LIGHTSPEED

Na, az SFportalra kitett ajánlóm mellé ide is rittyentenék valamit, ezúttal spoileresebben és kicsit személyesebb szemszögből. Szóval, aki nem látta a sorozat eddig évadjait, az óvatosan olvasson tovább.

Nem igazán rajongok a vámpírokért. A legtöbb velük foglalkozó film vagy sorozat ugyanarról szól. Vannak a vámpírok, jók vagy gonoszak, vannak a rájuk vadászó emberek, jók vagy gonoszak. Ha a vámpír jó, van, aki meg akarja menteni, ha gonosz, megölni. Néha pedig szerelem szövődik. Bevallom, ezek egyike sem vonz annyira, a töménytelen vér meg aztán még úgyse. Nos, a True Bloodról olvasottak alapján erről a sorozatról is hamar megállapíthattam: ugyanerről szól. De ha már itt fityeg reklámként a blogomon, legalább vegyem már a fáradtságot és tudjam már, mégis mi a frászt reklámozok, nem igaz? Így hát belenéztem az első részbe, majd a másodikba, majd mire felocsúdtam, már a második évad közepén jártam. A sorozat tényleg arról szól, amit fentebb ecseteltem, de ezt sikerült olyan jó sztorival megfejelni, hogy mégis megragadott.

Az alapfelállás, hogy a vámpírok a nyilvánosságra kerültek, persze nem nagy cucc. Az igazi ízt az előítéletektől zajos, többnyire istenhívő öregekkel és IQ-szegény ifjakkal feltöltött kisváros adja. Ahogy lincselésig fajul a hangulat, mert az idióták gyülekezete minden bizonyíték ellenére ténynek veszi, hogy a gyilkosságokat csak egy vámpír követheti el. Persze koppannak, mert valójában olyan személy a gyilkos, aki legjobb barátja, legszeretettebb vőlegénye, legkedvesebb szomszédja valakinek, és nem utolsó sorban, ember. Már ha embernek lehetne nevezni, mikor olyan szörnyűségeket követ el, amiket egy vámpír szokott.

S ez az, ami engem igazán megfogott. A sorozat azt mutatja be, hogy az ember egyáltalán nem jobb egy állítólagos szörnyetegnél. Ezt pedig igazán a második évad hangsúlyozza ki, mikor jobban belemélyednek a vámpírok társadalmába. Ott is vannak jók és rosszak, barátok, szeretők, és az emberek oldalán is. Sőt, végül a második évadban is a legrosszabbak az emberek, hiszen az egyik mindkét fajt elárulja, a másik meg mindkét fajt kiirtaná (illetve, az emberek közül csak azokat, akik nem az ő oldalán állnak). És persze, hogy a végén már az ember inkább a vámpíroknak drukkol, semmint a fegyverkező egyháznak, aki kölyköket küldenek a vámpírok közé, derekukra kötött karóval és ezüstgolyókkal megrakott bombával. Persze azért a vámpírokat sem kell félteni, ők sem szentek, és köztük is akad bőven elég olyan, akikbe szívesen belemártanánk a karót.

A másik, ami megragadott, hogy nem csak vámpírok élnek ebben a világban. Rejtve ugyan, de vannak alakváltók, meaned-ok, sőt, Sookie ugye gondolatolvasó valami. Azért valami, mert a második évad folyamán új képessége tűnt fel, szóval már gyanítható, hogy nem mezei telepata, hanem kicsit több annál.

Viszont azért a két évad végignézése nem is volt fenékig tejfel. A gyomorforgató jelenetek és a tömény erotika nem zavart (aki nekem azt mondja, hogy a Defying Gravity, a Stargate Universe vagy a Battestar Galactica túlságosan erotikus, azt elküldöm megnézni ezt a sorozatot… Még kicsit jobban megszalad a rendező keze, és már pornósorozatot nézünk). Az viszont igen, hogy alig volt olyan karakter, akit nem láttam volna szívesen holtan. Viszont az mindenképpen a sorozat erénye, hogy folyamatosan változik a dolog, akit a sorozat elején utáltam, azt a végére megkedveltem, és a fordítottjára is akadt precedens. Sőt, olyanra is, hogy ugyanúgy megölném a végén, mint az elején. Sookie az egyik, a folytonos dilijeivel én már rég elfogyasztottam volna Bill helyében. A testvérét pedig bármelyik epizódban kinyírtam volna. Az elején azért, mert egy seggfej, a végén azért, mert egy elmebeteg. Vele a készítők szerintem át is estek a ló túloldalára, annyira viccesre vették a figuráját. Ugyanez a helyzet Andy-vel. Tara és Sam karaktere is változó volt. Az előbbit az első évadban még kedveltem, de a másodikban már reméltem, hogy az ő szíve is kikerül a helyéről. Sammal pedig pont fordítva éltem meg. A két karakter, akit az elejétől fogva kedvelek, az az aberrált Lafayette és a háborútól meggárgyult Terry. Érdekes, hogy pont egy narkódíler homokos prostituált, meg egy majdnem elmebeteg lett a legemberibb vagy inkább legemberségesebb karakter. Ők nem előítéletesek, nem elvakult hívők, olyannak látják a világot, amilyen és nem is akarják sem magukat, sem másokat illúziókba rángatni. Elfogadják a dolgokat úgy, ahogy vannak, s saját mércéjükhöz képest élik életüket.

Szóval, összességében ez egy remek sorozat. Akad benne szokásos vámpír sablon, a karakterek pedig sokszor túlságosan is idegesítőek. Néha kicsit időhúzásos is a történet, de attól ég érdekes, fordulatos. Nekem tetszett, pedig nem szeretem a vámpírokat. Hál’ isten, itt nem csak azok vannak

Véget ért, pedig igazán még el sem kezdődött. Úgy érzem, mintha épp a legjobb pillanathoz érve kikapták volna ki a kezemből a könyvet, aztán vágták be a kályhába. Én pedig szomorúan, tehetetlenül nézem, ahogy a könyv lapjai végérvényesen megsemmisülnek, és sosem tudom már meg, mi lett volna a vége. A Defying Gravity-t ugyanis az első évad közben lelőtték Amerikában, az ABC nem rendelt több részt az alacsony nézettségre hivatkozva, sőt, már le sem adta a hátralévő epizódokat. Szerencsére az USA-n kívül is van élet, így a kanadai Space Chanell legalább befejezte az első évadot, ha nem is folytatja.

Hogy miért lőtték le, annak sok oka lehet. Része lehet benne az abszolúte elhibázott reklámnak („Grace Klinika az űrben”… nem tudom, milyen az a Grace Klinika – egy részt láttam belőle, az nem volt jó -, de itt valószínűleg az erotikusabb motívumokra próbáltak utalni, amiből szerintem nem dúskál annyira a sorozat, mint ahogy elsőre tűnik). Valószínűleg az is oka lehet a bukásnak, hogy rohanó, s emiatt akcióorientálttá és türelmetlenné vált világunkban már nincs helye a 2001: Űrodüsszeia mintájára rejtélyekben, hitkérdésekben és karakterekben gazdag lassú történeteknek. Mert a Defying Gravity-ben tizenhárom rész alatt senki sem hal meg (na jó, két ember mégis, akik a Marson rekedtek, de ők is off screen… Már ha meghaltak…). Nincsenek akciók sem. Még a legmozgalmasabb pillanatok is lassúak, éppen ezért feszültebbek, mint mondjuk a Stargate legfeszültebb, de akcióval teli pillanatai (hiába no, feszültséget még mindig kimértséggel lehet elérni, kár, hogy ezt a világ elfelejtette). Nem mondom, csihi-puhival is lehet izgalmat okozni, de az nem az a fajta feszültség, mint amit egy lassan kimért sejtelmes jelenet okoz.

És innentől spoilerek is előfordulhatnak.

Szóval, a Defying Gravity nem pörög, sőt, magán a hajón, a Naprendszer felfedezésére indult Antaresen alig történik valami a tizenhárom rész alatt. Legalábbis annyi minden nem, ami elég lenne egy évadra, így a készítők sutba dobták a lineáris mesélést, és úgy ugrálunk az időben, hogy abba Marty McFly is belekeveredne. Egyik pillanatban a jelenben, 2052-ben vagyunk az Antaresen, vagy az irányító központban (ez a két fő helyszíne a sorozatnak), a következőben az Antares még csak a tervasztalon létezik, a legénység pedig többedmagával a kiképzésen van. Vagy még távolabbra ugrunk, 2042-be, mikor az első ember leszállt a Marsra. Ezek a visszaemlékezések egyrészt bemutatják a karaktereket, másrészt a hátteret, hogy mi is áll az egész ISO (International Space Organization) mögött, mik a motivációk. Néha kicsit furcsa ugyan, ahogy egy sci-fi környezetből egy teljesen hétköznapi közegbe csöppenünk, ugyanakkor fenntartja az érdeklődést a karakterek és a köztük lévő kapcsolatok árnyalódnak. S mindezt olyan jól megkomponálták, hogy a sok visszaemlékezés tényleg csak az évad végére áll össze egy egésszé, lesz érthető minden motiváció, minden kapcsolat, oldódik meg számos rejtély. Ez pedig nem működne, ha lineárisan mesélték volna el a készítők.

A történet pedig remek, főleg a beleszőtt rejtélyeknek hála. Az évad elején a helyzet még egy egyszerű Naprendszeren át történő felderítő küldetésnek látszik. Aztán jön Béta, később a társai, valamint kiderül még egy s más. Az évad végére, mikor hőseink lezárják életük egy mindent megváltoztató napját, már-már az új evolúciós szint felé közeledő egyéneknek vannak beállítva. Ám sajnos, hogy ez a beállítás fals érzés-e a látottak (és a 2001: Űrodüsszeia utóhatása) alapján, vagy a készítők csak ezt akarták elhitetni, miközben egy merőben más irányt céloztak meg, az valószínűleg már örök rejtély marad (amúgy a sorozatot három évadra előre kitalálták).

Pedig a szereplők kalandjait, múlt és jelenbeli tetteit még el tudtam volna nézegetni egy ideig, pláne úgy, hogy némelyikük még csak most kezdett el kibontakozni, ráadásul remek színészeket válogattak össze. A főszereplő Maddux Donner mérnök és pilóta (Ron Livingston), a történetet főleg az ő szemszögéből élhetjük meg, rövidke életfilozófiái nyitják és zárják az epizódokat. Jó barátja és az Antares kapitánya Ted Shaw (Malik Yoba), aki Donner navigátora volt a tragédiába fulladt marsi küldetésnek. A hajó legénységébe tartozik még Dr. Evram Mintz (Eyal Podell) hajóorvos és háborús veterán; Jen Crane (Christina Cox), aki biológus, nem mellesleg a repülésirányító felesége. Aztán ott van fenn velük a német pilóta, Nadia Schilling (Florentine Lahme), a geológus Zoe Barnes (Laura Harris), és a kissé egyszerű lelkű fizikus, Steve Wassenfelder (Dylan Taylor). Ja és persze nem szabad megfeledkezni a mélyen vallásos Paula Moralesről (Paula Garcés), aki videós, leszállóegység pilóta, valamint az utat dokumentáló tagja a legénységének.

