LIGHTSPEED

No, elérkeztem az utolsó általam még teljes egészében nem látott Trek szériához. Hála a Viasat 3 csodás műsortervének, elsőre csak az 5-6. évadot, illetve az első felét láttam. Másodszorra már megcsodálhattam a negyedik második felét, illetve a hetediket azzal a méltán hírhedté vált frenetikus szinkronnal, amit máig nem értek, hogyan követhetett el a csatorna (egyáltalán, hogyan fogant meg bennük az ötlet, hogy egy Romániában székelő szinkronstúdiót kér fel…). Hál’ istennek, a hetedik évad aztán helyrejött, hála az először, és azóta sem látott hazai rajongói megmozdulásnak. A V3 rendes csatornaként nem szart a nézőire, hanem újraszinkronizálta a megszokott stúdióval és hangokkal (ezzel elérve, hogy a Voyager az utolsó rendes szinkront kapó Star Trek széria legyen, mert bár az Enterprise első évadját is ők csinálták, a második évadtól az AXN egy másik stúdiót bízott meg, így több szériát és filmet – a TNG-ket – átölelő következetes szinkron szakadt meg, hogy szakadnának meg. Ennek folytán a warp már nem szubtér, hanem görbület, a Föderáció meg szövetségtől kezdve minden volt, stb… szóval, az Enterprise szinkronja már szutyok, pláne, mikor a szereplő csak tátog… no mindegy, kesergés off. A Voyager jó.). Na, hol is tartottam… ja, végre láttam rendesen a hetedik évadot (persze volt blama, hiszen a 7×01-et elsőre megint a szutyok szinkronnal nyomták, de aztán helyrebillent az egyensúly, csak mellényúltak…). Aztán egy ideig mindig csak a sorozat közepétől ismételt a csatorna, végül a TNG-t nyomta agyba-főbe, ezzel elpártoltatva a Trektől, mert nem éppen Picard team-je a kedvencem. De, hála bizonyos technika áldásának (interweb ), végre megtudtam nézni a Voyagert is, egyben, helyes sorrendben. Ezzel rájöttem pár dologra. Egy, nem olyan rossz ez a sorozat, mint hittem. Kettő, több részt láttam, mint hittem. No, ugorjunk is neki.

- Kapitány, azonosítatlan spoiler előttünk.
- Vörös riadó! Mindenki harcállásba.

A történet alapja egyszerű, mint az egyszer egy. A TNG-ben érintett, és a Deep Space Nine-ban kiteljesedett Maquie konfliktus közepén járunk, mikor is egy kisebb csoport tagjai, nyomukban egy cardassiai Galor osztályú rombolóval bezúznak a DS9-ből jól ismert Vadvidék nevű jelenségbe. A Galort megsütik, majd a lázadó hajó eltűnik. A Csillagflotta legújabb hajóját, az Intrepid osztályú USS Voyagert küldi utána, mivel azon a kis mütyürön volt a Maquie egyik feje, Chakotay (Robert Beltran), és egy beépített Csillagflottás, Tuvok (Tim Russ), aki egyben a Voyager biztonsági és taktikai tisztje. A hajó kapitánya, Kathryn Janeway (Kate Mulgrew) kihozza a dutyiból Tom Parist (Robert Duncan McNeill), aki hajdanán szintén a flotta alkalmazottja volt, majd miután egy balesetben megölt két embert, és még a jelentést is meghamisította, kicsapták. Aztán meg beállt a Maquie-hoz, ahol az első bevetésén nyakon csípte a Föderáció. Szóval ő ilyen szerencsétlen alak, de a flotta legjobb pilótája, ismeri a Vadvidéket, nem mellesleg Chakotay mellett szolgált. Egy szó mint száz, a Voyager kifut a Deep Space Nine-ról, eljut a Vadvidékre, ahol belekevernek egyfajta örvénybe, ami súlyos károk és a legénység egy részének lemészárlódása árán a Delta-kvadránsba dobja a hajót. S innét indul igazán a kalandozás, ugyanis hetvenötezer fényévre kerültek kedvenc kék golyónktól. Tehát, az útirány a Föld. Céljuk pedig mindenféle téranomália és technológia felhasználása a hazaéréshez, miközben felfedeznek különös új civilizációkat és eljutnak oda, ahová… nos ember már járt, mert a Földre akarnak jutni

A Voyager egyik nagy erénye a családiasság, a bajtársiasság. A USS Voyager feleakkora, mint egy Galaxy osztályú csillaghajó, így a legénység nem annyira hivatalos kapcsolatú, mint mondjuk az Enterprise D-n. S mivel a személyzet nagytöbbségben a Flotta tagja, olyan elhatárolódás sem tapasztalható, mint a Deep Space Nine-on. Ez egy összetartó brigád, sőt, szó szerint család.

