LIGHTSPEED

Mindnél jobban leülepedik ez a film, annál jobban kezd tetszeni. Ezt tudom így mondani az év legjobban reklámozott filmjével kapcsolatban. Vasárnap többedmagammal megnéztem IMAX 3D-ben. Nos, bár erős félelmem volt, hogy szemkínjaim miatt nálam a 3D nem fog érvényesülni, hál’ isten ez nem így lett. Sőt, nem volt szem- és fejfájásom sem, szédülni is csak azért szédültem meg, mert a kamera forgott, és a térhatás bizony szédítően átjött. Szóval, ez a film A látványfilm. Ami pedig a legszebb benne, hogy emellett minden más is megvan benne, ami a szórakozáshoz kell: sztori, jó karakterek, hangulat. De a szuperfegyvere a látvány. Olyan látvány, ami Transformerseket, Terminatorokat és Star Trekeket eszik reggelire, mert mostantól az idei év három másik erősebb látványfilmje elavult. Ha másért nem, hát ezért új fejezet nyílhat a filmgyártásban. Essünk is neki.

Már nem Kansasban vannak, hanem a Spoileren!!!

Kezdjük a történettel. Az emberek nekiesnek a Pandora nevű holdnak (merthogy nem bolygó), mely a Proxima Centauri rendszerben kering a Jupiter típusú Polyphemus nevű bolygó körül. Idilli kis környezet, buja trópusi erdők, színes, szagos… Kész üdülőparadicsom lehetne, ha nem lenne veszélyesebb, mint a Sorna és Nublar szigetek együtt véve. Ugyanis a Pandora légköre mérgező, ráadásul az állatok zöme azon túl, hogy dinoszauruszokat megszégyenítő méretekkel rendelkezik, igencsak emberevő. Plusz még ott vannak a primitív benszülöttek, a na’vik, akik szintén négy méteresek, baromi kemény a csontjuk és mocskosul nem tetszik nekik, hogy az emberek szép lassan kinyírják a Pandorát. Merthogy szeretetre méltó fajunk az RDA (Resources Development Administration) nevű cég közreműködésével tudósok, zsoldosok és bányászok egész hadseregét telepítette a Pandorára, hogy kitermeljék az Unobtanium nevű ércet, melynek egy kilója 20 millió dollárt ér, és azért jó, mert lebeg, ami jól jön az űrhajókban, légi járművekben (ettől lebegnek a Hallelúja-hegység bazi sziklái is). Csakhogy az egyik na’vi törzs otthonfája pont egy méretesebb Unobtanium lelőhely fölött van, így jó lenne eltűntetni őket onnan. A verzió: a tudósok tudatát áttöltik az avatárokba, melyek afféle távirányítású ember-na’vi hibrid testek, és így békés úton elküldik a na’vikat. B verzió: Miles Quaritch ezredes (Stephen Lang) kifüstöli őket. A pénzes mogulok, hogy azért ne kapjanak rossz sajtót, kezdetben az A tervet preferálják, csakhogy az egyik tudós, Tom Sully (Sam Worthington) elhunyt egy rablótámadásban. A probléma az, hogy az Avatar testek genetikailag a használóikhoz vannak igazítva, és piszok drágák, így nem lehet csak úgy legyártani egy másikat (nem utolsó sorban, hat év alatt fejlődnek ki, ami pont annyi idő, ami alatt odaér az űrhajó a Földről a Pandorára). Hopp, mázli, Tomnak van egy ikertesója, egy tengerészgyalogos. Bár Jake (Sam Worthington) tolószékhez van kötve, ez kit zavar, ha amúgy is új testet kap? Uccu, máris a Pandorán vagyunk, és itt kezdődik a film, mindez eddig az előzmény, amit zanzásítva elmesél Jake (talán, ha lesz rendezői változat, akkor már nem csak mesélve lesz, mert a film elméletben a Földön kezdődött volna, de az IMAX korlátai miatt Cameronnak meg kellett kurtítania a filmet), illetve ez a háttér, amit útközben megtudhatunk. Jake feladata: biztosítani Dr. Grace Augustine (Sigourney Weaver) és Dr. Norm Spellman (Joel Moore) kirándulásait, és ha már ott van, épüljön be a na’vik közé, hogy kémkedhessen Quaritch-nak. Jake sikerrel is jár. Miután kinnreked, rálel Neytiri (Zoe Saldana), aki egy kiválasztottat lát benne (méghozzá Pandora szelleme, Eywa választotta ki). A na’vi lány elviszi a törzshöz, ahol a mama és a papa (az Omaticaya klán vezetői) rátestálja a feladatot, hogy tanítsa Dzsékszulit. A tengerészgyalogos és a na’vi hercegnő között pedig csakhamar szerelem szövődik, miközben Jake a törzs tagja lesz. Csakhogy jön Quaritch, és aztán kitör a háború, mert ő akkor már a B tervet követi, és szétbombáztat mindent, aminek a na’vikhoz köze van. Sajnos azonban egy valamivel nem számol: Jake a na’vik élére áll, és hadsereggé szervezi őket, plusz még a Pandora is mellé áll. Ezzel pedig már az emberek sem boldogulnak, így kénytelenek maguk mögött hagyni a holdat. Eztán Jake örökre az avatárjába költözik, és minden jó, ha a vége jó.

Nos. Ez a sztori, tényleg lehetne a címe akár Űr-Pocahontas vagy Torukokkal repkedő. Láttunk is, olvastunk is már ilyet. Ez azonban engem egy fikarcnyit sem zavart. Szeretem ezt a fajta történetet, könnyed, vidám, emészthető, mint minden mese, és az Avatar biza egy sci-fi-mese. Nem sütném rá, hogy űropera, mert ahhoz túl sok a sci-fi elem és nem annyira epikus, de mindenképpen mese. És a mesék nem szoktak túl bonyolultak lenni, lényegük inkább a szórakoztató történeten keresztül tanítani, irányt mutatni.

Szóval lehetett volna talán fordulatosabb (a múltkor egy fórumon csak a trailerek alapján megtippeltem, ki fog meghalni, mind bejött, ennyire kiszámítható a film), de ez nem változtat azon, hogy baromi jól volt elmesélve. A szokásos Cameroni profizmussal. LM kritikájában olvastam az SFPortalon, hogy a jó szakács azért jó, mert a világ legegyszerűbb kajáját, az omlettet is jól készíti el. És igaza van, Cameron ilyen, egyszerű, de nagyszerű. Karakterei sablonosak (igaz, sok sablont ő maga talált ki), történetei nem túl csavarosak, viszont annál szórakoztatóbbak, mert nagyszerűen meséli el.

És a karaktereknél sablonok vagy sem, személy szerint imádom ezeket a fajta figurákat. Jó szövegük van, szimpatikus színészek alakítják (Michelle Rodriguez még sosem nézett ilyen jól ki). A legjobb mindenképpen Quaritch figurája, élmény, mikor a vásznon van. És keményebb baka, mint eddig bárki, akit Cameron vászonra álmodott, szerintem még Rambot is lenyomná. Jake és Neytiri is nagyon jók, de aki igazán tetszett, az Sigourney Weaver. Öröm volt újra Cameron filmben látni, és még jobban örültem, hogy nem Ripley tért vissza. Dr. Augustine és Ripley között ugyanis az arcukon kívül csak egy közös vonás van: mindketten dohányoznak.

Szóval, a karakterek jók, a színészek pedig jól játszanak. Az igazán lenyűgöző ebben pedig az volt, ahogy a na’vi karakterek játszottak. Láttunk már hasonlót Jar Jarral, Gollammal, Davy Jones-sal és Beowulffal, de sohasem éreztem a CG mögött a színészt. Ugyanolyanok voltak, mint a mesefilmek rajzolt karakterei (ez semmiképpen sem negatív értelemben értendő, nekem igazán sosem volt bajom a CG karakterekkel). Itt viszont először éreztem a színészt az animált karakter mögött. Főleg Sigourney Weaver avatárjánál jött ez át igazán, mivel az ő játékát töviről hegyire ismerem (Zoé Saldana és Sam Worthington játékát eddig csak egy-egy filmben láttam, így túl sok ismeretem nem volt). A nézése, a mozgása, a mimikája, minden Weaver volt, és ha nem tudtam volna, hogy az az avatár CG, azt hittem volna, hogy Weavert öltöztették be na’vinak. Szóval, ha más nem, ez az új motion capture eljárás tuti forradalmi lesz technikai szinten.

Ám a látvány emellett is magáért beszél. A CG szinte kiszúrhatatlan, csak egy-két helyen éreztem, hogy még rágyúrhattak volna. Na de ez sem olyan égbekiáltó volt, mint mondjuk a Terminator Salvation némely jelenete (ki-ki gondolja ide a számára legrosszabb CG jelenetet), hanem itt inkább az volt a legrosszabb, ami a Star Trekben vagy Transformers 2-ben a legjobb. És ez szerintem nem semmi.

Ha már CG, kezdetben kicsit tartottam attól, hogy a két trükk-technológiai cégóriás, Lucas ILM-je és Jackson WETA-ja egy filmen dolgozik, ugyanis a két csapatnak érezhető kézjegyeik vannak a munkáikon. Én pedig féltem, hogy ezek a jegyek egymás mellett túlságosan feltűnővé vállnak. Szerencsére tévedtem, minden nagyon egységes volt. És iszonyú részletgazdag. Míg az Indiana Jones 4-ben üvöltött, hogy a dzsungel CG és montázs eredménye, itt csak azért tudtam, hogy nem valós az erdő, mert a biológia órán ez a flóra és fauna nem került szóba. Pandorán a bogaraktól a nagytestű növény- és húsevőkön át a madarakig minden ki lett dolgozva. Ezek mellé növények garmadája társul. S érzi az ember, hogy mindez működik, hiszi, hogy Pandora tényleg él, lélegzik, akár el is ugorhatnánk oda. Minden kapcsolatban áll mindennel, és ezt a történet remekül kibontja, hogy végül a nagy igazság értelmet nyerjen: maga Pandora él.

