LIGHTSPEED

Pár napja unalmamban kis ujjgyakorlatként írtam egy rövid szösszenetet egy bosziról, meg a lincselni vágyó tömegről.

—————————————
Médea kilesett roskatag kunyhója mocsokfoltos ablakán. Ösztönei már azelőtt megsúgták a bajt, hogy az a feldühödött csőcselék képében előbukkant volna a rengetegből. A csontjaiban érezte, már hajnal előtt. Bár az esti veszekedés után akkor is megszimatolta volna a közelgő bajt, ha az ösztönei nem súgtak volna neki,

Göcsörtös ujjaival kitárta az ablakot és beengedte a hűvös, nyirkos levegőt. A nap egybefüggő szürke felhőfátyol mögé rejtőzött, mintha nem akarna szemtanúja lenni a közelgő lincselésnek. A nedves föld felett vékony ködréteg gomolygott, a hideg északi szél pedig baljósan rezegtette a kunyhót körbevevő öreg tölgyek megsárgult leveleit. Egy ilyen reggelen semmi jó nem történhet, gondolta, s nem tévedett.

A felhőkön nagy nehezen áttörő első sugarakkal már látta a közeledő tömeg jelét. A távolban állatok rikoltottak ijedten, megrémült madárrajok röppentek fel a sűrűből. Valami vagy valaki, de még inkább valakik úgy csörtettek át a rengetegen, mintha az övék lenne az egész. Az állatok persze nem méltányolták ezt, és inkább menekültek a feldühödött tömeg elől. Talán Médeának is azt kéne tennie.

Már látta lelki szemei előtt a vasvillákkal, kapákkal, kaszákkal felfegyverzett fáklyás menetet. Szemükben sötét gyűlölet süt, ajkukról fröcsögnek az átkok, szitkok, az egymást hergelő gyilkos buzdítások. Médea nem először látott ilyet. Ha valami szokatlan történt a közeli faluban, a tudatlan parasztok mindig az ő háza előtt kopogtattak boszorkányságot kiáltozva. Ha nem lenne az előljáró, akit Médea szerencséjére meg lehetett győzni érvekkel, már rég elégették volna egy takarosan megrakott máglyán.

– Ó, ez a szeretetreméltó nép – dünnyögte horgas orra alatt, mikor a csőcselék megjelent a rengeteg szélén. Médea végignézett a kaszákon, kapákon és vasvillákon, az asszonyok kezében lengedező fáklyákon. Semmi szokatlan.

Tekintete ezután az előljárót kereste. Ha ő is köztük van, nincs oka menekülni. Ha nem találja meg, irány a hátsó ajtó, amely egyenesen a sűrűre nyílik. Öreg volt ugyan, fürgeségről már rég nem álmodott, de jobban ismerte a rengeteget, mint a falu lakossága együttvéve, így nem esett volna nehezére pillanatok alatt eltűnni előlük.

Szeme megakadt egy botra támaszkodó, görnyedt vénségen, aki úgy simogatta hosszú, hófehér szakállát, mintha valami házikedvenc lenne. Hosszú kabátja ízléstelenül csicsás volt, és olyan nagy, hogy még egyszer belefért volna. Ám a tradíció megkövetelte, hogy az előljáró hivatalos ügyekben mindig a hivatali kabátot viselje, ami hosszú évek óta öröklődött a falu egyik vezetőjéről a másikra.

– Ezúttal sem kell menekülnünk, aranyom – mondta megkönnyebbülten Médea az ablakpárkányra ugró éjfekete macskának. – Bízz mindent rám, és meglásd, egy-kettőre hazakullog ez a gyülevész népség.

A macska vékony hangon rányávogott, mintha csak egyetértését akarná kifejezni, majd leült az ablakkal szemben. Fejét forgatva figyelte a lassan, óvatosan a kunyhó felé kullogó embertömeget. A falu talán összes férfija és asszonya eljött. Boszorkányt kiáltottak, a ház felgyújtását követelték, ám egyik sem vette a bátorságot, hogy odasiessen a faviskóhoz, és tényleg meggyújtsa. Pedig nem lett volna nehéz, hisz alig pár lépés választotta el őket a rozoga háztól. Akár be is dobhattak volna egy fáklyát az ablakon, ám ehhez sem fűlött a foguk.

Médea halványan elmosolyodott, kivillanta egyetlen megmaradt fogát. Meg akarták ölni, mert boszorkánynak hitték, de közben féltek attól, hogy tényleg az, és közeledésükre rájuk támad. Hitvány banda.

Végigsimított macskája selymes szőrén, majd az ajtóhoz lépett és kinyitotta.

– Üdv néktek, jóakaróim – köszöntötte a gyülekezetet szélesre tárt karokkal, mintha csak át akarná ölelni őket. A tömeg elnémult.

– Üdv néked, Médea – csoszogott előre az előljáró egészen a rozoga teraszig.

– Megkérdezném, minek köszönhetem e tisztes gyülekezetet a tornácom előtt ily korai órákban, de van egy sanda gyanúm – Médea leplezetlen megvetéssel pislantott a tömegre.

– Kérlek, bocsásd meg nem várt látogatásunk – szabadkozott az előljáró reszelős hangon. – Ám felmerült néhány súlyos vád, amiket szeretnék tisztázni.

Médea nem tudta nem észrevenni az előljáró arcán átsuhanó unott kifejezést. Megértette, hiszen nem először zajlott le ez a beszélgetés. Tulajdonképpen az előljáró rég tudta, hogy Médea nem boszorkány, csak egy hóbortos öregasszony, aki múltja miatt menekült a hegyvidéki városból az erdő közepére, még ifjú kora idején.

Médea emlékezett arra a fiatal, szokatlanul művelt férfira, aki magát kihúzva lépett egy ehhez hasonló tömeg elé, és zavarta el őket ékesszólásával. Azóta az a férfi megöregedett, előljáró lett, ám az eszét azóta sem vesztette el.

– Már egész megszoktam – csóválta a fejét szomorúan Médea. – Ezúttal ki változott át s mivé.

– Nos, átalakulás ezúttal nem történt – kuncogott az előljáró. – De van néhány cifra eset – a tömeg felé fordult és intett. – Manfréd kérlek, gyere ide.

A tömegből előlépett egy szikár, bozontos hajú fickó, és félénken az előljáró mellé kullogott. A szesz szag azonnal megcsapta Médea orrát.

– Manfréd barátunk azzal a panasszal járult elém, hogy mikor nem volt hajlandó olcsó pénzért termést adni, te megátkoztad a földjét, s az emiatt pusztulásnak indult – magyarázta az előljáró hangjában csipetnyi hitetlenkedéssel, majd rosszallóan végigmérte az enyhén imbolygó Manfrédot. – Így volt?

– Úgy biza ’a mondom – bólintott Manfréd, homályos tekintetét Médeára szegezve. – Alig pár hete vót, vagy tán hónapja, hogy ez az ’reg asszony odagyütt hozzám, és azt szóta, hogy vagy óccsó pénzé’ adom neki a k’umplit, vagy rontást szór a fődemre.

Szavaira a tömeg fellelkesült, boszorkányságot és máglyahalált kántált. Az előljáró feléjük fordult, intett egyet, mint egy karmester, mire a tömeg engedelmes zenekar módjára elhallgatott.

– Azóta a fődemen minden rohad – folytatta Manfréd a beszámolót. – A k’umpli, a… – elgondolkodott, valószínűleg azon, terem-e még valami a földjén. – Minden.

– Köszönjük – bólintott az előljáró, majd Médea felé fordult. – Nos, mi a feleleted a vádra, kedvesem?

– Nem kell ahhoz rontás, hogy az a föld elrohadjon, elég, ha a gazdája rálehel a terményre – válaszolt Médea, miközben tanakodva fürkészte Manfrédot.

A tömeg felhördült, de az előljáró újra csendre intette őket.

– Kikérem magamnak – csattant fel Manfréd, fenyegetően előre lépett, és majdnem orra bukott. Médea nagyot sóhajtott.

– Mit kérsz ki magadnak? Nem kellenek mágikus képességek, bárki e tömegből megmondja, hogy most is felöntöttél a garatra, pedig a nap csak nemrég kelt fel. Aki ilyen korán kezdi az ivászatot, az biztos nem jár a földjére dolgozni. Vagy ha mégis, a déli nap úgy kupán vágja, hogy menten összezuhan és magához sem tér estig. – Médea végignézett a tömegen. Tekintete megállapodott egy köpcös, sörhasú, kopaszodó férfin. – Pamfil lehet a megmondója, napjaid hányad részét töltöd nála.

A tömeg egyszerre fordult a falu kocsmárosa felé, aki zavartan babrált a derekára kötött törlőruhával. Kerülte a kíváncsi tekinteteket, inkább a földet fürkészte, vagy a távoli hegyeket méregette, mintha látna ott valamit.

– Nos, Pamfil? – sürgette az előljáró.

– Hát igen… – köszörülte a torkát a kocsmáros. – Az utóbbi időben az estéket jószerivel mindig nálam tölti, míg ki nem penderítem. És nappal is sűrűn feltűnik… De van, amikor csak napnyugta után.

– Gondolom akkor sem éppen színjózan – szúrta közbe Médea.

Pamfil bocsánatkérően pillantott Manfrédra, majd megrázta a fejét.

– Hát azt éppen nem mondanám.

– Azt hiszem, ezt tisztáztuk. – Az előljáró megrovóan Manfrédra meredt. – A te földedet csak egyetlen átok sújtja. Az, hogy te vagy a gazdája. Erről pedig Médea csak akkor tehet, ha ő adta el neked.

Manfréd szólni akart, de az előljáró feltartotta a botját és a tömegre mutatott vele. Szónak itt már nincs helye, az előljáró döntésével senki sem szálhatott vitába. Manfréd visszatámolygott a tömegbe. Senki sem szólt hozzá, csak szánakozó pillantásokat vetettek felé.

– Ada kedvesem, jer ide panaszoddal – intette a botjával az előljáró, mire a gyülekezetből előlibbent egy cifra ruhát viselő asszonyság. Nem volt már fiatal, bár Médeánál fiatalabb, mégis úgy mozgott, mintha még mindig hajadon leány lenne.

– A férjuramról lenne szó – kezdte olyan arcot vágva, mintha valami bűzt érezne. Ám az egyetlen szag, amitől kónuszba csavarodhatott az emberek feje, az belőle áradt. Akármilyen pacsulit is használt, túl sokat öntött belőle magára. Talán az egész szépítkező szekrény rászakadt.

– Mondd, kérlek – sürgette az előljáró az orrát dörgölve.

– Ez a… banya, megbabonázta és elcsábította.

Szavai hallatán Médea szeme elkerekedett, az előljáró alig tudta elnyomni nevetését, míg a tömegen halk kacagáshullám suhant át. Még a fák levelei is hangosabban, Médea vélekedése szerint vidámabban kezdtek zizegni.

– Pedig így van, ha mondom! – rikoltotta Ada felháborodottan. – S nem csak elcsábította! Azóta hitvesem képtelen… Tudják – a tömeg halk kacagása hangos röhögéssé változott. Ha Ada férje itt is volt, mostanra már biztos a távozás mezejére lépett.

– Hízelgő nekem – kezdte Médea, miután sikerült elnyomnia nevetési ingerét –, ha, őszintén mondom, jóképű férjed kívánatosnak tart, de ismerve fiatal lányok utáni bolondulását, kételkednem kell szavaidban.

– Valljuk meg, ennek én is kevés esélyét látom – fűzte hozzá a magáét az előljáró erőltetett komolysággal.

– Természetesen nem ebben a vén csoroszlya külsőben csábította el – mondta úgy, mintha ez magától értetődő lenne. – Egy gyönyörű, vörös hajú nő alakját öltötte magára, kinek lenge ruhája volt és igéző kék szemei.

– Tán láttad? – kérdezte érdeklődve Médea.

– Láttam a nőt távozni a házunkból, s mikor kérdőre vontam férjem, ő mondta, hogy ez a boszorkány volt az.

A tömeg röhögése betöltötte az egész tisztást. Médea sem tudta tovább türtőztetni magát, és az előljáró is megizzadt az inger legyűrésével.

– Nos, kedves Ada – kezdte az öregúr –, ha csak te magad nem voltál tanúja annak, hogy Médea asszonyság képes a megfiatalodásra, akkor inkább az a valószínű, hogy újfent rajtakaptad a hűség erényével nem felvértezett férjed, mire ő így próbálta menteni magát.

– Nem, hogy fiatal nem vagyok, még a szemem sem kék – tett hozzá Médea. – A hajam pedig sosem volt vörös, inkább barna, ha emlékszel még kislány korodból.

Ada tiltakozni akart, ám az előljáró megelőzte.

– Egy asszonyától félő gyáva férfi hűtlensége miatti hazugság nyomán nem fogunk senkit sem máglyahalálra ítélni. Ebben nincs semmi boszorkányság, kedvesem, a férjed egyszerűen… szoknyabolond, de a te szoknyádért már nem bolondul.

Azzal őt is a helyére küldte.

– Van még ilyen szórakoztató története ennek a díszes társaságnak? – kuncogott Médea jóízűen.

– Egy még akad, egyúttal ez a legkomolyabb – az előljáró hangja ezúttal meglepően komoly volt. – Ámon, gyere ide, kérlek.

Egy jóvágású, átható tekintetű dalija lépett elő a tömegből, és határozott léptekkel csatlakozott az öreg pároshoz. Médea azonnal felismerte a jól öltözött fiatalembert. A falu orvosa volt.

– Az én panaszom a következő lenne – kezdte azonnal. – Néhány napja súlyos beteg érkezett hozzám, egy kisfiú, a neve Ince, tán hallottál róla magad is – kérdőn Médeára meredt, aki határozottan bólintott. Ámon folytatta. – E kisfiún, anyja szívszorítóan kétségbeesett rimánkodásai ellenére én nem tudtam segíteni. Legjobb tudásom is kevés volt a kór gyógyításához. Ám a minap a fiút teljesen egészségesen láttam játszani a többi gyerekkel, holott már halottnak kellett volna lennie.

A csoda hallatán a tömeg duruzsolni kezdett. Az előljáró érdeklődve pillantott hol Médeára, hogy Ámonra. A szél is megélénkült, mintha csak nyomatékot akarna adni a furcsa beszámolónak.

– Mikor megkérdeztem az édesanyját – folytatta a doktor –, mégis miféle csoda gyógyította fel a fiát, ő azt mondta, a te varázsod. – A tömeg meghökkenve felzúdult. – Nem mondom, hogy ez rossz dolog – szólt a gyülekezethez –, hisz egy gyermek felgyógyítása semmiképpen sem lehet az. Ám aggasztónak találom, ha valaki gyógyíthatatlan betegséget gyógyítani képes, mert felmerül bennem, nem-e ő teremtette azt, hogy legyűrésével jobb fényben tűnjön fel.

Médea a gyanakvó tekintet láttán csalódottan sóhajtott. Ennyi tudás és ilyen korlátoltság, jellemző.

– Körmönfont vád egy a tudománytól megrészegült és elvakult férfi szájából. Nyitottabbnak kéne lenned a világ csodáira, s kevésbé kéne mindent tudónak vélned imádott professzoraidat – a háza felé indult. Intett a két férfinak, hogy kövessék.

A tömegből rosszalló mordulások hallatszottak, de az előljáró és Ámon zokszó nélkül belépett a roskatag kunyhóba.

Médea a bejárattal szemben egy faládában kutakodott, közben folyamatosan magyarázott.

– A tudomány embereként remélem tisztában vagy vele, hogy a gyógyszerek növényekből készülnek.

– Igen – bólintott Ámon, miközben leguggolt megcirógatni a lábához dörgölőző fekete macskát, aki hálásan nyalogatni kezdte a kezét.

Médea kivett egy vaskos könyvet a ládából. Letette a szoba közepén álló asztalra, majd rosszalló pillantást vetett a macskájára.

– Cinnia, hát szabad ezt? – rivallt rá anyáskodóan. – Hagyd békén a jó doktort.

– Semmi baj – mondta Ámon a kezét törölgetve, ám Médea úgy nézett rá, mint aki nem érti, miről beszél. – Nem félek bemocskolni a kezem – próbálta megmagyarázni Ámon.

Médea megvonta a vállát.

– Ez a macska egésznap kint kujtorog a rengetegben. A szájában kórságok egész tárháza lehet, de hát ezt épp önnek magyarázzam?

Ámon elmosolyodott az öregasszony aggódását halván. Még egy utolsót simított a hálásan doromboló állat hátán, majd Médea mellé lépett.

– Ez mi? – érdeklődött kíváncsian. A könyv vastag volt, vastagabb, mint a saját orvosi kódexei. Azoknál viszont sokkal elnyűttebb, puritánabb. Látszott rajta, hogy nem a kolostorok papjainak ékes írásával sokszorosították. Inkább hányaveti naplónak tűnt. Egy kódex méretű naplónak.

– Idekint az erdőben egy magamfajta leginkább azzal ütheti el az idejét, hogy megpróbálja megismerni az erdőt. Sok könyvem van – mutatott körbe, s valóban, a falak mentén roskadoztak a polcok a vaskos kötetektől. – Növényekről, betegségekről is. Mindet elolvastam, némelyiket többször is, és az évek folyamán számos növényt, kórságot megismertem. Tudom melyik virág hogyan hat, szóval elmondhatom magamról, hogy konyítok a gyógyászathoz, alkímiához.

Felcsapta a könyvet, végiglapozott néhány tucat oldalon. Mindegyiknél tasakok, szárított levelek, olykor kilapított bogarak lapultak, annál is, amelyiknél végül megállapodott. Felvette a tasakot, és tartalmát nyitott tenyerére szórta.

– E virág gyógyítja azt a lázat, ami a kis Ince testét is égette – tolta a virágreszeléket Ámon arcába. – A városok professzorai nem ismerik. Igen ritka, nekem is csak ennyit sikerült összegyűjteni az évek során. Én ezt most neked adom – visszaszórta a virágreszeléket a tasakba, és Ámon kezébe nyomta. – Vidd el, tanulmányozd. Tanulj a természettől.

– Hm… – méregette a rongyos tasakot a doktor, majd hálásan bólintott. – Úgy lesz, köszönöm. És sajnálom, hogy tudatlanságomban vádaskodtam.

– Semmi baj, már megszoktam – legyintett Médea, aztán az ajtó felé tessékelte vendégeit. – Van még valami?

– Ez volt az utolsó vád, kedves Médea – felelte az előljáró megkönnyebbülten. – Köszönöm, hogy újfent időt szakított ránk. Remélem, többet nem fogjuk háborgatni.

– Én már ilyesmiben nem reménykedem, barátom – mondta Médea, majd elbúcsúzott a két férfitól.

Bezárta az ajtót és az ablakhoz lépett. Nem érdekelte, az előljáró mit mond a csőcseléknek, csak azt várta, hogy végre elkotródjanak. Körmeivel a párkányon kopogtatva figyelte a távozókat, majd mikor az utolsó falusi is eltűnt, hangosan felsóhajtott.

– Miért kell neked mindig a bajt keresned? – fordult a háta mögött álló lány felé.

– Én nem is… – kezdte, gyönyörű kék szeméből sütött az ártatlanság. Vörös haja mezítelen vállát verdeste. – A kamarást le akart feküdni velem, nekem meg nem volt ellenemre. Manfrédhoz semmi közöm, ahogy azt mondtad is. A gyerek pedig meghalt volna, ha nem segítek. Az anyja idejött, te nem voltál itthon, nem nézhettem tétlenül…

Médea szúrósan nézett a lenge ruházatot öltő lányra.

– Ezért inkább felvetted az alakom, amit már jó párszor megtiltottam, és nyíltan mágiát használtál – horkantott egyet.

– Nem nyíltan, anyám – rázta meg dacosan a fejét a lány. – Úgy tettem, mintha gyógyfüvet használnék, ahogy tanítottad. – Médea kétkedő pillantását látva méregbe gurult. – Hagytam volna meghalni azt a szegény gyereket? Mire való a mágia, ha nem segíthetek vele?

– Nem az a baj leányom, hogy segítettél egy haldoklón. A baj az, ha emiatt máglyán akarnak elégetni. Tudod hányszor kellett már életem során menekülnöm az ehhez hasonló tömegek elől? Itt jó dolgunk van, amíg az előljáró él, de te is érezhetted rajta, hogy már nincs sok hátra neki. Akkor pedig kénytelenek leszünk távozni. De addig nem haragíthatjuk magunkra ezt a tudatlan csürhét.

– Értem én csak… – sajnálkozó pillantása lelohasztotta Médea dühét. – Azt sem tudják, hogy létezem. Jól esik, ha néha számítok, ha segíthetek.

Médea büszke mosollyal odalépett a lányhoz, és gyengéden végigsimított az arcán.

– Tudom Cinnia, tudom – mosolya még szélesebb lett. – Csak az emberek nem. Számukra mi mind veszedelmesek vagyunk, s amíg ez így van, mindkettőnknek biztonságosabb, ha csak egy boszorkány létezését gyanítják.

Honza magabiztosan lépdelt az éj sötétjébe burkolózó erdőben. Születése óta a hegyek között élt, apja építette házában, nem messze a Szent Anna-tótól. Földműveléssel és vadászattal kereste meg a napi betevőt. Néha pedig segített a falusiaknak felkutatni az elkóborolt jószágokat, családtagokat.
Ezúttal pár lovat kellett megtalálnia. Egy helyi földesúr legszebb ménjeit lovasították meg. Az istállót takarító fiú szerint tündérek voltak, akik elcsábították, és miközben velük hált, a lovakat bűbájjal az erdőbe csalogatták.
Mikor Honza meghallotta ezt a történetet, gondolkodás nélkül elvállalta a munkát. Azóta szeretett volna tündért látni, hogy anyjától először hallott a Tündérút lakóiról. Imígyen ha valaki tündérekről mesélt, azonnal útra kélt.
Mint most. Az inasfiú szavai szamárságnak hathattak az avatatlan fül számára, de tökéletesen egybevágtak Honza anyjának meséivel. Azok szerint a tündérek néha lejönnek Tündérfőről az emberi világba, hogy férfiakat csábítsanak el vagy lovakat lopjanak éjszakai mulattságaikhoz.
De azért nem volt ostoba, és az évek tapasztalatai megtanították, hogy sok tündértörténet mögött igazi emberek vannak. Emiatt volt némi fenntartása az üggyel kapcsolatban. Ám akármi is az igazság, arra csak úgy jöhet rá, ha a végére jár a történteknek.
Nem tartott sokáig nyomokra lelnie. A tündérek bűbája nem reptette meg a lovakat, így azok letört gallyakat és összetiport bokrokat hagytak maguk után. Könnyen követhette őket. Csakhogy a lókötőknek több órányi előnyük volt, így előbb állt be az éj, minthogy Honza rájuk lelt volna. A sötétben pedig szinte lehetetlenné vált a nyomok követése. Már-már feladta a reményt, hogy megleli a tolvajokat, amikor halk morajlásra lett figyelmes.
Körbenézett, de nem látott semmit. A hang viszont pillanatról pillanatra erősödött, és ami igazán meglepte, egyre világosabb lett. Mintha hajnalodna, de az lehetetlen, hiszen csak pár órája ment le a Nap.
A hangzavar már fülsüketítő volt. Mindenfelől hallotta, ám hiába forgott, sehol sem látta a forrását. Hirtelen erős szél kerekedett. Valami fényes elszáguldott felette, éppen csak nem súrolva a fák lombjait. Tátott szájjal figyelte a jelenséget, mely úgy festett, mint egy hullócsillag.
Felkapaszkodott az egyik fára. Mászott, amilyen gyorsan csak tudott. Látnia kellett, hová zuhan a csillag, hogy aztán közelebbről is megnézhesse.
A robaj halkult, újra besötétedett. Mire Honza felért a fa tetejére, már csak halk zúgást hallott, de a távolban még látta a csillagot. Már nem ragyogott olyan fényesen, és nem is mozgott. A fák fölött lebegett pár pillanatig, aztán lassan leereszkedett a rengetegbe.
Honza izgatott lett, mint a kisfiú, akit az apja vadászni tanít. Az inas tündéreknek nevezte a lótolvajokat, és most hullott le az égből egy csillag. Egyre inkább igaznak tűnt a történet. Széles vigyorral az arcán lemászott a fáról, majd elindult a csillag felé.
Gyorsan haladt, mégis több mint egy órába telt elérnie azt a helyet, ahová a csillag leszállt. Akkor lelassított és igyekezett zajtalanul mozogni. Óvatosnak kellett lennie, hiszen az anyja történetei szerint, aki megzavarja a tündérek vigadalmát, azt betegséggel sújtják.
Egy tisztást látott a fákon túl nappali fényben fürödni. Néma léptekkel, kétrét görnyedve közelítette meg az erdő szélét. Ekkor lehasalt, és egy bokor alá bemászva kilesett a rétre.
Ház méretű, sokszögletű valami állt a mező közepén, két-két emberméretű kerékkel az oldalán, melyek vakító fényt árasztva bevilágították a környéket. Az egyik végére két hengeres valamit fogattak, amik a talaj felett lebegtek. A szerkezet összességében egy óriási szekérre emlékeztette Honzát.
A csillagszekérnél is jobban elképesztette a szerkezet körül sertepertélő öt teremtmény. Első látásra azt hitte, csak pár kíváncsi hattyú, de aztán rá kellett jönnie, hogy azok egyáltalán nem azok. Testük vékonyabb volt, lábuk hosszabb. Széles szárnyuk végén apró mancsok ültek, melyekben színesen világító köveket tartottak. Hosszú nyakuk végén apró, lapos csőrben végződő fej ült. Egész testüket hófehér toll fedte. S ami a legdöbbenetesebb volt Honza számára, hogy beszélgettek egymással, bár egyetlen szót sem értett.
– Szérösz megyarok honasz kütava – mondta az egyik, mely olyan közel ment Honzához, hogy azt hitte, meglátták. De nem, a lény csak egy tücsköt vett üldözőbe. Villámsebesen elkapta, megnézte, majd kettétörte a kövét és belerakta.
– Megyarok rukana lulpól – kiáltotta egy távolabb lévő, a Szent Anna-tó irányába mutatva.
Honza levegőt is alig véve figyelte, ahogy az öt hattyúlény elindult a tó felé. Közben a csillagszekér kerekein kialudtak a fények, majd…
Honza kis híján elájult. A szerkezet helyén egy hatalmas sziklahalom állt. Amikor a hattyúlények eltűntek a sűrűben, Honza remegő lábakkal ugyan, de feltápászkodott és kilépett a tisztásra. Szemmel tartva a teremtmények távozási irányát, a kövekké vált csillagszekérhez osont. Körbe járta, majd megtapogatta az érdes felszínű méretes alakzatokat. Kétség sem férhetett hozzá, hogy valódi kövek voltak. De hogyan lett egy csillagszekérből kőhalom? Nem tudta a választ.
Új elhatározásra jutott. Mit sem törődve a torkában lévő gombóccal, a hattyúlények után eredt. Csendben haladt, nem akarta felhívni magára a figyelmüket. Félt tőlük, attól, amit tehetnek vele, de a kíváncsiság mégis tovább hajtotta.
A tó partját övező fasor sötét árnyékában meglapulva kilesett az erdőből. Nem látta a hattyúlényeket. Talán lehagyta őket? Esetleg másik irányba mentek? Visszanézett a sötét erdő felé. Fülelt, hátha meghallja neszezésüket. Békák vartyogtak, tücskök ciripeltek, baglyok huhogtak…
És valakik beszélgettek. Lágy hangon, talán néhány nő. Honza fülelt és összekuporodott. A hangok erősödtek. Most már biztos volt, hogy nők beszélnek, akik a tó felé tartanak. Alig pár lépésnyire fognak elhaladni mellette. Ha nincs náluk fáklya és meghúzza magát, nem vehetik észre.
Lassan ki tudta venni a szavaikat. Ők sem az ő nyelvét beszélték, a szavak mégis ismerősen csengtek. Úgy tűnt, hogy ugyanazon a nyelven beszéltek, mint a hattyúlények.
Kisvártatva megjelent öt nőszemély. Fiatalok voltak, talán éppen csak nővé értek. Vidáman tereferéltek sajátos nyelvükön, mit sem törődve azzal, hogy éjszaka csatangolnak egy veszélyekkel teli erdőben. A tóhoz siettek, ledobták ruháikat és belegázoltak a vízbe. Sikongattak, ahogy a hűvös hullámuk csupasz, tüneményes testüket nyaldosták.
Honza ámulattal nézte a fehérnépeket. Ilyen gyönyörű nőket életében nem látott még.
Aztán megrázta a fejét. Nem fürdőző lányokat, hanem a Tündérútról jött hattyúlényeket jött meglesni. Halkan körbenézett, de a teremtményeknek nyoma sem volt. Nem értette. Biztosra vette, hogy erre jöttek. Talán fel kéne kerekednie és megkeresni őket. Ha másért nem, hát azért, hogy ez az öt…
Ledermedt. Anyja meséiben a tündérek képesek voltak alakváltásra. Forgószéllé vagy hattyúvá. Ő pedig öt hattyúlényt követett ide, és most öt gyönyörű nő fürdött a tóba, amelyet a legenda szerint szintén tündérek teremtettek. Anna átka süllyesztette a föld alá a tó helyén állt várat, mikor annak ura gőgős szeszélyből hintó mögé fogatta őt és tizenegy másik tündértársát.
Immár biztos volt benne, hogy a csillagszekér tündéreket hozott a Tündérútról, pont, ahogy az anyja mesélte.
Honza csodálattal meredt a fürdőző lányokra. Gyönyörűek voltak, kacérak, vidámak. Ahogy formás testüket, dús kebleiket szemlélte, tündérek iránti csodálata és férfiúi ösztönei kezdték eluralni józan eszét. Ki akart lépni a holdfénybe, hogy beszéljen velük, megismerje őket. Már nem félt az átkoktól, csak gyermeki vágyai és elemi ösztönei vezérelték.
Ám ekkor öt ember jelent meg az erdő szélén, alig pár lépésnyire tőle.
Honza a lélegzetét visszatartva meredt rájuk. Izmos férfiak voltak, akikkel nem szívesen mérte volna össze az erejét, pedig őt sem lehetett gyengének nevezni. A nők feléjük fordultak, kacarásztak, mondtak nekik valamit. Nem kellett lángésznek lennie ahhoz, hogy Honza rájöjjön: ismerik a jövevényeket. Nyilván ők is tündérek, bár sosem hallotta az anyját tündér férfiakról mesélni. Noha kellett lenniük, hiszen a kistündérek ugyanúgy születhettek, mint az embergyerekek.
– Megtaláltátok a hullócsillagot? – kérdezte az egyik lány negédes hangon.
– Nem, csak kőhalmot – felelte látszatra a legidősebb tündérfi. – Meg három csirkefogót két ronda hárpiával, akik fél tucat gyönyörű lovat tereltek. Mikor megláttak minket, azonnal eliszkoltak. Gyanítom, helyi haramiák lehettek. – Közönyös arccal legyintett.
Honza szerette volna tudni, miről beszélnek, de egy szót sem értett belőle, hiába fülelt.
– De kit érdekelnek holmi égről pottyant csillagok és gyáva lókötők – folytatta a tündérfi –, amikor ily gyönyörű látvány tárul elém? Törje a fejét a táltos azon, miért esett le egy csillag az égről. A tolvajokkal pedig törődjenek a falusiak.
A tündérfi levetkőzött, majd társaival a nyomában belegázolt a vízbe.
– Mi meg örüljünk, hogy az összes nép közül a magyaroknak vannak a legszebb asszonyai – bújt hozzá ahhoz a nőhöz, amelyik kérdezte.
Magyarok, ez volt az egyetlen szó, amit Honza felismert. A csillagszekérnél is hallotta. Vajon mit jelenthet?
Az ölelkező, csókolózó nőkre és férfiakra pillantott, majd pironkodva elfordult. Már nem akarta megkockáztatni, hogy felfedezik, aztán betegséggel sújtják. Felállt és…
Megtorpant. Öt vállig érő bokor állta el az útját. Nem voltak ott, mikor a hattyúlényeket követve odaért. Vagy csak nem vette észre? Különösebben nem érdekelte. A tündérek a tóban egyre hangosabban mulatoztak, ő pedig egy pillanattal sem akart tovább maradni. Ellépett a bokrok között és gondolataiba révedve hazafelé indult.
Elhatározta, hogy reggel elmegy a faluba s közli a földesúrral, a lovait elfelejtheti. Tündérek kezén voltak már, nem lehetett mit tenni. Aztán beszélni fog a falusiaknak mindarról, amit látott. Az embereknek pedig el kell hinniük, bármily hihetetlenül is hangzik. S ha mégsem, hát addig járja majd a világot, míg nem talál valakit, aki elhiszi, hogy hogyan érkeztek e földre a tündérszármazásúak.

