LIGHTSPEED

Boldog, békés, szeretetben és ajándékokban gazdag karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak!

Eddig nem volt lehetőségem Anthony Sheenard könyvet olvasni – egyebek mellett… –, így mikor lehetőségem nyílt rá, azonnal lecsapta erre a műre. És jól belenyúltam, vagy inkább mellé? Nem tudom, melyik a helyes válasz, mert a könyv egy része tetszett, a másik része nem, sőt, egyszer a sarokba is állítottam. Na de ne szaladjunk a dolgok elé, essünk neki az elején.

A könyv borítója abszolúte melléfogás, mert bár a kép nagyon szép, tetszik is, de lelki szemeim előtt egyből egy Mátrix szerű sci-fi képe jelent meg, holott tudtam, hogy nem az, már csak a fülszöveg miatt is. Sebaj, kevés könyv van, aminél azt mondom, hogy eltalálták a borítót. De legalább Budapest ott van a háttérben, ami azért díjazható, mert ott játszódik.

És ez a novellák legjobb része, hogy kis országunk „kis” fővárosában zajlanak az események, ami egész jó hangulatot kölcsönöz a kötetnek. Mondom ezt annak ellenére, hogy nem vagyok pesti lakos, és nem is rajongok különösebben fővárosunkért, de akkor is, mégis csak könnyebb így beleélnem magam, mintha New Yorkban, Moszkvába, esetleg Párizsban játszódna. Ez a beleélés pedig fokozódott, mikor általam is ismert helyszínek tűntek fel, vagy éppen Veszprémre történt utalás.

Szóval ez nagyon bejött. Budapest amúgy maga a fő összekötő elem a történetben, azon kívül csak a szereplők kapcsolják egymáshoz a novellákat, néha igen lazán, néha meglepően szorosan. Nézzük is meg ezt a tizennégy novellát kicsit közelebbről.

A név nélküli szomszéd a kezdő mű, főhősünk, Sándor, az író ebben költözik be új albérletébe, és itt ismerkedhetünk meg a később fontosabbá váló szereplőkkel is, mint a főbérlő, a postás, vagy a szomszéd futárja. Plusz van egy „halhatatlan”, idegesítő és kifejezetten rejtélyes szomszéd. Remek felütés, jó játék, pocsék végjáték. A végkifejlettel úgy vagyok, mint a műben az író: hülyeség. Évmilliárdok múlva bekövetkező univerzális kataklizmát akar megelőzni egy csapatnyi furcsa figura néhány hőtermelő és/vagy elnyelő kütyüvel? Már belegondolni is abszurd, hiszen mi pár ember az évmilliárdokhoz és az univerzumhoz képest? Mint egy hangya a Tejútrendszerhez képest. Pedig milyen jó volt az öreg körüli rejtély, Sándor nyomozása, ám végül a csattanó elmaradt, vagyis inkább nem csattant, hanem hervasztott.

Az ezt követő Az aranyat izzadó fiú is egy érdekes eset, szerintem a kötet legrosszabb novellája. Jó és izgalmas végig, csak az alapkoncepción megbicsaklik. Gyerekeket rabolnak el iskolákból, hogy aranytermelőkké tegyék őket. Ja, hogyne… Ezt tetézi a főszereplő, vagyis maga a magyar John McClane, a BRFK hősi hőse, aki nem hív erősítést, csak ha már nagyon muszáj, csuklóból fejbe lövi az ellent és Jackie Chant is képes lenne lerúgni. Oké, az egész kötet sci-fi-fantasy, de azért ha már Budapest a színhely, és annak mindennapi lakói, akkor a rendőrök se menjenek át szuperhősbe. Vagy ha mégis, a következő feltűnésekor panaszkodjon, hogy a motoros – akitől elkobozta járművét – és az emberjogi mozgalmak feljelentették, a főkapitány felfüggesztette, a média pedig közellenséggé tette. Na, az hiteles lenne.

A harmadik novella, a Cipőbolt a körúttól balra már jobban bejött, mint az előző kettő, főleg mesei könnyedsége miatt. Humoros kis történet Dorothy cipellőiről és a társául szegődő hétmérföldes csizmáról. A könnyedséget végig megőrzi, a végső poén is jó, és később a csizmával még egy kis vicc lett, mikor kiderült, ki is a fiú, aki felhúzta.