És maga a világ is igen részletgazdag, noha maga a film kicsit fukarul bánik az információkkal. Ezen a téren bátorkodnék az Alienhez hasonlítani, mert abban van az, hogy a világot inkább a háttérben lévő dolgokból és elbeszélésekből ismerhetjük meg. Itt is, például a cég nevét csak a Venture Star űrhajó oldaláról, vagy Jake videónaplóiról leolvasva tudhatjuk meg (anno a Weyland-Yutani – akkor még d nélkül – nevét is csak a sörösdobozokról lehetett leolvasni). Ugyanígy az évszám is el lett rejtve (szintén a videónaplóban), de magáról a Földről is csak sejthetjük, milyen hely lehet. Pedig Cameron tényleg nagyon részletes világot alkotott meg, és ez alatt nem csak a na’vik nyelvét értem, de az állatok és járművek neveit, a műszerek működését… Nagyon sok mindent. És természetesen, amit a velejéig kidolgozott, az a na’vi kultúra és a szimbiózisuk a Pandorával. Ezzel pedig megvett a film, tokkal, vonóval, mert imádom, ha valaki ennyire kidolgozza a saját kis világát.

Haditechnikailag pedig az Avatar idén a number one. Többen írták, hogy Cameron a gépek egy részét a régi filmjeiből vette át, hát ez részben igaz, részben nonszensz. Cameron minden géppel azon van, hogy a mai technológiát hitelesen fejlessze tovább, ami azért nem baj egy sci-finél. És kérem, akárhogy is akarjuk, a lézerfegyverek és szárnynélküli, csak úgy magától lebegő gépek kora valószínűleg 500 év múlva sem fog eljönni. A lebegést VTOL és STOVL hajtóműrendszerekkel lehet elérni, míg általában a pilótafülke elrendezés harci gépeknél mindig az AH-1 mintáját követi, így nem csoda, ha ezek a gépek hasonlítanak a maiakra. Mert ez lesz a jövőben, és nagyon helyes, hogy Cameron ezeket a rendszereket fejleszti tovább a filmjeiben. És az Avatar ezen a fronton pöcre teljesített. Mert így kell kinéznie egy sci-fiben – melynek egyik lényege a mai világ hiteles jövőbeni ábrázolása – egy helikopternek, másképp hitelét vesztené (kivétel, ha átmennénk űroperába, de mint írtam, ez nem az). Erdős területen szántalpak kellenek, függőleges repüléshez forgatható hajtóművek. A fegyverzet meg száz év múlva még tuti nem lesz lézer, de szerintem fél évezred múlva sem, mert a szilárd töltény gazdaságosabb, egyszerűbb és sokkal nagyobb romboló erejű. Szóval a Dragon, Scorpion és Samson gépek úgy jók, ahogy vannak, mert hitelesek, ami az Avatar világában nagyon fontos. Talán csak az AMP az, ami elment egy kicsit extrémebb irányba, mivel azzal szerintem nem lehetne úgy ugrálni, mint ahogy a filmben láttuk, bár megemlítik, hogy a Pandorán alacsonyabb a gravitáció, mint a Földön.

És mindez igaz a fegyverekre, épületekre, mindenre. Nagyon baba mind, és hangulatosak (de nem olyan a hangulatuk, mint az Aliensben).

S persze ha mindehhez hozzátesszük az IMAX 3D technikát (nem sima 3D, nem mindegy), akkor kész is a mozi élmény új fejezete. Oké, lehet kicsit most ez túlzás, de bennem nagyon nagy volt a félsz, hogy nem érvényesül (és ugye, ha tényleg ez a jövő, az egyben nekem a mozi végét is jelentette volna egy idő után), ám mivel kiderült, hogy mégis látom a 3D-s filmeket, a hatás felülmúlhatatlanul maradandó élménnyé vált. Mozifilm még nem szédített el, hát az Avatarnak sikerült, mind képletes, mind valójában. Aki ezt camos verzióban nézi meg, hát az elvihet megsétáltatni egy kiéheztetett oroszlánt. Ne adjátok alább a sima mozinál, a látvány szerintem úgyis üt, de ha tehetitek, akkor 3D, még inkább, IMAX 3D. Mert ez a film így adja azt, amit a rendező adni akart, és amit adnia is kell!

Az összhatás végül az lett, hogy némely jelenetnél szabályosan borsózott a hátam, ami csak nagyon kevés filmnél fordul elő (és ami furcsa, hogy ezek egyike sem tartozik a rajongott filmek közé). Ilyen volt, mikor kidőlt az Otthonfa, vagy mikor Jake egyesítette a na’vi klánokat. Futkosott a hideg a hátamon, jó értelemben. Mondhatni lelket melengető pillanatok voltak ezek.

De mielőtt megkoronáznám a filmet (nem fogom), azért rákanyarodnék a negatívumokra is. A sztori sablonossága, más filmekből nyúlása (főleg az Aliensből), mint írtam, nem zavart, de attól ez még nem feltétlen az erénye. A zene sem tip-top. Bár a filmben megadja az alaphangulatot, azért ott sem túl erős (nincs egy dallam sem, amit fel tudnék idézni), önmagában pedig nem túl muzikális, legalábbis az én fülemnek.

Negatívum még az, hogy – valószínűleg a vágás miatt – néhány karakter kicsit elsikkadt, bár ez igazán Trudynál és Spellmannál érződött (az előbbinél a parancsmegtagadása előtt, az utóbbinál a film végén). A felvezetés is kicsit összecsapottnak tűnhet, de szerintem csak egy egyszerű in medias res-szel van dolgunk, ami engem személy szerint nem zavart, bár kétségtelen, ha a földi jelenetek lennének Jake monológja helyett, az azért jobban bevezetné az embert az Avatar világába.

Technikai negatívum, hogy néha azért becsúszott egy-egy szellemujj, illetve a gyors mozgás elhomályosodása még nincs teljesen kiküszöbölve. Emellett (számomra a legrosszabb pontja a filmnek) pofátlanságnak érzem a Jurassic Park teljes dinoállományának hangjának elcsaklizását. Egy-egy hangfoszlány még oké, az tisztelgés a nagy elődök előtt, van ilyen (más filmben is hallottam már a T-rex üvöltését), de, hogy a Direhorse a velociraptorok segélykérő hívásán puffog, az kicsit durva volt. Egy ilyen részletes filmhez illett volna minden hangnak egyedinek lennie.

Talán kicsit hiba a három órás játékidő is, ami nem az első, hanem inkább a későbbi megtekintésnél nyomhatja majd rá a bélyegét a filmre. Ugyanis a film egyszerű története hosszan van elmesélve, sok olyan jelenettel, ami a moziban ülve leejti az állad, de otthon, a TV-n (ha csak nem csúcs szuper Blu-ray-HDTV-5.1/7.1 rendszered van) már nem biztos, hogy annyira leköt majd minket a National Geographic tájképeit és bennszülöttekről szóló dokumentumfilmjeit idéző jelenetek. De ez még a jövő kérdése.

A filmhez igazából már nem sok köze van, de azért még megemlítené, hogy a szinkron egész jó lett. Hosszú idő óta ez volt az első mozi, ahol egyetlen hangot sem éreztem gáznak. Persze ehhez az kellett, hogy nem az utcáról rángattak be Béna Bélákat, hanem tapasztalt öreg motorosokat állítottak mikrofonvégre. A másik, ami egy apró érdekesség ugyan, de baromi furcsa: a na’vi szövegek egy része csak angolul van feliratozva. A film negyedétől már van hozzá magyar felirat is, de addig csak angol. Ami mondjuk nem túl nagy gond, minimális angol ismerettel is érthető. Csak érdekelne, miért nem lett lefordítva az első negyed…

Szóval, ez az Avatar az én szememmel. A köré kanyarított reklámkampány kicsit talán túlzó, bár szerintem annyira nem félrevezető, igaz, én csak a két trailert láttam, ám azok pont azt ajánlották, amit láttam. A többit nem tudom, majd megnézem a spotokat, interjúkat, stb. Ám ezzel úgy vagyok, hogy aki a reklám alapján ítél meg egy még nem látott filmet, az meg is érdemli, hogy koppanjon. Mert a reklámnak nem szabad hinni.

Aztán, az év filmje-e? Nekem semmiképpen, az nálam a Star Trek. Bár az Avatar technikailag beelőzte, míg mint mozi élmény, osztozniuk kell a trónon, mert más-más formában, de mindkettő hatalmas élmény volt. Ám ott van a Star Trek rajongó felem, aki a nyáron sokkal jobb filmet kapott, mint amit várt, és ez egy olyan fegyvertény, amellyel az Avatar – ami pont az lett, mint amit vártam – nem tud versenyre kelni.

S végül, forradalmi-e? Mint film, részben. Se sztori, se karakterek, se zene terén nem tud semmi extrát felmutatni, ám látványilag minden megaláz, ami idén született. Technológiailag forradalmi-e? Abszolúte! Ha más nem, az új motion capture eljárás új teret nyit a CG szereplők háza táján, és az eddig lélektelen figurák mögé is színészek állnak, akik valóban eljátszhatják ezeket a szerepeket; s mikor rájuk nézünk a vásznon, nem egy mesealakot, hanem a színészt láthatjuk. De ugyanígy példaértékű a részletgazdag látvány is, mely után minden eddigi film trükkje harmatgyenge próbálkozás csupán, és valószínűleg egy ideig még az is fog maradni.

Szóval, James Cameron visszatért egy könnyeden mesés, brutálisan látványos filmben. Sablonos ugyan, de szerintem pont így jó. Egyszerű, könnyen fogyasztható, nem veszik el benne se a készítő, se a néző, helyette koncentrálhat a látványra, az abban rejlő dolgokra. És bizony van mire figyelni, mert az Avatar biza tökéletesen megteremti azt az illúziót, amire a mozi született. Most már csak abban reménykedem, hogy Cameron nem tizenkét év múlva készíti el a következő filmjét.

Na, acélkapitány (alias acélpatkány ) után én is képernyőre vetem eme frenetikus filmről megfogant gondolataimat. Ugyanúgy vagyok ezzel, mint a Transforemerssel. Mikor meghallottam, hogy lesz, el sem tudtam volna képzelni, hogyan lehet épkézláb filmet kreálni belőle. Hiszen miről van szó? Van egy halom Hasbro által gyártott figura, a tökös amerikai akcióhősök serege (G. I. Joe-k, ami a Government Issue Joe rövidítése… A Joe hogyan jön ide, azt ne kérdezzétek…). Ellenlábasnak meg ott vannak a gonosz Kobrák. Mindkét fél hiper-szuper kütyükkel ütik-vágják egymást. Hogy színesebbé (és eladhatóbbá) tegyék a terméket, elkészült a rajzfilmsorozat is, amiben a G. I. Joe-k az örökkévalóságig küzdenek a Kobrákkal, várva a harsonaszót. Na, ebből rakjon valaki össze egy filmet… A poén, hogy akárcsak a Transformers esetén, itt is sikerült. Bár azt azért leszögezném, hogy Michael Bay jobban megfogta a lényeget, mint Stephen Sommers.