Kathryn Janeway kapitány az anyuka, aki összetartja a csapatot. Megkapta a szokásos flotta-agymosást, tehát az idealista, felsőbbrendű hozzáállása megvan, és igyekszik is kötni magát ezen elvekhez, még ha azt a végén csúnyán meg is szívja a legénység. Mindezek ellenére, főleg ahogy közelednek a Föld felé, hajlamossá válik sutba dobni mindent, és a cél alá rendelni hitét. Máskor meg a legénységet rendeli a cél alá, mint pl.: a USS Equinox üldözésekor, ahol annyira elvesztette az eszét, hogy Chakotay helyében kiültettem volna az orra kicsit levegőzni. Ennek ellenére jó kapitány, vagy inkább szerethető anyuka, aki igyekszik mindenkinek a gondját viselni. Különösen Hetesnek.

Aztán, itt van Chakotay, ő indián, törzsi tetoválással az arcán, ősi szokásokkal, melyeket klassz modern köntösbe bújtattak. Hagyománytisztelő, kíváncsi, de határozott személyiség, olyasvalaki, akit szívesebben láttam volna hét évig a Voyager kapitányi székében. Hűséges alak, még akkor sem fordult kapitánya ellen, amikor minden oka meg lenne rá. Támogatja Janeway-t, és szerintem főleg neki köszönhető, hogy a hajón egyszer sem tört ki Maquie lázadás.

Aztán, itt van Tom Paris, kinek papája admirális, amúgy börtönviselt, kissé nagyképű, önfejű, a felelősség alól kibúvó, szóval egy tipikus szerethető figura Na jó, kezdetben ilyen, aztán szépen lassan megváltozik. Sőt, talán a kezdeti csapatból ő az, aki a legnagyobbat fordul. Az elején csoda, hogy Janeway rá meri bízni a Voyager kormányát. Ez persze vissza is üt, Paris eljátssza a bizalmat, igaz egy jó ügy érdekében, de hát ez kit érdekel, a Voyageren csak a kapitánynak van joga a legénységgel szembefordulni. Szóval, Paris megy a dutyiba, lefokozzák, stb. Mégis, ez – ahogy az a részből is kiderül – már nem az a Tom, akit kihoztak a Föderációs büntetőtelepről. A Földre pedig egy férj és apuka tér vissza, aki talán már saját apjával is megbékélt, s akire egy kapitányi széket is rá lehet bízni.

Tom neje nem más, mint B’Elanna Torres (Roxann Dawson), aki félig klingon, félig ember. Hát igen, érdekes keveredés. A klingon ugye egy marha barátságos nép. Az ember meg legalább annyira szerethető. Oké, a Star Trekben eléggé fixaidealizált helyzetben vagyunk, de ugye Kirk is megmondta: „Mindenki ember.” Szóval mi sem vagyunk jobbak a klingonoknál (de ők lehet, hogy jobbak nálunk), így hát B’Elanna igencsak lobbanékony alkat, miközben rettenetesen instabil érzelmileg. Szörnyen fél, hogy magára marad (apja elhagyta őt és klingon anyját), rühelli klingon énjét, és olyan vastag páncélt visel, melyet csoda, hogy Tom képes volt áttörni. Viszont műszaki zseni, de csak annyira, mint Geordi, tehát gyorsan tud sok gombot megnyomni, hogy a hajó újra működjön. Na jó, azért szerszámokkal is rohangászik néha napján, de gépészek terén én még mindig Scotty-t és O’Briant bírom a legjobban.

Egy klingon és egy alakváltó után ezúttal egy vulcanit kaptunk biztonsági tisztnek. Be kell valljam, annak idején én nem bírtam Tuvokot (fajgyűlölő vagyok, egyetlen tiszta vérű vulcanit sem bírok ). Mostanra a kedvenc szereplőm lett. Lehet túl sok időt töltött emberek között, vagy csak Neelix (Ethan Phillips) miatt van, de a végére majdnem olyan jó fej lett, mint Spock. Főleg a humora az, ami megnyerő. Jó kis csípős vulcani humor, melynek nincs párja a Trek világban. Persze, erre csak pár vulcani képes, szó szerint, mert csak Spock és Tuvok az, akik erre szakosodtak, T’Polból már akkor sem tudnánk kicsikarni ilyesmit, ha fenékbe billentenénk.