Ezzel azonban még nincs vége a szereplők listájának, ugyanis van ám nekünk egy földi személyzetünk is, akik egy része az Antaresre jelentkező, de nem kiválasztott űrhajósokból került ki, illetve egyéb személyek is képbe kerültek. Mike Goss (Andrew Airlie) az ISO főnöke, a projekt mindenható ura, aki amellett, hogy egy tapló tetű, átgázol mindenkin az Antares sikeres útjáért. És gázolgatásban nem finomkodik, eltusol, elhallgat, hazudik, mindent bevet, amit jól prezentál, hogy ő az egyik felelőse a marsi küldetés buktájáért, ami nem véletlen volt akkora bukás. Rollie Crane (Ty Olsson) Jen férje, eredetileg ő volt az Antares kapitánya, de végül csak a repülésvezető lett. Ő és Jen története talán a legelkeserítőbb, hiszen az Antares hat éves útra indult, vagyis ennyi ideig kell több százezer kilométerre lenniük egymástól. Mondanom sem kell, ez több mint mérgezően hat a kapcsolatukra, pláne, hogy Jen korábbi szeretője is a hajón van. Na de térjünk vissza a földi irányításra. Fontos tag még Dr. Claire Dereux (Maxim Roy) orvos, továbbá a hindu Ajay Sharma (Zahf Paroo), aki az Antares egyik tervezője, ráadásul az eredeti hajómérnök, akit Donner leváltott. Ott van még Arnel Poe (William C. Vaughan), kinek hiányzik egy lába, erős kétségei vannak a küldetéssel kapcsolatban, ráadásul benne volt az Antares csapatában, akkor még két lábbal. Hogy hová lett az egyik végtagja, az megint örök kérdés marad, ami azért is bosszantó, mert ezzel egy másik szereplő múltjának fontos szakasza is a rejtély homályába vész. Na mindegy… Van nekünk még egy Eve Weller-Shaw nevű hölgyünk (Karen LeBlanc), aki azon túl, hogy az Antares kapitányának neje, afféle tanácsadóként van jelen, és az egyetlen ember, aki talán mindenről tud mindent, mindenben van beleszólása. Neki még Goss-nál is nagyobb hatalma van. Aztán ott van az irritáló, állandóan szaglászó és kifejezetten bunkó riporter is, Trevor Williams (Peter Howitt). Neki valószínűleg előbb-utóbb köze lett volna ahhoz, hogy az ISO céljai a nagyközönség elé kerültek volna, de hát ez megint… Tudjátok.

Végül van még két ember, akik bár már nem jelentős szereplők, de történetüknek fontos helye van az Antares legénységének életében. Egész pontosan Donner és Shaw múltjában. Sharon Lewis (Lara Gilchrist) és Jeff Walker (Rick Ravanello/D. Neil Mark – utóbbi az űrruhás jelenetekben játszotta) azok, akiket Donnerék kénytelenek voltak a Marson hagyni.

Szóval szép kis csapat gyűlt össze, múlttal, célokkal, kapcsolatokkal. Érezhető és érthető, ki kihez áll közel, kit miért utál, tűr meg vagy van jóban. És változnak is hőseink, pláne az Antaresen összezárt négy hölgy és úr.

Ami a Defying Gravity világát illeti, nos, látszólag a Föld olyan, mint ma. Nem csoda, hiszen a jelene alig 43 évvel van a miénk után, szóval nem tárulhat elénk mindjárt Coruscant. A jövő csak olyan apróságokon érhető tetten, minthogy mások az autók, baromi vékonyak a mobilok, máshogy fizetnek az emberek a kasszáknál, vagy éppen képesek vagyunk viszonylag rövid időn belül körbemenni a Naprendszeren, és leszállni olyan barátságos bolygókon is, mint a Vénusz. Illetve vannak olyan célzások a múltra, hogy pl.: Cape Canaveral víz alá került. Szóval összességében a világ hihető, bár többet is mutathattak volna belőle, mert az űrközponton kívül nem sokat látni (néhány szereplő lakását, az űrhajósok törzshelyéül szolgáló Tom őrnagy nevű ivót, aztán ezzel talán ki is fújt a sor).

Nos, ez a Defying Gravity, egy újabb méltatlanul és szerintem elhamarkodottan lelőtt sci-fi sorozat. Ha szereted a lassú, jól megkomponált, érdekes történetű sorozatokat, vagy csak a sok rohangálós sorozat mellett akarsz egy kis nyugisabb témájú alkotást, akkor ez a te sorozatod. Legalábbis tizenhárom rész erejéig. Aztán vége. Sosem tudjuk már meg, mi volt Béta és társai szándéka, hogyan zárul az Antares küldetése, kibékül-e valaha is Rollie és Jen, összejön-e végre Donner és Zoe, egyáltalán felépül-e Zoe a sérüléseiből, és Donner hogyan viszonyul majd hozzá s közös tragédiájukhoz. A válasz… Válasz nincs. Mivel a díszleteket már elbontották, úgy tűnik, soha nem is lesz.

A sorozatjunkie-n találtam ezt a videót. Nathan Fillion jelenlegi sorozatában, a Castle Haloweenes részében jelmezt ölt magára. A többit a videóban… Én percekig röhögtem.

Ezek a sci-fis arcok mostanában nagyon rákattantak arra, hogy kedvenc sorozataink nénijeivel próbálják meg promotálni éppen aktuális alkotásaikat (mi meg közben reménykedhetünk, hogy nem csak ennyiből fog állni a nagy mű). Múltkor a Stargate Universe két üdvöskéje lesett ránk csábosan az “izébizé” oldaláról, most pedig a BSG két cylonja került fel a Maxim amcsi kiadásának lapjaira. Azaz Tricia Helfer (Number 6) és Grace Park (Number 8, más néven Sharon Valerii, alias Boomer, alias Athena). Tovább mögött több kép, meg egy csodajó videjó:

Read the rest of this entry »

Egy ideje már kotlok ezen az íráson (melyiken nem?), mert őszintén szólva, újra meg akartam nézni az elejétől a sorozatot, hiszen régen volt már négy évvel ezelőtt, és érdekelne, hogy hogyan működik ez az egész apokaliptikus hercehurca így egyben. Aztán csak-csak nem kezdtem újra, sőt, neki álltam a Star Trek eredeti szériájának, előtte meg a Firefly-nak, szóval, valahogy nem bírtam nekiülni a BSG-nek még egyszer.

Hogy miért? Mert annyira negatív ez a sorozat, hogy az én ízlésembe csak nagyon nehezen fér bele. Nem szeretem az ilyen dark szériákat, ehhez képest még a Babylon 5 is egy optimista sorozat, pedig aztán az sem volt olyan rózsaszín széria, mint teszem azt a Star Trek - The Next Generation. Úgyhogy nekiültem eme írásnak újrázás nélkül, végül is, elégre emlékszem ahhoz, hogy betűkbe öntsem a véleményem.

A dradison spoilerek tűntek fel.

A történet dióhéjban: a lassan egy generáció óta eltűnt cylonok, az emberiséget csaknem kiirtó gépek visszatérnek, és szanaszéjjel bombázzák Kobol 12 kolóniáját. Több millióan pusztulnak el, és alig párezer ember éli túl az apokalipszist. A túlélő „szerencsések” csillaghajókra ülve flottába rendeződve menekülnek a cylonok elől, és egyetlen védelmük a vénségesen vén, az első cylon háború veteránjának számító Battlestar-osztályú Galactica romboló, és a bendőjében tárolt sok-sok Viper II és Viper VII-es vadászgépek, meg a Raptor felderítő-bombázók. A menekülőknek rengeteg dologgal kell szembenézniük a kipusztulástól kezdve, a civilizáció megtartásán át, egészen az űrhajón éléssel járó gondokig, tetejében még a cylonok is üldözik őket, akiknek „van egy tervük”. Menekültjeink egyetlen reménye, hogy megtalálják a 13. törzs otthonát, a Földet. A sorozat négy évada eme dolgok körül forognak, vezérvonalként a Föld kutatásával. Néha beugrik hozzájuk még néhány capricai túlélő, egy ideig a Galactica társául szegődik a Battlestar Pegasus, mely egy generációval modernebb csatahajó, és csak azért úszta meg a cylon támadást, mert éppen le volt kapcsolva a fő rendszere (a cylonok ugyanis képesek voltak megbénítani az újabb Battlestarokat és Vipereket egy vírus segítségével). De ezzel bővebben a Razor című film foglalkozik. Ja, és persze az emberiség létszáma epizódról epizódra apad, olykor mérsékelten, olykor drasztikusan.

A sorozat nagy erénye a hangulata, ami bár nekem személy szerint nem annyira vonzó, attól függetlenül van benne valami megragadó. Míg a Star Trekben, a Babylon 5-ben, a Stargate-ben, és a legtöbb „Star” sorozatban az űrhajón élés igazán vonzó dolog, itt éppen ellenkezőleg, roppant kényelmetlen. És engem ez az újszerű megközelítés ültetett le először a széria elé. Az űrhajók, mivel nem menekültszállításra vannak megépítve, hanem utas- és áruszállításra, így sok hajó egyáltalán nem rendelkezik semmiféle luxussal, de az életfenntartás lehetősége is minimális. Szóval itt a csillagok között utazni egyáltalán nem örömteli dolog. Ráadásul az űrhajózást igencsak reálisan ábrázolják, így pl. az űrcsatákban a hangok tompábbak (mintha mi is egy gépben ülnénk), a filmezés dokumentumfilmekre jellemzően kézikamerás hatást kelt, ráadásul a manőverezés sem olyan, mint a Star Warsban. Szóval nagyon-nagyon hangulatos.

A másik, ami vonzott a témában, az a vallás. A sorozat, főleg a vége felé már keményen a vallásra épített, az egyistenhitűség és a többistenhitűség kérdéskörét boncolgatva, főleg arra kihegyezve, hogy a lényeg a hit. Ebbe beleveszi a cylonokat is, akiknek így kedvenc témám, a „mitől élő egy lény” kérdés is előkerül, bár erre annyira azért nem térnek ki, mint szerettem volna.

Mindezek mellett van még egy nagyon erős vonzereje a sorozatnak, méghozzá a karakterek. Itt viszont, akárcsak a hangulat esetén, hosszú távon már kezdett inkább mindenki irritálni. Sajnos a történet a vége felé érfelmetszően letargiás, és ez ugye a karakterekre is rányomja a bélyegét. Természetesen hülyén is jönne ki, ha a világvége után mindenki fülig érő vigyorral járna, de mikor leszálltak az atomcsapást átélt Földön, nos, egy időre jegeltem a szériát (tovább, mint az – akkor még – Sci-Fi Chanell). Aztán ugyanez megfordult a fejemben akkor is, amikor Dee a halántékához emelte a stukkert. Ennek ellenére a karakterek jók, bár egyikükkel sem sikerült igazán azonosulnom. Erényük, hogy nagyon változatosak, hiszen van itt öreg, bölcs veterán katona, iszákos megkeseredett katona, elveihez ragaszkodó, de valójában elég sunyi elnöknő, apjával rosszban lévő pilóta, lázadozó női pilóta, cylon kém, cylon hadvezér, cylon szemétláda, stb. Sok-sok karakter, akik főleg főszereplők, de akad néhány mellékszereplő is, akik ideig-óráig, leginkább halálukig jelentős szerepet kapnak. és persze, csúnya dolog lenne nem megemlítenem, hogy a cylonok között van néhány igazi nehézbombázó is, akik miatt már alapból érdemes megnézni pár részt, főleg, mikor lengébb öltözetben járnak. Apropó, lengébb öltözet, a sorozat meglehetősen naturális, a halálozások megdöbbentőek és reálisak, és a szexxel sem finomkodnak (bár azért még messze nem pornó, sőt, azért még ez is bőven visszafogott).