Mert milyen is a Dzsi Áj Dzsó? Pont olyan, mint a Transformers, csak kevésbé megalomán, rosszabb a látvány és több ruhát hordanak a csajok. A történet itt is csak körítésnek van. Vagyis, van a számító James McCullen (Christopher Eccleston), a MARS (nem a bolygó) vezetője, kinek fegyvergyárában létrehozták a nanobotokat (nanoatkákat, ahogy a szép magyar ferdítés szól), ami egy zöld trutyi formájában jelenik meg. El is készítenek négy robbanófejet a kis zöld kütyükkel, amiket a főhősnek, Duke-nak (Channing Tatum), leghűségesebb társának, Ripcordnak (Marlon Wayans; magyarosítva Kioldó), és kis különítményüknek kell elszállítania A-ból B-be. Naná, hogy megjönnek a gonosz Kobrák (akik itt még nem Kobrák), és Anastasia ‘Ana’ DeCobray (Sienna Miller), becenevén a Baroness (Bárónő) vezetésével elrabolják a zöld nanotrutyit. De megjönnek ám a G. I. Joe-k is, és gyorsan rendet vágnak, majd a trutyi után mennek, persze előtte még beveszik a bandába Duke-ot és Ripcordot is, akikről kiderül, hogy a tökös szuperkatonák között is a legtökösebb, legszuperebb katonák. Clint Eastwood egyik karakterének örökzöldjével élve: szögesdrótot zabálnak és napalmot hugyoznak.

Össze is áll a number 1 G. I. Joe csapat, amibe olyan emberek kerülnek két hősünk mellé, mint Heavy Duty (Adewale Akinnuoye-Agbaje), azaz magyarosan Kőkemény, Shana ‘Scarlett’ O’Hara (Rachel Nichols, aki nem tudná, ő volt Kirk zöld barátnője a Star Trekben), Courtney A. Kreiger (Karolina Kurkova), alias Cover Girl, és persze a dumagép Snake Eye, azaz Kígyószem, aki mindenki kedvenc Darth Maulja, Ray Park kelt életre, újfent megcsillogtatva kardforgató profizmusát (és az arcát megint gondosan elmaszkírozták… Szegény fickó, neki csak ilyen szerepek jutnak, bár lehet nem véletlen? ). Ja, és majd megfeledkeztem a vezérről, Hawk tábornokról (Dennis Quaid).

Na persze a túloldalon is fantáziadús, kicsit sem kínos nevekkel megáldott és mélyen kidolgozott karakterek vannak. A fővezér, McCullen lesz Destro, vagy ott a Doktor (Joseph Gordon-Levitt), aki a történetbeli csavart szolgáltatja, mellesleg a film végére ő szellemül át Kobraparancsnokká is. Hű segédeik Storm Sahdow (Byung-hun Lee; Viharárny), a már fentebb említett Bárónő, aki azért annyira nem hű, és még annyira sem önkéntes. És persze van egy Múmiánk is, azaz itt inkább Zartanunk (Arnold Vosloo).

És ha van két ily neves személyekből verbuvált ellentétes ideológiájú csapat, naná, hogy összeeresztésük vad akciót fog eredményezni. Hogy ezt még meg is spékeljék, mindenkit felszereltek high-tech kütyükkel, olyan kocsikkal, amik láttán még KITT is elsápadna, meg több tonnányi kilőhető golyóval. Mindezt vegyítve garantált az eredmény: sok robbanás, üldözés, futás, sikoltás, halál, vér… Ja, az nem. A nanociták üldözése közben lerombolják a Joe bázist, Párizst (Eiffel torony vs zöld trutyi – 0:1), sőt, még egy sarkvidéki tengeralatti „űrcsata” (egy másodpercig sem éreztem úgy, hogy a tenger alatt folyna a csata) is kikerekedik a végére.

Szóval, a G. I. Joe sok robbanást, golyót, csatát és romot ad, szűk bőrrucit viselő dögös csajokkal (fiúknak), izmos felsőtestű Adoniszokkal (lányoknak). A trükkök sajnos harmatgyengék, a ’99-es Star Wars ep1 tízszer jobban fest, pedig tíz éves film. De azért élvezhető, a film, amennyit ad, ahhoz ez is elég (annyira nem sikerül látványfilmnek lennie, mint a Transformersnek). Színészi játék… Aki azt vár, az el se indítsa a filmet, mert az nincs. Egysorosok, csihi-puhi, szexin lebbenő szempilla, riszáló fenék, ezek vannak helyette.

És mindez mégis jó? Vicces, de igen. Van benne valami bájosság, talán, hogy egyszerűbb, mint egy asztal lapja, vagy, hogy próbálja komolyan venni magát. De lehet, hogy csak Dennis Quaid vigyora, vagy a csajok és robbanások azok, amik képesek elviselhetővé tenni a filmet. A csuda tudja. De aki szereti az együgyű, akcióra és látványra kihelyezett filmeket, annak érdemes bepróbálnia. Nem lesz Oscar-díjas, se kult, sőt, még két-három rész, és el is felejtjük mindörökre, de ha nincs jobb a TV-ben, se kedvünk komolyabb filmekhez, akkor ezzel is el lehet ütni két órát. Ahogy acélpatkány blogján írtam, mint a plázacica: esze semmi, dugd meg jól. A film esetében: értelme nuku, nézd meg jól.

Vártam ezt a filmet. Az első trailer után még nem is annyira, gondoltam, egy újabb sci-fi, ami a jelenben játszódik a Földön. Egyetlen pozitívum az volt, hogy ebben végre idegen idegenek voltak, illetve a megközelítés felkeltette a figyelmem annyira, hogy DVD-n már meg akarjam nézni. Aztán jöttek a képek, újabb trailerek, pozitívabbnál pozitívabb kritikák, és úgy döntöttem, ha már jó pár filmet, amit moziban akartam megnézni idén, ki kellett hagynom, ezt most nem fogom. Az élet mondjuk majdnem szabotált, mert Veszprémben nem adják (egyelőre azt mondják, hogy még, de tuti ez is a Star Trek sorsára fog jutni… csodálatos ez a város ilyen szempontból). Szóval összekapartam a buszjegyre valót és elutaztam Fehérvárra, hogy ott nézzem meg. Nem bántam meg.

Garnéla-spoilerek érkeztek bolygónkra.

Ez a film az a fajta, ami képes a szórakoztatás mellett elgondolkodtatni. Az emberiség történelmét és jelenlegi állását elnézve, ha idegenek jönnének a Földre, nem úgy köszöntenénk őket, mint a Star Trek Kapcsolatfelvételben (ha csak nem a tüköruniverzumos verziót nézzük). Legalábbis kicsi lenne az esélye annak, hogy jó szemmel nézzünk az idegen kultúrára, amikor még egy másik ország kultúrájára is ferde szemmel pillantunk. A film pedig ezt használja fel alapkoncepciónak: az idegenek megjelentek, mi meg jól gettóba zártuk őket.

Szegény űrlények több mint egy millióan vannak, s egy piszkosul nagy hajóval érkeztek. De a Függetlenség napjában látott „faszagyerekekkel” ellentétben ők nem akarnak inváziót, sőt, még csak ide sem akartak jönni, egyszerűen történt valami a hajójukkal, ami miatt az itt „zuhant le”. Ráadásul – meglepő módon – nem az USA területén jelent meg az UFO, sőt, még csak nem is Európa felett. Nem, nem, Afrika egén, egész pontosan Johannesburg fölött lebeg. Ez máris két dolog, amiben a District 9 eltér a megszokott „idegenjönniföldre” filmek sablonjaitól.

Nos, a történet úgy áll, hogy az idegenek 1982-ben érkeztek meg a kék bolygóra. Nem tudni miért, valószínűleg kifogyott az üzemanyag a hajóból, de ezt nem árulták el. Sőt, először fel sem akarták velünk venni a kapcsolatot, így kénytelenek voltunk betörni a hajóba. Ez három hónapba telt, addigra az idegenek már haldokoltak. Kihoztuk őket, majd bezártuk az egész bagázst a District 9 névre keresztelt gettóba. A johannesburgiak természetesen tiltakoztak, több zavargás is kitört, pláne azután, hogy az anyahajóról levált egy kisebb jármű, majd földet érés után felszívódott. Ez még nem is lett volna nagy baj, de a District 9-ben hirtelen rengeteg idegen fegyver került elő, amit pedig csak a garnélarákok (így nevezik az emberek a földönkívülieket) tudnak használni. A történet körülbelül itt veszi kezdetét. A nép nyomásának engedve a kormány úgy dönt, hogy egy multinacionális cég, az MNU segítségével átköltözteti az idegeneket a District 10-be, mely 250 kilométerre van Johannesburgtól és elvben jobb, mint az elődje.

Itt most álljunk meg egy kicsit. Mindez, amit fent vázoltam, benne van a filmben, ez kvázi a bevezető. Nagyon jól eltalált, áldokumentarista jelleggel forgatott képsorok ezek, amik akár a Discovery-n is mehetnének. Megszólalnak szakértők, dolgozók, egyszerű polgárok. Az emberek szavaiból kiderül, hogy sokan iszonyodnak a garnélarákoktól (már maga a megnevezés is megvetést sugall), meghallgathatunk néhány vad teóriát is. Sokan, akik az idegenekkel foglalkoznak, közönyösséget mutatnak, szóval semmi együttérzés, éppen ellenkezőleg. Közben megismerkedhetünk a jövevényekkel is, akikről az embernek először nem a „de cuki” kifejezés ugrik be. Mocskosak, rondák, a District 9-et egy hatalmas szemétteleppé alakították, ahol kedvükre guberálhatnak. Ráadásul itt még túl sok intelligenciát sem mutatnak, vadnak és ösztönösnek tűnnek. Egyszóval van is oka az embernek arra, hogy undorodjon tőlük.