A TNG-ben Data szerepkörére kitalálták az operatív, vagy más néven műszaki tiszt szerepkörét, ami a Deep Space Nine-ból kimaradt, ám a Voyagerbe újra bekerült. Voltaképpen ő ugyanazt csinálja a hídon, mint a főgépész a gépházban. Egyben tartja a hajót és… és minden más, afféle mindenes. Csak míg Data a kormánypultnál ült, addig Harry Kim zászlósnak (Garrett Wang) – révén a Voyager hídja nem kicsit más elrendezésű, mint az eddig megszokott hajóké – van saját pultja. Nos, Harry friss végzősként került a fedélzetre, majd maradt is ott további hét évre. Rangja nem változott, hozzáállása nem változott… őszintén, a fickó csak öregebb lett, de a hét évad alatt nem fejlődött annyit, hogy megkedveljem. Kim stréberkedik a széria elején, a végén meg nyafog (akkor tehát mégis változott ). Hol azért, mert már megint nem jutottak haza, hol mert nem léptetik elő, hol mert szögletes a zsemle, pedig ő kereket akart replikálni… szóval számomra unszimpatikus karakter. Ennek ellenére ő is a Voyager szerves része, Tom legjobb haverja, és a legoptimistább jószág a fedélzeten, mert ha a műszere kileng fél milit, máris egy féregjáratot lát, ami a mamikája nappalijába nyílik.

A Voyager sem maradhatott orvos nélkül, bár erre minden esély megvolt, révén a főorvos az első fél órában megmekkent, és magával vitte a túlvilágra az orvosi személyzetet is (csak tudnám, hogy akkor mi az a sok kékruhás, akik a folyosókat róják). Ezért Tom aktiválja az Orvosi Segéd Hologramot, röviden OSH-t, akit hét éven keresztül csak Doktornak (Robert Picardo) hívnak (azaz Tom egyszerűen Dokinak). Egy újabb karakter, aki Datahoz hasonlóan ember akar lenni, bár más megközelítésből. Míg Data „lélektelen” android, addig Dokiba előre beleprogramozták a lelket, szóval nincs mit megértenie, megtanulnia. Ennek (és a „papája”, Dr. Lewis Zimmerman áldásos munkájának) köszönhetően felettébb arrogáns figura, egyben a hajó másik humordudora. Ő is azon személyek sorát ékesíti, aki fejlődött az évek folyamán. Programját folyamatosan bővíti, ami néha mondjuk rosszul sül el. Mindezek mellett kapott egy úgynevezett mobil kivetítőt, amivel már a gyengélkedőt, sőt, a hajót is elhagyhatja, így szabadabb lett, mint sok más hologram.

A Voyager útja során a fedélzetére vesz jó pár érdekes alakot. Elsőnek Neelixet, a talaxiai roncskereskedőt. Hóbortos figura, de szó szerint mindenhez ért. Kezdetben szakács és idegenvezető, majd miután elhagyják az általa ismert térséget, nagykövetté avanzsálódik. Voltaképpen humoros alaknak szánták, bár engem az első két-három évadban inkább idegesített a viselkedése. Bár jól beilleszkedik a legénységbe, sőt, ő szó szerint családtag is lesz, miután megszületik az első gyerek a hajón, sokszor megjegyzi, hogy nincs teljesen kibékülve a Föderációs nagyzolással. Mindezek ellenére buzgón segít, és állandóan Tuvok nyakán lóg, ezzel kialakítva kettejük között egy különös barátságot.

A második személy Neelix szerelme, Kes (Jennifer Lien), aki ocampa. Eme faj telepatikus és mindössze kilenc évig élnek. Nos, ez egyrészt szerintem remek ötlet, másrészt hatalmas öngól. A sorozat vége felé Kest már mindenképpen annyira meg kellett volna öregíteni, hogy hasznavehetetlenné vált volna. Ráadásul a készítők az ütemet sem tudták belőni. Három évig szerepelt, de az öregedés nem látszódott rajta, pedig élete több, mint harmadát leélte. Aztán egyszer csak, derült égből villámcsapás szakított Neelixxel (ez ráadásul benne sincs a sorozatban, egyszer csak mondják, hogy megtörtént), majd puff, megnőtt a haja (egyik részről a másikra, pedig azt sem említik, hogy hónapok teltek el). Ja, és elkezdik olyan ruhákba járatni, mint amilyenbe Hetes és T’Pol domborított. Szóval, látszódik, hogy a kezdetben jó karakterrel már nem tudtak mit kezdeni, egyrészt, mert a nézettségnöveléshez akartak egy bombázót, márpedig Jennifer Lien „csak” átlagos szépség, másrészt kezdett kicsúszni a kezükből ez a kilenc éves átlagéletkor dolog. Végül le is váltották egy érdekes húzással, amit szerintem a végén megint jól elszúrtak (azzal, hogy visszahozták. Kellett a visszatérés, de nem így.).