Természetesen, ha már űrhajós filmről van szó, nem mehetünk el szó nélkül az űrhajók mellett. Az eredeti, ’78-as Galactica űrhajó nekem személy szerint nem tetszett. Viszont erre a remake-re sikerült az eredeti formáját megtartva egy igazán dögös és ötletes (FTL rendszerért alapból ötös) hajót építeni, amely sok tekintetben szakít a már megszokott sci-fis vonulatokkal, és inkább kelti egy tengeri hajó, vagy tengeralattjáró benyomását (ehhez hozzá jön még a híd). Ugyanez igaz a Viper vadászokra, melyek eredetije szerintem kicsit suta, de az új verziók (mint a II-es, mind a VII-es) nagyon pofásak, igazán cool járgányok. A vadi új Raptorok pedig már csak önmagukban is elviszik a hátukon az űrjeleneteket, szerintem annyira jól sikerültek. A cylon gépek és a kolóniai konvoj hajói is jól mutatnak, elég egyediek, bár van egy osztály, amiből szerintem túl sok lett (kis háromhajtóműves vacak, amivel mindenhová mentek). Különösen szép a Colonial One, aminek festése mondjuk pont az amerikai Air Force One-ra hajaz, ami negatívum.

Méghozzá azért, ami már a Stargate alatt sem jött be igazán. Nevezetesen itt egy nép, aminek tagjai nemhogy nem tudják, hol a Föld, még csak nem is jártak ott, sőt, több ezer évvel a mi civilizációnk előtt élnek, angol feliratokat használnak, belgák által gyártott P90-es és német cég által jegyzett G36-oskkal lődöznek, és a slusszpoén: amcsigyártású Hummert vezetnek. Nem mellesleg a városaik echte mai amerikai nagyvárosok. Nem kérek sokat, de olyan nehéz lett volna megtoldani azt a nyüves gépfegyvert pár alkatrésszel, a Hummerre rászerelni pár karosszéria elemet, és a városok helyett valami kékhátteres dolgot használni, vagy legalább valahogy leplezni (megjegyzem, a miniben sikerült)? Nagyon kiábrándít volt számomra, hogy egy ilyen kultúra, aminek köze nincs a miénkhez, rendre a mi cuccainkat használják. Pedig ebbe a filmbe több pénzt pumpáltak, mint a Stargate-be.

Viszont nagy-nagy dicséret jár azért a gesztusért, hogy mikor az első cylon háborúra hivatkoznak (legyen szó visszaemlékezésről, vagy csak múzeumi kiállítási tárgyakról), az eredeti, 1978-as Battlestar Galactica sorozat cylon centurióit, ridereit és basestarjait használták fel.

Na, hogy zárjam soraimat, a Battlestar Galactica egy jó, sőt mi több, kiváló sorozat, amit úgy öt évenként fogok csak újranézni, annyira sötét, komor, letargiás. Jók a karakterek, bár a vége felé már kinyírtam volna őket. Érdekes a történet, teli mellbevágó fordulatokkal, igaz, a végén azért nem sikerült minden szálat elvarrni, és talán több dolgot hagytak misztikumok mögé rejtőzni, mint kellett volna. Bár ki tudja, mivel még lesz egy film (vagy már van?), abban még ezek a szálak is elvarrásra kerülhetnek. Szóval, csak ajánlani tudom annak, aki szereti az érdekes sci-fi drámákat, és begyün neki a darkos feeling.

Anno, még a magyar premier előtt írtam már a Firefly című sorozatról, így annak hányatatott sorsáról most inkább nem értekezem. A lényeg tömören annyi, hogy a sorozat összesen tizennégy részt élt meg, melyből az anyacsatorna (méltán népszerű FOX) tizenegyet adott csak le. A széria DVD-n végül mégis annyira sikeres lett, hogy Joss Whedon kilincselni kezdett a folytatásért. Az Universal kapott is az alkalmon, és 2005-ben (három évvel a sorozat abbahagyása után) egyenesen a mozivászonra küldte a Serenity-t. Jó ötlet volt? Szerintem már az Universal is rájött, hogy nem. Hatalmas bukás lett a vége. Ekkorát utoljára az Enterprise hasalt a Nemesissel. De míg a Firefly esetében a pofára esés csak a FOX stúdión múlott, addig a Serenity esetében már a film minősége is közre játszhatott. Nem rossz film, csak nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Nem sikerült a Firefly életérzését mozira adaptálni úgy, hogy az egyszeri néző is szórakozzon, de a rajongó se fanyalogjon. Az eredmény végül valahol félúton megrekedt.

SPOILER ALERT! Ha nem láttad a sorozatot, el ne olvasd a következőket.

Körülbelül fél évvel járhatunk a sorozat után, mikor Malcom Reynolds (Nathan Fillion) egy kis híján tragédiába fulladt munka után végre megszabadulhat a sok galibát okozó Tam testvérektől, Simontól (Sean Maher) és Rivertől (Summer Glau). Ez azonban nem tart sokáig, mert a kisé zakkant River minden előzetes provokáció nélkül szétver egy egész kocsmát, természetesen annak vendégseregét is beleszámítva. Mal eztán visszaviszi a Serenity-re, ahol hamar kiderül, hogy Simon anno nem mondott el mindent egyetlen húgáról. Ám amit még a jóságos doktor sem tud, az az, hogy River fejében ott vannak a Szövetség legmocskosabb titkai, köztük egy elveszett bolygó holléte. Miután a Serenity-t üldöző Végrehajtó (Chiwetel Ejiofor) sorra felszámolja Malék búvóhelyeit, köztük azt, ahol Book lelkész (Ron Glass) tengette immár békés életét, hőseink úgy döntenek, felkutatják a River fejéből előkerült bolygót, ami a fosztogatók, a helyi űrzombik területén fekszik. A Mirandán aztán rádöbbennek, miért is „felejtette el” a Szövetség ezt a világot, valamint kiderül, honnét származnak a fosztogatók. A kormány egy vegyi anyaggal szuperrendessé akarta tenni a lakosokat, ám azok annyira jók lettek, hogy felhagytak az élettel is. Illetve, mellékhatásként (a bekrepálás mellett) egy kis százalékuknál pont ellentétesen működött a dolog, ezért olyan kellemes egyénekké váltak, akik megölik, megerőszakolják és megnyúzzák az embert, kis szerencsével ebben a sorrendben. Mal úgy dönt, itt az ideje, hogy mindezt a ’Verzum népe is megtudja, nehogy újra megtörténjen egy másik bolygón. A fosztogatókat maguk után csalva elrepülnek Mr. Univerzum (David Krumholtz) bolygójára, ahol némi űrcsata, az egyik hős halála, űrzombi irtás és a Végrehajtó felvilágosítás után Mal sikerrel is jár. Happy end, nagyrészt.

Ami a film legnagyobb erénye, az ugyanaz, ami az ilyen leállított szériákból készült filmekre általában igaz: mindig jó érzéssel tölti el a rajongót, ha szeretett hősei újra összeállnak, még ha csak másfél-két órára is, és ilyenkor az sem számít, ha az a film nem túl erős. Nos, szerintem azért a Serenity nincs ott, mint a Nemesis, ami filmnek jó, Star Treknek pocsék, vagy a Stargate: Ark of Truth, ami az elpuskázott lehetőségek filmje lehetne, de valahol ott kullog utánuk. Mert hiába van nekünk egy bazi látványos űrcsatánk, ami ahhoz képest, hogy potom pénzből készült, szerintem hangulat tekintetében büszkén odaállhatna a Revenge of the Sith kezdő ütközete mellé. Az sem számít, hogy remek a zene, prímák a karakterek, jók a szövegek és még mindig lehet röhögni ezen az univerzumon. Mindez elfelejthető a mellet, ami nincs benne a filmben. Hogy mi? Még több humor, vidámabb légkör, az összes karakter, okosabb forgatókönyv, még félóra.

A Firefly egyik alapvető eleme a humor volt, aminek köszönhetően a legkomorabb epizód sem tűnt annyira komolynak, hogy az már rátelepedjen az ember hangulatára. Vegyük például azt a részt, amiben hőseink rálelnek egy fosztogatók által kirabolt hajóra. A megfelelő helyen elhelyezett megfelelő poén képes volt úgy oldani a feszültséget, hogy az nem ment a hangulat kárára. Itt ilyen nem igazán akad. Van humor az elején, aztán úgy szépen lassan elszáll minden vicceskedés. Még nyomokban fellelhető a közepén, de a vége kész letargia (és akció). Ennél fogva már nincsen meg az az érzésem, hogy na, jöhet a következő rész, lássuk, mit szerencsétlenkedik össze ez a csapat. Végül is, mint befejező rész ez még okés is lenne, csak jó lett volna, ha nem így fejezik be, hanem a sorozat szelleméhez hűen vidámabban.

Aztán, karakterek, na ez az, amivel a film ábszolúte hadilábon áll. A sorozatban kilenc főhősünk volt. Mindenki egyedi, jól kezelt, és, ami a legjobb, hogy mindig volt idő mind a kilencre, de még akkor is, amikor egyik-másik nem szerepelt (igaz, akkor csak említés szintjén ). Erre persze epizódonként csak negyvenöt perc állt rendelkezésre. Itt két óra sem elég, Inara (Morena Baccarin) és Book karaktere elveszett, de szó szerint. Book talán három percig látható, és akkor sem csinál semmi érdemlegeset, legalábbis aminek a történet szempontjából értelme lenne, mert a halála elvben motiváció Malnek, de mivel a filmből nem jön át, hogy ezek ketten haverok, de még az sem, hogy Book valaha tagja volt a Serenity legénységének, így ez a motivációsdi sem működik igazán. Ezenfelül nincs magyarázat arra, miért hagyta el az űrhajót, de arra a töménytelen kérdésre sem, ami vele kapcsolatban felmerült a sorozatban. Inara pedig – bár a Firefly-ból tudjuk, miért lépett le – hiába van a film közepétől a vásznon, akkor sincs szerepe. Észre sem venni. Annyira jelentéktelen, mint a háttérben ácsorgó statiszta. És ez egy nagyon jó szó rá: statiszta, aki kapott pár mondatnyi szöveget. A többiek már viszonylag a helyükön vannak, bár Whedon helyében azért fordítottam volna hangsúlyt Wash (Alan Tudyk) és Zoé (Gina Torres) házasságára, amiből szinte semmit sem érzékelünk, holott a sorozat utolsó részeiben már a gyerekről beszéltek, ráadásul ennek elhanyagolása Wash halálát sem teszi jelentőssé (a sorozatot nem ismerők számára, mert aki látta a Firefly-t, annak azért nyújt némi érzelmi többletet). Maximum megdöbbentő. Ugyanez a helyzet Simon és Kylee (Jewel Staite) viszonyára is, mely a filmben körülbelül azt a képet festi le kedvenc gépészünkről, mintha egy nimfomániás liba lenne. Az a kedves, aranyos csajszi sehol sincsen. Talán akit még sikerült Mal, River és Simon mellett jól átemelni a sorozatból, az Jayne (Adam Baldwin) karaktere, akivel kapcsolatban egyáltalán nem voltak rossz érzéseim. Annyit és úgy szerepelt, ahogy azt a sorozatban megszokhattuk.