A bevezető szakasz emellett még megismerkedtet minket az MNU-val, amiről később kiderül, hogy a vezetőséget leginkább az idegenek technológiája foglalkoztatja, és ezek megszerzéséért bármire hajlandóak. Ugyanitt találkozhatunk a főszereplővel, Wikus van de Merwe-vel (Sharlto Copley), akit 2010-ben kineveznek, hogy felügyelje az áttelepítést. Első dolga: aláíratni egy papírt az idegenekkel, amiben beleegyeznek az áttelepítésbe. Persze ez baromira nem önkéntes, Wikus egy kisebb hadsereg segedelmével irattatja alá a papírt minden egyes garnélarákkal.

No, a bevezető után a történet, még mindig az áldokumentarista módszert követve bemutatja, hogy Wikus és kompániája mit művel a District 9-ben. Itt megtudhatjuk, hogy hősünk egy igazi seggfej, aki nem túl eszes, élvezettel adja ki a parancsot az idegenek tojásainak elpusztítására (persze előtte még az őt követő operatőrnek megmutatja, hogyan lehet lassú módszerekkel kinyírni az utódokat), és előszeretettel hatalmaskodik az űrlényekkel. Közben szép lassan elkezdenek beszivárogni a nem dokumentarista felvételek is, amik a garnélarákok oldaláról mutatják meg a helyzetet. Ekkor ismerhetjük meg a másik főszereplőt, Christopher Johnsont, aki a nevével ellentétben idegen, csak az MNU így keresztelte el. Ő azon munkálkodik, hogy összegyűjtsön annyi üzemanyagot, amennyivel a gyermekével együtt haza tudna repülni. Nem kell sok anyag, csak úgy fél liter, de húsz évébe telik, mire a Földön ehhez a mennyiséghez hozzájut. Ráadásul az ő háza alatt van elrejtve az a hajó, ami a bevezetőben levált a nagy masináról.

És itt kezdődik a gond, mert Wikus hozzá is eljut, illetve egy haverjához, akinél az anyagot létrehozták. Mivel az idegenek macskakajáért cserébe (imádják) előszeretettel adnak el fegyvereket a District 9-be betelepült alvilági nigériaiaknak (és vica verza), ezért törvénytelen technológiák után kutatva Wikus átnézi Christopher haverjának házát, és itt megtalálja az üzemanyagot tároló kapszulát. Az idétlen állatja kinyitja, s a tartalma az arcába spriccel.

Innentől szép lassan kikopik a filmből az áldokumentarista jelleg, s bár a kamerakezelés továbbra is kézi marad, maga a jelenetek már egy rendes film vonalán mennek tovább. Wikus munka közben megsérül Christopher haverja miatt, ám orvosi ellátást nem kér. Sőt, meg sem vizsgáltatja magát, annak ellenére, hogy maga mondja: a tartályban lévő anyag, ami ráfröccsent, veszélyes az emberekre. No comment, igazi balfék.

És itt jön képbe a film egy újabb zseniális húzása. Wikus bármennyire is unszimpatikus kezdetben, legalább annyira fogjuk sajnálni a végén. Ugyanis az anyag miatt elkezd átalakulni. Nem is akármivé, garnélarákká. És ennek rá nézve szörnyű következményei lesznek, ugyanis megtapasztalja, milyen a másik oldalon állni. A benne lévő idegen DNS-sel képes használni az idegen fegyvereket, amit az apósa, Piet Smit (Louis Minnaar), aki egyben az MNU igazgatója is, igen hasznosnak talál. Szóval, mit érdekelvén őt, hogy a lánya férje az áldozat, egyszerűen teszteknek veti alá, majd fel akarja boncoltatni. A lányának meg persze hazudik egy sort, főleg, miután Wikus meglép a laborból. Ezután hősünktől a családja elfordul, miután az MNU megvádolja idegenekkel történő szexuális visszaélésekkel, és emiatti fertőzöttséggel, aminek hatására az emberek is kirekesztik. Aztán persze az idegenek között sem leli a helyét, hiszen félig még ember. Nem beszélve arról, hogy magát sem képes elfogadni ebben az állapotban. Szóval két part között vergődik, miközben a nyomában van az MNU és a bérencei, akiket egy szadista ezredes, Koobus Venter (David James) vezet. Végül az öncsonkításig jut, majd miután az nem válik be (illetve mersze sincs a legdrasztikusabb lépéshez), elmegy Christopherhez.

Természetesen összefognak, és, hogy visszaszerezzék az üzemanyagot, idegen fegyverekkel felvértezve betörnek az MNU épületébe. Itt Wikusról kiderül, hogy gondolkodás nélkül képes ölni, szegény Chris pedig szembesül az emberek rémtetteivel: szörnyű kísérletekkel, amiket fajtársain végeztek.

Sajnos szegény embert az ág is húzza, így Wikus ezúttal azzal kénytelen szembesülni, hogy a garnélarákok is szószegők. Chris, látván azt, mit tettek az emberek a társaival, az összes folyadékot felhasználva nagy sebességgel akar hazamenni, hogy segítséget hozhasson. Így viszont Wikust csak a visszatérése, azaz három év múlva alakíthatja vissza. Hősünknek több sem kell, leüti Christ és megfújja a kishajót. Persze nem jut vele messzire, a légvédelem leszedi, az MNU elfogja. Majd befutnak a nigériaiak, akiket egy őrült tolószékes hadúr (Eugene Khumbanyiwa) vezet. Ennek a muksónak az az elképzelése, hogyha megeszi a garnélarákok testrészeit, akkor átveszi az erejüket. Mivel Wikus félig ember, félig idegen, őt tartja a legtökéletesebb fogásnak. Szóval elrabolják az MNU-tól, ám Chris kicsi fiacskája segít neki. Wikus meg rajtuk. Kis huzavona után végül a garnélarákok oldalára áll, egy csatalépegetőbe bújva letarolja az ezredes csapatát. Chris és gyerkőce elindulnak haza, Wikus pedig immár teljesen garnélarákká alakulva magányosan tengődik a szemétdombon, régi életén merengve, és várva a napot, mikor Christopher visszatérésével megszabadulhat az átkától.

A film végére újra visszatér az áldokumentarista jelleg, és kiderül, hogy az MNU ellen tárgyalások indultak, Wikust meg mondhatni hőssé nyilvánították, de senki sem tudja, mi lett vele. Az utolsó percekben megtudhatjuk azt is, hogy a District 9-et lerombolták, helyét átvette a District 10, mely 2,5 millió idegent képes ellátni. Ám, ahogy Wikus a filmben mondta, valószínűleg az sem lett jobb hely, mint amilyen a District 9 volt.

Ez hát a film. Az elején áldokumentarista, a közepe egyfajta mix, a vége egyszerű kézikamerás módszerrel felvett látványos és kifejezetten véres akciófilm (úgy durrannak szét benne az emberek, mint a lufik). Az átmenet viszont nem zavaró, sőt, érthető, ráadásul a mű végig megőrzi a felcserélt szerepek jellegéből fakadó kritikus felhangot. Itt nem az ember az áldozat, és nem az idegenek az agresszorok. Mi vagyunk a rosszak, a District 9 pedig nem is finomkodik, minden emberi ocsmányságot felvonultat, miközben igyekszik mellőzni a jellemző sablonokat.

Nem tökéletes, mert vannak benne kizökkentő hibák. Személy szerint azon akadtam fenn, hogy Wikus össze-vissza telefonálgat, de az MNU-nak csak egy nappal később jut eszébe bemérni. Az is érdekes kérdés, hogy hogyan ásták el az idegenek pillanatok alatt a kis hajót. Vagy furcsa, hogy másodszorra már nem lő a légvédelem a menekülő hajóra. De ezek lényegtelen apróságok. Összességében a film remek, és mindenkinek csak ajánlani tudom. Már csak azért is, mert manapság sajnos kevés az olyan sci-fi, ami egyszerre tud szórakoztató, újszerű és elgondolkodtató lenni, márpedig a District 9 mindhárom vádpontban bűnös.

No, a novelláimat letudtam, a következő már az Új Galaxis lapjain fog megjelenni (ez volt az önreklám helye ), egyéb jellegű szösszenet meg nem jut eszembe, és végre a munkások sem fúrnak-faragnak, így a gondolataimat is hallom. Szóval minden adott arra, hogy újra a filmek világába ugorjunk, elvégre főleg arról szólna ez a blog, vagy mifene.

Bemelegítésnek egy könnyed kis múltidézéssel kezdünk, abból is a jobb B kategória egyik alkotását szúrtam ki, amit nemrég szereztem be, és már nagyon hiányzott. Annak idején két film volt, ami kicsit a tengerek élővilágának megismerése felé orientált. Az egyik a Mélység titka, melynek hatására kétpolcnyi tengeralattjáró legot gyűjtöttem össze, a másik pedig ez a film volt. A Mélytengeri szörnyeteg egy B film, de a jobbik fajtából. Kellemes hangulat, fogyasztható sztori, valamint egy hatalmas szörnyeteg, ami minden kis lyukon átfér, és még csak észre sem veszik.

Innentől szokásosan spoiler, de ha tovább olvasol, akkor sem vesztesz semmit.

Szóval, van tizenegy tengerészünk, azaz csak kilenc tengerész, a maradék kettőből az egyik egy tengerbiológus csaj, a másik meg egy mérnök. Feladatuk, hogy kutassák a hosszant tartó tengeralatti élet emberekre gyakorolt hatását, amellett telepítsenek egy víz alatti nukleáris rakétakilövő platformot. Eme két meló közben beüt a krach. Berobbantanak egy barlangot, amiből előúszik valami ősi krokodillal keresztezett cápa, és sorban befalja a búvárokat, mígnem csak a hős McBride (Greg Evigan) és szívszerelme, Joyce Collins (Nancy Everhard) marad talpon.

A filmnek három eleme van, ami kiemeli a B filmek közül. Az egyik a díszletek, a másik az általuk és a zene által létrejövő hangulat (amit sajnos a nevetséges szörnybáb teljesalakos megjelenésével rendre agyoncsapnak, ám hál’ isten az a film utolsó negyedére marad). A díszletek rendkívül zártak, sehol egy ablak, minden célszerű, egyszerű. Egyáltalán nem komfortos. A tengeralattjárók is ilyenek, sehol sincsenek a Mélység titka tengeralattjáróinak hatalmas kilátóüvegei. Hőseink majdhogynem szó szerint konzervdobozokkal járják a mélységet. Persze kívülről már nem fest ilyen jól a helyzet, hiszen egyrészt, erre a filmre valószínűleg senki sem adott sok pénzt, ami nagyon látszik, másrészt még több, mint fél évre voltak a már emlegetett Mélység titka forradalmi „mélytengeri” trükkfelvételei. Ezért kiszúrható minden modell, a stop motion, s mint korábban írtam, a szörnyike is borzalmasan fest, mikor totálba látjuk, pedig elég ötletes kreatúra.

