Videojáték adaptáció. Sokszor, mikor az ember meghallja ezt a két szót, elfintorodik és felsóhajt: még egy borzalom? Sajnos, a játékfejlesztők még nem jöttek rá arra, amire a képregény kiadók már igen. Vagyis, ha a játékuk jogait nem adnák el boldog boldogtalannak (mint amilyen a méltán ismert és elismert Uwe Boll), vagy olyan stúdióknak, akik eztán olcsó, szolgalelkű rendezőknek (pl.: Paul W. S. Anderson) adják át a projektet, akkor sokkal jobb filmek készülnének, amik sokkal több profitot termelnének. Mert ugye, amennyiben maguk felügyelnék, mint ahogy a Marvel tette azt az Ironman és a The Incredible Hulk esetében, úgy ha nem is kiemelkedő, de mindenképpen élvezhető alkotások születnének. Hogyha pedig olyan alkotókat keresnek a filmekhez, mint a DC a Batman Beginshez és a The Dark Knight-hoz, olyat alkothatnának, melynek ország-világ csodájára járna. No, ezekre még nem igazán jöttek rá a játékfejlesztők. Így nem is beszélhetünk túl sok kiemelkedő, vagy legalább élvezhető videojáték-adaptációról. Mert ugye az ember csak gyerekfejjel élvezi a Mortal Combatot, a Doom tipikusan egyszer nézhető, a Tomb Ridert pedig talán csak Angelina Jolie miatt lenne érdemes megtekinteni, amúgy se füle, se farka. A poén, hogy még ezek tartoznak a „jobb” kategóriába, mert léteznek olyan címek, mint Blood Rayne, Alone in the Dark vagy Dungeons & Dragons, ne adj isten a szintén tegnap szemem elé került Wing Commander, amiket minden jóérzésű film- és játékrajongó igyekszik örökre elfelejteni. Szóval, kiemelkedni ebből a mélységből ritkán sikerül, pedig elvben nem kéne nehéznek lennie. Mégis, eddig talán csak a Silent Hill tűnt ki, mely bár nem ragaszkodik görcsösen az eredetihez, mégis sikerült a mozivászonra átemelni a játékok frusztrált légkörét, undorító elemeit és elvontságát. Szóval volt feelingje, története, jó karakterei, mellette pedig sok dolgot rejtett, ami a Silent Hill játékok rajongóinak ismerős lehetett valamelyik etapból, de azok nem lógtak ki, nem tömték bele az arcunkba. És még az alapjátékok ismerete nélkül is élvezhető volt.
Aztán itt van a Resident Evil trilógia, melynek első része még ugyan élvezhető, de köze a játékokhoz annyi volt, mint hamburgernek a melegszendvicshez. Az első filmben az ember még nagyvonalakban találhat közös pontokat, mint a titkos labort rejtő villa (az első játékban speciel kastély volt, de majdnem), a zombik, a T-vírus és Liker (a mutálódó szörny a végén, mely mondjuk a játékban nem volt mutálódó, de Anderson szerint az a szörny béna volt, ezért – mint az AVP-ben a predator űrhajók esetén – itt is belerondított). A következő két részt ugyan már nem Anderson rendezte, de ő írta, és ez meg is látszik. A T-víruson és a zombikon kívül semmi sem maradt a játékokból, még az átvett karakterek is csak névrokonok az eredetiekkel. Arról nem beszélve, hogy zombifilmet készíteni vér nélkül olyan, mint akciófilmet csinálni légpisztolyokkal és petárdákkal. Szóval, az első film szódával elment, a többit meg inkább hanyagoljuk (ha csak nem akarunk iskolapéldát keresni arra, hogy még Andersonnál is vannak rosszabb rendezők Hollywoodban).
Nos, valószínűleg a játékokat fejlesztő Capcom is ráébredt bűnének súlyosságára, ami abban tetőződött, hogy eladták a játék jogait Amerikának, és egyetlen pillantást sem vetettek a műre. Így a Resident Evil cím úgy kerülhetett be a filmtörténelembe, mint egy harmatgyenge B horror.