És akkor lássuk az újoncokat. A Végrehajtó karaktere telitalálat, vele semmi bajom. Bár azt az egyet igazán megmagyarázhatták volna, hová lett a kékkezű páros, akik a sorozatban hajtották Rivert. Jó, az egyik képregényből kiderült, hogy megsültek az űrhajójukban, miután a Serenity rájuk villantott, de ezt mondjuk szerintem a mezei néző is szívesen megtudta volna. Mr. Univerzum viszont, hát hogyan is mondjam… szar. Whedon talán vele akarta pótolni a humort, de nálam csak a falkaparást tudta elérni, kivétel a halálakor, az egész üdítő lett (nem csak azért, mert öröm volt holtan látni). Jelenléte, és alapból, léte a Firefly univerzumában szerintem erősen kérdéses, nem mellesleg baromira légből kapott.

Ezzel el is értünk a forgatókönyv, azaz a történet problematikájához. Azon túl, hogy a sztori nem szolgálja a karaktereket, és azok sem a történetet, teljesen idegen a sorozatban felépített könnyed, kalandos, mégis hétköznapinak tűnő világtól. Mert mi volt jellemző a sorozatra: a rendszer elől menekülő kis csapat próbált egyik napról a másikra megélni a maguk sajátos módjukon. Magyarul, sehol sem volt a jól ismert „világmegváltó őrültség”, ahogy anno Ben Kenobi fogalmazott. Itt minden az ellenkezője: Mal újra szembeszáll a Szövetséggel, belerángatja embereit a „világmegváltó őrültségbe”, és mindez talán még jó is lenne, ha nem lenne ilyen hirtelen. A sorozat nyílván e felé tartott, két-három évad alatt elértük volna ezt a változást, ám egy fél évad után az ívet ez inkább megtörte. Talán, ha Whedon trilógiában gondolkodott volna, vagy ha eleve nem akarta volna lezárni a történetet. Mert így az egész film olyan hirtelen, amiben sok minden történik, de a fele sem szükséges. Például, elmennek Inaraért, de egyetlen szót sem fecsérelnek arra, hogy ez miért fontos, ráadásul később sem kap szerepet. Sajnos, ezek a részek a vágóasztalon végezték, holott kellenének. Nincs jelentősége Book és Wash halálának, mivel egyikük nem szerepel eleget, a másikuknál meg nem az a szerepe kerül előtérbe, ami kell a feladata betöltéséhez, azaz, hogy halálával motiválja Zoét. Természetesen mind a három tényező kiderülhet a sorozatból, ám ez nem a sorozat egyik része, hanem egy mozifilm, és mivel hangulatában, történetében, látványában, meg úgy alacuzammen mindenben elüt a szériától, így nem is tudok rá úgy tekinteni, mint a sorozat egy epizódjára. Ennek főleg az az egyik oka, hogy sok dologban ellentétbe keveredik a Firefly-jal (márpedig nem egy százakárhány részes sorozatról, csak tizennégy részről van szó). Példának okáért Simont Mal nem tartja a legénysége tagjának, csupán vendégnek, míg a sorozatban egy egész rész alapult arra, hogy már a Tam testvéreket is a család tagjának tartja. Szóval, sok dolog van a filmben, ami nem kéne, és sok nincsen, ami kéne. Ez a kettőség pedig se a rajongóknak, se az egyszeri nézőnek nem segít. Az egyik azon tanakodik, hogyan juthattak ide a karakterek, honnan jött ez és az a figura, miért változott meg amaz, a másik meg nem érti, miért gőzöl be Mal egy jelentéktelen szereplő halála után annyira, hogy már a saját legénysége életét fenyegeti (ami úgyszintén egy erősen karakteridegen motívum, így a rajongó újfent felvonja a szemöldökét). Szóval, az ív megtört, és ennek köszönhetően a film mindkét tábornál elvérezhet.

Persze, az igazsághoz hozzá tartozik, hogy annyira azért nem rossz. Szórakoztató. Sőt, felkelti az érdeklődést a Firefly iránt. Legalábbis nálam ez történt, mert én először biza a Serenity-t láttam, és csak aztán a sorozatot. Ennek megvolt az a hátránya, hogy előre tudtam, mi fog történni a szereplőkkel, illetve előnye, hogy hatalmas pozitív csalódás ért a film után, hiszen a kettő messze nem egy súlycsoport. Ennek ellenére én is azt javaslom, hogy először a sorozat, aztán a mozi, és végül talán jöhetnek a képregények, amik szerintem úgy rosszak, ahogy vannak, de mindegy (ha a Firefly nem való moziba, képregénybe még úgysem). Szóval, összességében a film egynek elment.

Ezen is túlvagyok (már egy ideje, akárcsak a cikken, csak eddig nem volt időm átnézni és kirakni). Nem hiszem, hogy sokat fogok róla írni (amikor ezt mondom, akkor szokott szép terjedelmes lenni a szösszenet), mert annyira nem jött be. Voltaképpen, végig olyan érzésem volt, mintha egy duplarészes Babylon 5 epizódot néznék, és nem a jobbikak közül. Összességében nem volt rossz, nem azt mondom. Végig lekötött (bár az elején kicsit lassú volt a felvezetés), a sztori érdekesen alakult (morcos is lettem rá, mert a Stargate fan-ficemben hasonlóról akartam írni…), de, az In the Beginning után gyengécskének éreztem.

Spoiler alarm!

A sztori szerint, ahogy a sorozatból megtudtuk, nem csak a normál űr és a hiperűr létezik, hanem van egy harmadik, amit nemes egyszerűséggel (és merő nagy fantáziával) harmadik űrnek hívnak. Ezt körülbelül annyiban hagyták a B5-ben, szóval a kifejtésére idáig kellett várni. Hőseink ugyanis megtalálják a kaput, amely évmilliók óta sodródott a hiperűrben. Sheridan kapitány (Bruce Boxleitner) máris örül, mint majom a farkának, mert szereti az ilyen régi dolgokat abajgatni, hátha kiugrik belőle valami csodás dolog. Ja, elfelejtettem, 2261-ben járunk, valamikor a B5 negyedik évadának végén, mikor az árnyak és a vorlonok már eltakarodtak, de a Földön Clark elnök még mindig hepajkodik, és így a Babylon 5 állomás embargó alá került, mivel hőseink nem hódoltak be a földi zsarnoknak. Szóval, a lelet meglelése után egy archeológus csapat érkezik az állomásra, fittyet hányva az embargóra. Sheridan megegyezik a vezetőjükkel, Elizabeth Trenttel (Shari Belafonte), hogy amennyiben szállítanak nekik ellátmányt, szabadon garázdálkodhatnak a szerkezeten. Persze, amennyiben veszélyes, minden támogatást megvonnak tőlük, és a lelet a múlté lesz. No, természetesen a birizgálása közben a ketyere felébred, és kiderül, hogy tényleg kapu a harmadik űrbe, csak éppen a túlvégen az újabb hiper-szuper ősi ellenség lapul, akik egyszer már majdnem elpusztították az univerzumot, és nagyon gonoszok… szóval a szokásos. A kapu ráadásul telepatikus jeleket közvetít, így a B5-ön a fogékonyabb emberkék kicsit megvesznek, a szolgálatába állnak a nagy ellennek. Lyta (Patricia Tallman) közvetítésével Sheridan és Delenn (Mira Furlan) megtudja, mi is az a lelet és hogyan kell elpusztítani, Ivanova (Claudia Christian) közben vadászrajokkal és fehércsillagokkal próbálja visszatartani a kapun átjövő inváziós flottát, Franklin doki (Richard Biggs) és Zack (Jeff Conaway) meg a B5-ön randalírozó bagázst próbálják rendre teremteni. Végül sikerrel járnak, az ultimate enemy-t megint visszazavarják a helyére (mily meglepő), és mindenki boldog. Hát, bevallom, nekem kicsit unalmas volt. Kezd a dolog tiszta Enterprise effektust felvenni. Mindig csak a B5 legénysége állíthatja meg az aktuális galaxispusztító gonoszt, ráadásul, ha a kronológiát nézzük, ez a faj éppen a vorlon-árny háború utáni hetekben akartak ránk rontani. Árnyak, vorlonok, Kezek, ezek, kezd egy kicsit sok lenni az egy generációra jutó isteni mivoltokban leledző ellenségek száma. Szerintem jobb lett volna vagy kisebb kaliberű ellennek beállítani őket, vagy kicsit későbbre tenni a sztorit, mint pont az árnyak elkergetése utánra. Ráadásul, sehol sem érzek tetőpontot, nem jön el a katarzis, és eme eseményekre még a sorozatban sincs utalás, pedig azért elég nagy horderejű volt, márpedig a vége felé a széria már olyan volt, mintha minden egyes napot láttunk volna. Így kicsit nehéz beékelni a sztorit az epizódok közé.

Másik bajom, hogy Garibaldi már megint sehol, és ezúttal a másik két kedvencem, G’kar és Londo sem teszi tiszteletét. Jó, Londo ekkor már kentaúriában van, G’kar meg vagy szintén ott található fogolyként, vagy már félisten narniában (jujj, ez jól jött ki ), most hirtelen nem emlékszem, éppen mit csinált a negyedik évad vége felé. Jó, ők ketten a sorozat szerint nem voltak az állomáson, de Garibaldi? Vele mi van? Neki ekkor még az állomáson kéne lennie, agymosottan, de ott valahol, nem? Vagy elvitték az egerek?

Amire abszolúte nincs panaszom, az a látvány. Az űrcsaták nagyon szépek, parázsak, bár kissé reményvesztett, de hát tudni, hogy úgy sem veszett el semmi, mert volt ötödik évad Viszont, éppen ezért, vagy nem ezért, de itt most nem is jött át az, ami a B5-ben, vagy az ItB-ben lenyűgözött, azaz a tény, hogy bár mindent előre tudok, mégis izgulok, hogy másképpen alakuljon.

Összességében, jó film, kellemes etapja a Babylon 5 történetének, bár enyhén snassz, és nem olyan kiemelkedő, mint az In the Beginning volt.

Hosszú ideje készültem már a B5 filmek megnézésére, de ez is egy olyan széria, amit nem lehet akármikor lekapni a polcról. Kell hozzá egy hangulat, legalábbis nálam. Ez a hangulat meg lassan jött el, plusz az Andromeda is közbe mászott. No de, végül csak eljött a pillanat, bekanyarítottam a helyére a B5 filmeket tartalmazó DVD-t és tegnap meg is néztem az elsőt, az In the Beginninget. Mondjuk poén, hogy mire rászántam magam, már magyarul is leadták a legtöbbet (vagy mindet?). Mindegy, TV-t nem nézek, szóval ez most lényegtelen infó volt.

Nos, a Babylon 5 sorozat ugye baromira tetszett. A Crusade-t, bár régen láttam, arra határozottan emlékszem, hogy egyáltalán nem tetszett. És a Legend of the Rangers filmtől (pilottól) sem ájultam el, ennek az okait már kifejtettem itt (a Gatheringről nem beszélek, mert azt a sorozat részének tekintem, bár részben arról is írtam itt). Szóval, háromból kettő nem tartozik a „hűűűazanyjáááátamindenitváááóóóóó” kategóriába, talán ezért is jött el lassan az a bizonyos hangulat. Ennél fogva kissé félve ültem neki az In the Beginningnek. Félelmem, hál’ istennek, alaptalan volt. Ez nem pilot, így nincsenek abból adódó hibái, mint a LotR-nak (nem Lord of the Rings ), és a Crusade-re sem hasonlít. Ez ízig-vérig Babylon 5.