Sahal és Siena a Fekete Hold búvóhelyéhez képest egy szinttel feljebb, az ellenkező irányba vezető folyosón haladtak. Amennyire csak tőlük tellett halkan, de gyorsan. Míg el nem hagyták az első két kereszteződést, folyamatosan hátrafelé figyeltek, hátha követik őket. Szerencséjük volt, senki sem szegődött a nyomukba. Három fordulóval később lassítottak a tempójukon.
- Megúsztuk – lihegte Siena fáradtan. Sahalra pillantott, akin a kimerültség halvány jelét sem lehetett felfedezni. – Vajon hány emberem élte túl?
- Néhány biztos – vont vállat a fejvadász. Túlságosan nem érdekelte. – A lényeg, hogy mi megmenekültünk.
- Igen, az a fő, hogy Inama Sahal Ben és a pénze megmenekült – csattant fel a lány haragosan. – A klánból pedig lehetőleg senki, mert ugye neked az volt a feladatod, hogy az elrablóim közül mind megdögöljön. Kit érdekel, hogy valójában nem is rabolt el senki?
- Engem biztos nem – vetette oda Sahal. – Siessünk, jó lenne még napkeltéig visszaérni Nagaszki tavernájába.
Siena megtorpant és szembefordult a férfival.
- Fityfenét! Nem megyek haza. – Dacosan csípőre tette a kezét, és dobbantott egyet a földön, ezzel próbálva nyomatékosítani a szándékát.
Sahal a szemét forgatva a fejére húzta a csuklyáját, aztán megragadta a lány vállait, megfordította és előre lökte.
- Mozgás – mondta.
- Dögölj meg! – pördült meg Siena, miközben előrántotta fegyvereit. A kard és tőr pengéi kísértetiesen csillogtak a folyosó falait övező fáklyák halvány fényében. – Védd magad!
Sahal a fejét rázva elsétált Siena mellett.
- Úgyse lenne esélyed.
- Dehogynem. – A kijelentés olyan határozott volt, hogy Sahal kénytelen-kelletlen szembefordult a lánnyal. Siena harcra kész pozícióban állt. Kardját előre szegezve, tőrét kicsit magasabban, pengével fölfelé a háta mögött tartotta. – Nem ölhetsz meg, sőt, meg sem sebezhetsz. Kétlem, hogy apám fizetne, ha a te kardod által szenvednék sérülést.
- Ez igaz – fonta össze a karját a mellkasa előtt Sahal. Mulatatta Siena próbálkozása a menekülésre, s hagyta, hogy ez az arcára is kiüljön.
- Engem viszont semmi sem akadályozhat a megölésedben, sőt, mivel te vagy az egyetlen hátráltató tényezője a szabadságomnak, még ösztönöz is a dolog.
- Valóban – bólintott egyetértően Sahal. – De még így sincs esélyed – tárta szét a kezét sajnálkozóan.
Sienának elege lehetett Sahal nagyképűségéből, mert előre ugrott, kardját pedig apró csuklómozdulattal meglendítette.
Sahal hátra lépett, ezzel alig egy arasznyira elkerülve a penge hegyét. Eztán oldalra perdült, miközben előrántotta a kardját. Siena utána fordult, tőrével hárítva a nyaka felé száguldó szablyát. Riadtan pillantott Sahalra, aki ezzel a mozdulattal akár meg is ölhette volna.
- Mit csinálsz? – kérdezte elképedve.
Sahal nem felelt, újra támadott. Tovább folytatta a lány körbetáncolását, ezúttal a háta felé suhintva. Siena fordult, kardjával védekezett, majd tőrével a férfi mellkasa felé szúrt. Azt remélhette, hogy Sahal a szablyájával fog védekezni, ezzel szabad utat biztosítva az ő kardjának az oldalához.
Azonban a fejvadász nem így tett. A szablyával továbbra is Siena fegyverét blokkolta, miközben balra és előre lépett, a hóna alá fogva a lány kezét. A tőr ugyan felsértette a köpenyét, de benne nem tette kárt. Eztán beakasztotta jobb lábát Siena bal sarkához, és teljes testsúlyával nekidőlt, kibillentve az egyensúlyából. Mint két homokzsák, úgy dőltek el. A tőr kiesett a lány kezéből, míg a kardját Sahal szegezte a földre azzal, hogy lefogta a csuklóját. Nem mintha használni tudta volna. A férfi teljes testsúlyával ránehezedett, lábai rácsavarodtak az ő lábaira, míg bal kezét továbbra is a hóna alatt tartotta. Úgy festettek, mintha egymásba gabalyodott szerelmeskedő pár lennének.
- Látod? Esélyed sem volt, és mégsem tettem kárt benned – mondta Sahal, olyan közel tolva az arcát Sienáéhoz, hogy a lány érezte, amint a férfi levegőt vesz. – Nem kell megölnöd vagy megsebezned az ellenfeled a győzelemhez. Ezt nem tanították meg a mestereid?
- Úgy tűnik, ezt a leckét nem ismerték a helytartó lovagjai – mondta keserédesen, miközben Sahal barna szemét fürkészte. Sok mindent láthatott benne: szenvedélyt, vágyat, halált, elszántságot, szomorúságot, vidámságot. Egy életre elég érzelem szikrázott abban a tekintetben.
- Van még valami szándékod velem, vagy leszállsz rólam? – kérdezte, halvány reménnyel az arcán arra, hogy talán Sahalnak tényleg vannak egyéb elképzelései. Tetszett neki a fejvadász, ezt nem tagadhatta, még ha nem is ragadtatta el jelenlegi feladata.
Sahal a hallottakon gondolkodva fürkészte a lány bájos arcát. Ha hegyes lenne a füle, akár tünde is lehetne, olyan szép volt. Tekintete lassan elindult lefelé, belesett a bőrmellény dekoltázsa alá, s immár biztosra vehette, ami eddig sem volt kétséges: a lány teste sem megvetendő. Elméjén több fantáziakép suhant át, és ágyéktájon is érzett valamit, mégis inkább kibogozta lábait és karjait, majd talpra szökkent.
- Csupán egy szándékom van – mondta a kezét nyújtva. – Hazavinni téged.
Siena csalódottan rázva a fejét megragadta a férfi kezét és hagyta, hogy talpra rántsa.
- Milyen kár – porolta le magát, majd felkapta a tőrét. Mindkét fegyverét a tokjába csúsztatta, akárcsak Sahal a szablyáját. – Szóval esélyem sincs megszökni?
A fejvadász megrázta a fejét.
- Akkor erre gyere – intette maga után megmentőjét. – Pár sarokra van egy hasadék, ahol kijuthatunk a szabadba – mutatott a távolba.
Sahal egyetértően bólintott, bár a lány ezt már nem láthatta. Siena hátat fordított neki, lekapott egy fáklyát a falról, és elindult a sötétség felé.
Három kereszteződéssel arrébb ráleltek a hasadékra, amely kivezetett a szabadba. Niquanra már leszállt az éj. A sárga hold, mint egy baljós szem, úgy pillantott le rájuk a csillagpettyes égről. A fal mellett két felnyergelt neptuni hátas legelészett békésen, mit sem törődve a koszos, büdös emberekkel, akik kimásztak a kőfalon tátongó résen.
- Még éjfél sincs – pillantott fel Sahal az égre. Elégedett volt. – Napkelte előtt visszatérhetünk Nagaszki tavernájába.
Siena meglepett ábrázattal meredt rá.
- Nem először mondod, hogy Nagaszkihoz akarsz visszamenni. Minek? – kérdezte. – Az előbb még haza akartál vinni.
- Továbbra is ez a célom – bólintott Sahal és elindult a lovak felé. – Csak előbb el kell hoznunk a holmimat.
- Holmidat – esett le a lány álla. – L’tril tud róla, hogy otthagytál valamit?
- Mivel már a tavernában volt, mikor én megérkeztem, feltételezem látta, amint átadtam a zsákomat a teremszolgának – elérte a lovakat és kantárjukat megragadva odavezette őket Sienához.
- Megőrültél? Ott fog várni ránk! Hagyd a csudába a motyódat és induljunk azonnal apám házához.
- És sétáljunk bele Rien csapdájába? – kérdezte Sahal kissé csípős hanggal. – L’tril mostanra már biztos értesíthette, hogy itt vagyok. Mivel a barátunk tudja, hogy a célom a hazaviteled, valószínűleg ezt az információt is megosztotta ellenlábasommal. – Odanyújtotta Sienának a kisebbik ló kantárját. – Na már most, Rien valószínűleg körbeveteti a bérenceivel a Harmónianegyedet, hogy még véletlenül se jussunk be oda. Elfognának, mielőtt megközelíthetnénk – felült a lóra. – Ha csak el nem hozzuk a cókmókomat. Ebben a ruhában ugyanis elég feltűnőek vagyunk – mutatott először Sienára, majd magára. A lány öltözete nem sok kívánnivalót hagyott maga után, de az ő fehér köpenye úgy nézett ki, mintha disznókkal dagonyázott volna.
- És miből gondolod, hogy L’tril nem vezeti Rient egyből a tavernához? – ült fel Siena is a lovára.
- Nem látom értelmét. L’tril valószínűleg úgy spekulál, hogy mivel tudom, hogy ő látta, amint odaadom a holmimat a teremszolgának, majd bolond leszek visszamenni érte.
- És fel sem merül benne, hogy tényleg ilyen bolond vagy – összegezte a lány gúnyos mosollyal az arcán. – Ez aztán a furfangos észjárás.
- Mit mondhatnék, néha én sem tudom követni magam – nevetett fel Sahal.
- Rendben, akkor már csak egy kérdésem lenne – gyöngéden megvakargatta hátasa füle tövét. – Kié ezek a lovak?
Sahal elgondolkodva tekintett először a saját, majd Siena táltosára, aztán körbenézett, mintha keresne valakit. Végül megvonta a vállát és csak annyit mondott:
- Most már a miénk.
- Aha – bólintott szkeptikusan a lány.
Sahal lopva a Sienára pillantott. Úgy érezte, hogy az önjelölt bandavezér már kezdett rájönni, hogy mindaz, ami eddig történt, csak felszíne a konspirálásának. Magabiztossága a váratlan helyzetekkel szemben, illetve rendkívül magabiztosan mozgása az alagutakban feltűnhetett egy ilyen okos nőnek.
Azonban Sienna nem tette szóvá a gyanúját. Sőt, Sahal úgy érezte, inkább élvezte a helyzetet. Ritkán hozhatta össze a sors ilyen férfival, pedig lehetett már szerencséje néhány alvilági figurához, például mikor megalapította a Fekete Holdat. Amit ő röpke fertályóra alatt szétzúzott. Ebbe belegondolva Sahal furcsállta, hogy Siena nem volt dühös, hanem inkább csodálta. Ebben biztos volt, látta a szemében.
Persze a lány okos volt, így valószínűleg mindig számolt azzal, hogy klánja nem fog hosszú ideig fennmaradni. Előbb-utóbb az őrök, vagy egy konkurens klán lecsapott volna rájuk, és kis számuk miatt képtelenek lettek volna a védekezni. Szóval a pusztulás végig ott lógott a levegőben, és csak egy bolond nem számított volna rá. De feltehető, hogy Sienának az álmában sem jutott volna eszébe, hogy végül egyetlen ember cselszövése okozza a vesztüket. Talán ez volt az, ami miatt inkább csodálta Sahalt, semmint gyűlölte.
Elege lett a lány érzelmeinek fejtegetéséből. Van még elég gondja, amivel törődhet, annak meg inkább örülnie kellett, hogy Siena nem gyűlöli, mert így könnyebb volt vele. Ezzel a gondolattal vágtatott el védencével a sötét utcák felé.
Mire elérték a Nagaszki tavernáját, beköszöntött az éjfél. A fogadó lovászfiúja, egy sápadt, remegését leplezni próbáló ifjú, azonnal eléjük sietett. Sahal és Siena lepattantak hátasaikról, majd elindultak a kétszárnyú kapu felé.
- Kissé idegesnek tűnik – bökött a lovakat elvezető fiúra Siena, rosszat sejtve.
Sahal egyetértően bólintott, majd megragadta az ajtót és belökte. A lány legnagyobb meglepetésére senki sem várt rájuk. A Nagaszkiban ez kifejezetten nyugtalanító volt. Ráadásul kellemetlenül üresen kongtak a tetőig kacskaringózó körfolyosók, a söntés körüli tér, az asztalok, egyszóval az egész csarnok. Sehol egy alkalmazott, mi több, egy vendég. A taverna mintha kihalt volna, pedig ez addig lehetetlenségnek tűnt. Persze valószínűleg nem is volt igaz, csak mindenki visszavonult a szobájába, a taverna távolabbi pontjaira, vagy csak úgy döntöttek, hogy ebben a pillanatban egészségtelen lenne betérni egy kupa italra.
Siena is oszthatta ezt a véleményt, mert kissé nyugtalanul markolászva a kardját ide-oda kapkodta a tekintetét. És ösztönei nem csalták meg.
Amint elérték a nagyterem közepét, a míves, vastag oszlopok mögül tucatnyi marcona férfi lépett elő, kezükben karddal, bárddal vagy lándzsával. Volt ott minden, ember, félelf, törp és barbár is, s egyikük sem volt bizalomgerjesztőbb, mint azok, akikkel Siena a föld alatt vette körbe magát.
A rosszarcú társaságból két alak rítt ki csupán. Az egyikük a faja szégyenévé avanzsált L’tril volt. A másik egy idősödő embernő, ki korát túl sok sminkkel és elegánsnak szánt, de elképesztően ízléstelen ruhával próbálta leplezni. Nyakában egy aranylánc függött, melynek végén a családi címer lógott vörös ékkőből megformálva.
- Inama Sahal Ben – üdvözölte fülig érő vigyorral, mély hanggal a nőszemély.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetlek, Rien – javította ki a fejvadász.
Megállt a terem közepén. Apró mozdulattal jelezte Sienának, hogy maradjon mögötte. A lány nem ellenkezett, kezeit a fegyverein nyugtatva a fejvadász árnyékába húzódott. Közben a zsoldosok körbevették őket.
- Istenekre mondom, nem hittem volna tegnap reggel, hogy mára virradóra öt esztendőn át tartó várakozásnak lesz vége.
- Bár én is ezt mondhatnám, de tudod, pontosan tudtam, hogyan kezdődik majd el ez a nap – mondta Sahal kissé sajnálkozva, majd hálásan a bányarém mögött lapító tündére pillantott. – Jó munkát végeztél, L’tril. Megszolgáltad a pénzed.
Az elf szeme úgy kerekedett el, mintha legalábbis egy sárkány rontott volna be a nyitott kapun. Pedig csak Rien szúrós tekintetével találta szemközt magát.
- Hogy mi? – hebegte a tünde. – Én nem… Nem csináltam semmit.
- Ó, ne becsüld le a szereped – legyintett Sahal. – Rien, te bele se gondoltál, hogyan juthattam be a házatokba egy olyan alagúton keresztül, amiről elviekben senki sem tudhatott? Kivétel talán azt, aki gyermekkorát a fal alagútjaiban töltötte. És véletlenül ez az elf ugyanaz, aki most kicsalt téged a házad biztonságából, hogy könnyűszerrel megölhesselek.
- E-ez nem igaz. – L’tril kocsonya módjára remegett. Lassan hátrálni kezdett. – Hazudik!
- Megölni mindhármat – adta ki a parancsot Rien gondolkodás nélkül. Arca olyan vörös lett a dühtől, mint a nyakában hordott ékkő.
Siena előrántotta fegyvereit, és a hátuk mögé került zsoldosokra vetette magát, mielőtt azok cselekedhettek volna. Eközben két oldalról egy barbár és egy ember egyszerre rontottak rá Sahalra. A kolosszus a nyaka felé vágott bárdjával, az ember a mellkasát vette célba lándzsájával. A fejvadász hátra ugrott, alig egy arasznyival elkerülve a lándzsa hegyét, melyet a lendület tovavitt. Egyenesen bele a barbár mellkasába. Ekkor Sahal felpattant a lándzsa nyelére, majd kihasználva annak ruganyosságát, elrugaszkodott róla. A fegyver kettétört, a fejvadász pedig hosszú, kecses ívben repülve előhúzta csizmája szárából kését, és elérvén az elképedt Rient, a nyakába döfte a pengét. Testsúlyával lesodorta a nőt a lábáról, míg ő talpra érkezett. Óvatosan lefektette a levegőért tátogó, gurgulázó asszonyt. Alig pár szívdobbanásba tellett, míg Rien kilehelte a lelkét.
Sahal letépte a nő nyakában lógó aranyláncot, zsebre tette, majd halván a feléje csörtetőket, megperdült. A mellkasán keresztbe futó bőrpántból kikapott két apró kést, majd a támadói mellkasába hajította őket. Aztán leakasztotta a hátán lógó nyílpuskát, és lelőtte a harmadik felé rohanó zsoldost is. Ezután előrántotta szablyáját, s mintha az alvilág küldötte lenne, úgy vetette a martalócok közé magát. Mozdulatai mintha egy táncosé lettek volna: a csapások elől jószerivel elhajolt, ellépet, közben pörgött-forgott. Kardja szinte önálló életet élve kaszabolta le ellenfeleit. Talán két perc sem telt el, és Sahal körül hat holttest hevert.
Siena sem állt rosszabbul. Egy zsoldost már leszúrt, egy másik az ajtó felé támolygott, kezét vérző hasára szorítva. Két férfi még állta a sarat, ám mikor meglátták, hogy Sahal feléjük indul, inkább feladták a küzdelmet. Fegyvereiket eldobva rohantak ki az ajtón, kis híján fellökve sebesült társukat. Siena lihegve nézte őket, majd elgyötörten a mellé lépő Sahalra meredt.
- Te sose fáradsz el?
- Nem én – rázta meg a fejét a férfi, majd megfordult, és elindult az egyik oszlop felé. Hangos trappolásának köszönhetően L’tril kiugrott mögüle, amint karnyújtásnyira került. Remegő kezével védekezésre emelte a kardját, de Sahal egyetlen könnyed, ám erős mozdulattal kiütötte a szablyájával.
- Ne ölj meg! Kérlek – szűkölt a tünde.
- Eszem ágában sincs – tette el a kardját Sahal.
- Micsoda? – lépett melléjük Siena elképedt arccal. – Ez a féreg elárult téged, engem, mindenkit, aki csak érintkezett vele, és te futni hagyod?
- Persze. Mit gondolsz, azok a katonák, amikor visszaérnek Rien öccséhez, mit fognak mondani? – Rien elgondolkodott, de nem felelt, így Sahal folytatta – Azt, hogy megöltem a nővérét, és ezt L’tril tette lehetővé. Ahogy neki köszönhetően tudtam megölni a sógorát is.
L’tril hófehérré sápadt a szavak hallatán. Szólni próbált, de nem bírt.
- És Rien testvére nagyon nem szereti az árulókat – folytatta Sahal kimérten. – Bár rólam sem fogja levenni a vérdíjat, a barátunkra jóval magasabb összeget fog kitűzni – megragadta az elf ruháját, majd az ajtó felé lökte. – Azt javaslom, L’tril, hogy olyan gyorsan tűnj el Niquanból, amilyen gyorsan csak tudsz. És imádkozz, hogy ne találjam elég csábítónak a pénzt, amit majd a fejedért fognak fizetni.
L’tril egész testében remegve fürkészte a tavernát, hátha segítséget kap valakitől. Bárkitől. Hiába. Nem voltak barátai, akik kisegítették volna, se annyi pénze, hogy megvehesse Sahal bocsánatát. A fegyverét is elvesztette. Kivert kutya módjára rohant ki a tavernából, remélve, hogy még élve elérheti a főkaput.
- Nos, ezzel az ügy lezárva. – Sahal elégedetten Sienára pillantott. – Hopp, mégsem. Teremszolga! – kiáltotta, mire varázsütésre, talán a semmiből, talán az egyik folyosóról, előbukkant az a férfi, aki alig pár órával ezelőtt fogadta. – Vezess minket a szobámhoz. – Körbenézett. – Ezért pedig számíts fel némi többletet.
A teremszolga szó nélkül tette a dolgát. Gondosan kikerülve a holttesteket, éppen csak odabiccentve a megérkező és elsápadó többi alkalmazottnak, Sahalékat a taverna egyik emeleti szobájához vezette. A fejvadász leszámolt neki egy nagyobb összeget, majd útjára engedte, mondván: nincs már szükség a szolgálataira. Eztán becsukta az ajtót, majd az ágyhoz lépve felkapta az ott heverő zsákot, amit még ő küldetett fel érkeztekor.
- Tessék – nyújtotta át Sienának, miközben hátralökte csuklyáját. A lány kérdőn meredt a zsákra. – Bátorkodtam elhozni néhány ruhát atyád házából. Gondoltam jobb, ha úrinőhöz méltó viseletben viszlek haza, nem pedig ilyen amazonokat megszégyenítő gúnyában.
- Micsoda? – hökkent meg a lány. – Végig tudtad?
Sahal lassan, széles mosollyal az arcán bólintott.
- Öltözz át, hadd vigyelek végre haza.
A nap első sugaraival Siena végre hazaért. Sahal türelmesen várta ki a Lank család fejének, illetve a lány bátyjának örömködését és háláját, s csak aztán tért rá a fizetségére. Az érmék leszámolása közben elmesélte, miféle cselszövéssel rabolta el Sienát a Fekete Hold klán vezére, Nisari, aki valójában az alvilágban oly hírhedt Rien volt. Majd részletesen ecsetelte, hogyan számolt le a haramiákat a Nagaszki tavernájában.
- Az istenekre, fejvadász, eme pénz nem elég, hogy kifejezze hálámat, amiért visszahoztad egyetlen leányom – mondta a csontsovány, botra támaszkodó Balho Lank.
- Hidd el, jóuram, számomra ennél nagyobb hála nem létezik. – A köpenye egyik belső zsebébe rejtette az érmével teli erszényt.
- Édesapám – jelent meg a szobában Siena. Divatos, egyberészes földig érő kék ruhát viselt, melyeket fodrokkal díszítettek. Alaposan megtisztálkodott, fényes vörös haja a háta közepét verdeste. Egészen más jelenségnek bizonyult, mint mikor először találkozott Sahallal. – Beszélhetnék megmentőmmel négyszemközt?
- Természetesen – hintet csókot leánya homlokára Balho, majd távozott a szobából.
- Miért nem mondtad el neki az igazat? – kérdezte Siena, becsukva az apja után az ajtót.
- Apád nem az igazságért fizetett. Különben sem hiszem, hogy tudnia kéne.
- Megkérdezhetem, honnan tudtad, hogy én vezetem a Fekete Holdat?
- Mint említettem, a szobád átkutatása után nyilvánvaló volt, hogy nem raboltak el. Vagyis csak egy lehetőség maradt: lepaktáltál a klánnal. Atyádat kikérdezve megtudtam, hogy Niquan legjobb kardforgatóitól tanultál harcművészetet, és az utóbbi hónapokban sokat foglalkoztatott az alvilág működése. Mindemellett találtam egy krónikát a szobádban, mely a családod történetét tartalmazza. Abból kiderült, hogy az egyik ősöd volt a fal azon szakaszának tervezője, amely a Szentesdomb kerület mellett fut, ennél fogva a családod birtokában van a fal azon szakaszának részletes tervrajza. – Lenyűgözötten biccentett egyet a lány felé. – Ezt kevesen mondhatják el magukról egész Niquanban, de talán az egész Nagyvilágban is. Mondanom sem kell, nem tartott sokáig megtudnom, hogy a Fekete Hold klán a Szentesdomb kerületben ténykedik.
- És miből jöttél rá arra, hogy én vagyok a vezérük?
- Atyád elmondása szerint csak a személyi szolgálólányod volt tanúja az elrablásodnak. Mikor kikérdeztem, elmondta, hogy dulakodást és sikolyokat hallott, majd mikor benyitott, látta, amint egy haramia kiugrik az ablakon. Mivel már tudtam, hogy senki sem rabolt el, nyilvánvalóvá vált, hogy beavattad. Sőt mi több, a mai napig kapcsolatban áltatok. Egyik éjjel követtem, mikor találkozott veled a Nagaszkiban. Mikor megkérdeztem a törzsvendégeket és a csapost, hogy kit ismernek fel benned, Siena Lank helyett Nisariként neveztek meg. A kép így állt össze.
- Eztán már csak szólnod kellett L’trilnek, hogy általa kicsalhasd Rient a vackából.
- Amiben biztos voltam, hogy bekövetkezik. Igaz, én azt hittem, hogy L’tril ottmarad a tavernában, és a távozásom után értesíti Rient, majd megvárja, míg visszatérek, vagy te visszatérsz a hírrel, hogy halott, netán fogoly vagyok. Igaz, ez utóbbi semmiképpen sem következett volna be, viszont a lényegen nem változtat. Az viszont, hogy L’tril bevonta a kerület őreit, engem is váratlanul ért.
- Képzelem, mennyire kétségbe eshettél – nevetett fel Siena. – Csak az nem fér a fejembe, hogy L’tril miért nem értesítette Rient azonnal?
- Mert Rien nem szerette a kudarcokat – felelte Sahal. – L’tril nem tudhatta, hogy tényleg felkeresem-e, vagy csak így próbálok meg bosszút állni rajta. Ő értesíti Rient, én mégsem bukkanok fel, erre a néhai asszonyság felkoncolja. Ez kellemetlenül érintette volna L’trilt, ezért inkább azokkal paktált le, legalábbis látszólag, akik nem ölik meg, ha mégsem jelenek meg.
- Világos – bólintott Siena. Elképesztette, hogy Sahal és L’tril milyen szövevényes hálót szőtt intrikákból az ő cselszövése köré. – Nem mondom, jól jártál. Bezsebelted a pénzt értem. – ujjaival idézőjelet kapart a levegőbe –, az elrablóim felszámolásáért, és van egy olyan gyanúm, hogy Rien halálért is kapsz majd némi jutalmat.
- Meglehet – jelent meg sokat sejtető mosoly Sahal arcán, majd kissé komolyabban folytatta. – Most pedig hadd kérdezzek meg én valamit. Bár sejtem a választ, de… Miért csináltad mindezt?
- Pénz – felelte kissé szégyenkezve a lány. – Apám haldoklik, és a niquani törvények szerint minden nemesi jogot a fiúgyermek örököl. Apám halála után én vagyontalanná válok.
- Ezek szerint jól sejtettem.
- Képzelem, mit gondolhatsz most rólam – sütötte le a szemét Siena.
Sahal gyengéden megérintette a lány állát, majd felemelte. Belenézett az igéző barna szemekbe, melyekben ugyanazt a vágyakozást látta, mint az alagútban, mikor egymásba gabalyodtak.
- Rosszul hiszed – azzal hátra lépett, majd mélyen meghajolt. – Istenek áldják, úrnőm.
- Önt is, Inama Sahal Ben.
Sahal felegyenesedett.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetem – azzal ellépett a lány mellett és feltárta az ajtót.
- Miért utálod az Inama nevet? – fordult utána Siena.
Sahal visszapillantott a válla fölött.
- Egyszer majd elmondom.
- Ezek szerint még találkozunk? – csillant remény Siena tekintetében.
- Nos, talán egyszer újra elrabolnak, és akkor lehetséges, hogy atyád újfent engem bérel fel a megmentésedre – azzal kilépett a szobából, magára hagyva Siena Lankot.