Szóval, a Capcom valószínűleg felbuzdult a Square Soft. sikerén, akik az első Final Fantasy, a The Spirits Within (a játékokhoz talán hajszálakkal sem kapcsolódó) film csúfos bukása után (pedig ők felügyelték, és annyira szvsz nem rossz) elkészítették a Final Fantasy VII: Advent Childrent. Tévedés ne essék, a két film között nem maradt ki öt rész. Az FF VII egyszerűen közvetlen folytatása a hetedik játéknak, ennél fogva köze sincs az első mozihoz. Ennek megfelelően, aki nem ismeri azt a game-t, lövése sem lesz a történetről. Én nem ismertem, de a haverom végig kommentálta, mi micsoda, ki kicsoda, ez és az miért van úgy, ahogy. De még így sem tudtam lépést tartani a sodró lendületű akciókkal és töménytelen információval. Ám a játék rajongói igen, és az Advent Children sikerrel zárult, annak ellenére, hogy moziban csak japánban mutatták be (ami mondjuk nem csoda, ez a film a kasszáknál bukott volna). A Capcom fejesei pedig ezt látva úgy döntöttek, némi profit reményében helyrehozzák azt, amit a jogok eladásával és teljes közönyükkel elfuseráltak.
Sikerült? Igen. Számomra ez az első Resident Evil film. Na de mi a túró is ez? A hosszas felvezető után kibököm: egy animációs horror-akció-sci-fi, melynek semmi, hangsúlyozom: SEMMI köze az Anderson fejéből kipattant rémálom-szüleményekhez. Felejtsétek el superwomen Alice-t, a Kaptárt (erre a címre még kitérek), a boxoló Nemesist, a vértelen zombikat… mindent. Ez A Resident Evil, mely szerves folytatása a játékoknak. Lássuk hát, miért jó ez, és miért nem?
A T-Spoiler elszabadult!
A történet hét évvel kezdődik az első három játék eseményei után (az első három fejezet közel egy időben játszódik, melyet Raccoon City incidensként emlegetnek; az Apocalypse ezt próbálta harmatgyenge módon feldolgozni). Az elmúlt évek eseményeit a híradó bejátszásokon keresztül ismerhetjük meg, vagyis megtudhatjuk, hogyan érte el a végzet a zombiktól hemzsegő Raccoont, majd hogyan került ki a szörnygyártó T-vírus a feketepiacra. A történet fő bonyodalma ott indul, hogy egy, a T-vírust kifejlesztő Umbrella céghez hasonló vállalat, a WilPharma Harvardville-be költöztetett egy kutatólabort, melyben a T-vírussal is foglalkoznak. Szóval mindenki egy második Raccoontól tart. Tűntetnek is ezerrel a reptéren, mikor megérkezik Ron Davis szenátor, a vállalat támogatója és főrészvényese, illetve, a tüntetőket tömörítő alapítvány egyik embere, Claire Redfield. A hölgyről érdemes tudni, hogy egyike azon kevés embernek, akik élve kijutottak Racoonból (a Resident Evil 2-ben és a Code: Veronica-ban ő volt az egyik játszható karakter, ala főhős). Míg a reptéren vár a limuzinjára, összefut a szenátorral, aki meg belefut egy zombiba. Aztán még egybe és még egybe, és hirtelen lendületből nyüzsögni kezdenek a zombik a terminálon, sőt, egyszer csak becsapódik egy repülő, melynek az utasai szintén megragadtak az élet és halál mezsgyéjén, legalábbis testileg. Szerencsére, ezúttal nincs vállalat, mely meggátolná a dolgok helyes menetét, a kormány a tengerészgyalogsággal azonnal karantén alá zárja a repteret, egyúttal bevetik az S.R.T.-t (Special Response Team), melynek vezetője Angela Miller. Sőt, a helyszínre érkezik egy kormányügynök is, az egykori raccooni zsaru, Leon S. Kennedy (ő a másik főhőse a Resident Evil 2-nek, illetve a legfőbb hőse a 4. résznek). Kennedy azonnal átveszi a vezetést, és gyorsan kimenekítik a túlélőket a reptérről. Eztán a tengerészgyalogság felszámolja a zombikat, miközben kiderült, hogy nem a WilPharma a felelős az esetért, mint ahogy azt Claire gondolta. Ők ugyanis az ellenszert gyártják, amit ki is szállítanak a helyszínre. A tettesek valójában bioterroristák, akik a feketepiacról szerezték be a T-vírust. Sajnos, eme terroristák közül valaki felrobbantja az ellenszert szállító teherautókat. Az is kiderül, hogy