Vigyázat! Londo meséje spoileres.

A sztori 2278-ban indul, ami a Babylon 5 sorozat után és közben játszódik. Mint a film végére kiderül (és már az elején gyanítható), Londo Mollari császár (Peter Jurasik) halálát megelőző órákban vagyunk, aminek több ízben is részesei lehettünk a B5-ben (ugye, a jövőbe utazó Sheridan is itt lyukadt ki, illetve Londo maga is megálmodta a pillanatot). Néhány csíntalan gyermek játszadozik a Centauri uradalom palotájában, és szépen beszaladnak a császár rezidenciájára. A dadájuk marha gyorsan el akarja zavarni onnan a kölköket, mielőtt bárki meglátja őket. Már azelőtt elkésett, hogy belefogott volna a gyerekeltérítő hadmozdulatba, mert Mollari ott ücsörög az árnyékban, aki maga elé inti a porontyokat és a szemrevaló (ráadásul arab akcentussal beszélő) dadát. Az öreg Londo némi beszélgetés után öt percre átruházza a kisfiúra a császári címet, és engedélyt ad egy parancs kiadására. A srác csupán egy történetet szeretne hallani háborúkról, míg nem túl beszédes húga igaz sztorit óhajt. Londo örömmel tesz eleget mindkettejük kívánságának. Voltaképpen tehát a film Londo meséje a kezdetekről, 2245-ről, az ember-mimbari háborúról, annak kitöréséről és végéről. Megtudjuk, milyen események vezettek az emberiség majdnem teljes kiirtásához. John Sheridan parancsnok (Bruce Boxleitner) hogyan pusztította el a mimbari zászlóshajót, a Black Start, és tett szert a Starkiller (Csillaggyilkos) névre. Milyen szerepet játszott Londo és G’Kar (Andreas Katsulas) abban, hogy az arrogáns földiek végül összetűzésbe kerültek a nem kevésbé arrogáns mimbarikkal. Láthatjuk, mi vezetett oda, hogy Delenn (Mira Furlan) önmagából kikelve kívánta az emberiség pusztulását (ezt ugyan már láttuk a B5-ben, de itt még teljesebb képet kapunk). Azt is megtudhatjuk, miért is volt elkerülhetetlen a háború, de képet alkothatunk egy lehetséges jövőről is (mi alakult volna másképpen, ha Sheridan elfogadja a Prometheus elsőtiszti posztját?). Mint ahogy azzal is szembesülhetünk, mit tett Dr. Stephen Franklin (Richard Biggs) és Susan Ivanova (Claudia Christian) a háború alatt, vagy hogyan ébredt rá Delenn Kosh Naranek és Ulkesh Kosh (Ardwight Chamberlain) közbenjárásával Jeffrey Sinclair (Michael O’Hare) jelentőségére és vetett véget ennek hatására a háborúnak. Szóval, ez tényleg a kezdet kezdete, ha nem is a legeleje (na, ez olyan vorlonosan hangzott ).

A sztorit Michael Vejar rendező nagyon jól vezeti, szinte láthatatlanul helyezi el a Babylon 5-ben látott képsorokat és eseményeket a filmben. Közben olyan apróságokra is figyel, mint hogy a háború kitörésének pillanatában láthassuk David ‘Arthur’ McIntyre (Michael York), amint „meghúzza a ravaszt”. Sok ilyen apró, a sorozat fényében ismerős dolog tűnhet fel, szóval nem árt, ha az ember először a B5-öt nézi meg, és aztán ezt a filmet. Ámbátor, ismerve J. Michael Straczynski történetvezetését, akkor sem vesztünk semmit, ha időrendbe nézzük, hiszen eleve a sorozat szerkezet is olyan, hogy kis odafigyeléssel már az elején megtudjuk, mi lesz a vége. Csak akkor ugye elvesznek az apró finomságok, mint az említett McIntyre cameoja (persze, ez remek felismerést nyújthat, ha a sorozat után újra nekiül az ember). A lényeg, hogy tényleg remek a film rendezése, és egyáltalán nem szemet szúróak még azok a jelenetek sem, amiket a sorozatból ollóztak ki (ellenben pl. a Stargate Ark of Truth-cal), nyílván a kontinuitás miatt (elvégre ismert események nem játszódhatnak le még egyszer másként). S ha már szóba hoztam JMS történetvezetését, itt is visszaköszönt az, amit a B5-ben is csodáltam. Hiába ismerjük az események végkimenetelét, mégis drukkol az ember, hogy ez meg az ne következzen be, ezt ne így, azt ne úgy csinálják a szereplők. Pl. az elnök beszédénél nagyszerűen átéreztem a vonal-csatára készülő katonák reményvesztettségét, és az emberiség kétségbeesettségét, holott tudtam mi lesz a vége.

Viszont néhány dolog azért mégiscsak kilógott. Elsőnek, furcsa, hogy Londo és G’Kar is ilyen jelentős szerepet kaptak fajunk majdnem teljes kiirtásában. Bár nyílván, ha nem lettek volna híresek hazájukban, és nem ők ápoltak volna már régóta jó kapcsolatot az emberekkel, nem őket küldik a Babylon 5-re. Szóval ez érthető. Arra viszont egyáltalán nem emlékszem, hogy Sheridan bármikor is említette volna, hogy már a háborúban találkozott G’Karral és Franklinnel, márpedig itt közös akcióban vettek részt, és egy jelentős esemény tanúi voltak. Végezetül, Claudia Christianon baromira látszódott a kor. Még a ronda frizurájával sem tudtam elhinni róla, hogy még csak egyetemista. Apróság, de engem zavart, bár ennyi legyen minden film legnagyobb gondja.

Színészekre nem pazarolok túl sok billentyűt, ők olyanok voltak, mint a B5-ben végig. Karaktereiket jó dolog újra látni, bár azért örültem volna egy kicsit több Sinclair-nek (csak a B5-ben látott jelenetei vannak), és jóval több Garibaldinak (ő egyáltalán nem szerepelt). Talán még annyit, hogy Peter Jurasik megint hatalmasat alakított, nagyszerűen viszi végig az öreg és fiatal Londo karakterét.

Látvány és zene terén sem érheti szó a film háza táját. A vizuális hatások maradtak a B5 színvonalán (nem csoda, a sorozat végén forgatták), szóval lazán szép, persze a ’99-es TV-s viszonylatoknak megfelelően. Az akusztika pedig (mily meglepő) szintén a sorozat magas szintjén ül, bár ezúttal nem találtam kiemelkedőt, de a LotR filmmel ellentétben, zavarót sem. Remek összhangban van a kép a hanggal, ami elsőszámú feladata a zenének.

Összességében nagyszerű filmnek tartom a ItB-t. Féltem kicsit, nem kellett volna. Jó és sok kérdést megválaszoló sztori, a megszokott és megszeretett karakterek egy része, és egy háború, hogy az akciók kedvelői se méltatlankodjanak

Újabb hiányosságom pótoltam, nevezetesen a végére értem a (Gene Roddenberry’s) Andormedanak. Ezt a szériát eredetileg az M1 kezdte adni, el is jutottak a 2. évadig, de aztán ott megakadtak. Az új évadokat (azzal a szinkronnal) már nem óhajtották leadni, mivel az AXN átvette tőlük (és új szinkront hegesztettek hozzá). Ennek speciel, mint az Enterprise esetében, hűdebaromira nem örültem, mivel még ekkor sem volt AXN-en picinyke városomban. Aztán pár éve fordult a kocka, a meg nem nevezett, amúgy általam mocskosul utált kábelszolgáltató bevezette a vöröstéglás-fehérbetűs csatornát, ám az addigra áttette a szériát a Sci-Fi alcsatira. Szóval örömöm továbbra sem jött el (plusz addigra a TV-ről is leszoktam). Eztán egy ideig eszembe sem jutott a széria, mígnem Zed Zéró blogját lapozgatva rábukkantam a kissé lesújtó kritikájára, és ez egyrészt eszembe jutatta, hogy annak idején volt kedves egy darabig írásban összefoglalni nekem a részeket, másrészt talán nem ártana végre végignéznem, hiszen nem szoktam félbehagyni dolgokat. Így hát, nekiduráltam magam és beszereztem minden epizódot.

Ahogy az a pontos címből kiderült, a sztori alapjait a Star Trek atyja, Gene Roddenberry találta ki. Nem tudom, az úriember ötleteiből mennyit használtak fel, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy kb. a karaktereket, a sztori alapjait, aztán szeva, a többi inkább reklámfogás. Mindegy, attól még működik, bár szerintem kicsit elrondítja a címet az a személynév. Ám ez mellékes kérdés. A lényeg, hogy ebben is benne vannak a Roddenberry-re jellemző ideák és világok, azaz a szereplők, főleg a főhős, szeret morálisan helyesen dönteni és amúgy is zsigerből jófiú, a Közösség az univerzális jó, és a tri-galaxist (ami valójában négy galaxis, mégis szokás hat-galaxisnak is nevezni) számos faj népesíti be. Persze, az alaphelyzetből adódik, hogy ez a tri-galaxis sokkal-sokkal sötétebb hely, mint az Alfa-Béta-Gamma-Delta-kvadráns (alias Tejútrendszer) együtt véve.

Innentől SPOILER RIADÓ van érvényben.

A Rendszerek Csillagközössége négy galaxis fölött uralkodott (Triangulum, Tejútrendszer, Androméda, Nagy Magellán Felhő). Szép és csodás hely volt ez, ahol a békét az Őrgárda tisztjei tartották fenn. Ők afféle csodakatonák, legfőbb fegyverük az igen praktikus erőlándzsa, mely egyszerre tűzfegyver, kábítófegyver, kézitusára alkalmas bot, lámpa, légvédelmi elhárító… és számtalan dolog. S még arra is képes, hogy elhárítsa a használó felé kilőtt lövedékeket, így a tulajnak még csak fedezékbe sem kell ugrania, elég lőnie, mint a veszett, a lándzsa meg felkutatja az ellenséges érzületű személyeket, lövedékeket. Ja, és kizárólag a tulaj foghatja meg, ellenkező esetben az illetéktelennek megrázó élményben lesz része. No, ilyen Őrgárda tiszt Dylan Hunt kapitány az Andromeda Ascendant parancsnoka. A sztori ott veszi fel a fonalat, mikor a hajó egy rutin segélykérésre reagálva helyszínre siet, ám bajba jutott bárka helyett morcos Nietzsche-i flottába fut, amik éppen szeretnék eltörölni a Közösséget a térképről. Az Andromeda csatába száll, de sajnos az első tiszt árulónak bizonyul, így alapból hátrányból indul. El is bukik, nem tud máshová menekülni, csak egy feketelyukba. Persze előtte a legénységet evakuálják, csak Dylan és az áruló első tiszt marad a fedélzeten, akit végül a kapitány hidegre tesz, miközben a hajó befagy az időben. Háromszáz év múlva húzza ki az Eureka Maru nevű vontató-teherszállító, aminek legénysége megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a hajó nem elhagyatott. Dylan pedig a háromszáz éve elbukott Csillagközösség ténye lepi meg. Szóval, a nagy meglepetésekben szó szóváltást követ, lövés meg lövést, végül a Maru legénysége csatlakozik Dylanhez, hogy segítsenek abban a nem kissé ambíciózus tervben, melynek keretében újraélesztik a Közösséget. Szóval ez az alapszitu, amiből kibontakozik a Fény és a Sötétség háborúja, árulások tömkelege, sok humor és sok lövöldözés. Jöjjenek hát a kalandokhoz tartozó karakterek.