VÉGE

A csatornába lejutni nem okozott gondot. A páros lóra pattanva hamar maga mögött hagyta az Átszelő sugárutat, majd az Utazók negyedét is. Lehetőség szerint mellékutcákon haladtak, nehogy néhány rosszakaró szempár megakadjon Sahalon. Mivel ez lassította az útjukat, mire elérték a Szentesdomb kerületet a nap már a horizonthoz közeledett.
- Mindjárt leszáll az éj – állapította meg L’tril a nyilvánvalót, miközben leugrott a lováról. – Biztos le akarsz oda menni?
- Itt lennék, ha nem lenne az? – kérdezett vissza Sahal, mintegy válaszul.
L’tril csüggedten megrázta a fejét. Bár kellett neki a pénz, nem fűlött a foga ahhoz, hogy éjnek évadján a csatornákat, és legfőképpen, a fal alagútjait járja. Még nappal is veszélyes lemerészkedni ezekbe a szem elől rejtett járatokba. Ennek ellenére panasz nélkül tette a dolgát. Először elhelyezte egy lekötelezettjénél a lovaikat, nehogy azoknak lába kéljen, míg odavannak, majd odavezette a csatorna egyik rejtett lejáratához Sahalt.
- Ugye tudod, hogy ott lent mocskos lesz a szép fehér ruhád? – gúnyolódott a tünde, miközben felnyitotta a lejárat rácsos ajtaját.
- Igen – fintorgott Sahal. Nem volt baja a kosszal, ellenben a mosással. Hófehér gúnyája titokzatossá tette, de a tisztítása rémálom volt.
A csatornába egy lépcsősor vezetet. Mielőtt lementek, L’tril lelopott egy égő fáklyát a közeli ház faláról, majd Sahal kezébe nyomta.
- Én látok a sötétben, te nem – mondta, azzal elindult lefelé.
Ha volt valami, ami Nagyvilág városaiban hasonlított, akkor azok a csatornák. Akárhol is merészkedik le az ember a földalatti alagutakba, mindig ugyanazt a mocskot találja. A sötétben a fáklya lángjának megnyugtató fénye gusztustalanul nyálkás falakról verődött vissza. Gyomorforgató bűz terjengett a levegőben, de olyan, amit ha megérez az ember, komolyan elgondolkodik a következő levegővételen. Na és persze az elmaradhatatlan térdig érő szennyvíz, amit egy hét mosakodás után is érezni lehet a bőrön.
- Undorító – nyögött fel Sahal, miután belelépet a szennyvízbe. Ezen a helyen egy talpalatnyi száraz út sem volt, vagy ami igen, az is omladozott, így biztonságosabbnak tűnt inkább a víznek kialakított járatban végigmenni, nem az azt övező járdán.
- Én ilyen helyen nőttem fel – mondta cseppet sem nosztalgikus hangon L’tril.
- El is kapott a honvágy, mi? – vetette oda Sahal.
Jól ismerte az elf élettörténetét. Már a szülei is Erionban nőttek föl, így az emberek hatása mondhatni törzsgyökeresen beléivódott. Nem csoda hát, ha tündejellemvonásokat csak elvétve lehetett nála felfedezni. L’tril sajátos helyzetét ráadásul tovább rontotta néhány tolvaj, akik megölték a szüleit. Eztán L’tril az utcára került, ott ismerte meg a csatorna és a fal zegzugait, a földalatti élet rejtelmeit. Ezt kihasználva sokáig besúgóként ténykedett, és sorra adta fel a különböző szektákat, meg klánokat a városi őrségnél, esetleg a konkurens bandáknál. Később saját maga által rajzolt térképekkel kereskedett, majd végül a két vállalkozást keresztezve vált azzá a híres-hírhedt tündévé, aki napok alatt képes volt felkutatni a gazdagabb házakba vezető titkos menekülőjáratokat, a szekták búvóhelyeit, vagy bármit, ami a föld alatt, netán a falban volt elrejtve. Sahal öt esztendővel ezelőtt szintén L’trilnek köszönhetően jutott be Rien és a férje házába.
Beléptek egy olyan alagútba, melynek egyik fala részben leomlott. Kisebb, szűkebb járat vezetett felfelé. Besorjáztak a vágatba. Az omladozó talaj ellenére gyorsan átjutottak a falba, mely pókhálókkal, porral és mocsokkal teli alagútjai dacára is üde változatosságot nyújtott a csatornához képest. Ráadásul a falakon szabályos közönként egy-egy fáklya égett, amiket az átjárót sűrűn használó haramiák helyezhettek el. Sahal eldobta a saját fáklyáját, majd L’tril után eredt.
- Légy éber – szólt hátra az elf két-három sarokkal később. – Ez már a Fekete Hold területe – azzal előhúzta a hátán átvetett tokból a kardját.
Sahal egyetlen bólintással tudomásul vette L’tril szavait, de még esze ágában sem volt fegyvert ragadni. Nem számított arra, hogy a klán tagjai nekik esnek, legalábbis nem azonnal. Sőt, éppen ellenkezőleg, úgy vélte, hogy a Fekete Hold vezére egyáltalán nem fog támadólag fellépni.
Befordultak egy omladozó folyosóra. Falain számtalan repedés tátongott. Egyik-másik alig volt vastagabb egy kard pengéjénél, míg némelyikbe akár egy ember is elbújhatott. És Sahal ösztönei úgy vélték, hogy el is rejtőzött néhány kellemetlenkedő alak. Gyanúja igazolást nyert, mikor a folyosó közepén járva mindkét oldalról két-két tagbaszakadt, kardot vagy bárdot szorongató férfi ugrott elő a nagyobb résekből.
- Megállni! – huppant eléjük egy köpcös fickó. – Bemerészkedtetek a Fekete Hold klán területére…
- Jó-jó – vágott a szavába Sahal. – A vezéretekkel akarok beszélni. Vezess hozzá, de ízibe!
A köpcös meglepettséget és dühöt sugárzó tekintettel méregette a fejvadászt. Nem szerethette, ha mindenféle jött-ment betolakodók ugráltatták. Mégis, igaz kelletlenül, de teljesítette Sahal óhaját. Úgy tűnt, parancsot teljesít; nyílván nem Sahalét. Viszont lerítt róla, hogy az első adandó alkalommal elvágná ennek a fehérköpenyes senkiházinak a torkát.
- Jertek – intett, majd egyik társával elkísérte Sahalékat a búvóhelyükre, míg a másik két tolvaj visszamászott a falak réseibe.
A Fekete Hold rejteke egy kétszintes, kör alakú csarnok volt. A mennyezetet széles, töredezett kőoszlopok tartották, melyekre fáklyákat akasztottak. A felső korfolyosóra jobb és baloldalt is egy-egy lépcső vezetet. Az alsó szintről négy további folyosó indult ki, azon kívül, amelyiken át bejöttek. A kijáratok között apró, sötét, börtöncellákra emlékeztető szobák sorakoztak. Az egyiket rácsok zárták el, mögüle hátborzongató morgásokat lehetett hallani. A felső szinten Sahal további szobákat vélt felfedezni, illetve még két kivezető folyosót. A lépcsők árnyékában különféle értéktárgyakat zsúfoltak össze.
Sahal a figyelmét eztán a Fekete Hold klán tagjaira irányította. Ötöt számolt a felső szinten, hetet az alsón. Legalábbis ennyit látott. Plusz ott volt a köpcös, a társa, meg a két őrszem a résekkel teli folyosón. Tizenegy férfi, kik közül egy törp volt; és négy nő. Közös jellemzőjük, hogy tetőtől talpig koszosak, valamint sebhelyekkel tarkítottak voltak, tetejében szakadt ruhát viseltek. A két betolakodó érkezésére különféle fegyvereket ragadtak magukhoz.
- Nisari, itt van, akit vártál! – kiáltotta el magát a köpcös bandita, aztán szembefordult Sahallal. – Egyetlen rossz mozdulat és véged.
- Majd odafigyelek – vetette oda Sahal nem csekély gúnnyal. Szerette a felidegesített ellenségeket, akik így általában indulattól fűtve és nem ésszel harcoltak.
A köpcös, lenyelve mérgét, elhátrált a párostól. A fejvadász nem is szentelt neki több figyelmet, inkább a felettük húzódó körfolyosó peremén megjelenő nőre pillantott. Azonnal felismerte. Hosszú, hátrafogott vörös haj, kerek arc, kacér barna szempár, széles vállak, tekintetvonzó keblek, izmos fenék, formás combok. És a környezethez képest patyolat-tiszta, selymes tapintásúnak tűnő bőr. Egyetlen dolog volt csupán, amivel nem rítt ki társai közül, mégpedig a viselete: mellény, szoknya és térdig érő bőrcsizma, mindegyik bőrből varrva. Ám még ezeken is látszott, hogy nem egy olcsó szabó kontárkodta össze, hanem Niquan legjobb mesteremberei készítették. Akárcsak az egykezes kardot és a hárító tőrt, melyekről Sahal egyetlen pillantás után tudta, hogy legalább olyan tehetségek kovácsolhatták, mint az ő szablyáját.
- Ianama Sahal Ben – mondta a nő, miközben elindult lefelé a lépcsőn. Mozgása kecses volt, mint egy elfé.
- Csak Sahal Ben, ha kérhetem – mondta kissé morózusan, miközben igyekezett olyan megdöbbentnek látszani, amennyire csak tudott. – Te pedig Siena Lank volnál, ha nem tévedek. Ez aztán a nem várt fordulat, de legalább megmagyarázza az eltűnésed körüli rejtélyeket.
- Errefelé inkább Nisariként ismernek, de alapvetően nem tévedsz. – Megállt Sahal előtt. Kinyúlt, és könnyed mozdulattal lesodorta a férfi csuklyáját a fejéről. Egy jóképű, halványbarna bőrű arc bukkant elő, éjfekete, göndör fürtökkel. – Úgy hírlett, hogy egy sebhely torzítja el az arcod, és azért viselsz mindig csuklyát.
- A sebhely az ügyetlenek bélyege. – Nem titkoltan az őt méregető kompániának címezte szavait. – A csuklya pusztán praktikus, titokzatossá tesz, és nehezen felismerhetővé. Nem mellesleg véd a széltől, esőtől, hidegtől.
Siena elmosolyodott. Tetszett neki a férfi hidegvére.
- Milyen rejtélyekről beszéltél?
Sahal úgy kezdett mesélni, mintha csak az időjárásról fecsegne.
- A szobádban hagyott nyomok, bár elrablásra utaltak, az apró részletek megzavarták az összképet.
- Mint például?
- Az üvegszilánkok szóródása, vagy például az, hogy a szobában nem volt sárnyom, pedig az állítólagos elrablásod napján esett.
Siena elismerően bólintott.
- Jó megfigyelő vagy. Ugyanakkor mégis besétáltál a csapdámba.
- Önként és dalolva – ismerte be Sahal. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de ez valójában az én csapdám – mutatott körbe, miközben elégedetten konstatálta az arcokra kiülő meglepettséget. Válla fölött L’trilre pillantott. – Sejtettem, hogy drága barátom lepaktált veletek. – A tünde sápadt bőre, ha lehet, még fakóbbá vált. – Sajnos hajlamos az árulásra.
L’tril álla leesett a hallottaktól.
- Honnan veszed ezt? – tudakolta vehemensen.
- Csak két ember tudta, hogy én öltem meg Rien férjét. A megbízóm és te. A megbízóm aligha adott volna fel Riennek, így maradtál te – visszafordult Sienához. – Úgy terveztem, hogy idevezet, eztán végzek vele, majd az elrablóiddal, és végül megmentelek. Be kell valljam, kicsit félrecsúsztak a dolgok, de még nem végzetes a helyzet.
- Gondolod? – nevetett fel Siena. – Akkor szerinted mi a végzetes? – Közelebb lépett a fejvadászhoz. – A mi tervünk is olyan egyszerű volt, mint a tiéd. Miután L’tril megkeresett minket, megegyeztünk, hogy idevezet téged, mi elfogunk vagy megölünk, az ellenállásodtól függően, aztán átadunk Riennek a jutalomért cserében.
- És végül osztoztok – fejezte be Sahal.
- Pontosan – azzal a nő elhátrált a férfi elől és intett az embereinek. Azok, mintha csak egyetlen tudat által irányított test lennének, fegyvereiket lengetve megindultak Sahal felé. – Most pedig, jöjjön az üzlet. Pontot tehetünk e szövevényes ügy végére tisztán vagy véresen. Be kell valljam, nem kenyerem az erőszak, így jobban örülnék, ha megadnád magad.
- Sajnos azt nem tehetem. Számomra egy megbízás kétféleképpen érhet véget. Elvégzem vagy megölnek – mondta Sahal a közeledőket fürkészve, de még nem nyúlt a kardjáért.
- A te döntésed – vont vállat Siena, majd elindult felfelé a lépcsőn. – Ez esetben ég veled.
- Elnézést! – kiáltott közbe L’tril, mielőtt az indulatok elszabadultak volna. Minden tekintet felé irányult. – Bocsánat, hogy közbeszólok, de azt hiszem, ez az az idő, amikor el kell áruljam ama szomorú tényt, hogy az alku rám eső részét néminemüleg módosítottam.
- Mit csináltál? – torpant meg Siena a lépcső közepén.
A klán tagjai is megálltak, és zavarukban hol L’trilre, hol Sahalra, hol a vezérükre pillantottak. Ölni akartak, de hirtelen nem tudták, kit is kéne lemészárolni.
- Az a helyzet… – A tünde átlesett a válla fölött. A folyosó vége felől zajokat hallott. Pár pillanat és az emberek is meghallhatják. – Szóval az a helyzet, hogy én átadom Riennek Sahal fejét, míg értetek a városőrség parancsnoka fizet tisztes összeget. – A zajok egyre erősödtek, és ami fontosabb, egyre közelebbről jöttek. Az idegeskedő tekintetek alapján már az emberek is hallották a közeledő katonák hangját.
- Nos, erre tényleg nem számítottam – szólta el magát Sahal kissé nyugtalanul. Most először igazat mondott.
- Tőled tanultam – kezdett hátrálni önelégült arccal a folyosó felé L’tril. – Terelj össze annyi prédát, amennyit csak lehet, majd öld le őket egyszerre.
- Örülök, hogy sikerült átadnom valamit a tudásomból – forgatta a szemét Sahal, majd a L’tril háta mögött megjelenő katonák láttán előrántotta kardját.
- Meneküljetek! – kiáltotta Siena, miközben futásnak eredt a lépcsőn.
De hiába figyelmeztette társait, azoknak esélyük sem volt. Egy kisebb sereg türemkedett be a L’tril mögötti bejáraton, majd estek neki a tolvajoknak. A Fekete Hold klán tagjai közül csak néhány próbált menekülni, a többi inkább szembeszállt a harcosokkal.
Sahal terveiben se a menekvés, se a harc nem szerepelt. Ennélfogva inkább kitért a felé sújtó kétkezes bárd elől, ami nagyot csattanva vájt bele a kőpadlóba, majd kardjával végighasított a zsoldos hátán. Eztán Sahal, rájővén, hogy esélye sem lesz, ha a tolvajok gyorsabban hullnak el, minthogy ő kirángatná Sienát a csarnokból, megindult az elzárt szoba felé, melynek sötétjében valami egyre vadabb morgásokat hallatott. Mikor elérte, kardjával leszelte a vastag lakatot, aztán megragadta a rácsos ajtót és feltárta. Azután futott, mint a nyúl, mert kiderült, hogy a cellába három ghoult zártak.
Sahal inaszakadtából loholt, miközben azon átkozódott, hogy hogyan találhatott ki ilyen hibbant ötletet. Ekkor tudatosult benne, hogy a ghoulokra jellemző rothadó bűz egyre erősebb. Ami egyvalamit jelentett: az egyik egészségtelenül közel került hozzá. Oldalra vetődött, éppen csak elkerülve a mögötte szaladó lény lesújtó karmait. Tempóján cseppet sem lassítva megrohamozta a falat, és kihasználva annak egyenetlenségeit, repedéseit, mint valami emberi pók, felmászott rajta a második emeletre. Pechére nem elég gyorsan. A ghoul utolérte, felugrott és megragadta a férfi bokáját.
Sahal egyensúlyát vesztve elzuhant. Keményen nekicsapódott a korfolyosó peremének, mire a kardja kirepült a kezéből. Utána kapott, ám a lábán lógó szörnyeteg súlyától csúszni kezdet, így nem törődhetett a fegyverével. Kapaszkodót keresett. Szerencséjére az ujjai éppen befértek egy hasadékba. A ghoul persze nem volt hajlandó feladni, inkább ráncigálni kezdte Sahal lábát, miközben igyekezett belemarni. A vastag csizma azonban eléggé strapabíró volt ahhoz, hogy rövid ideig képes legyen ellenállni a karmoknak.
Sahal kinyúlt a kardjáért, de nem tudta elérni. S ha a keze nem nő meg hirtelen a duplájára, nem is fogja megkaparintani. A lény egyre hevesebben ráncigálta a lábát, míg az ő fogása minden rántásnál gyengült. Gyorsan ki kellett találnia valamit.
Hirtelen velőtrázó sikoly tört fel a ghoulból, egyúttal eleresztette a bokáját. Sahal nem teketóriázott, még csak nem is nézett le, hogy megtudja, mi is történt. Azonnal felrántotta magát a folyosóra. Felkapta a kardját, és csak eztán nézett vissza. A szörnyeteg hátából hatalmas, kétfejű bárd állt ki, a test mellett pedig a köpcös tolvaj állt, aki bekísérte őt és L’trilt a Fekete Hold rejtekébe. A férfi kirántotta fegyverét a dögletes bűzt árasztó teremtményből, majd lesújtott a nyakára, elválasztva a halálfejszerű koponyát a rothadó testtől.
- Vidd innen Nisarit, ez nem neki való hely – kiáltott fel Sahalnak, majd megperdül és nekirontott a második ghoulnak, amely éppen három zsoldost marcangolt széjjel.
- Kösz – mondta hálásan Sahal, bár a köpcös már nem hallhatta.
Körbenézett a csarnokban. L’tril eltűnt, valószínűleg a zsoldosok benyomulásával egyidőben kivonult a teremből. A martalócok fele odaveszett, a tolvajok közül már csak a köpcös, a törp és az egyik nő volt talpon. Ezek hárman éppen egy ghoult daraboltak fel. Az utolsó lény a köpcössel hadakozott.
Halálsikoly csapta meg Sahal fülét. Odafordulva megcsodálhatta, amint egy zsebrák összeesik, mellkasán hosszú véres vágással. Siena végzett vele és éppen szembefordult a második rátörő zsoldossal. A lány ügyes vívónak bizonyult, mesterein forgatta a kardját és a hárítótőrt. Ravasz riposzttal hamarjában átvette ellenfelétől az irányító szerepet, majd gyors szúrások s vágások keretében a körfolyosó széléig szorította ellenfelét. A férfi ezen a ponton megpróbált gyors, lerohanásszerű támadást indítani, ám Siena minden csapását hárította. Tudása fürgeségre, valamint hajlékonyságra épült, imígyen jobban ki tudta használni könnyű kardját és tőrét, mint a zsoldos a saját elnagyolt fegyverét. A lány kecsességéhez képest a katona egy medve sutaságával küzdött.
Siena újfent magához ragadta a támadás jogát, ezúttal véglegesen. Előre döfött kardjával, amit a zsoldos kénytelen volt hárítani. A két fegyver összecsapott, mire a nő a tőrével lecsapott a férfi pengéjére, és megakasztotta a keresztvasnál. A mozdulatsor zárásául felrántotta a kardját. A zsoldos próbálta kiszabadítani a saját fegyverét, ám a tőr biztosan tartotta. Siena pengéjének hegye végighasított az arcán. A fájdalom hatására ösztönösen hátraugrott, ahol azonban az üres térség fogadta. Háttal előre lezuhant az alsó szintre, egyenesen rá az egyik kincses halomra. Hogy meghalt-e, vagy sem, azt Siena nem tudta megállapítani, de nem akart felkelni, az biztosnak tűnt.
- Mennünk kell – mondta Sahal mögé lépve, a helyzethez képest nyugodt hangon.
Siena megfordult. Az arcán végigsuhanó csalódottságból ítélve nem örült Sahalnak.
A fejvadász nem vesztegetett több szót a lány meggyőzésére, karon ragadta és a legközelebbi kijárat felé kezdte vonszolni.
- Hé! Várj!
- Nincs mire várni – fordult szembe vele Sahal. Arcára düh ült ki. Az események nem teljesen alakultak úgy, ahogy szerette volna. – Az embereid majdnem mind meghaltak vagy elmenekültek. A ghoulokkal mindjárt végeznek, és aztán mi jövünk. Ennyi katonával pedig nem tudunk egyszerre megküzdeni. El kell tűnnünk, mielőbb, hogy ne is követhessenek.
Siena elkeseredetten lenézett a csarnokba. Sahalnak igaza volt. Az utolsó ghoul is kimúlt. Klánjából már csak a köpcös és a törp volt életben, akik éppen tucatnyi zsoldossal csaptak össze. Állták a sarat, de pillanatok kérdése, és a túlerő szó szerint felőrli őket. A Fekete Holdnak vége, akárcsak neki, ha ott marad. Esélye sem lesz megmagyarázni a zsoldosoknak, hogy kicsoda ő valójában. Ugyanúgy végeznek vele, mint az embereivel. Kelletlenül visszanézett a türelmetlenül várakozó Sahalra.
- Tűnjünk innen – egyezet bele, majd futásnak eredt.
Sahal szó nélkül követte, jól tudván, merre igyekszik a nő.

***

Sahal és Siena távozása után hamar elült a csata. A köpcös és a törp utolsó leheletükig harcoltak, de végül mindketten elestek. Az embert hátulról döfték le, a törpöt pedig lefejezte egy felbőszült zsoldos. L’tril is visszatért a csarnokba, és önelégülten vette tudomásul, hogy a Fekete Hold klán tagjainak nagy része holtan fekszik a földön. Aztán az elégedettséget félelem és düh vette át, mert akármerre kutatott, két holtestet csak nem lelt meg.
- Hol vannak? – szaladt fel a második szintre. Ott se lelte meg a keresett testeket. – Hol van Sahal Ben és Nisari?
- Kicsodák? – kérdezte az egyik zsoldos a közelében.
- A fejvadász és a klán vezére! – üvöltötte haragosan L’tril, enyhén remegő hangon. Kék szemeivel továbbra is a csarnokot fürkészte, hátha valamelyik rejtett lyukban meglátja a két élettelen testet. – Az a gyönyörű embernő, meg a fehérköpenyes orgyilkos.
- Ja – csapott a homlokához a zsoldos. – A köpenyest elkapta valamelyik ghoul, ott… – mutatott az egyik fal felé, ám ott csak a szörnyeteg maradványait látta, emberi holttestet nem. – Vagyis… Láttam, mikor az a bestia rácsimpaszkodott. Biztosra vettem, hogy elkapta.
- Márpedig úgy tűnik, mégsem. – L’tril kétségbeesetten nézett végig a kijáratokon. Fülelt, hátha meghalja valamelyikben a lépteiket, de az alatta nyüzsgő zsoldosok ricsaja miatt ez lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Ráadásul már rég kikerülhettek még egy tünde hallótávolságából is.
- A természet minden kincsére! – sipákolta remegő hangon, a kétségbeeséssel küszködve. – Elmenekültek! – Ez pedig azt jelentette, hogy Sahal bármikor felbukkanhat és elvághatja a torkát. Hacsak… A hirtelen jött ötlet elűzte a kétségbeesést és újra elégedettség töltötte el. Talán mégiscsak megkapja a pénzét.
Sarkon fordult, és kisietett arra, amerről alig pár perccel ezelőtt Sahallal bejöttek.

