LIGHTSPEED

Nehéz fába vágtam a fejszém, azt hiszem. Mert egy olyan sorozatról akarok most objektíven írni, ami érzelmek hullámát indította el benne, másrészt meg majdnem minden Trekker utál. És hát én Trekker is volnék, vagy mifene.

A legjobb talán az elején kezdeni. Az első évadot még a Viasat 3 keretében csodálhattam meg. Az első (két) rész néhány nüánsztól eltekintve tetszett. Ezen apróság például a vége, ahol is megszemlélhettük, amint a fiatal Archer megrepteti élete első hajóját. Na, ez baromira nem kellett volna. Aztán kb ez lett a mottóm az első évadra is. Sőt, kukacoskodó énem egy idő után az első részt is kritizálni kezdte, és hibát hibára halmoztam. Nem tetszett az intro, hogy a címszereplő röpködése helyett (ahogy azt addig megszokhattuk Trek sorozatoktól) űrhajózás-történelmi pillanatokat láthatunk. Pozitívumnak csak a Phoenix, a térhajtóműves akármi és a legvégén felbukkanó Enterprise volt. Meg a zene, az tetszett, viszont az nem, hogy nem Gene Rodenberry szerezte, ezzel sutba dobva még egy Trek hagyományt (persze, sajnos ez a hagyomány most már végérvényesen odaveszett :().

Az NX-01 Enterprise alakját sem tudtam könnyen venni, mert túlságosan hasonlít a First Contactban megismert, majd a DS9 és Voyager részekben is fel-felbukkanó Akira osztályú hajóra. Lényegében, igen minimális változtatást eszközöltek (ezt mondjuk tetézték, mikor a második évadban egy Steamrunner osztályra emlékeztető hajó is megjelent).

Ja, és ha már a hajót szidom, megemlíteném a nevet, mellyel csak az a bibi ugye, hogy a Trek szerint összesen hat Enterprise nevű hajó szolgált a Csillagflottában. Aztán, arról a szarvas hibáról már ne is beszéljünk, hogy az első akciót rögvest egy Földre zuhant klingon okozza. Mint a Trek világot valamelyest ismerők, én is felháborodtam, hogy mi a túrót csinál 2151-ben egy klingon (ráadásul ráncos fejjel) a Földön, mikor velük csak 2218-ban lett volna esedékes. Ráadásul a rész ezt is meg tudta fejelni, Archer mindjárt a Nagytanács színe elé járult. Ez így mind kapásból eszembe jutott az első rész alatt, aztán jöttek a ferengik, borg (bár akkor én még csak azt hallottam, hogy a 2. évadban lesznek, de látni sokáig nem láttam azt a részt, de engem már ez is kiborított). A tetejében meg ott volt a temporális hidegháború is, amiről szó nincs később, ráadásul nagyon értelme sincs. Szóval, az első évad után én cancelt nyomtam a sorozatra. S bár figyelemmel kísértem a vele kapcsolatos eseményeket, elolvastam az azóta megboldogult Replikátor nevezetű honlapra kitett átiratokat, de különösebben nem érdekelt.

Aztán idén jött a fordulat. Az AXN (majd AXN Sci-fi) elkezdte adni az első évadot és szerencsésen folytatták is. Mivel nekünk nem volt AXN-ünk (illetve, mire lett, addigra az Ent. átkerült az AXN Sci-fire, ami meg megint csak nincsen… háromszoros taps a UPC-nek), így természetesen nem néztem továbbra sem, meg a Trek lázam is leült, ez a Viasat folyamatos TNG ismétléseinek volt leginkább köszönhető (hiába no, én a Voyagerre vártam, mert annak eddig mindig csak a végét tudtam megnézni… azóta is). Aztán, egy ismerősöm ajánlgatni kezdte és dicsérte rendesen. Hozzáteszem, nem vértrekker, sőt, egyáltalán nem trekker, csak szereti a sci-fiket. Én meg egyszer csak nekiültem az első évadnak. Továbbra sem tetszett, félúton abba is hagytam. Ez volt tavaly, majd idén megint megpróbálkoztam vele. Lehet, hogy a sorozat talált el jó hangulatban, vagy az életszemléletem változott, esetleg visszatértem rugalmas önmagamhoz, de meglepetésemre, bejött. Az első évad, majd a többi is. Jó, nem minden, mert voltak hibák, de azzal majd később foglalkozom.