A harmadik jószág, aki a fedélzetre került, az egyik legjobb ötlet a Trekben, még ha a háttérben húzódó alakokat nem is ez motiválta. A cél valószínűleg eme dolog lehetett: kell egy cool karakter és egy bomba nő. Aztán gondolkodtak: A cool karakter legyen bomba nő. Így jött Hétkilenced (Jeri Ryan), a borg unimátrix 01/3 szintű dolgozója. A borg cool faj, a csaj pedig nehézbombázó. Az ötlet mégis jól sült el (sokak szerint talán túl jól is, mert Hetes előtérbe kerülésével a szereplők többsége háttérbe került). Jeri Ryan szerencsére jó színésznőnek bizonyult, az írók príma történeteket írtak neki, és sikerült egy újabb aspektusba vinni az „emberré akarok válni” kérdéskört. Persze, szvsz nem lett igazán kihasználva, mert van pár kérdés, amit csak-csak elkerültek, plussz szerintem túl hamar szabadították meg az implantjaitól (igaz, ha meghagyják, ellentmondanak a TNG-vel, ahol Picard-t ripsz-ropsz visszaalakították). Szóval, ő az, aki még tetemes jellemfejlődésen megy át, hiszen a vége felé az „én borg vagyok” gondolkodást egész emberire cserélte, és párkapcsolatot is képes volt kiépíteni Chakotay-jal (csendben jegyzem meg, annak idején sokat szidtam ezt a semmiből jött kapcsolatot. Viszont, a sorozat nézése közben feltűnt, hogy Chakotay már igen korán elkezdett körülötte legyeskedni.).

Nos, ők a főhősök. Melléjük úgy illik, hogy kellenek állandó mellékszereplők… a DS9 után elég nagy farba rúgás a sorozat ezen része. Merthogy állandó mellékszereplők igazán nincsenek. Legalábbis úgy nem, mint a DS9-ben, hogy a történeti szál(ak) fő alkotóelemei legyenek. Igazság szerint még kiemelni is nehéz. Volt kezdetben egy Seskank (Martha Hackett), aki bajorinak tűnt, aztán cardassiai lett belőle (igen, kém volt). Gonosz is lett, szóval ő jó volt. Mellette van még egy Joe Carey hadnagyunk (Josh Clark), aki B’Elanna riválisa lehetett volna, míg fel nem szívódott, aztán a hetedik évadban visszatért meghalni (illetve ilyen-olyan módon mindegyik évadban szerepelt). A röhej, hogy elméletben végig a Voyageren tartózkodott (biztos beszorult egy jeffrey’s-csőbe, és évekig nem találták, hogy melyikbe). Rajta kívül még érdemes megemlíteni a borgtól kimentett Ichebet (Manu Intiraymi) és társait, a Voyageren elsőként született Naomi Wildment (Scarlett Pomers) és anyukáját, Samathat (Nancy Hower), Vorik zázslóst (Alexander Enberg) és még talán Paris papát, Owen Paris admirálist (Richard Herd). Ők azok, akik több, mint két-három részben szerepelnek, és olykor nagyobb hangsúlyt is kapnak, mint háttéralakok. Mégis, ez nagyon messze van attól, amit a DS9-ben láthatunk, ahol egy elmeroggyantból uralkodó, egy száműzött kémből szabadságharcos, egy háttérben megbúvó alakból forradalmár-vezér, vagy éppen tolvaj kiskölyökből az első ferengi flottatiszt lett. És nem csak öt-tíz részben szerepeltek, hanem végig jelen vannak, olykor csak róluk szól a fáma. Szóval ez nagy visszaesés, úgy érzem.