Folytatása következik…

- Hoztak az istenek Niquanban, jóuram – üdvözölte a teremszolga a tavernába belépő férfit.
- Érkezésem érdeme a lovamé, nem az isteneké – vetette oda Inama Sahal Ben gúnyos felhanggal. – Adj egy szobát fiú, csendeset, lehetőleg a felső szintek valamelyikén, és vidd fel a batyumat – kapta le a válláról bőrzsákját és nyomta az ifjú kezébe. Eztán a hófehér köpenyét szorosan fogó vörös selyemövről lelógó tarisznyából előhalászott néhány érmét. – Remélem ennyi elég lesz előlegnek.
A teremszolga elégedetten vette el a pénzérméket, és vágta zsebre olyan gyorsan, hogy azt szem nem tudta követni.
- Természetesen. Még valamit?
- Majd szólók, ha szükségem lesz rád – mondta Sahal közönyösen, és elindult a nagyterem belseje felé.
A teremszolga csendben figyelte a távolodó alakot, aki úgy kerülgette a tavernában összezsúfolódott vendégsereget, mintha csupán egy árnyék lenne. Egy hófehér árnyék. Makulátlanul tiszta köpenye a fejbúbjától a bokájáig befedte. Még a keze sem látszott ki alóla. A férfiból voltaképpen csak annyi látszódott, amennyi a csuklya láttatni engedett: horgas orra, széles szája és csúcsos álla.
A teremszolga számára misztikus alaknak tűnt, mint egy szellem, pedig igencsak húsvér ember volt. Az övéről lelógó hosszú, vékony pengéjű, madárszárnyra emlékeztető csontmarkolattal ellátott szablya, a vállán átvetett bőrpánton sorakozó apró kések, és a hátán hordott egykezes nyílpuska láttán nem sokan akarhattak belékötni. Sőt, a teremszolga akár arra is fogadni mert volna, hogy még a fekete bőrcsizma szárában is lapul egy kés. Nem kellett lángelmének lennie ahhoz, hogy rájöhessen, mivel keresheti a kenyerét a fogadó legújabb látogatója: fejvadász volt.
Sahal könnyedén vágott át a napszakhoz és a terem méreteihez képest szokatlan tömegen. Mintha Niquan összes kalandozója, csirkefogója, naplopója és esélylesője ezen a napon tért volna be egy italra, pihenésre, munkát keresve vagy akármi más indokból. Szó mi szó, jóval többen voltak, mint ahogy azt Sahal megszokta. Nem mintha a tömeg gondot okozott volna a számára. Könnyedén kerülgette a mulatozókat és asztalokat. Céltudatosan, gyorsan mozgott. Elhaladt az ócska ülőalkalmatosságokkal elcsúfított söntéspult előtt, és meg sem állt a hatalmas terem egyik távoli pontján álló kicsi, kerek asztal előtt. Ott egy nyurga, ezüstszínű hajú tünde ült, aki éppen a kupájával nézet farkasszemet.
- Üdv L’tril – köszöntötte hangosan Sahal.
A mogorva tekintetű tünde lassan emelete fel a fejét, mintha csak nemtörődömségét akarta volna kihangsúlyozni. Mindez addig működött, míg meg nem látta a csuklya alatt rejtőző arcot, és bele nem nézett azokba az átható barna szemekbe. Megtehette, ültében könnyedén a csuklya alá pillanthatott. A meglepettség kiült kerek arcára.
- Természetanya nevére, te tényleg eljöttél – lehelte, majd körbenézett, nem-e keltett feltűnést. Aztán eszébe jutott, hogy itt talán az se érdekelne senkit, ha felállna és ledöfné Sahalt. Ennek ellenére gyorsan hellyel kínálta a férfit. – Ülj le!
Sahal kihúzta az egyik széket, majd L’tril mellé telepedett.
- Mondtam, hogy jövök.
- Igen, csak… Ha nem ismernélek, azt hinném, bolond vagy. Rien és az öccse akkora vérdíjat tűzött ki a fejedre, hogy még egy féllábú, félkarú süketnéma vak is megpróbálna megölni, ha felismerne.
- Ezért öltöztem ki így – mutatott végig magán.
- Mindig így öltözöl.
- Ez benne a csel – elvigyorodott. – Senki sem hinné, hogy ostobaságomban mindenféle álca nélkül jönnék Niquanba, így senki sem gondolja, hogy eme gúnya alatt tényleg én vagyok.
- Ez épp oly zavaros, mint amilyennek hangzik – legyintett L’tril. Számára úgysem számított, hogy felismeri-e valaki Sahalt, vagy sem. – Azért a helyedben nem sokáig tartózkodnék Niquanban.
- Rien már lehet, el is felejtett – mondta Sahal, bár hangjába nem kevés szkepticizmus lapult.
- Az ember nehezen feledi azt, aki megölte a férjét. – A tünde belekortyolt kupája tartalmába. – Még öt esztendő távlatából sem.
- Mindegy, mire Rien vagy az öccse fülébe jut, hogy itt vagyok, már el is mentem. – Szavaival ellentétben tudta, hogy az alvilágban hírhedté vált testvérpáros, ha eddig nem is, de hamarosan értesülni fog az ottlétéről. – Elintézted, amire a levelembe kértelek? – váltott témát.
- Persze – tette le a kupát az elf kissé felháborodva. – Mikor nem intéztem el neked azt, amire megkértél? Bár meg kell mondjam, nem volt egyszerű… Se olcsó.
- Kifizetem – nyugtatta meg Sahal. – Szóval?
- A lányt egy nem túl fantáziadús nevű klán, a Fekete Hold rabolta el, de ezt nyílván már te is tudod, hiszen beszéltél az apjával, akinek elküldték a fenyegető levelet. Alig pár hónapja ténykednek Niquanban, a Szentesdomb kerületben. Piti haramiák, úgyhogy meglepő, hogy ilyen vakmerő lépésre szánták el magukat – megállt, hátha Sahalnak van hozzáfűznivalója, ám barátja meg sem akart szólalni. Így hát folytatta. – A vezérük valami Nisari nevű némber, állítólag valóságos fúria, sőt, a mendemondák szerint valódi boszorkány, de ez szerintem badarság.
- A búvóhelyük?
- A fal északkeleti részében van, a Szentesdomb kerület peremén. A csatornákon át lehet odajutni, de nem javallom, hogy lemenj utánuk.
- Miért? – vetett L’tril felé kérdő pillantást.
- A fal valóságos labirintus. Több mint ezer éven át épült, a tervezőit rég elfeledték. Ennek köszönhetően ma már senki sem ismeri a falban húzódó alagutak szövevényét. És ha ez még nem lenne elég, szekták, tolvaj- és orgyilkosklánok, meg mindenféle betévedt rémségek lakják.
- Tudom – bólintott Sahal –, köztük a Fekete Hold klán, ami elrabolta Balho Lank, a Harmónianegyed nemesurának leányát.
- Tény, de miért kell neked a fészkükbe menned? Csald ki őket csellel, ahogy szoktad.
Sahal halkan kuncogott L’tril szavai hallatán.
- Az ilyen bandák tagjai sohasem jönnek a felszínre egyszerre, főleg nem a túszukkal. – Kényelmesen hátradőlt a székében. – Siena Lankot az odújukban rejtegetik, hát ott kell keresnem.
L’tril kénytelen-kelletlen elfogadta Sahal érvét, majd felhörpintette kupája tartalmának maradékát. Aztán gondterhelten rákérdezett arra, amit Sahal valószínűleg már a kezdetek óta gyanított.
- Ugye tudod, hogy az a leány valószínűleg már rég halott? Szerintem sosem érte el klán búvóhelyét. Elrabolták, útközben megerőszakolták, aztán elvágták a torkát és otthagyták valahol a csatornákban.
- Igen – bólintott Sahal rezignáltan. – Az apjában is felmerült. Éppen ezért szól úgy a megbízatásom, hogy ha Siena halott, az elrablóit mindegyszálig kaszaboljam le. Persze, ha életben van, akkor is meg kell ölnöm őket, csak kevésbé embertelen módon.
- Tehát nem csak a lány megmentése a feladatod, hanem mészárlást is kell rendezned – összegezte L’tril. Ez kicsit nehezíti a dolgát, de legalább már értette, hogy barátja miért fegyverkezett fel ennyire.
- Pontosan.
- Jól van, benne vagyok. – Azzal szavai nyomatékosítása végett lesöpörte a kupát az asztalról.
- Ezt hogy érted? – lepődött meg Sahal.
- Veled tartok. Elég jól ismerem már a falat ahhoz, hogy ne tévedjek el, szóval hasznos lehetek. Nem utolsó sorban, ketten gyorsabban elpusztíthatjuk a Fekete Holdat, mintha egyedül szálnál szembe velük. – Felállt, majd széles mosollyal az arcán hozzátette. – Különben is, mikor legutoljára nélkülem cselekedtél, magadra haragítottál egy nőt, aki máig meg akar ölni. Nem engedhetem meg, hogy ezt a hibát újfent elkövesd.
- Mindezt pusztán baráti jóindulatból? – fonta össze a karját a mellkasa előtt Sahal, gyanakvóan méregetve a tündét.
- Fityfenét. Ha sikerrel járunk, a fizetséged egynegyedét kérem. Merő baráti jóindulatból – tette hozzá vigyorogva.
Sahal elgondolkodott az ajánlaton. Erre nem számított. Azt hitte, hogy L’tril a tavernában fogja megvárni, és nem jön vele. De úgy tűnt, a tünde máshogy képzelte el a dolgokat. Nem számított. Végül is L’tril óhaja nem ütközött a terveivel, legfeljebb még jobban résen kell lennie. Rábólintott az ajánlatra.
- Áll az alku – állt fel, és csapott bele az elf tenyerébe. – Menjünk.

Folytatása következik…

Ezt a novellát már pár hónapja publikáltam a Karcolaton, így biztos olvastátok már néhányan, de gondoltam ide is kiteszem. A rövid történetben három öregúr beszélget a jövő problémáiról.

——————————————————————-
Három öregúr ült le az élelmiszerbolt kirakata előtti hosszú padra. Bal szélen foglalt helyet a testes, kissé mogorva Kovács bácsi, akinek kerekded feje tetején szénakazalszerű hófehér hajkorona ékeskedett. Botját, melyet pusztán szeszélyből használt, maga mellé támasztotta. A trió közepén helyezkedett el a sűrű ősz szakállával a télapó benyomását keltő, foghíjas mosolyú Grosky apó. A jobb szélre pedig a vastag fekete keretes szemüveget viselő, vézna Wallace úr ült, aki a haját már évtizedekkel ezelőtt elvesztette. Közel egyidősek, jó hetvenesek lehettek. Mindennap ugyanabban az órában gyűltek össze, ugyanazon a helyen, a törzshelyükön. Jól ismerték őket a járókelők, de talán már a turisták is. Vicces utónevüket, mint bácsi, apó és úr a gyerekektől kapták, évekkel ezelőtt, de végül mindenki ezeket használta a megszólításukra.
- Szervusztok komáim, hogyan vagytok? – kezdte a szokásos kérdéssel Wallace úr.
- Ne is kérdezd – legyintett Kovács bácsi, majd fájdalmas arcot vágva megdörzsölte vaskos combját. – Reggel óta sajog a jobb lábam. Biztos hidegfront közeleg.
- Hm… - horkantott fel Grosky apó, szakálla alatt huncut mosollyal. – Ha annyi százasom lenne, ahányszor ezt mondtad, nem lenne gondom a nyugdíj körüli hercehurcával.
- Na hallod! – feledkezett el Kovács bácsi lábfájdalmáról, mintha sosem lett volna vele gondja. – Hát az mesés, amit ez a szemét ENP művel a nyugdíjjal.
- Az bizony az – illant el a mosoly Grosky arcáról. – Ha ezt a Székház abban a formában, amiben most van, elfogadja, nagyon sok korunkbeli elszegényedik.
- Pedig jó lenne az! – szólt közbe Wallace úr. – Lényegében eddig is így működött, hiszen a munkában eltöltött órák száma, és a járulék fizetése alapján döntötték el, kinek mennyi nyugdíj dukál. Ellenben az ENP javaslatában a teljesítmény számítana…
- Persze, persze, persze – károgott közbe Kovács bácsi ingerülten. – Te könnyen beszélsz. Te, aki harminc évig dolgoztál a bolygófejlesztési programban, amit az ENP a közleményében kiemelten hasznos munkaköri tevékenységnek titulált – Mérgesen a térdére csapott. – Én viszont csak tíz évig dolgoztam építészként, aztán rokkantosítottak, azaz az új rendszer alapján egyáltalán nem voltam hasznos tagja a társadalomnak.
- Viszont – vágott a szavába Grosky apó – a rokkantnyugdíjak teljesen más lapra tartoznak, ezt az ENP is kijelentette – Indulatos vitapartnere hozzá akart fűzni valamit, de az öreg szakállas folytatta. – Az ENP javaslatának alapelve vitathatatlanul jó! Mondom ezt úgy, hogy én is olyan munkakörben dolgoztam, ami a közleményük szerint kevésbé hasznos. Az alapelv pedig így szól: az ember aszerint kapjon nyugdíjat, hogy mennyire volt hasznos tagja a társadalomnak. Persze, ehhez meg kéne határozni egy objektív rendszert, mellyel feltérképezhető, melyik ember mennyire bizonyult hasznosnak. És ez a gond! Hogy az ENP erre kitalált rendszere rossz.
- Á… Az egész rossz, úgy ahogy van! – legyintett Kovács bácsi. – De ha már ENP, mit szóltok a mélyen tisztelt Dalia Shemesh elnökasszony reformjaihoz?
- Szerintem az nagyon jó lesz a Rendszerszövetségnek, ha végig tudja vinni őket – osztotta meg véleményét Wallace úr.
- Badarság! – vágta rá a testes öreg. – Mindaz, amit a hölgyike előad, csak papíron szép. Semmi nincs mögötte. Ez már a választások előtt nyilvánvaló volt. Eleve már az hihetetlen, hogy egy ilyen nő lehet az elnökünk.
- Nana! – fojtotta belé a szót Grosky apó élesen. – Vigyázz az ilyen megnyilvánulásokkal! A Humán Rendszerszövetség lényege pont az egyesítés, és nem a széthúzás. Az, hogy egy muzulmán nő lett az elnök, szerintem ékes jele mindannak, amit alapító atyáink elképzeltek.
- Mélységesen egyetértek – bólogatott hevesen a vézna skót. – A különböző megkülönböztetéseket, legyen az vallási, etnikai, vagy akármilyen, magunk mögött kell hagyni – szomorúan megcsóválta a fejét. – Sőt, már rég magunk mögött kellett volna hagyni.
- És felejtsem el az Armstrong kolónia bombázását? – szegezte nekik a kérdést dühtől vörös fejjel Kovács bácsi.
- Az ég szerelmére, ezt senki sem mondta – emelte az égre a tekintetét Grosky apó. – De egyrészt azt egy elszigetelt, a nemzetük által is elítélt szélsőséges katonai csoport hajtotta végre, és nem az egész ország csapott le a Holdra. Te pedig emiatt elítéled mindegyiküket, olyanokat is, akiknek talán még a szülei sem éltek akkor, vagy gyerekek voltak, vagy nem is ott laktak, mint példának okáért Shemesh, aki bár Iránban született, Londonban nőtt fel. Szerinted az igazságos lenne, ha valaki a te származásod miatt a fiadat szidalmazná az újra kiújult Mars-Hold konfliktusért, miközben itt született a Japetuson?
- Azért nem teljesen ugyanaz a helyzet – rázta a fejét Kovács bácsi, bár dühe elenyészni látszott.
- Na persze – sóhajtott Wallace, majd gyorsan új mederbe terelte a beszélgetést, mielőtt elmérgesedne a helyzet. – A lényeg a lényeg… Új elnökünk van, és ha a reformjai beválnak, talán végre megnyílik az út a Naprendszeren túli gyarmatosítás előtt. Ami rendkívül jó lenne, tekintve, hogy lassan benépesítünk minden lakható égitestet ebben a kis rendszerben.
- Azért ez nem ilyen „csettintek egyet és máris a Proxima Centaurin vagyunk” módon megy – vetette közbe Grosky apó. – A múltkor olvastam az ipneten, hogy a kísérleti hiperhajtóműnél az egyik tesztrepülés során műszaki hiba lépett fel, és míg rá nem jönnek, mi okozta a meghibásodást, nem folytatják a próbákat.
- Nem beszélve arról, miért lenne az jó nekünk, ha eljutnánk más csillagrendszerekbe? – tette fel a költőinek szánt kérdést Kovács bácsi. – Bőven van még hely a Naprendszerben, hiszen például a Charon kolonizálását alig tíz éve kezdték meg. Űrállomást pedig annyit építhetünk még, amennyi csak jól esik.
- Csakhogy alapvetően bolygón, nem űrállomáson élő faj vagyunk – vetette közbe Wallace úr. – És hidd el nekem, tapasztalatból mondom, senki sem bírja sokáig egy űrállomáson, legyen az akármilyen nagy és modern. A klausztrofóbiát, no meg a félelmet, amit az szül, hogy az embert a nagy büdös semmitől csak egy fal választja el, még az állomásokon születettek is megtapasztalják. Így viszont nem lehet sokáig ép elmével élni. Éppen emiatt kellett bevezetni a rotációs programot, hogy folyamatosan cserélődjenek az állomások lakói.
- Ja, amire évi több tízmilliárd kredit úszik el! – ragadta meg a vita új fonalát Kovács bácsi. – Mert ugye az új lakóknak különböző juttatás jár, amiért hajlandóak vállalni az űrállomásra költözést, míg a régi lakóknak új lakásokat ajánlanak fel a rendszer valamelyik általuk választott világán. És a költségek csak nőnek, ahogy egyre több űrállomást építünk.
Grosky apó harsányan felnevetett. Aztán, amikor a kacaja elült, értetlenkedő arckifejezések kereszttüzében találta magát.
- Csak a szavaid hallatán eszembe jutott egy huszadik század végén készült komédiás előadása, aki mellesleg magyar volt – magyarázta, elővillantva öreg deszkakerítésre emlékeztető fogsorát. – Elmondott egy viccet, ami tökéletesen illik rád. E szerint a farkas meg a róka unatkozik. Egyszer csak a farkas megszólal: Te róka, menjünk, verjük meg a nyulat. Erre kérdi a róka: Aztán miért verjük meg? Mire az ordas: ha van rajta sapka azért, ha nincs rajta, akkor meg azért. Mennek, megtalálják a nyulat, nincs rajta sapka, hip-hop összeverik. Másnap megint unatkoznak, úgyhogy a farkas újra felveti: te róka koma, menjünk, verjük meg a nyulat. A róka: már tegnap is megvertük, meg aztán, most miért agyalnánk meg? A farkas elgondolkodik, majd felel: kérünk tőle cigit. Ha füstszűrőset ad, azért, ha nem füstszűrőset, akkor meg azért. Oké, elindulnak, meglelik a nyulat. A farkas elé áll: te nyuszika, adjá’ má’ nekünk cigit. Mire a nyúl: milyet, füstszűrőset vagy nem füstszűrőset? A farkas összehúzza a szemöldökét, és rávágja: az anyja úristenit, már megint nincs rajta sapka.
Wallace úr jóízűen felnevetett, míg Józsi bácsinak, értvén a célzást, csupán félmosolyra és egy megjegyzésre futotta:
- Nagyon vicces.
Miután a kopasz öregúr nevetése alábbhagyott, magához vette a szót.
- A témánál maradva, igaz, még minimum száz évig nem fogjuk kinőni a Naprendszert, és talán egyszer az űrállomásokhoz is hozzászokunk, és költségeik csökkennének, ha már nem lenne szükség a rotációs programra. Viszont én biztos vagyok benne, hogy a Shemes elnökasszony által is kitűzött cél nagyon fontos. Mert miért álljunk meg a határon, ha egyszer ilyen nagy az űr? S a technológia már a kezünkben van. Igaz, a hiperhajtómű akkor ezek szerint – Grosky apóra bökött – késleltetve lett, de a terraformálásra kétszáz éve képesek vagyunk. Ráadásul már nem is kell ötven-hatvan év, hogy az atmoszféra processzorok kialakítsák a légkört. Ha a planéta légkörében van hidrogén, argon vagy metán, illetve oxigén és nitrogén, amivel a processzorok elkezdheti a megkötési eljárást, összesen egy évtizedre van szükségünk a bolygó lakhatóvá tételére. Ámde, ha véletlen még sincs a felsorolt anyagokból, hermetikusan lezárható kolóniákat már ötszáz éve, az első Holdkolónia létrehozása óta használunk. Másra nincs is szükségünk egy idegen naprendszer benépesítéséhez.
- Dehogy nem! – harsant Kovács bácsi. – Pénzre, méghozzá töménytelen mennyiségben.
- Az van elég – legyintett Wallace úr. – Vagyis, bőven lesz, ha Shemesh véghezviszi a reformokat, és kiveszi a kizárólagos jogokat a bolygóközi társaságok kezéből.
- Igen ám, cimbora, de egyvalamit elfelejtesz – A szakállas öregember a nyomaték végett felmutatta mutatóujját. – Ezt a bolygóközi társaságoknak hagyniuk kellene, márpedig jelenleg úgy néz ki, nem fogják. Túl nagy pénz van a bolygóközi utakban, és még több lenne a csillagköziekben.
- Ezért is gondolom úgy, hogy a kormánynak össze kéne fognia a cégekkel, nem pedig kitúrni őket – tette hozzá a magáét Kovács bácsi.
- Csakhogy ez nem így működik – mondta Wallace úr vastag szemüvegét igazgatva. – Mikor négyszáz évvel ezelőtt a Mars kolonizálásával megalakult a Humán Rendszerszövetség, az állam azonnal tulajdonjogot formált a Naprendszer összes égitestére. Így a rendszer határain belül, a bolygóközi térséget leszámítva, mindent a kormány felügyel. Éppen ezért a multi cégek bármit megtennének azért, hogy elsőként ők érjenek el egy idegen naprendszerbe, ahol aztán jogot formálhatnának mindenre, a legkisebb szikladarabtól a csillagig.
- Pontosan – értett egyet Grosky apó. – És személy szerint nem akarom megtudni, mi lenne, ha az egyik ilyen társaság rátenné a mancsát egy egész csillagrendszerre. Így is eleget szívatják a Rendszerszövetséget, pedig csak a teher- és utasszállítás java, meg a kitermelési jogok többsége van a kezükben.
- Igen, igen, igen – mutogatott felé Kovács bácsi, mint aki hirtelen igazolást nyert. – Pontosan. Ebből is látszik, hogy míg a Rendszerszövetség vezetői kiszorítósdit játszanak, addig a nép szív, mint a vákuum. Ott az élő példa: a Terraform leállította a hajóit, mikor a Rendszerszövetség úgy döntött, megnöveli a Marson áthaladó hajókra kiszabott dokkolási adót. Ennek mi lett az eredménye? Mivel a Terraform kizárólagos jogokat kapott az Io bányászására, és a bolygóközi közlekedési törvények szerint a Mars kikerülésével nem lehet eljutni a Földre, az anyabolygót elvágták a hélium háromtól, mely ugye az autóktól a konyhai sütőn át mindent működtet. Az elemzők szerint, ha a kormány nem állt volna el az adótervezettől, a Föld egy hónapon belül kifogyott volna a hélium háromból – diadalittasan hátradőlt. – Gondolom, nem kell ecsetelnem, mi lett volna akkor.
- Ez sajnos így van – konyult lefelé Grosky úr szája. – Ezért mondom, hogy ebben a mérkőzésben nem a társaságok állnak vesztésre. Shemesh asszony reformjait a multik könnyen megbuktathatják, akkor pedig a kormány kénytelen lesz feladni a csillagközi törekvéseit, vagy le kell paktálnia az egyik bolygóközi céggel.
- Szerintem ettől nem kell félni – legyintett Wallace úr. – Az elmúlt ötszáz év már bebizonyította, hogy a társaságok csak addig állják a sarat, amíg nekik jó. Lásd a túlnépesedést és a Föld ásványainak kimerülését. Amint elfogyott az utolsó csepp kőolaj, és egy talpalatnyi hely sem maradt, továbbá már a fejlett országokban is éhezés volt, azonnal megindult a Hold gyarmatosítása és a kutató állomást tíz éven belül egy kolónia váltotta fel. Eztán ötven év sem kellett, menten három telep épült a Marson. Egyszerre. S most lássátok, hol tartunk. Űrállomások a Földtől a Neptunuszig minden bolygó mellett, komplett városok a Marson, a Holdon, az Ion, a Charonon, a Plutón, továbbá itt, a Japetuson. Bányák… Na azt hadd ne soroljam fel! Szinte minden égitesten van valamilyen bánya. Ez mind igazolja, hogy előbb-utóbb a társaságoknak be kell adniuk a derekukat. Addig meg a kormány előkészítheti a terepet.
- Igen ám, csakhogy mire anno a multik beadták a derekukat, kis híján kipusztultunk – tette hozzá figyelmeztetőleg Kovács bácsi. – Nem feledhetjük el, hányan haltak éhen, és hányan éltek nyomorúságban, mire megkezdődtek a kitelepülések. Azonkívül a gyarmatosítási program sem másnapra érett be. Mert az igaz, hogy száz éven belül a Marson laktunk, meg megalakult a Rendszerszövetség, de még évtizedek teltek el, mire ráleltek azokra az ásványokra, amiket hasznosítani is tudtunk. Szóval, ha a kormány újra ezt a taktikát akarja követni, az megint emberéleteket fog követelni. És szerintem ilyen áldozatot nem vállalhat egyetlen felelős államvezetés sem.
- Igaza van – bólintott Grosky apó. – Na persze, ez számunkra valószínűleg nem jelent semmit, de azért én szeretném a gyermekeimet és az unokáimat biztonságban itt hagyni.
- Igen, azt hiszem, abban egyetérthetünk, hogy nekik legyen jó – mondta Kovács bácsi.
- Valóban – bólintott Wallace úr. – Mi igyekeztünk megdolgozni egy jobb jövőért. Megpróbáltuk jobbá tenni az utódaink számára a világot. Az ő dolguk pedig az, hogy ott folytassák, ahol mi abbahagytuk.
- Na persze, azért ne felejtsenek el minket – tette hozzá sietve Kovács bácsi. – Mert az komoly baj a mai fiatalsággal, hogy fikarcnyit sem tisztelik az öregeket.
- Miért, az ő korukban te talán tisztelted az öregebbeket? – kérdezte Grosky apó szkeptikusan.
- Mi az, hogy. Engem a szüleim megneveltek…
- Naná, a mintagyerek, aki mindig hellyel kínálta az öregeket az űrhajón, előre engedte a hölgyeket a transzport pódiumon – Kaján vigyor jelent meg a szakáll alatt.
- Pontosan – bólogatott határozottan Kovács bácsi.
- Hinném, ha láttam volna! – legyintett Grosky.
- Ha nem akarod, ne hidd el – vont vállat. Arcán halvány mosoly futott át, ahogy felidéződött benne néhány emlék csintalan korából.
- Szerintem nincs gond a mai ifjúsággal… Nincs különösebb gond – javította ki magát gyorsan Wallace, mert látta, hogy mogorva barátja szája szólásra nyílik. – Persze mások, mint mi voltunk, de mi is mások voltunk, mint apáink és nagyapáink. Más idők jártak akkor.
- Jobb idők – jegyezte meg rosszmájúan Kovács bácsi.
- A fene se tudja – vont vállat Grosky apó. – Nekünk is megvolt a magunk baja, és a mostaniaknak is megvan a maguké. Szóval, csak nézőpont kérdése. – Az órájára pillantott. – No, cimborák, nekem most mennem kell! Megígértem a legkisebb lányomnak, hogy elmegyek az unokámért az óvodába. Szóval, ha megbocsátotok! – Azzal, mintha nem is múlt volna el hetvenéves, talpra szökkent, majd megdörzsölte izomfájdalmaktól terhes vállait.
- Persze, menj csak, én is indulok! – Wallace úr is felállt. Életteli fürge mozgása ugyanúgy cáfolta életkorát, mint barátjáé, ráadásul kellemes nyújtózkodással még rá is játszott.
Kovács bácsi viszont nyögdécselve, botjára támaszkodva, nehézkesen emelkedett el a padról.
- Ó, öreg csontjaim! – mondta fájdalommal telien. – Képesek vagyunk elvesztett végtagokat gépi implantátumokkal pótolni, élővé varázsolni halott bolygókat, szupergyógyszerekkel meghosszabbítani az életet, génkezeléssel tökéletesíteni az embert, de máig nem tudjuk megszüntetni a fantomfájdalmat – botjával megkocogtatta bal műlábát. – Úgy sajog, mintha igazi lenne.
Cimborái csak mosolyogtak szavain, kissé túlzásba vitt szenvedésein.
- Akkor, holnap ugyanitt? – kérdezte Grosky apó, mintha nem így menne évek óta.
- Ha megérjük! – búcsúzott Kovács bácsi.
- Isten se tántoríthat el, komáim! – intett Wallace úr. – Vigyázzatok magatokra.
Azzal mindhárman elindultak az úticéljuknak megfelelő folyosókon, melyek labirintusként hálózták be a Japetus föld alá épített fővárosát.

A IV. Lidércfény pályázatra írtam meg ezt a novellát, és bár ott nem jeleskedett, itt még közkincsé tehetem. Ez az első fantasy, amit írtam, és mondjuk kicsit gondban voltam a - szerintem szűk - terjedelmi kritériummal, azért megpróbáltam szórakoztató művet összedobni egy barbárról, a társairól, boszorkányokról, meg marcona zsoldosokról.

