplő végül elárulja a többieket, ám ezt nagyon faramuci, idétlen és illogikus módon teszi. Elhiszem, hogy valamennyire kötelezőnek érzik az alkotók az Aliens történetekben a nagy gonosz terveit szolgáló kétszínű alakot (bár nem lenne az, sőt, már baromi sablonos), de a megoldás itt (is) nagyon rossz. Az árulás előre látható, jól felvezetett, ám annak megvalósítása nem jó, sőt, egy ponton kifejezetten röhejes (ki áll le pezsgőzni egy dögökkel teli állomáson?). A másik bicsaklást pedig Perry követte el (bár részben az első is felróható neki, hiszen átírhatta volna), mert megváltoztatott egy fontos momentumot, amivel az idegenek szaporodását vette semmibe. Nevezetesen az egyik szereplőbe pár perc alatt belepetéznek, és a főszereplő ezért lelövi. A képregényben ez még úgy volt, hogy a MAX eltalálta az arctámadót, és a sav miatt halt meg az a bizonyos szereplő. Ezt nem tudom, miért kellett megváltoztatni, mert még csak drámaibb sem lett a cselekmény. Ugyanígy érdekes egy szakasz, amiben hőseink csoportos arctámadó támadásnak lettek kitéve (ez mind a könyvben, mind a képregényben szerepel). Nem nagy baj, de nem hiszem, hogy az arctámadók néhány ember kedvéért tömeges vándorlásba kezdenének (pláne nem lifteznének).

Nos, azt kell mondjam, hogy a könyv szerintem eme hibákkal együtt is a legjobb Aliens történet, legalábbis írott formában és az önálló művek közül. Perry sikeresen hozza a filmek zsánerét, és nem tömködte teli irritálóan erőltetett és/vagy fantáziátlan marhaságokkal. Kevés szereplője van, de azokat remekül kidolgozták, és a hangulat is ott van a toppon. Ha javasolnom kéne, én azt mondanám, mindenképpen a könyvet olvassuk el előbb, mert – műfajából fakadóan – jobban kibontja a dolgokat, plusz nincsenek benne a szerintem kifejezetten ronda képek, amik számomra a képregényt harmadrangúvá alacsonyította (bár igaz, ami igaz, Aliens vonalon már láttam sokkal rondábban megrajzolt képregényeket is).

Miért jó, ha az ember nem tud aludni? Mert olvashat, és ha befejezte az olvasást, írhat arról, amiről olvasott. Úgyhogy most megint összedobtam egy ilyen rövid könyves szösszenetet.

No, tavaly szegény Jesszuskánk volt, így voltaképpen nem is kaptam sok ajándékot (és nem is adtam), csak filmes gyűjteményem bővült kicsit. Az egyik egy újabb Star Wars lego volt, ezúttal a The Clone Warsból (nesze neked 23 életév, aki azzal mer vádolni, hogy felnőtt ember vagyok, leharapom az orrát ), meg egy Aliens könyvel, az Acéltojással.

John Shirley 2007-ben követte el eme művet, azt a célt kitűzve, hogy megmagyarázza, mi a frászkarikát keresett a Nostromo teherűrhajó az LV-426-on. Mert neki van egy olyan sanda gyanúja, hogy a Társaság már tudott a dögökről, és azért küldte oda. Így születik meg egy könyv úgy, hogy a „nagy rajongó” nézi, de nem látja a filmet. Végül is, éppen csak benne van az Alienben, az Aliensben, az Alien³-ban, az azokból készült könyvek meg még részletezik is. Spongyát rá, két AVP film, meg egy hazánkban Alien 4 trilógia néven elhíresült (amúgy a 4-es szám csak a magyar kiadó reklámfogása volt, és az újrakiadásokon már nincs is rajta) széria után mit számít, hogy már megint megmagyaráznak valamit, amit nem kell (csak ezúttal azért nem, mert már ismert tény).

Szóval, a könyv arról szól, hogy 2058-ban (64 évvel az Alien cselekménye előtt) az Egyesült Nemzetek Bolygóközi Társasága kiküldi a Hornblower nevű hajót a Szaturnusz egyik holdjához, nevezetesen a Japetushoz, ami mellett egy anomália, mint hamar kiderül, egy bazi nagy tojás alakú űrhajó lebeg. Hőseink átszállnak, és a nagy tojásban sok kis tojást találnak, melyekből gézengúz arcra tapadó pókicák ugrálnak ki. No, innentől elszabadul a pokol, mert ugye lesznek dolgozó alienek, meg királynő alien, meg befut a rivális nemzet, a kommunista Kínai/Ázsiai Nemzetek Együttműködése, akik meg nagyon gonoszok (mit is várhatnánk el Ázsia lakóitól), és akár a Hornblower legénységének kinyírásának árán is rátennék a kezüket az acéltojásra. Pechjükre, az ENBT hajójának legénységét addigra a potyautasok már javában tizedelik, és ezek az aranymaszat xenomorphok nem nézik, hogy milyen nemzetiségű a koszt és/vagy az inkubátornak való.