A zene egész könnyed, békés, az embernek eszébe sem jutna, hogy egy horrorfilm előtt ül. Mégis, ezzel a nyugodt stílussal képes egyféle romantikus, mégis nyugtalanító érzést kölcsönözni a filmnek, amihez tökéletesen passzol.

A színészekkel sincs különösebb baj. Nem az Oscar várományosai, az fix, de megcsinálják, amit meg kell. Ráadásul viszonylag ismertek. Talán a legkiemelkedőbb Miguel Ferrer, aki a mélységtől, a klausztrofóbiától és a szörnytől, na meg mert mindenki őt hibáztatja mindenért (néhol jogosan, néhol nem), kissé megzizzen. De van itt nekünk Matt McCoy-unk a Rendőrakadémia 5-6-ból, meg dögös Nia Peeples-ünk is sok sorozatból (talán legtöbben a Walkerből ismerhetik, ahol Sidney rangert alakította az utolsó két évadban). És persze a lemészárolható karakterekből több liternyi vér folyik ki, főleg mikor dekompresszió hiányában szétdurrannak (igaz, azt azért nem mutatják), vagy a szörnyeteg JIM-ruhástól harapja őket ketté.

Összességében ez egy olyan B film, ami jobb az átlagnál, de sajnos a költségvetési hiányok és a kissé kidolgozatlan sztori miatt nem léphet a felsőbb kategóriába. A B filmek között viszont király lehet.

Az ember azt hinné, hogy a Minority Report (Különvélemény), a Jurassic Parkok, (akkor még) három Indiana Jones kaland, Shindler listája, E.T. és az AI: Mesterséges Értelem után, Steven Spielberg katasztrófafilmes-sci-fije, amely ráadásul egy H. G. Wells novellán (és rádiójátékon) alapszik, csak jó lehet. Hát nem. Ez a film olyan, mint a szinuszgörbe. Hol olyan jó, hogy pislogni se merek, nehogy lecsússzak valamiről, hol olyan rossz és idegesítő, hogy legszívesebben sörétessel durrantanám szét a monitort.

Innentől spoiler, bár ha elolvasod, akkor sem vesztes semmit, mert már a film elején tudni, mi lesz a vége.

A történet dióhéjban: átlagos elvállt szülők átlagos csemetéi átlagos apukához kerülnek egy átlagos hétvégén, mikor átlagos anyjuk az átlagos második férjével egy átlagos családlátogatásra mennek az átlagos nagyszülőkhöz. Már a TV adásból is kiderül, hogy valami bűzlik Dániában, azaz inkább baj van Moszkvában, mert a közvetítések szerint arrafelé (amcsi idő szerint) hajnali négykor elment minden áram egy vihar miatt. Később már amerikaföldről is érkeznek a jelentések, és a vihar végül befut hőseink háza fölé is. Jönnek a villámok, elmaradnak a mennydörgések, majd a vihar után a föld alól óriási háromlábú gépezetek másznak elő, és szépen elhamvasztják New Jersey kertvárosának lakosait. Uccu, apuka felkarolja a kölykeit, ellopja az egyetlen működőképes kocsit (mert ugye a vihar miatt itt sincs áram), és már menekül is a tripodok elől. A történet innen kezdve előre borítékolhatóan gördül tovább: tripod jön, öldös, szüretel, család menekül. Tripod jön, öldös, szüretel, fiúkölyök elmegy kommandózni, család bemenekül őrülthez. Tripod pilóták jönnek, család maradéka őrülttel bujkál, pilóták mennek. Papa megöli őrültet, majd kisvártatva családmaradék lelepleződik, tripodba kerülnek, apuci tripodot is kinyírja, és innentől kezdve már egy ugrás a happy end, mikor elérnek terhes anyukához, és a halottnak hitt fiúkölyök is megölelheti amúgy az egész film alatt gyűlölt apukáját. Ja, elfelejtettem, a (nem) marslakó megszállók meg náthásak lettek, ezért felfordultak.

A filmnek alapvetően szerintem három, az egész műre kiható kolosszális hibája van. Az első a filmből áradó, Spielberg által itt nem kicsit túlzásba vitt amerikai hazafiasság. Nem szokott zavarni az ilyesmi, hiszen Roland Emerich, Michael Bay, és Spielberg (mily érdekes, hogy utóbbi kettő a Transformers 1-2-ben egymásra talált) filmjei is a palettán voltak zsenge koromban, ezeken (is) nevelkedtem. Szóval szemet szúr az amcsi zászló a kertben, a hídon, akárhol, meg hát na, ott az Amrageddon, vagy a Függetlenség napja című mesterművek, melyek az amerikai faszagyerekek stílusjegyében készültek. És én komálom ezeket a filmeket. Na de itt? Amcsi zászló minden jelenetben, különösen szembántó, hogy hőseink vagy tíz alaklommal korzóznak az utcán, és egész sornyi büszkén lengedező sokcsillagos, piros sávos vászondarab leng a szélben, holott egy esetben elvben szélcsend van (a vihar után, látszik, hogy a kertben kiterített ruhák abbahagyják a lengedezést, majd főhős kimegy a másik oldalon az utcára, és a zászlók már lobognak). Viszont ez még talán elviselhető is lenne, ha nem jönnének az olyan szövegek, mint „ezek pár nap alatt legyőzték a világ legerősebb nemzetét”, vagy a tenyérbe mászó pofával felvértezett kölyök nagy hazafias „rúgjuk seggbe E.T.-t” mentalitása. Nem mondom, ez a karakter jól állt Will Smith-nek a Függetlenség napjában, de nem egy tizenéves kölyöknek. A csúcs pedig, mikor a kis – szintén idegeket borzoló – Spongyabobot bambuló kiscsaj első megnyilvánulása mi? „Ezek terroristák?” Hát persze kicsim, Osama beújított pár tripodot, meg lézerágyút, és metrón becsempészte az államokba. De Spielberg mester még ezt is tudta tetézni egy frappáns beszólással: „Honnan jöttek, Európából?” Anyád!

A második hiba, hogy a filmben egyik főszereplő sem szerethető, viszont annál jobban drukkoltam azért, hogy a tripodok elhamvasszák őket. A legirritálóbb Robbie (Justin Chatwin), akinek, mint fentebb ecseteltem, keményen tenyérviszketést okozó arcberendezése van. Tipikus „utálom a szüleimet, mert tizenhét éves lettem” idióta. Azért utáltam meg szívből ezt a karaktert, és törtem ki éljenzésben, mikor látszólag odaveszett, mert pontosan tudom, mit éreznék a helyében. Nekem is van egy húgom, akit ilyen helyzetben elsődlegesen védenék. Ha tripod jön és a húgomat veszi célba, ököllel is nekimegyek. Szóval elvben nekem ezzel a Robbie gyerekkel kellett volna szimpatizálnom. Be is jött volna, ha nem lett volna élből seggfej, agyatlan marha, plusz még olyan hülye is, hogy bár a húga sírva könyörög neki, hogy ne hagyja el őket, ő csak azért is háborúzni akar (fegyver nélkül), leszar mindent és mindenkit. Itt vannak az idegenek, húgra egy méretes barnamacit, aztán uzsgyi, mert én aztán tökös legény vagyok (és még mondta is: „Ha igazán tökösek lennénk, visszamennék és elintéznénk pár rohadékot.”). Én az apja helyében úgy felpofoztam volna, hogy a fogai körmérkőzést játszottak volna a bennmaradásért. Így nem csoda, hogy ujjongtam, mikor látszólag tripodnyami lett. A vicc az egészben, hogy ezután kezdett tetszeni a film… egy bizonyos pontig, de arról majd később. Tehát Robbie lendületből idegtépő, de a kicsi húga, Rachel (Dakota Fanning) sem jobb. Ő is ostoba, de szegény maximum csak tíz éves, meg amúgy is Spongyabobot néz, és a „rendelj kaját” alatt bioétteremből hozatott humuszt (vagy mi a fenét mondott) ért. Mindezek mellett nagyon trendi a szerelése. Szóval ne is várjuk tőle sokat. Azt viszont nem tudom, hogy Spielberg szerint mi a frásznak kell egy kiscsajnak mindig sikítania. Szerencsétlen Lex még okés volt a Jurassic Parkban, hisz legalább a konyhában kicseszett egy raptorral, meg a Parkot is üzembe hozta, tehát volt benne spiritusz a sikoltozás mellett. Rachel viszont mást nem tud, ha csak nem vesszük extra képességnek, hogy képtelen az apjára hallgatni, mindig az ellenkezőjét csinálja annak, amit a helyzethez képest kéne, és állandó jelleggel beszól valami hülyeséget. Kedvencem tőle a „vigyél anyuhoz, anyut akarom” üvöltés, melynél tuti kivágtam volna a kocsiból. No és akkor apuci, azaz Ray Ferrier (Tom Cruise). Tipikus dokkmunkásnak kinéző fickó (múltkor néztem a Discovery-n ilyen dokkmunkákról szóló dokufilmet, és bakker, volt benne vagy hat darukezelő – az egyik ráadásul nő volt –, de egyik sem hasonlított Cruise-ra, se arcilag – szépfiú -, se alkatra). Ray hadilábon áll az idővel, a konyhaasztalon szerel motorblokkot (masszív asztal lehet), ha a kölykei éhesek, ő inkább elmegy aludni, a hűtőben semmi sincs, csak különféle szószok, mert azokkal simán elél egy dokkmunkás. És persze teljesen logikusan gondolkodó típus, hisz a világvége alatt mindenkinek az lenne az első gondolata, hogy átmenjen az ország másik végébe az ex-nejéhez. Fel sem merül Ray-ben, hogy esetleg Boston már ugyanúgy a földdel egyenlő, mint mondjuk Los Angeles, amit a híradós kocsiba mutatott a csaj, vagy New Jersey, amit a szemünk láttára zúztak szét. Mondjuk a film végső képsorai alapján én tévedtem, nem Ray. Viszont minden rossz tulajdonsága ellenére főhősünk a két kölyök mellett már cseppet sem irritált, sőt, sajnáltam szegényt.