———————————————-

Boldezár, a barbár hatalmas volt, legalább másfél fejjel magasabb, mint egy átlagos ember. Izmai úgy púposodtak testén, mint a Vahani-sivatag végeláthatatlan dűnéi. Impozáns termete is elég lett volna ahhoz, hogy az emberek kitérjenek az útjából, mégis, fenyegető megjelenését tovább tetézte a hátán átvetett bőrtokban tartott hatalmas pallos. Ő és a társa, Loa, hónapok óta portyáztak a Sonzezali-kőpusztaságban, a környék falvaiban élő kereskedők szállítmányait fosztogatva. Mostanra tisztes zsákmányra tettek szert, és már-már a továbbálláson gondolkodtak, mikor egy titokzatos idegen felkereste őket, mondván: jól fizető munkája lenne a számukra. Ezen az éjszakán eme ajánlat miatt lapítottak egy szirten a pusztaság északi végében.

Boldezár lenézett az alatta elterülő homok fedte síkságra, ahol a megbízójuk szerint élete legnagyobb szerencséje várta őket. Két sátor egymás mellett, előttük hevesen lobogó tábortűz. A sátrakkal szemben egy gazdagon megrakott szekér állt, mely furcsa mód sokkal nagyobb volt, mint amekkorák az ilyen áruszállító kocsik lenni szoktak. A kocsi előtt lovak sorakoztak, vagy egy tucat.

- Sokan vannak – motyogta keserédesen a Boldezár jobbján lapuló kackiás bajszú, vágott szemű Loa. Szakadt öltözete, csapzott haja, és mocskos, naptól cserzett bőre semmiképpen sem illett a hátán átvetett míves íjhoz és túldíszített tegezhez.

- Tizenkét zsoldos, plusz a két kereskedő, ahogy mondtam – szólalt meg a barbár balján hasaló megbízójuk, Inama Sahal Ben. A barnabőrű férfi hófehér köpeny mögé rejtőzött, csuklyáját állandóan a fejére húzva tartotta, így sosem láthatták a teljes arcát, csupán az orra hegyét, széles száját és csúcsos állát. A köpenyét vörös selyemöv fogta össze, amiről hajlított pengéjű kard lógott alá. Az összképe egyértelművé tette Boldezár és Loa számára, hogy megbízójuk nem egy egyszerű orgazda, hanem képzett harcos. Ez néminemű bizalmatlanságot keltett bennük.

- Igazat szóltál – bólintott Boldezár kimérten –, de még mindig nem tudom, hogy bízhatom-e benned – gyanakodva méregette a fehér ruhás alakot, aki a hold fényénél úgy festett, mint egy szellem.

- Barátom, három tanácsom van ezzel kapcsolatban. Ne bízz bennem, sose tévessz szem elől, és ne fordíts nekem hátat – a csuklya alatt kaján vigyor jelent meg. – Mindazonáltal, szükségem van rátok.

- Szóval azt mondod, hogy a szekéren az a sok bizsu csak álca, és valójában rabszolganőket rejt? – lépett túl Loa Boldezár aggodalmain.

- Kettőt, hogy pontos legyek – bólintott Sahal. – A kereskedők Guoviában vették őket potom pénzért, és viszik Shadizárba.

- Guoviába? – hökkent meg Loa. – Még hogy szent város. Azt’ kiké voltak ezek a fehérnépek?

- Nem tudom – vont vállat Sahal. – Nem is érdekel. Most az övék, és ha segítetek, a tiétek lehetnek. Mint minden más, a szekér teljes tartalma… minden – intett a síkság felé. – Egyedül a két kereskedő fejét kérem.

- Miért? – kérdezte Boldezár gyanakodva.

- Mert ez a dolgom – felelte büszkén. – A megbízóm, kinek lányát esztendőkkel ezelőtt rabolta el e két briganti, rengeteg aranyat fizet, ha átadom a fejüket. Ám mivel ily méretű kompánia kíséri őket, egyedül nem boldogulhatok. Ezért kelletek ti. A környék faluinak kereskedői rettegve emlegették a neveteket. Híretek messze földön ismert, ezért is kerestelek fel benneteket. Fizetni ugyan arannyal nem tudok, de a segítségetekért cserébe tiétek lehet minden, ami odalenn megmarad, beleértve a két fehérnépet is.

- És mi gátolna meg bennünket abban, hogy elvágjuk a torkod, és mi magunk adjuk át a kereskedők fejét? – kérdezett rá a barbár.

- Legfeljebb az, hogy nem vagyok olyan ostoba, hogy eláruljam, ki a megbízóm – egy pillanatra elhallgatott, várva, hogy bérencei átgondolják az elhangzottakat. – Persze, ha nem vállaljátok…

- Szó sincs róla – vágott a szavába Boldezár. – Áll az alku – bólintott határozottan, majd Loahoz fordult. – Maradj itt és ölj le mindenkit, aki menekülni próbál – visszanézett a válla fölött Sahalra. – És őt is, ha a szándékai, mondjuk így, tisztességtelennek tűnnének.

- Embereket fogunk megölni, ez már eleve nem tisztességes – jegyezte meg Sahal.

- Az emberölés tisztessége attól függ, ki az az ember, akit megölsz – mondta a barbár kedélyesen.

- Ezt észben tartom – nevetett fel megbízójuk.

- Ajánlatos. Szóval, én szemből támadok, te barátom – bökött a kámzsás férfira – hátulról. Hányj kardélre mindenkit, akit én nem érek el – újra kilesett a szírt pereme fölött. A táborban az őrök ébernek tűntek, míg a kereskedők már elvonultak a sátraikba. – Rebegjetek imát isteneitekhez, mert lehet legközelebb már személyesen beszéltek velük – azzal felállt, és Sahallal a nyomában elindult lefelé.

- Én már azóta imádkozom, hogy találkoztam veled – motyogta Loa, majd leakasztotta válláról az íjat.

Odalenn a táborban a zsoldosok éberen őrködtek. Kettő a lovakat őrizte, kettő a szekeret, négy járőrözött, négy pedig a táborban pihent, hogy néhány óra múlva váltsák társaikat. Nem számítottak támadásra, mert abban a tudatban éltek, hogy létszámuk már önmagában is elriaszt mindenféle haramiát.

Tévedtek. Boldezár úgy robbant be közéjük, mint a derült égből lecsapó villám. Hatalmas, dörgő léptekkel, üvöltve száguldott ki a sziklák közül, majd szúrta keresztül a tábor előtt felsorakozott lovakra vigyázó őrök egyikét. A paripák ijedtükben felnyerítettek, riasztva a tábor lakóit. A második zsoldos a barbár mögött termett. Boldezár megperdült, pallosával magasan kaszált, s lefejezte az őrt. Eztán átvetette magát az egyik lovon, be a táborban fegyverkező férfiak közé.

A túlvégen járőröző zsoldosok csörtetve indultak Boldezár felé, mikor egy hófehér alak jelent meg mellettük. Léptei alatt nem recsegtek a gallyak, miközben emberfeletti gyorsasággal suhant az őrök felé. Mikor közel ért hozzájuk, legyintett egyet, a hold fénye megcsillant valami fémesen, és a járőrt vezető férfi torkából vér spriccelt ki. Az őrök megálltak, halálra válva meredtek a jelenségre. Mire tudatosult bennük, hogy csupán egy fehér köpenyt viselő férfival állnak szemben, nem pedig egy túlvilági teremtménnyel, a második társuk is összeesett, miután a támadó kardja leszelte az arcát.

Az utolsó két zsoldos hamarjában közrefogta Sahalt. A baloldali előre szúrt, a jobb a nyaka felé vágott. Tökéletes összhangba dolgoztak, mégsem győzedelmeskedhettek. Sahal a saját pengéjével megakasztotta a nyaka felé kaszáló zsoldos kardját, majd kilépett oldalra, hagyván, hogy a baloldali férfi kardja elkerülje őt, és a lendület által tovasuhanjon. Egyenesen bele a másik katona hasába. Társa halálsikolyát hallva a zsoldos elsápadt. Ezt nem így képzelte el. Sőt valószínűleg az sem szerepelt a tervei között, hogy Sahal a háta mögé perdül, majd kardjával végighasít a hátán.

Eközben a barbár sem pihent. A ellenfelei közül kettőt egyetlen suhintással nyakazott le. A harmadik már szerencsésebb volt, sikerült elhajolnia a penge elől, ám ekkor az óriás előre lépet, kiütötte a kezéből a kardot, majd nyakon ragadta. Miközben elroppantotta a csigolyáit, maga és a negyedik őr közé rántotta, aki éppen feléjük szúrt. Kardja lecsúszott társa páncéljáról, s mivel minden erejét beleadta, a lendület ledöntötte a lábáról. Hassal előre belezuhant a tábortűzbe. Boldezár félrelökte a kezében szorongatott holttestet, majd félbehasította a lángra lobbanó zsoldos fejét.

Az utolsó két zsebrák az erdő felé tuszkolta a szakállas, aszott bőrű öreges kufárokat, akik inkább tűntek varázslóknak, mintsem álnok rabszolgakereskedőknek. Az egyik nem állt ellen a bérenceik unszolásának, a másik azonban mindenáron vissza akart fordulni.

- Nem! – kiabálta. – Nem hagyhatjuk, hogy… - idáig jutott, mert egy nyílvessző keresztülfúrta a nyakát.

A másik kereskedő a hátába kapta a nyilat. A zsoldosok tehetetlenül nézték végig védenceik halálát, majd az egyik futásnak eredt, a másik pedig Boldezárra támadt. Hiába, két csapást válthatott az óriással, majd a pallos végigszántott a mellkasán. A menekülő martalóc sem jutott messzire. Egy nyílvessző leterítette a biztonságot nyújtó sziklák előtt.

Boldezár elégedetten nézett körbe. A tábor minden lakója meghalt. Ő pedig még csak nem is lihegett, a fáradtság csepp jelét sem mutatta.

- No, Salah, vagy hívjanak akárhogy – fordult meg, gondolván, hogy megbízója mögötte van, ám nem volt ott, sőt, sehol sem látta. – Hol vagy? – Sahalt mintha elnyelte volna a föld.

Loa érkezett meg mellé. Lihegett, hisz futva jött le a szirtről.

- Jó mulatság volt, de azt hittem, nem lesz semmi dolgom.

- Láttad azt a bitang Sahalt? – kérdezte Boldezár a sötétséget fürkészve. Rossz érzése támadt.

- Lekaszabolt négy senkiházit, aztán… - körbenézett. – Az előbb még ott volt – bökött a sátrak mögé, ahol nem láttak mást, csak holttesteket.

Boldezár rosszat sejtve megindult a szekér felé, mely tényleg hatalmas volt, mindenféle értékesnek tűnő tárggyal megrakott. Azonban ez csak a látszat. Valójában valami ketrecszerűség lehetett a halom alatt. Boldezár megragadta a csecsebecsék alól kilógó ponyvát és megrántotta, ezzel lesodorva mindent a szekérről.

- Azt hiszem, lóvá tettek bennünket – mondta haragosan, ám mikor meglátta a ketrec tartalmát, minden dühe elszállt.

- Vagy mégsem – esett le Loa álla.

Boldezár hamarjában leszelte a lakatot a ketrec ajtajáról, majd feltárta azt.

A rácsok közül két tünemény lépett elő. Talán a legszebb fehérnépek voltak, akiket a két haramia élete folyamán látott. Kerek arcuk és karcsú testük teljesen, minden apró vonásuk egyforma volt, mégis más-más benyomást keltettek. Egyikük, ki hosszú fekete haját felkötve hordta, vadságot, kielégíthetetlen vágyat sugárzott, ahogy barna szemével végigmérte őket. A másikuk az ellentettjének tűnt. Hátközépig érő haját kibontva viselte, arcáról ártatlanság sugárzott, öltözéke többet takart bájaiból, mint testvére ruhának csak hellyel-közzel nevezhető rongyai. Mert testvérek voltak, ez nem vitás, méghozzá ikrek. Mindkettejük nyakában egy zöld borostyánkővel díszített nyakék lógott.

- Kik vagytok ti, szép daliák? – kérdezte a szemérmesebbik.

- Hát nem látod, Inara? Ők a megmentőink – a lenge öltözetű nő a holtak felé intett. Tekintete megállapodott a kereskedőkön. – Lám, végeztek hitvány fogvatartóinkkal is – köpte a szavakat undorral.

- Igen, ezer köszönet – rebegte Inara. – Ezt valahogy meg kell hálálnunk nekik, nemdebár, Serra?

- Úgy van, húgocskám – azzal a vérmes fehérnép az álmélkodó Boldezárhoz lépett. – De hogyan hálálhatná meg két védtelen hölgy eme mérhetetlen jótettet két ily derék harcosnak.

Inara ekkor már Loa nyakán csüngött, ki íját a földre ejtve alig tudta fékezni feltörni készülő vágyait. A fehér slafrokot viselő lány a nyegle harcoshoz simult, egyik kezével olyan testrészét simogatva, amitől Loa esze nyomban elszelelt.

- Azt hiszem, van pár ötletem – mondta, és az egyik sátor felé kezdte húzni a lányt.

- És neked barbár, van ötleted, hogy miként háláljam meg hőstettedet? – Azzal könnyed mozdulattal levette a dús, kerek kebleit takaró fekete vászondarabot. Kéjes mosollyal az arcán a barbár ágyéka felé pillantott. – Úgy látom, van.

Boldezár, mintha csak Serra utolsó szavai vezényszavak lettek volna, félre dobta pallosát, és a nőre vetette magát. A földre teperte, csókolni kezdte. Ahogy arcát Serra keblei közé fúrta, arra gondolt, hogy Sahalnak igaza volt, mikor azt mondta: élete legnagyobb szerencséje éri itt.

Mielőtt azonban teljesen átadhatta volna magát a kéjnek, halálsikoly szelte át a tábort. Abból a sátorból jött, ahová Loa vonult el Inarával. Boldezár, megfeledkezve Serra bájairól, talpra szökkent, felkapta a pallost és a sátor felé iramodott.

- A türelmetlen mindenit – sóhajtotta Serra keserűen.

Boldezár belépett a sátorba. A látvány, ami fogadta, megszédítette. Barátját éppen egy hatalmas tigris belezte ki. Egy állat, amely ezen a földön nem is élt. Gyorsan körbenézett, Inarát kereste, ám a lány eltűnt. Aztán megakadt a tekintete a vad nyakában lógó zöld borostyánon.

- Mocskos szuka! – ordította a barbár hirtelen lobbant dühtől fűtve.

A tigris torkából dobhártyaszaggató üvöltés tört fel, majd a barbár felé ugrott. Boldezár oldalra vetette magát, el a tigris karmai elől. Átgurult a vállán, felállt és állon rúgta a földet érő és felé forduló vadat, majd a hátába állította a pallosát. A lelkét kilehelő tigris vaskos teste a szeme láttára alakult vissza a törékenynek látszó, teljesen meztelen Inarává.

Éles, földöntúli sikoly hallatszott a sátron kívülről. Boldezár kirántotta a holttestből a pallost s kirontott a szabadba.

- Megölted a húgomat, mocskos fattyú! – rikoltotta Serra a tábor közepén állva. – Ezért kínok közt agonizálva fogsz könyörögni a halálért!

- A húgod felfalta a barátom! Kvittek vagyunk! – Boldezár az ereiben forrongó vértől fűtve, pallosát a magasba lendítve rohamra indult.

Serra nem mutatta ijedtség jelét. Kezét széttárta, szemeit behunyta, mormolt valamit, majd örömteli mosollyal nézte végig, amint a tábortűzben csontig leégett zsoldos megragadta a mellette elrohanó barbár lábát. Boldezár tehetetlenül a földre zuhant, de azonnal a hátára fordult. Az elszenesedett, páncélozott csontváz széthasított állkapcsát csattogtatva mászott felé. A csontujjak a barbár nyakára fonódtak. Boldezár megragadta az élőholt kezeit, eltörte őket, majd lecsavarta a csontváz fejét. Végül lesöpörte magáról a rémséget és talpra állt.

- Ez kevés ellenem, banya!

A zombi ezzel nem érthetett egyet, mert talpra szökkent, majd nekiugrott ellenfelének, újfent ledöntve Boldezárt a lábáról. A kezetlen és fejetlen élőholt rugdalni kezdte a barbárt, aki erre oldalra csapott a pallossal, lemetszve a csontváz lábait.

- Nyugodj békében! – kiáltotta, azzal felállt és szembe fordult Serrával. A boszorka éppen egy újabb halott zsoldost igyekezett feltámasztani. – Hagyd a holtakat a sírjukban! –elhajította a pallost, egyenesen bele a lány mellkasába. A súlyos fegyver a mögötte álló szekérhez szegezte a halott boszorkányt.

Boldezár nagyot fújt, izmai elernyedtek, majd váratlan egész teste megfeszült, ahogy a hátába izomszaggató fájdalom nyílalt. Hátranyúlt és egy kés markolatát tapogatta ki. Megfordult. Sahal állt vele szemben, méterekre tőle.

- Nem fogadtad meg a tanácsaimat, barbár.

Boldezár a földre roskadt. Megpróbálta kihúzni a kést, de nem érte el rendesen. Eztán pallosa felé pillantott, ám az túl messze volt tőle, a szekérbe és egy boszorkányba állítva. Nem hitte, hogy lenne ereje elérni, hát még kihúzni, majd használni Sahal ellen. Tehetetlenné vált.

- Miért? – kérdezte végül.

- Pénzért, mi másért? – felelte kedélyesen Sahal. – A két varázslóért tömérdek aranyat fizet Lord Bane. A boszorkákért Bolusza királya halmoz el arannyal. Loa és a te fejedért pedig a környék kereskedői fizetnek mindenféle földi jóval. Nem mellesleg az itt elszórt fegyverek, páncélok és bizsuk is megérnek pár érmét a shadizári piacon. – Gúnyos vigyor jelent meg a csuklya alatt. – Köszönöm a segítséged, nagyra értékelem – hajolt meg mélyen.

Boldezár még akart valamit mondani, elátkozni vagy szidni, de nem tudta. Átlyukadt tüdejéből az utolsó levegő is távozott, szíve megállt, az éjszaka sötétje átláthatatlanul sűrűvé vált. Élettelen teste elterült a homokban.

A héten egy apámmal folytatott beszélgetéskor felvetődött, hogy milyen lenne a mai haditechnológiával egy partraszállás. A gondolatot tovább vittem, hogy milyen lenne 200 év múlva, amikor a mai kísérleti technológiák már javában használt eszközök lehetnek. Így fogant meg bennem ez a novella, amit bátorkodok itt közzé tenni. Aki végigolvassa, azt arra kérném, hogy pár szót írjon róla kommentben.

——————————————————

Mars

2226. június 6.

Földi idő szerint: 06:00

Szaturnusz hadművelet

D-nap

- Találkozunk a túloldalon – búcsúzott el Edward Johansen ezredes. Na persze, ő könnyen beszél, csak a második hullámmal fog partot érni.

Partraszállás, milyen divatjamúlt megnevezés. A Marson nem voltak óceánok, se tengerek, de még pocsolyák sem, így aligha érhettünk volna el bármilyen partot. (Na jó, a kolóniákon létrehoztak néhány mesterséges tavat.) Mégis, lazán rásütöttük, hogy partraszállás. Pedig amit csináltunk, az merőben új volt. Mi lehettünk az elsők, akik orbitális pályáról ledobva landolunk az ellenség uralta bolygón. Minden tiszt azt mondta, hogy sima sétagalopp lesz. Leszállunk a páncélozott landoló egységekben, majd vadászgépek és harcjárművek támogatása mellett bevesszük Phobos városát, ahol a mi ezredünk védelmi állást alakít ki, míg a többi tovább nyomul a Deimos kolónia felé. Mesésen hangzott.

A hülyéknek. Mindnyájan tudtuk, hogy akik az első vonalban mennek, nagy valószínűség szerint ott döglenek meg. A leszállóhajóknak át kell verekedniük magukat az ellenséges vadászokon és légelhárításon, szóval többségünk valószínűleg elhamvad az űr és a felszín közötti térben. Ha mégsem, és a hajónk sikeresen talajt fog, még mindig ki kell jutnunk az gépekből a marsi gyalogság, a páncélosok valamint a tüzérség kereszttüzében, majd meg kell tennie durván száz métert a város határáig. Mindezt olyan placcon, ahol alig lesz fedezék. Istenem, miért jelentkeztem katonának…

Először csak azért, mert nem kaptam sehol állást. Így hát beálltam katonának. A szolgálati időm végén aztán leszereltem. Majd újra bevonultam, mikor a marsiak voltak kedvesek lerohanni a Holdat, és ezalatt lebombázni az Armstrong kolóniát, ahol a teljes családom, szüleim, gyermekeim és feleségem éltek. Így kezdődött a háború, másfél évvel ezelőtt. Sokan harmadik világháborúként emlegették, de valójában ez sem volt pontosabb, mint a partraszállást rásütni a Szaturnusz hadműveletre. Ez az egész voltaképpen az első bolygóközi háború volt. A marsiak, melyek idestova száz éve szuverén kormánynak számítanak, úgy döntöttek, annektálják a Holdat – isten tudja milyen alapon. A jelenlegi elnökük, az a hibbant tyúk (amúgy a Gabriele Battiferri névre hallgatott), azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egyesíti az emberiséget és uralma alá hajtja a Naprendszert. Alattvalói pedig tapsikolva követték. S természetesen, mivel szerény rendszerünkben a Föld az egyetlen másik lakott bolygó, hát azt szemelte ki magának. Első körben a Holdat támadta meg, mely a fő védelmi állása volt a kék bolygónak. Hadüzenet nélkül csaptak le, így nem számítottunk rá, bár a hírszerzőink állítólag gyanítottak valamit. Jó fejek. A Hold tehát hamar elesett, pláne, mivel mindkét kolóniát, ahol katonai bázis állt (az Armstrongot és az Apollót) nukleáris töltöttel hamvasztották el.

Mire a Földön felocsúdtak, a Hold már a Mars kormánya alá tartozott, kialakult a védelmi blokád, és készülődött az invázió. Ugyanolyan, mint amire most mi indultunk. Csak éppen a marsiak sosem érték el a Földet. A flottánk a Gaia űrállomás mellett (mely kvázi egy űrben létesített kolónia) állította meg az inváziós sereget, majd egy év alatt visszafoglaltuk a Holdat. Én is ott voltam, bosszúra éhesen a szüleim, a feleségem és a gyermekeim halála miatt. Egy év, nem adták könnyen. Mikor áttörtük a védelmüket, visszapucoltak a Marsra. Az Egyesült Nemzetek Kormánya pedig úgy döntött, nem hagyják, hogy a marsiak újra erőre kapjanak. Fél év felkészülés után nekiindultunk a vörös bolygónak. Nem azért, mert ott rosszul éltek az emberek. Nem volt elnyomás, se diktatúra, Battiferri választott elnök volt és a hírek szerint jól kormányzott. Egyszerűen a mi vezetőink is megálmodták az egyesített emberi nemzetet, csakhogy az ő vezetésükkel. Bár egyesek úgy vélték, hogy inkább a bosszú volt a fő mozgatórugó, mások szerint meg a Mars ásványokban gazdag földjeire fájt az ENK foga. Kinek melyik indok tetszett. Én a bosszút választva tartottam a többiekkel, mást úgysem tehettem volna.

- Jól vagy, Száz? – Kérdezte Alyssa Agathe Aylesworth őrmester, akit csak Trip A-nak hívtak az embereink. Még a Holdon került a századomba, mikor egy 88-as elvitte az addigi őrmesterem fejét. Hamar egymásra hangolódtunk, minden értelemben. Jó katona, jó nő, és még jobb szerető volt. Bár a katonai szabályzat tiltja a felettes és a beosztott között az ilyesféle kapcsolatot, de ki nem szarja azt le, ha egy bombázót rendeltek alá? Átlagos méretű, de nálam alacsonyabb (ez nem meglepő, nálam majdnem mindenki alacsonyabb, súrolom a két métert), kreolbőrű nő volt, formás testtel. Mikor először megláttam az általános egyenruhában (ez sötétkék szoknyát, rövid ujjú fehér inget, tűsarkú fekete cipőt és fehér sapkát jelent), nem tudtam, hogy a szemrevaló melleit, a kerek fenekét, vagy az iszonyú jó lábait bámuljam meg jobban. Szépségét egyedül baltával faragott arca halványította el, amit komorsága tovább súlyosbított. Ennek ellenére hülye lettem volna nem rámozdulni. Ráadásul, mindketten elvesztettünk valakit a háborúban, tehát közös bánatunk még rá is segített az egymásra találásra.

- Persze, csak… - Johansen ezredes hűlt helyére böktem. A fickó már legalább öt leszállóhajóval arrébb lehetett. – Utálom, mikor ezt csinálja.

- Miért? – Kérdezte.

- Mert ilyenkor azt hiszi magáról, hogy bíztat minket, én meg nem mondhatom meg neki, hogy valójában még jobban összeszarom magam a látványától – a századom öregjei, akik a Hold óta velem voltak, felkuncogtak. Az újoncok tanácstalanul néztek körbe. – Eddig két bevetés előtt jött oda hozzánk. Mind a kétszer meglőttek – hoztam tudomására a zöldfülűeknek, ezzel jól rájuk ijesztve.

- És a százada többi tagjával mi lett? – Kérdezte a kölyökképű McGowan. A közlegény húsz éves is alig lehetett. Szerintem letagadta a korát, mikor jelentkezett a gyalogsághoz. Talpas. Így hívtuk azokat, akik a Hold visszafoglalása, és a marsi invázió megkezdése között vonultak be. Fort Bliss-ben képezték ki őket, fél év alatt, azaz gyorstalpalón vettek részt. Összehasonlításképpen, az én kiképzésem négy évig tartott.

A kedélyesség látszatával megvontam a vállam.

- Gőzöm sincs, amint kinyílt az ajtó, eltrafáltak, aztán legközelebb a gyenguszon tértem magamhoz – az őrmesterre böktem. – Kérdezd Trip A-t.

- Asszonyom?

Alyssa talán még rendesen is válaszolt volna, ha McGowan nem asszonyozza le. Az őrmester éppen csak elmúlt huszonöt, igaz, sokkal öregebbnek tűnt. Szögletes arcán látszódtak az elmúlt másfél év viszontagságai, míg sötétbarna szemeiből folyamatosan komorság sugárzott. Sokan hitték azt tévesen, hogy ő egy kedélyes nő, pedig csak annak tetette magát. A férje halála óta, aki a Gaia állomás mellett esett el, mikor a vadászgépét lelőtték, nem volt vidám. Azonban elég jó színésznőnek bizonyult ahhoz (az is volt, szakmáját tekintve), hogy ezt eltitkolja. Ami a morál szempontjából jó volt, lelkileg azonban korántsem. Na nem mintha én olyan baromi vidám lennék a családom elvesztése óta, de azért néhány embernek, például a zászlóaljparancsnokunknak, Strauss őrnagynak, sikerült megnevettetnie. Alyssa csak akkor mosolygott, ha úgy érezte, hogy a szakasznak egy vidám őrmester látványára van szüksége.

- Tudod, Talpas, az újoncokat lekaszálták, közvetlen a százados eltrafálása után. Egy-kettő talán még élt, mikor homokot fogott. Az öregek közül… – végigmutatott a szakaszban lévő, régebb óta mellettünk lévő férfiakon és nőkön. – Ők maradtak – elvigyorodott. Őszintének tűnt, ám a szeme másról árulkodott. – Ebből levonhattuk azt a fontos tanulságot, hogy a százados még az újoncoknál is bénább.

A szakasz hangosan felnevetett, zöldfölű és veterán egyaránt. Remek, legalább a morál jó lesz, mielőtt a halálba gyalogolunk. Pedig, ha tudnák… Amiről az őrmester beszélt, az igaz volt. Mikor először bekaptam egy találatot, csak öten tértünk vissza élve abból a szakaszból. Mára csupán Alyssa és én éltünk. A Hold fővárosának, Luna Citynek az ostroma volt. Háromszor indultunk neki, mire sikerült bevenni. Én az első alkalommal sérültem meg és a kórházban ünnepeltem a győzelmet. Azzal zárult a Hold visszafoglalása.

A mostani landolási zónánkat, Phobos városát legalább olyan jól védték, mint Luna City-t. Nemhiába, létfontosságú település volt, merthogy ez rendelkezett az egyetlen olyan űrkikötővel, mely képes nehéz teherhajók fogadására. Ezért kellett elsőként bevennünk, hogy aztán leszállhassanak a felszereléseket, további katonákat, harcjárműveket és ellátmányt szállító hatalmas tehernaszádok.

- Figyelem, T mínusz öt perc a kilövésig – hangzott fel a focipálya méretű hangárban a repülésvezető hangja. – Mindenki a leszállóhajókba.