e Terror Pista Curtis Miller, Angela bátyja. Míg a kommandós csaj és Leon a tesó felkutatására indulnak, Claire a WilPharma vezető tudósa, Frederic Downing társaságában a laborba megy, hogy megnézzék, maradt-e még ellenszer. A krach itt üt be, mert Curtis, aki a Raccoonban meghalt családjáért akar bosszút állni, szintén ott van, és bombát robbant. Ennek köszönhetően a T-vírus újra kijut, de csak az elszigetelt laborban. Claire okos, odarendeli Leont és Angelat. Előbbi előkeríti Redfieldet, utóbbi pedig tanúja lesz annak, ahogy Curtis a G-vírus hatására átalakul mutánssá és letarol jó pár tengerészgyalogost. Míg Claire kifelé igyekszik, illetve az épület vezérlőjében tesz-vesz, addig Leon az esze helyett a második agyára hagyatkozva próbálja menteni Angelat a mutálódott Curtistől, miközben az épület biztonsági rendszere éppen mindent megtesz a vírus elpusztításáért (a biztonsági rendszer kicsit jobb, mint az ódon kastélyban volt Raccoonban). Természetesen sikerrel járnak, sőt, kiderül, hogy Davis szenátor közvetve, Dr. Frederic pedig közvetlenül felelős az eseményekért. A doki ugyanis ex-Umbrellás, és már Raccoonban el akarta adni a T-vírust, de onnét csak azt sikerült kimentenie, pedig még a terroristák sem annyira hülyék, hogy ellenszer nélkül vegyék meg. Ezért a dok bedolgozta magát az ellenszert gyártó WilPharma sorai közé, hogy megszerezze az ellenanyagot. Időben leleplezik, lecsukják, Davist meg valaki megöli, valószínűleg azok, akik a TriCell vállalatot irányítják (a játék ismerőinek lehet van egy tippje, ki lehetett az… nekem van
).
Mint látható, a történet több ponton megcsavart, ahogy az egy Resident Eviltől elvárható. Igen, a játékok sokkal jobb és összetettebb sztorival vannak megáldva, mint a három Anderson film együttvéve. Ráadásul nagyon részletesen kidolgozottak. A film ebből rendesen merít, mégis, elég jól összefoglalják az első három játék lényeges eseményeit ahhoz, hogy az ember akkor is élvezze, ha sosem nyúlt a game-khez. Persze, az a legjobb, ha a pontosan ismerjük a Resident Evil 2 történetét, mivel akkor tudjuk, ki Claire és Leon, mi az a G-vírus, stb. Tehát alapozónak ez kellhet, bár mint írtam, azért elég jó összefoglalókat kapunk visszaemlékezések képében. Mégis, az élmény úgy teljes, ha ismerjük a játékokat (bár bevallom, én csak a 2. és 4. részt játszottam végig, a többibe csak belenéztem, ennek ellenére mindent tudok mindegyik epizódról, szóval hátrányom nem volt
). Főleg azért, mert sok apró utalás van a játékokra, amit egy magamfajta Resident rajongó nagyon tud értékelni. Kedvencem Leon és Calire újra találkozása, mely szinte majdnem ugyanolyan, mint a 2. játékban (ez lett a kedvencem, mert már a Re. 2-ben is marha jó jelenet volt). De csak a rajongók fogják értékelni az olyan apró utalásokat, hogy Leon elveszti a dzsekijét (Resident Evil 4), ahogy Claire fegyverhez jut (Code: Veronica), vagy pl. említik a másik Redfieldet, Christ, aki a Resident Evil első részének főszereplője volt, illetve felbukkant a Code: Veronicában és a mostanában megjelenő 5. részben is szerepet kapott.
Mint animációs film, tökéletesen megállja a helyét. Nagyon jól néz ki, bár nem teljesen fotorealisztikus, érezhető az animációs jelleg, de ez nem is baj. Messze reálisabb, mint teszem az a Star Wars – The Clone Wars, ami mondjuk nem csoda, hiszen alapból nem ugyanaz a célközönség. A két főhős, Claire és Leon az utolsó játékbeli megjelenésükre hajaznak (természetesen rágyúrva az utóbbi évek technológiáival), vagyis Leon a 4. részbeli önmaga, míg Claire a Code: Veronicából érkezett. Mindezt különösen színesíti, hogy angolul ugyanazok szinkronizálták őket, akik a játékokban is (Redfield: Alyson Court, ő örökös Claire hang; Kennedy: Paul Mercier, ő csak a 4. részben adta a hangját Leonnak). És az angol szinkron nagyon jó.