Aztán jött az Egy cég telefonnal. Ez a történet jó lett volna, ha nincs a vége. Okosan felépített sztori, és mikor lehull a titokról a lepel, az üt. Csak ott abba kellett volna hagyni, mert aztán jön főhősünk, akin valahogy nem hatott a machinálás, és jól elront mindent. Nem utoljára…

Angyalok az éjszakában, na, ez az első novella, ami maradéktalanul elnyerte a tetszésemet. Itt minden a helyén volt. Jó felvezetés, amit bár elsőre untam, de végül beláttam, hogy ezt így kellett megírni; remekül megfogott karakterek (mondjuk azokkal amúgy sem volt sok bajom, kivéve McClane-nel), pompás hangulat (ki nem járt még vonaton/buszon/villamoson úgy, hogy fültanúja volt egy veszekedésnek?), és a végén egy frankó csattanó. Ez tetszett a legjobban mindegyik írás közül, pedig az elején tényleg úgy indult, hogy végig sem olvasom.

A Halál árnyékában megint egy jól sikerült darab, pedig nem sok mindenről szól, ám arról nagyon jól mesél. Lényegében író urunk ül a metrón és leül mellé a Halál cseverészni. Pazar! És végig képes átadni a könyv azt az érzést, amit talán mi is éreznénk, ha a Halál mellénk csüccsenne le. Feszült, mégis ironikusan humoros. Egy szóval jó kis írás.

Egy napló, kilenc arckép címen került a szemem elé az egyik legjobban felépített novella, melynek fő erénye, hogy jól elrejtett utalásokkal vezeti rá a napló olvasóját és minket is a végső megoldásra, a napló szereplőinek titkára. Így aki éber, az már korán rájöhet, hogy a turpisság nem a naplóban, hanem a szereplőiben – és annak olvasójában – van. Ennek köszönhetően bár a novella nem túl eseménydús, végig fenntartja az érdeklődést, s úgy sarkall minket a tovaolvasásra, mint a napló az új tulajdonosát.

A következő novella, az Adni öröm, kapni jó érdekes helyzetbe került Sándornak (ez alatt értem a kötet szereplőjét és a valódit is). Maga a novella tetszett, bár ebben is feltűnik McLane, ezúttal azért annyira nem akciósztár. A végkifejlet is jó volt, érdekes a technológia és a mágia összevetése (ámbár a budapesti raktárházak alatt koldus androidokat gyártó kínaiak elképzelése kissé ökörségnek tűnik, a novellában azért működik… de a róka tényleg túlzás…). Szóval minden klappolt. Akkor hol a probléma? Egy novellával odébb, Az élet köreiben, ahol fiktív és valós író egyszerre teszi semmissé mindazt, ami ebben történt, egyúttal nyírja ki az egész könyvet. Hogy miért? Na, azt mindjárt elárulom.

Következett a Halálodig halálomig. Szomorú történet a zöldszemű szörnyről, arról, mivé válik, ha a technológiával még meg is erősítjük. Kissé lehangoló ugyan, de jó kis novella.

És akkor most Az élet körei… Maga a sztori jó, főleg, mert itt több korábbi novella szála is révbe ér, lehullik a lepel a főbérlő titkáról is. Van benne klassz nyomozgatás, újra jön McClane, de itt már elhiszem, hogy a BRFK egyik sima nyomozója… Szóval, maga a novella jó. A baj azzal van, hogy egy nyúlfarknyi párbeszédben az író semmissé teszi az Adni öröm, kapni jó történetét, ráadásul kiderül, hogy itt-ott megmásítja a sztorit. Innentől annyi a beleélésnek, az összes novella hitelét vesztette. Addig az ember úgy volt vele, hogy oké, az író ír egy íróról, aki leírja, mi történt vele a nyáron, mikor új helyre költözött. A párbeszéédtől kezdve viszont a helyzet inkább úgy áll, hogy az író ír egy íróról, aki akár mindazt, amit addig írt, narkótól elkábultan képzelhette is. A láthatatlan város megszűnt, helyére jött egy író fantáziájában született író fantáziavárosa. Ez annyira kizökkentett, hogy két napra félre tettem a könyvet, és más esetben talán örökre a polcon végezte volna.

Ám végül mégis folytattam, megpróbálva elfelejteni azt a beszélgetést. Így hát jött a Rendező elme. Hál’ istennek, az állatokkal beszélő zárkózott fiú és a vallásos áhítatú leányzó szerelmének sztorija segítette a feledést, legalábbis a végéig. De nem, ezúttal nem rontott el semmit a vége, teljesen jó volt, csak olyan szomorúan zárul a történet, hogy szegény könyv megint majdnem sarokba került.