Dylan Hunt kapitány (Kevin Sorbo)

Az idealista főhős, aki morálisan mindig helyesen cselekszik, még akkor is, amikor nem. Mindent a nagyobb jónak (esetünkben Csillagközösség) rendel alá, de szerencsére elég jó sakkjátékos ahhoz, hogy ebben a nagy alárendelésben ne áldozza be legénységét. Sőt, mindig úgy kavarja a lapokat, hogy abból maximum a gonoszok nem jönnek ki jól. Azok többnyire elhaláloznak, mert ugye Dylan jó katona, akinek megtanították azt az alapigazságot, hogy a halott ellenség már nem lő vissza. Így aki ellene vagy legénysége ellen tör, az többnyire elhullik. Viszont, aki jó, azt tűzön-vízen át megvédi. Sajnos ideálja mondhatni egyedi dolog abban az univerzumban, ahová csöppent. Közösség nélkül a tri-galaxisban a káosz lett az úr, hadurak, zsoldosok irányítanak rengeteg rendszert, a béke igen ritka luxus. Sok helyen a barbár és kegyetlen Nietzsche-iek az urak, ahol meg nem, ott a magogok, ezek a szőrös emberevő és emberbe petéző dögök randalíroznak. Szóval, a célja, hogy felélessze a Közösséget, igencsak nehezen kivitelezhető egy ilyen reményvesztett helyen, de Dylan nem adja fel és végül végigviszi tervét. Persze mindhiába, de ezt csak később tudja meg. Amúgy szegény baromi sok mindent elvesztett azzal a feketelyukkal, nem csak a világát, hanem menyasszonyát is. Megjegyzem, ezzel lehet, hogy az ara járt jól, mert Dylant elnézve, csak egyetlen nőhöz maradt hű, Andromedahoz. Igen, ő a jó öreg tengerész elvet vallja, vagyis minden kikötőben egy nő. Lehetőleg szőke és bögyös. Mindnél mélyebb a dekoltázs, Dylan annál gyorsabban izzít rá, és van egy általam nagyon irigyelt természetfeletti képessége, amivel percek alatt eljut a csókig, és amint a krízisből kimászik, az ágyig (biztos feromon-nanobotokat használ ). És még csak nem is pironkodik, meglát egy bombázót, száj eltát, bambulás, magához térés, duma, aztán durr, kapura lövés. Csoda, hogy egy kölyök sem várja sehol. Szóval, ha nem jön közbe a feketelyuk és összejött volna az esküvő, megnéztem volna a kapitányt, meddig bírja egy-egy hosszabb távollét alatt. Voltaképpen csak négy nő van a sorozatban, akivel nem feküdt le, és csak három, akit nem csókolt meg. No, ilyen a mi Dylan Huntunk, a gonosszal kíméletlen, a jókkal jótékony, a nőkkel meg gyengéd. Nem mellesleg, bár embernek tűnik, valójában Pyridine, ami a vedraiak új evolúciós szintje.

Andromeda/Rommie (Lexa Doig)

Ő voltaképpen egy, kettő és három személy egyben, ami valójában egy hadihajó, egy hologram, egy arc a monitorokról és egy android. Vegyük át még egyszer? Oké. Ő egy Avatar, a Felkelő Andromeda AI-jának megtestesülése három formában. Az első egy arckép, ami általában a monitorokról néz le ránk. Sűrűn megjelenik térbeli hologramként is különböző méretekben, főleg olyan helyeken, ahol nincs monitor. Illetve, Harper épített egy android testet is, mely kezeli a hajót manuálisan vagy gondolati síkon, illetve segíti a legénységet, mikor nem a hajón vannak. Voltaképpen mindhárman egy személynek, a hajó AI-jának számítanak, és mégsem. Főleg az android, akit megkülönböztetésül még Rommie-nak is neveznek, különül el élesen a többi megtestesüléstől. Míg a hologram és a képmás kissé rideg, logikus és céltudatos, addig az android érzelmes (kvázi ő az érző része a hajónak), sokkal inkább élő. Olykor nagyon kitűnik, hogy mégis egy személyt alkotnak, míg máskor egymással vitáznak különböző felfogásuk miatt, ami igencsak furcsa (és humoros), hiszen a hajó mondhatni önmagával veszekszik. Andromeda nem olyan, mint Data vagy a Doktor, akik a többé akartak válni, vagy még inkább, élővé. Andromeda minden megtestesülése élőlénynek számít, mint minden AI. Ez jól látszik a Közösség hozzáállásán is, mert mikor Andromeda testvért akart magának, megépítették a Pax Magellánt. Szóval, ebben a történetben a hajó szó szerint a legénység tagja. Nem mellesleg szerintem a széria legszebb szereplője. Sajnos az ötödik évadban már nem gyönyörködhettünk benne sokat, ugyanis Rommie-t az utolsó részekig teljesen kivonták a forgalomból (a 4. végén tudniillik felrobbant és csak a következő szezon végére építették újra), így csak az arcképet és a hologramot (azokat sem sűrűn, mert maga a hajó sem működik jó pár részen át) láthatjuk. Ennek oka leginkább az, hogy Lexa Doig átnyargalt Dr. Lam szerepébe a Stargate SG-1-ba, imigyen meg kellett osztani a szereplését a két széria között.

Rebecca „Beka” Valentine kapitány (Lisa Ryder)

Az Eureka Maru tulajdonosa, és az Andromeda újdonsült első tisztje. Haszonleső alak, aki kezdetben csak azért marad Dylan mellett, mert az Andromeda mégiscsak kényelmesebb hajó, mint a lerobbant Maru, és jó sok haszonnal kecsegtet egy ilyen hadimasina. Később beszippantja Dylan idealista világnézete, de ez egy hosszú folyamat eredménye. Ő világéletében az űrben élt, azon belül is a Marun, melyet az apja és a nagybátyja közösen építettek. Az anyja valami szenátor volt, aki kiskorában inkább visszament pénzzel teli világába, így a kis Beka és szélhámos bátyja az apjuk nyakán maradtak. Bár Beka imádta a papát, sajnos gyerekkora nem volt felhőtlen, mert a drága apuka a nagybácsival közös bizniszben létrehozott Flash nevű kábítószer függője volt. Bár igyekezett mindent megadni a kis „Rakétának”, sajnos a sorozat alatt kiderül, hogy inkább Beka emlékei szépültek meg, és valójában nem voltak olyan jók. Éppen emiatt Beka retteg attól, hogy ő is függővé válik, ami egyszer majdnem teljesül is, de szerencsére a barátai megmentik. Máskor meg a Káosz szállja meg, ám ezúttal is kihúzzák a társai a kátyúból. Kissé heves, nem olyan tárgyalóféle, mint Dylan. Ami a szívén, az a száján, így például egy-egy tárgyalás néha kissé balul sül el. De azért ebbe is belejön. Plátói kapcsolata van Tyrrel, aminek végül mindkét részről árulás lesz a vége. Beka végig hűséges marad Dylanhaz, bár egyszer-kétszer úgy tűnik, hogy inkább az életet választja, ám a jó időben mindig visszatér. Speciális skill-je, hogy lefeküdt az időutazó Drago Musevenivel, így ő minden Nietzsche-i ősanyja, aminek Rhade hihetetlen mód tud örülni

Seamus Zelazny Harper (Gordon Michael Woolvett)

Minden hajónak, még ha élő is és sok kis nanobot gondoskodik a gyógyulásáról, szüksége van egy főgépészre. Ez esetben mondjuk egy gépészt kap, és az is csak később lesz fő. Harper a helyi humorforrás. Fő jellemzője, hogy kicsi, gyenge és be nem áll a szája, emiatt nagyon sokszor céltáblája társai élcelődésének. Ja, és zseni, így mindig megmenti a hajót. Ő amúgy a Földön született, mely bolygó eddigre egy tökéletes pöcegödör lett. Nietzsche-iek és magogok között nőtt fel, állandó rettegésben, folyton költözve. Szinte minden családtagját elvesztette. Gyűlöli a Földet leromboló két fajt, bár nem ítél el mindenkit közülük. Mivel földi születésű, ő az egyetlen a csapatban, akinek nincsenek génkezelt felmenői, és születése előtt ő sem esett át ilyesféle eljáráson, ezért is számít gyengének fizikálisan. Ezért ő jobban ki van téve a fertőzéseknek, sérülékenyebb és testi ereje erősen limitált. Ezt kompenzálva a csapat legokosabb élőlénye, már ha nem számítjuk a hadihajót és a napot. Talán ő élvezi a legjobban az Andromedat, elsőként akart maradni, és az első az utolsó részben, aki kijelenti, hogy marad. Bár kissé idegesítő az állandó szájtépése és a vinnyogása, nem szabad lebecsülni, hiszen aki túlélte a földi poklot, és eljött onnan, az nem gyenge jellem, és Harper nem az. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a Föld után négy évig boldogul egyedül a Seefra-rendszerben, mikor Trance odajutatta őket, és időben őt tette a legtávolabb. Miután Dylan és a többiek újra belépnek az életébe, s ezzel elveszti addigi „állását”, megszerzi a Seefra I-es bárját, és mérnöki tudását koktélkeverésre fordítja. Mivel ilyen sokáig volt egyedül, kissé ódzkodik, hogy újra segítsen másokon, és kezdetben inkább saját hasznát lesi, de végül azért megleli régi önmagát.

Trance Gemini (Laura Bertram)

Kezdetben kedves kis lila, farkincás csajszi, aztán félúton átszellemül félelmetes, farkinca nélküli (azt ugyanis lelövik róla) arany csajszivá. Trance a legaranyosabb és egyben legtitokzatosabb karakter. Egyrészt, rendszeresen feltámad halottaiból, másrészt, nincsenek életjelei. Harmadszor, ő is egy Avatar, méghozzá egy csillag megtestesülése, azon belül is a Tarn-Vedra, a hajdani Közösség főbolygójának (és Dylan szülővilágának) a napja. A Vedrat a bukáskor leválasztották az ívörvényről (helyi hipertér), így kvázi elveszett. Az ötödik évadig ki sem derül, mi lett vele. Trance létéből fakadóan nagyon sok rejtett képességgel rendelkezik, amik szépen lassan kerülnek felszínre, csakúgy, mint kiléte és céljai. Becsüli az életet, nem úgy, mint fajtársai, ezért el is hagyta őket. A hajón kezdetben orvosként és hangulatfelelősként ténykedik, később előlép Dylan tanácsadójának, vagyis inkább útmutatójának. Legtöbbet használt képessége a jövő érzékelése, vagyis minden lehetséges jövő érzékelése egy időben. Mivel a dolgok rosszra fordultak, így az arany Trance visszajött a jövőből és helyet cserélt a lila Trance-szel, ennek köszönhetően képesek megakadályozni, hogy a dolgok „igazán rosszra” forduljanak. A 4. évad végén mégis minden balul sül el, és hogy mentse barátait, a Tarn-Vedra eltűntetett rendszerébe teleportálja őket (mindegyiküket más időbe), csak éppen ő meg elveszti az emlékezetét, mivel saját napanyagából kell áldoznia ehhez. Idővel persze minden emléke visszatér, de az viszontagságokkal jár.