A következőekben masszív SPOILEREK jönnek, szóval, ha nem akarsz előre fontos dolgokról tudni a sorozattal kapcsolatban, akkor NE olvass tovább!!!

Ami elsőnek megfogott, az a retro érzés. Első blikre az NX-01 sokkal modernebbnek tűnik, mint az NCC-1701. Pedig valóban nem az. Rengeteg dolog hiányzik róla, ami később olyan fejletté teszi a Csillagflotta hajóit. Ezek közül ráadásul sok nem is tűnt fel sokáig. Pl.: az, hogy a komputer nem beszél, és egyáltalán nem hangvezérléses csak az utolsó részben esett le, mikor Riker szólt az NCC-1701-D komputerének, hogy a programnak vége. De ezen az ócska teknőn még pajzsok sincsenek, csak burkolat polarizálás. A fézerek helyett három behúzható fáziságyú van (az NCC-1701-en kezdetben 6 db VI-os típusú fézer volt, míg a filmekben szereplő Refiten és az NCC-1701-A-n már 18 db VII-es típusú), sőt, a Broken Brownban még fáziságyú sincs, helyette valami kezdetleges lézerfegyverrel operál. Fotontorpedók helyett is rakétákat lő, amely nem csak lassú, de hatástalan is a legtöbb hajó ellen. Később persze megkapta a jó öreg fotontorpedókat, de addig még sok lövést kellett kibírnia. Erőtér nuku, illetve Malcolm szorgosan fejlesztgeti őket, ám azok még messze vannak a burkolatlékeknél kifeszülő testvéreiktől. A transzportertől meg kezdetben jobban félnek, mint a nyílt űrtől, a sorozat elején még mindenhova az oldscool kompjaikkal röpködnek, a vége felé viszont a transzportert szívesebben alkalmazzák. A legjobb pedig a vonónyaláb elődje, a vonóhorog, mellyel azon túl, hogy mellé lehet lőni, még el is szakadhat

A fézerpisztolyt is az első részben vezetik be, ezeknek még csak két fokozatuk van, kábító és halálos (a TOS-ban már volt romboló, illetve a TNG-s érában lévők finom-hangolhatóak a három fokozat között), ráadásul valóban pisztoly formájúak, mint a TOS-ban (sőt, ezek inkább fúró formájúak). A kommunikátor is a jó öreg TOS-os „tütütüüü” hangot kiadó ketyere, még előpattintani is ugyan úgy kell. Tricoder pedig egyáltalán nincs. Van ugyan egy kis kézi szkenner, ami jó életjel befogására, de ez messze van az univerzálisan bármire használható szerkezetektől. Ugyanígy replikátor sincs a fedélzeten, helyette hivatásos szakács van és hajókonyha, meg italautomata.

A hajó műszerezése is megér egy bekezdést. Mindenhol plazmamonitorok virítanak (a hídon összesen 80 db). Ez elsőre modernebbnek tűnik, mint a TOS retro képernyői, de ha kicsit elszakadunk az 1960-as és 2000-es korok közti valódi felfogás- és jövőképbeli különbségektől, akkor rájöhetünk, hogy ez a sok nyomógombos, otromba felszerelés mennyivel összetettebb, bonyolultabb, mint a TOS megoldása, ahol megnyomsz egy-két gombot és megkapod, amit akarsz (az Ent-ben ehhez gombok seregeit kell lenyomkodni). Arról nem is beszélve, hogy itt mindent nyomkodni kell. Ajtónyitás, liftindítás, stb. Tucker sem mindig gombnyomogatással javítja meg a reaktort, olykor bizony csavarkulccsal szaladgál. Ehhez képest Scotty és Geordi gépészeti analfabéták (bár Scotty nem annyira, ő még a billentyűzetet tudta használni :)), nekik elég volt a gombok nyomogatása, néhány trikorderes játszadozás, aztán már ment is a hajtómű. Az Enterprise ráadásul Tom Paris kedvence lenne, aki külön kérte a Delta kompba a botkormányt. Az NX-01 még a jó öreg joystic megoldással vezethető, nem „zongorázással”. Műszerezésben ráadásul elővettek néhány TOS-os megoldást. T’Pol kapott egy ugyan olyan mikroszkópot, mint amilyenbe később Spock kukucskál bele állandóan. A transzporter is olyan tologatós-gombos eljárással züzzenthető be, mint az NCC-1701-en, és ilyen tilitolik még Travis pultján is vannak, akárcsak később Sulu-én.