Tehát mindezek fényében kijelenthető, hogy Spielberg elképzelése a tipikus amerikai családról az, hogy a két gyerek közül az egyik trendi, a másik utálja a szüleit, akik mellesleg elválltak. Az anyuka hozzáment egy gazdag pasihoz, újra terhes, az apuka meg egy seggfej, aki le se csokizza a kölykeit. Szép…

A harmadik hiba pedig az, hogy Spielberg túlságosan is követte, és nem követte eléggé a Wells novellát. Na hogyan értem ezt? Az utóbbira a precedens a villám-vihar és a tripodok megjelenése. Itt némileg átírták a történetet, hiszen a tripodok a novellában a villámmal érkeztek, a marslakók pedig némiképp korábban azokkal a bizonyos hengerekkel (kapszulákkal a magyar szinkron szerint; a Wells novellában angolul „cylinder” volt a megnevezése, de nem tudom, hogy angolul a filmben megtartották-e ezt a nevet). A moziban pont fordítva történt, a tripodokat évmilliókkal korábban elásták (és eddig senki nem vette észre… újabb feketepont), és a villámokkal érkeztek a pilóták. Nos, én ezt nem írtam volna át, jobb lett volna az eredeti felállás, bár a jelenet hatásossága elveszett volna abban a formában, ahogy láthattuk, viszont a novella megközelítésében is lehetett volna komponálni egy hasonlóan remek jelenetet. A film vége pedig pont az ellenkezője. Azt szerintem át kellett volna írni, ha már átírták a lények földmegszállási tervét is. Az idegenek évmilliók óta készültek a Föld leigázására, tanulmányoztak minket, komplett kolonizációs programjuk volt (vörös fű létrehozása belőlünk, meg a vérünk ivása a novella szerint), de azt elfelejtették megnézni, hogy a helyi kaja, víz és levegő mérgező a számukra. Mintha mi több évnyi Holdkutatás után szkafander nélkül küldtök volna fel Armstrongot és Aldrint. Tehát amit nem kellett volna megváltoztatni, pont azt írták át, amit meg megkellett volna, azt meg jól úgy hagyták. Így a történet végére szegény idegenekről kiderült, hogy ugyanolyan balfékek, mint az előlük menekülő kis család tagjai.

Pedig a filmben volt potenciál, nem is kicsi. Wells novellája ordít a megfilmesítésért, csak nem ebben a formában. Inkább afféle Cloverfield-Függetlenség napja stílusban. Végül is annak indult, csak az a három irdatlan baki, na meg a legvégén a Spielbergi sziruposság nem kellett volna. És ez a negyedik dolog, ami még rányomja a bélyegét a filmre, bár nem oly mértékben, mint a fent ecsetelt három. Már említettem a videofelvételt, amiben Los Angelest szétcincálták a tripodok. Volt egy gyönyörű látkép arról is, hogy Boston is kb. úgy néz ki, és New Jersey-t is elég jól ledarálták. Erre terhes anyuka utcájában csak az út közepén hagyott autók jelzik, hogy a világnak majdnem vége lett. És persze anyuka, és mostohaapuka, meg a nagyszülők is úgy sétálnak ki Ray és Rachel felbukkanásakor a panelből, mint a nagymamám, mikor megérkezünk hozzá a hétvégi kiruccanásra. És ha még ez a tömény marcipán nem lenne elég, naná, hogy megjelenik Robbie, és a(z állítólagos) kinyírásának pillanatában kiosztott nagy piros pontot is feketére satírozza. Igaz, úgy hagytuk ott szegény csávót, hogy mikor eltűnt a dombon túl, két másodperccel később lángoló Hummerek száguldottak elő abból az irányból, tűztenger lobbant, mintha napalmot szórtak volna, és egy tripod is előcammogott. Hogyan élte túl a kölyök? Biztos találkozott a Pteroszauruszok elől menekülő Billy Brennennel (a Jurassic Park III hasonszőrű figurája, de ő nem volt idegesítő, csak furcsán feltámadt).

Na de azt írtam, hogy a film a szinuszgörbére emlékeztet, ám eddig csak a mélyrepülésekről beszéltem. A narráció a film elején és végén ad egyfajta alaphangulatot, amire rágyúrhattak volna még kicsit. A vihar és a tripod megjelenése baromi jó pillanat, pláne házimozin. A fegyvere nagyon dögös, bár csak a hősugár került bele a filmbe, a fekete füst nem. Az a rombolda, amit New Jersey-ben végez az első lépegető, alapvető mozis élmény. Hátborzongató, amikor a lángoló vonat elsüvít a túlélők előtt, vagy mikor a menekülők mögött Rachel kiszúrja a dombokon tornyosuló tripodokat. Hogy a komp megtámadásáról már ne is beszéljek, és az utána jövő látképről. Nem rossza az egyetlen katonai megmozdulás sem, mikor a már többször említett dombon támadják az idegeneket. Na, ilyenből kellett volna több, nem az idegesítő családból. F-18-asok, Apache helikopterek, tankok, Hummerek, katonák, végül minden lángba borul, és előmászik a domb mögül egy dögnagy tripod. És a film végi hercehurca az őrült Harlannal (Tim Robbins) és a keresőszondával, meg az idegenekkel is remek, hát még mikor Ray kimegy a dombra, és meglátja, hogy a földönkívüliek mindent beborítottak az emberi vér felhasználásával készült vörös fűvel (bár itt inkább vörös gizgaz).

A novella egyes jellegzetes elemei is remekül lettek adaptálva a filmbe. A tripodok nagyon coolak, méretük impozáns, hangjuk félelmetes, egy olyan dög, ami ha felém caplatna, hát bizony iszkolnék (pláne, ha közben hamuvá égeti az embereket mellettem). Az idegenek is jól festenek, sikerült rájuk aggatni a novellában leírt apró jellegzetességeket (száj, szem), ráadásul (erre már nem emlékszem, hogy a novellában is így lett volna), az idegenek is háromlábúak, ami különösen tetszett. És még a szállító henger is bekerült, bár nem olyan formában, mint eredetileg.

A film ráadásul a családot leszámítva jól szimulálja az emberek, mint csoportos lények viselkedését katasztrófahelyzetben. Elég csak megnézni a jelenetet, mikor az eszét vesztett tömeg szó szerint szinte széttépi a kocsit és kiszedi a családot, miközben bezsúfolódnak, mit sem törődve a bent rekedt kislánnyal. És mikor végre az egyik állatka fegyverrel megszerzi a kocsit, jól lelövi egy másik állatka azzal a fegyverrel, amivel Ray pár perccel korábban megmentette a családját a lemészárlástól. Ugyanígy hatásos a jelenet, mikor Ray rájön, hogy meg kell szabadulni Harlantól, és azt csak egy módon teheti meg. Az egyetlen jelenetsor, mikor Ray karaktere kiváltképp szimpatikus volt.

Összegezve, a film hol pocsék, hol remek. Az idegeneket szerepeltető jelenetekért megéri megnézni, pláne ha rendelkezünk házimozi rendszerrel, mert azok nagyon jók, hangulatosak. Viszont a történet középpontjában álló család rettenetesen irritáló, ami miatt inkább kerülendő a film. Talán úgy jó megnézni, ahogy én tettem. 2005-ben láttam először, majd most másodszor. Legközelebb majd előveszem 2013-ban. Tipikusan egyszer fogyasztható, szuperlátványos, irritáló karakterekkel elmesélt, még Spielbergtől is túlzásnak számító amerikai sziruphalom, mely próbál hű lenni az alapokat jelentő novellához.

Nem nagy dolog, de engem kicsit meglepett. Tegnap rászántam magam, hogy életemben először rendesen leülök, és az elejétől a végéig megnézem James Cameron Titanic című filmjét. Eddig csak részletekben láttam, mert valahogy nem fűlött hozzá a fogam, hogy végignézzem. Láttam az elejét, a végét, a közepét nagyjából egyszer, a legelejét soha. No, szóval tegnap rávettem magam. Előzetesben pedig olvasgattam a hajóról, az elsüllyedés mikéntjéről, a híresebb túlélőkről és a híresebb halottakról, hogy tudjam, mégis mennyire áll a film közel a valósághoz (eléggé, leszámítva a főszereplők történetét, na meg a kérdéses, nem bizonyított, légből kapott elemeket). Szóval jó néhány órát (délután kettőtől este tízig) elütöttem Titanic továbbképzésből, és este, éjfél tájékán elkezdtem nézni. Tetszett, méghozzá nagyon, pedig korábban nem voltam különösebben elragadtatva tőle, mondhatni, csak a film utolsó egy órája, mikor süllyed a hajó, az tetszett. Ennyit számít, hogy az ember hogyan és miként nézi meg az adott filmet. Persze leginkább még mindig az utolsó egy óra tetszik a legjobban, az zseniális. Zsigertépően hajmeresztő ábrázolása annak, amint a Titanic elsüllyed. Borzongató, ami azon a hajón végbemehetett. De az eleje, a kor ábrázolása, az emberi hülyeség hangsúlyozása, a két szerelmes összehozása, és a végső nagy Happy End elmaradása (a gonoszok nem bűnhődnek meg, a szerelmespár nem lesz örökkön örökké egymásé, sőt, leginkább a „jók” haltak meg). Mindemellett tényleg elég jól követi az eseményeket, minden híresebb túlélő és elhunyt felbukkan, körülbelül úgy, ahogy az életben is viselkedhetett (kivételt képez ez alól az elsőtiszt). A színészek is jók. Leonardo DiCaprio sokakban ellenszenvet kelt, én kifejezetten kedvelem, Kate Winslet pedig nem álmaim asszonya, de rettentő jó színésznő. Talán csak Billy Zane-t hanyagolhatták volna, bár arcberendezése megfelelően unszimpatikussá tette ehhez a szerephez. És a zene meg a látvány mesés (bár utóbbi nyílván kopott az elmúlt 12 év miatt). És még a három órás játékidő sem tűnt hosszúnak (számomra ez egy jó film egyik ismérve).