- Már itt vagyunk, te barom – morogta idegesen Niki Botelho tizedes. Neki is ez volt az első éles bevetése. Alacsony termetű, rövid, fekete hajú nő volt, igéző kék szemekkel. Még az egyetemen lett volna a helye, nem egy páncélozott leszállóhajóban, kezében a méretes M-20-as karabéllyal, teljes menetfelszerelésben.

Ahogy végignéztem a szakaszon, ezt mindenkiről elmondhattam. Egyik emberemnek, sem kellett volna ott lennie (és nekem sem). Mindnyájunknak félbehagyott életünket kellett volna élnünk. Már, ha lehetne… behunytam a szemem, hogy felidézzem feleségem és két fiam arcát. Arra a napra gondoltam, mikor Shannen kijött a kórházból Victorral. A három éves Leland ugrándozott örömében, hogy végre hazajön a kistestvére, akiért annyira könyörgött. Mindig mondta, apu, egy kicsi öcsit akarok. Nagyon örült, mikor megszületett „kicsi öcsi”. Mind a hármunkkal madarat lehetett volna fogatni…

Elszorult a torkom. Fél évvel később meghaltak. Fél év, Victor ennyit élhetett csupán. Leland alig valamivel többet, mint három esztendőt. Meghaltak egy szempillantás alatt. Éreztem, ahogy a torkomat fojtogató bánattól könny gyűlik a szemembe. Elfordultam az embereim felől, nehogy meglássák.

Alyssa megneszelhetett valamit, mert közém és a szakasz közé lépett, majd Oded Drago hadnagyhoz szólt. A férfi arca úgy festett, mint aki mindjárt elalszik. Bár nem lehetett öregebb az őrmesternél, karikás szemei és megnyúlt arcbőre idősebbnek látatta. Hivatalosan ő volt a szakaszparancsnok… csak sajnos szintén újoncnak számított (de nem talpasnak), mert mostanában végzett a West Point tiszti akadémián, gyémántdiplomával, ahogy azt nem egyszer hangsúlyozta. Közénk csak az ezredesi rangban tetszelgő apuka miatt került. Az a fajta tiszt volt, aki mindenáron harctéri tapasztalatot akart szerezni, mielőtt beül egy kényelmes íróasztal mögé, valamilyen tábornok szárnysegédeként, hogy aztán kemény seggnyalással töltött évek múlva ő is megkapja a saját csillagait és elfoglalja méltó helyét a Hexagonban.

- Hadnagy, ellenőrizze az emberek felszerelését – tanácsolta Alyssa.

Álomszuszék hadnagy (a század ezt a gúnynevet ragasztotta rá), mint aki most döbbent rá, hol is van és mi lenne a dolga, Alyssa támogató karját megragadva feltápászkodott az üléséből. Jellemzően, ő volt az egyetlen, aki ült. Ebben nem lett volna semmi kivetnivaló, hiszen a szabályzat ezt írta elő, csak éppen a hajó üléseinek kialakítása miatt a ruházatunkban lehetetlenség az ülésekből gyorsan felállni, s elhagyni a járművet. Ami ugye csupán létkérdés. Emiatt egyik tapasztalt katona sem ült le, inkább végigállták a zötykölődő landolást. Az újoncok meg általában követték az öregek példáját. Álomszuszék viszont szabályzatmániás volt, nem mellesleg tapasztalatlan. Remek kombináció. Nem véletlen akartam ezzel a szakasszal partra szállni.

- Felszerelést ellenőrzésre – mondta a hadnagyúr pattogósan, bár álmos hangján nem sikerült erélyesen előadnia. Egyvalamit azért a javára írhattam. Nem derogált neki az alacsonyabb rangút meghallgatni, és elfogadni a javaslatokat.

Miközben Álomszuszék végigjárta a szakaszt, gondosan, a szabályzatnak megfelelően ellenőrizve emberei ruházatát, fegyvereit, valamint egyéb eszközeit, addig én a bennem kavargó bánatot haraggá gyúrva a lelkem mélyére toltam, hogy a harcban magamhoz ölelhessem. Elhessegettem elvesztett szeretteim képét, letöröltem könnyeim. Nagyot sóhajtva zökkentettem vissza magam századparancsnok szerepkörömbe.

Megfordultam, és hagytam, hogy Alyssa ellenőrizze a felszerelésem, míg én is megvizsgáltam az övét. Ezt mindig így csináltuk: ő engem, én őt. Bevetés előtti rituálénak, afféle búcsúzkodásnak is betudható volt. Először a fekete, vastag búvárruhára emlékeztető szkafander, vagyis katonai berkekben békaruci illesztéseit tapogattam ki a kesztyűben. Bár a Marson az atmoszféraprocesszorok áldásos tevékenysége nyomán már kialakult a belélegezhető légkör, ritkássága miatt olyan arrafelé levegőt venni, mintha az ember lefutotta volna a Maratont. Rohamnál ez nem volt túl előnyös, ezért teljesen zárt ruhákat viseltünk.

Ezután jött a páncélzat rögzítése. Mellény, ágyék-, térd-, könyök- és lábszárvédők, valamint a két alkari panel. Ezektől úgy néztünk ki, mint valami high-tech lovag. Alyssa mindent rendesen rögzített. Nagyszerű, így van esélye a túlélésre. A védőfelszerelés ugyan nem hárította el a közvetlen találatokat, de védett a lepattanó golyóktól és a repeszektől, némiképpen még a gránátrobbanástól is. Persze, csak akkor, ha rendesen rögzítették. Láttam már olyat, akiről a repeszek letépték a mellényt, de olyat is, amikor egy leváló lábszárvédőben bukott fel a katona.

Ezt követték az övre és a mellényre csatolt, illetve az azok rekeszeibe rejtett egyéb felszerelések, mint lőszer, egészségügyi készlet, rádió, távcső, gránátok, óra, tájoló, és a többi. Ezek javával maga a ruha is fel volt szerelve, ám mi számoltunk azzal is, hogy a ruházat energiaellátása valami oknál fogva bármikor megszűnhet. Akkor pedig nem árt, ha az ember kézbe kaphatja a távcsövet, a rádiót és a többit.

Az ellenőrzést a fegyver vizsgálatával zártuk. Gépfegyver csőre húzva, bebiztosítva, mellényhez rögzítve. Oldalfegyver az övön rögzítve, pont a kés mellett. Gránátok a mellény rekeszeiben gondosan rögzítve.

- Kész – ütögettem meg a mellény vállvédő részét, majd ökölbe zárt kézzel felmutattam a hüvelykujjam.

- Kész – tett ő is ugyanígy.

A szembe nézett és rám mosolygott. Amióta ismertem, most éreztem először, hogy őszintén teszi ezt.

- Ott ne maradj nekem – mondta kedvesen.

- Te se – bár vigyorogtam, lelkemben rettegést éreztem. Féltem, hogy utoljára látom. Szívem szerint megcsókoltam volna, azonban eszesebb voltam, semmint, hogy így törjem derékba a karrierünket. Ámbátor, lehet jobban járnánk. Mondani akartam még valamit, de ehelyett (gondosan ügyelve, hogy testemmel takarjam tettem) végigsimítottam arcán. Egy pillanatra beletemetkezett a tenyerembe, majd elfordult.

Megkérdezhetnék, hogy beleszerettem-e. A válaszom, nem. Bár kötődtünk egymáshoz, a kapcsolatunk csupán bajtársias volt. Mondhatni, segítettünk egymáson. Harcban védtük egymás hátát, a csatatértől távol pedig keféltünk (a szeretkezés szó nem illik rá, ahhoz túl állatias az, amit csinálni szoktunk), hogy ne őrüljünk meg a bánattól, és ne roppanjunk meg a felgyülemlett feszültségtől. Tiszta haszon alapú kapcsolat. Talán egy másik helyen, másik időben lehetne több is, de itt és most a szerelem olyan érzés lenne, ami csak ártana. Mert ugye, bármelyikünk kaphat egy utolsó golyót…

- Hadnagy, hogyan állunk? – Kérdeztem erélyesen, katonásan. Elég az érzelgősségből.

- Mindenki harcra készen, uram – jelentette kötelességtudóan, majd belerogyott az ülésébe és a fejébe húzta a sisakját.

Megráztam a fejem. Sajnáltam, de biztos voltam benne, hogy Álomszuszék az első ötven méteren meghal, ha nem kaszálják már le az ajtóban. Hehe, amilyen optimista vagyok, nagy rá az esély, hogy már a légkörbe lépve felrobbanunk.

- Ju, mik az esélyeink? – Szóltam oda az utastér végében álló, FN M315 SAW géppuskát tartó Julia Hasseltorp tizedesnek. A hölgyemény a hadsereg előtt testépítő volt. Ennek okán úgy nézett ki, mint aki képes foggal ketté harapni egy acélrudat és puszta kézzel elhúzni egy olyan csapatszállítót, mint amiben jelenleg álltunk. Az egyetlen dolog, amiben felül tudtam múlni, az a magasságom. Abban átlagos volt. Amúgy, kifejezetten ronda nőnek tartottam, masszív állkapoccsal, mohikán frizurával, túlzottan fejlett izmokkal és a mell totális hiányával. Sokszor hitték, hogy pasi. Nem mellesleg, matematikai lángelme volt.

- Nos, uram, a hajót telepumpálták üzemanyaggal, így, ha a pilótánk csak kicsivel lassabb, mint az ellenség célzókomputere, egy lézernyaláb súrolásától is elpárolgunk. Továbbá, nagy a valószínűsége, hogy azok az analfabéta szerelők megint rosszul választották le az apakocsit – így hívtuk az üzemanyagtartályt, mert kerekeken gurult ide-oda, és úgy festett, mint a régi reptereken használt tartálykocsi -, vagyis a burkolaton maradt néhány csepp a léből. Ami tuti begyullad a légkörbe lépéskor – mint aki fejben számolna, pár pillanatra elnémult. Aztán zökkenőmentesen folytatta. – Erős légvédelmi tűz lesz odalent, és mind a hajtómű, mind a VTOL, mind az üzemanyagtartály könnyű célpont. Kis szerencsével, mind a hármat eltrafálják, és akkor nem fogunk szenvedni. Persze felléphet üzemhiba, lelőhetik a pilótákat…

- Lehetne a lényeget, tizedes? – Szólt közbe Botelho idegesen. Basszus, ha már most ilyen nyugtalan, a csatatéren le fog blokkolni. Figyelnem kell rá, ahogy minden Talpasra.

Hasseltorp korholóan nézett a nála alacsonyabb és fiatalabb, de vele egy rangban lévő tizedesnőre. Nem szerette, ha kizökkentették. Jó tanár lenne.

- Hogyne, kedvesem – felém fordult. – Azt mondom, Száz, tíz az öthöz, hogy darabokban érjük el a felszínt.

Jó esély, ámbátor én ennyit sem adtam magunknak.

- Jól van, emberek, begombolkozni – mondtam, és felkaptam a sisakot.

Amint helyére illesztettem a csatolókat, a plexin megjelent minden adat, amit csak a békaruciba épített ketyerék adni tudtak, s az a harcba induló katonának több volt, mint elég. A fedélzeti komputer számos, a ruházaton végigfutó mikro érzékelővel képes elemezni a levegőt, a katona körül száz méteres körzetben háromdimenziós képet alkotni a terepről és a rajta elhelyezkedőkről. Ezen felül rendelkezett barát-ellenség felismerő rendszerrel, így a használója pontosan tudta, hogy aki körülötte van, az fedezi, vagy éppen megölni kívánja. Persze a ruhát ellátták zavarókkal is, hogy az ellenfél hasonló ruháinak érzékelői ne láthassák. Mindemellett még célzási javaslatokat is tett, amellett közvetítette a fegyver célzórendszere által vett képeket, valamint számolta a lőszermennyiséget. Azt már meg sem kell említenem, hogy rendelkezett távcsővel, infravörössel, hőképezővel, rádióval, belső légellátással, hőszabályzóval, valamint a sisak lámpával és fényvédő rostéllyal (ez a plexire húzható). Mindeme funkciót pedig az alkari panelekről vezérelhettük. Persze, mindebből nekem most csak az a három, apró zölden világító LED számított a jobb alkari panelemen, mely jelezte, hogy a békaruci és a sisak között a rádió, az elektronika, és a légcső (a légtartály a ruhára illesztett háti szerelvényben volt) rendesen csatlakozott.

Mindezek ellenére, az egész menetfelszerelés fegyverestül, ruhástul, páncélostul, mindenestül alig nyomott tíz kilót. Az egyetlen hátránya, hogy rettenetesen kényelmetlen benne ülni, pláne a leszállóegységek ülésében.

Mikor felkapcsoltam a sisakrádiót, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy karnevál közepébe csöppentem volna. Az étert betöltötték az ezred hangjai. Gyorsan átállítottam az adóvevőt beszéd módba. Így csak azokat hallhattam, akik hallótávolságon belül voltak, illetve nyitva hagytam egy-egy csatornát a rep. vez.-nek és a hajónk pilótájának. A biztonság kedvéért behangoltam a század, az ezred, valamint Strauss őrnagy és Oded hadnagy személyi sávját is, de azokat zárva hagyva csupán gyorsbillentyűre helyeztem. Álomszuszék mellettem állt… azaz ült, és egyelőre nem akartam vele privát beszélgetést folytatni; az őrnaggyal meg már a beszállás előtt tisztáztuk, amit kellett. Szóval untig elég volt azokat hallanom, és azoknak hallania engem, akik egy szakaszba kerültek velem.

- T mínusz két perc – jelentette a rep. vez. olyan tisztán, mintha mellettem állt volna. – Indítóteret kiüríteni. Felszállásra készülj.

Kinéztem a leszállóhajó szélesre tárt oldalajtaján. A hatalmas hangár zsúfolásig volt repülőkkel. A teljes századom, közel száz ember (pilótákkal együtt még több is) várta, hogy elinduljunk. Minden gép egy szakaszt vitt, azaz kilenc embert. Kivétel az enyém, mert ebben a leszállóhajóban velem együtt tízen voltunk. A századom nyolc szakaszból állt, azaz hetvenhárman tartoztak alám. Férfiak, nők, újoncok és veteránok. Volt, akit a kiképzésről ismertem, és olyan is, akivel a behajózás előtt találkoztam először. Beszállás előtt végigjártam az egész századot. Igyekeztem mindenkivel egy-két szót váltani. Számukra bíztatásként, számomra azért, hogy ha a nap végén szembesülnöm kell a veszteséglistával, minden névhez tudjak arcot csatolni.

Na persze, ha megérem a nap végét. Elhessegettem a gondolatot. Nem szabad pesszimistának lenni. Ha túl akarom élni, túl is fogom. Segít az ösztön, a kiképzés, a bajtársak, a szerencsém. Minden velem van, ami eddig átsegített a csatákon. Lehet megsérülök, de nem fogok meghalni. S ha rajtam múlik, a századból senki. Élve viszem el ezeket az embereket Phobos városába, ha beleszakadok is. Ez az optimizmus kell ide.

Felbúgtak a hajtóművek. A sisak hangszűrői gyorsan beállították magukat, így a megsüketülés veszélye nélkül hallhattam a környezeti hangokat. Ez nagyon hasznos tulajdonság, mikor az ember mellett bombák robbannak és kerepelnek a gépfegyverek.

- Rock’ and Roll – kurjantotta el magát valaki, talán Verbs közlegény. Ő volt az, aki minden ütközetet kalandként fogott fel. Jobban szerette az adrenalint, mint az alkoholt. A bevetéseken úgy pörgött, mintha bedrogozták volna. Ennek ellenére sosem vesztette el az eszét, s mindig hallgatott a parancsokra.

- T mínusz egy perc – de jó lenne arcot kapcsolni a repülés vezető reszelős hangjához, mely alapján egy borostás vén rókát képzeltem el, aki élete során túl sokszor fojtotta alkoholba a bánatát.

A gép jobb- és baloldali ajtaja a helyére csusszant. Teljes sötétség borult az utastérre, míg kigyulladtak a lámpák. Mondjuk, teljesen felesleges volt felkapcsolni azokat, mivel a sisakok azonnal átváltottak éjjellátó módba. Aztán persze vissza.

Alattunk megugrott a hajó. Akik nem készültek a hirtelen emelkedésre, egyensúlyukat vesztve dőltek neki a mellettük lévőnek, a falnak vagy kaptak a mennyezetről lelógó kapaszkodók után. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Föld egyik nagyvárosának túlzsúfolt metrójában lennék, amely hirtelen fékez, és a készületlen utasok dőlnek-borulnak.

Éles kattanás jött a tető felől. A leszállóhajót hozzákapcsolták a kioldódaruval. Ez a szerkezet fogja kitolni a zsilipen. Az anyahajó jobb és baloldalán nyolc-nyolc olyan hangár sorakozott, mint amiben mi voltunk. Összesen százhuszonnyolc leszállóegység fog startolni a mi anyahajónkról, azaz az egész 7. ezred. Ez több, mint ezer embert jelentett, és még huszonnégy ezred csatlakozik hozzánk az első hullámban. Teszem hozzá gyorsan, ez csak a gyalogság. Ugyanennyi ezredet vetnek be a páncélosok, a légierő, és az űrerő is. Ha minden a terv szerint halad, és isten mellénk áll, akkor a nap végére több, mint ötszázezer földi fog a Mars felszínén nyüzsögni, hogy aztán szépen sorban meghódítsák azt. Nem lesz könnyű. A vörös bolygót legalább annyian lakták, mint a Földet, hála a 2156-os nagy kivándorlásnak. Ekkor az emberiség majdnem fele áttelepült a Marsra, ugyanis a szülővilágunk képtelen volt tovább eltartani annyi embert, ahányan éltek rajta. Mondanom sem kell, életmentő volt, a Föld végre fellélegezhetett.

- T mínusz harminc másodperc – a rep. vez. szavaival párhuzamosan meglódult alattunk a leszállóhajó, majd pár pillanattal később hirtelen megállt.

Két újoncnak elege lett a dülöngélésből, leültek Álomszuszék mellé. A sisakom plexijén zöld sziluett rajzolódott köréjük, a fejük fölött pedig megjelent a nevük, rangjuk, egészségi állapotuk. Ez utóbbit a két Talpas békarucija küldte át az enyémre. Ja, még nem mondtam, ezek a csimbi hacukák a viselőik életjeleit is figyelik, megkönnyítve a felcserek dolgát. Szóval, a két zöldfülű Nico és Maxell voltak. Az előbbi még nálam is magasabb fekete bőrű férfi volt, tar fejjel és körszakállal, valamint oszlopszerű karokkal. Meg is kapta a Behemót becenevet. A másikuk, Maxell, inkább afféle tipikus rendszerinfósnak tűnt. Vékony, már-már kórosan sovány testfelépítés, félénkség, dadogás. Viszont nagyon jól kijött a gépekkel. Szerintem a műszakiaknál lett volna a helye, nem a gyalogságnál. Mikor megkérdeztem, miért jött ide, azt mondta, hogy mindig is katona akart lenni. Ezt azonnal elvetettem, mert az ilyen sosem akarna katona lenni (legalábbis nem a gyalogságnál) de nem firtattam tovább. Amíg elvégzi a dolgát, addig érdektelenek az indítékai.

- Behemót, Kuka, talpra – rúgott a bakancsukba Mamoru Kusanagi tizedes. Ő volt Alyssa közvetlen helyettese, és tipikus jakuzatagnak tűnt. Mandulaszemeivel szúrósabban tudott nézni, mint amilyen a legélesebb katana. Kézitusába pedig senki se keveredjen vele, mert nem cáfol rá japán származására.

A két újonc szó nélkül engedelmeskedett. Megragadták a tizedes kezét, aki felállította őket. Kusanagi elmosolyodott. Szerintem élvezte az emberek ugráltatását. Nagyon jó őrmester lesz belőle.

- Önnek is ezt javasolnám, hadnagy – szóltam oda Dragonak, mielőtt elaludt volna. Legalábbis úgy tűnt, mint akit az állandó zötykölődések fognak álomba szenderíteni. – Mire leérünk, a csatapáncéltól és ettől a remek üléstől teljesen elzsibbad a lába. Azt pedig nem fogja értékelni, mikor a golyók süvítenek a feje mellett és lépést kéne tartania az embereivel.

- Tíz másodperc – csendült a pilóta hangja. Bakker, nő volt. Mikor beszállt, azt hittem, hogy férfi. Mentségemre, rajta volt a sisak és hátulról láttam.

- Oké – nyögte elnyúltan a hadnagy.

- Kilenc… - hallatszott az éterből a magabiztos, mégis lágy női hang. Így bevetés előtt nagyon megnyugtató volt hallgatni. Ellenben Alyssájéval, akit enyhén érdes hanggal áldott meg a teremtő.

- Nyolc…

Ahogy azt sejteni lehetett, a hadnagy a csatapáncélban nem tudta ellökni magát a székből. A műszálas bevonat olyanná tette az ülést, mintha jeges lenne. Ráadásul nem volt karfa, amiben meg lehetett volna kapaszkodni, és a páncélban képtelenség volt annyira előredőlni, hogy a súlypont áthelyezésével lendületből álljon fel. Ahogy szerencsétlenkedett, többen felkuncogtak.

- Hét…

Mivel nem hagyhattam, hogy az emberek kiröhögjék a hadnagyukat, odaléptem, karon ragadtam és felrántottam. Korholóan az arcába bámultam.

- Hat..

- Fogódzkodni magától is tud? – kérdeztem úgy, hogy a többiek ne hallják.

- Öt…

- Igen – felelte lesütött szemmel. Megbánás és zavar jelét véltem felfedezni az arcán. Jó, a hadnagy nem idióta, csak tapasztalatlan. – Sajnálom, nem fordul elő még egyszer.

- Négy…

- Ajánlom is – rácsaptam a vállára, ezzel próbálva jelezni, hogy nem történt tragédia. Nem tudom, értette-e.

- Három…

- Fogódzkodjatok Talpasok, a pokoljárat extrém utazása most indul. Remélem nem tömtétek teli magatokat reggelivel – ez már biztos Verbs volt. A hangja olyan izgatottan csenget, mintha életében először menne vidámparkba.

- Kettő… egy… kioldás.

Utáltam a kilövést. A gravitáció és a hajtóművek nyolc G-s gyorsulással indítják meg a leszállóhajót a bolygó felé. Ez egy pillanat alatt az ember torkába passzírozza a gyomrát, melynek egyenes következménye, hogy az étel távozik. Ami egy zárt ruhában korántsem kellemes. Erre a tapasztalatra még siheder újonc koromban tettem szert (nekünk még volt űrből ledobási gyakorlat, ellentétben a Talpasok kiképzésével… abba is sok ész szorult, aki azt a gyorstalpalót összeállította). Mindezek mellett elfog minket a súlytalanság érzése, ami még talán kellemes is lehetne, ha a gyorsulás végeztével nem zuhannánk vissza a padlóra, mint egy darab kő. Na, ezért kéne ülve, bekötve végigcsinálnunk ezt.

A leszállóhajók addig gyorsultak, míg el nem érték a célbolygó légkörét. Erre azért volt szükség, mert az enyhe ívű pályán máskülönben könnyű célpontot nyújtottak volna az ellenséges rombolóknak és cirkálóknak. Azok ugyanis elsődlegesen a leszállókra vadásznak, és csak másodsorban törődnek a rájuk támadó hadihajókkal. A gyorsulással viszont meggátolható, hogy célba vegyék a leszállóhajót, ugyanis a célzókomputer nem tudja időben kiszámítani a vektorukat. Elméletben.

A légkört elérve a lassulás olyan, mintha teljes erőből egy vastag gumimatracnak csapódnánk, miután öt-hat méter magasból leestünk a kötélről tornaórán. A hajó hatalmasat ugrik, miközben az utasok a súlytalanság állapotából visszazuhannak a gravitáció hatásai közé. Nico, McGowan és Maxell seggre estek. A rutinosabbak, köztük én, de meglepetésemre Botelho és Drago is, még a lassítás előtt visszalökték magukat a padlóra.

Míg a három zöldfülűt talpra segítették a társaik, én felnyitottam az utasteret a pilótafülkével összekötő keskeny járat fedelét, és előre másztam. A felszerelésben alig fértem el. Amúgy, ez szabálytalan, de sosem törődtem vele. Szerettem tudni, mi történik körülöttünk. Ha képtelen vagyok befolyásolni az eseményeket, legalább lássam. Jobb, mint hátul üldögélni és várni, hogy mi lesz, leérünk avagy sem. Az a teljes bizonytalanság, amit pedig gyűlölök.

Kidugtam a fejem a járatból, pont a pilóta és a másodpilóta között. Az előbbire meredve rájuk köszöntem.

- Szasztok.

Mindketten rám néztek, de engem csak a pilóta érdekelt. Basszus, tényleg nő volt. Méghozzá egy szöszi, harmincas. Hozzám hasonlóan százados. De olyan lapos lehetett, mint egy deszka, mert semmi nőies báj nem látszódott a ruháján. Ámbátor, a pilótazubbonyok elég bők voltak, ellentétben a békarucinkkal.

- Mit keres itt?

- Jöttem nézelődni.

- Ez szabálytalan – harsant a másodpilóta. Kénytelen voltam ránézni. Bajszos volt és mogorva, a homlokán egy ökölnyi anyajeggyel.

- Na és akkor mi van? – kérdeztem flegmán, próbálva leplezni enyhe undorom a képe láttán. Ez még nem hallott a plasztikai műtétről? Azt a céltáblát rég eltakaríthatta volna a fejéről. – Utálok ott hátul várni a halálra. Gondolom te sem szeretnél bekötött szemmel landolni.

A pilótacsaj elmosolyodott. Megértett. A másodpilóta arcáról csak azt tudtam leolvasni, hogy bal lábbal kelt. Ezzel nincs egyedül. Ám nem ő volt a főnök, így mikor a felettese visszafordul a műszerek felé, bele kellett törődnie a jelenlétembe. Úgyhogy tette a dolgát.

Kipislantottam a panoráma kilátást biztosító félgömb alakú ablakon. A súrlódástól keletkezett lángok nyaldosták az üveget, bár az anyag távoli rokonságban sem állt azzal, amit anno üvegnek neveztek. A gép hevesen rázkódott, a gravitációs kiegyenlítők pont egy lépéssel voltak lemaradva, ennél fogva erősen kellett kapaszkodnunk. Azaz, nekem nem, én a szűk járatban teljesen stabilan állhattam.

Amikor végre áttörtük a légkör felsőbb rétegeit, a lángnyelvek eltűntek, és a rázkódás is abbamaradt. Eljött a holtidő. Ez az a pár percnyi nyugodt pillanat, míg a csapatszállítók elérik a földi légvédelmi ütegek lőtávolságát. Amik amúgy szinte teljesen megegyeznek azokkal, amiket kétszáz évvel ezelőtt is használtak, csak éppen nagyobb a kaliberük, messzebbre lőnek és erősebbek. Hogy miért használunk 2200-ban még mindig lőpor alapú golyós fegyvert, mikor már rendelkezünk lézertechnikával is? Jogos kérdés, a válasz pedig egyszerű. A lézer erős, hatékony fegyver. Egyetlen lövés képes lenne olvadt fémtömbbé avanzsálni a leszállóegységünket. Ámde nagy hátulütője, hogy ehhez a teljesítményhez baromi nagy hő termelésével jut hozzá. Egy-egy lövésnél még nem lenne gáz, de mikor több száz madarat kéne lekapni az égről, egy földi vagy ahhoz hasonló környezetű bolygón (mint amilyen példának okáért a Mars is) hamar a fegyverekből lenne olvadt fémtömb. Ugyanez igaz a puskákra is. Kísérleteztek gyalogsági lézerfegyverrel, de ahhoz, hogy hatékonyan hűthessék, a katonának hűtőládát kellene cipelnie a hátán. S még így is csupán tíz, maximum húsz lövést adhatna le, azt is egyesével, több másodperces kihagyásokkal. Ekkor lenne olyan forró a fegyver, hogy a baka már kesztyűben sem tudná megfogni. Mindezt összevetve a kezembe szorongatott Heckler-Koch HK G42 Horizonnal, vagy a Colt modell M20-assal, melyekbe százötven darab tíz milliméteres, robbanófejes, szabvány acélmagvas töltényt pakolhatunk, és három tárnyit lőhetünk el folyamatos tüzeléssel, mire annyira átforrósodik, hogy puszta kézzel ne lehessen megfogni. Azt hiszem, beláthatják, hogy minden jó érzésű katona a gépfegyverre szavaz. Nem mellesleg, az enyém csöve alá még egy M-90-es pumpás gránátvetőt is illesztettem. De azért használtunk lézerfegyvert is, a tankjainkra olyanokat is szereltek egyebek mellett.