A hajó küllemben is felvett pár TOS-os jellemzőt. A hajtómű-gondola echte TOS-os, henger alakú, az elején a villogó Bussard-kollektorokkal, mintha egyenesen az NCC-1701-ről szerelték volna át (vagy a Phoenix-ről). A deflektor-tányér is inkább hasonlít itt egy parabolaantennára (mint a TOS-ban), mint a TNG villogó kör és ovális alakú céltábláira. Ráadásul ez a hajó elég lassú is, mivel maximum 5-ös fokozatra (warpra) képes, míg az NCC-1701-nél ez az érték 8-as, a Refitnél és az NCC-1701-A-nál pedig 9-es (ez persze Cochrane-skálán, a TNG-ben már más skálát használnak).

Az űrhajó belső folyosói sem a megszokott tágas, világos, enyhén steril, de mégis otthonos környezet, hanem még szűk, elhasznált, nyomott. Ez egyeseket zavar, de ne feledjük, ez egy másik világ, nem a Föderáció. Ha már most minden olyan lenne, mint a Föderációban, akkor mi értelme lett volna azt létrehozni. Szerintem érdekes látni, hogy ebből a kicsi, zsúfolt hajóból később a hatalmas, tágas Galaxy-k lettek. Ugyan ez áll az egyenruhákra. Ezek még nem „pizsamák”, ahogy azt többször is megfogalmazták a sorozatok alatt, hanem kezeslábasok. Olyan ruhák, amiket manapság is használnának, illetve használnak is. Sok-sok zseb, csupa célszerűség. Viszont itt is van egy apró finomság, ami Trek imádó felemet megfogta. Színes csíkok jelölik a beosztásokat, vagyis mérnök, biztonsági, irányító vagy kutató-e az illető, és erre a vörös, kék és sárga színeket használták. Ez már bevált módszer volt a TOS-ban, majd később minden egyéb sorozatban (egyedül a TOS filmekből maradt ez ki, ott teljesen más színeket használtak). Az apróság pedig az, hogy, akárcsak a TOS-ban, itt is az arany jelzés jelöli az irányító tiszteket (kormányos, kapitány), míg a vörös a gépészeket és biztonságiakat. A TNG-ben a két színt felcserélték.

Ha már az egyenruháknál járunk, nem mehetek el szó nélkül T’Pol ruházata mellett, ezzel ugyanis van egy kis baj, legalábbis az első két évadban. Na nem az, hogy testhez simuló, azzal nekem semmi bajom. Hanem az, hogy éppen csak színben tér el Hetes ruházatától. Hetesnél ezt még megmagyarázták, de T’Pol esetében erre már nem vették a fáradtságot. Persze nem is kellett volna, ha több vulcani is visel ilyen ruhát, ám mindenki más mellőzte ezt a viseletet. A harmadik-negyedik évadban használt ruházata meg azért lóg ki, mert elméletben ott már a Csillagflotta tagja, akkor pedig ugyan azt az egyenruhát kellett volna viselnie, mint a többiek. Persze, nyílt titok, miért hordott ilyen ruhát, csupán azért, mert olyan az alakja, amilyen. Sokan ezt is felrótták a sorozatnak. Tulajdon képen nem értem, miért. A Trek alapjainak számító TOS-ban úton útfélen találkoztunk olyan hiányos öltözetű nőkkel, hogy ahhoz képest T’Pol túlöltözött. Eleve a flotta női egyenruha-kivitele miniszoknya és mélydekoltázs (ahogy Jadzia mondta: a nők keveset hordtak), ezt pedig a TNG elején is használták. Ráadásul a TNG-ben Deanna is testhez álló, mélyen dekoltált ruhát viselt, szóval ez már hagyomány (hm… Deanna esetében sem magyarázták meg, hogy egy tiszt miért hord ilyen kihívó civil ruhát…).