No, s most jöjjön a sors fintora. Ma reggel olvasom az Origon, hogy meghalt a Titanic utolsó túlélője, Millvina Dean, aki mindössze két hónapos volt a tragédia idején. Pont aznap hunyt el, hogy én fél napot töltök a katasztrófa körülményeivel és részleteivel foglalkozva, majd életemben először végignéztem a filmet. Néha érdekesen hozza össze a dolgokat az élet. Minden estre, nyugodjék békében.

Tegnap volt alkalmam megtekinteni ezt az érdekes koncepcióval bíró vígjátékot. Azért mondom, hogy érdekes, mert ritkán készül film Star Wars rajongókról. Márpedig a Fanboys négy Star Wars fanatikust takar, akik be akarnak törni a Skywalker Ranchra, hogy mintegy hat hónappal korábban láthassák a The Phantom Menace-t. No persze nem csak azért, mert ők ilyen hard fanatikok, hanem azért is, mert egyik barátjuk rákban haldoklik, és már nem fogja megérni a premiert.

Szóval, hőseink Eric (Sam Huntington), Linus (Chris Marquette), Hutch (Dan Fogler) és Windows (Jay Baruchel) nekivág a nagyvilágnak, hogy Új Mexikón, Iowán és Las Vegason át eljussanak George Lucas főhadiszállására. Közben bekeverednek egy meleg motorosok lakta bárba, lezúzzák Kirk és Kahn szobrát, magukra haragítva ezzel jó pár trekkert, prostikat szednek fel, felbőszítve a stricijüket, és még börtönbe is kerülnek. Ja, és persze hozzájuk csapódik Zoe (Kristen Bell) nevű kolleginájuk is, az egyetlen épelméjű a csapatban, és hát neki jutott a l’amour rész biztosítása, természetesen fapadosabb módon, mint a „Szeretlek. Tudom.” elképzelés.

A film igazi erénye egyben átka is, vagyis az, hogy csak és kizárólag a Star Wars rajongók tudják értékelni. Ilyen-olyan formában minden fan magára ismerhet, vagy mert anno ő is vödröt tett a fejére, hogy Darth Vader lehessen, vagy mert fénykardot eszkábált valamiből, esetleg beöltözött jelmezbe, ne adj isten keni vágja a feltett kérdésekre a választ, netalán tűkön ült valamelyik film premierje előtt, és a többi. A film számtalan módon világít rá a rajongók stiklijeire. Ezt viszont az átlag mozinéző nem fogja különösebben viccesnek találni. Nekik lennének az átlagos amcsi poénok, amik úgy undorítóak, feleslegesek és egyáltalán nem viccesek, ahogy vannak, és szerintem ezek még Amerikában sem csaltak senki arcára sem mosolyt (max a nagyon degeneráltak pofázmányára), nemhogy más országokban (na jó, talán német földön még viccesnek találhatják). És itt lett igazán elrontva a film, mert ha ezek kimaradnak, akkor kellemes fricska lenne a Star Wars rajongóknak, így viszont kellemes fricska, amit sajnos itt-ott rettenetesen elcsesztek ócska és undorító motívumokkal, ami eléri, hogy az egyszeri rajongó számára se legyen annyira kellemes a film. Vagy legalábbis nálam elérte.

Viszont, még két erénye van a műnek, mégpedig az utalások tömkelege és a vendégsztárok (sztárok idézőjelben) népes sora. Utalásból van bőven, Star Warsra, Star Trekre, Alienre, Indiana Jonesra, THX-1138-ra, Stargate SG-1-ra, és még számos más filmre. Vendégszerepekben pedig olyan emberek tűnnek fel, mint államügyész bőrében Billy Dee Williams (Lando Calrissian), orvosként Carrie Fisher (Leia hercegnő), a Skywalker Ranch THX őreként Ray Park (Darth Maul), és prostiként Jaime King (a The Clone Warsban Aura Sing hangja). De Star Warson kívüli ismert színészek is felbukkannak, mint a Főnököt játszó Danny Trejo (bármely Robert Rodriguez filmben fellelhető nagyon ronda fickó). Természetesen egy ilyen múviból Kevin Smith sem maradhat ki (alias Néma Bob, nem mellesleg nincs olyan filmje, amiben ne lenne benne masszívan a Star Wars is, lásd: Die Hard 4, Jay és Néma Bob visszavág, Shop Stop I-II). Illetve feltűnik Harry Knowles, az Ain’t it Cool News című honlap tulaja. Na és persze a slusszpoén William Shatner, aki nem mást játszik, mint William Shatnert.

Aztán mindezzel kábé ki is fújt a film. Jobb lett, mint amilyenre számítottam. Star Wars rajongóknak egyszer ajánlott, mert tényleg jól kifiguráznak minket. Az egyszeri mozibajáróknak viszont nem ajánlanám, mert a Star Wars poénokat nem biztos, hogy értékelni fogják, a blőd amcsi humort meg talán még annyira sem, aki pedig mégis vevő az ilyesmire, annak pedig az a rossz hírem, hogy annyi viszont nincs a filmben, hogy az egész alkotást kitöltse. Szóval, egyszer nézős darab, amit igazán talán csak a Star Wars rajongók értékelhetnek, de valószínűleg ők sem fognak sűrűn hozzányúlni. Bár ki tudja, ízlések és ficamok, ugye.

Húztam, halasztottam, de végül bevállaltam. Sok rosszat hallottam róla, amin nem is csodálkoztam, már az elején sejtettem, hogy nem lesz ebből semmi jó, noha a trailer után volt némi halvány reménysugár. Kb. annyi, mint amennyit a Proxima Centauri sugároz felénk.

Nos, az egyetlen, ami tetszett, az a vizualitás. Az volt az egyetlen, ami Max Payne-s hangulatot árasztott. A díszletek, a színek, a képi hatások kellően nyomasztóak, kissé noiros hangulatúak voltak. Aztán ezzel ki is fújt minden pozitívum. Az ötletet, hogy Max Payne-nek Mark Wahlberget választották, már a kezdet kezdete óta elfuserált döntésnek tartottam, nem is tévedtem. Pocsék Payne lett. Mel Gibbson vagy Clive Owen, ők tökéletes, kézenfekvő választások lettek volna (előbbi mondjuk akkor, ha 2008 helyett 2001-2002-ben készítették volna el a filmet, de talán még 52 évesen is eljátszhatta volna). Gibbson azért, mert a Payback című filmben az általa alakított Porterről mintázták Max Payne figuráját, Owen meg azért, mert a Shoot ‘Em Upban Smith karakterét Max Payne ihlette (nem mellesleg az egész film egy kolosszális Max Payne paródia). Aztán itt van Mona Sax, aki inkább Mona Sucks, mert a dögös kettős játékot űző bosszúálló bérgyilkos hölgyből, aki kétszer is elcsavarta Max fejét, csináltak egy orosz(!)… mitis? Mi is volt ő? MP5-öst hordott retikül helyett, ez eddig stimt. Csúnya orosz akcentusa volt, ez is stimt. Van néhány embere, akik a film elején még vele lógnak, aztán elvesznek a forgatókönyv süllyesztőjében, végképp stimt. És aztán? Mi ő? Ki ő? Semmi sem derül ki róla, csak kellett egy kelekótya spiné a filmbe, akire rá lehet sütni Mona szerepét és (állítólag) dögös, bár Mila Kunis az én ízlésvilágomban inkább rondának számít. Jobb lett volna, ha a testvérét alakító Olga Kurylenko lett volna Mona, és Kunis Natasha. A karaktere ráadásul oly jelentéktelen, hogy a film tökéletesen működne nélküle. De hát ő kellett bele, erőltetik, és mindig a leglehetetlenebb helyzetekben tűnik fel, ezáltal kellemetlenül idegesítővé válik. Aztán még itt van Hank Landry tábornok… akarom mondani, Beau Bridges, mint BB Hensley ex-zsarufőgonosz. Kezdetben ő Max legjobb barátja, de nem kell lángelmének lenni, hogy rájöjjünk: ő a gonosz, aki az utóbbi évek legszánalmasabb mondatait volt kénytelen elmondani. Hogy ez a BB koma benne volt-e a Max Payne játékokban? Nos igen, csak éppen ő sem az volt, aki itt lett. De ugyanez igaz a Ludacris által megformált Jim Bravura hadnagyra is, akit Max bácsi főnökéből lefokoztak belső-elhárító-ellenőrző-Payne-orrára-koppintani-akaró-az-utolsó-pillanatban-mégis-az-oldalára-álló zsaruvá. A szerepében logika nincsen, a megvilágosulása, hogy valójában nem Max fejezte le az ex-társát, majd verte össze önmagát, kamerán kívül történik, mert egyszer kisétál a díszletből, majd mikor újra feltűnik, már mindent tud és az FBI-t is bevonta.

Ja, miről szól a film? Nos, Max feleségét és gyermekét valaki kinyírta. Hősünk emiatt elkeseredett és a döglött akták osztályán keresi a gyilkost, mert ex-társa (kötelező – idegesítő – sablonok egész tárházát hozza magával ez a szcéna) kudarcot vallott. Nyomozás közben felszedi Natasha Saxot, de nem akarja megdugni (pedig a csaj egyértelmű jeleket adott), inkább szélnek ereszti, mire a hölgyet szétdarabolják. Nos, ekkor hozzácsapódik jött-ment Mona Sax, Natasha húga/nővére (eredetileg ikertestvérek, de a filmben erre halvány utalás sincs), plusz kiderül, hogy a gyilkosságok mögött a Valkyr nevű gyógyszer miatt kezdődtek el, amivel katonákat tettek szuperemberré (és egyet őrülté), és ezek a katonák lettek a drog terjesztői, a főnök meg a gyógyszergyár két fejese, melyből az egyik BB, a másik meg egy öreg hölgy, akit talán két percig látni. A végén persze Max beszedi a gyógyszert, így szuperMax lesz, de annyira, hogy mikor közelről hátba lövik dugattyús puskával, állva marad, sőt, az MP-5-ösből belé eresztett sorozat sem lassítja le (persze az ellenség röpköd ám össze-vissza, ha ugyanezekkel a fegyverekkel eltalálják őket). Szóval, Payne fájdalommentesen letarol mindenkit. The End. Ja, vannak benne valkür angyalok (nem vicc), meg Max társát megölik, ezért mindenki Maxot gyanúsítja, szóval a rendőrök is ellene vannak, úgy, hogy… nos nem ragozom, nézzétek meg, aztán rájöttök… de azért előtte vegyetek be egy fájdalomcsillapítót (paynekiller, hogy a játékot nem ismerőknek is leessen a poén)

Nos, Max Payne maradjon meg a játékok világában. Annak kiváló, békés lövöldözés frankó hangulattal, jó sztorival, pöpec karakterekkel. Csak azt nem értem, honnan veszik a bátorságot a filmkészítők, hogy így kifacsarjanak egy alapvetően remek alapokkal rendelkező sztorit. Legalább kérték volna fel Sam Lake-t, aki megírta a játékok nagyszerű történetét. Baromi nehéz lett volna? Meg esetleg jó színészt találni Max szerepére… áááá… nem baj, egyszer majd ráébred Hollywood, hogy nem csak könyvekből és képregényekből, de videó játékokból is lehetne jó feldolgozást csinálni. A végére még hadd írjam a negatívumok listájára a 93 perces játékidőt (hajrá 20th Century Fox!), és a vértelen akciók életérzését (király vagy 20th Century Fox!). Ja, tényleg, akció… akciófilmhez képest ez elég akciótlan, még mezei szemmel is, hát, ha még azt veszem, hogy a címe Max Payne… brrr… na megyek, leöblítem ezt a mesterművet egy kis Screamerssel, arról legalább tudom, hogy jó (bár lehet be kéne próbálnom a második részét? ).