A történet végül is nem lenne rossz, ha el tudnám felejteni, mennyire erőltetett. Az alapvető felállás, hogy megmagyaráz valamit, ami benne van a filmekben, nevetséges. Komolyan, hogyan jött ez össze? Oké, nem olvasta el a könyveket, egye-fene, bár ha érdekelte ez a kérdés (az előszóban taglaltak szerint, érdekelte), tán nem ártott volna utána járni. De nem tette, kihagyta a könyveket. Rendicsek, nehezen, de beveszi a gyomrom. És a filmeket miért nem nézte meg? Az Alienben a különleges utasításban szépen le van írva, hogy:

KUTASSA FEL A LÉTFORMÁT. GYŰJTSÖN PÉLDÁNYOKAT.

ELSŐDLEGES PRIORITÁS

BIZTOSÍTANI AZ ORGANIZMUS HAZASZÁLLÍTÁSÁT

ANALÍZIS CÉLJÁBÓL.

Ez nagyon jól kifejezi (sőt, angolul még jobban), hogy a Társaság tudta, mi vár a Nostromo legénységére az LV-426-on. Az Aliensben Ripley mondja el, hogy a Társaság utasítására ténykedtek arrafelé. Az Alien³-ban szintén eme nőszemély ecseteli ezt a raboknak. Ráadásul az Alien könyvből az is kiderül, hogy a Társaság emberei nem csak tudták, még azzal is tisztában voltak, mi fog történni. Pontosan ismerték az idegenek életciklusát, mert a figyelmeztető jelben az Űrutasok „leírták” az egészet, s mivel a Társaság szondái már kb. tíz évvel korábban észlelték a jelet, bőven volt idejük megfejteni, és meg is fejtették (ez pedig az Alien Legacy nevezetű DVD kiadás extra anyagából derül ki, illetve, a VHS kiadás hátoldalán szintén olvasható). Szóval, ami már az AVP-ben és AVPR-ben is erőltetett volt, az itt aztán végképp az. Pláne, hogy bár előzményeket ír, abszolúte nincs kapcsolat az acéltojás és az LV-426-ra lezuhant idegen hajó között, szóval annyira mégsem magyarázat.

Viszont, ezúttal egész jól sikerült elcsípni az alienek fejlődési ciklusának ritmusát. Nem kelnek ki hip-hop módon, viszont nem is húzzák túl sokáig. Végig egyenletes, logikus, ahogy azt az Alienben kitalálták. A gyors növekedésre is magyarázatot szolgáltat, bár az számomra mindig evidens volt, hogy a hipergyors anyagcsere és a táplálkozás állhat a háttérben (szintén a könyv miatt, ahol a lángszórós-szellőzős hadműveletet az előzte meg, hogy ráleltek az alienre a Nostromo egyik élelmiszerraktárában, ahol mindent felzabált). Viszont, kicsit túlerősítették a dögöket, hiszen szinte sebezhetetlenek. Pedig, bár a dögök nagyon kemény jószágok, szerintem már a mai nagyobb kaliberű fegyverek is lazán kinyírnák őket, ha nem is tépnék úgy szét, mint egy M41A az Aliensben. Ráadásul a könyvben már a gyarmatügyi tengerészgyalogság fegyvereinek elődjeit, ugyanúgy impulzuskarabélyokat használnak. Tehát lazán ki kellett volna nyírniuk a dögöket. Szintén fegyverekhez köthető baromság, hogy a KÁNE erők rakétavetőkkel nyomultak. Kérdem én, melyik barom használna rakétavetőt egy űrhajón? (Eleve, milyen idióta használna gyalogsági fegyvernek rakétavetőt?) Kalapos marhaság. S még egy nem tetsző dolog az alienekkel kapcsolatban: az író túlságosan sűrűn célzott arra, hogy kedvenceink agyvelőn élnek. Szintén hülyeség.

Még nagy gondom a könyvvel, hogy az író túl sok karakterrel pakolta tele, akiket viszont nem ismertet meg és képtelen kezelni. Bár jobb a helyzet, mint az Eredendő Bűnben, ahol a semmiből jönnek, és oda is mennek, de rengetegszer volt olyan érzésem, hogy nem tud mit kezdeni egy-egy szereplővel, és csak azért vannak ilyen sokan, mert kellenek a gyalogáldozatok. Ezt az érzést főleg a KÁNE embereinek megjelenése erősítette. Nem beszélve arról, hogy két karakter is megőrül, de azok pillanatok alatt, ráadásul hihetetlen dolgokat művelnek. Olyanokat, ami még egy őrülttől is őrültség. Abszolúte pocsék a karakterek kezelése és ábrázolása, ráadásul iszonyú sablonosak.