S ha már T’Pol, neki van még egy jelenete, ami többekben ellenérzést váltott ki (bennem is kiváltott egy érzést, de az semmiképpen sem volt negatív ). Mikor ledobta magáról a ruhát. Ezt sem értem miért, bár nem megszokott, de erre is volt már precedens Trekben (TNG és Voy), bár talán itt mutatták a legtöbbet (sajnos, nem emlékszem teljesen az adott TNG részre, de az tudom, hogy a két Troy volt a ludas). De ha valaki ezen fennakad, hát kérem, meg ne nézze a Stargate SG-1 első epizódját, mert hátast fog dobni

Na, és ha már ennyire rákattantam T’Polra, nekiesek a szereplőknek. Először is leszögezném, nagyon tetszett, hogy az első két évadban nem halt meg senki a legénységből. Ez azért szép teljesítmény. Nade, szereplőkről van szó most, ugye. Tény, hogy az NX-01 legénysége nem a legegyedibb karakterekből lett összeverbuválva, és hogy jellemben és kidolgozottságban olyan messze vannak a DS9 hőseitől, mint az okampák világa a Földtől, de azért elég jó kis banda ez. Lendületből itt van Jonathan Archer, aki elég hirtelen ember, a parancsait nem rágja meg ezerszer, s ebből nem kevés baj is származik. Nem is egy vérbeli diplomata, stratégának sem túl jó. Voltaképpen, szerintem csak a nevének köszönheti, hogy végül ő lett az Enterprise kapitánya. Ennek ellenére mindig kihúzza hajóját a sza… bajból, bár ennek legtöbbször robbanások és lövöldözések a következményei. Tisztára mint Kirk A főgépész, személyes kedvencem egyben az ügyeletes szépfiú és humorzsák, III. Charles „Trip” Tucker, aki szintén bajforrás, ha diplomáciai küldetésről van szó, de akárcsak utódai, Geordi és Scotty, ő is mindent megtesz a hajó egyben tartásáért. A kutató tiszt újra egy vulcani, a már emlegetett T’Pol. Ő talán a legérdekesebb karakter, mivel a 3. évadban jelentkező drogproblémái jelentősen kiemelik a vulcaniak szürkeségéből, így míg Spock félig ember mivolta miatt rendelkezett érzelmekkel, addig neki hagyományos vulcaniból kellett érzelmessé válnia, ami nem volt egyszerű. Kicsit Data ellentéte, míg az android érzelmeket akart, de nem kaphatott (illetve ideiglenesen mégis), addig T’Pol elakarta vetni őket, pedig erre nem volt képes. Az ő és Trip közötti szerelmi szál pedig a romantikát szolgáltatja, bár annak kidolgozottsága felér a „jó a segged, kő kóla?” dialektussal is. S persze, muszáj az állandó problematika, a „szeretsz, nem szeretsz, ha szeretsz, nem tudok dolgozni, ha nem szeretsz, akkor sem” és hasonló jelenetek. Ez kábé olyan mélységű, mint a TNG-ben a Worf-Deanna szál, ami úgy jött, ahogy ment, felejthetően. Egyetlen pozitívuma kapcsolatuknak az volt, mikor egy klónozott gyerek miatt már-már újra egymásra találtak. Ha ezt tovább vitték volna, még érdemleges dolgok is kisülhettek volna. Ám a sorozatot lefújták és a készítők ennek a dolognak az elvetésével is rontottak az uccsó rész minőségén. De erről megint később, most vissza a karakterekhez. Van itt még egy másik (állítólagos) jóképű karakter, Malcolm Reed, aki bár biztonsági, de valahogy sehol sincs benne az az egyediesség, rátermettség, amely Worfban, Tuvokban vagy Odoban megvolt. Reed számomra a legellenszenvesebb karakter, mivel örökösen nyavalyog valami miatt, meg olyan begubózott, mint valami fejlődésben visszamaradt hernyó. S még a fegyverekért való rajongása sincs eléggé érzékeltetve. Ellentétben Hoshi Satoval, aki Uhura elődjének is betudható. Bár ő is nyavalyog, mégis szerethetőbb karakter. Ráadásul az évek során jól belerázódik a hajókázásba, így míg a sorozat elején még az sem volt mindegy neki, melyik oldalon van a kabinja, addigra a végén már rutinos űr-rókahölgyként veszi ki részét, sőt, az In a Mirror, Darkly II című részben egyenesen császárnővé kiáltja ki magát :). A hídszemélyzet utolsó tagja Travis Mayweather, aki sajnos kicsit elsikkadt a sorozatban, pedig űrhajós származása a következő Tom Parissé avanzsálhatta volna, ennek ellenére a vég közeledtével már csak párszor van középpontban, akkor is legtöbbször csak röpköd. Ennek talán az is az oka, hogy a transzporter előtérbe kerülésével már nem volt különösebb haszna a karakternek (bár Tom Paris is milyen jól elvolt, pedig ő is „csak” kormányos volt). A banda utolsó tagja pedig a másik idegen lény, dr. Phlox, akinek olyan a vigyora, hogy az bizony körbeéri a fejét. Örökös optimista, be nem áll a szája és egész kis állatkertje van, azon túl inkább híve azon módszereknek, amiket McCoy anno „kőkorszakinak” titulált. Hát igen, a hipospray itt még jobban emlékeztet egy fecskendőre, a bőrregenerátort meg leginkább egy pióca, míg az orvosi trikorder akkora, hogy elfér benne egy egész ágy (amúgy neuroszkenner és a hajóba van építve).