Ha negatívumokat kéne kiemelnem, az egyik a mellékkarakterek sablonjai lennének. Davis szenátor tipikus rosszarcú politikus, már az első perctől tudni, hogy vaj van a füle mögött. Ugyanez a sablon jellemzi Curtist is, aki egyrészt rokona egy másik szereplőnek (ez elég nagy közhely a japán játékokban), a bosszú pedig már nagyon elcsépelt motiváció. Viszont jól sikerült Frederic és Angela karaktere, bár utóbbi szintén sablon, mert Leon mellé mindig kell egy bögyös maca (és ez nagyon is az, annyira, hogy nem tudom, hogyan veszi fel a golyóállómellényt), akibe belehabarodhat és eztán megmenthet (egyúttal állandó jelleggel bajba kerülhet). Illetve negatívum a semmilyen zene, melyet észre sem venni. Ha nem lenne, az sem tűnne fel. S még kiemelném a történet lyukacsosságát. Nem derült ki, hogyan került hirtelen annyi zombi a reptérre (értelmesebb lett volna, ha a lezuhant gépről özönlenek be), mit akart a zombisodó fickó a repülőn azzal az üzenettel, mit csinált tulajdonképpen Claire a WilPharma labor vezérlőjében. Vagy éppen, ha a laborban a robbanás után a T-vírus támadott (a tudósokból zombi lett), Claire miért nem fertőződött meg. Na meg, lehetett volna több zombi benne. Végül személyes negatívumom, ami persze egy csöppet sem von le a szememben a mű értékéből: annyira vártam egy jelenetet Weskerrel.
Soraim zárása előtt pedig hadd emlékezzek meg a magyar cím kitalálói elől. Már az első filmnél is vakartam a fejem, hogyan lett a Resident Evilből Kaptár. De fogjuk rá, hogy volt benne kaptár. DE, KI AZ A SEGGFEJ, AKI A FOLYTATÁSOKRA ÉS ERRE IS MEGTARTOTTA EZT A CÍMET, MIKOR EGY ROHADT KAPTÁR, DE MÉG MÉHKAPTÁR SINCS BENNE??? Tudja, mélyen tisztel idióta, a magyar játékos társadalom nem hülye, tudják, hogy a Resident Evil című film az a Resident Evil játékok adaptációja. Aki meg nem tudja, annak meg édes mindegy, hogy Kaptár, Hive, Resident Evil (bár lenne rá egy fogadásom…), vagy Kockásfülü Nyulak Bankettje a címe a filmnek. De baromságokat ne aggassunk már rá, könyörgöm. Ha nagyon magyarítani akarunk, íme egy lehetőség: Resident Evil: A Kaptár -> Resident Evil: Degeneráció (apropó, újabb kedves kérdés: Hogy lett a Degeneration alcímből Bioterror??? Vajon a fordító hol vette a nyelvvizsgáját, a kínai piacon?). Az meg már egy ettől független kérdés, hogy ha már magyarítanak, miért nem fordítják le egyszerűen a címet, miért találnak ki olyat, aminek köze sincs a filmhez? Mindegy… a magyar szinkron a címgyártással együtt mehet lassan a kukába…
No, mindent összevetve, a film elnyerte a tetszésem. Számomra ez az első és egyetlen Resident Evil film. Lehet, sőt valószínű, hogy a játékok ismerete nélkül az átlag nézőnek nem fog sokat nyújtani, de érdemes vetni rá egy pillantást, hátha. Legalább lesz róla fogalma, mire kellett volna hasonlítania Anderson alkotásainak. Talán, ha sikeres lesz, a Capcom ráveszi magát, hogy megfilmesítse a kanonizált Resident játékokat (szerintem megérné, ahogy anno baromi jó könyvek is születtek belőle, melyeket szintén érdemes elolvasni), és akkor teljes lehetne az élmény, és végre méltó helyére kerülne a Resident Evil cím. A játékgyártóknak meg azt üzenem, hogy tanuljanak a képregényes kollégáktól: figyeljenek oda, kinek mit adnak el és abból az mit csinál!
Utolsó kommentek