Végül még annyit, hogy a cselekmény nagyon vontatottan indul be. Szerencsére a dögök megjelenésével felpörög, de addig kínszenvedés volt eljutnom.

Összességében „egynek elmegy” jelzőt osztanék a műre, de leginkább azt kell mondanom, az új Aliens könyvszériából ez a rosszabbak közül való. Sok baromság van benne, megmagyarázna olyasmit, ami már a filmekből világos (de ha onnét nem, akkor az azokból készült könyvekből egyértelműen), túlmisztifikálta az alieneket, a karakterekből pedig túl sok van, emiatt jelentős részük felesleges gyalogáldozat, ráadásul sablonosak és borzalmas az ábrázolásuk. A legnagyobb pozitívum, ami viszont nagyon bejött, az az új idegen életforma szerepeltetése, ami végre nem volt erőltetett, mint az Űrutasok eddigi két eljövetele (az Alien 4 trilógiában és az Eredendő bűnben is felbukkantak, más-más jellemzőkkel, de mindenképpen az emberekre ártalmas módon).

Könyvekről nem igazán szoktam írni (pedig azon ritka állatfajok közé tartozom, aki a sok film és sorozat bambulása mellett legalább annyit igyekszik olvasni is, több-kevesebb sikerrel), de most szeretnék erről legalább pár sorban megemlékezni. Az SFportal találkozó fabatka versenyén tettem szert egyebek mellett az Időrablóra is. Nemere Istvántól még semmit sem olvastam, szóval számomra új íróként debütált, holott azért tudom, nem ma kezdte a pályát.

Időrabló, a címe egy időutazós sztorit sejtetett, szóval naná, hogy a bezsebelt öt könyvből erre cuppantam rá elsőként, mivel egyik kedvenc témám. És jé, tényleg időutazós sztoriról van szó, de nem a jó öreg „megállítjuk a gonoszokat, nehogy megváltoztassák a múltban a jövőt” felállással. A történet szerint Stefan Nader sci-fi írót egy gyönyörű nő átviszi a jövőbe, hogy ott segítsen megoldani egy bűntényt, miközben jól egymásba habarodnak. Sajnos megjelenik az ex-férj is, és hát nincs rosszabb egy féltékeny egoista marhánál, főleg, ha az képes valakit kitörölni a történelemből. Szóval, bonyodalom van bőven, amit az író nyakon öntött némi akcióval, kellemes mennyiségű fantasztikummal, valamint csipetnyi szarkasztikus humorral, pont, ahogy szeretem. Mindezt könnyed, sodró stílusban tálalva.

Magát az időutazást az író eléggé félvállról kezelte, ami mondjuk nem megy a történet rovására, hiszen egy könnyed sztorihoz nem is illenek a vér komoly technoblablák, hát még a jobbra-balra csavart paradoxonok. Ennek ellenére, azért jobban tetszett volna, ha kiderül, hogy a hölgy hogyan képes átmenni a falakon, míg a „kollégája” nem, a jelen embere füle hogyan lesz hirtelen denevéreket megszégyenítő érzékenységű, vagy éppen, Nader miért emlékezhet egy eltörölt idővonalra.

A karakterek nem rosszak. Nader remekül kidolgozott, ahogy a jövőből jött szívszerelme is. Viszont a szerelmi háromszög harmadik csúcsáról ezt már nem tudnám elmondani. Igazság szerint, olyan érzésem volt, mint akit az író hirtelen tett bele a könyvbe, és írt is ki belőle. Sablonos, súlytalan, ráadásul ostoba is. Nem igazán érzem, hogy fenyegetést jelentene Naderre, pedig olyan karakterről van szó, aki akár a születése előtt megölhetné. Persze, továbbra is fennáll, hogy ez nem egy vérkomoly mű, így az ellenségnek sem kell feltétlen a sátán megtestesülésének lenni, de lehetett volna kicsit jobb. Így csak egy mellékes esemény képviselője.

Szóval, a könyv jó volt, este lefekvés előtt többször is azon kaptam magam, hogy lassan hajnali három, de csak el kéne még olvasni azt a pár oldalt a fejezet végéig… hopp, ez már az új fejezet közepe? Na sebaj. Könnyed móka, lefekvés előtt, vagy utazásra ajánlott a fogyasztása.