No, visszatérve a leszállásra. A holtidő lassan a végéhez közeledett. Végignéztem a körülöttünk repülő leszállóegységeken. Úgy néztek ki, mint a lábukat maguk alá húzó lódarazsak, főleg, miután a légkör áttörése után kinyitották szárnyaikat. A pilótafülke volt a fej, az utastér a tor, a PW4000-es hajtómű pedig a potroh. Régen ehhez hasonlók hajtották meg a nagy utasszállítókat. Lenyűgöző, hogy manapság a buszok méretével vetekedő leszállóhajókba építik be őket. Képzeljék el, mik vannak a mi utasszállító repülőinkben, vagy éppen a csillagrombolóinkban… bár azokat föld körül szerelik össze. Nem képesek légkörbe lépni. Akkor inkább az űrcirkálóinkat képzeljék el, azokat felkészítették bolygón történő landolásra és onnan való felszállásra.

Aztán ott voltak a harckocsikat szállító leszállóhajók, melyek leginkább egy nagyra nőtt szarvasbogárra emlékeztetett, aminek mind a hat lábára rátapadt egy-egy mutáns babszem. Ezek volnának a siklótankok. Tényleg babszemre emlékeztetett a testük, csak abból egy nagy, és négy kicsi cső állt ki. Két gépágyú, két lézerágyú és a lövegtorony. Némelyiken a gépágyút rakétaindító állványzattal cserélték fel. Mellettük, pontosabban, az őket cipelő leszállóhajó belsejében pedig ott volt a többi harci gépezet, mint szállító siklók és robogók.

A csapatszállítók között pedig apró, egyszemélyes vadászgépek döngicséltek. Hagyományos vadászgépeknek tűntek. Igazság szerint, nem sokat változtak a XXI. század közepén kialakított gépekhez képest. Leszámítva, hogy ezek képesek voltak űrrepülésre. Helyből fel és leszállást biztosító STOVL rendszer, melyet a 2000-es évek elején kifejlesztett F-35-ös vadászgép rendszeréből örököltek meg. Bár nem vagyok ebben szakavatott, de ahogy anno egyszer egy pilóta elmesélte, ez annyit tett, hogy a törzsben is volt egy hajtómű, melyet repülés közben bezártak, s csak le- és felszálláskor nyitották fel. Illetve, a farka végén a két függőleges vezérsík között egy ide-oda „csóválható” hajtómű volt. Később az űrvadászgépek (az SF-12-esek) is ezzel a rendszerrel lettek felszerelve. Szóval, baromi jól manőverezhetőek és képesek függőlegesen fel-le szállni. Fegyverzetük pedig még mindig rakétából és gépágyúból állt, igaz, már mindent a törzsön belüli rekeszekben tároltak.

Szóval, ezekből a méretes lódarazsakból, szarvasbogarakból és őseikre emlékeztető vadászgépekből nyüzsgött vagy ezer, sőt, annál is több az égen. Körülöttünk mindenütt. Mintha bedugult volna az égi sztráda. A vörös talaj előtt, a rózsaszín égen lenyűgöző látványt nyújtottak. Az emberiség történelmének legnagyobb offenzívája volt ez.

- Radarkapcsolat – jelentette a másodpilóta.

Azonnal az érzékelők monitorára sandítottam (nem, semmi közük nem volt a radarhoz, de a katonai szlengben megmaradt elavult megnevezésük). A sok-sok zöld jel előtt, melyek a mi gépeinket jelölték, számtalan vörös jelzés jelent meg. Az ellenség vadászgépei. Nagyot nyeltem. Most kezdődik csak a tánc.

A mi vadászaink is érzékelhették a támadókat, mert felgyorsítottak és kiváltak az alakzatból. Előre rohantak, ahol már megjelentek az első robbanások. Valahol a távolban, talán kilométerekre tőlünk, megkezdődött az első bolygóközi háború második felvonása. Az agresszorokból védők, a védőkből agresszorok lettek. Milyen vicces a sors.

- Kis szerencsével megússzuk a vadászokat – mondta a pilóta halálos nyugalommal. Jó neki, nekem egyre szárazabb lett a szám, és gombóc formálódott a torkomban.

Egy rakéta húzott el a hajónk orra előtt és csapódott bele a harmadik szakasz gépébe. Azonnal darabokra robbantak. A lökéshullám kibillentette a gépünket. A felvillanó tűztengerben szinte láttam a katonáim arcát. Bassza meg, máris elvesztettem kilenc embert, pedig még benne sem voltunk a sűrűjében. Ennyit az optimizmusomról, arról, hogy nem vesztek el senkit. Dühösen a falba öklöztem. A kesztyű elnyelte az ütés egy részét, de így is eléggé fájt, hogy a dühöm eloszoljon. Higgadtnak kellett maradnom.

Valamivel előttünk és alattunk több gép is belefutott a légvédelmi tűzbe. A füstpamacsok úgy festettek, mint milliónyi repülő fekete bárány. És egyre közeledtek, ahogy száguldottunk a talaj felé. A légvédelmi tűz függönyt borított az égre. Alatta pedig ott terebélyesedett Phobos városa. Egyelőre még csak egy szürkésbarna folt volt a vörös placcon, de hamarosan megláthatjuk a két-három emeletes régebbi acéllemez és újabb vöröskő házakat, a mesterséges kerteket, és a betonutakat.

Besuhantunk a légvédelem függönyébe. Minden felé gránátok robbantak, ahol mégsem, ott a jelzőfényes lövedékek szaggatott vonala állta utunkat. A pilótánk megfeszült idegekkel kerülgette az égi… azaz, földi csapásokat. Egyre sűrűsödött a füst, a robbanások pedig folyamatosan villogó fényeffektekként adták meg a hangulatot. Olyan volt, mintha éjnek évadján hatalmas vihar tombolna a tengeren. Mindenütt villámok, a szél és a hullámok rángatják a hajót… csak éppen ezek robbanások voltak és a lökéshullám dobálta a hajónkat.

- Ezt nézni is rossz – nyögtem, bár nem tudtam biztosan, hogy kimondtam hangosan is.

- Maga nem akart bekötött szemmel leszállni – szisszent fel a pilóta. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy épségben levigyen minket.

- Akkor jó ötletnek tűnt – vágtam vissza, meredten nézve a tűzijátékot. Közben tudatosan próbáltam elengedni az üléseket. Az ujjaim már fájtak, annyira erősen szorítottam a háttámaszokat.

Nyelni próbáltam, de a szám kiszáradt. Nem is baj, a torkomat fojtogató gombóc miatt amúgy sem tudtam volna. A mellkasomban is volt valami. Talán a jeges félelem, az feszítethette annyira. Rettenetes érzés ott lenni a légvédelmi tűz kellős közepén egy baromi jó célpontot nyújtó hajóban, s egy ismeretlen emberre bízni az életed. Se irányítás, se remény. Csak fohász, buzgó imádkozás, hogy egy darabban érjünk le. Érdekes, tűzharcokban sosem rettegtem úgy, mint mikor a leszállóhajókban lőttek rám. Valószínűleg azért, mert akkor irányíthattam a dolgok menetét, ilyenkor azonban csak tehetetlen szemlélője voltam az eseményeknek.

Kip-kop-kip-kop… zongorázott végig egy gépágyú a hajó oldalán. Egy, max két másodperc, ennyi ideig tartott a kopogás. Az egyik golyó a szemem előtt suhant el. Bejött a hajóba és kiment. Mintha a jármű fala ott sem lett volna. Öt milli, és lyukat üt a sisakomba. Öt centi, és letépi a fejemet. Egy másik lövedék a mennyezeten lévő konzolok közül zúzta szét az egyiket. A harmadik találat a pilóta fejét vitte szét. A golyó a hónaljánál ment be, és a feje búbján jött ki. A nő nem sikoltott, szerintem nem is érezte. A másodpilóta és én is csak annyit érzékeltünk, hogy felugrott, a hevederek visszarántották, valami vérpermetet szórva kiröppent a sisakja tetején, ő pedig előre bucskázott. Ennyi volt. Talán tartott az egész jelenet fél másodpercig.

- Bassza meg… bassza meg… bassza meg… - sikoltotta a másodpilóta kismalacokat megszégyenítő hangon. A pilótára meredve megállás nélkül kántálta.

Nekem is beletelt pár pillanatba, míg eltudtam szakítani a tekintetem a fejem mellett elhúzó golyó ütötte lyuktól. Ez jobban sokkolt, mint a pilóta halála, bármilyen érzéktelenül is hangzik. Ő túl sokat nem jelentett számomra, most láttam először. Ellenben magammal. A kurva életbe, öt centire voltam attól, hogy úgy járjak, mint a pilótánk. Ha csak egy kicsivel gyorsabban megy a hajó, vagy más szögben áll, esetleg a tüzér fél pillanattal később húzza meg a ravaszt… most én feküdnék a műszerpulton vértől vörös sisakrostéllyal, élettelenül.

- Bassza meg… - sikerült végre odafigyelnem a másodpilóta szavaira. Még mindig halott társát bámulta, a gép meg csak úgy ment a nagyvilágba.

- Hé! – Rivalltam rá torkaszakadtamból. Reméltem, hogy sisakom nem halkítja le túlságosan a hangom. A fickónak szüksége van a kizökkentésre. Biztos ami hót ziher alapon megragadtam a vállát és megráztam. Ha a hangom nem is, ez hatott. Végre rám nézett. – Ő halott. Ennyi volt. Most viszont le kell vinnie minket, vagy mi is megdöglünk – menetirányba fordítottam. Mintha rongybaba lenne. Istenem, segíts le minket egyben. – Tegye le a gépet.

- Értettem – mondta színtelen hangon. Nem tudom, hogy megnyugodott-e, vagy csak elment nála a kép. A sisak miatt nem láttam a szemét.

Megfordultam és visszamásztam az utastérbe. Ott sem fogadott felemelő látvány. Több lyukon át szűrődött be a fény. Botelho a bal oldalajtónak dőlve kuporgott. Először azt hittem, eltalálták, de nem láttam vért. Legnagyobb meglepetésemre, Drago hadnagy állt mellett.

- Mi történt? – Kérdeztem, átfurakodva a többieken. Éreztem a remegő testüket. Mindenki retteget, még a veteránok is.

- Pánik – mondta Drago. – Sokkot kapott, azt hiszem. Motyog valamit, de nem értem.

- Elől mi a helyzet? – Kérdezte Alyssa. A hangja elárulta, hogy megneszelt valamit abból, ami elől történt. Nem csoda, később vettem észre, hogy a pilóta vére a bal karomra is ráfröccsent.

- A pilótának annyi – ezzel nem javítottam a kedélyállapoton, de nem volt mit szépíteni. Álomszuszékhoz fordultam. – Állítsa talpra, ha tudja.

- És ha nem?

- Akkor itt marad – mondtam szenvtelenül. A leszállóegységek a gyalogság kipakolása után fölemelkednek a légkör határáig, vagy visszatérnek az anyahajóra. Attól függ, mennyire sérült az adott gép, vagy mennyire szarta össze magát a pilótája. Szóval, ha Botelho nem lesz harcra kész a talaj elérésekor, akkor a hajón lesz a legnagyobb biztonságba… nagyjából.

Vörös fény árasztotta el az utasteret. Oké, tehát a talaj közelébe értünk. Még pár másodperc, és megáll a hajó, kitárulnak az ajtók, felvillan a zöld fény és az irányítás újra a kezemben. Ideje lesz már, a szűk utastér kezdett fullasztó lenni. Még a sisak szűrőjén át is hallottam a hajó körül robbanó töltetek puffogását.

Halk zúgást csapta meg a fülem jobb és bal oldalról, enyhén fentről. Bekapcsolt a VTOL rendszer. Az apró oldalsó fúvókák függőlegesbe fordulnak és szépen leeresztik a gépet a talajra. A lábam alatt a hajó érezhetően lassult. Aztán egy zökkenés, és már tudtam, megérkeztünk. Hál’ istennek.

- Lent vagyunk – hallottam a pilóta remegő hangját a fülhallgatómban. Szavaival egy időben kitárultak az ajtók, és a vörös fényt zöld váltotta fel. – Tűnjetek innen!

Nem is tudnál marasztalni.

- Mozgás – adta ki a parancsot Alyssa, miközben kiugrott a hajóból.

Csizmája keményen koppant a vörös, homokos sziklán. Kilépett oldalra, majd intett nekünk.

- Gyerünk, gyerünk, gyerünk – mondta erélyesen, de egyáltalán nem üvöltve. Szavai ösztökélően hatottak, katonáim sorban ugráltak ki.

Gyors pillantást vetettem Álomszuszékra, aki még mindig Botelhot próbálta élesztgetni. Hiába, a tizedes csak még jobban összekucorodott, ahogy meghallotta a kinti pokol zajait. Ennyit róla, egy újabb katona mínuszba. De ő legalább még túlélheti. Megragadtam a hadnagy karját és kitessékeltem a gépből. Ha valamit megtanultam a háborúban az az, hogy a leszállóhajók az égen repülő céltáblák, a földön biztos koporsók.

- Hagyja, neki vége – úgy értettem, a bevetésének vége, de azt hiszem, a hadnagy félreértett. Mindegy…

Kilöktem Álomszuszékot, majd utána vetettem magam. A pilóta figyelhetett, mert alig rugaszkodtam el a hajó padlójától, már hallottam a feldübörgő hajtóműveket.

- Én elhúztam – mondta, és húzott is, mint a vadliba. Mire talajt fogtam, már méterekkel a fejem fölött volt. Kedves, hogy megvárt.

Féltérdre ereszkedtem, kibiztosítottam G42-esem és magam elé tartva felmértem a poklot, ahová majdhogynem szó szerint beestem. Az első, ami eszembe jutott egy pár órával ezelőtti beszélgetés volt Strauss őrnaggyal. Megkérdeztem, mire számít a hadművelettel kapcsolatban. Ő egy kérdéssel felelt: Láttam-e a Ryan közlegény megmentése című filmet. Az eredetit, nem a remake-t. Igennel feleltem.

Erre annyit mondott: Az elején a partraszállás nem semmi. Mindketten tapasztalt bakák vagyunk, szóval tudjuk, hogy az, amit ott bemutattak, közel áll a valósághoz. Valahogy olyan lehetett a D-nap akkor, 1944-ben. De félek belegondolni, milyen brutális lesz az a film, ami a mi D-napunkról fog valóságosan megemlékezni.

Most azt gondoltam, mi a fasznak gondoljak bele. Éppen átéltem. Ameddig a szem ellátott katonákat lehetett látni. A város határát alkotó szélfogó falak nem lehettek messzebb ötven méternél, de nekem (és szerintem mindenki másnak) legalább egy kilométernek tűnt. Totálisan sík, fedezékektől mentes terepen kellett átszaladnunk, miközben a városból fátyolfüggönyként zúdult ránk az ólom gépágyú, géppuska és aknák képében. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a becsapódó gránátok takaros tölcséreket hagytak, illetve jó pár landolóhajó és tank felrobbant leszállás előtt vagy alatt, így a roncsaik fedezékül szolgálhattak. És higgyék el, ha azt mondom, mocskosul sok romhalmaz volt már ott. Mögöttük pedig katonák tucatjai kuporogtak, ahogy a bombatölcsérekben is. Rangtól és nemtől függetlenül próbálták bepréselni magukat a legkisebb dudor mögé is, reménykedve, hogy ott biztonságra leltek. De láttam olyat is, aki szabályosan kilökte a társát, hogy a helyére kucorodhasson, pont egy pillanattal azelőtt, hogy egy géppuska végigpásztázott a roncson. Ő életben maradt, a fickó, akit kilökött a fedezék mögül, nem.

Pokol… fenét, az üdülő ehhez képest. Figyeltem, ahogy több katona, félelemből, kötelességből vagy a kutya tudja miből, rohant a város felé. Nem törődtek azzal, hogy sorban kaszálják le őket. Vissza sem néztek, csak rohantak előre, a halálba. Mások felbátorodva rajtuk, szintén előre nyomultak, hasonló balsorssal.

Aknák robbantak, leszállóegységek estek le az égről, tankok szakadtak darabokra. Néha elzúgott felettünk egy-egy ellenséges vadászgép, nyomukban a mieinkkel, és gépágyújával végigszántott rajtunk. Aratott a halál. Fröcsögött a vér, röpködtek a testrészek. A vörös homok keveredett a sötét vérrel.

Én pedig ott voltam a kellős közepén. Mit tehettem volna? Legszívesebben struccpolitika módjára a homokba dugtam volna a fejem. Ott sem akartam lenni. Vagy én is kilökhetnék valakit egy bombatölcsérből, a roncsok mögül. Fedezékben várhatnám meg a végét. Még jobb lenne felugrani egy indulni készülő leszállóhajóra, ahogy az a katona, aki alig tíz méterre mellettünk zuhant vissza és szegte a nyakát. Felkapaszkodott egy hajóra, de nem találhatott biztos fogást. Pech… pech… már megint ez a flegmaság, mint a pilóta halálakor. Ennyire érzéketlen lettem? Ennyire nem zavar a halál. Bassza meg, igen. Vagy ez, vagy megkergülök. Ha minden halált magamra vennék, már a halántékomhoz emeltem volna az oldalfegyverem. Ezt a mókát ép elmével csak közönnyel lehet átvészelni, szerintem. Ráérek bánkódni a saját embereim miatt, mit törjem magam olyanokért, akiket nem is ismerek? Elég nekem az ő haláluk terhét cipelni. Kilencen már odavesztek, és ki tudja még hányan. Körbenéztem. A szakaszom tagjai körülöttem a földön feküdtek. Csak ők. Senki mást nem láttam a szakaszomból. Bassza meg, hová lettek?

- Száz! Mi a büdös isten nyilát csináljunk? – üvöltötte Alyssa.

- Emeld a segged és nyomulj előre – kiabáltam vissza. A hangzavartól még a szűrőn át, a rádión keresztül is alig hallottuk egymás hangját. Itt mond csődöt a technológia, és még valaki kérdezi, miért tanítják még mindig a kézjeleket. Ennek fényében el is mutogattam, hogy húzzák a belüket a legközelebbi bombatölcsérhez.

Az élre álltam és futottam. Sisakom plexién sorjáztak az adatok, de engem csak egy valami érdekelt. Az érzékelőn a sok kis zöld pont között próbáltam megtalálni az enyéimet. De csak heten voltak. Ott nyomultak mögöttem, tartva a lépést. Hol a francba vannak a többiek? Hol a századom? Csak mi értünk volna földet? Picsába!

Az utolsó pár métert röptében tettem meg. Bevetettem magam a legközelebbi bombatölcsérbe. Három katona már ott kuporgott, jelzésük szerint a 9. ezred Dog százada volt. Az nem jó, a 9. ezrednek kilométerekre kellett lennie tőlünk, valahol a város déli részén. Nekünk az északi kikötőket kellett bevennünk. Basszus, a pilóta eltévesztette a landolózónát?

Mire ezt végiggondoltam, az embereim hozzám hasonlóan beröppentek. Időben, Nicot egy közeli aknarobbanás szele segítette be közénk.

- Mindenki itt van? – kérdeztem.

- Ja – felelte Drago hadnagy remegő hanggal, gyors szemle után. – Közlegény, jól van? – szavait Niconak címezte.

- Csak szédülök – felelte az újonc lihegve.

- Rendben van – a hadnagy meglepően hidegfejűnek tűnt. Nem látszottak rajta a pánik jelei. Ennek örültem. Lehet, hogy szabályzatmániás, de a gyakorlatban is megállja a helyét. Kissé ellentmondásosnak tűnt a fickó, bár nem először láttam olyat, hogy egy ember valami olyasmit tett, amit senki nem nézett ki belőle.

- Hogyan tovább, százados? – érdeklődött. Azért a hangja elárulta, hogy ő is összeszarta magát. Nem volt egyedül, rám is rám fért volna a tiszta alsógatya.

A kérdésére pedig csak egy választ tudtam adni.

- Nyomulunk – és megdöglünk, tettem hozzá magamban. Ötven méter, meg nem tesszük. Kinéztem a kráter peremén. Egy hozzám hasonló századosnak éppen akkor robbant szét dinnye módjára a feje. Alig tíz méterre aknarobbanás tépett szét három katonát. Jobbra egy felcser próbált életet lehelni az előtte fekvő megcsonkított tizedesbe. Egy közlegény rohant el mellette, mikor golyót kapott a nyakába. Pont a nyakába, csesszus, alig lehet látni a ruha alatt. Kétrét görnyedt. A felcser azonnal mellé térdelt. Egyszerre próbálta életre kelteni a fél-tizedest és elfojtani a közlegény spriccelő vérét. Mindezt úgy, hogy tökéletes célpontot nyújtott. Két másodperccel később le is kaszálták. Ennyit ért a hősiessége.

- Előre – adtam ki az ukázt.

Alyssa azonnal felugrott, nem sokkal lemaradva tőle Drago is talpra szökkent. Az őrmester megfordult, míg a hadnagy megtett pár lépést, s csak aztán torpant meg, hogy Alyssa példáját követve kitessékelje a többieket (beleértve a három 9. ezredbe tartozót srácot is) a kráterből.

- Én nem uram – hallottam egy ismerős hangot. Visszalestem a vállam fölött. – Maradok.

McGowan közlegény volt az. Egész testében remegett. Arcát könny áztatta. Zokogott. Lófaszt maradsz. Talpra küzdöttem magam, megragadtam a mellénye nyaki részét és felrántottam. A többiek már rohantak. Seggbe rúgtam.

- Francokat! Ha itt maradsz, megdöglesz – szavaim nem üres frázisok voltak. Addigra nyilvánvalóvá vált, hogy a bombatölcsérekben és a roncsok mögött sem élhetjük túl. A tüzérség bemért minket. Egyre nagyobb elánnal potyogtak a robbanékony lövedékek. És nem kis aknatűz volt ez, hanem nagy, tankokat is szétcincáló zárótűz. – Belőttek minket! – Magam után ráncigálva futni kezdtem.

Pár lépés után McGowan már maga is rohant. El mellettem. Úgy futott az ellenséges tűz felé, mintha baráti erők lennének. Akárcsak én. Mint mindenki. Egyre többen jöttek rá, hogy a városon kívül már sehol sem biztonságos. Így hát futottak a város felé. És estek el sorban. Hol golyótól, hol a tüzérségtől. Az ellenséges repülők sem voltak restek ránk lőni. Hiába röpködtek a fejünk fölött a mieink is, nem zavartatták magukat. Azt hiszem, ha túlélem, a kantinba megagyalok pár légierőst. Lehet, hogy nekik kacsavadászat az ott fent, de idelent mi vagyunk a kacsák.

A tankok, amik még működtek, szintén a város felé tepertek. Fegyvereik folyamatosan ontották magukból a lövedéket, gondosan ügyelve, nehogy baráti tűz miatt megöljenek közülünk párat. Nem beszélve arról, hogy a városra óvatosan lőhettek, nehogy megsérüljenek a dokkok. Azokra úgy kellett vigyáznunk, mint a szemünk fényére. A hadihajóink ezért sem bombázták szarrá a város védelmét. Ráadásul még csak diverzáns alakulatokat sem tudtak bejutatni, mindet levadászták a légkörbe lépés után. Ezért nyomultunk mi, kvázi sok lúd disznót győz taktikával. A tankok azért oda-odapörköltek a városnak, a vadászaink is buzgón szórták a rakétákat a géppuskafészkekre és a tüzérségre, de ez csak annyit ért, mint halottnak a csók. Az ellenséges vadászok ritkították a tankokat és elvágták a saját vadászainkat a város védelmétől. Ja és persze, a tüzérség sem kímélte a tankjainkat… se minket… poklok pokla, új értelmet nyert számomra ez a fogalom.

Figyeltem a szakaszom. Előttem rohantak, több katona között. Még senkit nem vesztettem el közülük, de nem ámítottam magam. Bármelyik pillanatban elfeküdhetnek, mint az az őrmester, aki fél pillanattal ezelőtt mellettem loholt, aztán fejét vesztve elterült. Vagy közénk lőhetnek egy gránátot, és szétszaggatott testtel hagyjuk magunk mögött ezt a világot.

Pang… egy pendülés, s máris éreztem, ahogy a mars poros, puskaporszagtól átitatódott ritkás levegője beáramlik a sisakomba. A plexim kijelzői kialudtak. Mostantól csak a szememre hagyatkozhattam. Két szerencsém volt. Egy, csak a plexi elektronikája szállt el, szóval a sisak még működött. Tehát nem kellett kifulladástól tartanom (bár gyorsabban fog fogyni az oxigénem, és valószínűleg nehezebben kapok majd levegőt), valamint a rádióm is üzemképes maradt. Kettő, életben voltam, és azt hiszem, ez nagyobb szerencse. Már másodszor a mai nap. Milliméterekre került el a halál. Túl sok mázli ez egy akcióra. Valaki vigyáz rám. Isten, egy őrangyal, bárki, nem tudom, de hálát rebegtem neki, annyi szent. S persze reménykedtem, hogy végig velem marad.

Sajnos, Kusanagit elhagyta a szerencséje. A sorozat, ami engem csak érintett, őt telibe kapta és mellkastól felfelé szitává lyuggatta. Széttrancsírozott teste a földre zuhant, mint egy liszteszsák. Két másodperccel később McGowan is összeesett. Azt hiszem, őt egy orvlövész találhatta el. Szegény fiú. Lehet jobb lett volna, ha nem ráncigálom ki a bombatölcsérből? A büdös francba, alig volt hátra húsz méter.

Ekkor egy akna csapódott mögém. Talán két lépéssel azelőtt még ott álltam. A mellényemen kopogtak a repeszek, miközben a lökéshullám felkapott és a földhöz vágott. A nyomomban loholó két baka nem volt ilyen szerencsés. Őket telibe kapta. Kész, ennyi volt, én ott maradok. Nem bírtam mozdulni, a félelem megdermesztett. Belém hasított az érzés, hogy elfogyott minden szerencsém. Elkerültem két golyót, egy aknát. Ha most megmozdulok, tuti lekaszálnak. Megadtam magam a mellkasomat szorongató jeges pániknak.

- Talpra, Száz – ragadott karon valaki és rántott fel a földről. – Megmondtam, hogy itt ne hagyd a fogad.

Hálásan néztem Alyssára, miközben futásnak eredtem. A testem újra reagált, a rettegés köde elszállt a tudatomról. Nem mondom, hogy már nem féltem, de újfent képes voltam uralkodni rajta. Ami nem hátrány, mikor az ember körül golyók záporoznak, és a katonái számítanak rá.

Elértük a szélfogó falakat. Az enyhén döntött, kétszintes házak magasságát verő acéllemezek a homok és a szél felfogására szolgáltak, a mai nap azonban száznyi katona legjobb barátai lettek. Végre biztos fedezékben. Körbe néztem. A tíz méter széles fal mögött egy századra való ember kezdett összezsúfolódni. Csak nem az én századom. Sőt, még csak nem is az ezredem. A 7-esből senkit sem láttam a szakaszomon kívül, de voltak itt a 9-esből, és a 12-esből. Valaki nagyon elszúrt valamit, és gyanítottam, hogy nem mi. Na mindegy, a feladat még így is adott. Annyi a különbség, hogy a szakaszommal át kell verekednünk magunkat a városon. Mi sem egyszerűbb… nagyon remélem, hogy a századom többi része jó helyen van és teszik a dolgukat.

- Ennyi? Ennyien jutottunk idáig? – kérdeztem. – Halljam a neveket – muszáj volt, működésképtelen sisak nélkül nehezebben tudtam felismerni a teljesen egyforma ruházatot viselő katonákat. Semmi egyedit vagy kirívót nem viselhettünk, nehogy megkönnyítsük az orvlövészek dolgát a tisztkeresésben.

- Drago hadnagy, jelen.

- Trip A jelen – a hangja dühös volt. Kezdet felpörgetni magát.

- Hasseltrop él és virul, de elhagytam a géppuskám – mondta az oldalfegyverét szorongatva.

- Én is megvagyok… és hozzáfűzném, hogy ez a buli nagyon szar – ez Verbs volt. Próbált vidámnak tűnni, de a hangja már egyáltalán nem tűnt annak.

- Behemót, megvagyok – lihegte Nico. A mellény háti részén egy kisebb rés tátongott. Amikor becsapódott mögé az akna, megsérülhetett a tartálya. Így most kénytelen volt a Mars ritkás, poros levegőjét szívni.