Tyr Anasazi (Keith Hamilton Cobb)

Az árulóból lett… nos nem lett semmi, a Nietzsche-i fajhoz tartozó Tyr továbbra is áruló, csak céljai és Dylan terve hosszú ideig nem keresztezik egymást. Ráadásul, ha valakinek, hát neki tényleg jól jön egy olyan hajó, mint az Andromeda. Benne senki sem bízik, nem csoda, hiszen eleve úgy lépett a hajóra (nem a Maru legénységének tagjaként), hogy megszerzi, majd később is ezen ténykedik. Még később meg csak a Nietzsche-i faj ura óhajt lenni, majd a tri-galaxisé, amiben nagy segítségére lesz egyetlen fia, aki a nagy Drago Museveni, minden Nietzsche-i ősatyjának a reinkarnációja. A legendák szerint ugyanis mikor az ősatya újjászületik, egyesíti a Nietzsche-ieket. Tyr ezt egy kicsit furán aknázza ki, mert fia DNS-ét felhasználva magára vállalja a terhet és kiadja magát Museveni v2.0-nak. Amúgy hivatalosan a Kodiak klán tagja, melyet majdnem teljesen kiirtott a többi klán. Eredendően ők voltak Museveni holtestének őrzői, amit aztán a Drago-Kazov szerzett meg, végül Tyr visszalopta tőlük. Ez a hulla azért fontos, mert csak azzal lehet azonosítani a reinkarnálódott Musevenit. Szóval, Tyr nem a megbízható karakterek közé tartozik, és ahogy kell, el is árulja az Andromeda legénységét, mikor az útjai már más irányba vezetnek (3. évad vége). Végül sajnos elbukik és ez a vesztét okozza a 4. évad alatt, de így jár minden áruló. Kár érte, mert az egyik legerősebb karakter volt, éppen a kettősége miatt.

Rev Bem (Brent Stait)

Na, ő az, ami Tyr nem, vagyis az ellenségből lett barát. Míg Tyr a Közösséget eláruló Nietzsche-i fajba tartozott, addig Rev Bem a tri-galaxist rettegésbe tartó magogok közé. Neve egy rövidítés, Reverendás Behémiel magyarul, angolul a Rev a Reverend, a Bem meg a Bug Eyed Monster, azaz a nagy szemű szörny. Mint magog, állandóan küzd az éhség és a szaporodási vágy ellen, ami arra sarkallja, hogy szétmarcangolja társait, vagy beléjük petézzen (tisztára, mint egy modern alien). Mivel megtért az Úthitre, így számára minden élet szent. Hite ad neki annyi erőt, hogy ellenálljon késztetéseinek, és próbál vezekelni saját faja szörnyűségei miatt. Bűntudatot érez, mert születésével megölte az „anyját”, bár nem tehetett róla, ha egyszer ez a faja adottsága. Amúgy maga sincs jó véleménnyel a magogokról, az űr sáskáinak tartja őket. Kezdetben ő a lelki vezetője Dylannak, egyben tanácsadó és tudományos tiszt is, de sajnos amikor újra összefut fajtársaival, hite ellen tesz és barátai megmentése véget öldökölni kezd, illetve találkozik faja teremtőjével, a Káosszal. Eztán elhagyja az Andromedat, hogy újra megtalálja önmagát. Végül sikerrel jár, egy csillag is megjutalmazza hitéért és elveszi tőle magog tulajdonságait, így afféle ember-magog hibriddé válik. Eztán még egyszer felbukkan, akkor csúnyán kihasználják, majd miután helyre jön, azt mondja, hogy az Andromedan szeretne maradni, Dlyan is beleegyezik, de végül is soha többé nem látjuk.

Telemachus Rhade (Steve Bacic)

Tyr helyére mi jöhetne más, mint egy újabb Nietzsche-i, ráadásul nem is akármilyen. Telemachus ugyanis annak a Gaheris Rade-nak a leszármazottja, aki 303 évvel azelőtt elárulta Dylant. Ráadásul, mivel a Nietzsche-iek specifikusan géntervezettek, így totálisan úgy néz ki, mint Gaheris. Szóval Dylan nem igazán derül fel, mikor szembekerül vele a 2. évad folyamán. Persze hamar kiderül, hogy az alma ezúttal messze esett a fájától, és Telemachius nagyon jó barát és hűséges szövetséges. Kezdetben a Tarazedi hadsereg főparancsnoka (ezt a bolygót kolonizálták az Andromeda eredeti legénységének leszármazottai, Dylan menyasszonya, Sarah vezetésével). Majd miután újjászületik a Közösség, már csak egyszeri baka, akit mellesleg árulónak nyilvánítanak egy összeesküvésben, így az Andromedan köt ki. Házas ember, és gyerekei is vannak, de sajnos úgy tudja, hogy megölték őket, mikor árulónak bélyegezték. Útja során összejön egy másik nővel, akit szintén elveszít a magogok támadásában, szóval kissé megcsömörlik az ötödik évadra. Iszákos, életunt, nőfaló, pénzéhes alak lesz, akinek újra meg kell találnia a helyét a világban. A Seefra-rendszer csodálatos világai 9 hónapot tölt el egyedül, mire felbukkan Dylan, aki segít neki újra megtalálnia önmagát.

Doyle (Brandy Ledford

Mivel Rommie elpusztult a 4. évad végén, és Harpernek sehogy sem sikerült a seefrai antitechnokrata környezetben újjáépítenie, sőt, az első kísérlete majdnem megölte, más androidokat kezdett fabrikálni. Ezek egyike a dögös, tutajos szemű Doyle. Benne ott leledzik Rommie magmemóriája, ami rémálmok formájában manifesztálódik, legalábbis, míg nem jön rá kilétére. Ugyanis Harper egyetlen apróságot nem árult el neki, miszerint ő android, így mikor megtudja, kicsit megorrol teremtőjére. Sokáig ő helyettesíti Andromeda Avatarját, bár a hajó nem fogadja el. Végül kénytelen újra megépíteni Rommie-t, és letölteni belé a magmemóriát, ekként végre egyetlen személy lesz, új élettel, bár ottmaradnak benne Andromeda érzései, így végig hűséges lesz Dylanhoz és a hajóhoz, sőt, folyamatosan együttműködik Rommie-val.

Azt hiszem, látható, hogy a karakterek igencsak érdekesek lettek, és nagyon szerethetőek. Végül is, ők viszik a hátukon a sorozatot, az egymáshoz fűződő viszonyuk és humoruk az, ami kiemeli őket. Viszont itt van a sorozat hátulütője, vagyis míg a karakterek jók, a sztorival már vannak gondok. Iszonyú hullámzó, mind az évadok, mind a részek egymáshoz képest, sőt, még az egyes epizódok felépítése is. Vannak olyan részek, amiknek szó szerint se füle, se farka. Az ilyenek végén azt mondtam: „ez mi a szar volt?”. Persze, összességében jók, meg szórakoztatók, ez így ebben a formában jellemző is egy sorozatra. Nagyobb gondnak érzem, hogy bár akarnák, de nincs egységes sztori, ami főleg a producer váltásnak köszönhető, amit Zed blogjában részletesebben is megismerhettek. Elindultak egy adott irányba, majd eljött a váltás, és a sztorivonalat átrúgták egy kidolgozatlan útra, éppen csak megtartva néhány alapkövet az eredetiből. Ez sem lenne baj, ha megmaradt volna a ritmus, és nem érezném, hogy az egyik részben ezt akarják, a másikban meg azt. Ez különösen a harmadik-negyedik évadban éleződik ki, ott totális a káosz. S mondjuk nekem éppen emiatt tetszik az ötödik évad, mert ott már egységes a történet (plusz tetszetős a hangulata, jó kis űrwestern).

Kicsit mélyebbre merülve. Az első évad nagyon begyüvős. A közösség építésének nehézségein túl az Andromeda felfedezi az új világot, próbál fényt vinni a sötétségbe, mígnem felbukkan a Káosz (neki is van Avatarja), az ősellenség, aki megindítja a magog világhajót (sok bolygó egybekapcsolva egy nappal) a tri-galaxis felé. A második évad még mindig a Közösség építéséről szól, még mindig az eredeti elképzeléssel, de aztán eljön a váltás, és vele a krach. Mert megszületik a Közösség. De csak úgy egy csettintésre, összegyűlt az ötven világ. A két évadban érzésem szerint nem fordítottak elég figyelmet az építésre, és ami rosszabb, mikor megszületett, onnantól aztán végképp nem foglalkoznak vele. A 2. évad végén még ünnepelnek, majd jön egy másik univerzumból egy ellen (akik el is tűnnek a süllyesztőben), amit alig gyűrnek le é majdnem vége mindennek, és végül csatt, a 3. évad elejétől van Közösség mindenestül. Semmi szó arról, hogy viszonyul ehhez a tri-galaxis népessége, hogyan alakult ki a triumvirátus (erre azért szenteltek egy epizódot, de az sem igazán erről szólt), hogyan lett újra őrgárda, kik alkotják annak parancsnokait. Azt is sokáig furcsálltam, hogyha van Közösség és Őrgárda, miért hat ember irányítja még mindig az Andromedat. Na, ekkor kezdtek el új legénységről beszélni, aminek csak látszatja nem volt. Szerencsére, a következő részekben az is megjött, új emberek kezdtek a háttérben mászkálni, de különösebben nem számítottak, még mindig hat ember irányította a hajót. Szóval az egész Közösséget eltusolták, nem kapott olyan figyelmet, amit érzésem szerint kellett volna. Ezt tovább tetézik az összeesküvések, amiben a Gyűjtők masszívan részt vesznek (Tyr meg segít nekik), így a 4. évad közepére mintegy megbukik a Közösség. Vagy sem? Igazán ez sem derül ki. Ráadásul a Gyűjtők a semmiből jöttek, nincs indítékuk, semmi, csak puccsra készülnek. Tri-Jema (az egyik triumvir) is ilyen, a 3. évad elején még Dylan segítője, a negyedik közepén ő árulja el. Csak sehol sincs az átmenet, egyszerűen őt választották a készítők. A másik triumvir, akit addig úgy állítottak be, mintha áruló lenne, meg körülbelül eszerint csak hülye, mellesleg végül ő lesz a jó triumvir (gondolom nagy fordulatnak szánták), és csatlakozik Dylanhoz… ami semmit nem jelent, mert az állítólagos polgárháborúnak híre-pora sincs a sorozatban, ez a triumvir meg eltűnt örökre. Na mindegy, a magogok azért jönnek, végül az Andromeda szembe száll vele egymaga, a közösség elvben polgárháborúzik, plusz háborúznak a Nietzsche-ikkel is (meg a restorokkal, amiket egyszer már végérvényesen felszámoltak, illetve a piriánokkal, akikről szinte semmit nem tudtunk meg), mert ők meg a 3. évadban Tyrrel az élén megint elárulták a Közösséget. Igaz, ez a háború is csak az évad végén van, egy csata, aztán az ötödik végéig eltűnnek a karpengés jószágok mindenestül. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az 5. évad már végig a Seefra-rendszer megmentéséről és a Tarn-Vedra újjáélesztéséről szól, így az legalább egységes és érdekes, bár itt meg Trance körül nem tudtak igazán dűlőre jutni, ennek köszönhetően a sztori vége sem kóser. Na mindegy, nekem speciel az első évad után az ötödik tetszett a legjobban.