Természetesen vannak olyan szereplők is, akik más Trek sorozatból vagy filmből bukkannak fel. Lendületből itt a borg királynő, akit nem kell ecsetelgetnem. Nagyrészt jelen van, ha a borg felbukkan (érdekesség, hogy többségében Susanna Thompson játssza, és csak az utolsó duplarészben öltötte magára újra a szerepet a First Contactból Alice Krige). Megjelenik Deanna Troi (Marina Sirtis), Riker parancsnok (Jonathan Frakes), beköszön a jó öreg Q (John de Lancie), de a TNG-ből megismert dadogós és majdnem mindentől beteg III. Reginald ‘Reg’ Barclay (Dwight Schultz) sem marad ki a mókából. Illetve van olyan történet, ami még a TNG-ben indult el, és itt záródik le (a Delta-kvadránsba rekedt ferengik, akik egy TNG részben tűntek el egy instabil féregjárat miatt).

Új fajokból akad bőven, sőt, itt a már ismert Trek fajok mennek ritkaságszámba. A Delta-kvadránsba hemzsegnek az idegenebbnél idegenebb jószágok, és a legtöbbjük nem túl barátságos. Noha, itt is vannak csillag-szövetségek, és egyéb politikai csoportosulások, s persze a borg is itt székel. Mindennek ellenére a Delta-kvadráns afféle vadnyugat, nem olyan „békés” hely, mint az Alfa és Béta-kvadráns. Ennek köszönhetően izgalom akad bőven, és néha kisebb csoda, hogy a Voyager egyben maradt (már amikor, mert hajót ennyiszer felrobbanni még nem láttam ). Számomra ez az egyik probléma a hetedik évaddal, de főleg a fináléval (már megint). A legvégére a Voyager már ultratápos hajó lett. Egy borg kocka eliminálásához elég egy torpedó, ellenben három kocka sem tudja kozmikus gázfelhővé porlasztani a Voyagert. A páncél technológia és a jövőbeli fegyverek nagyon gázosak. Ráadásul, ezzel egyúttal uralkodó társasággá tették a Föderációt, mert az Alfa-kvadránsban senki sincs, aki ellent tudna állni nekik. Egyetlen reményem ennek az amúgy cool, de Trek viszonylatban szutyok felszereltségnek, hogy a borg – ami ellen kitalálták – adaptálta, plusz az egész még jól meg is sült a hazafelé vezető úton. Külön öröm pedig, hogy a Nemesisben színe-nyoma sincs.

Végül essék szó az uccsó részről. A már említett technológiai táposításon túl van itt még egy kis gubanc. Mit egy… Első, a borgnak transztér-csomópontja van, amivel bárhová eljuthat… khm… akkor ezek a fránya kockák, amik a Földre támadtak, miért a „hagyományos” módon közelítettek? Itt pont a Föld mellett nyílt járat, míg a TNG-ben és a First Contactban úgy repültek végig. De oké… felejtsük el. Lehet, hogy csak a 8. film után fedezték fel ezt a nagyot, a többi kicsi meg nem vezet el mindenhová. Ugorjunk arra a bukfencre, hogy Janeway beleugat az időbe, és sehol a több ízben is bevetetett időhajó. Érdekes ez a XXXI. századból ügyelő temporális hatóság, mert amikor hőseink machinálnak az idővel, egyszer sem szólnak közbe (biztos hidegháborúznak). S akkor jöjjön az elköszönés, ami – hasonlóan az Enterprise végéhez – egy kellemes pofon. Olyan búcsúra, mint ami a TNG-ben és a DS9-ben volt, senki ne számítson. Látni a szereplőket egy helyen? Noooo… mindenkin végigpásztáz a kamera? Noooo… utalás, hogy mi lett a szereplők sorsa? Nooooo… Hát akkor mi? Nos, Parist nem láthatjuk együtt a kislányával, de még csak a nejével sem. A család nem egyesül, apuci eltűnik a turbóliftben, anyuci lent a gyengélkedőn a kislánnyal. A Dokinak semmi búcsú nem jutott, bejelenti, hogy Parist várja valaki, azt csók. Kim, ahhoz képest, hogy a képernyőn felbukkanó legkisebb foltra is képes volt ráfogni, hogy intergalaktikus csillagkapu-híd, csak vigyorog. Tuvok.. fene tudja, mit csinál, nem emlékszem. Hetes mosoly, Chakotay annyi sem, csak leül a kormány elé. Janeway… elrebeg egy köszönömöt, faarccal, aztán kiadja az útirányt: „Hazafelé.” Ez az egyetlen szó, ami ér valamit a végén. Hát én valami méltóbbat képzeltem el.

Mindezek ellenére, nem rossz sorozat a Voyager. Bár nem verte le a DS9-et a dobogó tetejéről, és még az Enterprise is jobban tetszik, a TNG mellett elfér.