- Kuka… azaz Maxell közlegény jelen – adott hírt magáról Maxell.

Vártam egy kicsit, hátha rám szól még valaki. Jó lett volna hallani McGowan és Kusanagi hangját is, de hiába. Ők már halottak voltak. Hat ember, velem együtt hét. Kettőt idelent vesztettem, kilencet láttam meghalni leszállás közben. Tizenegy ember, és még csak most kezdődött a harc. Francba. Dühömben a könyökömmel megütöttem a szélfogót.

- Jól van – átnéztem az embereimen. Három céltalanul leskelődő közlegényre böktem, akik mellénk soroltak be. – Ti! Kik vagytok?

- Albert Hitchens közlegény, de mindenki csak Hitchnek hív – felelte az első, hozzánk legközelebbi. A sisak alatt egy szeplős vörös srác nézett vissza rám.

- Éva Farkas közlegény, 101-es, E század – a jobbján álló Hitchre és a balján álló, számomra még ismeretlen férfira bökött. – Mindhárman – végre valami információ. Mi a 102-es Gyalogsági hadtestbe tartoztunk, szóval a 101-esekkel közel egy helyen, a város északi részén kellett volna landolnunk.

- Hát maga?

- Tchéky Karyo közlegény – biccentett felém a körszakállas, nagy bociszemű fickó.

- Ez meg miféle név? – kérdezte Verbs.

- Török.

- Oké – fújtam le rövid úton az ismerkedést. – Hitch, Farkas… - a töröknél megálltam, mert nem jegyeztem meg, hogyan kell kimondani. Legyintettem és lerendeztem annyival, hogy – TK. Mostantól velünk vagytok.

- És magukban kit tisztelhetünk? – kérdezte TK.

- Václav Nykl százados, 102-esek, A század – kurtán tisztelegtem feléjük. Alyssára, majd Álomszuszékra böktem. – Ő Trip A őrmester és Álom… - elharaptam a szót. Talán a hadnagyot nem a gúnynevén kéne bemutatnom. – Drago hadnagy. A többit később – valahogy se a hely, se az idő nem volt alkalmas a bratyizáshoz.

Miután újra teljessé tettem a szakaszt, figyelmemet ismét a háborúnak szenteltem. Mögöttem az újak még megismerkedett a többiekkel, míg én kikukucskáltam a fal mögül. A helyzet nem volt teljesen reménytelen. A legelső ház (melyet már a marsi vöröskőből építettek, és nem szabványgyártott acéllemezekből tákoltak össze), úgy húsz méterre lehetett. Szerencsére, úgy száz évvel ezelőtt valakiben felmerült, hogy légkört nem csak az atmoszféra processzorokkal lehet teremteni, mi több fenntartani, de növényzettel is. Így a városokban minden talpalatnyi helyet beültettek bokrokkal, fákkal, fűvel, virágokkal. Természetesen génmanipulált, az alacsonyabb gravitációhoz és ritkább légkörhöz igazított növényzet volt. A tudósok szerint ezzel a módszerrel legalább száz évvel kevesebb időbe fog telni a Mars teljeskörű terraformálása.

Mondjuk katonai szempontból ez csak egy érdekesség volt, ami átfutott az agyamon. A vöröses növényzet (ezen a bolygón egy idő után valahogy minden bevörösödik, még a kolonizáció elején épített acéllemezházak is rozsdabarnák voltak, pedig szürkének kellett volna lenniük), különösen a fák, számomra inkább mint fedezék tűntek hasznosnak. Szép vastag tölgyek. Marsi tölgyek. Jó sűrűn ültetve. A város és a szélfogók közti placcot kvázi egy tölgyerdő fedte le. Egyedül a két sávos autóutakkal megegyező méretű betonösvény volt nyitott, de azon menjenek a tankok.

Eztán felmértem, mi vár ránk az erdőn túl. Az sem dobta fel a napomat. A főbb útvonalakat vaskos torlaszok zárták el, mögöttük két-három, egyes helyeken négy Kord 12.7 9P50-es géppuskát állítottak fel. Ezekből némelyik háztetőn is láttam párat. Az ablakok többségében pedig lövészek ültek AK-170-es gépfegyverrel vagy DSR-Precision DSR 70 mesterlövészpuskákkal. Ez a menet sem lesz sétagalopp. A géppuskák elég nagy kaliberűek voltak ahhoz, hogy forgáccsá aprítsák a fákat, még ha nem is azonnal. A lövészek meg egyenként ritkíthattak meg bennünket, mikor két fa között vagyunk. Elsőnek semmiképpen sem szabadott mennünk, mert akkor mindnyájan az orvlövészek áldozatai lettünk volna. Túl későn meg azért nem indulhattunk, mert nem maradt volna fedezékünk. Nehéz ügy.

Visszanéztem a landoló zóna felé. Még mindig özönlöttek a leszállóhajók, pakolták kifelé a katonákat, harcjárműveket. Az emberek fedezékről fedezékre haladva, a tüzérségi és géppuska tűztől halálra válva araszoltak előre. Viszont nekik már könnyebb dolguk volt. Abban a pár percben (max tizenöt), amíg mi elértük a falakat, többszörösére nőtt a kilőtt leszállóhajók és tankok száma. Akár roncsról roncsra haladva is elérhették volna a szélfogókat. Nem beszélve a bombatölcsérekről, melyekből már biztos több volt, mint ezer, azon az ötven méteren. Kicsit irigyeltem őket, holott ők is úgy hullottak, mint a legyek. A tüzérségnek mi csak az elejét kaptuk meg, míg ők a javát.

Megráztam a fejem. Volt jobb dolgom is. A szélfogó fal kényelmes helynek bizonyult, mert védett a golyóktól és a tüzérség oda nem tudott belőni (a fal meg elég vastag ahhoz, hogy ne lehessen szétbombázni). Viszont, egyre többen gyűltünk össze, és hamarosan nem lesz már egy talpalatnyi hely sem. Szóval lassan ideje továbbindulni, bármennyire is jó hely volt az a szélfogó. Önkénytelenül felnevettem. A biztos fedezéket akartam feladni a golyózáporért, csakhogy mások beférjenek a fal mögé. Tragikus módon viccesnek tűnt.

Embereim furcsálló tekintete közepette újra kilestem. Több katona is szaladt már a fák között, akiket újabbak követtek. Jól van, megindult a roham. Ösztöneimre hallgatva még vártam pár másodpercet, hogy jó sokan legyenek köztünk és a város között. Mindnél több az ember, az orvlövészeknek annál több dolguk van, és annál kevesebb az esélye, hogy mi kapjuk a golyót. Plusz az előtted rohanó ember felfogja a neked szánt lövedéket. Borzasztóan hangzik, de ez akkor ott átsuhant az agyamon. Pont, mint Kusanagi esetében. Nem tetszett a gondolat, ám akkor is tény. Ha nem előttem fut, már halott lennék, és basszus, hálát adtam istennek, amiért ő halt meg és nem én. Aztán az egyik részem ezt rögtön meg is bántam.

Gondolatmenetemet Verbs szakított félbe. Jobb is, valószínűleg még hosszú másodpercekig lelkiztem volna rajta.

- Most mi lesz, megyünk, vagy maradunk, vagy mi van? – Hangja elárulta, hogy rettenetesen félt, még ha próbált is kedélyesnek tűnni. Ő így leplezte. Én meg úgy, hogy flegma voltam. Vagyis próbáltam az lenni.

- Figyeljetek – szólaltam meg és leütöttem néhány billentyűt a bal alkarpanelemen. Reméltem, hogy csak a plexim halt meg, és nem az egész ruha elektronikája. Mivel a gombok még világítottak, így reményem nem tűnt alaptalannak. Fegyverem kameráját (mely az optikai célzó és távcső is volt egyben) összekapcsoltam a többiek sisakjával. Aztán kidugtam a puskát a fedezék mögül. Ez volt az általános módszer a kémlelésre, csak sajnos plexi nélkül nekem a hagyományos eljárásra kellett fanyalodnom. Nem kell ecsetelnem, melyik volt a biztonságosabb. – Mint látjátok, a főutakat elzárták és erősen védik. Balra viszont, úgy harminc méterre van egy keskeny sikátor. Oda megyünk. Kis szerencsével bevezet a barikádok mögé.

- Nagyon szűk az a rés uram – magyarázta Alyssa. – Libasorba férünk csak be. Ha valaki van a végén, könnyedén lekaszálhatja az egész szakaszt.

- Én is ebben reménykedem – bontottam a kapcsolatot a fegyverem és a sisakok között.

- Miben, hogy lekaszálnak? – Hökkent meg Maxell. Szegény srác, így is halálra volt ijedve, de azt hiszem, szavaimat hallva már az ájulás környékezte meg.

- Fenét – ráztam meg a fejem határozottan. – Abban, hogy ők is úgy vélik, mint mi, és ezért nem védik semmi komollyal. Láthatjátok, senki nem megy arra, mindenki a főúttal vagy a szélesebb mellékutakkal próbálkozik – visszafordultam a fal széle felé. – Készüljetek. Fáról fára haladunk, de folyamatosan mozogjatok és tartsátok a lépést. Ne fussatok egyenesen.

Még egyszer átgondoltam a tervet. Cik-cak, fa-fa, elkerülni a géppuskákat és az orvlövészeket, elérni a házakat. Ott már biztosabban mozoghatunk. Be a sikátorba, remélem nem egyenes, hanem legalább egy kanyar van benne. Akkor még ránézhetünk a főútra, mielőtt kilépnénk.

Kinéztem, pont egy pillanattal azután, hogy egy golyó koppant ott, ahová a fejemet akartam dugni. Nem lett volna halálos, mert a falat érte, de a pleximet megrepeszthette volna. A sisakomon tátongó lyuk miatt már így is teli volt homokkal az arcom, a nyakam, az orrom és a szám (el se hinnék, hogy egy pár centis lyukon mennyi homok befér), de ha a plexi megsérül, akkor le kell vennem a sisakot, hogy lássak. S már így is nehezebben vettem a levegőt, úgy meg aztán fel is adhattam volna a játékot.

Az egyik géppuska kifogyhatott a lőszerből, mert egy sávon most egyenesen rohantak az emberek, elkerülve a fákat. Az orvlövészek még aprították őket, ám egyikük sem törődött velük. Biztos olyan közel akartak jutni a barikádokhoz, amennyire csak lehet, mielőtt a géppuskát újratöltik. Nekem is ez tűnt a megfelelő időnek a kitörésre.

Kiléptem a fal mögül és futásnak eredtem. A többiek egy lépéssel lemaradva követtek. Főként jobb felé húztam, néha beiktatva egy-egy véletlenszerű irányváltást, hogy az orvlövészek ne számíthassák ki a mozgásom. Így is kiszúrt magának valaki, mert éreztem, ahogy a lábam mögött golyók szaggatják a talajt. Jól ösztönzött a még gyorsabb futásra. Egyik fától a másikig, sehol sem töltve egyetlen szempillantásnál többet. Ez éppen elég idő volt arra, hogy a rám pályázó orvlövészek új célt keressenek, viszont nem volt elég hosszú, hogy egy géppuskás úgy döntsön, a fedezékem lebontásával öljön meg engem. Szóval, pont megfelelő ideig vártam, majd rohantam tovább. Így ment ez végelláthatatlannak tűnő másodpercekig. Húsz-huszonöt méter iszonyú nagy távolsággá válhat az ellenséges tűzben, miközben az ember fia össze-vissza cikázik. Legalább két percbe, ha nem többe telt, míg elértem a kiszemelt sikátor egyik falát alkotó ház oldalát. Legnagyobb meglepetésemre, Nico és Farkas már ott voltak.

Mellettük vágódtam neki a falnak. Nem strapáltam magam a lassítással, a kőfal úgyis felfogott. Amint sikerült megállnom és hátamat a falnak vetnem, magam mögé tuszkoltam a két közlegényt. Belestem a sikátorba. Úgy tizenöt méter hosszú lehetett, nyíl egyenes, a végén jobb kanyarral. Tökéletes, már csak gyorsan be kell nyomulni, nehogy valamelyik lövész leadja a drótot, hogy egy szakasznyi katona itt készül behatolni.

Paff, paff, paff, érkeztek meg az embereim sorban, az enyémhez hasonló lassítási stílusban. Végignézve rajtuk gyors számlálást tartottam. Csak nyolcan voltak.

- Ki nem ért még ide? – Lelkem mélyén éreztem, nem ezt a kérdést kellett volna feltennem.

- Verbs, uram – mondta Álomszuszék keserűen. – Kapott egyet az arcába, amint kilépett a szélfogó mögül.

Egyetlen pillanatra behunytam a szemem, és elmormoltam egy szitkot. Verbs színfoltja volt a századomnak, mindenki szerette. Ezzel tizenkettő halottam van, csak akikről tudok.

- Rohadt szemetek – fakadt ki Hasseltorp. Kissé meglepett. Nem az indulata, hanem az, hogy géppuskát szorongatott, pedig elvesztette. Lehet útközben felszedett egyet? Mindegy, a lényeg, hogy volt neki.

- Indulás – mondtam szenvtelenül.

Előre indultam, de mielőtt besorolhattam volna a sikátorba, Álomszuszék visszarántott.

- Önnek nem működik a plexije – mondta. Meglepően határozottnak tűnt. Magabiztosabbnak, mint eddig bármikor. Jól félreismertem. – A sarok mögül talán jobb, ha én lesek ki – azzal, meg sem várva a belegyezésem, előre indult. Elismerően biccentettem.

- Vao – adta jelét meglepetésének Alyssa is. – Nem rossz – ő is annyira meg lehetett lepve, mint én.

A hadnagyot követve besorjáztunk a szűk sikátorba. A mellényben alig tudtunk elférni. Nico például kénytelen volt oldalazva jönni. A sarkot elérve Drago kidugta a fegyverét mögüle, majd két másodperccel később visszahúzta és felém fordult.

Egy szót sem szólt, csak mutogatott. Bár a sisak miatt nem hallhatták volna meg a beszélgetést, ilyen közel az ellenséghez megeshetett, hogy valaki rálel a frekvenciánkra és lehallgat minket. A hadnagy keze gyorsan járt, mintha csak karmester lenne egy koncerten. Valójában, ez inkább a jelbeszéd katonai formája volt. Két ember, jobb és bal oldalt, másfele figyelve. Aztán javaslatot tett a behatolásra. Bedob egy gránátot, majd utána indul, kitör jobbra, én menjek balra, aztán mind helyezkedjünk. Egyet értésem jeléül bólintottam, aztán hozzá hasonlóan mutogatva a tudtára adtam, hogy elsődleges célunk a barikádnál lévők eliminálása. Megértett.

Még elmutogattam az akciótervet Alyssanak, aki továbbadta a mellette álló Maxell-nek, s a parancs így ment végig az egész társulaton. Amint visszaért a jel, hogy mindenki megértette (ökölbe zárt kéz, hüvelykujj felmutatva), megütögettem Drago vállát, jelezvén, indulhatunk. A hadnagy leakasztott a mellényéről egy gránátot, lehúzta a biztosító szeget, és áthajította a sarkon túlra. Magamban számoltam. Kettőig jutottam, mikor Álomszuszék (talán le kéne szoknom erről a névről) megindult. Háromnál robbant a gránát, megtépve a két ellenséges katonát. Négynél már én is a sarkon túl voltam. Hatnál jártam, mikor a hadnagy kiért a sikátorból, jobbra fordult és tüzelni kezdett. Hétre hátba lőtték és összeesett, ezzel egy időben én is kiértem és agyonlőttem Drago gyilkosát. Már ha a hadnagy megahalt. Plexi nélkül ránézésre nem tudtam megállapítani. A rádiója minden esetre elnémult, és nem mozgott. Sajnáltam, hiszen kellemesen csalódtam benne. Jóslataim ellenére állta a sarat, és nemhogy kijutott a hajóból, idáig kísért minket.

Aztán egy időre el is felejtettem, hogy létezett. Bár a gyilkosát, aki bal felé a barikádoknál állt, lelőttem, ott még kilencen várakoztak. Négy géppuska, egyenként két ember (lövész és töltényfelelős), plusz még kettő, akik őket fedezték (ebből lőttem ki az egyiket). És ez csak a barikádok oldala volt, amivel foglalkoznom kellett. Jobbra (azaz nekem akkor már a hátam mögé) egyetlen pillantást tudtam vetni, de amit láttam, az nem tetszett. Mindegy, Alyssa jön utánam, majd ő foglalkozik velük. Engem meg addig talán senki nem lő hátba, mint Dragot.

Vaktában tüzeltem, miközben élesítettem M-90-es gránátvetőm, egyúttal behúzódtam egy lépcsősor mögé. A rám zúdított golyók hangosan pattogtak a kövön, meg megtépve azt. A kavicsdarabok a sisakomon és mellényemen kopogtak. Közben hallottam, hogy Alyssa és Maxell is befutottak. Az őrmester jobb irányba tüzelt, a közlegény pedig az én irhámat mentette azzal, hogy a barikádot vette célba. Ezalatt mindketten elindultak az út túlvége felé, hogy ott keressenek fedezéket, egyúttal elvonva a tüzet a többiekről, és kereszttűzbe fogva az ellenséget.

Ahogy a nekem szentelt figyelem lanyhulni kezdett, megragadtam a lehetőséget a barikád eliminálására. Kifordultam oldalra, a lépcsősor mellé. Ha most valaki várt rám, hulla vagyok. Szerencsére, nem számítottak arra, hogy kidugom a fejem. Vagy nem ott… mindegy, célra emeltem G42-esem és elsütöttem a gránátvetőt. Kapáslövéshez képest egész jól sikerült. A két belső géppuska közé ment a töltet. A robbanás kicsavarta a helyéről a két Kordot, egyúttal megtépte és szétszórta a lövészeket és töltényfelelősöket. Négyen azonnal meghaltak, a többi megsérült. Állapotuk ellenére (némelyiket nagyon megtépték a repeszek) próbáltak felállni, de ezt az esélyt nem adtuk meg nekik. Mindet agyonlőttük. Egyikünket sem izgatta, hogy több sebből vérezve fetrengenek a földön. A barikádot lerendeztük. Örömtelien meredtem a közepén tátongó takaros lyukra.

Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, mialatt átállítottam a rádióm a nyílt katonai sávra.

- Az A92-es nyitva – ordítottam bele, nehogy valaki ne hallja meg. – Ismétlem, az A92-es nyitva – közben reménykedtem, hogy ez tényleg az A92-es folyosó volt. Elméletben a város azon részén (a terepasztal és műholdas térképek szerint), ahol voltunk, annak kellett lennie.

Visszaállítottam a rádiót és a sikátor széléhez húzódva tüzet nyitottam a belváros felől támadókra. Az embereim már mind kijutottak a mellékutcából és biztos fedezéket találtak. Örültem, csak Dragot vesztettük el, illetve Hitch kapott egy golyót a lábába, de sikerült behúzódnia egy alkóvba.

Most pár percig nem mozdulhatunk. Tartani kellet a helyzetünk, míg a többiek odaérnek. Ha elvesztenénk, halomra lőnék a közeledőket.

Egyre több nyomjelzős lövedék cikázott körülöttünk. Az ellenség be akarta tömni a lyukat a védelmükön. Nem csodálkoztam rajta. Nem tudom, hány utat sikerült megnyitni, ámbátor nem is számított. A rohamozó haderő olyan, mint a víz. Ha talál egy kis repedést, ahol betörhet, hamarosan baromi nagy lyukat csinál, és akkor aztán kemény munka betömni.

- Egy Puma! – Üvöltötte Alyssa. – Egy Puma!

Puma, azaz a T92-es tank beceneve. Már csak ez hiányzott. Három másodperc sem telt el, és már én is láttam a főútra forduló monstrumot. És pont ilyenkor nincs nálunk egy kurva RPG. Azt Verbs hozta. A szörnyeteg, mely úgy nézett ki, mint egy nagyra nőtt, lábatlan bolha, az út fölött lebegve megállt. Nem szarozott, azonnal lőtt. Az ütő megállt bennem, a lélegzetem elakadt. Pont azt a lépcsősort trafálta el, ami mögött Alyssa és Maxell kuporgott. Dobhártyaszaggató robaj, hatalmas robbanás. Mindent ellepet a füst, kődarabok röpültek szerteszét. Meredtem bámultam a füstöt, próbálva meglátni azt a helyet, ahol Alyssa van…

Szinte fel sem fogtam a szemem előtt elhúzó rakétát. A csapataink elérték a barikádot, és valakinél volt RPG. A Puma egy-kettőre a múlté lett. Egy katona is elrohant előttem, levetette magát Hasseltorp mellé, aki az út közepén feküdt, maga előtt felállított géppuskával. Az idegen katona is lecsapta a földre a saját SAW-ját, és folyamatos golyózáporral árasztotta el az ellenséget. A társaink pedig özönlöttek befelé. A házfalak mentén nyomultak előre, csupán a tárcserék idejére szüneteltetve a lövöldözést, egyre visszább szorítva az ellenséges tüzet. Megérkezett az első tankunk is.

Én viszont nem mozdultam. Se én, sem a szakaszom többi tagja. Mind ugyanabba az irányba néztünk és vártunk. Visszafojtott lélegzettel, jómagam zakatoló szívvel. Ekkor merült fel bennem először, hogy talán mégsem volt annyira testi az a kapcsolat, ami Alyssa és köztem volt. A gondolattól, hogy meghalt, ledermedtem.

A lassan elülő füstből egy alak tántorgott ki. Sajnos nem volt szabályos emberi forma, mégis Maxell bontakozott ki a homályból. A jobb keze, már ami megmaradt belőle, cafatokban lógott. A mellénye a testébe állt fémforgács volt csupán. A sisakja eltűnt, az állkapcsa egy része leszakadt. A bal bokája derékszögben kifordult, ő mégis járt rajta. Azt hiszem, semmit sem érzett. Üveges szemekkel, mint egy horrofilm zombija, úgy vánszorgott felénk. Még azok a katonák is ledermedtek a látványától, akik eddig rendíthetetlenül rohamoztak.

- Kuka – ugrott fel Nico, mikor Maxell összeroskadni látszott. Elkapta a fiút és vele együtt a földre kuporodott. A srác széttépett arcát óvatosan az ölébe helyezte. – Istenem… - hebegte. – Nyugi, rendbe hoznak.

Maxell mondani akart valamit, vagy legalábbis úgy látszott. Csonka állkapcsa megrezdült, torkából véres buborékok közepette erőtlen hörgés tört fel. Aztán teljesen elernyedt, elnémult. Szerintem már akkor sem élt, mikor megláttuk. Képtelenség. Csupán agya utolsó neuronjai lehettek, amik még leadhatták a menekülés parancsát, és a teste motorikus funkciói végrehajtották azt. Az biztos, hogy mindaz, amit láttunk, már nem tudatos volt. Remélem.

Miután Maxell meghalt, sikerült rávennem magam, hogy felálljak és odamenjek, ahová a tank lövedéke becsapódott. Senki sem követett. Gondolom, nem akartak szembesülni azzal, amivel én kénytelen voltam. Mint századparancsnoknak, tetejében a szakasz utolsó rangidős tisztjének, ha másnak nem, hát nekem meg kellett győződnöm az őrmesterem állapotáról. Szívesen cseréltem volna bárkivel.

A gyönyörű nőből, akit csak Trip A-nak becéztünk, nem sok maradt. Mellkastól lefelé ketté szakadt. Gondolom a lépcsősort szétcincáló lövedék ott találta el. Egykor gyönyörű arca helyén csak véres massza volt. Kezei könyöktől lefelé hiányoztak. Azt hiszem, azonnal meghalhatott.

- Uram – érintette meg valaki a vállam. Oldalra tekintettem. Egy hassal néztem farkasszemet.

Ekkor döbbentem rá, hogy térdelek. Észre sem vettem, hogy összerogytam. Se azt, hogy eleredtek a könnyeim. Szerintem, pár percre kikapcsoltam. Alyssa földi maradványainak látványa képszakadást okozott, mintha túl sok alkoholt ittam volna.

- Uram – ismételte meg a hashoz tartozó hang. Hasseltorp volt az. Holland akcentusát ezer közül is megismertem volna. Leguggolt mellém, együttérzést sugározva átkarolt. – Jöjjön – intett a fejével. Tekintetével gondosan kerülte Alyssa maradványait.

Felsegített. Erőszakot kellett vennem magamon, hogy elszakítsam a tekintetem a holttesttől. Levettem a sisakom, és letöröltem könnyeim. Valószínűleg jól összemocskoltam amúgy is poros arcom, de nem érdekelt. Inkább kerestem valamit, aminek figyelmet szentelhetek, máskülönben újra Alyssara gondoltam volna. Rá és a családomra. A veszteségeimre. Kurva háború… újabb szerettemet vette el. Átkozott marsiak, mi a francért kellett megkezdeniük ezt? Miért? És nekünk miért nem volt elég a Hold visszafoglalása? Üvölteni akartam, gyilkolni. Azonban egyetlen ellenséges katona sem volt a közelemben. Így hát csak a sisakomat vágtam a földhöz, beleadva minden gyűlöletem, minden keserűségem.

Hasseltorp végig mellettem állt. Támogatott. Elhúzott a holttest közeléből, át az út másik oldalára. Néhány felcser már serényen ténykedett. Éppen Drago hadnagyot tették fel egy hordágyra. Mellettünk tankok kíséretében katonák rohantak a város belseje felé. A sisak hangszűrői nélkül most teljes erejéből hallhattam a háború zaját. Fülsüketítő volt, de segített elterelni a gondolataim.

- Hogy van? – Kérdeztem Hasseltorptól. Nem felelt. Fülével megütögette a sisakja fülrészét. Értettem a célzást. Felkaptam a földről saját sisakom, kihalásztam a fejhallgatóval összekötött mikrofont, és a fejemre illesztettem. Becsatoltam a nyaki csatlakozóba, majd újra feltettem a kérdést. – Hogy van a hadnagy?

- A doki szerint túléli – szomorúan lebiggyesztette a száját. – Viszont… nem tudja mozgatni a végtagjait.

Bólintottam. Szóval önállóan soha többé nem áll talpra. Odaléptem a hordágy mellé. Barátilag megszorítottam a hadnagy vállát. Aztán rádöbbentem, hogy úgyse érzi.

- Hip-hop rendbe hozzák, hadnagy.

- Ajánlom is nekik, uram – mondta erőtlenül. A felcserek levették róla a sisakot és nyakmerevítőt tettek rá. – Tovább ne álljanak nélkülem, rendben?

- Eszünkbe sem jutna – mondtam úgy téve, mintha egyikünk sem tudná, milyen sors vár rá.

Intettem a két felcsernek, hogy vihetik. A sebesülteket, ahogy elnéztem, az egyik városszéli házban gyűjtötték. Talán templom lehetett, vagy eleve kórház, de az is megeshet, hogy csak a helyi kocsma. Egyik épület úgy nézett ki, mint a másik. Mindegy, valószínűleg, amíg a szanitéchajók nem landolhatnak, az lesz a tábori kórház.

- Vajon megérte? – Állt meg mellettünk Nico, a hadnagyot nézve. Oldalra tekintettem. Maxell holttestét már elvitték. Volt egy olyan gyanúm, hogy a hátam mögött most teszik zsákba Alyssat is, de nem mertem odanézni.

- Jó kérdés, közlegény – mondtam két emberem felé fordulva. Nico és Hasseltorp, Kettő. Két ember maradt biztosan életben abból a kilencből, akikkel landoltam. Kis szerencsével ugyan Botelho is megúszta, ám róla azóta semmit sem hallottam, hogy a leszállóegységünk eltűzött. És tudtam, még kilenc embert elvesztettem abban a másik landolóhajóban, ami felrobbant mellettünk lejövet közben. Tizenöt emberem biztosan meghalt, egy pedig sosem fog már talpra állni. A többiről pedig fogalmam sincsen. Ki tudja, hol vannak. Senki sem ott ért földet, ahol kellett volna.

Lenéztem a sisakomra. A halántékrészén takaros, ujjnyi széles lyuk emlékeztetett arra, hogy én is közel jártam a halálhoz. Több ízben is. Mint mindenki, aki a mai nap partra szállt a Marson. És ami igazán megrémisztett, hogy a nap közel sem ért véget. Phobos még korántsem volt bevéve. A csata csak most kezdődött.

- Jó kérdés, közlegény – mondtam újra fancsalian. – A szomorú az, hogy valakinek biztos megérte.