Másik negatívum a karakterek hányavetizése. Kicsit úgy működhetett a dolog, hogy amikor az íróknak jött egy ötletük, azt cak-pak bevarrták, mit törődve az átmenettel. Tyr árulása, hogy átvegye a fia helyét csak úgy hopp, a bukása meg hip-hop jött. Semmi ív, a fia is eltűnik a süllyesztőben, az sem derül ki, miért tűntek el a karjáról a csontpengék. De mondhatnám Beka megszállottságát is, mindenki sulykolja belénk, hogy Beka megváltozott a Korok útja óta, csak éppen ezt nem látni. Tettei, melyek erre akarnának vezetni megalapozatlanok, randomok, kilógnak, mert ezeket leszámítva úgy viselkedik, mint mindig. Pl.: megmondja Dylannak, hogy baja van vele, de végig ugyanúgy viszonyul hozzá. Újfent az ötödik évadot hozhatom fel mentsvárnak, ahol bár a karakterek – Dylant leszámítva – hirtelen totálisan megváltoznak, annak oka része a történetnek, és a visszaváltozásuk szépen le lett vezetve.

Másik gondom még a sorozattal, hogy kezdetben mindenféle fajú lény nyüzsgött a tri-galaxisban. A 3. évadtól ez erősen leredukálódott az emberi fajra, idegent már csak a háttérben láthattunk, megszólalni meg csak pár epizódban szólaltak meg. Még a magogot is lebutították, a Seefraban meg már csupán Trance számított idegenebbnek. Még szegény Vedrákat is, akik eredendően négylábú kék lények voltak, Pyridine-ná avanzsálták, ami nem más, mint egy ember. Benyeltem az egy szem helyszínt (Seefra minden bolygója tök ugyanaz, de legalább ezt is beleillesztették a sztoriba, nem úgy, mint pl. a Stargate-ben), de az egy szem fajt már nem. Öröm volt a végén az a rész, amiben egy rég halott perseida visszatért.

A sztori vége meg hát… na… hagy némi kívánnivalót maga után, de úgy önmagában, főleg a Föld felrobbantása (még ha sok értelme nem is leledzett) tetszett, jó kis záró epizód volt. Voltaképpen, ezt az egész sorozatról elmondhatom. Hagy kívánnivalót, de alapvetően tetszik. A humor és a karakterek viszik a hátukon, már csak miattuk is érdemes nézni. A látvány, nos, az kezdetben nagyon puritán, sőt, engem kifejezetten zavart, hogy állandóan ugyanazt az animációt ismételgetik (na itt jön képbe az, hogy ha már tényleg baromira kevés a pénz, az zavaró lehet, emiatt panaszkodott JMS és az Stargate készítői is). Az évadok folyamán azonban látszik, hogy kaptak pénzt, így egyre változatosabb és szebb animációkat és díszleteket kapunk (főleg az Andromeda cicomázásán nyomon követhető ez, de a végére a Maru is szép részletes lett), csak sajnos közben elvesztek az idegenek. Az ötödik évad meg a legszebb trükk technikailag, ott aztán mindenféle csodás dolgot felvonultatnak, némely dolog kárára (nyílván, a szebb animációk ára a minimalizált díszlet és a zéróra redukált maszkok voltak, szóval az arany középutat nem lelték meg). De, mint mondottam, szerintem minden hibájával együtt, az Andromeda egy remek kis sci-fi sorozat, humoros, akciódús, végére látványos, jó karakterekkel, szóval, vasárnap esti kikapcsolódásra baromi jó.

De legalább Neo kijelentésére (no meg a Glock közbenjárására) a lift leesett. Uri Gellernek azonban nem sikerült leugrasztania a kanalat a TV tetejéről, de még anyám órája is cseszett működésbe lépni.

(Csendben kicsit okoskodnék zárójelben: az óra beindulásának kulcseleme volt a felhúzás, és utána rázás. Ami speciel mindenféle varázslat nélkül is képes beindítani egy ilyen órát. A kanálnál meg hát a TV-re kellett tenni, és hát ha a kanál megfelelően könnyű, és a televigyorgón át megfelelő hangerőn jön a nézőközönség közös üvöltése, akkor a rezgések tényleg leverik a kanalat. No, okoskodás off…)

Szóval, Geller bácsi nálam megbukott, ahogy a műsorban résztvevő ripacs-janik is. Pláne az első, Lui, aki úgy felsült, hogy nem is értem, Geller miért választotta be (bár lehet éppen szánalomból). Mert valahogy spontán gyanús, hogy Karsai Zita váltig állította, mennyi az idő, a csávó meg pont úgy tartotta az órát, ahonnét lazán lehetséges azt visszaállítani. Persze, oké, adjuk meg a bizalmat a bűvésznek, és mondjuk, hogy Zita nem tud leolvasni egy mutatós órát… (ez sem lehetetlen, mert ismerek olyat, aki meg van lőve, ha nem digitális órát tolnak az orra alá…).

Számomra a csúcs a második csóka volt, azaz művésznevén William Rain. Star Wars rajongóként le lehetne kenyerezni egy trükkel, amibe beleszövik kedvenc sagam, de bizonyos okokból ez most nem sült el valami jól. Először is, a csórikám befuccsolt szereplésének második percében, mert sebiben megváltoztatta Csányi Sándor döntését. Aztán a mutatvány végén is Csányival bukott, mert a művészúr richtig egy sorozat címét írta fel a papírra. Másodszor ott lendült egy nagyot a negatív mutató, hogy a trükkjét leleplezheti az ember. Csányinak filmcímet kellett írnia. Medveczky Ilonának filmsztárok képei közül kellett választania. Na most, ezek után Karsai Zita a statisztika szerint egy csomó nem filmes tárgy közül ziher, hogy az egyetlen filmes tárgyat fogja kikapni, ami speciel R2-D2 miniatürizált megfelelője volt. S mivel a Star Wars eléggé beépült a köztudatba, így elég nagy volt annak is az esélye, hogy Medveczky a sok nem sci-fi film szereplőit ábrázoló kép közül a fénykardot szorongató, műfaja miatt amúgy is kirívó képet foglya kihúzni (ez eljátszható bármivel, a lényeg, hogy kitűnjön a sok közül az az egy, ami kell). Az egyetlen buktató Csányi volt, aki meg is buktatta a fickót, mert arra már kevesebb az esély, hogy minden ember a Star Warsot fogja felírni a papírjára. És itt volt pofon vágható a trükk. De ezzel még nincs vége, Willi a pocsék előadás, a leleplezett trükkje, és a kétszeres felsülése mellett még egyszer belerúgott a negatív jelzőbe. A poszter, amit felmutatott, hát nem az a Simon „SimonZ” Zoltán által alkotott poszter volt, aki a londoni Celebrationon kiállítást tarthatott? És a pofátlan suttyó egy módosított posztert mutatott fel, és jó eséllyel nem kért erre engedélyt (se a nyilvános műsorban való mutogatásra, se a módosításra). Kérem, itt az eredeti, alatt meg a módosított…

Szóval, khm… no comment.

Azt már csak külön említem meg, hogy Karsai Zita is zuhant kicsit a szememben (de a ruhaigazítással csak visszatornászta magát ), mikor kijelentette, hogy a Star Warsot „végig nem nézte, mert az egy kicsit unalmas”. Csókolom, független a filmtől, hogy lehet véleményt mondani olyanról, amit nem látott végig, ergo nem ismer? Még csak nem is „elkezdtem nézni, de meguntam, oszt befejeztem” formában fogalmazta meg, hanem „bele-bele néztem”. Hát igen, úgy tényleg unalmas tud lenni valami. Na mindegy, szóval, a második jani is leszerepelt.

Eztán jött Breiner Tamás, az élő hazugságvizsgáló, akinek szintén nem nagy kunszt a tudománya, mert aki kicsit jobban ismeri a testbeszédet, az megfoghatja a hazug embert. Viszont legalább már jól adta elő, ami nagy változás volt az előz két mókushoz képest.

Őt követte Danny Blue, az első értékelhető figura. Ő jól is adta elő a mutatványát, és nem is fuccsolt be… jó, Medveczky-nél nem működött a gondolattovábbítás, és hát azét Csányinál is belemagyarázós a dolog, de a jó előadással párosítva bejött. Pláne a mutatványa Karsaival, szerintem az egész arra ment ki. A trükkje a kutyával meg remekül sült el… igaz, ezt el is várom egy valódi bűvésztől.

A sort ebben a mezőnyben végül Szentpéteri Attila zárta, aki kígyóval akarta megmaratni a jó népet. Ez se volt rossz, s már-már izgalmasnak is mondhattam volna… ha nem szurkál a szkeptikus kisördög azzal, hogy itt bizony van valami turpisság. Elméletem az volt, hogy a kígyó vagy nem az, aminek mondják, vagy lecsapolták a mérgét (okoskodás ON: ha jól tudom, a kígyónak harapás után ideig-óráig kell várnia az újabb harapásra, míg annyi méreg termelődik, hogy az halálos legyen… persze lehet, hogy most hülyeséget mondtam, szóval okoskodás OFF). Harmadik lehetőségként meg még a méregfog eltávolítása is felmerült. Mert nem kockáztatnák ezek a buksifejű TV2-sök a sztáááárvendégek életét holmi kígyókkal. Szóval, a hihetetlen mutatvány Csányi ökörködése és a két művésznő „jaj összeszartam a bugyim” szintű közreműködésével lezajlott, én meg gyüttem a nethez, és utána jártam ennek a szegény begyónak. Hát, a dél-amerikai dzsungelviperának (Bothriechis aurifer) álcázott kutyafejű boa (Corallus caninus) hamarjában lelepleződött. Ugye mondanom sem kell, szegény jószág csak akkor mérges, ha mindenféle műsorokba kell szerepelnie, bár lehet, hogy azóta már a terráriumban ő a jani, és már döglenek utána a kígyócsajok, hiszen miatta még rohammentőt is hívtak, pedig még csak nem is csapkodta a kalapját. Persze, mint ahogy az a képeken is látszik, könnyű őket összekeverni… még a szakértőnek is… pláne a meghívott szakértőnek. No mindegy, a szándék a fontos, nem az, hogy hülyének nézik az ember…

Eztán, mintegy zárásként Uri védettséget biztosított a legszánalmasabb karakternek, míg a nézők beszavazták a legkevésbé szánalmas Kék Danit, a Star Wars guru trombitást, meg az anti-mérges-begyós csókát.

Összességében, mi volt rossz? A három első és az utolsó madár száma, Medveczky unatkozó képe, Geller magyar-angol előadása és a kanalas-órás marháskodása. Ja, és ami a legjobban idegesített az a show szánalmasan túlmisztifikált, effektekkel teletömött, erőltetett mátrixos fííílinges show része. S mi volt jó a műsorban? Danny Blue száma, Csányi Sándor ökörködése, Karsai Zita dekoltázsa.