Szerencsére a Szépasszonyok visszahozta az életkedvem, meg a műbe vetett hitem egy részét is. Erotikával töltött történet gonosz boszikról és jóságos tündérekről, hát kell ennél több? Ha igen, akkor van még benne egy kis akció, és némi kulináris vonal is, szigorúan jó borok és üdítő koktélok frontján (a borokat amúgy is szép számmal vonultatja fel a könyv).

Az utolsó előtti történet A másik oldal, mely ugyan tetszett, de túl sok mindent nem tudtam kezdeni vele. Nem igazán látom értelmét, ha csak azt nem, hogy kellett valami horroros is a kötetbe, annak viszont eléggé gyenge. Jól van megírva, érdekes, de mégis olyan semmilyen. Nincs fokozás, nincs feszültség, se csattanó, csak úgy van.

Az utolsó novella szerencsére megint jól sikerült, ez pedig az Elveszve a hegy alatt. Bár a végkifejlett erősen sejthető, és talán kicsit túl sok unalmas kört tesznek meg hőseink abban a bizonyos barlangban, szerencsére éppen elég érdekességet vonultat fel a novella ahhoz, hogy elterelje gondolatainkat eme két negatívumról. Egyetlen igazi bajom talán az, hogy nem lett eléggé kiélezve a helyzet a fizikus pacákkal, sőt, majdnem teljesen ki lett kerülve a benne rejlő lehetőségek. Pedig érdekes lett volna egy hosszabb beszélgetés a tündér lányok, a beszélő fejszobrokat gyártó öreg, a varázsvilágot könnyen befogadó író és a földhözragadt fizikus között. Sajnos ez csak érintőleges lett, s a novella végül is nem erre volt kihegyezve, így ez megbocsátható.

No, ezek lennének a novellák röviden. Mindegyik más és más, különböző szemszögökből, különböző módon elmesélve. Amivel sikerült megfognia a kötetnek maga a helyszín, valamint azok a laza szálak, amik összekötik a novellákat. Sajnos egy ponton nagyon el lett rontva, ez nagy baja, de hát ízlések és pofonok ugye… Minden esetre nem biztos, hogy nekem pont ezzel a könyvvel kellett volna megismerkednem a szerző munkásságával. Mindegy, a következő remélhetőleg jobb lesz.

Lászlóczki Richard, alias Gasan komám hozta össze blogját, melyben főleg saját animációs munkáival fog foglalkozni, köztük egy készülő Star Trek fan kisfilmmel, amelyben ötvözi a TOS világát a Star Trek XI-el, így alkotva egy igen pofás egyveleget. Erről már láthattok is pár próba rendert és megcsodálható a textúrák nélküli, de szerintem már így is frankó keverék USS Enterprise. E mellett van már fenn pár egyéb látványterv meg hasonlók, még egy jövendőbeli (10-20-100 év) novellám/regényem főhősét is megleshetitek, akit kérésemre sebiben felvázolt Szóval, erre tessék:

http://laszloczki-richard.blogspot.com/

Na, ez az a könyv, ami anno már a borítójával megfogott. A mondás úgy tartja, hogy ne az alapján ítéljük meg a könyvet, de hát a fene vigye el, ennek tényleg dögös borítója van. Aztán olvastam chelloveck irományát a könyvről és már biztos voltam benne: ezt el kell olvasnom. Most nyílt rá lehetőségem.

És nem csalódtam. Milyen? Cselekményes, akció dús, könnyed és szórakoztató, olvastatja magát. Az író remekül vezeti át művén négy hősét, kik egymástól függetlenek, mégis életük a múltban vagy jelenben összefonódik, hogy aztán újra szétváljon. Mivel a következő fejezet mindig más szereplőről szól, így az embert hajtja is a dolog, bár néha kicsit zavaróvá válik, mikor két szemszögből meséli el az író ugyanazt az eseményt, és mintha nem ugyanúgy zajlanának le a párbeszédek. Ez kicsit szúrta a csőröm, mert sokszor van utalás az egyik fél szemszögéből olyan megnyilvánulásokra, amik nem hangzottak el a másik fél szemszögéből. Ezt kicsit jobban át lehetett volna hidalni.

Na de, kik is ezek a hősök? Egy írónő, egy víztisztító robot, egy lázadó ifjú hölgy és egy elmebeteg orvos. Mindhárom jó karakter, célokkal, múlttal, jelennel, szóval jól vannak felépítve. A legérdekesebb számomra Plépofa volt, annak ellenére, hogy az elején őt tartottam a legunalmasabbnak. Ám története olyan fordulatokkal operál, olyan mellékszereplők tűnnek fel benne, amik miatt mégis megváltozott róla a véleményem. Plépofával egyetlen igazi problémám vele, hogy szerintem egy víztisztítót sosem alkotnának humanoidra, pláne nem olyanra, hogy még szexre is képes legyen. E gép történetében ismerhetjük meg az egyik legfontosabb mellékszereplőt, Sir Frank Bertlant, aki egyúttal a kedvenc szereplőm is lett. Komikus, szeretetre méltó, mégis tragikus hőse ő ennek a világnak.