A történet sem egyszerű, és ez talán az egyik legnagyobb gyengéje a sorozatnak, egyúttal változatosságot is ad. Kezdetben, az első két évadban az Enterprise célja a felfedezés. Ez a TOS és TNG sorozatokat idézi, bár itt inkább a TOS erősödik, mert itt is majdnem minden kapcsolatfelvétel balul sül el. Ráadásul sok esetben rendesen sértik a kronológiát, pl az említett klingonokkal. Szerencsére, a legtöbb melléfogás elég jól ki lett javítva a 4. évadban, különös tekintettel a klingonokra, akiknél még a magyarázatot is megkaptuk arra a kérdésre, hogy „Miért mások a TOS-ban, mint a TNG-ben?”. A magyarázat szerintem egész jó, megállja a helyét. De vissza az első két évadra. Szóval itt felfedezgetés folyik, minek folytán legtöbbször bajba kerül a legénység (de hát, melyik legénység nem kerül részről részre valamilyen gondba?). Közben megy a tamporális hidegháború, melynek se füle, se farka. A Trekben amúgy is elég érdekes az időutazásosdi, de az Ent-ben a feje tetejére állítják (a legjobban még mindig a DS9 tudta ezt kezelni) minden magyarázat nélkül. Az egész abban csúcsosodik ki, hogy a 2. évad végén a Földet támadás éri, melynek folyamán milliók halnak meg. Erre az Enterprise katonákat vesz a fedélzetre és nekilendül a Kiterjedés nevű anomáliáktól, csillagködöktől és veszélyes lakóktól illetve csapdába esettektől hemzsegő körzetnek. A 3. évad végig erről az útról szól és elég összetett. Ez a sorozat (és a Trek) legsötétebb korszaka, a hajó végül tökéletes ronccsá válik, a legénység megcsömörlik, de végül sikerül a békét elérni a Xindi-vel, igaz, ehhez fel kell robbantaniuk a Halálcsillagot… akarom mondani, a Xindi szuperfegyvert. Eztán indít a 4. évad, ahol kivették a gyeplőt a két futtató mancsából és átadták a harmadiknak, aki az előző évadban csatlakozott a bandához. Ez a figura nekiállt helyrehozni, amit a két másik úriember elszúrt az első két szezon alatt. Kimagyarázta a klingon problémát, megoldotta a temporális hidegháborút, foglalkozott az eugenikus háborúkkal (aminek közvetett oka a klingon probléma), szó esik az emberek idegenekhez való viszonyáról, vulcani változásokról (melyben egy TOS-os karakter is felbukkan), és láthatóan elindította a sorozatot a Föderáció felé. Sőt, még a romulan háború előszelét is meghozta, ám sajnos a sorozat le lett fújva, így abba már nem kóstolhattunk bele. Így elmondható, hogy a 4. évad a legjobb az Enterprise-nak, és pont akkor állították le, amikor a csúcson volt, amikor már volt célja a sorozatnak.