Recept: végy két szem alig ismert színészt főszereplőnek. Egyikük legyen James Caviezel, mint az űrből érkezett feleségét és fiát elvesztett vadász, a másikuk a harcias amazon, Sophia Myles, aki nézzen ki jól lehetőleg minden ruhában, de a legjobban a szakadtban. Az így kapott alapanyaghoz adj ugyanennyi ismertebbet színészt húzónévnek, akikkel el lehet adni a művet. A választás essen egy kultikus sci-fi-horror széria első és utolsó részének mellékszereplőire: John Hurt, akiből először kelt ki egy Alien, és Ron Perlman, aki utolsóként puffantott le egyet a tetralógiában. Ők ketten eme háttérrel és alapvető küllemükkel tökéletesen passzolnak a rájuk osztott szerepre, azaz bölcs király és állat király. A szereplő keveréket fűszerezd meg jól csengő, történelmi és/vagy mitológiai nevekkel, mint Kainan (Caviezel), Freya (Myles), Rothgar (Hurt), Gunnar (Perlman), s ha már itt jársz, további ízesítésnek csapj hozzá némi Boromirt, és egy csipetnyi Ericket, na nem a nagy vikinget, csak egy kis gyereket, hogy a hős apai vonásai is megmutatkozhassanak.

Jöjjön a környezet, nagyon fontos, hiszen mégis csak itt kell mozgatni a szereplőket. Keverd bele őket egy maréknyi ősi, harcias kultúrába, olyanba, amit mindenki ismer. A vikingek tökéletes választásnak bizonyulnak. Korhűség nem számít, elég, ha a felszínen lebeg valami. Fontos a sztereotípia, vagyis a lekaszabolásra váró karakterek többsége legyen kigyúrt, szakállas, mogorva bunkó és hóesésben is képesek legyenek csupasz felsőtesttel, vagy minimális ruházattal mászkálni. Ízlés szerint adj kezükbe kardot, baltát, bárdot vagy kőkalapácsot.

Végül mindezt hintsd meg egy rettenetes űrszörnnyel, mely legyen vad, minden embert brutálisan megölő, de azért némi ész is szoruljon belé, nehogy már ne okozzon meglepetést az embereknek. Természetesen alkalmassá kell tenni a szaporodásra, de egyáltalán nem kell megmagyarázni, hogyan is történik ez. Ezt még szórjuk meg csipetnyi cool faktorral. Ne sokat, éppen csak érzékletesen, némi világító anyaggal kenjük be, így sötétben is jól fog kinézni.

Ha mindezt összegyúrtad, körítésnek tegyél hozzá jó sok vért, látványos ütleg-váglak-kaszabollak harcot, majd hagyd megközelítőleg két órára a lejátszóban. Fogyasztása unalmasabb esti időkre ajánlott, arra remek, főleg, ha szereted a vikingeket, a minimális költségvetéshez képest egész pofás sci-fi látványelemeket, a cool szörnyeket, a vérengzést, és a király karaktereket. Egészségedre.

Nosztalgiázásom következő állomásara érkeztünk. Most egy olyan filmről lesz szó, ami egy alapból videóra készített B kategóriás mű, melynek folytatása nem is oly távoli gyermekkorom egyik nagy kedvence volt. Annak címe Guyver, a szuperhős. Imádtam, feelinges, jó ötletekkel telizsúfolt B film, melyet még komolyan is lehet venni. Erre itt van ez az előzmény… azaz, ez az első rész. Sokáig azt sem tudtam, hogy létezik. Megismerkedésünk a véletlennek volt köszönhető, ugyanis a videó tékákba Mutánsok címmel érkezett, én meg azt hittem, hogy ez az az óriáskullancsos film, amit akkortájt láttam először, s aminek szintén Mutánsok a címe. Mivel az tetszett, ezért kihoztuk. Aztán itthon jött a pofára esés. Sehol egy óriáskullancs. Akkor meg miért Mutánsok? Majd a csodálkozás: ez a Guyver! De nem az általam ismert Guyver. Puff neki, álmélkodva néztem, mint a hithű katolikus, ha szembejön vele isten. Ez volt saccperkábé tíz-tizenkét éve. Múlt hétig nem láttam többet, és bevallom, nem is hagyott bennem olyan mély nyomot, mint a folytatása. Itt jött a gond, mert emiatt nem emlékeztem, miért. A múlt héten aztán szert tettem mindkét Guyver filmre, s míg az második részt nosztalgiával néztem, addig az elsőt… nos, a szemem előtt a „mi ez a szar?” kérdés lebegett.

Az alapsztori pofonegyszerű (a film amúgy egy manga – japán képregény – adaptációja, amiről csak annyit tudok, hogy anime – japán rajzfilm – is készült, így ne is várjatok összehasonlítást). Vannak a zoanoidaok, akik már a kőkor óta itt élnek közöttünk. Ők olyan emberek, akik képesek átváltozni förtelmes szörnyetegekké. A filmben mondjuk nincs nagy különbség, mert olyan színészeket válogattak össze, akik ember formában is elég randák. No, ezek a gonosz kreatúrák a Kronosz nevű világvállalat urai, amin keresztül természetesen világuralomra akarnak törni. Honnan jöttek? Sehonnan, a zoanoidák is földiek, egy másik idegen faj (akiket egyik epizódban sem láthatunk) itt teremtette meg őket. A zonaoidateremtő kísérlet viszont kicsit rosszul sült el, révén ezek a cuki lények nagyon gonoszok lettek, ezért az idegenek megalkották a Guyver egységet, mely egy olyan biopáncél, ami az embert emberfeletti erővel ruházza fel. Az idegenek így szerették volna kiirtani a zoákat, de mint a folytatásból kiderült, ez sem sikerült fényesen. De ez ebben a filmben lényegtelen. Ami lényeges, hogy van egy apró gubanc: zoanoidából sok van, Guyverből egy, az is a mumusok kezén, akik viszont nem tudják aktiválni. Sőt, az egyik tudósuk (szintén alakváltó, mert azért nem mindegyik velejéig gonosz) megfúja, és mielőtt társai megölik, elrejti az egységet. Sean Barker (Jack Armstrong) találja meg, s naná, hogy sikeresen aktiválja. Innentől ő a Guyver, akinek szent célja a zoanoida ülepek szétrúgása. A szörnyek meg szeretnék megszerezni a páncélt, ezért igyekeznek kinyírni Seant. A két fél közé keveredik be Max Reed (kapaszkodjatok: Mark Hamill) FBI ügynök, és Sean szívszerelme, a zoanoida Guyver-lopó tudós egy szem (nem zoa) leánya, Mizky Segawa (Vivian Wu). És itt kifújt a sztori. A Guyver leveri a zoanoidokat, majd vége, happy end.

Ez a sztori, alapból nem rossz, mely tökéletes körítése lenne egy szórakoztató B filmnek (ahogy az a második részben igazolódik is). A zoanoidák aranyos szörnyek, remek horror karakterek. A Guyver igazán cool jelenség. Van itt csihi-puhi, szóval elvben az akcióra sem lehetne panasz… akkor hol a gond? A film egy pillanatra sem vette komolyan a témát, s míg a folytatás egy B akció-sci-fi-horror, addig ez egy B akció-sci-fi-paródia. A színészek csapnivalóak, a párbeszédek nyögvenyelősek, a jelmezek szépen kidolgozottak, de a rossz színészek miatt semmi élet nincs bennük, ráadásul egyik-másik röhejesen is fest. Mindezek tetejében még az akció is borzasztó, koreográfiának nyoma sincs. Minimális pozitívum, hogy van benne néhány jó poén, ami mondjuk tragikum, hiszen a film tényleg paródia próbál lenni. Még az egykor szebb napokat megélt Mark „Luke Skywalker” Hamill sem tudja emelni a fényét, főleg, mert olyan távol ál Star Warsos múltjától, mint Guyver a Jedi lovagoktól. Pedig, ahogy a plakáton is látható, az ő nevével próbálták eladni a filmet, ennek ellenére alig szerepel a filmben

Persze mit vár az ember egy olyan filmtől, amit speciális effekteket kreáló szakik rendeztek? Ráadásul az egyiknek olyan neve van, hogy Screaming Mad George. Megjegyzem, az ürgét eztán tizennégy évig nem is engedték rendezői székbe, és akkor is valami olyat rendezet, amit az IMDb is csak lábjegyzetben említ meg. Azt hiszem, kijelenthető, hogy kevés vizuális szakembert áldott meg a tehetség jó rendezői érzékkel.

Hogy rövidre zárjam mondókámat, miután realizálódott bennem, miért is felejtettem el ezt a filmet, úgy döntöttem, elteszem a sufniba addig, amíg újra el nem felejtem. A második rész hatásai után, és mivel most is fordítva néztem meg őket (ezúttal sem szándékosan, csak így szereztem meg őket), azt kell mondanom, ez borzasztó. Viszont egy okból jó, hogy ilyen rossz: aki ezután nézi meg a folytatást, annak biztos tetszeni fog