A legkevésbé pedig Valery Fluores írónő története jött be. Nem is maga a karakter zavar, hanem az, ahogy Cross megjelentette. Mintha egy másik könyvből ugrott volna át, vagy nem tudom, de az ő esetében mérhetetlenül undorító részletességgel és már-már pornográf megközelítésből mesélte el a történetet, ami nem illet bele a könyvbe. Mi szükség volt ezekre? Ha a másik három karakter sztorija is tartalmazott volna ilyen motívumokat, akkor azt mondom, hogy oké, érthető, de a könyv négy történetének háromnegyede mellőzi a gyomorforgató részeket. Szóval a két világ közötti különbséget és Valery akklimatizálódását kevésbé gusztustalanabb módon is meg lehetett volna oldani. Illetve még megemlíteném, hogy az ő menekvése Mélyvárosból nagyon hirtelen, alaptalan volt. Mintha Crossnak nem lett volna ötlete arra, hogyan is vigye el a csatatérről az írónőt, így bedobta ezt a hihetetlen és hiteltelen megoldást.

A másik két karakter, Dr. Ed Lancaster és Lucia Mona szintén jó figurák, bár egy idő után Lancaster története elvesztette az érdeklődésemet, egészen addig, míg fény nem derült tragédiájára. Akkor kicsit érthetőbbé vált megszállottsága, bár ötlete továbbra is ritka nagy hülyeség, de hát mit várnánk egy őrülttől? Viszont a mellé rendelt mellékszereplő, Vernhausen sorsára azért kíváncsi lennék, mert az ő szála nem lett elvarrva.

Ami pedig Luciat illeti, nos, ő a legjobban árnyalt karakter szerintem, és talán ő az egyetlen, aki beleillik abba a környezetbe, amiben mozog. A többiek elmeállapotuk, születési hovatartozásuk vagy „fajuk” miatt kirínak.

S milyen is ez a környezet? Egy két részre szakadt városállam, melynek tetején, a modern technológiával telezsúfolt Felhősoron a gazdagok, alján, Mélyvárosban pedig a Mad Maxból szökött mérhetetlen szegények élnek, akik leleményességükkel, közönyükkel és kíméletlenségükkel élik túl az adott napot. Hogy hogyan alakult ki ez a különös világ, egyáltalán mi vezetett oda, hogy a Földgolyó országai eltűntek a térképről és nem maradt más utánuk, csak az egymástól sok-sok mérföldekre lévő, ennél fogva elszeparált városállamok, az nem derül ki, ám ez nem zavaró. Jól kitalált környezet ez, éles kontrasztokkal, ami bennem a Fallout 3 című játék világát idézte fel, ami további kellemes ízt adott a könyvnek.

Szóval, összességében a könyv pont az a fajta iromány, ami én személy szerint nagyon szeretek: könnyed, szórakoztató, jól adagolt fordulatokkal teli cselekménnyel. Egyetlen nagy hibája tényleg az, hogy Valery történetében túlzásba vitte az undorító részleteket és a pornográfia felé hajló elemeket. Ezt leszámítva csak ajánlani tudom a könyvet.

A sorozatjunkie-n találtam ezt a videót. Nathan Fillion jelenlegi sorozatában, a Castle Haloweenes részében jelmezt ölt magára. A többit a videóban… Én percekig röhögtem.

Már pár napja kinn van, de ha már a Marine és a Predator trailert is kitettem, hát az általam legjobbnak vélt alieneket nehogy kihagyjam. A trailer látván már akkor is későn érkezne meg a játék, ha tegnap óta kapható lenne :

Find more videos like this on SFport.net

Már rég tervezek egy ilyen postot, mert tavaly egy hasonló írásom eléggé lenyugtatott az akkori feszült időszakban. Mostanában megint teli a hócipőm úgy alapból mindennel, és egy ismerősöm által linkelt macskás videó láttán eszembe jutott, hogy talán megint jót tenne, ha kicsit irkálnék-firkálnék a macskáinkról, meg a többi állatunkról. Szóval egy újabb rövid post, ezúttal az életemből, azon belül a macskáimról. Szóval akit érdekel, az kattogjon a “továbbra”
Read the rest of this entry »