És hogyan állították le? Számomra a sorozat a 21. résszel zárult, mert a These Are The Voyages című rész egy katasztrófa. Alapból a szitu, hogy Riker és Deanna holoszobázik és az egész történet voltaképpen a TNG Pegasus című részének részét képezi. Először is, a két színészen jól látszódik, hogy jócskán kiöregedtek a valódi Pegasus című részben játszott önmagukból. Különösen Deannan látszódik. Aztán, ott van Trip suta, idióta, fantáziátlan, szükségtelen és értelmetlen halála. Egyrészt, a behatolók pont a kajáldából kirohanó Tripbe és Archerbe futnak (mintha tudták volna, hogy ott vannak), másodszor, Reed emberei és a MACO kommandósok mit gatyáztak? Több, mint öt percük volt a helyszínre érni, az Enterprise pedig nem egy nagy hajó, és azelőtt másodpercek alatt a helyszínen termettek. Itt meg még járókelő sem volt. Ráadásul amekkorát robbant az a plazmavezeték, Tripből semmit sem kellett volna találni, ahhoz képest elég jó állapotban volt (leszámítva, hogy meghalt). Szóval lerítt, hogy csak azért ölték meg, mert nehogy egy Trek csapat áldozatok nélkül menjen nyugdíjba (akit aztán fel lehet támasztani). Végezetül pedig a Föderáció megalakulásának pillanata, amire végül is az egész évad (és elvben a sorozat is) ki volt hegyezve, úgy ért véget, hogy „Komputer! Program vége!”. Na puff… az egész részben csak az utolsó egy perc volt a jó, amikor a három leghíresebb Enterprise röpköd egyet, és azok kapitányai elmondják a hírhedté vált monológot. Meg még a nosztalgia, mert szépen felépítették az NCC-1701-D folyosóit és a bárt.

No, lassan kezdek a végére érni. Sőt, be is fejezem. Összességében nekem megtetszett a sorozat. Nem indított jól, de jó sült ki belőle. Van persze néhány logikai bukfenc, ami benne maradt, mint a borg vagy a ferengik (az előbbi szerintem jócskán titkosítva lett, bár az, hogy Phlox rájött, hogyan lehet visszaváltoztatni egy asszimilált egyént, magyarázattal szolgálhat arra, hogy sikerült Picardot visszalakítani. Míg az utóbbi esetén, hát ott be kell érni azzal, hogy nem tudták meg a faj nevét, aztán 200 év múlva majd több a történelmet részletesen ismerő csillagflottás is a fejéhez kap, hogy „Ezek a ferengik? De hát ezekkel már találkoztunk!”) Egyetlen nagy-nagy negatívuma van számomra, a vége. Méltóbb befejezést érdemelt volna ez a csapat annál, mint hogy egy TNG epizód részévé avanzsálták a fináléjukat. És nem kellett volna megölni Tripet. Meg még azt rovom fel talán, hogy az első két évadban nem használták a Star Trek megnevezést. Hogy ennek mi értelme volt? Végszónak, a DS9 után az Enterprise a második kedvenc Star Trek sorozatom.