Darth Phobos kolléga mutatta meg ezt a jó kis játékot. Becsüld fel az oldalad. Szerény kis blogom 6,91 millát ér… El kéne adnom! Ki veszi meg! 6,91 millió, ki ad érte 7-et? Ráadásul még érdekes statisztikai adatokkal is ellátnak minket, minthogy hanyadikak vagyunk világviszonylatban, országosan, meg hasonlók. A statisztikák szerint a Lightspeed a 3414. helyen áll az országos listán, világviszonylatban meg a 522 958. De jó, benne van az első 1 000 000-ban Jópofa.

A honlapokat itt lehet megbecsülni, felbecsülni, de semmiképpen sem lebecsülni: http://bizinformation.org/

Na, mint látjátok, a blogom beérte a divatot, mostantól itt is lesz zene. De csak annak, aki akarja, mert nem tettem automatikus indításra (tudom, mennyire idegesítő, ha szól a zene, de nem tetszik, vagy nem akarjuk hallgatni stb, aztán lehet keresgélni a kikapcsoló gombot, ami természetesen mindig jól el van rejtve ). Jelenleg 88 film- és sorozatzene szerepel benne, személyes kedvenceim (bár nem az összes, mert lusta voltam mindet összeszedni ). Na, a lényeg, hogy aki akar, az most közkívánatra kérhet még a listába zenét. Nem feltétlen kell filmzenét vagy betétdalt, jöhet más is, bár a blog fő profilja miatt azért jobban díjazom az olyan muzsikát, aminek van köze a mozgóképhez is (ergo rajzfilm is lehet, de akár reklám is). Csak annyi kell, hogy kommentbe beírjátok a címet, az előadót (ha film/sorozat/rajzfilm etc, akkor a mű címét is), és ha megvan, vagy meg tudom szerezni, akkor bekerül a listába. Aztán onnantól meg az hallgatja, aki akarja

Olyan jó, hogy felújítják a házunkat. Oké, húsz éves, akkor volt új, mikor ideköltöztünk Veszprémbe (húsz éve ), azóta már megkopott kicsit, a szabványok is megváltoztak (ja, példának okáért szabvány lett a derékszög), szóval ráfér (bár inkább ráférne arra a város közepén terpeszkedő ritka ocsmány tizenkilenc emeletes húszemeletesre). Szóval, a nyár közepe óta tart itt nálunk a házfelújításnak. Hosszú évek után a lakótömbünk végre megnyerte az önkormányzat támogatását a felújítására. Ez két négyemeletes, valamint egy hat és egy öt emeletes épületet jelent egy tömbbe építve. Burkolás, szigetelés, újrafestés, illetve akik elég türelmesek voltak, azoknak ablakcsere is (mi nem voltunk, tavaly saját pénzből megcsináltuk… Ha tudtuk volna, hogy öt év után a hatodikban végre megkapja a ház a támogatást…).

Na mindegy, a lényeg, hogy kb. három hónapja fúrnak-faragnak itt. Ez addig elviselhető volt, mígnem szó szerint az ablakunk alá értek. Az erkélyt szétzúzták, a ruhaszárítót kérdés nélkül elvágták, és fúrnak… Fúrnak már egy hete. Lassan szerintem több lyuk lesz a ház falán, mint egy ementáli sajton. Aludni nem lehet, mert nyolckor kezdenek és négyig csak a zum-zum megy. Hogy arról a kellemetlen érzésről már ne is beszéljek, amit az okoz, hogy idegen emberek járnak-kelnek az erkélyünkön, meg a konyhaablak előtt. Tetejébe még a macskákat is őrizni kell, mert ezek meg ki akarnának mászni az állványzatra. Mondanom sem kell, az ötödik emeleten ez nem tölt el minket lelkesedéssel. Mert nem attól tartunk, hogy leesnek, inkább attól, hogy elkezdik bejárni és a csuda tudja, kinek a lakásában kötnének ki.

Az egészben a legrosszabb pedig az, hogy egyelőre még csak a mi tömbünk nyugati oldalán járnak. Az én ablakom a keleti oldalra néz, itt viszont még csak most húzzák fel az állványzatot. Vagyis a furka-piszka újra indul, amint a másik végen befejezik… És milyen jó lesz, mikor a szobám falát fogják farigcsálni, vagy az ablakomon bekukkantani… Életemben először bánom meg, hogy nincs függönyöm… Sebaj, van redőnyöm, majd jól az orrukra ejtem.